Muscle Edzőterem

Egy egész második emeletet elfoglaló edzőterem. Több helyisége van: az egyikben a gépek találhatóak, minden, amire a testedzéshez szükség van. A másik egy tükörterem, ahol harcművészeti és táncórákat tartanak. De van alkoholmentes gyümölcskoktélokat kínáló bárja, falmászóterme, fallabdapályája és zuhanyzója is.

*Hülye nap. De ez azt hiszem ez bármelyik napomra elmondható, amikor csak kimozdulok a csendes magányomból. Márpedig már a 2. napja itt vagyok. Na, nem itt, hanem a Földön. Bár olykor a tetőn, hála a kék rózsát dobáló Pokémonnak. De a pohár csak a Marson borult, de valahogy nem bírt felállni azóta sem. Vér tapadt a kezemhez. Igen, Miranda Owennek pár órája még vér szennyezte a kezét. Még ha az illető túl is élte, és megúszta egy orrtöréssel és kisebb-nagyobb zúzódásokkal. Miért kellett ennyire felbosszantania? Miért nem hagyta, hogy csak úgy elmenjek? Idióta férfiak… sosem fogom már megérteni Őket. Bár valószínűleg soha nem is értettem. Dareios tipikus, azaz ember, aki két szóval átlépte a tűréspontom. Ami alapból alacsonyan volt, mióta kosarat kaptam. Röhejes, de tényleg kikosaraztak. De ez most lényegtelen, ahhoz képest, amit maga után hagyott…
Dareios lakásáról egyből haza mentem, ám csak azért, hogy Gabe kocsiját visszaszolgáltassam és felkapjam az utazó táskám. Egy-két éve ez mindig bekészítve állt, de kellett idő mire rájöttem, hogy ez hasznos dolog. Gabe elhozott, hisz nem voltam már látszatra sem olyan állapotban, hogy volán mögé üljek, bár a legutóbbi akcióm alkalmával sikeresen összetörtem anyu kocsiját, szóval nem hibáztattam érte, hogy este már nem adta oda.
Már késő van és az pláza éjjel-nappal nyitva tartott éttermein kívül már minden zárva volt. Még az edzőterem is. De mire való a befolyás, ha az ember nem használja, amikor a legnagyobb szüksége van rá? Semmire, de én használtam. Így minden probléma nélkül nyílt meg előttem az egyébként zárt részleg ajtaja. Öltöző és levetve magamról a ruhám, melybe helyenként vér száradt öltöztem át a táskámba található ruhákba. Egy fenékben kissé feszülő szabadidő nadrág, ami rugalmas volt és könnyedén tudtam benne mozogni, egy pár zokni és egy sportmelltartó. Persze mindez feketében és a hajam is egy copfba fogtam össze, hogy ne zavarja a látásom.
A teremben elhúztam a faltól-falig érő tükör előtt a függönyt, hisz ez csak zavart. Elvégre nem táncolni jöttem. A plafonba felszerelt sínek pedig egy szekrény mögött tűntek el. Ezt kinyitva pedig kihúztam az egyik zsákot, mely így tökéletes célpont volt. A pólóm, vizem és az ujj nélküli kesztyűmet ledobtam az egyik ablak alá. Zenehordozó be a gépbe, és indul is a lejátszási lista…. ami az ilyen alkalmakra volt összeállítva. S a rejtett hangszórókból teljesen átjárta az egész termet az üvöltő nő hangja. Lámpa lekapcs és az ablakhoz visszasétálva vettem fel a kesztyűmet. Arcom eltorzult a fájdalomtól, de nem is Én lettem volna, ha nem erőszakolom magamra a kesztyűt. Dareios arcának elcsúfítása rajtam is hagyott nyomokat. Hisz bár a férfi is szenvedett, de mégis csak egy nő vagyok. Kézfejem bedagadva és lemertem volna fogadni, hogy egy-két bütyköm is elcsúszott a helyéről. Ám tekintetbe véve azt az eszement fájdalmat, amit akkor éreztem mikor ökölbe szorítottam azon sem lepődnék meg, ha megrepedt volna valamelyik. Elvégre az alkarjával védekezett, ami engem nem hatott meg, pedig ott aztán van csont. Egy szóval… edzeni készültem, K.O-s kézzel. Csak nekem lehet ennyi sütni valóm. De akárhogyis, magamra erőszakoltam és egy-két váll és nyakkörzés után neki láttam a zsáknak. Csak az első pár ütés fájt, aztán már nem éreztem a zsibbadástól. Már vagy három szám lement mikor szuszogva megálltam a rendszertelen csépelésből. Felültem a párkányra és egy hírtelen ötlettől vezérelve, még mielőtt végig gondolhattam volna kezdtem el írni egy üzenetet.

Címzett: Kis hülye
Üzenet szövege: Muscle Edzőterem – remek időzítés az első edzésre. Várlak. Mira

Hezitálás nélkül nyomtam rá a küldés gombra. Amit aztán nyomban meg is bántam, tekintve, hogy éjszaka fél1 volt. Most már mindegy és szóltam lent, hogy van egy vendégem… csak reménykedtem benne, hogy mire ideér, addigra lehiggadok. Ami nem volna egy hátrány… na de… akkor munkára fel, vagy inkább higgadásra? Oké. Eddig szuper vagy Mira… most pedig már csak emlékeznem kell. Hogy is volt, mielőtt kirúgtak kezelhetetlenségem miatt? Három ütés és egy rúgás? Vagy két ütés és egy rúgás? Mindegy… a három egy szimpatikusabb és még a légzésemre is oda kéne figyelnem. Szív-fúj… minden ütés előtt és közben. Különben nincs benne erő… ezt a sok rizsát. No de, 3 ütés és egy rúgás… minden alkalommal kifújva a levegőt és akkorát ütni. Minden erőmet bele adtam, hogy már kezdtem a vállamban érezni őket, ahogy minden egyes ütéssel végig szánkózott az arcomon is kín… de újra elzsibbad és jó lesz. Csak holnap ne kelljen használnom… no meg a következő héten.
Ám egy idő után a higgadtságom megint dühbe fordult és vehemens ütések lettek belőle. Így vártam Nicholast… már ha egyáltalán megjelenik ilyen késői órán, azért mert épp én ezt „kértem”.

