Muscle Edzőterem

- Héé… én eddig is vigyáztam rá. * Fedtem meg a másikat. Na igen… nem tehettem róla, hogy a kezeim nem bírják a kiképzést ami elé kerül. Gondolatban még a vállam is megvontam erre a gondolatmenetre. De be kellett látnom, hogy a másiknak igaza van. Na de aztán a Holdfényes sáv közepén állva, kitekintve az ablakon már nem volt olyan jó móka. Ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a megjegyzésem és ne vágjak a szavai közbe. Ne de aztán csak bólintottam, hogy értettem. Igyekeztem minden mozdulatát a lehető legpontosabban lekövetni, miközben néha-néha összeszaladt a szemöldököm. Pláne mikor a kinyújtott kéz, csukló forgatós - ökölben visszahúzós rész következett. De nem engedtem utat a fájdalmamnak és megcsináltam a másikkal is. Hát ha éreztem is valamit azt nem vettem észre valamiért, hisz csak a feladatomra összpontosítottam egészen addig, míg Nicholast követve fel nem álltam. Bár én nem fújtam ki semmit se… tökéletes pontossággal lélegeztem közben és semmi szükségét nem éreztem annak, hogy fújtassak. A hatások említésére megint összevontam a szemöldököm. Nem vettem észre semmit. Bár hasonlított az amit mondott arra, mikor táncolok. A kérdésére viszont megvontam a vállaim.*
- Te oktatsz, mért Én mondanám meg, hogy mi legyen? Te tudod, hogy miként kell haladni… *Néztem a szemeibe határozottan ám volt az enyémbe némi kétség is.*

Megvakartam a tarkóm.
- Nos... igazából nem nagyon, elvégre, mint mondtam, sose kértek még meg, hogy tanítsak valakit.
Lehunytam a szemem, igyekezve rendszerezni a gondolataimat. Oh, a macska rúgja meg, most már értem, miért mondta azt a mester, hogy a kevesebb az több. Túl sok minden volt a tarsolyomban. Törések, lefogások, rúgások, ütések... nagyon sok minden, talán három emberben is elfért volna. De most csak egy emberbe kellett belepasszírozni.
- Oké, szóval... kis elmélet. Gondolom biztosan tapasztaltad, hogy általában nőkkel szemben egy férfi támadó másként lép fel, mint egy nemtársával. Eltekintve pár vadbaromtól, aki egyből üti még a nőket is, titeket inkább lefognak, átkarolnak, felemelnek, de nem ütnek. Most valljuk be Mira, te se tűnsz első ránézésre olyannak, aki lekever egy emberest... ezt pedig alkalmasint ki is használhatod... minél egyszerűbb módon - magam mellé engedtem a kezeimet, majd kicsit előrébb toltam őket - Fogd meg a kezeim, a csukló felet... oké, ne szorítsd annyira, az majd a következő lesz... oké, így, naszóval. Ez akkor működik, ha gyengébben fogják a kezeidet. Ilyenkor ezt érdemes csinálni - a bal karomat hirtelen oldalra mozdíottam, egyenesen Mira azon keze felé, amely a másik kezem fogta; tenyeremmel megtaszítottam a kezét az alkarjánál, túl a másik kezemen, melytől lényegében kiszabadult, majd felkaptam magam elé. - Egyszerűnek tűnik, mi? Egy mozdulat, a kezed szabad... és ha megnézed, mind a két kezed le van foglalva. Az egyikkel fogod az enyémet, míg a másikat én... ha most elég gyors lennék, azelőtt meg tudnálak ütni, hogy felfogod a lenti szabadulásomat.

- Csak nyugi… nem érdekel. Ha azt mondod, hogy álljak kezen, akkor lehet, hogy húzom a szám de kezen fogok állni. * Vontam meg a vállaimat, miközben igyekeztem egy picit nyugtatni a szavaimmal. *
- No meg senki nem fogja neked felhánytorgatni, hogy már pedig ez a lecke ez után jön és nem fordítva. * Ingattam meg a fejem. Tényleg felesleges volt aggódnia, engem ugyan nem zavart, hogy mi a sorrend. Sőt… felőlem még capuerát vagy táncórát is tarthatott volna, küzdő sport cím alatt. Mindegy volt, csak foglaljon le… töltse ki ezt a pár órát, mi hátra volt az éjszakámból. *
- Vagy épp a falhoz nyomnak… * Szúrtam közbe a megfelelő helyen emlékezve, hogy Doki mit is csinált. Ám egy valamiben nem volt igaza…*
- Nem látszik rajtam, de mindenki tudja. Engem csak Te voltál az, aki lefogni próbált… és még sikerrel is járt. * Biccentettem oldalra a fejecskémet. Ez nem tartott sokáig, hisz már jött is közelebb, hogy elmutogasson valamit. kérésének eleget téve – huh nagyon engedelmes vagyok - , fogtam meg a kezeit ám ez a fogás esetlen volt. Még egy óvodás is másképp fogja meg… na de ezt majd akkor, ha végzett. Követtem a mozdulatait, de valami nem stimmelt… még így sem.*
- Oké… ez szép és jó, eltekintve attól, hogy csak azért nem ütöttél meg, mert nem akartál. *S itt elvontam a kezem Dokitól és reméltem, hogy el is engedi.*
- De… ki az az idióta, aki így fogna le egy nőt? Ha lejjebb teszi, pont csuklónál minimális erőt fejtve a csuklója ezen pontjára… - s kezem lecsúszott Doki csuklójára, egy picit megnyomva azt a pontot – a két ín között elhelyezkedő köztes rész mely tele van idegekkel - amire gondoltam. Ez neki nem fájhatott, de nem is ez volt a célom.*
- … a nő máris térdel. Vagy ha ugyan ezt teszi, csak följebb… hajlatba. *S itt visszakúszott a könyökhajlata belső felére. Itt is csak megmutattam a pontot, nem okoztam fájdalmat.*
- Ezt még egy gyerek is tudja. Annyitól, amit mutattál én nem esek kétségbe és kiszabadulok. Általában nem edzett katonák szoktak betalálni, hogy lehetetlen legyen bármit is csinálnom. *Ahham... komolyan mondtam a szavaim. De a kezemnek midolga volt még a könyökénél? Igazából semmi... de akkor mért volt még mindig ott?*

