Gyárnegyed

*Az első két kérdésére csak vidáman bólintottam. De a harmadik kérdés már kicsit sem tetszett, ahogy az sem, hogy úgy nézet körbe mintha legalábbis árulót keresne. Aztán a védekezésére csak felvontam a szemöldököm. *
- Nem rossz kibúvó, de mégis mióta van áruló a csapatodban? Másrészt pedig ha mégis „rossz” híred menne, majd egy-két pofonnal befogod a szájukat és botod meglengetve megmutatod, hogy azért mert képes vagy gondoskodni magadról, még nem lettél egy perzsa macska. * Mosolyogtam rá, aztán az egyik dobozból elővadásztam két kötényt. Az egyiket az asztalra tettem, míg a másikat megfogtam és Paul nyakába akasztottam, s kétoldalt hátra nyúlva húztam vissza a kötőjét, amit elől fürge ujjaimmal meg is kötöttem. Ha nem hagyta, én bizony nem adtam fel. De semmit sem használtam a született véremből, így ha nagyon akarta könnyen le tudott fogni… *

Bár valamennyire tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam, azért a visszavágására sem tudtam, mit mondani, hiszen igaza volt.
Annyira édes volt, ahogy ott állt olyan határozottan és minden áron elhatározta, hogy megtanít engem.....ENGEM....főzni, hogy nem is voltam képes komolyan ellenállni neki, aminek meg is lett a következménye. Egyrészt kötény került a nyakamba, másrészt kezdtek közelebb szivárogni az ép semmit tévő kölykök, mert nem akartak hinni a szemüknek.
- Nektek nincs más dolgotok? - morrantam rájuk, de még ebbe sem tudtam semmi komolyságot és megfelelő fenyegetést belevinni, így csak a vigyorgó fejeket láttam továbbra is.
- Mit akartok, legalább nem pizzán kell tengődnötök ez után! - vontam meg a vállam beletörődően, bár kételkedtem benne, hogy ez a gyorstalpaló igazán hatásos lesz. - De aztán ti jöttök sorban. - ijesztgettem őket is.

*Mikor nem ellenkezett csak egy mosollyal díjaztam és a másikat pedig magamnak kötöttem fel, miközben vigyorogva néztem a jelenetet.*
- Bizony… aki most kineveti Pault, az egy kicsivel több leckét kap és Ő fog mosogatni. Már pedig az nem egy hálás feladat. * Ingattam meg a fejem. Jó nem állítottam volna be mosogatni a gyerekeket, de tényleg nem volt egy jó móka. Én magam sem szerettem, bár nálam már nem szeretem kérdése volt, hanem muszáj.*
- Szóval… az asztal alatt van egy doboz zöldségekkel, abból vegyél ki nekem öt nagyobb fej hagymát, kérlek. Addig én megkeresem a húst. * S el is indultam a hűtő fagyasztójához. Kis kutatás után ugyan, de megtaláltam és a sütőt olvasztásra beállítva elindítottam miután betettem. Egy másik dobozból elővettem egy nagyobb lábast és hideg vizet engedve bele raktam fel a főzőlapra. Majd oda mentem Paulhoz, és lehajolva elővettem két vágódeszkát és egy zacskót. *
- Erre fogjuk megtakarítani, aztán felkockázzuk és bele a fazékba. Na menni fog? *Kérdeztem, miközben hoztam két kést. Elvettem én is egy hagymát és neki álltam lassan meghámozni, miközben néztem, hogy megy-e neki. *

Biztos voltam benne, hogy ez a mosogatás elég ijesztően hangzott ahhoz, hogy ez után még megnyikkani se merjenek, bár azért a kíváncsiság nagy úr volt, mikor kiderült, hogy a főnök fog főzőcskézni.
Így hát bár nem nagy lelkesedéssel, de tettem amit Aurora mond, aki most igazán elemében volt, ahogy sürgött-forgott a „konyhában”.
Felvettem a dobozt, amit megmutatott és kivettem belőle a hagymákat. Igen, azt még meg tudtam különböztetni a többi zöldségtől, akár mennyire is csodálkoztok rajta!
Aztán szépen a kezembe vettem a kést és szép nagy darabokat vágtam le belőle, mert az istennek sem akart lejönni a héja, így hát meghámoztam, mint egy krumplit.
Pár másodperc múlva már patakokban folytak a könnyeim és élénk szipogásba kezdtem.
- Mi a fenéért csíp ez ennyire? – tettem le a kést és jó messzire menekültem az asztaltól. – Megvárom míg elmegy ez belőle, aztán majd folytatom. – ígértem meg a lánynak, de már most bántam, hogy beleengedtem rángatni magam a dologba, így most már muszáj volt végig csinálni, ha nem akartam a srácok előtt lebőgni.

*Meglátva, hogy miként is csinálja összeszaladt a szemöldököm, de nem szóltam. Ha így jó neki, ám legyen. Maximum jobban fogja csípni a szemét. De mivel ott álltam mellette nekem is kijárt ebből bőven és az én arcomon is elkezdtek a könnyek csorogni. Paul hátrálására csak mosolyogtam és a kérdésére megingattam a fejem.*
- Azért mert bele vágtál a hagyma húsába, ami tele van olyan illatanyaggal, ami irritálja a szemet. * Indultam meg felé és megfogva a kezét húztam visszafelé.*
- De ez, nem fog elmúlni csak úgy. Sok buta ember sokszor azt hiszi, hogy ha vizet tart a szájába, akkor majd nem fogja csípni. De az igazság az, hogy a víz bár oldja és így gyengíti is az illatanyag hatását, de nem úgy, hogy a szádba van. De gyere megmutatom, hogy miként is ne vágj bele. * S Paul kezébe adtam egy újabb hagymát, kissé féloldalasan megálltam mögötte, hogy lássam mit is mutatok. A kést tartó kezére rákulcsoltam az ujjaim az övéhez, míg a másik kezemmel igyekeztem a másikat is megfogni. De nem voltam egy kétméteres illető, hogy könnyedén megtegyem, így kénytelen voltam a hátának és az oldalának simulni. A hagymát ráhelyeztem a zacskóra és a púpos végét egy könnyed mozdulattal levágattam vele, miközben a kezét irányítottam a késsel.*
- Így kirajzolódnak a rétegek de még nincsenek megvágva… *Fordítottam felé azt a végét amit megvágtam.*
- Most pedig a kés hegyével dolgozz… A héja és a felső hús réteg közé becsúsztatod… *S finom mozdulatokkal igyekeztem irányítani a kezével a kést.*
- A hüvelykujjaddal ráfogsz a késen lapuló héjára…. és magad felé meghúzod.*S ahogy mozgattam a kezét az bizony jött is le.*
- Ha az első meg van, akkor már oldalról is aláférsz. Mellesleg nem is pazarolsz… *Fejeztem be, miközben még mindig ugyan ebben a helyzetben a szemeibe tekintettem fel.*