// Mivel nincs kedvem folyton linkelni íme a lejátszási lista//

Alig pár órája volt, hogy sikerült elaludnom, amikor arra keltem, hogy az éjjeliszekrényemen megszólal a PDA. Nem pont a legszebb szavakkal reagáltam le a dolgot, ahogy kábán nyúlkáltam a készülékért, mire a kezembe akadt és a szemem elé emeltem. Na utána sikeresen belevakuztam a szemembe a képernyővel, szóval az ébresztő is megvolt. A java viszont csak ezután jött, mert láttam, hogy üzenetem jött. Megnyitottam és kapásból szembesültem a címzettel, amitől aztán tényleg összeszaladt a szemöldököm... na meg csak utána jött az üzenet maga, ami eléggé tömör volt. Valószínűleg rövid úton visszaírtam volna egy eléggé trágár és mogorva üzenetet az illetőnek, hogy tudja, kivel szórakozzon hajnal egykor... de aztán megláttam az utolsó négy betű által formázott nevet. Na ez volt az a pont, ahol már nem tudtam haragudni, de tény, hogy jobb időpontot is kitalálhatott volna. Úgy tíz percig feküdtem a hátamon, mire sóhajtottam egyet és visszaírtam.
,,Érkezem. Nicho."
Vettem egy mély lélegzetet, majd kiugrottam az ágyból és mentem tovább. Kissé kótyagos voltam, elvégre az előző napon egy áruházban segítettem kipakolni az új árut. Szerencsére normálisabb munkatársakkal, mint az űrkikötőben, de azért elfáradtam. Szóval ilyen alapokkal indultam el. Először a mosdóban életet leheltem magamban, majd ittam egy jó erős kávét, hogy teljesen felébredjek erre a pár órára... na tessék, mióta ismerem Mirát, egyre többet kávézok... talán nem lesz ez így jó hosszútávon, de majd valamit kitalálok. Na, de a koffein felébresztett, gyorsan összeszedtem a szabadidőruhámat meg egy fehér pólót... viszont tornacipőm az nincs, szóval majd mezitláb kell lennem... mindegy, hozzászoktam. Gyorsan csináltam magamnak reggelit, közben rendeltem taxit is, mivel ekkor már elég ritkák a járatok... ja, és nem utolsósorban megnéztem, hogy egyáltalán hova kell mennem. Szóval úgy durván fél-háromnegyed óra után léptem ki a bérház ajtaján, siettem le a lépcsőházban, majd vágódtam be a taxi hátsóülésére. Bemondtam a címet, majd a szendvicsemet majszolva ültem végig az utat, mire megérkeztem az adott címre. A taxis azért rendes volt, szóval adtam neki borravalót az időre való tekintettel is és mentem be. Szerencsére a biztonságiak továbbengedtek, így gond nélkül elértem az öltözőket. Belépve igazával nem volt sok dolgom. Ledobtam a felsőmet, hogy csak a póló legyen felül, majd a bakancsomból is kimásztam. Utána a törülközőmet a vállamra terítve sétáltam át a tényleges edzőhelyre. Odabent zeneszó és pár nem pont erotikusnak nevezhető nyögés fogadott, na meg a boxzsák nyikorgása. Mirát azonnal észrevettem, ahogy nekem háttal püföli a zsákot. Megengedtem magamnak egy kis időt, míg végigmérem, pár következtetést újra levonok, de aztán vége volt a gyereknapnak. Most komoly ügyben találkoztunk.
- Szia Mira - szólítottam meg, miután valamelyest közelebb sétáltam és már meghallhatott a csatazaj és zene ellenében. - Látom a bemelegítést már le is tudtad - mosolyogtam.

*Szép is lett volna ha ennyitől lenyugszom. Akkor már rég lenyugodtam volna a parkba, és most nem lennék itt. De hogy mire volt szükségem azt magam sem tudtam. A zene ösztönzött, a nyilalló érzés pedig visszatartott. Valahogy nem tudtam önmagammal sem zöld ágra vergődni. Gondolataim messze kalandoztak és a zene sem segített rá, hogy észrevegyem Nicho üzenetét. Így az olvasatlan maradt. Képek jelentek meg előttem… az elmúlt időszak képei. Marverick a földön, majd én a nyakában, aztán apró puszija, az a hülye „legyünk barátok” mondat. Dareios mikor haza kísért, a vendégszobába, táncközben vagy mikor miattam biceget haza… Pokémon meg a repülése, aztán a buta rózsája ami megszúrta az ujjam… Nicho és a zuhany, anyuék arca, Gabe próbálkozása, a fogdában töltött idő… Egyszerre minden rám zúdult és már észre sem vettem, hogy hangokat is kiadok ami nem volt szokásom és nem is akartam belőle rendszert csinált. De még csak fel sem fogtam. Csak püföltem azt a buta zsákot, fel sem fogva, hogy ezzel csak magamban teszek kárt. Dühöm pedig csak nőtt és nőtt, ahelyett, hogy csillapodott volna.
Észre sem vettem, hogy Nicholas megérkezett, csak amikor már a hangját hallottam. Bár a zene mellett nem meglepő, no meg ide jelenleg különben sem jöhetett be senki. Így mikor meghallottam a hangját, megálltam és megfogva a zsákot állítottam le azt is. *
- Hello… ha a Te edzéseidhez elegendő röpke 2 óra bemelegítésnek, akkor mondhatjuk így is. * Fordultam felé válaszolva az észrevételére. Sokat nem láthatott a szememből még és ez így is volt rendjén. Azonban a hangomban volt valami… valami, amit nem hallhatott még. Jeges, tárgyilagosság annak ellenére is, hogy a szívem hevesen vert és a légzésem sem volt másképp. Megkerülve a zsákot indultam az ablakhoz.*
- Késő van és ilyenkor jobban szeretek sötétben lenni. Remélem, nem okoz gondot, hogy ha csak annyi fénnyel kell megelégedned ami az ablakokon szűrődik be. * Na igen… holdfényes éjszakánk volt és 4 ablak volt a teremben amin beszűrődhetett a fény. Azonban a köztes részek sötétben maradtak. Az ablak előtt megálltam és csak kifelé bámultam. *
- Nem tudom, mire van szükséged vagy egyáltalán van-e valamire. De a falba épített szekrényekben megtalálod a zsákokat, kesztyűket meg az ég tudja, hogy miket. A másik teremben pedig a kondicionáló gépeket. A tükör szintén a lámpa kategóriába tartozik. Semmi szükség rá. *Intettem az elhúzott függöny felé.*
- Ha mindez megfelel, iszok és már is kezdhetjük. * Lenyúltam az vizemért és a kulacsos végét fogaimmal nyitottam ki. Jól meghúztam az üveget, majd visszazárva letettem az ablakpárkányra. A tükör előtt volt egy széles tál, amiben fehér por volt. Ezt a súlyemelők és a balerinák szokták használni, hogy ne csússzon a lábuk. A kezem belenyújtottam – kesztyűvel együtt- és végül összecsapkodva ráztam le róla a felesleget. Ugyan ezt tettem a lábammal is, amin a zokni volt.*
- Csúszásgátló… Tudod, hogy kell használni. Ha pedig nem kell… akkor kezdhetünk. * Hangom végig olyan maradt, mint az elején. De ha véletlen elkapta a tekintetem, akkor ott sem volt más a helyzet. Ám arcvonásaimon látszott a gyötrelem… a belső gyötrelem. De nagyon igyekeztem, hogy elkerüljem, a tekintetét vagy olyankor nézzek rá, mikor takarásban voltam. *