Hálásan mosolyogtam Mirára a bizalma miatt, így már lényegesen könnyebb volt koncentrálni és átgondolni a dolgokat.
- Igen, pontosan. A lényeg, hogy inkább lefogják a másikat, korlátozzák a mozgásterét és nem kiütik őket. Ez vagy valamennyi jómodort, vagy lenézést feltételez... hisz ,,Csek egy nő" - na itt ilyen bunkó hangot imitáltam, átlagos nehézfiúra hajazva.
Na, utána megint mosolyra húzódott a szám. Érezhetően kezdett oldódni a hangulat, elkezdődött a bókolás... mint annak idején a lakásomon.
- Azért nem volt az olyan egyszerű - és tényleg nem, azért elég jól belém rúgott.
Természetesen eresztettem Mirát, amikor kérte, legalább is tett rá gesztust. Na de aztán ő osztotta meg a véleményét velem. Természetesen nem szóltam közbe, végighallgattam, ha már ő is megtette ilyen állapotban ezt a gesztust. Bólogattam és elismertem, hogy Mira exe jó munkát végzett, ezek valóban hatásos dolgok.
- Igen, ha megfelelő pontokra fejtünk ki hatást, az tényleg hat... na, de hogy ezek miért vannak... most kicsit vonatkoztassunk el, mint mondtad, nem minden sarkon katonák vannak. Tegyük fel, hogy van egy fiatal lány, kit óvtak a széltől is... vagy akár egy fiú, tökmindegy, a lényeg, hogy addig nem igen tapasztalt ilyesmit... odajön hozzájuk egy rosszarcú, aki ugyan nem képzett, de tudja azt, hogy a megjelenése egy gyengébb ellen bőven jó. Nos, neki ilyenkor elég finoman megfognia a másikat és ráér később ráerősíteni a fogásra. Mivel a másik még nem tapasztalt ilyet, könnyen leblokkolhat. Na és hogy melyik az a hülye, aki így fog le egy nőt... aki van olyan hülye, hogy csupán a termete miatt lebecsüli a másikat... azt hiszi, hogy bőven elég.... ,,mert csak egy nő" - utánoztam megint a bunkó utcai nehézfiúkat. - Az ilyenek ellen egy gyors megvillanás bőven jó.
Igyekeztem felidézni a régi ismereteket, amiket mondtak nekem az edzéseken. Közben viszont érdekes gondolatok mozgolódtak bennem. Hiába erőltettem magamra komolyságot, azért az a kellemes melegség, amit Mira okozott okozott a karomon, elég jól esett.

*Az utánzásra egy halvány rezdülés futott végig az arcomon. Oké, így nehéz lesz komoly maradni, de még bírtam és nem nevettem el magam. Még csak egy mosoly sem húzódott az ajkaimra. Komolyság van. Aztán jött az ok fejtésem és most oldalra biccentett fejjel hallgattam a példáját. Nem, nagyon nem egy rugóra jár az agyunk és elbeszélünk egymás mellett. Vagy csak én nem látok meg valamit, amit kéne… de mondjuk az sem kizárt, hogy nem a beszéd a legjobb módja. De már megint át ment a hangja nagyfiúba és már nem bírtam elfojtani a mosolyom, még ha a kuncogásom igen.*
- Oké, akkor az előbb nem voltam világos vagy csak nem értek valamit Nicholas. Azon kívül, hogy elég pocsék kemény-legény utánzat vagy. De mint a példád is mutatja, egy porcelán babának elég lenne ez. Nekem nem és ostoba ember az, aki a hírhedt hírem után még így állna nekem. De csak, hogy értsd. * Na most én nyújtottam előre a kezem úgy, ahogy korábban Ő tette és ezzel kértem, hogy most Ő fogja meg a csuklóm fölött.*
- Elméletileg most lazán fogsz és egy karnyújtásnyi távolság van köztünk. A rosszfiúk nem szoktak távolságot tartani, így még könnyebb dolgom van. Csak megmutatom Nicholas, nem fog fájni… * Figyelmeztettem, hogy ne állítson le hiába lépnek életbe az önvédelmi reflexei. *
- Szóval rám fogsz lazán… *meghúztam a kezem magam felé.*
- Ha mozdítom a kezem, akkor ráfogsz erősebben és a barmok még tesznek is egy lépést közelebb. De még ha nem is, ezzel a váratlan reakcióval közelebb rántom őket úgy… * S az egyik csuklom kissé oldalra fordítottam és úgy fogtam a másik karjára. A másikat nem mozdítottam.*
- Így tuti, hogy jössz velem… Itt a térdem lendül az ágyékodra, amit hogy kivédj, el kell engedned a kezem. A szabad kezem pedig már lendül is a fejedhez, egyenesen lerántva a térdemhez. És már alszik is… Ha nem védi az ágyékrúgást, akkor a többi már felesleges hisz alapból összecsuklott. *Vontam meg a vállaimat miután igyekeztem minden mozdulatot megmutatni, amik igazából csak nyers, ösztönös mozdulatok. Semmi kecsesség vagy szépség nem volt benne. *
- Szóval rosszfiú szerepét töltöttem be a példádba vagy az ártatlan kislányét? * Vontam fel a szemöldököm, hogy azért oké, hogy elmondtam és igyekeztem finoman vázolni is a dolgot. De ha ilyenek akar tanítani… kész vagyok rá. Ez volt az utolsó próbálkozásom. *
- De oké... innentől nem kötözködök... *Biccentettem egy halványat Nicholas felé.*

