Muscle Edzőterem

Kuncogtam.
- Hát ha neked még lenne kedved mást is csinálni egy áttáncolt éjszaka után... hát állok elébe - kacsintottam.
...
- Nem feltétlenül jó, ha a gyakorlás során dühből jössz - jegyzem meg. - A düh miatt elég nehéz koncentrálni és megérteni a mozdulatok mikéntjét.
Na és aztán megindult... én pedig felkészültem a támadás fogadására. A hangsúly most nem az ütésén volt, kicsit félre gondolta... de nem is baj. Ám majdnem gond lett belőle. Lehet parasztlengőt kellett volna mondanom, de hiába mondtam a jelek szerint, hogy oldalról üssön. Nem, az ő ütése alulról jött. Még szerencse, hogy jók a reflexeim. Amikor realizálódott bennem az ütés, az egyik kezem magam elé jött és félretoltam a közeledő horgot, majd a másik kezemmel ki is zártam. Na de most jött a svéd csavar. Az eredetileg toló kezem nyaka alatti ponton állapodott meg, ökölben. Nem, nem ütöttem meg, csupán oda raktam... de érezhette, hogy még ez is bőven elég arra, hogy megtorpanjon, érezhetett egy kis szúró fájdalmat, de inkább csak átmeneti érzés, hamar el is múlik, amint teljesen megállt.
- Most gondold el mi történt volna akkor, ha most közbeverek neked egyet - ennél több kommentárt nem fűztem a történtekhez.

- Áttáncolt? Sokkal többet és pörgősebben szoktam táncolni. Ha ennyitől elfáradnék, már nem lett volna alkalom erre… *Ingattam meg a fejem lemondóan. Bár valahol a tudatom mélyén egy gondolat motoszkált…*
- Korábban is meghátráltál… * Haraptam az ajkaimba. Bár logikus lépés volt Tőle, de ez nem változtat a tényen, hogy meghátrált.*
…
Az első ütésem után, bár a másik kivédte, de ösztönösen léptem volna előre, hogy lendítsem a másik kezem. Ösztönös, reflexszerű sorozat. Azonban a kezem félúton megállt, ahogy megéreztem a nyakamnál a kezét. Leengedve a sajátjaimat léptem hátra, hogy megszűnjön mind a szúró érzés és mind az érintkezési pont. Szavaira azonban nem kicsit hevesen reagáltam.*
- Ha azt akarod, akkor anélkül, hogy megmozdulnék, kinyírnál egyetlen „gyengéd” érintéseddel. Hogy a pokolba akarod, hogy bármit is észrevegyek, ha egyszerűen reagálni sincs időm? Sajnálom, nem vagyok képzett gyilkoló gép és nem is áll szándékomban betölteni ezt a szerepet. Akkor jelentkeztem volna az egyik akadémiára. De nem tettem Nicholas! *Fakadtam ki a hajamba túrva, ám ahogy a hajamba martak az ujjaim, úgy rándult össze az arcom is. Lehunytam a szemem pár pillanatra és igyekeztem mélyeket sóhajtani, magamban pedig a kettes számrendszerrel számolni… de izé… nem is ismertem. Szóval csak nyugodni. Végül kifújtam a levegőt, ahogy elmúlt a torkomból is a szorító érzés. Nem, ez nem Doki tettének volt a hatása… legalábbis nem közvetlen.*
- Bocsánat. Szóval, megmutatná még egyszer és lassabban? * Váltottam át magázódásba. Meg kell tartanom a három lépés távolságot. Legalább ebben a nyavalyás teremben, ha nem akarom azt, hogy ilyen kitöréseim legyenek. Hisz ezek csak hátráltatnak… *

Megvakartam a tarkómat.
- Nos, talán az első alkalmak idején nem lennék belerázódva, de ha belejövök és egyáltalán tudom is, mit kell csinálni... oké, akkor is biztosan letáncolsz - adom meg magam végül.
A megjegyzésére csak oldalra döntöttem a fejemet... igazából nem is tudhattam, hogy félreértettem a megjegyzését, de attól még kapcsolódó választ adtam.
- Valóban meghátráltam, vagy csak megfelelőbb időpontra halasztottam a dolgot?
...
Na egy kicsit pislogtam Mira kitörése után. Nem számítottam rá, hogy egyik pillanatról a másikra átmegy ilyenbe. Igazából nem értettem, mi baja volt, elvégre ő akart agresszívabb megnyilvánulást a védelem részéről. Hát most kapott, de a jelek szerint ez se volt jó. Pislogtam még néhányszor, mire összeszedtem magam, de addigra már Mira is lehiggadt. A kérése viszont nem nyugtatott meg teljesen. Furcsa volt magázó hangnemet hallani tőle... még akkor se magázott, amikor beestünk a lépcsőházba a találkozáskor. Lehunytam a szemem, amikor vettem egy mély lélegzetet.
- Tisztázzunk valamit, mielőtt tovább megyünk - szóltam, viszonylag nyugodt hangon. - Én nem gyilkolásra akarlak képzeni... csupán azt akarom, hogy még hatékonyabban tudd megvédeni magad. Ennyi és nem több a szándékom - léptem oda hozzá, miután kinyitottam a szemem. - Mellesleg azért csináltam így, hogy lásd, hogyan működik a technika... így már tudni fogod, mit kell elérni - lassan felemeltem a kezem, ökölbe szorítva a lány elé helyezve, de mégis csak árnyékolva őt. - A lényeg a következő: nem csak az ütésem, pontosabban a leendő ütésem energiájával találkoztál. A saját lendületed is benne volt, amikor nekicsapódtál a kezemnek. Gyakorlatilag olyasmi történt, mint amikor nekirohansz egy falnak, csak kisebb a felület... a védés pedig... nos, bevallom, nem így értettem, hogy hogyan támadj, ez kényszerlépés volt, de ha már előjött - visszahúztam a mellkasomhoz a kezemet, kinyújtottam az ujjaimat, majd tettem egy könnyed mozdulatot, mint ha csak egy ládát odébb tolnék. - Ennyi. Ezzel a mozdulattal a legtöbb ütést el lehet hárítani, ha időben csinálod és jó helyen kapod el a kezét. A fő hangsúly viszont most a másik lendületének a kihasználása - engedem le a kezem. - Vagyis a lényeg: a másik energiáját felhasználni saját maga ellen.