Halványan elmosolyodtam.
- Még annyi se szükséges jobb esetben.
Ahogy ott álltam a félhomályban és néztem a lányt, valami nem hagyott nyugodni. Megtévesztésig nyugodtnak tűnt, de ahogy hallgattam őt a következő percekben, valahogy éreztem... valami hiányzik. Oké, nem mondom, hogy hiányzott volna az az élénkség, az a pajkosság, ami eddig körbevette őt abban az egy napban, amit együtt töltöttünk... normál esetben, mert akkor fel se tűnt volna... de most így. Oké, hogy edzőteremben voltunk és edzésre készültünk, meg is akartam rá kérni, hogy innentől egy darabig mellőzzük a bolondozást... de ez az indítás már nekem valahogy furcsa volt. Mint ha nem is Mira lenne... legalább is az a Mira, akit megismertem. Semmi szellemes indítás, egy kis bolondozás. Sokkal inkább gépiességet éreztem most. De ez nem volt minden. Kicsit közelebb sétáltam, amikor az ablaknál éppen összeszedte magát. Rossz volt a fényviszony, ezt aláírtam. De voltak dolgok, amiket észre lehetett venni még ennyiből is. Megálltam Mira előtt... illetve nem teljesen előtte. Ő állt az egyik fényes ,,oszlopban", én a másikban, köztünk pedig volt némi sötét hely. Onnan figyeltem őt... najó, nem tudtam sokat róla, de eddig sosem kerülte a tekintetem alapjáraton. Most meg mint ha el akart volna nézni mellettem... az arca pedig... valahogy fájdalmat láttam rajta. Oké, elismerem, a félhomály alapjáraton képes megtéveszteni az ember látását... de nem ilyen szinten, hogy ezt ne vegyünk észre. Mirával valami gond volt, láttam rajta. Ez pedig baj. Egyrészt, mert így nem lehet edzeni... amit akartam neki tanítani, oda teljes ember kell... de ez csak a kisebb gond... a nagyobb az, hogy nem szerettem volna, hogy ha szenved, rosszul érzi magát. Legalább a közelemben ne legyen baja. De... előbb látnom kellene, hogy jól látom-e. Fel kell mérnem a dolgot, mielőtt elkezdjük az edzést.
- Támadj meg - mondtam halkan, de úgy, hogy hallja. - Akárhogy.
A kezem ökölbe feszült, jelezve, hogy nem vicceltem. Én már harcra kész voltam, még ha ő nem is tudja, hogy az edzés nem ezzel fog elkezdődni... az teljesen máshogy fog indulni, amint ezzel megvoltunk.

- Nicholas ne szó… *Kezdtem volna, hogy ne játszadozzon. De ahogy felemelte a kezét akár tetszett akár nem, észrevettem, hogy márpedig komolyan gondolja. Érdekes volt, de ha ez a kívánsága… Bár be kell valljam, hogy elegem volt mára a támadásból. De lassan közelebb sétáltam. Pár lépésre Tőle megálltam, és míg haladtam ügyelve, hogy az egyik sötét részben legyek ökölbe szorítottam a kezeim. Így nem láthatta, hogy egy kicsit megrezdült az arcom.
Látszólagos higgadtsággal és megfontoltsággal lendítettem a jobb kezem az álla felé és egy pislogásnyi idő után követte a bal is, a gyomorszáját megcélozva… Ahogy a jobb lábam is a bal térdét. Arcom nem rezdült és mozdulataim higgadtaknak látszódtak. Azonban lehetett érezni, hogy bizony az ütés erejében ott volt a düh is. Belül tomboltam, de kordában tudtam magam tartani. S tudtam, hogy ha nem teszem, akkor itt hagy így véletlen sem hagytam, hogy a belső dühöm eluralkodjon rajtam. Még…*

A tekintetem nem szólt szórakozásról. Ez most itt harc volt... én pedig a harcot mindig komolyan vettem. Szerettem viccelődni is, főleg Mirával, hiszen ő partner volt a hülyéskedésben, mindketten élveztük. De most harcoltunk és már csak az ő érdekében is komolynak kellett lennem, ahogy még a támadása előtt alapállást vettem fel. Aztán elindult a dolog, ahogy ő támadt meg. Az ütés érkezett, én pedig a lány kulccsontjain tartva a szememet reagáltam. Az elől levő kezem tenyérrel hárított, gyakorlatilag elcsúsztattam a lány kezét... aztán hátul levő lecsapódott... de nem csak azért, hogy hárítsa a gyomorszájra mért ütést. Gyakorlatilag mindkét kezem ment előre, miközben a rúgása betalált, ám az állásnak köszönhetően nem tett kárt... ő viszont érezhette, ahogy a védekezésből hirtelen támadás lett. Nem ütöttem meg, de elég erős taszító erő érte, pedig a kezeimet puhának érezhette.

*Nem talált… és ez sem… de nem zavart… már lendítettem is volna a kezem, ám támadott. Hiába talált be a rúgásom, csak annyi haszna volt, hogy a taszítása alatt nem tudtam megtartani az egyensúlyom és már a hátsomra is huppantam. Valami megcsillant a szemeimben… Ostoba, azonban ösztönös mozdulat, hogy az ember a kezével próbálja meg hárítani az estét. Én sem tettem másképp és az ajkaimba haraptam. Egy pillanat erejéig még ott maradtam, de aztán már fel is álltam.*
- Ügyes. * S „tanulva” az előző hibámból már nem maradtam meg állóhelyzetben. Jobb kezem ismét lendült, ám nem számítottam, hogy talán de nem is ez volt a lényeg. A lendülettel együtt guggoltam le hirtelen és egy lábsöpréssel igyekeztem ledönteni térd magasságban. Hogy a sarkam ott találja… ezt nem olyan könnyű átugrani. Pláne, hogy ha ezt tervezte, félbehagyva ezt a mozdulatot rúgtam felfelé. *

Ma igen, sosem szabad kézzel hárítani egy ilyen esést. Lehetséges akár az is, hogy a csont kitörik a bőrön, az pedig nagyon kellemetlen így elsőre. Viszont egy szó nélkül néztem, ahogy feláll és újra támad. Megint szemből jött, de a hárítás után most a lábamat akarta kirúgni. El kellett ismernem, ötletes megmozdulás volt... csak éppen nem ért célt. Ugyanis amikor eltalálta a lábam, már pedig eltalálta, mert nem mozogtam el, úgy érezhette, mint ha betont talált volna. Nem a keménysége, hanem a stabilsága miatt. Ugyanis, bár az állsásom elég hülyének és bénának tűnhet... de igazából meg volt ez tervezve. Gyakorlatilag olyan energiákat mozgósítottam, amik hozzácövekeltek a földhöz. Mira pedig megtapasztalhatta, hogy ezt nem fogja tudni kirúgni így. De nem tétlenkedtem. A rúgás után azonnal letérdeltem, úgy, hogy Mira lábát hozzápaszírozzam vele a földhöz, megakadályozni próbálandó a menekülését... én magam pedig megpróbáltam leszorítani őt a földre.