Semmivel nem éreztem jobban magamat, hogy most már tudtam, hogy miért csíp az a nyamvadt hagyma, és semmi kedvem nem volt megismételni a mutatványt, de Aurora nem Aurora lett volna, ha annyiban hagyja a dolgot.
Így aztán rövid úton megint az asztal mellett találtam magamat és bár tényleg megmosolyogtató volt az ötlet, hogy vizet tartsak a számban, mert akkor kevésbé csíp, azért valamit a modern társadalom csak kitalált már ennek egyensúlyozására? Vagy nem?
De aztán egy csapásra elfeledkeztem, vízről, hagymáról, csípésről, amikor a lány azon címszó alatt, hogy megmutatja, hogyan is kell ezt normálisan csinálni, hozzám simult és én közvetlen közelről éreztem finom illatát, meleg és vonzó testének domborulatát, így miközben ő a kezemet vezette, én csak erre tudtam gondolni és még levegőt is alig mertem venni, nehogy megmozduljak és ő eltávolodjon tőlem.
- Aha. – nyögtem ki időnként, mikor kis szünetet tartott, de gőzöm sem volt, hogy miről van szó, csak arra ocsúdtam, hogy egy megpucolt hagyma van a kezemben és Aurora néz rám egészen közelről, hogy forró lehelete az államat birizgálja, szeme pedig várakozóan tekintenek rám.
- Igen, biztosan Pazar lesz. – bólintottam gyorsan, kapva kapva az utolsó szón, hogy lássa, teljesen képben vagyok, miközben leizzadtam és százhúszat vert a szívem.

*Míg vártam Paul válaszát, akaratlanul is elkalandozott a tekintetem az arca vonásain, de ebből bizony visszarántottak a szavai, melyek pontosan oda nem illőek voltak. Arról nem is beszélve, hogy…. S itt kissé lábujjhegyre állva suttogtam a fülébe.*
- Soha nem használnám azt a szót, hogy „Pazar”… *S hirtelen hátráltam egy lépést, hogy a közönséghez forduljak.*
- Nektek pedig a hagymahámozási lecke ennyi volt mára. Sipirc fürdeni és összepakolni a saját részeiteken. Aki nincs kész az eszik utoljára és holnap kidobom amit széthagytatok. Futás… * Szóltam árjuk mosolyogva és visszafordulva az asztalhoz segítettem továbbra is. Annyi, hogy még Paul hámozott, én elkezdtem kockára vágni a hagymát, ami nem tett jót a könnycsatornáimnak.*
- Lassan el kéne tervezni az utazást és az adás-vételt. De kérdezhetek valamit, így, hogy már ketten vagyunk? * Tettem fel a kérdést, de az istenért sem néztem volna rá. Inkább csak a kézfejemmel töröltem meg az arcomat. S ha engedélyt adott egy pillanatra megálltam, majd folytattam.*
- Mért vagy ilyen távolságtartó? Akár hányszor a közeledben vagyok mindig olyan… merev leszel. *Fejeztem be, mikor megtaláltam a megfelelő szót. *

Na püff! Hát ez eléggé kínos volt, ahogy rájöttem, hogy nem éppen a kellő végszóra figyeltem, de kicsit megkönnyebbültem, mikor nem harapta le érte a fejem, hanem látszólag simán tudomásul vette.
Az, hogy a kölyköket el zavarta, a másik mázsás követ vette le a vállaimról, és a fenyegetése is annyira motiváló volt, hogy perceken belül csak mi voltunk ott ketten, a raktár ezen sarkában.
- Milyen utazást? Adásvé….Jaaaa! – kaptam észbe kissé összeráncolt homlokkal, mert ez a hirtelen téma váltást nehezen fogtam fel, de aztán rájöttem, hogy a földi lakásának az eladásáról beszél. – Hát, ha akarod, majd beiktatjuk valamikorra. – bólintottam erre és a arra is hogy kérdezzen, miközben igyekeztem a hagymát megszabadítani a héjától és azt hiszem egészen tűrhetően ment, egészen addig, míg meg nem hallottam a kérdését, mert akkor hirtelen megcsúszott a kés és szépen felhasítottam a tenyeremet.
- Aúúú! – szisszentem fel és ledobva a kést szorítottam rá a vérző kezemre. – Éééén??? Nem is….csak…..csak ….féltelek és vigyázok rád, mert……mert kedvellek…..és….félek, hogy megbántalak valamivel, aztán elmész, vagy valami…- nyögtem ki motyogva és zavartan.

- Én már döntöttem… szeretnék maradni. Nem olyan vészes a helyzet, hogy ne szoknám meg. De biztos meglesznek a srácok pár napig nélküled? *Kérdeztem felvont szemöldökkel. De még csak ezt is a hagyma felé fordulva szóval nem sokat láthatott belőle. De aztán már a felszisszenése fel kelltette az érdeklődésem és kezét meglátva, eldobtam a késem és a kötényem aljával fogtam rá a kezére.*
- Kérlek… * Kértem közben, hogy hagyja hadd segítsek és az egyik széket kihúzva intettem a fejemmel, hogy csüccs. De közben figyeltem a zavart szavaira, amit a vérzés számlájára írtam.*
- Ezzel a viselkedéssel pont az ellenkezőjét éred el. Olyan érzésem van, mintha valamiért szeretnéd megtartani a három lépés távolságot. Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni a jelenlétemmel és továbbra is azon rágni magam, hogy miért utálsz. *Beszéltem hozzá miközben megszabadultam a kötényemtől és rácsavartam a kezére, miközben leguggoltam elé. *
- Az elmúlt éveim alatt nem csavarogtam annyit, mint mióta itt vagyok. És már kedvemre sincs, így inkább megkérdezem, hogy tudjak tenni ellene Paul. Én az a fajta vagyok, aki otthon ül és olvas vagy teszi az otthoni teendőket. Nincs kedvem továbbra is azért elmenni, hogy ne legyek a közeledben… * Ingattam meg a fejem lemondóan.*
- Szóval csak mond meg, hogy mit kell tennem. Meg azt is, hogy hol találok kötszert és fertőtlenítőt. *Néztem a szemeibe még mindig lentről és a másik kezem ösztönösen indult meg az arca felé de félúton leejtettem, mikor észrevettem, hogy mit csinálok.*