Hagytam, hogy Mira megmutassa, amit akar, nem volt kifogásom ellene. Tény, hogy elvileg én voltam az oktató, de ez nem jelentette azt, hogy én nem tanulhatok. A harcművészet már csak ilyen, az emberek míg élnek tanulják az új mozdulatokat, technikákat, csiszolják önmagukat... egészen addig, míg tudnak egyáltalán mozogni. Akkor már el lehet mondani, hogy egy élet munkája áll a hátuk mögött.
- Ez is jelzi, hogy rengeteg módja van az önvédelemnek - egyenesedek ki. - Mindenki a saját vehemenciája szerint intézi el. Egyesek addig csavargatják a másikat, még össze nem csomagolják őket, mások tartják a távolságot, megkeresik a gyengepontot és utána csapnak le. Én a magam részéről inkább megelőzöm a másikat és közbeverek neki, amikor támad. Az a legbiztosabb, legalább is az én meglátásomban.
Kicsit megropogtattam a nyakam, mert kezdett beállni. Szinte hallottam, ahogy serceg az implant huzala.
- Mira, én csak azt akartam mondani, hogy rengeteg fajta ellenfél van. Képzett, képzetlen, beképzelt, vérprofi... és akármennyire is vagy hírhedt, biztos lehetsz benne, hogy nem ismeri mindenki a neved. Éppen ezért belefuthatsz akármikor egy olyanba, aki alábecsül. Kicsi talán a lehetősége, de nem elég nagy hozzá a Naprendszer, hogy ne szembesülj ilyennel... mellesleg a porcelánbabára gondoltam, aminek egy ilyen nézne téged.
...
- Oké, akkor kicsit jöjjön egy hétköznapibb: ha a ruhádat fogják - kicsit bajban voltam, mivel nem volt pólója, csak a melltartója, azt meg valahogy nem akartam megcibálni. - Vagy valahol a felsőtested - óvatosan felemeltem a kezeimet, majd megérintettem a lányt, úgy, mint ha az ingujját fognám, nekitámasztottam a kulcscsontjának a kézélemet. - Tegyük fel, hogy foglak most. A legrosszabb, amit tehetsz, hogy elkezded cibálni a karjaimat, hogy lejöjjön. Időt és energiát veszítesz vele. Helyette ki tudod használni, hogy leblokkold a karjaimat. Emlékszel arra a karbatevős mozdulatra? Azaz... na, ezt most nyomd rá a karomra... erősebben - gyakorlatilag hozzápasszírozta a felsőtestéhez a karjaimat. - Na és most figyelj - és szembesülhetett vele, hogy nem tudom se kihúzni a kezem, se felfeszíteni. - Látod, fogoly vagyok, leblokkoltad a karijaimat. Ha nem számít rá, még cibálja a kezeit... míg te simán ellen tudsz támadni. Az alsó karoddal továbbra is fogj le... de a másikkal fejbe tudsz vágni vagy torokra tudsz támadni. Akár tudsz sorozatban is támadni, de mindig figylej rá, hogy legyen egy blokkoló kezed, amivel lefogod a másikat. Amúgy én innen a kézéllel való támadást javaslom nyakra.

*Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy kezdek valamit a nyakával, hisz ez nem igaz. De az oktatóm volt jelenleg, még ha nem is úgy kezdett alakulni. A korábbi suliból egy ilyen után haza küldtek. Aztán az első dühkitörésemnél ki is rúgtak. Akárhogy is, most bizony maradt a nyaka olyan amilyen és csak egy pillanatra lobbant fel az ösztön, hogy ezt enyhítsem a másiknak.*
- Ha találkozom olyannal, aki porcelánbabának néz, ígérem utána még vacsira is meghívom és nem bántom… annyira. * Számomra ez lehetetlennek minősült. Bár nem akartam megtudni, hogy mért akar valakinek az ilyen támadással mi célja lehet. *
…
*Mikor közölte, hogy megfogja a ruhámat a szemöldököm a homlokomig szaladt, aztán gyorsan végig pillantottam magamon, hogy mégis melyikre gondolt. A javításra ismét rándult az arcom, de megint elfojtottam a mosolyom. Aztán igyekeztem a lehető legkomolyabb tekintettel rá nézni, miközben a kezeit megtámasztottam rajta. Aztán a mozdulatra egy pillanatra összevontam a szemöldököm, hogy még is melyik, aztán kissé bizonytalanul láttam neki. Mikor tovább biztatott láttam, hogy ez jó így befejeztem. ~ Erősebben? Ó Nicholas… ezt negyed órával korábban mért nem mondtad?~ Pislogtam párat bambán, de már megint engedelmeskedtem. Mosollyal fogadtam, hogy nem bír mozdulni és bizony nem eresztettem a kezét csak hallgattam amit mond.*
- És ha most kipróbálom, amit mondtál? Egyébként még így blokkolva a másikat is, hamarabb akasztanám be az egyik lábam az övé mögé és fejelném le ezzel egy időbe, hogy a nagy szabadulási lendületére rásegítve a földön terüljön ki. Arról már nem is beszélve, hogy negyed ennyit nem viselnék el mástól, ha az érintésről van szó. Nicho nekem ez… túlhiggadt, megfontolt… * Léptem egyet közelebb felé, de csak annyira lazítottam meg az alkarom, hogy az hátrébb csússzon és a lépésemmel ne toljam el a férfit hátrafelé. *
- Biztos vagy benne, hogy ezt belém fogod tudni verni?

Csak halványan mosolyogtam. Nem, nem nevettem őt ki, csupán mosolyogtam. Igaz, a közelsége még így komoly állapotban is érdekes hatással volt rám, de tekintettel arra, hogy gyakorlatilag egyetlen mozdulattal úgy vághat ilyen állapotban a földhöz, hogy csak nyekkenek. Szóval nem tettem semmi csípős megjegyzést a közelségére... igaz, így nem is tudtam volna, hisz komoly voltam, vagy mi.
- Mira, egy valamire hagy hívjam fel a figyelmed. Amit én most mutatok neked, az csak egy lehetséges mód. Most vegyük ezt a lefogást. Rengeteg fajta válaszreakció van rá. Lecsavarhatod a kezem, beüthetsz a kezeim között, egyáltalán megállíthatsz, mielőtt megérinthetlek. Nem csak egy út létezik. Mondjuk tény, te aggresszívabb vagy, mint én, te valószínűleg egyből ütnél. Ez esetben amikor megfognak, ne csinálj mást, csak üss egyet a gyomorszájába, közvetlen közelről, esetleg a karjai között az állára, amilyen erősen csak tudsz. De sose tegyen kitérőt a kezed, szóval ne parasztlengővel próbálkozz, mert azzal megint csak időt vesztesz.
Amikor a képességeit vonja kétségbe, legalább is valami hasonlót látok megvillanni a szemében, mélyen belenézek az íriszébe.
- Nincs mitől tartanod. Minden megvan benned, ami szükséges. Tanulékony vagy, figyelsz és látom, hogy érted, még ha idegen is neked. Elsőre mindig ez van. Ne tévesszen meg az, hogy másként harcolok, mint te. Ha akarok, én is át tudok menni agresszívba és felhagyok ezzel a csomagolásos megoldással. Csak illusztrálni akarom, hogy sok út van. De ha szeretnéd, akkor kereshetek valamit a te vérmérsékletedhez is. Elvégre, hozzád kell igazodnom, nem neked hozzám.