*~Oké Mira… a lábai is kilőve~ Mert bizony, a második kísérletem fulladt kudarcba. De ezt most jobban megéreztem, mint az elsőt. Hisz az talppal volt, ez meg már nem. Azért a lábaim nem díjbirkózó erővel rendelkeznek, hogy mindenféle kő építményt leromboljanak. De ez nagyon emlékeztetett Pokémon ruhájára. Lábam a földre hanyatlott és már igyekeztem is volna felállni mikor lefogta azokat. De még ha fogta volna… konkrétan rá térdelt, de csak akkor éreztem a nyomást, ha szabadulni akartam vagy mozgatni. Ahogy dőlt előre a lábammal nem foglalkoztam és inkább a ruhájába kapaszkodva igyekeztem egy nagy lendületet venni, hogy oldalra fordítsam. Na csak ezzel egy időben feszítettem meg az egyik lábam, hogy azzal is taszítsak rajta… DE az álarcom még rajtam volt…*

Mira megragadott, de ezzel odaadta a kezeit. Nem kezdtem el cibálni őket, az csak felesleges energiaveszteség volt. Másra használtam. Amikor a lábát használni akarta, akkor az egyik kezemet használtam arra, hogy visszanyomjam, legalább is megpróbáljam... a rántására pedig mozdultam, egyáltalán nem álltam ellent... ezzel pedig a saját lendületét akartam ellene felhasználni. Mikor már majdnem leborultam volna, a lábamat az esés helyére helyezve megtámasztottam magam és visszanyomta, a cél pedig az volt, hogy Mira derekára ülve most már ott szögezzem hozzá a padlóhoz, kezeimmel a kezét próbálva blokkolni.

*Nem mondom, hogy nem lepett meg, mikor egy könnyed mozdulattal visszanyomott a helyemre. Bár észrevehettem volna, hogy túl egyszerű volt megindítani, ahhoz, hogy igaz legyen. De akár, hogy is a saját lendületem miatt zúgtam vissza a földre és a meghökkenésemben még a térdeimet is elfelejtettem felhúzni, hogy ne tudjon a csípőmre ülni. Szemeimet már kezdte átvenni a düh, ami annyit jelentett, hogy szívárgott fel a felszínre. Ez igy nem lesz jó… Tudtam. Éreztem. De ezzel már nem tudtam mit csinálni… Ezt már nem tudtam visszafordítani, pláne, ha még a kezeim is sikerül lefognia. De azokat igyekeztem nem adni, vagy épp kiszabadítani. A lábam volt az, ami a háta mögött lendült és a nyaka köré fonódott, a jobb. Hisz az volt az erősebb. Bár nem úgy, ahogy tanultam Ricktől, hogy térdhajlatnál fogjam be… Hisz ahhoz magas volt a férfi. De a vádlim neki feszült a nyakának és folyamatosan húzta hátrafelé, ha nem védte ki… Bár ez az egy dolog hatásos szokott lenni, mikor már minden más kudarcba fullad. De kitudja, hogy mit tud a Doki...*

Kezdtem érezni, hogy igazam volt. Már Mira ütésein éreztem, hogy indulat van bennük. A bőrömet hozzászoktattam az idők során arra, hogy információkkal lássanak el az engem ért erőhatásoktól. Érezhettem, mely ütés erős, mely gyenge, tudtam lépni. De most láttam Mira szemében fellángolni a dühöt. Általában az embernek több idő kell, mire eljut erre a szintre... de mi alig két-három perce harcoltunk sé már itt járt... de nem figyeltem, Mira lába a nyakamnál jelent meg. Most engednem kellett, ahogy egyik kezemmel engedve megpróbáltam benyomni a kezem a lába és a nyakom közé, majd a könyökömmel felfelé téve egy nyomó mozdulatot, abba beakasztva felnyomva a lábát és eltávolítva. Ha sikerül, utána előre dőlve, újra megragadva a kezeit próbálom lenyomni őt a földre, most már véglegesen eldöntve a meccset... ha sikerül... de ha nem... akkor nem fog összejönni...

*Egy ideig tartottam a lábam vonását, ám ahogy egyre jobban igyekezett befúrni a kezét úgy egyre jobban nyomta az izmot is. Ami először nem volt kellemes, de aztán már fájt is. Így egy pillanatra meglazult, aminek köszönhetően Doki keze befért, és letudta lökni onnan. Innen már csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor sikerül ismét a kezem lefognia. Hogy Én most mennyire utáltam ezért. De nem az volt a gondom, hogy ilyen ügyes volt. Ezt tudtam, ahogy nem is az, hogy lefogott. Erre felkészültem. Az oka annyi volt, hogy a két óra alatt felöltött álarcom csak két, három percig tartott. Pedig akartam… Ahogy mást is.
Most lehiggadva, minden mocorgás nélkül néztem a szemeibe, még ha a csuklóm meg is volt feszülve a kezei alatt.*
- Ez a Tiéd… *Szólaltam meg ridegen, miközben szemeim lángoltak a dühtől. Felsőtestem csak a sport melltartóm takarta, ahogy igyekeztem normálisra szabályozni a légzésem. De valahogy… jobban el voltam foglalva mással. Nem tudtam elszakadni a tekintetétől.*
- Honnan és miért? * Csak ennyit kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy tudja mire értem. Hogy honnan vette észre a dühöm és mért csalogatta a felszínre. Mikor legutóbb kijelentette, hogy ilyen állapotban szóba sem áll velem, ha edzésről van szó. Ha nem hívja felszínre… tudtam volna koncentrálni. Ahogy azt elvárta… de már az ajkam nyaltam meg ösztönösen, ahogy a tekintetem az övén függött. Nem vettem észre, hogy dühöm mire késztet és nem is éreztem ezen kívül semmit. Egyelőre legalábbis… *

Mirával jó ideig csak farkasszemet néztünk... láttam rajta, hogy legszívesebben széttépne, ha nem megölne a tekintetével, még ha lassan kezdte is leállítani magát... de az a tekintet nem akart távozni. A megállapítására nem feleltem... de a kérdésére igen.
- Láttam rajtad, hogy nem vagy jól, Mira. Uralhatod a tekinteted, a beszédedet, de előlem nem tudod elrejteni, mi zajlik benned. Biztos akartam lenni benne, hogy jól láttam. Sajnálom, de tisztában kellett lennem vele a későbbiek érdekében.
Nem kerülte el a figyelmemet Mira tette a nyelvével... össze is vontam miatta a szemöldökömet.
,,Istenem, Mira, be ne indulj nekem" - gondoltam magamban, miközben még mindig lefogva tartottam őt.