- Legalább valami, amiben jobb vagyok. * Öltöttem nyelvet egy pillanatra. De hogy ez mennyire látszódott azt nem tudom, és a másikrészre adott válaszára le is hervadt. Nem voltam benne biztos, hogy ugyan arra gondoltunk és az arcomat pír borította. Hisz amire Én gondoltam, ott nem lesz megfelelő időpont. Talán csak egy másik életben… *
- Sajnálom… * Csak ennyit mondtam a történtekre. Nem akartam sem részletezni, sem pedig túlmagyarázni, hogy miért tettem. Ha figyelt, már pedig ebben jó a másik, akkor láthatta Ő maga is az okokat, az indokot és mindent más. Ahogy azt is, hogy el akarom felejteni a padlós esetet. Bár, nem ez volt az egyetlen ezen a listán.*
…
*~ Ne szólj, Mira… most… most az egyszer fogd be és maradj csöndben. Ezt is meg fogod bánni, ha kimondod.~ Szólt a figyelmeztető hang, mely mindig is segítségemre volt, hisz ez volt a józan eszem. Mikor nem hallgattam rá korábban, mint nem is olyan rég a katonámnál, hát megbántam. Így most csak nyeltem egy nagyot, hogy visszaszorítsam a feltörekvő éles szavaim és bólintottam Nicholas első szavaira. Aztán kissé búsabb tekintettel néztem a mozdulatait és hallgattam a szavait. Nem, nekem sem volt ínyemre ez a magázósdi. Ez nem én vagyok… senkihez nem közeledek magázódva, még első találkozóra sem. Láttam Nich szemeiben és hallottam a hangján, hogy talán sikerül kirántanom, hogy most sikerülne kibillentenem… de nem voltam benne biztos, hogy ezt akarom-e. ~ Az a rohadt önkontrol. ~*
- Kisebb felület, nagyobb erő… mert nem oszlik meg. * Bólintottam erre a részre szavaimmal tanúbizonyságot adva, hogy nem csak bólogatós kutyát játszok, hanem még értem is. Legalábbis reméltem, hogy jól értem. *
- De ez szép mozdulat és hatásos is, mint megtapasztalhattam. De az én kezem vékonyabb és a csontjaim sokkal törékenyebbek. Egy munkáskezű férfinél, az én erőm, amivel kitolnám semmit nem ér. Tekintve, hogy lényegében kisebb erőnek vagyok a birtokában. * Ha hagyta, akkor Doki kezét meghajlítottam könnyökben, úgy, hogy a keze felfelé mutasson.*
- Feszítse meg kérem… * S ha megtette, aminek látványosnak kellett lennie, akkor már amennyire tudtam tenyérrel, ahogy mutatta próbáltam meg eltolni és utána lendületből ugyan ezt. Ami rohadtul fájt, de max az összeszorított fogaim árulkodhattak erről.*
- Látja? Alig mozdul… arról nem is beszélve, hogy a reflexeim sem tökéletesek, a szemmértékemről nem is szólva, hogy az ütést kiszámítsam. * A szem kontaktust kerültem, de ez lényegtelen volt. Most, igen.*
- De rendben, maradjunk a lendületnél. * Engedtem vissza magam mellé a kezeim.*
- Ezt kihasználta ellenem, azonban ha a maga lendületénél tettem volna ugyan azt a mozdulatot, amit maga az imént, még épp állapotban is, a csuklóm visszafeszül és bár megállíthatja magát, azonban a kár nagyobb bennem, mint maga a haszon. * Pff… förtelmes volt hallanom a saját hangom. Magázódás, száraz tények, jól megfogalmazott mondatok és még higgadtság is sugárzott belőlük. Erre mondják, hogy ez a vég? Akárhogy is… továbbra sem nézve az edző szemeivel hallgattam a válaszokat és néztem a mozdulatokat, ha épp mutogatott.*

- Hát ebben míg élünk, jobb leszel - kacsintottam neki.
Ahogy Mira nézett rám, inkább nem szóltam semmit. Sejthettem, hogy mi járhat a fejében, így csak a szememmel üzentem neki.
,,Ugyan Mira, nem haragszom rád"
De aztán csak intettem a kezemmel, hogy jöjjön.
...
- Igen, valóban így van - bólintottam. - Említetted, hogy szereted a régiségeket. Nos, a középkorban a lovagi hadviselés hasonlóan működött. Ők a ló lendületének, illetve saját súlyuknak az energiáját sűrítették bele egyetlen pontba, mely dárdájuk hegye volt. Ennek köszönhették a rohamok romboló erejét.
Na, a lány számításait kicsit áthúzta az, ami történt ezt követően. Sejtettem, mit akar, hát ,,engedelmeskedtem" is. Valóban, amikor a megfeszített kezemet elkezdte tologatni helyből, akkor nem sok kitérés, de már feltűnhetett neki, hogy valamennyire azért valamennyire megmozdult a karom... amikor viszont lendületből csinálta, egy az egyben el is mozdította... pedig egyáltalán nem segítettem rá.
- Két dolog ezzel kapcsolatban. Egy: ha csak egy kicsit el tudod mozdítani a másik karját, már azzal áthúztad a számításait. Lehet, hogy csak kicsit tudod elnyomni a kezét, de lehetséges, hogy végül az a kicsi segít, hogy elüssön a fejed mellett. Kettő - odanyújtottam felé a karomat. - Fogd meg a csuklóm - ha megfogta, akkor megfeszítem a karomat. - Ránts meg, amennyire csak tudsz - amikor pedig megrántott, szembesült vele, hogy majdnem előreesek tőle... kis híján le is fejelem, de még időben megállok, majd kiegyenesedek. - Oké, egyik eset... másik... ránts meg megint - amikor rántott, arra lehetett figyelmes, hogy csak a karom mozdult felé... de a testem maradt. - Rendben, most pihentesd kicsit a kezed, addig elmondom a lényeget - mondom, mert azért feltűnt, hogy fáj neki, majd miután elengedett? - Attól, hogy valami kemény, szilárd, nem jelenti azt, hogy jobb is. Elmondom a kedvenc példámat. Képzelj el egy botot, ami jó kemény, alig tudod hajlítani. Ám ha nekifeszíted a lábadnak és úgy húzod, kettétörheted. Ellenben egy vékonyabb, de hajlékonyabb ágat akár össze is csomózhatsz, akkor sem törik el. A karomat azért tudtad eltolni, azért tudtál úgy megrángatni, mert ugyanez az elv működik. Hiába vagyok erősebb nálad fizikailag, ha merev is vagyok közben. Azzal válok igazán sebezhetőbbé, míg ha rugalmasabb vagyok, sokkal könnyebben kerülhetek ki jobban az esetekből... és ha belegondolsz, ez nem csak itt van így - céloztam az élet dolgaira.
Jaj, Mira, ne csináld már ezt... ah, mindegy, úgy is marad ez az állapot még egy darabig, ahogy elnéztem. Csak az idejét venném el, ha nekiállnék győzködni, hogy váltson vissza... azt meg nem akartam, ha már velem akarta tölteni a szabadidejét.
- Nos... ha már tudod, mi hiányzik, az jó. Ez azt jelenti, hogy tudod, mit kell fejleszteni - mosolygok. - De mint mondtam, ami most történt, az nem a tervezett volt. Tény, egy ilyen keresztbeütéshez nem kis erő és stabil állás kell. Ugyanakkor ha ilyen helyzetbe kerülsz és a fejre ütsz, az is jó. Egy ilyen lendülettel bekapott pofon sok mindenkinek elveszi a kedvét. Most viszont olyat mutatok, amit... a szerinted kevés erőddel is meg lehet csinálni. Csak annyit kérek, hogy most így támadj - mutattam neki egy horogütést, de ez nem lentről jött, hanem oldalról fej felé, kiemelt könyökkel.