*Szavaira összevontam a szemöldököm és úgy hallgattam, ám a végére már megenyhült a kifejezésem.*
- Na, akkor eljutottunk oda, ahova már párperce próbálok. Ezeket az ütéseket, rúgásokat finomítsuk, hogy ne legyen időd kivédeni és a kezem se járjon úgy, mint ahogy most kinéz. * Mosolyodtam el, de kicsit sem volt vicces, hogy én húztam a rövidebbet. De még mindig nem eresztettem el Dokit. *
- És a lefogásokat, amivel már maga azt ki tudom védeni, hogy hozzám érjen valaki. * Egészítettem ki, bár nem tudom ez mért ugrott az eszembe. Bár erre csak egy módszerem van, előbb-utóbb meg már számítani fognak rá. De aztán már megint egy monológ, amivel nem tudtam mit kezdeni. Mármint de, persze értettem én, hogy mit akar, meg, hogy dönthetek vagy mi… *
- Egyrészt nem vagyok olyan állapotban, hogy dönthessek. Ostobaság lenne azt mondanom, hogy igazodj hozzám, hisz nem tudom, mivel állok szemben. Így pedig hamar meglenne a 10 menet. Abba meg semmi kihívás nincs. Azonban elég dühös vagyok ahhoz, hogy ostoba legyek. Másrészt pedig… egy kis lecke Tőlem; Az mikor itt vagyok egyedül a teremben számomra olyan mint egy tánc. Márpedig a táncban sem én vezetek, még ha az életemben én is hozom meg a döntéseim.

Kezdett összeállni a kép. Oké, Mira megbízott bennem, de még idő kell nekem is, mire ehhez az oktatáshoz hozzászokok. Korábban már megkaptam, hogy túl bonyolult módon gondolkozom, pedig ide egyszerűség kell. Lehet, most se ártana.
- Ha ki tudod védeni, akkor még egy kis apróság. Amikor látod, hogy nyúl feléd, két kezeddel szűken egymás mellett nyúlj előre, úgy, hogy a karod külső részével kizárd az övét. Megint választhatsz. Kapásból mehetsz arcára, hogy megkarmold, kiszúrd a szemét. Mehetsz a nyakára, hogy azt csapd meg... vagy akár meg is foghatod és a nyakába kapaszkodva megfoghatod, leránthatod és már villan is a gyomorszájába a térded, csak hogy egy korábbi gondolatodat tovább költsem. A lényeg a megelőzés... és itt kijöhet az agresszivitásod.
Elég érdekes hasonlattal áll elő, bár kicsit sajnálom, hogy még nem állt rendben. De na, nem várhatom el tőle, hogy egyik pillanatról a másikra átrendeződjön. Ez még nekem se menne egy ilyen összeomlás után.
- Azért egy valamit ne felejts el, Mira. Általában a hölgyeket kérik fel a táncra... és te döntöd el, kivel lépsz a parkettre - biztosítottam, majd utána hozzátettem. - Nos... akkor haladhatunk. Vagy... akár táncolhatunk is, ha már ilyen közel vagyunk, pihenésként - igazából nem gondoltam ezt komolyan, de azért ott volt az a miért ne gondolat.

*Na jó, valami már nem stimmel. Ez a karmolósdi, szem kinyomosdi… Doki sem gondolhatta komolyan. Azért annyit már tapasztalhatott, hogy ezek nem az Én módszereim. S csak ezért nem fogok körmöt építethetni magamnak. *
- Ez elmélet… mients eldöntöttem, hogy csak szimplán elengedem a karod, vagy előtte megfektetlek, mutasd meg gyakorlatban is. Te melyiket szeretnéd? *Vigyorodtam el egy pillanatra, ám sejthette, hogy akár mi is a válasza, úgy is azt teszek, amit szeretnék, ha csak nem szabadítja ki a kezeit. *
- Te se felejtsd el Doki, hogy nem vagyok egy kifinomult sznob hölgy, aki várja a herceget. Én kértelek fel, s bár négy nap csuszással, de parkettre is léptem veled. *Vagyis gyakorlatilag még előtte, de ez lényegtelen volt. Hisz másnak is küldhettem volna az éjszaka kellős közepén sms-t. Én mégis neki tettem… s nem, nem most akarom végig gondolni, hogy miért. Bőven elég annyi, hogy azért mert vállalta az oktatásom. Ám az ajánlatára kikerekedtek a szemeim és ha már tánc, akkor bizony zene is. Na mikor eljutott a tudatomig, hogy mi szól elnevettem magam.*
- Na erre kíváncsi vagyok… * Jeleztem, hogy készen állok a táncra, annak ellenére, hogy a Zombie nem épp egy olyan szám, amire táncolni lehet. Ez az, amit az ember teli torokból énekel, hogy kiadja a feszültséget. Csupa ilyen szám volt a listán… *