- Tudtam volna figyelni, koncentrálni. Csak segített volna, hogy még jobban… hogy leküzdjem. * Feleltem alig hallhatóan hangot adva a korábbi gondolataimnak. Hisz a jelenlegiek már más felé jártak… vagyis… nem is jártak semerre. Mintha nem gondolkoztam volna… bár ez lehetetlenség. Inkább csak lekötötte valami más a figyelmem. Valami olyan, aminek nem lett volna szabad. De Ő mondta… lépjek túl. Hát nem ez a legegyszerűbb módja? De vajon megéri-e… Na ezek a kérdések voltak azok, amikkel jelenleg nem foglalkoztam. Tekintetem vissza kúszott az övébe és láthatta, hogy a legutóbbi zuhanyzós jelenetben, ami meg csillant az most nem volt nem sehol. Ott egy halvány vágy derenget fel… de ennek nyoma sem volt. Mégis megemeltem a fejem, a kezem kitolva a fejem fölé egyenesen, hogy ha még továbbra is fog, akkor lejjebb kerüljön a felsőteste…*
- Kérlek… *Hülye szó, de már elhangzott és nincs mit tenni, hisz még vártam is. De a gyengédség volt az, amit a hátam közepére sem kívántam. Hiába volt lágyság ebben az egy szóban.*

Nehéz helyzetbe hozott a lány. Már másodjára mondta nekem ezt a szót. De most nem tudtam csak szabadkozásra, menekülésre érteni. Most teljesen mást éreztem a szavaiból... olyan dolgokat, melyek más fele visznek. Ahogy feljebb emelkedett, már egyértelmű volt a számomra. Ránéztem a lány édesnek, csábírónak játszó ajkaira... és nagyon nehéz volt a helyzet. De... valami még mindig józanon tartott engem. Lassan elengedtem Mira egyik kezét, majd átkaroltam, felfuttatva a hátára a kezem, mint ha tartanám... majd közelebb kerültem az arcához... nagyon közel hajolva... de az utolsó centin oldalra tértem, odahajolva a füléhes... és nehezen kimondott szavakat hallhatott.
- Mira... jól figyelj rám... nem utasítalak vissza téged... nem vonom vissza a szavaimat, amit mondtam annak idején... de... nem akarom, ha hirtelen felindultságból tennéd ezt... - és készen voltam rá, hogy ha kell, újra a földhöz passzírozzam ezt követően.

*Ahogy megéreztem a kezeit a csupasz hátamon megremegtem a karjában. De ez nem az a tipikus jóleső borzongás volt, hanem más… egy sokkal nyersebb. Nekem ez már túl sok érintés volt egyszerre, így az elengedett kezem sem mozdult. Nem akartam hozzá érni… bár lényegében sokkal egyszerűbb lett volna, ha elveszem azt, amit akarok. Nem kellett volna mást tennem, mint hajába fúrni az ujjaim és magamhoz rántani. De nem tettem… ezúttal nem. Láttam, hogy megkapom… de tévedtem és testem is kissé megfeszült, hogy ez meg most mi… De aztán a szavai először csak a fülemig, de aztán a tudatomig is elértek. *
- A düh talán nem elég jó neked Nicholas? * Leheltem halkan a kérdést. De ennek már csak az volt az oka, hogy kiszáradt a szám.*
- Másik alkalom nem lesz. *Hívtam fel a figyelmét, hisz valóban ritka mikor ennyire eluralkodik rajtam a düh. De ebben még volt némi csábítás a részemről. *
- De rendben. Akkor akár el is engedhetsz. S mivel dühös, meggyötört és ingerlékeny vagyok így az edzés sem folytatódhat. Hisz ezt is megmondtad… Te aludhatsz tovább én meg betalálom az első kocsmát. Ott nem fog érdekelni senkit, hogy mi motivál. *Na ennél a résznél viszont már a kezdeti jegesség volt hallható. Utolsó mondatommal nem is kicsit rontva a jelenlegi helyzetemen. De nem tudtam, hogy valóban képes volnék-e rá. *

A szavai úgy hatoltak belém, mint egy hideg penge, melyet még meg is forgattak a biztonság kedvéért. Utólag belegondolva, talán tényleg elszalasztottam egy olyan lehetőséget, ami nem fog még egyszer visszatérni. Vonzódtam Mirához, azt már eddig is észrevettem, realizálódott bennem... de ez nem azt jelentette, hogy lekapom az első alkalommal... főleg akkor nem, amikor kiszoégáltatott, sebezhető... nem... ha egyszer hasonlóra kerül sor, akkor az egész Mirával akarok szemben állni... nem pedig egy részével, mely tombol. Nem reagáltam a szavaira... csak az utolsó gondolataira.
- Mira, nem foglak elengedni. Nem azért jöttem ide, hogy csak még jobban összetörjelek és utána utadra eresszelek. Soha nem tudnék többé tükörbe nézni, ha ezt tenném. Azért vállaltam, hogy tanítalak, mert segíteni akarok neked. Az edzések nem csak arról szólnak, hogy izzadva egymásnak feszülünk. Itt a test és a lélek egyaránt játszik... mert mindkettővel foglalkozni kell... és ne hidd, hogy az állapotod miatt nem vagyok hajlandó innentől foglalkozni veled - tartottam egy kis szünetet, ahogy kezemet levettem a hátárol, enyhítettem a fogást kezén. - Kérlek, Mira, mond el, mi történt veled. Engedd, hogy segítsek.