*Be kell vallanom, hogy a példa, amit felhozott meglepett, arról nem is beszélve, hogy ilyen apróságokra emlékezett, minthogy mit szeretek. Már majdnem elmosolyodtam és tettem volna egy megjegyzést, de csak összeszorítottam a fogaim és nem hagytam sem a mosolyt, sem a szavakat kitörni. Csak egy apró bólintást engedtem meg magamnak.
Az, hogy a lendületbeli taszításom sikerrel járt, szintén meg lepett. Rick karját aztán csépelhettem reggelig is, akkor sem mozdult, csak mikor már megunta és kegyesen győzelmemnek kiáltotta ki azt, hogy leeresztette. Így hát gyanakodva néztem a férfi szemeibe egyetlen röpke pillanatra, de aztán már el is kaptam, annak ellenére, hogy az értetlenség az arcomra volt írva. De, öröm az ürömben, hogy nem estem a másik nyakának, hogy bizony ezt Ő csinálta. Mikre nem jó, ha befogom a szám és kontrolálom magam. *
- Az övét és az ütését igen. Azonban inkább kapjam telibe, mintha csak egy kicsit sikerül kitolnom és mondjuk, halántékon vagy fülön kap az ütés. Az utóbbi veszélyesebb, mintha hagynám. „Valamit vagy védj ki rendesen, vagy hagyd a fenébe és koncentrálj a támadásra.” Legalábbis ezt tanultam Uram, a kockázati tényezők miatt. * Ez nem az Én szavam járása volt, ami vagy feltűnt a másiknak vagy nem. Nem kioktatás volt, csak egy apró megjegyzés. Ám az idézett szavakban ott lapult a féltés is, hisz melyik barbár mondaná azt egy nőnek, hogy az arcod meggyógyul de a maradandó sérüléseket nem mindig lehet kiküszöbölni? Nos, csak egy olyan ember, aki nem a külsőségek miatt szerette és még ideje sincs ápolgatni. A második pontnál is eleget tettem a kérésének. Fogtam – és a fogaimat össze is szorítottam - és amennyire csak tudtam rántottam. Na de aztán hirtelen léptem is ki oldalra és ösztönösen kezdtem volna leguggolni, de erre már nem volt szükség, hisz a másik megtartotta magát. A következőnél szintén ez volt a folyamat, fogak össze, fogás és rántás. Az előbbiből tanulva már ugrottam is oldalra, hisz most lazább volt a férfi keze. De szükségtelen volt, csak felfelé mozdult meg a keze. Na de ezen nem volt időm agyalni és voilá, makacsság… Szemeim figyelmeztetően a másikra villantak, és kezeimet bár leengedtem magam mellé, de már csak dacból is ökölbe szorítva tartottam. Az edzőm volt, ha nekem sikerül úgy viselkednem, mint egy tanítványnak, akkor nekem itt ne féltsen. Majd termen kívül megteheti… addig pedig semmi köze a testi épségemhez, ha azt nem a jelenlétében szereztem és oktatás alatt. *
- Idővel és megfelelő technikával mindent ellehet törni Uram. * Néztem egy pillanatra a szemébe. Az edzés szempontjából megértettem, hogy mit akar mondani és felfogtam a dolgot. Azonban a célzása is betalált, hisz alapjáraton ezek a lételemeim. A reakcióm a célzásra vonatkozott, és nem épp úgy hangzott, mint egy vita téma. Szimpla saját vélemény, amelynek hivatalosan hangot adtam. Oké. Még egy nyelés, még egy elfojtott megjegyzés. Ha nem lesz sebes a szám mire kijutunk innen, akkor soha. A homlokom megint ráncba szaladt, ahogy mutatta az ütést. Dareios pontosan ilyet kapott még hetekkel ezelőtt mikor tánc után mentünk haza. Szerencsétlen még otthon is tapogatta az állát… Meg akartam kérdezni, hogy biztos-e benne, de inkább csak tettem a dolgom. Ő biztos nem olyan hülye mint a másik, hogy hagyja is. Léptem egy kicsit hátra, aztán lendítve a kezem léptem előre azon a lábamon megtámasztva a súlyom és a hátsóval kicsit lökve magamon, az erő miatt… Fogaim megint összeszorulva… készültem a védésre.*

- Vagy védj és támadj egyszerre - csillantok fel neki egy újabb lehetőséget, miután türelmesen végighallgattam. - Az a legjobb választás, mivel sokkal gyorsabban ártalmatlanná tudod tenni a másikat, sokan pedig nem várnák, hogy ritmustörés nélkül lecsapd. Ha visszagondolsz az előző megmozdulásomra, az tipikusan egy olyan dolog volt.
Na, a felvetése megint egy olyan dolog volt, ami jó meglátás, csak valami hiányzott belőle, ezt pedig jeleztem is.
- Igen, tökéletesen igazad van. Csak nem mindegy, mennyi az a bizonyos idő. Nem mindig lesz valakit öt perced jól lefogni és ártalmatlanítani, mert lehet, hogy már az első másodpercben kiüt... rossz tapasztalat - húzom el a számat.
...
Látom a tekintetében a kérdést, de én csak bólintok neki, jelezve neki, hogy csak nyugodtan, elvégre én kértem. Ezzel együtt igazából a bizalmat is megadtam neki. Ez most nem arról szólt, hogy én vagyok a menő gyerek, hárítok mindent, hozzám se érhet. Nem. Ez arról szólt, hogy nyugodtan támadjon meg, abból se fogok ügyet csinálni, ha benyom egyet. Ez egy olyan dolog, aminek meg kellett lennie két ember között, ha ilyesmire adják a fejüket. No de a lány jött, az ütése pedig közeledett. Az egyik mozdulat ismerős lehetett számára. Az ütő kezét ugyanis blokkoltam, mindössze annyival, hogy csuklónál útját állta a kezem az övének és nem tudott közelebb jönni... de a gonoszság ekkor jött. A másik kezem a nyakát kapta el, illetve nem is igazán megfogta, hanem oldalról megtámasztotta... felsőtestemmel pedig fordultam, ahogy Mirát a saját lendülete, illetve a nyakánál levő támasztó kezem nyomása gyakorlatilag oda repítette, ami eredetileg a hátam mögött volt... és könnyen lehet, hogy ebből esés lesz, ha nem vigyáz.

*Már nyitottam is a szám, hogy újra elmondjam és megértse mire gondoltam, de aztán becsuktam és bólintottam.*
- Jogos… * Igaza volt a másiknak, azonban nem is ennek az ellenkezőjét mondtam vagy jelentették a felcsengő múltbéli szavak. De ezen felesleges szót váltani, hisz nem a múltam akarom tanulmányozni, vagy az egykori oktatóm, hanem a jelenem, a mostani oktatóm. Hmm… ez így érdekes tartalmat is rejthetne, ha épp végig gondolnám. De inkább figyelek… ahogy a kérdésem is lenyelem.*
- Értem…
…
*Készültem én a védésre, de a bele nyilaló fájdalomtól megbicsaklott a kezem könyökben. ~Idi0ta, bar0m… ~ Szitkozódtam egyet gondolatban, ahogy az arcom is rezdült, de hang nem jött ki a torkomon, bármennyire is felkívánkozott. De hogy kinek szólt, azt magam sem tudom… de az fix, hogy kellett volna a kesztyűm… az legalább egyben tartja a kezem. NA de az nincs rajtam és a másik keze máris a nyakamnál landolt a teljesem súlyomat eltolva, és megfordulva. A vörös köd megint éledt… Eddig nem használt kezem, a „gyakoroló” mozdulattal a keze belső felénél taszította kifelé az övét a nyakamtól egy düh vezette lendülettel. Ami csak elvette a figyelmem arról, hogy megtámasszam magam így a hátsomra kerültem. Dühödten csaptam ököllel a padlóba, minek csak egy halk roppanás – vagy csak éreztem volna? - lett a következménye és az első felszisszenésem.*
- Még egyszer… * S már pattantam is fel, és ha tetszett, ha nem, felvettem az előző kezdő állásomat pontosan ugyan úgy, ahogy az imént. Láb előre, súly azon a hátsó adja a lendületet és a kezem már lebbent is a másik felé… Volt ideje felkészülni a másiknak, ha akart… De most jobban figyeltem.*

Hát Mira nem teljesen ott landolt, ahová terveztem, de a mozdulat lényegében összejött, igaz, eléggé meglepett, hogy a nyakát fogó kezemet próbálta hárítani. Érdekes, ahogy a bőröm érzékelte, eléggé dühös megnyilvánulás volt a részéről. Meg... azért nem sokaknál láttam hasonlót... hogy ezt megpróbálják kivédeni. Elég jó lélekjelenlét kell hozzá, főleg, ha nagyon gyorsan történnek az események. Viszont hamarosan már újra talpon volt és kérte a folytatást, aminek készségesen álltam is elibe. Most úgy terveztem, hogy újra megcsinálom a dolgot, de ezúttal a vállánál kapva el és taszítva meg, jelezve neki, hogy ezt sem egyetlen módon lehet végrehajtani. Igen, ez volt a terv, már lendítettem is a kezemet, hogy hárítsam a támadó kezét... de aztán az élet közbeszólt... igen, miért ne szólt volna közbe, ahogy éles fejfájás hasította belém. Már megint az a nyavalyás implant szólt közbe. Valószínűleg ez egy rövid lefolyású fejfájás lett volna, nem tűnt olyan bajosnak, mint ami legutóbb elkapott a szállítóhajón, amikor kis híján meghaltam miatta. Igen ám, de a helyzet még egyet rácifrázott. Ugyanis a fájdalom miatt félbemaradt a védő kezem, Mira keze pedig elsuhant a kezem mellett... ennek pedig az lett az eredménye, hogy egy az egyben lekevert egyet, eltalálva az arcom. Ettől hamarosan a földre kerültem, ahogy csillagokat látva bámultam a plafont, legalább is addig, amíg újra belém nem hasított a fejfájás és a kezemet a homolkomra tettem, az arcom grimaszba rándult.
,,Ó a qrva életbe!"
Igazából nem tudtam, mitől fáj jobban a fejem: az alap fejfájástól, vagy Mira öklétől... de az tény, hogy ezt a napot sem fogom megúszni nélküle...