Elmosolyodtam.
- Mondanám, hogy fektess meg, de tudom, hogy már csak azért is az ellenkezőjét csinálnád, amennyire rafkós nőszemély vagy.
Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, amikor Mira arról beszélt, hogy ő hívott a parkettre. Na igen, ebben igaza volt, hiszen ő ,,rángatott" ki az ágyból és kért, hogy jöjjek. Én pedig jöttem, pedig rendes esetekben elküldtem volna a francba az illetőt, hogy hagyjon már engem békén, egész nap dolgoztam. De nem... Mirához valahogy jöttem, szó nélkül, morgás nélkül... pedig azért ébredőként eléggé mogorva tudtam lenni.
- Vagyis a te döntésed volt.
...
De az már az enyém, hogy egy hirtelen szófordulattal felkértem egy táncra. Poénnak szántam és a nevetéséből azt hittem, hogy ő is annak vette... de amikor kimondta a szavait, láttam rajta, hogy nem vette poénra, hanem tényleg állt elébe. Igaz, a zene, ami elindult, nem nevezhető pont egy keringőnek... de azért nem is valami vad zúzós, mint amiket hallottam néha. Talán jó lesz. Miután hagyta, hogy elvehessem a kezeimet, átváltottam egy másfajta ,,alapállásba". Egyik kéz a kézbe, másikat a derekára helyeztem, de voltam olyan tapintatos, hogy megnézzem először, hogy engedi el... elvégre, mégiscsak fedetlen volt. De aztán amint ő is elkészült, az első adandó ütemre elindultam vele. Igazából a tisztavatóm óta nem táncoltam, szóval az első mozdulatok esetlenek voltak, talán nem is az ütemre jöttek ki. De nem adtam fel, ahogy vezettem a lányt valami keringős félére, de annál mégiscsak gyorsabb táncra.... aztán egy gyorsabb ütemnél megpróbáltam körbefordulni vele, de kis híján elestünk... nehezen sikerült megtartanom magunkat.
- Oké, ezt még gyakorolni kell.

*Már nyitottam is a számat, hogy visszavágjak, hisz az előbb még Ő fektetett meg és… de jobbnak láttam ezt nem emlegetni és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Bár, lényegében nem is történt semmi. Szóval a helyes megfogalmazás az lenne, hogy; nem emlegetni a semmit, ami mégis volt valami. Ami azáltal volt, hogy nem történt meg. Vagy ilyesmi… Így inkább csak ajkamba harapva nem szóltam. *
- Néha azonban hagyni kell, hogy döntsenek helyettünk. * Motyogtam halkan, de bár aztán édes mindegy volt, hogy ki miben és hogyan döntött. Hisz tánc… az élet.
…
Fejemben a szöveg üvöltött, miközben minden mozdulatára figyeltem Nicholasnak. Csak akkor mozdultam, ha mozdított, akkor fordultam, ha fordított. Semmit nem tettem anélkül, hogy ne Ő vezetett volna. Egyetlen dolog volt, amiben teljesen hagytam, hogy más irányítsa még a légzésem is. Hiába néztem folyamatosan a szemeit volt valami… valami, ami hiányzott. S ennek meg is lett az eredménye… nem sokára már meg kellett tartania, hogy ne essünk el. Kezeim ösztönösen kapaszkodtak belé és így akaratlanul is közelebb préselődtem hozzá. De ha meg volt az egyensúly hátra is léptem és a kezem leeresztettem.*
- Vicces, hogy minden gond nélkül oktatsz meditációs vagy milyen harcot üvöltő zenére, de egy táncközben már ugyan ez megzavar. De a gond nem ez, hisz mind a kettő lehetséges. Nem kapcsolom ki… kapcsold ki te a zenét. * Biccentettem oldalra a fejem és nyújtottam előre a kezem a fejére.*
- De itt. *S lejjebb csúszott a kezem a mellkasára.*
- És erre táncolj. Ha táncolsz, akkor azt csak lélekből tudod. Nem számít, hogy ki vagy, mi voltál. Mennyit bírsz megemelni vagy épp hány embert öltél meg. Ez a dolog az, ami felszabadít… s általa, az lehetsz, aki akarsz. Herceg a keringőjével, forró és vérmes szerető salsa közben, vagy akár vágyakozón birtokló férfi egy tangó alatt. Az, akit vezetsz… annak érzi magát, akinek Te akarod. Szeretőnek, hercegnőnek, vagy csak egy nő, akit meghódítanak. *tártam szét a kezeim egy pillanatra.*
- Itt rajtad múlik az, hogy mit szeretnél Nicholas. * S ismét közel léptem hozzá, kezem a kezébe csúsztattam, míg a másikat a vállára tettem.*
- Ne nézd a lábad, ne halld a zenét és a boksz zsákon kívül felejts el mindent. Azt is csak azért ne, hogy ne menjünk neki. Ha látni akarsz, nézd a szemem, de akár be is hunyhatod. Ha hallani akarsz, halld a szívverésed, vagy ha lejjebb csúsztatod a tenyeremen az egyik ujjad, érezheted a pulzusom. Nekem mindegy… csak a környezetet zárd ki, a fizikális zenével együtt. Most pedig ha kész vagy… Indulhatsz… * Na igen, már sokkal zúzosabb zenék mentek. De ez van… nem táncra készültem. És ez is csak egy gyenge próbálkozás volt részemről. Bár tény… ennél jobban nem lehet elmagyarázni, hogy min is múlik egy tánc. Hogy lehet összehangoltan mozogni. *

- Hááát... igen - húztam vissza Mirát újra egyenesbe. - Ha valamihez igazából értesz, azt bármilyen közegben tudod csinálni... de én meg a tánc nem igen vagyunk ilyen viszonyban.
De a lány nem adta fel ilyen könnyen. Most rajta volt a sor, hogy mentor legyen. Ahogy én is biztosítottam őt arról, hogy képes megtanulni azt, amit akartam neki adni, most ő tette ugyanezt. Csak jobban belement a részletekbe. Miközben pedig hallgattam, lassan próbáltam megemészteni is. Ez nem kioktatás volt, akárki akármit mond. Inkább baráti tanácsok, amiket nem voltam rest megfogadni. Végül újra ott voltunk, közel egymáshoz, miközben Mira rám várt. Kicsit előre horgasztottam a fejemet, ahogy rendeztem magam. No, Nicholas, hát ennyire elfelejtettél valamit? Amikor kisgyerek voltam és tanultam a formákat, a mester egyszer odajött hozzám és ezt mondta: ,,Tanulj meg befelé figyelni". Hisz ez az egész csak erről szólt lényegében. Elkezdtem koncentrálni, ugyanazt a gondolatsort előhúzva, mint a gyakorlat idején... hogy újra befelé nézzek. Ez pedig nem esett nehezemre, ahogy kizártam a külvilágot... a fejemben pedig már egy másik ritmus szólt a tomboló gitár helyett... hegedűk kezdtek el játszani, arra za ütemre, amelyre egyáltalán tudok is táncolni... az angol és bécsi keringő ütemére. Lassan felemeltem a fejem, kinyitottam a szemem... és már egy másik Nicho nézett vissza Mirára.
- Köszönöm.
És e szóval elindultak a hegedűk, ahogyan Mirát bevittem az angol keringőbe. Nem, egyáltalán nem voltam táncoló művész... csupán megfogadtam a tanácsát, ahogy mélyen a szemébe nézve vittem táncba őt ebben a késői órában, nem figyelve másra, csak a képzeletbeli zenekarra, karjaim között a kedves leányzóval.