- Nem törtél össze Nicholas és azt hiszem engedélyt sem kértem a távozásra. * Emeltem tekintetébe a sajátom, amibe kezdet visszakúszni a jegesség, csak úgy, mint a hangomban is. Bár nem ezt érdemelte a férfi… De vagy ez, vagy pedig az, hogy… szóval sokkal jobb ez, még ha fáj is.*
- Nem. Azért vagy itt, hogy a testem edzd. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem kértem, hogy ápolgass, csak azt, hogy oktass. Már pedig ma ez nem lehetséges… mert bele kell ütnöd az orrod olyanba, amihez semmi közöd.*Csattantam fel bár itt már felütötte a fejét a düh is. Lobbanékony voltam, egyik pillanatba még uralkodtam magamon, a másikban meg már nem. Ám ezen nem segített a kérdése sem. Ahogy eleresztett igyekeztem felülni, hisz nem szerettem kiszolgáltatva lenni és még csak azt sem akartam, hogy lássa a szemeim válasz közben. De nem bántottam, még csak meg sem próbáltam támadni csak szabadulni.*
- Hogy mi történt? Lássuk csak semmi újdonság Doki… amivel ne tudnék megbirkózni. De ha ennyire érdekel… Találkoztam az exemmel, berúgtunk, mire haza értünk kijózanodtam. Aztán neki mentem, megalázkodtam és még azután is kikosarazott, hogy végre eltudtam mondani, hogy mi volt az igazság. Ó és közölte, hogy legyünk barátok, és reggel azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet. Aztán elmentem inni, és a Fogdába kötöttem ki. Aztán haza jöttem, első napomon egy Pokémon taperolt egy olyan maszlaggal, hogy csak el akart rántani a kocsi elől. Amiben van némi igazság, de akkor se fogdosson. Aztán még fel is repített az egyik ház tetejére, aminek nem volt lejárata. De ez hagyján… hozott egy kék rózsát, ami megszúrta az ujjam. Rühellem a vágott virágokat és a tűzoltók szedtek le onnan. Aztán találkoztam Dareiosszal… hogy mi történt? Hát ez… *S dühösen lerángattam magamról a kesztyűm, mit sem foglalkozva azzal, hogy az csak még tovább dagadt a zsáknak köszönhetően. Felvenni sem volt egyszerű, de most levenni még nehezebb. De azért csak addig rángattam, míg le nem jött, nem kicsit az ajkaimba mélyesztve a fogaimat, hogy ne nyögjek fel. Kissé el volt lilulva és már véraláfutásos volt, de ez nem látszott a félhomályban. A bütykeim meg csak még érdekesebben álltak. De felületi sérülés nem volt rajta… még csak egy apró horzsolás sem.*
- Eltörtem az orrát és szétvertem az arcát, mert két rohadt szóval feldühített. Aztán sokkot kaptam a park kellős közepén, mikor elért az agyamig, hogy vér tapad a kezemre… És Tőle idejöttem, annyi, hogy előtte haza mentem a felszerelésemért. Leküzdöttem a dühöm, aztán hirtelen felindulásból írtam neked egy üzenetet, hogy várlak. Mire ahelyett, hogy oktattál volna csak újra szítottad. Ez mind röpke 4 nap alatt. De végül is mi bajom lenne Nicholas? Semmi az égvilágon… vagyis bocsánat. Nem lenne, ha nem hozod megint felszínre. * A végére már szinte kiabáltam, de tekintetem egy percre sem lágyult, ahogy mind ezt a férfi fejéhez vágtam. Nem volt benne más, csak nyers igazság, düh és valahol mélyen tengernyi fájdalom, de ezt nem láthatta. Ő akarta hallani… tessék, itt a szomorú valóság. S akár tetszik vagy akár nem, ez nem fog egyhamar elmúlni. Ismét csak vissza lesz szorítva, hogy megint „normális” legyek.*

- Nagyon is van köze a kettőnek egymáshoz. A test és a lélek elválaszthatatlan egymástól, pontosabban nem tudnak lenni egymás nélkül. Test nélkül a lélek nem tud megmaradni ebben a világban úgy, hogy érdemi cselekvő lenne... lélek nélkül pedig a test nem képes felülemelkedni az ösztönlény szintjétől. Igen, azt elismerem, hogy nem kérted az ápolgatásomat... de az oktatáshoz ez is hozzátartozik. Mert minél jobban tisztában vagy ezzel és akármennyire is furcsán fog ez hangzani, annál jobban képes leszel megvédeni magad. Mind a fizikai, mint a szellemi küzdőtéren. Lehetsz erős úgy, hogy csak a testedre támaszkodsz és a képességeidre való tekintettel, jó esélyed van rá... de ha a lelked is beleadod, nem lesz ellenség a számodra.
Na és ezután kiborult a bili. Kicsit hátrébb húzódtam, engedve Mirát felülni, most már teljesen elengedtem, csak a lábait tartottam kontroll alatt, de érezhette, hogy ha akarja, akkor ki tudja húzni alólam. Csendben hallgattam őt, de nem rezzenéstelen arccal. Láthatta, hogy a mondandójától olykor grimaszba rándul az arcom, hol fájdalmasba, hol furcsállóba, de nem szakítottam félbe őt... hagytam, hogy kiadjon magából mindent, szépen lassan az éterbe eresztve az eddig elfojtott szavakat. Egyedül a... pokemon... esetnél szúrtam közbe egy megjegyzést, mert azt tényleg nem tudtam visszafojtani.
- Az idióta...
De ennyi volt, szépen lassan pedig elértünk a végére. Amikor a kezeit mutatta nekem, szinte reflexből mozdult a kacsója felé az enyém... de félúton megállt... emlékeztettem magam, hogy mire allergiás Mira, már az érintéseimmel is túlzásba mentem át. Nem akartam növelni a fekete pontjaim számát, ezért csak tenyérrel felfelé tartottam felé a kezemet, várakozóan. Ha belehelyezi, akkor megvizsgálom, finoman nyomkodva, nézve a reakcióit, végigsimítva a kezén, ahogy kerestem a rendellenességeket. Nem voltam orvos, de elsősegélyt minden katona tanult. Ha nem adja, akkor csak közelebb hajolok és úgy nézem meg, persze így kevesebb dolgot látok.
- És te ezzel a kézzel edzettél eddig? Te mindig meglepsz engem, Mira.
Aztán a vége után én jó sokáig hallgattam, hol a lány kezére, hol az arcára nézve, belevésve a tekintetem a szemébe. A végére már éreztem, hogy nagyon kezd elszakadni a cérna nála... én pedig terhet éreztem a vállamon. Nem, ez egyáltalán nem zavart, elvégre tudtam, hogy mit vállalok, amikor belementem ebbe a beszélgetésbe... de nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre vezetnek a szálak. Sok ember már a töredékétől sikoltana... de Mira még visszatartotta magát, részben... de az se zavar, ha leüvölti a fejemet. Tegye csak meg, utána könnyebb lesz neki.
- Mira, igazad van, tényleg olyan dolgokba folytam bele, amihez semmi közöm. Nem a pszichológusod vagyok, még csak régi barátnak sem nevezném magam. Csak egy szerencsétlen idióta, akibe belebotlottál pár napja - ha megengedte, hogy fogjam a kezét, akkor a hüvelykujjam finoman végigsimít a kézfején, alig érintve. - Ezzel az egésszel azt akartam elérni, hogy kiadd magadból a feszültséget. Most mondhatnád, hogy azt néhány nyakleves is megoldja, de... sajnos vannak olyan dolgok, amik nem jönnek ki a kezeinken keresztül. Akár kiabálással, akár ütésekkel, vagy bármivel, ami könnyíthet rajtad. Ezért tettem ezt... de nem gondoltam volna, hogy ilyen sok minden történt, mióta nem láttalak - néztem rá bocsánatkérően. - Egyszersmind fel is akartalak mérni, hogy tudjam, mire fektessem a hangsúlyt az oktatásod során. Lelkiállapot, erőnlét, megoldási kísérletek. Ezekben mind olyan dolgok, melyekkel tisztában kell lennem. Ha kezdő lennél, akkor kezdhetnénk mindent az alapokon... de neked továbbképzés kell, hiszen vannak gyökereid.