Valami furcsa boldogság fogott el arra, amikor Aurora leszögezte, hogy nem akar elmenni, szeret itt lenni, bár magamnak sem akartam talán bevallani, hogy ez miért okoz számomra örömet.
A vágás azonban egy időre megszakította ezeket a gondolatokat, de az is jól esett, hogy ennyire anyáskodón bánt velem utána. Soha nem akart a kedvembe járni így senki, vagy pátyulgatott, legalábbis mióta az eszemet tudom, hiszen mindig minden magamnak kellett kiharcolnom magamnak, vagy ellátnom a sebeimet, senki nem aggódott értem, mint most Aurora, ami furcsa is volt.
Bár leültem, de folyamatosan ráztam a fejem.
- Semmi baj nincs, csak egy vágás, nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Kell egy rongy, amivel bekötöm azt kész. – próbáltam elbagatelizálni.
- Azért mész el, hogy ne legyél a közelemben? – kaptam fel az előttem álló lányra a tekintetem döbbenten. – De, hát én…..nem akarom, hogy elmenj! Szeretem, ha itt vagy a közelemben. – fakadtam ki nem is gondolkozva talán most először. – Tudod Aurora, - kezdtem ez után nagyon elmerülten a cipőmet nézegetni, - még sosem volt itt senki, akit ennyire kedveltek volna a srácok és aki ennyire tudott volna hatni rájuk, már rajtam kívül. – tettem hozzá kis fanyar mosollyal. – És én sem éreztem soha még, hogy …..hogy mennyire hiányzik, amikor nem vagy itt, mintha minden szürkébb lenne…..olyan fakó…….Nem vagyok a szavak embere, ezért ne haragudj, ha nem tudom kifejezni, hogy mit gondolok, de azt hittem tudod.
A kötszerre való kérdésére, csak felhúztam a vállam.
- Hát ilyet nem igazán tartunk itt, de mondom ne törődj vele, majd begyógyul.

*Büszke szavaira csak csúnyán néztem rá, de aztán mikor leesett, hogy pasiból van akit még ráadásul az utca nevelt csak a szemeim forgattam.*
- Én meg Hamupipőke vagyok, és a hercegem várom. *Feleltem, amiből érezhette a másik, hogy ezt legalább annyira hittem el, mint a fenti állítás bármely részét. Kissé kételkedve hallgattam a szavakat, amik elhagyták a száját és oké, ezt már végképp nem értem. Még ha a zavara nyilvánvaló is volt. Mikorra végzet én már ott guggoltam előtte és a kezére rá volt csavarva a kötény. Visszahullott kezem ezúttal megint felemeltem, de most már az álla alá is helyeztem, hogy egy picit megemelve a fejét a szemébe tudjak nézni.*
- Sosem érdekelt, hogy a szavak embere vagy, vagy sem. Igyekszem megérteni, amit mondani akarsz, de az igazság az, hogy… *~fogalmam sincs~ Fejeztem be gondolatba, mert valami hirtelen beugrott még anyu beszámolóiból. Arcomra széles mosoly került hirtelen és csillogó szemek váltották fel az eddig merengőt. Hüvelykujjam pedig finoman kezdte el simogatni az arcélét.*
- Hééé… ha erről van szó, csak szólnod kellett volna. Máshogy neveltek, mint Téged, ez igaz. De azért annyira, nem vagyok befásult, hogy ne érteném meg. Jaj Paul… ezer meg egy kellemetlen helyzetet elkerülhettünk volna ha csak ki mondod, vagy szólsz… * Túrtam bele a hajamba a másik kezemmel kissé megkönnyebbülten.*
- … Csak meg kellett volna kérdezned. De oké… akkor majd kérdés nélkül válaszolok. Szívesen leszek a haverod. Semmi bajom nincs a fiú és lány közti barátsággal. Ezt már észrevehetted volna. * Mosolyodtam el szélesen, hisz megmertem volna esküdni, hogy Paul mindössze csak barátkozni akar. De aztán a kötszert meghallva a kés után nyúltam és Paul kötényének az aljából levágtam egy hosszú darabot.*
- Mindjárt jövök, hozok valamit, amivel lefertőtleníthetem. *S ha csak nem tartott vissza, akkor bizony a bőröndjeimhez rohantam.*

Mivel sohasem volt senki, aki így kényeztetett és óvott volna, na meg még az, hogy ezt pont attól kapom, aki nagyon is bejön nekem, kezd egyre nagyobb zavarba hozni, bár igyekszem a kemény csávót játszani, de ez egyre kevésbé megy.
Az, hogy Aurora ott guggol előttem és a szemében látom az aggódást, olyan melegséggel tölt el, ami életemben nem tapasztaltam. Mikor a keze végigsimít az arcomon, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy szokás szerint ne merevedjek le, hanem eresszem el magam, és nem azért mintha kellemetlen lenne, hanem pont fordítva, annyira jól esik, de szokatlan is, hogy valaki ennyire gyengéd és kedves legyen hozzám.
Azt hiszem meg kellene tanulnom ezzel a lánnyal szemben nem takargatni az érzéseimet, mert vagy félreérti, amit akarok, vagy egyáltalán nem érti. Itt nem szokás kiadnia magát az embernek, hiszen az a gyengeség jele.
Mikor elkezdte mondani, hogy most már rájött, hogy mi is a helyzet, csak gyanakodva és ijedten kaptam rá a szemem, mert féltem, hogy megbántom vele, vagy csak szimplán elküld a fenébe, hogy, hogy merem…….de aztán majd leestem a székről, ahogy meghallottam, milyen következtetésre jutott.
- Haverom? – néztem rá kissé értetlenül, aztán már nyitom a szám, hogy megcáfoljam, de végül csak egy nagy sóhajjal bólintok. – Hát nem haragszol? Akkor oké. – erőszakolok magamra egy mosolyt, majd döbbenten nézem, ahogy szétvágja azt a majdnem új kötényt, hogy bekösse vele a kezem.
- De, nem kellett volna……. – szólalok meg, de már csak a hátának, ahogy elsprintel. – Fertőtleníteni sem szoktuk, jó az így Aurora, ne fáradj. – halkul el a hangom, ahogy a kecses mozdulatait figyelem.