- Talán mert ezt nem érteni kell… A tánc, csak egy nyelv… valami, amivel kifejezheted önmagad. Ide nem jöhet a gondolkodás… * Már pedig Nicholas nekem tipikusan olyan embernek tűnt, aki még azt is meggondolja kétszer, hogy levegőt vegyen-e, aztán még azt is, hogy milyen mélyen és milyen hevességgel a legcélszerűbb. De szavaim valóban nem kioktatás volt, ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy elmagyarázzam. Persze, nem mindig elég ennyi és nem is hatásos, pláne ha az alaplépéseket nem ismeri valaki. Shepynél meg akár reggelig is beszélhettem volna, centiről, centire megmutatva a lépéseket. Hamarabb lőtte volna fejbe saját magát, minthogy két lépést is megtanuljon. Mivel Nicholas is katona, így a kudarcra számítottam, míg vártam. Nem akartam Én rá erőltetni semmit… elvégre küzdősport miatt vagyunk itt. A táncnak meg van jobb helye is… De mikor rám nézett, egy pillanatra összeszaladt a szemöldököm és a szavát sem tudtam mire vélni. De már indultunk is… Egy apró mosoly kúszott az ajkamra, ahogy hagytam, hogy vezessen. Keringő… nem az esetem, de alap dolog, amit megtanultam. A legrégibb tánc… Fejem felszegtem, kihúztam magam és csak mosolyogva követtem… Egy idő után, bár nem hallottam a ritmust, de mégis úgy éreztem, hogy repülök… már csak a ruha hiányzott. De legalább olyan jó volt ez így sport cuccban, mint táncruhában. Csak nem olyan látványos… de közönségünk sem volt. *

Hát ha ez egy beszéd nyelv, akkor használni kellett... ha használni kellett, akkor pedig lépkedni... vagyis ha lépkedni, akkor lényegében azt tesszük... vagyis... áh, inkább csinálom, nem gondolkodok rajta, ha már ezt javasolta. A fejemben a szinfórnikusok folytatták a lágy dallamot. Eh, kíváncsi vagyok, van-e biztonsági kamerája az edzőteremnek. Elég érdekesen festhet, ahogy a szinte teljesen sötét teremben két felnőtt ember táncol lassan, kicsit már andalgóan egy heavy metal szám kellős közepén. Valószínűleg eléggé ráncolhatta a homlokát a biztonsági őr. De engem nem zavart. Annyira elmerültem ebben az egész történetben, hogy most nem tudott érdekelni ilyen kicsinyes dolog. Iga,z, talán alapból nem érdekelt volna, de így meg főleg. Csak lépkedtem a lánnyal, vezetve őt az angol keringő klasszikus négyszögében, miközben egyenesen álltam és belefúrtam tekintetem az övébe. Most csak ő létezett számomra, semmi más, nagyon is bevált a javaslata. Idővel viszont már majdnem belesavanyodtunk a négyszögezésbe, ezért, miután már éreztem, újra felrémlettek bennem a mozdulatok, idővel feldobtam a dolgot. Levettem róla a tartókezemet és a kezét tartót kezem felemeltem, hogy megpörgessem, majd újra visszahúztam; a négyszögelés közben szöget váltottam, hogy megforduljunk közben; néha megdöntöttem, hogy kicsit ferdén legyen hátra, ilyenkor még gonoszul is mosolyogtam egyet, míg vissza nem húztam egyenesbe; néha kicsit gyorsabban, néha kicsit lassabban mentek az alapmozdulatok. Szóval igyekeztem feldobni, ha már ilyen diktatórikus módon táncóra lett az önvédelemből.

*A tánc az, amit soha nem lehet megunni. Hisz bár a lépés ugyan az, és egy egyszerű ember unalmasnak vélné azonban még sem. Minden lépés mást takar… Kezdeményezés, visszalépés, bizonytalanság és határozottság. Ezek nem látszanak, de nem is versenyen vagyunk… nekünk most, csak érezni kellett.
Mikor elengedte a derekam, már akkor mosolyogtam, hogy melyik változat lesz a következő lépése. De csak az alappörgetés volt, de még így is belevittem minden kecsességet. Tekintetem az övébe fúrva maradt és olyan volt, mintha el sem szakadt volna Tőle. Ám volt egy rövid pillanat, míg igen és egy apró mozdulattal fúrtam vissza az övébe. Mosolyogva váltottunk lépést, ami nem esett nehezemre. Talán nem tudta a másik, de a tánc az, ami mindig is közel állt hozzám, még ha csak hobbiból is jártam órákra. A döntéseket kihívásnak vettem, ám pont ezért volt az, hogy az ilyenkor alkalmanként felszabaduló kezem csak kecsesen magam mellé nyújtva a föld felé tettem látványossá és ilyenkor a szemem, és fejem is ebbe a helyzetbe fordítottam.*
- Ha táncról van szó, nem fogsz ki rajtam. * Feleltem az egyik visszatérésem után. S ettől a pici tánctól is már boldogságtól csillogtak a szemeim. Könnyedebb lett a hangom és már nem volt benne semmi komorság, fájdalom vagy bármi ilyesmi. Élettel teli volt és üde. Mintha nem épp az éjszaka kellős közepén lennénk. *