*Jobban figyeltem… és már a másik kezem sem magatehetetlenül lógott mellettem, mint az imént. Hanem kissé könyökbe meghajlítva, hogy tudjam védeni a másik kezét és ne egészen lentről kelljen megtennem ezzel egy kis időt nyerhettem. Ami jelenleg csak gyorsabb reagálásnak tűnt volna, egy avatatlan szemnek. Láttam megindulni Nicholas védő kezét, de azzal nem is foglalkoztam… csak akkor mikor a vállamig nyilallt a fájdalom jelezve, hogy ez bizony eltalálta.*
- Az Űristen verje… * Kezdtem el rázni a kezem, amitől persze nem lett jobb, csak rosszabb. Egy telitalálat ütésre nem voltak az idegeim felkészülve. Nicholas a földön kötött ki, az ajkaimra meg már kezdet egy önelégült mosoly húzódni, de két dolog megállított ebben. Egyrészt a gondolataim. Oké, az előbb dinamittal is támadhattam volna, akkor sem billentem ki az egyensúlyából olyan szilárdan állt. Tehát ez roppant gyanússá tette, hogy ennyitől nem csakhogy meghátrált, de még ki is feküdt. Ez figyelmetlenségre és gyengeségre vallana… Ami lássuk be, messzebb állt Dokitól, mint egy másik univerzum. Másrészt pedig a fejéhez kapott. Bár látszólag nem foglalkoztam vele, de Én sem voltam hülye, feledékeny meg pláne nem. Na jó, ritkán de… De ez nem tartozott közéjük. Emlékeztem a legutóbbi alkalomra. S egy olyan dolog is feldugta a fejét, amit már azt sem tudom mikor éreztem utoljára… félelem. Na nem, nem Én féltem… A másikat féltettem. Ösztönösen vetettem magam térdre a feje mellett. Mit sem foglalkozva azok koppanásával.*
- Nicholas… Jól vagy? Mi a baj? Hogyan segítsek? * Csúsztattam óvatosan két kezem az arcára. Hangomban volt némi gyengédség, ahogy az érintésem is csak erről árulkodott. No de nem ez volt minden. Ott lapult az aggodalom, féltés és az ijedelem is. Pff… ezt hallaná valaki, képek nélkül el sem hinni, hogy ez az én hangom. Hogy Én, a nagy vasmacska, a rideg jéghegy, aki elérhetetlen és képtelen érzelmekre ilyet is tud. Tekintetem az ablakra tévedt és egy pillanat alatt teremtem ott, majd vissza doki fejéhez. Az üvegem letettem magam mellé, és a sarkamra ülve emeltem meg óvatosan Doki fejét, közben letapogatva az ujjaimmal, hogy nem-e lett valami baja. Vérezni nem vérzett, de ez nem nyugtatott meg és a fejét a combomra helyeztem, hogy a térdeim kissé tartsák a hátát méghozzá a lapockái között. *
- Igyál egy kicsit. * Még mindig tele voltam aggodalommal és nem is foglalkoztam korábbi magázódásommal. Vagy azzal, hogy márpedig ez az Én üvegem és nem rég még Én ittam belőle. Mivel egyik kezem az arcán pihent lágyan simogatva, így kénytelen voltam a fogammal kihúzni a tetejét és a másik kezemmel a szája elé igyekeztem rakni a szívókát. Szemeimben is már csak az aggodalom maradt, a dühnek nyoma sem. Már nem Miranda Owen voltam, hanem egy ijedt és aggódó nő. Mázli, hogy nincs itt rajtunk kívül senki.

Utáltam ezt... teljes szívemből. Mióta belém rakták az implatátumot, azóta küzdök ezzel az átokverte fejfájással. Fogalmam sincs, mitől van, vagy hogy mit szúrhattak el. Ezt csak a tudósok tudnák megmondani, akik ezt tették vele... de a tény, hogy négyet már megöltem közülük, egyet nemrég próbáltam meggyilkolni, az utolsó pedig nem vett részt a lényegi dolgokban, valószínűleg eléggé költő lenne a kérdésem. Csak úgy meg nem sétálhatok be az ügyeletre, hogy van egy titkos katonai implant a fejemben, amiről jó lenne, ha nem tudna senki, de azért vizsgáljanak már meg, mert szétszakad a fejem néhanapján. Na igen, nagyon úgy tűnt, hogy ilyen fejfájósan kell leélnem a maradék életemet is. Nem elég, hogy az életem lényegében elvették, de még itt volt ez is, véletlenül se unatkozzak. A fő bajom inkább a kiszámíthatatlanság volt. Sosem tudhattam, mikor tőr rám. Tegnap például semmi bajom nem volt, most meg... pff... ráadásul a lehető legjobb időpontban, amikor figyelnem kellene. Ilyenkor mindig gyengének éreztem magam, teljesen mindegy, hol jött rám... otthon a kanapén ülve, a munka közben, esetleg az utcán. A mennyiség nem számított már mostanra... már maga a fejfájás ténye elég volt, hogy jó ideig elmenjen az életkedvem...
...
- Meg... vagyok - nyögtem ki két roham közepette.
Fogalmam sincs, miért, de az érintése mint ha egy pillanatra mulasztotta volna a fájdalmat. De aztán az érintés elmúlt... pár másodpercre, mert utána még így is éreztem a változást. A testem egy része kicsit megemelkedett, valamit becsúsztatta alá. A számhoz valamit odatoltak, amit felismertem az érintéséből, így beleittam. A hűs folyadék jól jött, főleg, hogy alig ittam valamit az elmúlt órákban, kicsit rendbe szedett. Ami viszont nagyon jól esett, az az érintés a kezemen. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, mi is az: Mira keze. De még a felfogása előtt remegés futott át a testemen... talán Mira felismerhette, hogy ez bizony jóleső volt. Lassan megnyugodtam, a fejfájás visszahúzódott oda, ahonnan jött... hogy aztán lesben álljon a következőhöz. De most ez nem izgatott. Szépen lassan realizálódott hát bennem, milyen helyzetben is vagyok. Oké, az tény, én Mirával szemben eléggé visszafogott voltam... de azt el kellett ismernem, hogy tetszett az a helyzet, ahogy most voltam... Mira törődése...
- Köszönöm, Mira - jó volt újra hallani a közvetlen hangnemet tőle... a másik olyan idegen volt. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Ez most az én hibám volt - sóhajtottam. - Már megint egy átkozott migrén... tudod, mint legutóbb a lakásomon. A lehető leglehetetlenebb helyeken tud előjönni.
Lassan leengedtem a kezemet és kinyitottam a szemem. Mira árnyékot vetett rám a Hold fényében fürödve, én pedig felnéztem rá. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi mindent fogok látni a tekintetében. Törődést, riadalmat, odaadást, gyengédséget... olyan dolgokat, melyeket eddig nem igen mutatott ki irántam. A franc essen bele, hogy ehhez pont egy migrén kellett... meg mondjuk egy jól irányított saller is, de az csak rásegített.
,,Mira... ki foglak én ismerni téged valaha?"
Megpróbáltam mosolyogni rá hálásan, de nem tudom, mennyire sikerült...