*A döbbenete nem jutott el a tudatomig, annyira megvoltam könnyebbülve attól, hogy csak ennyi volt az egész és nem valami komolyabb baja van velem. Esetleg valami olyan, amin nem tudok változtatni. Bár aligha lehetett volna olyan dolog, amiért ne tettem volna meg mindent. Nem tetszett ez a macska egér játék. S bár nem igazán értettem a bennem felüvöltő hang dühösségének mibenlétét, de nem érdekelt. Azonban az a másik dolog, ami, amit nem ismertem fel egy pillanatra magával ragadta a figyelmem. Szavaira csak a fejem ingattam meg, hisz hiába mentem a hallásom nem kapcsolt ki ami szintén fejlettebb volt.*
- Ne ellenkezz… hamarabb végzel. * Szóltam vissza a vállam fölött. A bőröndömhöz leguggolva azonban egy pillanatra a tenyerembe temettem a fejem mélyen felsóhajtva.*
- Mi ez az egész Aurora? Ezt akartad, hát megkaptad. De akkor mi ez a… hajm… jó volna tudni, hogy mi. *Motyogtam saját magamnak az orrom alatt, majd egy újabb sóhajt követően végül keresni kezdtem és meg is találtam azt ami kellett. Egy mosolyt erőltetve az arcomra fordultam vissza a konyha részhez.*
- Csak ez van. Nem a legjobb fertőtlenítő, de hatásos. Apu mindig ezt használta… *Mutattam meg a kis üvegcsét, amiben arcszesz volt. Közben letérdeltem elé és a sarkamra ülve kezdtem el lefejteni a véres kötényt.*
- Csípni fog, de igyekszem elterelni a figyelmed. *Mosolyodtam fel rá egy pillanatra, de ennek érdekében azonban el is kezdtem locsogni.*
- Nem biztos, hogy tetszeni fog az illata, de még mindig jobb, mint a sajátom vagy anyué. Apa sosem volt hajlandó mást használni és anyu is érdekesen reagált ennek az illatára. Egyszer azt mondta, hogy ha apa nem áll le, akkor lesz egy kistestvérem. De az ígéret e részét soha nem váltották be, aztán meg már nem volt alkalmuk. Néha mikor hiányzik, csak egy kicsit kinyitom és hagyom, hogy párologjon pár percig. Olyankor olyan mintha itt lenne… Vagy míg otthon laktam lementem a pincébe, ahol az idejét töltötte, és míg Ő dolgozott, addig én csak ott ültem a fotelben és őt néztem, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy mit csinál. *Kuncogtam fel, hogy milyen gyermeteg csodálatot éreztem az iránt, amit csinált. De közben a kezem is járt és a véres kötény egy tiszta részét átnedvesítettem az anyaggal és óvatosan elkezdtem letörölgetni vele Paul sebét. Többször végig kellett rajta mennem, hogy a seb annyira összehúzódjon, hogy már ne nagyon vérezzen.*
- Szükségem volna most anyura is. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudom, hogy mit mondana, ha itt lenne. Szükségem volna a tanácsára. Ti férfiak olyan bonyolultak vagytok, hogy még az Én okos fejem is zsong Tőletek. Még a HoloNeten sem találtam semmi egyértelműt, hogy legalább egy kicsit közelebb jussak. *De aztán egy pillanatra megálltam és sóhajtva folytattam. Az imént levágott hosszú csíkból hosszába vágtam le egy kisebb darabot amit duplán hajtva teljesen átitattam a szesszel, és a seb hosszára helyeztem. Ezután pedig a tiszta darabot elkezdtem óvatosan, de szorosan rácsavarni Paul tenyerére.*
- Paul, ha egy magamfajta visszafogott lánynak tetszik valaki, de még maga sem tudja, hogy miért vagy mik is azok a furcsa dolgok, amik lezajlódnak benne, akkor azt hogyan tudná a másik fél értésére adni? *Kérdeztem és a szemébe tekintve vártam a választ. A kezével végeztem, de még mindig nem engedtem el. Csak óvatosan tartottam és szemeimben ott volt némi szomorúság.*