Hogy jó táncos voltam? Nem, azt nem mondanám, sőt, egyenesen rossz. Talán a két kezemen meg tudnám számolni, hányszor kellett ezen tudományomhoz nyúlni a különböző - amúgy kötelező - bálokon, esküvőkön. Ott is csak a formaiság miatt fanyalodtam rá, meg ha már a szüleim járattak társastáncra egy ideig, akkor meg kötelező... mint ha amúgy nem lett volna az. De igazából sosem töltöttem vele sok időt. Valószínűleg csak a memóriámnak köszönhető az, hogy a lépések még mindig megvannak bennem és emlékeztem rá, mikor mi jön. Oké, azért ez se volt teljesen igaz, nem igazán lehetett rendszert találni abban, amit csináltam. Ami eszembe jutott, azt kipróbáltam, maximum csodálkoztam közben egy kicsit, hogy jééé, működik. Mert valahogy működött most ez a tánc téma... és talán az első alkalom volt, amit élveztem is, úgy ahogy. Mondjuk, ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy olyan a partnerem, amilyen. Mirának nem okozott gondot követni a talán kissé kaotikus mozgássort... mi az hogy nem okozott gondot? Mint ha olvasott volna a fejemben, pillanatok alatt alkalmazkodott, mindeközben olyan kecsesen mozogva, mint ha előre be lett volna tanulva a dolog. Pedig nem volt... zsigerből dolgoztunk.
- Ki mondta, hogy ki akarok? - mosolyogtam, miközben az ominózus kérdés során éppen újra egyenesbe állítottam.
Láttam rajta, hogy már jobban van és őszintén szólva, nekem ez számított a legjobban. Sikerült őt visszahúzni abba az állapotba, amikor tud mosolyogni, a tekintete könnyedségről árulkodik, akárcsak a mozgása. Erre a pár percre minden helyreállt, köszönhetően egy ilyen hirtelen jött ötletnek... s közben a képzeletbeli zenekar lassan az utolsó felvonás felé közeledett a darabbal.

- Sűrűn váltod a lépéseket, a tempót és rendszertelen időközönként a döntéseket és azok irányát. Mi ez, ha nem egy újabb teszted? Ha nem tudnám magam tánc közben ennyire alárendelni magam a vezetőnek, már legalább kétszer elestünk volna vagy épp megbotlottunk volna. Jobb esetben… *Mosolyogtam szívből a férfinek. *
- Ez az egyetlen dolog, amiben képes vagyok teljesen átadni magam másnak. Ilyenkor nem zavar, hogy ha uralkodnak a testemen, hogyha hozzám érnek… * Nyíltam meg egy kicsit a másiknak. De a lépéseket továbbra is követtem, ahogy a szemétől sem szakadtam el. A zenét nem hallottam, így nem tudtam, hogy mikor érünk a végére. De ha ez bekövetkezett vigyorogva néztem a másikra, de még nem hátráltam, ha csak nem adta a jelét.*
- Köszönöm Nicholas…

Kuncogtam egyet.
- Nem, ez nem teszt. Csupán nagyon régen volt alkalmam táncolni... azt hiszem, talán 6-7 éve a tisztavatómon. Kicsit berozsdált az a kevés is, amit tudok és azért ilyen, amilyen, mert közben jutnak eszembe a mozdulatok... hopp, mint most - mindkét kezem ráfontam Mira derekára, majd felemeltem és egyszer megfordultam a tengelyem körül, aztán újra letettem. - Már ha van ilyen.
A színvallására csak mosolyogtam. Akkor ez már mindent megmagyaráz, most már értettem, mitől sikerült megint jobb kedvre derítenem. Szóval a tánc a gyengéje... neeem, ezt inkább nem fogalmaznám meg ilyen drasztikusan. A tánc az a dolog az életében, amit talán igazán szeret. Na, ez így már más. Miráról eddig tudtam azt, hogy szereti a szabadságot, még a testit is... ha még alárendelni is képes magát másoknak ilyenkor, ahhoz nagy alázatra utal... alázatot mutatni pedig csak olyan dolgok felé lehet, amit igazán szeretünk. Na, de aztán sajnos a móka véget ért. A fejemben a zenészek lassan meghúzták az utolsó dallamokat, ahogy én is lezártam az alkalmat. Egy forduló utána újra bedöntöttem őt hátra, kicsit talán mélyebbre, mint eddig, de aztán a visszahúzást követően már nem léptem újra, a tekintetemmel jeleztem, hogy vége az alkalomnak... na meg azzal, hogy ha engedtem, akkor odahúztam a tartott kezét és kezet csókoltam.
- Bármikor, Mira - mosolyogtam.

*Már épp kérdeztem volna, hogy még is mi, mikor már a keze a csípőmet találta meg és én már a magasban is voltam. az egyik lábam felhúztam a másik oldalán, és a térdem belső felén támasztottam meg a talpam. Felső testem ívbe feszült, ahogy a karjaim is kicsit kijjebb tártam. s fokozatosan emelkedtem vissza egyenesbe és csúsztattam le a lábam miközben lerakott.*
- Ez show elem… bár kettőt szoktak fordulni, hogy látványosabb legyen, no meg persze legyen idő megnézni a technikát, hogy tudjanak pontozni. De van egy egyszerűbb fajta, ami egy körös és a lány a forgás alatt szimplán a két válladra teszi a kezeit. * Nyugtattam meg a másikat. Azt azonban már nem tettem mellé, hogy a táncban mi a különbség a kettő között. Mármint azoknál természetesen, akik nem csak azért táncolnak úgy, ahogy, mert ezt tanulták. Ó ennek volt jelentése… legalábbis az én szememben. Az utolsó döntésnél, mivel mélyebbre sikerült és tökéletes ívben „feszült” meg a testem, ahogy a fejem mellett kinyújtott kezem ujja a földet érintette. Visszaérve a csillogás még mindig nem múlt a tekintetemből és ösztönösen csúszott vissza a kezem Dokiéba. Nem értettem, hogy mit akar így a kezemet félútig eltudta vinni, de mikor leesett akár csak egy ijedt madár rántottam ki és léptem egyet hátra. Ez a vékonyka ijedelem bele itta magát a tekintetembe is.*
- Vigyázz, mert a végén többször rángatlak ki az ágyból. * Mosolyodtam el, bár kissé feszült lettem a próbálkozása miatt.*
- Nos… azt hiszem, folytathatjuk. Már ha… szeretnéd. Már… nincs sok időnk. * Két helyen is meg kellett köszörülnöm a torkom a zavarom miatt. Bocsánatot akartam kérni, de nem szóltam… inkább a szemeimmel beszéltem, amiben bizony ott ült a sajnálat is.*