*Mit mondjak? Azt, hogy Doki szavai nem nyugtattak meg, csak még több aggodalomra adtak okot? Nos, ez az igazság, így mást nem is nagyon mondhatnék. Talán azt, hogy a borzongást akkor sem fogtam volna fel, ha képekben adják a tudtomra. Pedig azokhoz volt szemem. Olyan rég már… annyi éve… hát csoda, hogy az ilyeneket elfelejtettem? Nem, nem volt. No meg, még ha meg is értem, akkor sem hittem volna el, hogy egy ilyen apró érintés erre képes. Azt meg pláne nem, hogy ez a reakció őszinte. Így a kezem megállt egy pillanatra, amit igyekeztem annak álcázni, hogy leraktam az üveget magam mellé. De, hogy mért folytattam ösztönösen utána a másik kezem a másik orcájára csúsztatva gőzöm sincs. De nem is érdekelt. Bár ezen az oldalt sokkal finomabb voltam, szinte csak súrolta az érintésem. Na ezt legalább tudtam, hogy mért van… azért mert ezt az oldalt ütöttem meg korábban. Csak némán hallgattam a szavait, és igyekeztem vissza acélozni magam. Nem tetszett, hogy látta rajtam… hogy észrevette az ijedelmem, hogy így látott. Gyengén… *
- Nem… csak… úgy értem… nem akartam… vagyis… * Ah… makogok mint Luke. Közben meg folyton őt piszkálom ugyan ezért. Bah… ez az… gyenge vagyok, sebezhető és még bolondot is csinálok magamból. Na ezt utáltam. Ez nem történhet meg még egyszer. Megköszörültem a tokom, bár sokáig lehettem csendben, mert a férfi már mosolygott. Felmosolyogott rám a combjaimról. NA ácsi… Honnan? S újra megnéztem magamnak a helyzetet. De sajnos nem csak a képzeletem volt… bizony a férfi a combjaimon feküdt. Na nekem sem kellett több, egyből megtaláltam a hangomat és sikerült megacéloznom magam. Kezem elvontam az arcáról és a válla alá csúsztattam mindkettőt, hogy segítsem.*
- Dühös lettem, nem figyeltem és így megállítani sem tudtam az ütésem. Üljön fel, kérem… Viszont van egy rossz hírem. Mára ennyi volt. Nem voltam felkészülve, hogy ilyen intenzitás éri a kezem és mára használhatatlan. * Ha közben felült már fel is álltam és az ablakhoz mentem, véletlen sem nézve a férfire. Nem tudtam, hogy a tekintetem mennyire sikerült megacéloznom. De a tartásom és a hangom tuti sikerült.*
- Kesztyű nélkül… nos… ha csak mára lesz használhatatlan, akkor még jól jártam. Nem tudom, hogy mikor jelentkezem a következő edzésre. De az sem biztos Uram, hogy jelentkezni fogok… és, hogy ezt folytatni kéne. * Utolsó mondatomnál egy pillanatra megbicsaklott a hangom és meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ugyan olyan ridegen folytassam, mint ahogy elkezdtem. De egy biztos volt... nem magam miatt akartam abba hagyni.*

A pillanat... a pillanat az egy olyan dolog, mely szereti illegetni, mutogatni magát néhány másodperc erejéig. Igen... néhány másodperc erejéig. Mert ez is hamar elment. Mira tekintete hamarosan megkövült, visszaváltva arra az állapotra, amit eddig láthattam tőle... ahogyan távozásra kért. Igen, érthető is volt, elvégre... amilyen idegállapotban jött ide, meg amilyenben már van az elmúlt évek során... ezt... talán tényleg túl közeli volt. Fizikai és érzelmi szinten egyaránt. Szokás mondani, hogy a nők sokkal erősebbek érzelmi szinten, mint a férfiak. Ez igaz is, de éppen ezzel együtt jár, hogy sokkal többet is érnek meg, ami miatt kiszámíthatatlanok... ha nem is annyira, mint Mira. De nem akartam feszíteni nála a húrt. Így bólintottam neki, majd lassan felültem... nem, nem azért, mert közelebb akartam maradni hozzá, hanem mert kicsit szédültem még.
- Rendben, amúgy is ezt terveztem utolsó gyakorlatnak.
Mira menekült, éreztem. Még ha nem is szaladt, kiabált fejvesztve, mint ahogyan azt a klasszikus példát lehetne hozni a menekülésre. Nem, mint ha a lelke akart volna menekülni. Ez pedig sokkal veszélyesebb volt. Sajnos nagyon labilis a természete, éppen ezért sokkal nagyobb figyelmet igényelt, mint bármely más nő. Sokan ezt biztos nem adták meg neki és nem is fogják... de én más tészta vagyok. Sosem voltam az a fajta, aki hátat fordít az embereknek, megtagadja a figyelmet... és én figyelni fogok Mirára... mert ez a dolga egy barátnak.
- Mira, rád bízom, hogy folytatod-e - álltam fel lassan, majd odasétáltam hozzá, de nem túl közel álltam meg. - De, ha elfogadsz egy megjegyzést, szerintem érdemes lenne. Aláírom, nem volt egyszerű így elsőre, de ez alapvető dolog. Mind a fizikai, mind a mentális képességeid megvannak hozzá. Kitartó vagy, tudsz koncentrálni, az erőnléted is megfelel. Minden megvan benned, ami kellhet. Ha pedig szükséged van rám, tudni fogod, hol leszek.
Nem, ez most nem egy nyálas nyalás volt a részemről, sem pedig valami politikus lelkesítő kampánybeszéde. Tényeket közöltem Mirával, persze nem szárazon, volt elismerés a hangomban. Ahhoz képest, hogy milyen lelki és testi állapotban jött ide, nagyon is jól teljesített. Mások már rég ordítottak volna és nyöszörögnek, hogy nem akarják. De ez a lány harcolt önmaga ellen... még ha voltak mélypontok is.
- A kezeidre visszatérve... ha megengeded, akkor helyrerakom őket - emlékeztetve őt a korábbi megjegyzésére.

*A felülés tempója mit sem változtatott azon, hogy míg szükség volt rám ott maradtam és utána el is tűntem az éjszakát kémlelni az ablakon keresztül. Így beszéltem és így is hallgattam a válaszokat. Kellemetlenül éreztem magam, ahogy közeledett. Lépteit nem hallottam, de talán az érzékeimnek köszönhetően, vagy talán az üldözési mániámnak, de akárhogy is, éreztem, hogy közeledik. Egy pillanatra megfeszült a testem. S magamban hadakoztam, hogy most melyik képzeletbeli variációmnak örülnék. De egyikbe se akartam belegondolni és inkább azért rimánkodtam, hogy hívjon fel a főnököm. Ami egyrészt furcsa, tekintve, hogy már a hangját is rühelltem, másrészt esélytelen. Szabin vagyok és elméletileg már elutaztam. ~Rick… az űristen verjen meg egy tucat poronttyal, hogy mozdulni se tudj Tőlük. Most annyira… annyira gyűlöllek. ~ Gondolatban már potyogtak a könnyeim. ~Ühhüm… ki kell jutnom innen.~*
- Köszönöm… Uram… * Upsz… ez gúny volt. Tényleg kezdek szét esni. De már megint? Ne… nem akarok. Kettő bőven elég volt. Légyszi, légyszi… ne. Könyörögtem önmagamnak. A gúnyom nem a szavakra szólt. Hisz ezekkel Én is tisztában voltam, hallottam egy párszor és tudtam, hogy a másik nem hazudna. Legalábbis míg nincs rá oka. De korábban is mondták már, bár röhej, hogy egyik sem vette észre, hogy ez a motivációmból fakad és nem belőlem. Ezekkel sosem volt gond, a gond a hidegvéremmel volt. Amit nem bírtam elviselni. Se önmagamtól… se mástól. Na de egy újabb hidegvérű, jól megfontolt mondat és meg már megpördültem, mint akinek behúztak egy akkorát, hogy kénytelen volt és tettem előre egy lépést, a kezeim karba fonva és összeszorítva. Fájt? Rohadtul… de volt valami, ami még jobban. Kinyitottam a szám, de aztán becsuktam és összeszorítottam a fogaim. Ezt eljátszottam még egyszer s közben végig a másik szemeibe néztem.*
- Nem kell… majd megoldom, ha meg nem… nos, akkor sem esek kétségbe, ahogy bele halni sem fogok. * S már igyekeztem is elhagyni a termet, amilyen gyorsan csak tudtam még mielőtt bármi olyat mondanék, amit nem kéne, amit megbánnék, vagy ami még rosszabb, azaz álnok sósan maró cucc utat tör magának a felszínre a szemeimből.
Ha sikerült, akkor a cuccaimmal nem foglalkozva meg sem álltam az öltözőig. S egy csattanás jelezte, hogy bizony megérkeztem a szekrényekhez. Na igen… valamin lekellett vezetnem, így aztán a kezem közelebbi ismertségbe került a fémmel. Na most már volt okom sírni. A kezem felrepedt, ahogy a megfeszítetett fém belevájt két bütyköm közé.
Ha pedig nem, nos… akkor bizony csak álltam a másik tekintetét és nem szóltam, nem tettem semmit. Hisz, nem tudom, hogy hogyan késztetett maradásra.*