Még mindig úgy ültem ott, mint akibe villám vágott és annak kimondottan örültem, hogy Aurora most háttal volt nekem és nem látta az elkeseredett képemet, amit próbáltam letörölni róla, míg visszaért, hogy ne vegyen észre semmit.
~ Miért vagyok ennyire letört, hogy a haverom akar lenni? Az egy jó dolog! Áááá, hülye, saját magamat akarom becsapni! ~
Mikor visszajött és valami arcszeszt hozott, az már nem tetszett, hiszen a szesz tudvalevő, hogy csíp, és gondoltam, hogy nem lesz kellemes, ha abból a nyílt sebbe is kerül, ami szinte elkerülhetetlen, ha fertőtleníteni akar. A figyelem elterelés mindaddig működött míg nem ért a folyadék a sebhez, ami grimaszba húzta az arcomat.
- Aucs! Hát az illatával nincs is bajom, de biztos, hogy nem fertőtlenítésre találták ki. – nyomtam el egy újabb sziszegést, mert nem akartam gyengének mutatkozni, így aztán hősiesen tűrtem, hogy végezzen, bár kicsit sűrűbben pislogtam néha a kelleténél.
Mondjuk azért tetszett, amit a szüleiről mesélt, és láttam, hogy mennyire szerette őket, szinte simogattak a szavai, amikor róluk került szó.
Éreztem a szomorúságot a hangjában, mikor a hiányukról beszélt és még meg is tudtam érteni, bár én ezt nem mondhattam el, de valamiért mégis együtt éreztem a bánatával.
Közben a tortúrának is vég szakadt és pár perc múlva már csinos kis kötés díszelgett a kezemen, de még mindig bele voltam feledkezve a lány szomorú szemeibe és az sem tűnt fel, hogy továbbra is szorongatjuk egymás kezét.
A kérdése így kissé váratlanul ért és szinte felért egy arcul csapással, mert azt hittem, hogy máris talált magának valakit…….valaki mást, hiszen különben miért tőlem kérdezné, meg különben is, az előbb mondta, hogy csak haverok vagyunk.
- Gondolom el kéne mondania, hogy mit érez iránta. – vontam meg a vállam kedvetlenül és elhúztam a kezem. – És ki az a szerencsés, akivel kapcsolatban előjönnek a furcsa érzéseid? – kérdeztem meg aztán kis szünet után, mert képtelen voltam rá, hogy ne tudjam meg. Hiszen még elig volt itt egy kis ideje és még azt mondja, hogy visszafogott! Pfüü!

- De még mindig jobb, mint a semmi és igyekszem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni. *De ezután, már locsogtam, hogy ne vegyen észre semmit. Hogy mennyire jártam sikerrel azt magam sem tudom, de nem sok hangot adott ki a másik.
Igyekeztem megfejteni a tekintetét, hogy még is van-e bármi esély is arra, hogy valóban érzek és hogy nem csak én képzelembe magamnak. A válaszára elmosolyodtam…*
- És mégis hogyan, ha magam sem tudom? Paul, még csak arra is más hívta fel a figyelmem, hogy tetszik. *De aztán elhúzta a kezét és mosolyom is eltűnt. Szemeimet lesütöttem, miközben ökölbe szorított kezeim az ölembe hullottak. A kérdésére kissé felkaptam a fejem és szemeibe nézve hallgattam egy kicsit. Már a kérdés előtt is ott volt az a tengernyi fájdalom, amit most láthatott benne, a kétely és a bizonytalanság is. *
- Paul, az a férfi, nem más, mint… *Találtam meg végül a hangomat, de a sütő csipogása vetett ennek véget. Mikor meghallottam csak összerezdültem és hirtelen felpattanva mentem a kiolvasztott húsért, amit az asztalra téve, észre sem vettem, hogy a vérem adta gyorsasággal kezdem el felkockázni. *
- Nem számít… neki nem vagyok elég jó arról már nem is beszélve, hogy csak megbonyolítaná a dolgokat. * Feleltem kissé dühösen, miközben a könnyek a szemembe szöktek. Amit akár lehetett az asztalon lévő hagyma számlájára is írni.*
- De a főzést megúsztad… egyelőre.

Mikor rám emeli a szemét látom, hogy tényleg mennyire bizonytalan a dolgában, de engem már csak az érdekel, hogy kibökje ki az, aki felé olyan érzelmeket táplál, amit felém nem.
Tudni akarom, hogy az mennyivel jobb nála, hogy kivívhatta Aurora gyengéd érzelmeit, mert csak erről lehet szó, hiszen ez a lány annyira tapasztalatlan ezen a téren, hogy még felismerni sem ismeri fel, ha szerelmes lesz valakibe.
~ és mi van ha az a féreg csak kihasználja, hogy ennyire naiv! ~ kezdi feltornázni magát bennem a féltékenység, amit most én is hökkenten veszek tudomásul, hiszen eddig nem igazán akartam bevallani, még magamnak sem, hogy én, Paul Donovan szerelmes lennék egy mora lányba, akitől egy világ választ el minden téren, de akkor is igaz.
Fezsülten várom tehát, hogy meghalljam a nevet, aki elhappolja előlem ezt a gyönyörű és becses lányt, és aki minden valószínűség szerint egyáltalán nem érdemli meg, hiszen ezen a környéken senki nem lehet elég tisztességes hozzá.
Mikor a csipogásra felpattan, majdnem káromkodok egy isteneset, de aztán még időben fogom vissza magam.
De most úgy döntök nem hagyom annyiban, mert különben valakit ma még nagyon megverek.
- Hogy te nem vagy jó neki? Aurora ne nevettess! Ezen a környéken te úgy kilógsz a sorból, hogy senki még a lábad nyomába sem ér fel. – nevetek fel keserűen. - Ha már a barátodnak tartasz – vonaglik meg kicsit az arcom, de csak egy pillanatra, ahogy ezt kiejtem, - akkor most már nem engedlek el addig innen, míg meg nem mondod, hogy kiről van szó. Tudni akarom, hogy ki csavarta el a fejed, mert lehet, hogy ő nem érdemel meg téged. – fordítom magam felé és törlöm le a könnyít automatikusan, amiket a hagyma váltott ki belőle. – Szóval halljam!

*Szavaira egyszer-egyszer megvonaglott az arcom, hol a fájdalomtól, hol pedig attól, hogy nem értek vele egyet. De nem akartam szólni, hisz akkor a hagyma már semmivé foszlana és fény derülne, hogy nem, csak azaz oka. De legalább a húst felvágtam és időközben a hagymát is mire Paul felállt és maga felé fordított. A szemeim lesütöttem és az istenért sem néztem volna Paulra. Mindaddig, míg meg nem hallottam az utolsó mondatát. Tettem egy lépést hátra az érintése után, de kezem mégis felé nyúlt és a medálra helyeztem a tenyerem a mellkasán. Emlékeztem, hogy mit írtam a papírra. „Vízsárkány; Békesség, megbocsátás, szeretet és intuíció. Úgy véltem, hogy egy drága, de mondani való nélküli ajándék nem volna méltó hozzád. Ha nem értenéd, csak keress rá a holoneten. Ne haragudj Paul.” *
- Nem tudom miért, de egyértelmű, hogy nem kerestél rá. *Lemondóan felsóhajtottam és visszahullott kezem magam mellé és lesütött tekintettel kezdtem el mondani, azt, amit talált volna, ha rá keres.*
- Viselése felénk vonzza a jólétet és a fellendülést, elősegíti a szerelmet és a társ megtalálását. Nekem nincs… Aly felhívta a figyelmem, hogy én már megtaláltam. De kimondja meg, hogy ez valódi? Hogy ez tényleg így van? S a főbb kérdés az, hogy vajon okos dolog, ez a barátoddal szemben? *Tettem fel a kérdést és egy pillanatra a szemébe néztem, remélve, hogy megérti. De csak egy röpke pillanat volt az egész hisz mire kettőt pisloghatott volna, már csak az ajtó kicsit sem halk puffanását hallhatta. Sok ész nem kellett hozzá, hogy én mentem ki. Tekintve, hogy nem álltam már előtte és nem tudok másik moráról a csapatban aki képes olyan gyorsan mozogni mint Én.

Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam és vissza tudjak térni úgy, hogy ne látszódjon rajtam semmi. De elhagyni sem akartam a negyedet így egy sötét helyen megfogtam magam és leültem nem messze a raktártól. Fejem hátra billentve néztem az eget és igyekeztem kiverni a fejemből, a korábbi eseményeket.*

Meg akartam tudni, hogy mit gondol Aurora és kire gondol, de meglepett, amikor elhúzódott, ahogy az is, mikor a mellkasomra helyezte a tenyerét, de lenézve oda, megláttam, hogy mi az, amit jelezni akar vele.
Emlékeztem az üzenetre, és arra is, hogy szándékomban állt utána nézni, de aztán dolgom akadt és utána meg már kiment a fejemből, de mindig melegség öntött el, akárhányszor hozzám ért a medál és ezzel eszembe juttatta, hogy kitől is származik. De ettől még el is szégyelltem magam, mert ezzel az is eszembe jutott, hogy viszonozni akartam a kedvességét, bár még a mai napig nem tudtam, hogy mit is adhatnék neki, ami méltó lenne hozzá, vagyis tulajdonképpen megvettem egy ajándékot, de valahogy sosem mertem átadni neki, mert olyan semminek, régiesnek éreztem.
~ Szerelem? Vonzás? Társ? Neki nincs, mert megtalálta? Baráttal szemben? ~ zsongtak a szavai a fejemben és erőltetve az agyamat próbáltam rájönni, hogy mit is akar ezzel mondani, hiszen olyan várakozóan nézett rám, hogy nem tehettem meg, hogy megbántom azzal, hogy rájön mekkora hülye vagyok.
- De, hát….akkor…. – kezdtem volna kinyögni valamit, de pislogó szemeim csak a lány hűlt helyét látták, na meg a raktárajtó csapódását hallottam. – Óóóó, édes Istenem! Aurora! – jajdultam fel, ahogy végre leesett és én akkorát csaptam a homlokomra, hogy a srácok egyszerre fordultak felém. – Mindenki menjen a dolgára! – dörrentem rájuk mérgesen, én meg elindultam, hogy megkeressem a lányt, remélve, hogy nem száguldott egészen a Holdig az értetlenségem miatt.
Menet közben útba ejtettem az íróasztalomat és mégis csak elővettem a kis dobozt és zsebre raktam, aztán kint keresni kezdtem a lányt. Nem messze az egyik épület tövében meg is találtam. Csendben, egy szó nélkül ültem le mellé, majd egy kis szünet után, átnyújtottam neki a dobozt.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyire hülye voltam Aurora. – mondtam neki halkan. – De nekem te többet jelentesz, mint egy barát, így nem tudok a haverod lenni. – grimaszoltam egyet. – Ezt meg neked vettem, csak nem tudtam, hogy elfogadnád-e hiszen nem egy nagy szám és nincs is olyan jelentése, mint a medálnak.
(A kis doboz egyszerű fából volt, de ha kinyitották, akkor egy picike kis balett táncos lány került elő, mely forogni kezdett egy lágy keringő dallamára.)

*Én Aurora Moreira, egy sötét gyárnegyedben, a piszkos földön ülök és magamban szitkozódok. Az elsővel még nagy baj nem lett volna, de a második felével… Ez aztán a haladás. Egy embernek minimum a fejét kell elvesztenie ehhez, egy morának… pff… fogalmam sincs. De nekem… nekem csak a büszkeségem. Miért nem tudtam tartani a szám? Miért nem csináltam úgy, ahogy eddig? Minek kell nekem állandóan erőszakoskodnom? Vertem kissé a falba a fejem, csakhogy érezzem a törődést. De meghallottam a lépteket, amiket már ismertem. Az övét, Ragyásét és még pár kölyökét akik sűrűn jöttek hozzám már megismertem. Mikor leült mellém, fejemet kissé oldalra fordítottam. Nem akartam a szemébe nézni, vagyis inkább nem tudtam. Szavaira azonban nagyon is jól figyeltem, amire először csak egy fájdalmas rándulás árulkodhatott. Azonban arra, hogy vett nekem valamit összevont szemmel fordultam felé. Nem igazán tudtam mire vélni, de a felém nyújtott dobozt elfogadtam.*
- Köszönöm. *Volt valami furcsa a hangomban amit még én sem tudtam volna megmondani, hogy micsoda is valójában. Aztán már nyitottam is ki a tetejét és a dallamra elmosolyodtam, na meg az egész kis ajándékra.*
- Keringő… * Felismertem volna… ami azért nem meglepő egy olyan lánytól, aki táncolt, és akinek a szülei is táncoltak. *
- Gyönyörű… köszönöm Paul. * S már indult is a kezem felé, hogy átöleljem és egy puszival köszönjem meg, de már vissza is hullott a kezem, ami a doboz egyik sarkával kezdett el játszadozni. Tekintetem pedig csak a távolba révedt, de most nem láttam semmit.*
- Tudom, hogy már unod a folytonos bocsánatkérésem és az engedetlenségem, de sajnálom Paul. Én… Hidd el.. Vagyis… *Sóhajtottam fel, mert nem tudtam, hogy mit akarok mondani. Vagyis de, azt tudtam csak azt nem, hogy hogyan. *
- A lényeg annyi, hogy ez nem helyes. Neked csak megbonyolítaná az életed egy mora pár, engem meg… fogalmam sincs, hogy miként néznének rám ezután a srácok. Sokat gondolkoztam rajta már… de semmilyen közép utat nem találtam. Nézz rám Paul… * Tekintettem a szemébe és az enyémbe nem volt más csak fájdalom. Nem tudom, hogy Ő mennyit látott az arcomból, de én tökéletesen láttam az övét.*
- Még csak azt sem tudom, hogy mit érzek. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy mi kell egy magad fajta férfinek. Bár, ez általános érvényű, az összes hímre. Nem tudom, hogy miként viselkedjek, hogy mit mondjak. És még arról nem is beszéltem, hogy Én.. *Borult lángba az arcom. De azért igyekeztem megmorálni a hangomat.*
- … nemileg sem tudok nyújtani semmit. Hosszútávon meg… Paul Te sem vagy buta gyerek. Te is tudod, hogy egy morának ritkán születik gyermeke és még az is csak morától. Nem venném el senkitől ezt a lehetőséget… Pláne nem tőled.