- Nekem elég a testem Nicholas. Nem a világot akarom kiirtani, csak megvédeni magam, hogy még mielőtt eltörném valakinek a valamijét, még az előtt tudjam védeni és nem nagy kárt tenni benne. * Csaptam a földre a kezeimmel. Nem értettem, hogy ez mért nem érthető. hisz múltkor elmondtam. Nem bántok senkit, míg az nem ér hozzám. Aztán a kirohanásom közepette fenyegetőn villantak meg a szemeim, ahogy Doki keze megindult az enyém felé. De mikor meghátrált – akár ezért, akár másért – már önként tettem a kezébe a kezem, és ha kellett, akkor a másikat is a kezére adtam. Mikor nyomkodott helyenként összeszorítottam a szemem, vagy beleharaptam az ajkamba. De fájdalom ittas hangot nem adtam ki. Nem hagytam, pedig néha-néha már kiabálni tudtam volna a fájdalomtól. Még ha nem is a fizikálistól… *
- Igen és végig csináltam volna az oktatásodat is. De nincs ebben semmi meglepő… *Bólintottam a kérdésére melyet a hangom is megerősített, hogy bizony komolyan gondoltam akár tetszett neki akár nem. *
- Csak egyetlen barátot mutass, akinek ki öntöm magam és elfogadom az álláspontod. * Na igen nem volt ilyen. De ezt nem tudhatta, ha csak nem a szavaimból következtetett. Még Penge sem tudta a teljes valóságot, bár Ő inkább azért mert kinyírta volna mind a két embert és még élvezte is volna. *
- Nem mondanám ezt Nicholast. * Vontam össze a szemöldököm.*
- Szétvertem a kezem és még mindig dühös vagyok, és csak pocsékabbul érzem magam. Ezen az ütések, a beszélgetések és az ilyen dolgok már nem segítenek. Ezt csak le kell küzdenem mélyre, ott eltemetni és borítani rá, egy áthatolhatatlan réteget. Amin se ki, és se be nem szivároghat semmi. Ennyi a képlet… de ehhez edzenem kell. Hogy lekössön… hogy ne fájjon és marcangoljon tovább. * Hajtottam le a fejem szégyenkezve. De aztán már fel is álltam és az ablakhoz sétáltam, hogy igyak. Na ekkor vettem észre az üzenetét és bár nem láthatta, de egy halvány mosoly jelent meg az ajkaim egy röpke pillanatra.*
- A lelkem elzárom, az erőnlétem a Rendfenntartók és a zsaruk megoldják, de futni is járok ha dühös vagyok. Szóval rád marad a megoldási izék… De mielőtt bármit is történik… * Fordultam meg és dőltem neki a párkánynak. *
- Hajlandó vagy ma edzeni, vagy hagyjuk? Ha az utóbbi, akkor szeretnék felöltözni és beszélgetni egy pohár sör mellett is tudunk. DE ha az előbbi, akkor a lelki pásztor részt ugorjuk át… vagy az oktatóm vagy, vagy a barátom… egyszerre, egy időben a kettő nem lehetsz.

Nem kezdtem el győzködni Mirát. Elmondtam az álláspontomat, ő is elmondta a sajátját. Én nem valami vérmes konzervatív voltam, aki csak azért is bele akarja sulykolni a máikba a nézeteit. Ez csak egyszerű eszmecsere volt, bár tény, hogy eléggé akadékoskodott ellene. De nem volt mit tenni, ezért most nem fogom leharapni a fejét.
- Egyszer majd megérted - hagytam rá a dolgot... nem, nem azt mondtam, hogy elfogja ismerni az igazamat... csak megérteni a dolgot.
A kezeit vizsgálva olykor felsandítottam az arcára. Láttam a rándulást, ahogy a fájdalmat átszaladni az arcán, de nem engedte ki. Rosszallóan meg is forgattam miatta a szememet, de nem tettem szóvá. Olykor jobb kiengedi a gőzt, most úgy is csak ketten vagyunk... de ha nem hát nem.
- Elég szépen lerendezted magad - mondom, miután mind a kettőt átnéztem. - Főleg azt, ami amúgy is megsérült a legutóbb. Tudom, hogy orvoshoz úgy se mennél, szóval ebből jégterápia lesz... remélhetőleg csak annyi - nézek a bütykeire, majd lassan leengedem a kezeit a lábára.
Mira barátos megjegyzésére nem reagáltam. Fogalmam sem volt róla, milyen körökben mozog pontosan, erre nem tudtam mit mondani. Az okfejtését meghallgattam. Ajj, Mira, miért kell neked ennyire befelé fordulnod? Mi történhetett veled, ami miatt erre a sorsra jutottál? Nem, nem kérdeztem meg. Már láttam rajta, hogy kezdi összeszedni magát, még egy sebet nem szakítok fel rajta most. Majd egyszer... majd egyszer. De egy gondolatot azért megengedtem magamnak.
- Azért ne felejtsd el, hogy amit eltemetünk, az idővel előkerülhet - de aztán leszálltam a témáról és amikor az edzések fontosságára utalt, arra reagáltam. - Nos, ezért vagyok itt, nemde?
...
Néztem Mirát, ahogy az ablakpárkány mellett tesz-vesz, szépen lassan éreztem, hogy megnyugszik a lelkem. Jó, remek, újra a talpán áll. Még ha most ezt nem is képletesen kellett venni, de sokat jelentett. Nemrég még a földön volt megsemmisülve, de már elment összeszedni magát. Halványan mosolyogtam a tarkójának. Majd megfordult és vázolta a következő teendőket. Na most már kiszállt belőlem az eddigi feszültség és hallhatta, hogy kuncogok egyet.
- Lelkipásztor? Hát vallásosnak tűnök, Mira? - vigyorogtam, miközben felálltam a padlóról és lassan odasétáltam hozzá, egy-két méternyire megállva tőle. - Hm... hát lássuk csak. Ha már egyszerre nem lehetek kettő, akkor munkamegosztás lesz. Most edzek veled és tanítalak... mint az oktatód... utána, ha még van energiánk rá, meghívlak egy sörre... mint a barátod. Jó lesz így? - mosolyogtam, majd kis szünet után invitálóan felé nyújtottam a kezemet. - Gyere... már így is túl sokáig várattalak téged.