Ez az egész csak egyre rosszabb lett... és igazából feltettem magamnak a kérdést, hogy kit akarok becsapni. Az előbb még azon gondolkoztam, hogy figyelni fogok Mirára, mert ez a dolgom... de tényleg figyeltem rá? Vagy csupán ámítani akarom magam, hogy van még dolgom ebben a megszomorodott életben azon kívül, hogy gyilkolok. Hogy tudok-e még valami építőt csinálni egyáltalán... és őszintén, ilyenkor tényleg jobb lett volna, ha inkább bent maradok abban a tetves laborban, hogy szurkáljanak az őrültek. Csináljanak csak belőlem androidot, érdekel is... mert jelenleg talán még annál is rosszabb voltam. Ennyi számítás, ennyi merevség... mikor lettem én ilyen? S amikor Mira elindul, sípolnak a vészjelzések. Nem engedhetem... gyűlölni fog... talán ordítani velem... de nem... nem engedhetem őt el így... ugyanúgy, ahogy nem engedtem őt edzeni olyan állapotban, ahogy jött... ugyanúgy nem hagyhatom, hogy így távozzon... mert ez már az én felelősségem, akárki akármit mond... de nem, nem azért, hogy megnyugtassam a lelkem... hanem mert őt, még ha így is viselkedett most, ahogy, a barátomnak tartottam.
- Mira... várj.
Hogy parancsoló volt a hangom? Nem, azt egyáltalán nem lehetett rá mondani. Kérlelő? Nyálas... a-aaa, azt sem. De az tény, hogy erélyes volt, amennyire kellett... de nem túlságosan. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor barátságosan csak annyit mondanék neki, ,,Naaa, maradj már még egy percet, fiatal az este", azzal a vigyorgó arccal, amit láthatott tőlem sokszor. De most nem mosolyogtam... valahogy nem tudtam, ahogy éreztem a hátamon a felelősséget. Nem tettem ki elé a kezem, jól tudtam, hogy úgy menne át rajta, mint forró kés a vajon... de ha megáll, akkor egy pár másodperc után rá emelem a tekintetem a merev előre tekintésből... és láthatja, hogy én a magam részéről eldobtam a kimértséget.
- Talán nem halsz bele, de eléggé bosszantó lesz hosszú távon, ha nem tudod normálisan használni a kezeid. Meg különben is, még ígértem neked egy kis hűsítőt is az edzés utánra - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon. - Kérlek, engedd meg, hogy segítsek.

*Felelősség? Labor? Megkeseredettség? Android? Mázli, hogy nem vagyok gondolatolvasó, különben a másik már az ablakon repült volna kifelé. Azonban a felszólítására megálltam, hisz erélyes volt. Na nem, ha parancsnak vettem volna már itt sem vagyok, ahogy a nyáladzásra még a bolygót is elhagytam volna. De megálltam és rákaptam a tekintetem. Na de a szavai… Ó istenem… hát ezek sosem javulnak meg? Még akkor sem ha már évek óta nem katonák? Mi a frászt tanítanak abban a rohadt akadémiában, ami ilyenné teszi Őket? Komolyan mondom, be kéne iratkoznom egybe, hogy tisztán lássak. De most vörösben láttam…*
- Tudod mi a bosszantó Nicholas? Az, hogy olyan, vagy mint egy gép… Az, hogy ha feladatot kapsz, nem tudod levetkőzni, amit beléd vertek. Az a bosszantó, hogy olyan hűvös, kimért és idegesítő válaszaid vannak, hogy alapjáraton tépem a hajam Tőled. Az a bosszantó, hogy ennyire gyakorlatias vagy. Azt meg, hogy olyan vagy mint egy előre beprogramozott bábú egyenesen gyűlölöm… Múltkor nevettél, viccelődtél, kedves voltál.. vagyis inkább kellően pofátlan, hisz nálam ez a kedvesség. *S kezeim ellenére bizony minden elsziszegve kiabált mondatomnál meglöktem és léptem is utána, ha hátrált. Ha nem, nos lökdöstem mint a macskám a gombolyagot.*
- Most meg… *Húztam el a számat, ahogy végig mértem, és a lökdösésem is abba maradt.*
- … Olyan vagy mint egy darab fa. Merev, rideg, számító, megfontolt, de leginkább idegesítő. Le sem tagadhatnád azt a rohadt iskolát… * Itt már kissé szelídebb volt a hangom, de a dühöm nem múlt csak keveredet valamivel. Valami olyannal, amit nem tudtam hova rakni.*
- Ez a bosszantó és nem a kezem, még akkor sem, ha nyomorék marad. Ha ilyen maradsz, kösz, de inkább hűsítőként beleugrom a Temzébe. *Végig a szemeibe néztem és nem is próbáltam meg hátrálni.*

Oké, ez tényleg egyre rosszabb volt. Nem tudtam eldönteni, hogy Miránál ez most az alapállapot, vagy csak én hozom ki belőle. Hagytam, hogy a lány lökdössön, csak kicsiket lépve hátra, átszorulva egyik fényoszlopból a másikba. Közben pedig hallgattam a szavait. Hát nem tudom, de valahogy nem éreztem jogosnak Mira szavait. Ridegségről, kimértségről beszélt, amikor nem is tudom, ki volt az, aki elkezdett magázódni és úgy viselkedni, mint hivatalos ügyek idején. Hát nem én. Erős késztetést éreztem rá, hogy visszaszóljak, de aztán nem tettem. Nem volt célom tovább szítani a feszültséget. Már így is túlságosan sok alakult ki köztünk ez alatt a pár óra alatt. Meg amúgy is, a nőkkel nem könnyű bánni. Volt egy katonatársam, akinek eléggé nagy sárkány volt a felesége. Ő úgy jellemezte a kapcsolatukat: ,,A nejemmel sosem érdemes vitatkozni... mindig övé az utolsó csepp kávé." Na ez a mondtad rengeteg dolgot elárul a női lélek rejtelmeiről. Szóval inkább jobbnak láttam nem kiborulni... és az a halvány vigyor, ami megvolt az arcomon, nem igazán akaródzott eltűnni. Max halványodott, olyannyira, mint ha ott se lenne, de igazából nem tűnt el. Igazság szerint nem is volt olyan rossza a helyzet, mint elsőre gondoltam. Igazából, ami most történt, az nem dühös kitörés volt. Illetve, nem csak dühös kitörés. Volt a hangjában valami, ami vegyült a dühvel. Mi lehetett az vajon? Törődés? Kedvesség? Figyelem. Valószínűleg egy átlagosabb helyzetben meg tudtam volna mondani. De Mira esetében nehezen... de ha már egyszer hiányolja a másik énem...
- A Temzébe? Jó program, jöhetek én is? Úgy is rég nedvesedtünk már együtt.
A mosolyom lassan visszaerősödött, jelezve, hogy nem, nem fogok úgy maradni, mint amiről ő az előbb beszélt. Nem is szándékoztam. Az edzésnek vége, már így is túl sokáig maradtam ebben a mesteres viselkedésbe... mesteres, jó szó, mondhatom. De már nem volt szükségem rá... egy jó ideig nem lesz rá szükség...