Izgatottan vártam, hogy mit szól a z ajándékhoz és elégedetten láttam, hogy tetszik neki és már nekilendült, hogy a szokásos módon puszival köszönje meg,de………….de aztán visszakozott és én döbbenten ültem továbbra is merően bámulva az arcát, hogy vajon mit rontottam el.
Egy szót sem szólva, még levegőt venni is elfelejtve hallgattam végig a magyarázatát, amivel nem az én hülyeségemet taglalta, nem….hanem saját magát szapulta, hogy miért ennyire bizonytalan és tapasztalatlan, mikor engem pont ezzel fogott meg, ettől volt olyan…….olyan Aurorás!
- Aurora! – nyögtem fel, mikor végre szünetet tartott és igyekeztem most nagyon összeszedni magam, hogy most az egyszer nem értsen félre semmit, ami mondani szeretnék neki.
Hiszen rájöttem, hogy bármit is teszek és bármennyire is igyekszem másként magyarázni, ami velem, bennem történik, azt bizony nem lehet félreértelmezni és marhára nem érdekel, hogy ki és mit szól hozzá, hiszen én vagyok a főnök és kész!
- Ne érdekeljen, hogy ehhez mit szólnak mások, az a lényeg, hogy te mit érzel irántam. Tudom, hogy szeretsz, hiszen számos dologgal kimutattad, csak én is voltam olyan tulok, hogy nem higyjek benne, hogy ez megtörténhet! Hogy egy olyan lány, mint te szerethet egy olyan csóró, rosszfiút, mint én. De, ha nem így van, akkor most mond meg, de úgy érzem ez a helyzet. Én mióta megláttalak gyengéd érzelmeket táplálok irántad, de pont azért, amit az előbb mondtam, nem szerettelek volna magamhoz kötni, vagy azt sugallni, hogy a szeretetedet várom annak fejében, hogy itt lehess. – néztem a szemébe, most már nyalt vágyakozással. – Csak azt mond, amit érzel, se többet, se kevesebbet. – biztattam, bár nem voltam felkészülve ezek után rá, hogy ha mégis tévedtem volna az érzéseivel kapcsolatban.
- Nem érdekel a hosszú táv, sem a rövid, csak te érdekelsz. Ne gondolkozz! Érezz Aurora! Érezd, ahogy erősebben dobog a szíved, ha a közelemben vagy, hogy vágysz az érintésemre, ahogy én is érzek. Mással most nem foglalkozz kérlek! – fogtam meg gyengéden az állát és miközben beszéltem, egyre közelebb hajoltam kívánatos ajkaihoz és ha nem ellenkezett gyengéden megcsókoltam.

*Figyeltem Paul szavaira, mik szép lassan melegséggel, no meg kételyekkel töltöttek el. Gondolataim már fűzték is tovább a dolgot, hogy miként is bizonyíthatnám be neki, hogy akármi is van az nem helyes. De aztán már jött, is az utasítás, hogy ne gondolkozzak. Na bármilyen abszurd is volt a helyzet de felkuncogtam ezen. Röhejes, hogy még meg sem szólaltam, de már közölte, hogy ne gondolkozzak. Bár együtt élünk, semmi magántér nincs itt, így talán ennek nem kellett volna meglepnie. De ha ne, hát nem beszélek. Bár ez így eléggé érdekes, hogy közben még is azt szeretné, hogy mondjam, el mit érzek. Szép feladat… kár hogy a matekhoz és az irodalomhoz jobban értek, mint az érzelmekhez. Hmm… mondjuk így, hogy megmondta mit is kéne éreznem… nem is volt olyan nehéz. De még mindig nem tudtam, hogy ez valódi-e. De aztán már a gondolat semmivé foszlott ahogy hozzám ért, és szemeimben vágyakozással néztem lassú mozdulatait. Kezem az arcára siklott és már egy egészen apró pillanatig, hagyom, hogy megtörténjen, de aztán kissé lejjebb hajtottam a fejem így a homlokom a homlokának dőlt. Ujjaim apró simogatásokkal igyekezték elűzni a visszautasítás pillanatát Paul arcán.*
- Nem gondolkozok, ha hozzám érsz, szinte soha. Vágyom, ezt érzem… *S elhúztam a fejem az övétől, hogy a szemébe nézve simítsak végig az ajkain.*
- De elég idős vagyok ahhoz, hogy ezt csak a normális biológiám számlájára írjam. S így nem akarom. Nem akarlak kihasználni… * Azt mondtam volna, hogy nem gondolkozom? Nos, még mindig nem tettem… bár elég ijesztő, hogy gondolkodás nélkül is ezek a szavak csúsztak ki a számon. Mi lett volna ha még gondolkozom is?*