- Ha úgy lesz, akkor én főzöm a vacsit. * Bólintottam. S bár nem tudhatta a másik, de ha valamiben tévedtem, akkor azt elismertem. Miután meggyőztek persze, ami nem volt könnyű, ha én a fejembe vettem valamit.
Olykor lehet, hogy jobb. De a kettő máris eggyel több, mint amennyi előtt megengedhettem magamnak, hogy hangot adjak neki. Bár tudtam, hogy nem használná ki, de nem érdekelt. Visszafojtva mindent vártam, hogy végezzen a vizsgálódással. De ahogy visszaengedte a kezem megingattam a fejem.*
- A duzzadásra jó lesz. De van egy olyan érzésem, hogy ezekre… * Simítottam végig a bütykeimen.*
- … kevés lesz. Nem sűrűn vesztem el így a fejem, de mikor a kesztyűben ökölbe szorítottam éreztem, hogy az ott nem működik normálisan. Szóval azt majd meg kell szadiznod, hogy visszarakd a helyére lehetőleg úgy, hogy egy inat vagy ideget se csípj be. De ígérem, hogy nem fogok rinyálni. * Néztem szemeibe határozottan. Inkább Ő szadizzon, mint valami orvos, akinek már az érintésétől is ingerült leszek. *
- Akkor majd később megint megbirkózom velük. * Vontam meg könnyedén a vállaimat.*
- Nos… mi tagadás… ezért hívtalak. * Na igen. A célom csak ennyi volt. Azt hiszem… vagy nem? Mindegy…
…
- A látszat nem minden. De csak egy hasonlat volt… * Mutattam rá még mindig szárazon a tényekre. Valahogy a vigyora most nem volt rám hatással. Legalábbis látszólag nem, bár elkönyveltem magamban, hogy azért jól esett, hogy még ilyenkor is képes mosolyogni és nem próbál meg együtt érezni velem vagy épp sajnálni. Na attól aztán nem lettem volna jobban.*
- A lenti kocsma hatkor nyit, ahogy a terem is. Ami azt illeti, hogy fél körül nekünk le kell innen lépni. Nem feltétlen legálisan vagyok itt és a tulaj nem is biztos, hogy örülne neki. * Szaladt össze a szemöldököm. Bár nem valószínű, hogy a tulaj fog nyitni, de az alkalmazottak mindig is locsogtak. Az üvegem visszatettem a párkányra és a kinyújtott kezére tekintettem. Egy pillanatig vártam. Hezitáltam, még ha egy halvány, aligészrevehető mosoly is bujkált az ajkaimon egy pillanatra. De végül csak sóhajtva léptem előre és nyújtottam a kezem az övébe. Bár ha megfogta… *
- Visszavegyem azt a vackot? * Intettem a padlón heverő kesztyű felé. Ha igen, akkor egy hang nélkül visszapasszíroztam bele a kezem, ha nem akkor már készen is álltam, hogy vezessen. *

Felvont szemöldökkel néztem rá, majd újra a kezeire terelődött a tekintetem. Igazából nem nagyon érettem, mit kellene csinálnom vele, hiszen én se orvos, se csontkovács nem voltam. Oké, egyértelmű, helyrerakni a dolgokat, de akkor is... mi lesz, ha valami kárt teszek benne, maradandóan? Vagy akármi, sok minden szóba jöhet, hisz az emberei test nagyon bonyolult. De a szavai valahogy önbizalommal töltenek el. Szeretné, ha én csinálnám... nem pedig egy szakképzett orvos. Szóval bólintottam.
- Rendben, megteszem, ami tőlem telik.
...
- Vagyis ez azt jelenti, hogy van durván három óránk... utána pedig még a kezed is helyre kell hozni. Rendben van, három óra az pont két edzés időtartalma, általában másfél órás szokott lenni. Már ha kitöltjük az időt.
Mira keze hamarosan a kezembe simult, ez pedig kicsit meglepett. Igazából csak ez amolyan intő mozdulat lett volna, hogy jöjjön. Ám láttam valamit motoszkálni a szájánál, de sajnos a sötét miatt nem tudtam kivenni. Finoman a hüvelkyujjamat ráraktam az ujjaira, majd elindultam vele beljebb. Nem húztam, inkább csak vezettem, mint ha csak keringőhöz sétálnánk.
- Ne, csak még jobban kikészíteni a kezedet. Így elsőre semmi olyat nem tervezte, ami szükségessé tenné. De arra ezért megkérlek, hogy vigyázz a kezeidre.
Szembe a Holddal álltunk meg, egymás mellett, egy ablak által biztosított fényoszlopon belül.
- Kezdésnek nem ártana egy kis áthangolódás... kicsit furcsának fog tűnni, de hasznos lesz. Csak kövesd le a mozdulataimat.
Azzal a következő pár perc elment a ,,bemelegítéssel". Nem is teljesen az volt igazából, inkább áthangolódás. Mutattam a lánynak a mozdulatokat, jó lassan, hogy ne legyen probléma a lekövetése... neki pedig feltűnhetett, hogy hasonlókat használtam ellene is, persze voltak ismeretlen mozdulatok. Ám nem ez lehetett az egyetlen tapasztalata. Szépen lassan érezhette, hogy elkezd energiával feltöltődni, nem sokkal a kezdés után. Ezek az energiák, melyek akár élénkíthették is, pedig a belsőjében szabadulhattak fel, nem kívülről nyerte őket. Végül eljött a lezáró mozdulat, ahogy kiléptem az alapállásból és kifújtam mélyen a levegőt.
- Amikor még edzésre jártam - fordultam Mira felé -, ezzel kezdtük a programot. Az áthangolódás miatt nagyon fontos. Most ugyan rám figyeltél, nem befelé, de még így is biztos volt jótékony hatása. Na de naszóval - egyik kezemet karba tettem, míg a másikkal könyökkel megtámaszkodtam a csuklómon, az államat pedig a tenyeremre tettem. - Mivel is kellene kezdenem... talán néhány szabadítással lenne célszerű, mit szólsz hozzá?