*Vártam, vártam és vártam. Na jó, ez nem igaz, hisz közben azért záporoztak a szavaim. De vártam, hogy vajon hol unja meg a másik a kitörésem, a lökdösésem és úgy alapjaiban véve engem. De ez körülbelül annyira volt sikeres, mint Pokémont rábírni arra, hogy kiugorjon a jelmezéből vagy épp egy madarat rávenni, hogy emberi hangon és értelmesen kezdjen beszélni. Nos… semennyire, bár a madarakkal még nem próbálkoztam. Csak fújtattam, mint egy dühös bika, ahogy vártam, hogy mit mond. Erre… na tessék, még a szám is tátva maradt egy pillanatra. Most komolyan… ennyi? Mindössze ennyi? Ah… ezért beszélni sem érte meg. Na de a vigyora láttán magamhoz tértem ebből a meghökkent állapotomból. Erre a pár másodpercre háttérbe szorult dühöm, mint a lavina tört újra felszínre. *
- Fordulj fel Doki… * Szűrtem a fogaim között és már lendült is a jobb kezem, ugyan úgy, mint nem is olyan rég, csak épp nem volt kezdő állás, csak az öklöm lendült… De mért mindig a jobb kezem? Mért nem lehetek két kezes vagy nem tudom… De már készültem a fájdalomra fogaimat összeszorítva.*

Na erre azért nem számítottam. Tény, pimasz voltam most vele, de mondtam neki durvább dolgokat is nemrég. Na igen, én hülye nem számoltam vele, hogy Mira most egyáltalán nem mondható nyugodtnak és én akkor most finoman is fogalmaztam. Szóval jogos volt az, ami most közeledett felém... és meg se próbáltam kitérni vagy védekezni ellene. Hagytam, Mira ökle betaláljon... na talán nem kellett volna, mert ekkora sallertől még az emeletről is leszédülök, ha úgy hozza. Kicsit meghátráltam, kezemet az ütés helyéhez kaptam. Talán nem kellett volna hagynom, hogy eltaláljon... áh, most már mellékes, ezt a pofont bekaptam, ahogy valószínűleg nyomot is fog hagyni holnapra. Lassan ráemeltem a tekintetemet a lányra, láthatta, hogy már nem vigyorgok.
- Ezt most miért kaptam? - bujkált a hangomban egy kis sértettség, de dühösnek egyáltalán nem mondhattam.
Oké, mondjuk sejtettem, hogy miért kaptam: nők.

*Készültem, készültem… folyton készülök, csak épp arra nem, hogy el is találom a másikat. Meg is lett a következménye… Az ütés után a végig cikázó fájdalmat már szerintem a gerincemben is éreztem, és meg is rogyott a lábam, de csak egy röpke pillanatra. Másik kezemmel a kezemet masszíroztam leheletnyi finoman. Ám bár a tartásomon nem látszott, az ugyan olyan büszke és konok volt, mint eddig, de a szemeimen már ott húzódott a fájdalom ködfátyola. De nem is ez volt a lényeg, hanem az újabb Mira féle csavar. Láttam, hogy meghátrál és a kezét az arcára csúsztatja, de megvártam még szólt, addig nem mozdultam. Szemeimben már ott volt a játékos csillogás mikor elindultam felé. Kissé pipiskedve lábujjhegyre álltam és finoman elvontam a kezét az arcától, ahogy a füléhez hajoltam. *
- Egy, most már van miért rendbe tenni a kezem. Kettő, nem éreztem fairnek, hogy az első betalált ütésem a migréned miatt kaptad. És három… nincs, annál rosszabb mikor dühös vagyok, és nem teszel semmit. * Búgtam lágyan, vigyorogva a fülébe. Aztán elhúzódtam, nyomtam egy puszit az arcára, kihúztam a gépből az adathordozóm, felkaptam a párkányról a cuccaim és persze a földről is.*
- Öt perc Doki… aztán mehetünk inni és rendbe teheted a kezem.* Fordultam felé vigyorogva félútról és közben hátráltam az öltözök felé.*

Amikor Mira közeledett felém megfordult a fejemben, hogy elhátráljak előle... de aztán valami megállított. Volt valami a szemében, ami majdhogynem odafagyasztott a helyemhez és nem hagyott elmozdulni. Nem, ez nem a fájdalom jele volt, az más. Ez inkább... na és akkor odaállt elém, lágyan elvette a kezem és az odajött. Amiket mondott.... hááát... először igazából fel se fogtam a dolgot, olyannyira meglepett a reakciója. Igaz, most már sejtettem, hogy mi volt az a dolog, ami csillogott: a lány javíthatatlan, de általam mégis szeretett pajkossága. Éreztem, hogy szépen lassan megnyugszom az előbbiből. Na tessék, elég a lánynak ezen az éne és lassan kezd minden helyreállni. Igaz, amikor a puszija után elhúzódott, kicsit még semleges volt az arcom... de aztán kiolvadtam és visszamosolyogtam rá.
- Akkor? Irány a Temze?
Most már minden rendben volt. Újra tudtam minden gond nélkül viccelődni és mosolyogni. Ah, de jó érzés volt. Kicsit lemaradva bár, de csatlakoztam a lányhoz, amikor cuccaival megpakolva elindult kifelé.
- Rendben, akkor a folyosón találkozunk - mondtam neki és ha igényelte, akkor kinyitottam neki az ajtót.
Igaz, kicsit furcsálltam, hogy Mira nem itt akarja, hogy rendbe szedjem őt, de biztosan volt valami terve. Ha valamit tudtam róla, akkor az az volt, hogy mindig gondolkodik előre. Ebben bízva váltam el tőle és mentem el a férfi öltöző felé. Belépve nekidöntöttem a hátamat az ajtónak, majd kifújtam a levegőt. Amikor beléptem ma ide, nem vártam, hogy ennyi dolog fog történni köztünk. Öröm, bánat, boldogság, fájdalom... ezek mind kavarogtak ma a levegőben az elmúlt órákban. De aztán elmosolyodtam... hiszen nem volt baj, Mira is mosolyogva távozott a helyről, dacára annak, hogy minden joga meg lett volna mérgesnek lenni. Szóval én is így mentem el összeszedni a dolgaimat... ami nem volt sok. Pár perc múlva felpakolva léptem ki az öltöző ajtaja előtt és álltam meg a női öltöző ajtajával szemben levő falnál, ha addig Mira még nem végzett... ha meg igen, akkor mentünk. Közben azért ránéztem a PDA-mra.
,,5:45... kicentiztük" - gondoltam.