Egy pillanatra már azt hiszem, hogy talán leegyszerűsödött a helyzet és minden tisztázódott köztem és Aurora között, hiszen viszonozza a csókomat, még a kezét is érzem az arcomon, de aztán azon veszem észre magam, hogy csak a homlokunk ér össze és nem az ajkaink.
Szavai hideg zuhanyként érnek, de most megerősítem magam és nem húzódom el, csak akkor mikor ő is hátrább dől. Azzal biztatom magam, hogy csak időt kell hagyni a lánynak, hogy tisztába kerüljön saját érzéseivel és ne azon agyaljon, hogy mi miért történik, hanem csak hagyja, hogy megtörténjen.
- Hajh Aurora! – sóhajtok fel, de halvány mosoly bujkál a szám sarkában, bár szívesebben vettem volna, ha végre zöldágra vergődünk, de igyekszem jó képet vágni a dologhoz. – Mond minden mora lányt ilyen nehéz meghódítani?
Próbálok tréfálkozni, miközben kicsit fáj a szívem, hogy azt gondolja, hogy kihasználhat, bár én még ebbe is belemennék, de ha elmondanám neki biztosan megint félreértené.
- Néha ne félj kihasználni az embereket, ha úgy érzed ez a biológiai órás kívánsága. Nem olyan rossz dolog az. – cirógattam meg én is az arcát gyengéden, de aztán hátra dőltem a falnak.
- - Azt hiszem vissza kéne mennünk, mert a kölykök minket esznek meg vacsora helyett.

*A kérdésére csak egy mosoly jelent meg az ajkaimon, de végül vállat vontam és még mindig csillogó szemekkel figyeltem a másikat.*
- Nem tudom, nem próbáltam még. Talán próbáld ki, ha ennyire érdekel. * Adtam meg a lehetőséget, hogy egy könnyebben megfogható lány után nézzen. Bár ezt nem csak a morákra értettem. Azonban a tanácsára csak összevontam a szemöldököm, miközben belesimult az arcom az érintésébe.*
- Nem használok ki senkit Paul. Eddig sem tettem, és de ez olyan rossz. Arról már nem is beszélve, hogy az ismeretlen dolgoktól elveszítem a kontrolom és kárt tehetek benned. *Utolsó szavaira elnevettem magam és csak a fejem ingattam meg. *
- Gyors vagyok, ha akarok. Ettől nem kell félni, hogy nem lesz kész az étel. De maradjunk még egy kicsit. Holnap dolgozni megyek, aztán meg már olyan leszek, mint a szellem. Nem sok időnk marad majd beszélgetni és… nem akarom, hogy ez miatt rosszabb legyen valami és azt sem tudom, hogy ezek után mégis miként kéne viselkednem. * Na igen. Tőle vártam a választ, a ki nem mondott kérdéseimre. S nem is lett volna ezzel semmi baj, ha nem mozdultam volna ösztönösen felé, hogy átöleljen egy kicsit. *

A kihasználást természetesen megint félreértette, de nem hibáztattam érte, hiszen már kitapasztalhattam, hogy mennyire nincs tisztában a szexualitásra vonatkozó játszadozásokkal, ha azt nem egyértelműen hozza az ember a tudomására, de most nem akartam ezzel zavarba hozni vagy megbántani, így nem feszegettem ezt a témát.
- Tudom, hogy milyen erős és gyors vagy a képességeid miatt Aurora, és nem félek tőle. Tudom, hogy nem okoznál kárt sem bennem, sem a srácokban, főleg nem tudatosan. – rázom meg a fejem. – Egyre jobban kontrollálod magad és biztos vagyok benne, hogy a féltésed még jobban megakadályozná ezt. – mosolygok rá biztatóan. – És igazad van, most használjuk ki, hogy nem nyüzsög körülöttünk egy halom kölyök és te sem vagy hulla fáradt, bár remélem, hogy az a munka……..ne mindegy, szóval maradjunk akkor még egy kicsit.
Nem akartam újból elkezdeni, hogy mit gondolok a Zahn-nál vállalt munkájáról, csak abban reménykedtem, hogy ő is hamar belátja ezt, mielőtt baj lesz.
- Aurora, miattam ne aggódj, türelmesen megvárom, míg eldöntöd magadban, hogy mit is érzel irántam, én nem foglak sürgetni. – mondom neki komolyan, habár ez kicsit nehezemre esik, de majd csak túlélem valahogy. – Maradjunk meg olyannak, amilyenek voltunk, vagyis te, hiszen azzal nem volt baj, csak én voltam bunkó, de ezen persze változtatok. – vigyorodom el megjátszva a vidámat, majd nem tudván ellenállni a késztetésnek, amikor közel húzódott, átvettem a vállán a kezem és magamhoz húztam.
- Kicsit kényelmetlen nem igaz, dőlj csak nekem így jobb lesz. – motyogtam halkan a fülébe.

- Azért mert nem tudatosan teszem, attól még kárt teszek, és ez nem mentesít. Arról meg Ragyás tudna mesélni, hogy mi van ha elpattan a cérna… Még az elején felbosszantott és az egyik romos ház fala azóta kitűnő less egy lövésznek. Vagy valami ilyesmit motyogott. *Na még mindig fogalmam sem volt, hogy mit akart vele mondani. De kérdezgetni meg kedvem nem volt. Szóval… *
- És ha nem tudom eldönteni? *Az időt már fel sem hoztam, hisz azt már mondta, hogy nem érdekli. De szavaira megingattam a fejem.*
- Nem voltál bunkó, csak… csak érdekes. Nem biztos, hogy szeretném, hogy változz. Ha áldott jó fiút szánt volna mellém a sors… nos, már nem lennék itt. Hanem valamelyik csoda palotában a Holdon egy unalmas és tárgyilagos mora oldalán. De sosem vonzottak. *Vallottam be, hogy nem jönnek meg a jó fiúk. Márpedig néha bunkónak kell lennie egy vezetőnek. A vonására kissé kétkedve néztem rá, hogy most mit akar. De mikor mondta csak elmosolyodva megtettem.*
- Azért röhej, hogy Sarah-Rose mellett alszok, mert nem jött meg az ágyam és melletted nem maradhattam, mert már kikészültél volna a kialvatlanság miatt. Most meg mégis úgy érsz hozzám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. * Kezdtem el beszélni, miközben igyekeztem leküzdeni az ingert amelyet a lehelete váltott ki. Már csak meg kéne nevezni ezt a valamit… *
- Mit csinálsz? Olyan… furcsa… mintha… mintha máshol érezném a leheleted. *De ezt a másholt inkább nem neveztem volna meg. Bár nem is tudtam volna egy konkrét helyre összpontosítani.*