Nos... talán túlságosan is beleéltem magam ebbe az egészbe a végére, ezért próbáltam meg kézcsókot adni Mirának... de bekapcsolt neki az önvédelme és elhúzódott, kibontakozva a karjaim közül. Visszanézett rám, és bár viccelődött, láttam a szemében a riadalmat... ugyanakkor valami bocsánatkérőt is. Szabadkozva elhúztam a számat, majd azért elmosolyodtam, jelezve, hogy semmi baj, minden rendben van. De azért formálisan zárjuk le ezt. Szóval kezem a mellkasomra tettem és meghajoltam előtte.
- Megtisztelne vele, hölgyem - ajánlottam fel a folytatás lehetőségét valahol, valamikor, talán majd egyszer.
A felvetésére, hogy folytassuk, csak bólintani tudtam. Mira eléggé zavarban volt, láttam rajta. Meg akartam neki adni az esélyt, hogy összeszedje magát.
- Rendben. Igyál egy kicsit, addig kitalálom, hogyan tovább.
És amíg így tett, vagy egyáltalán tette valamit, addig én állhoz emelt kézzel, kissé elgondolkodó arcot vágva filóztam a folytatáson. Nos... talán maradt még egy óránk, Mira agresszív, de azért most már valamelyest feloldódott, meg benne vagyunk az éjszakában is, a tánc pedig egy kicsit lehűtött minket, az utolsó motívumot leszámítva. Na lássuk, tudok-e valami megfelelőt összedobni az én kis tanítványomnak... kicsi... egy frászt, olyan magas közel, mint én...

*A mosolya némiképp megnyugtatott, így mikor meghajolt pukedliztem egyet épphogy visszatartva a nevetésem. Érdekes mutatvány lehetet így nadrágban, de nem számított. Számított egyáltalán bármi is? Jó persze, a kézcsókja, vagy ha esetleg volna ilyen próbálkozása, akkor az. De tudtam, hogy ilyenre nem lesz példa.*
- Kíváncsi vagyok, hogy a 3 vagy 4 alkalom után is olyan megtisztelő lesz-e, mikor nem bírsz miattam aludni. * Kacsintottam rá és kezdet visszatérni belém az élet. Nem tudtam volna megmondani, hogy az edzésre ez milyen hatással lesz. De ez majd kiderül… A felvetésére összevontam a szemöldököm, végül csak elmosolyodtam.*
- Értettem edző bá’… * Incselkedtem egy kicsit, de már szavaim közben hátráltam. Nem tudtam, hogy csak egy megsemmisítő pillantást kapok, vagy esetleg meg akarja torolni majd.
Ha az előbbi, akkor bizony eljutottam az ablakig és ittam is, a zenét lekapcsolva álltam vissza elé.*
- Talán így könnyebb lesz edző bá’nak koncentrálnia. * Cukkoltam megint egy kört vigyorogva.*
…
Viszont ha megtorlásra adta fejét a Doki, akkor bizony könnyen fogócska sülhet ki belőle, hisz az istenért se álltam volna meg inni. Meg kell állapítanom, hogy a tánc az jobb, mint bármely orvos, gyógyszer vagy alkohol.*

Halványan elmosolyodtam.
- Majd lesz miért téged ágyba vinni utána: kötelező alvás - szúrtam vissza neki a megjegyzéséért.
Már lassan kezdtem kitalálni valamit, amikor meghallottam Mira szavait. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Annyira el voltam merülve igazából, hogy nem igen fogtam fel a szavait... de aztán megismételte. Mi a fene? Ennyire azért nem vagyok öreg, főleg Mirához képest nem, hogy már a bácsi aposztróf alakjával illessenek. Meg... amúgy se szerettem, ha viccelődnek a korommal. Oké, voltam 28 éves, látszat alapján talán 40-45, még mindig van több, mint másfél évszázadom... már ha valaki nem nyuvaszt meg engem. Amire persze, mint korábban megállapítottam, annyira nem volt kevés sansz. Kis híján visszaszóltam Mirának ezért, de aztán visszafojtottam. Nem akartam úgy viselkedni, mint egy gyerek... vagyok elég gyerekes a közelében így is. Meg amúgy is, kicsinyes lenne... sőt... most hogy így jobban belegondolok... óóóó, de nem fog szeretni.
- Na gyere csak akkor - intettem felé. - Mutat pár dolgot neked ez a vénember.
Csak halványan mosolyogtam mellé, de a szememben láthatott valami gonosz fényt csillanni, ami... hááát... lehetett megtorlásra, vagy akár gonoszkodásra is jel. Aligha lehetett eldönteni.
- Gyere nagy lendülettel és egy horogütéssel, oldalról... ha már szóba került az agresszív fellépés, most kapsz olyan esetet.

- Állítólagos jobb dolgokért is akartak már ágyba vinni, amit nem tudok egyedül végbe vinni. De ez tökéletesen megy, szóval kösz, de kihagyom, ha másra nem vagy képes. * Vontam meg a vállaim hanyagul, de a szavaim csak gonoszkodásról árulkodhattak, ahogy a mosolyom is. De nincs mit tenni, itt a régi jó Miranda, még ha csak egy kis időre is. Féltem, hogy mi lesz, ha vége ennek az egésznek. Vajon mennyire fogok visszasüllyedni abba az állapotba, amiben ide jöttem? Na ez az ami most nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy nem jött a megtorlás. Röhejes és bosszantó, hogy mennyire tudja a másik magát kontrolálni. A kérésére csak felvontam a szemöldököm, a meglepettségemben nem is figyeltem a szemei csillogására. *
- Kikapcsolom az ajzó szert és megnyugtatsz, utána pedig azt kéred, hogy reagáljak agresszíven? Mért nem futottuk le ezt a kört akkor mikor még őszinte dühből tudtam reagálni? * Forgattam meg a szemeim, de ha ezt akarja… ám legyen. Igyekeztem dühösen neki rontani és jobb kézzel – szegény kezem, már előre fájt – kicsit oldalról meglendítve vettem célba az állkapcsát alulról…. *