- Nincs nálam fürdőruha… majd legközelebb. * Kacsintottam a férfira a vállam felett. Azért nem volt olyan sok cuccom, hogy ki kelljen nyitni az ajtót, így megoldottam Én magam is. Amúgy is hamarabb értem oda, és ha még tele lett volna a kezem, akkor is kiakrobatikázom, hogy kinyissam.
Az öltözőbe már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, elássam magam vagy jó kedvemben repüljek. Így inkább csak fejem ingatva váltottam cipőt, no meg persze zoknit. Felkaptam a táskám és már indultam is kifelé. Bizony, így ahogy voltam.*
- Gyors vagy… * Jegyeztem meg a rám váró férfire, pedig alig voltam bent párpercet. Egy cipőt átvenni nem nagy kunszt. S se zuhanyozni, se fésülködni nem álltam neki. Sminkelni meg pláne nem, amúgy sem használtam. A folyosóról kilépve már ismerős arc fogadott minket. Dokinak is ismerős lehetett, hisz Ő engedte be.*
- Itt a kulcs és kösz… Sikerült?* Dobtam vigyorogva a másik felé, aki csak a fejét ingatta.*
- Szép ütés volt Kislány. Nem tudom miről beszélsz, de éjszaka meghibásodott a rögzítő és öt perc múlva tudják újraindítani. Ez a mai technika… kész förtelem. *A férfi kacsintására elmosolyodtam, de aztán a fejem ingattam.*
- Egyszer gyanús lesz ennyi meghibásodás. De akkor van kemény három percünk eltűnni az emeletről. Viszlát. * S már viharoztam is a lépcsők felé. Hisz a mozgólépcső is csak hatkor indult be.*
- Ó és ha még egyszer Kislánynak hívsz… Te is kapsz egyet. * Persze, komolyan gondoltam. De a másik minduntalan komolytalanul vette és nevetett. *
- Gyere, mert kikapunk… * Vigyorogtam Dokira és futólépésre váltottam nevetve, és ebben a tempóban is haladtam le a lépcsőn.*

//Folytatás:Fájdalomcsillapító, alias; kocsma//

*~ Mindent bepakoltál?... Estélyi?... Magas sarkú?... Smink?... A nyakéked?...~ Bah… nők. Mi a frásznak kéne nekem ennyi minden két napra? Könyörgöm, csak két napról van szó nem egy hónapról… Két váltás ruha, fásli, elsősegélydoboz… és voilá, máris kész a csomagom. De hogy ezt pont az anyám ne értse meg, az már kész. Még mázli, hogy a délelőttöt sem kell otthon töltenem. Na Én meg az előrelátásaim… szinte éreztem, hogy ez lesz. No meg egyébként is sokkal jobban szerettem itt lenni, még akkor is, ha haszna nem mindig volt.
Mikor átöltözve beléptem a terembe, már a megszokott rutint követtem. A tánctükör előtti függönyt reflexből húztam el anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna magamra. Még véletlen sem… A kulacsos flakonom, a kommunikátorom és az edző cipőm az ablakpárkányra, míg a mini diszket a lejátszóra csatlakoztattam menetközben. A zsákot kihúztam a falba épített szekrényből, úgy, hogy ne legyen útba.
Cicanadrág, sport melltartó ennyi volt az edző felszerelésem. De most ehhez a kombóhoz, egy magas sarkú párosult, ahogy a kezeim is bevoltak fáslizva csak úgy mint előtte való este, szintén fekete fáslival, ahogy a ruhám sem állt más színből. Hajam összefogva a fejemen lófarokba. De persze mára vendéget vártam és kivételesen nem Notyt, így egy fekete póló lapult a párkányon a cipőm mellett. Három órám volt… a kezem nem bírta volna a folyamatos edzést. Még nem…kell pár nap, hogy teljesen helyre jöjjön, és ne legyen maradandó, de az ujj nélküli védő kesztyűm is a párkányon volt, hisz szándékomba állt az is.
Bemelegítés után, mely most nem állt másból csak pár nyújtásból elindítottam a távkapcsolóval a zenét. De most a megszokott dühöngő zeném helyett… lágy zongora szó csendült fel folyamatosan. Hol lágyan, hol pedig agresszíven dübörgött a teremben. Kívülről ismertem az egész listát, nem volt nehéz követnem a váltásokat. Ahogy a testem is engedelmeskedett az akaratának. Lehangoló? Talán… De engem feldobott… boldoggá tett, még úgy is, hogy folyamatosan le volt hunyva a szemem. Nem érdekelt hol vagyok, nem érdekelt semmi csak a zene és a tánc, s ha véletlen vagy ösztönből kinyitottam a szemem, akkor bizony ez a felszabadultság ott csillogott benne… Ahogy a mozdulataim is zsigerből jöttek. Az ugrások miközben az ujjaim érintették a lábujjaim… vagy mikor hátra szaltóból érkeztem spárgába és előre hajolva érintettem meg a földet, hogy egy félkörívben visszatérjek ülő helyzetbe, vagy a pörgések melyek a balett és a latin tánc alap pillérjei egészen keresztül a termen… Maga a létem is ösztön volt, természetes akár csak a legzés...

Miután lebonyolítottam pár telefont és szabad utat kaptam az ügyben, így már kicsit több információval és rálátással rendelkeztem az ügyben. Persze még közel sem volt tiszta a kép, de már legalább nagy vonalakban kezdett tisztulni a kép, amit a maffia háta mögött szervezkedett pár idióta pénzes fiú, akik azt hitték, hogy ők mindent megúszhatnak, ráadásul még jó kis pénz zsebelhetnek be belőle, bár nagyon úgy nézett ki, az élvezet játszott itt nagyobb szerepet.
Komolyan elgondolkoztam, hogy megéri-e nekem, ha ezeket a híreket megosztom azzal a nagyszájú, pimasz lánnyal, aki még sem egy vacsorára, sem egy csókra nem volt hajlandó. De hát ilyenre van nekem bőven elég ágyasjelöltem, talán hasznosabb volna másként. Valószínűleg csak a férfiúi büszkeségem volt az, ami háborgott, hogy ő nem ugrott az ágyamban önként és dalolva. Azért próbálkozni még lehet, nem igaz?
Mikor a teremhez értem már meghallottam a zenét, így óvatosabbra fogtam a lépteimet, mert kíváncsi voltam mit csinál és egyelőre nem akartam megzavarni.
Már jó ideje nézhettem az ajtófélfának támaszkodva és elmerülve a hol kecses, hol robbanékony mozdulataiban, karcsú alakjában és az idomaiból nem sokat takaró ruházatában, de nem szakítottam félbe. Vártam! Vártam, hogy befejezze, hiszen az arcán látszott az átszellemülés, a nyugodtság, így inkább csak a szemem legeltettem.
Ha befejezte, tapsolni kezdtem.
- Bravó! Nagyon megkapó látványt nyújtottál Miranda.

*Két hátránya volt a hangos zenének és annak, hogy ennyire belemerültem. Egyrészt azt sem hallottam volna meg, ha egy egész sereg kölyök viharzik be a terembe, másrészt nem is vettem észre az érkezők. A számok leállás nélkül követték egymást és bár Én már nem mozdultam. Csak a lábamra dőlve igyekeztem visszaszorítani a szívverésem, mikor felhangzott a taps. Hirtelen emelkedtem fel és kaptam a tekintetem a hang irányába. Nesze neked felhőtlenség, szavaira egyből szikrákat szórtak volna a szemeim, ha épp még nem lettem volna maga az élmény hatása alatt. Nem számítottam arra, hogy az első másfélórába esik be, amit tánccal töltök. Felállva egyből az ablakhoz mentem és lekapcsoltam a zenét, majd úgy vettem magamra a testhezálló pólóm, mint akibe a villámcsapot. Persze úgy, hogy háttal álltam neki.*
- Nem számítottam ilyen korán rád… és ami azt illeti, nem sok esélyt láttam arra, hogy eljössz. * Ezt akár vehette egy bocsánatkérésnek is, hisz nagyon úgy hangzott. Mikor végeztem a pólómmal leültem a párkányra és bár szomjas nem voltam, de tudtam, hogy innom kell. Ha mindig arra várnék, hogy szomjas vagy éhes legyek, akkor talán napokig nem ennék és nem is innék egy kortyot sem. *
- Megtudtál valamit vagy a kíváncsiságod hajtott? * Tettem fel a kérdést, ahogy a felemeltem a lábam, hogy cipőt váltsak. Na igen… akár marad a másik, akár nem, nem kockáztatok. A táncból ennyi elég volt. *