Gyárnegyed

Tudom, hogy most bármit mondok, nem fogom meggyőzni Aurorát, hogy döntsön bármilyen formában is. Én tényleg azt gondoltam, hogy majd kis idő múlva magától is rájön, hogy az érzései mit takarnak, ezért most hiába is erőltetném, csak megint elvadítanám magamtól.
Én már tisztáztam magamban a dolgokat és nem akartam újabb vitákat és félreértéseket, inkább elfogadom őt úgy, ahogy van és megpróbálom lassan rávezetni, kedvességgel és sok-sok kitartással, hogy rájöjjön érez-e vonzalmat felém, vagy csak hálás a segítségért. Bár ezt őszintén kétlem, hogy össze lehetne keverni, de hát neki nincs ebben tapasztalata.
- El fogod tudni dönteni, hidd el. – néztem rá biztatóan, hiszen kiszakítva a saját kis burkából egyre több érzelmi inger éri, főleg itt a srácok között, úgy, hogy biztos voltam benne, hogy rá fog érezni ezekre a dolgokra.
- Köszi! – vigyorogtam szélesen. – Akkor nem igyekszem megjavulni!
Az, hogy az érintésem és a leheletem fura érzéseket vált ki belőle, mind-mind az én feltételezésemet támasztották alá. Alakul ez!
- Én semmit nem csinálok, csak mivel nem vagy közömbös irántam, ezért érzed ilyen furcsán magad. De remélem nem kellemetlen? – kérdeztem rá, még mindig közel a füléhez beszélve.

*Szavaira csak egy lemondó sóhaj volt a válasz és egy apró mosoly játéka az ajkaimon.*
- Ha Te mondod, akkor biztos úgy lesz. * Helyeseltem le a szavait és így is gondoltam. Ha a gyerekek ölelgetését megszoktam, sőt már számítok rájuk és hiányolnám, ha elmaradna. Akkor ez sem lehet rosszabb… legalábbis nem sokkal. Az ígéretnek hangzó mondatára elmosolyodtam és csak kissé hátra billentettem a fejem. De a suttogása nem maradt abba. Legszívesebben oldalra billentettem volna a fejem, hogy hozzá is érjen. De ezt a késztetést, nem volt nehéz leküzdenem, ellenben a kérdésével. Na arra bizony összpontosítanom kellett egy kicsit. Pár pillanat múlva, azonban már válaszoltam is.*
- Most, hogy megint beszéltél, olyan mintha görcsbe ugrott volna a gyomrom egy pillanatra. De nem olyan kellemetlen… legalábbis nem lehet, hisz nem ugrottam fel. * Feleltem őszintén. Arra már rájöhetett Paul is, ha akkor is figyelt mikor épp nem beszéltünk. Hogy ha valami már nagyon kellemetlen, akkor abból menekülőre fogom. Ilyen volt a gyerekek puszija, ölelése is… annyi, hogy nem elugrottam, hanem megkértem őket, hogy ne vagy épp sürgős dolgom akadt. Legalábbis eleinte… *

- Én mondom! – erősítem meg. – Hiszen csak gondolj vissza, hogy mikor jöttél, mennyire berzenkedtél minden érintéstől és a kisebbek barátságos közeledésétől. Most meg már szinte olyan vagy, mint egy tanár néni és néha pótanyuka egyben. – győzködöm, miközben a reakcióit figyelem.
Nagyon furcsa, hogy nekem kell megmagyarázni egy lánynak, hogy mit érez akkor, mikor megbirizgálja a nyakát vagy a fülét egy fiú lehelete, akiről nem tudja, hogy kedveli-e vagy sem, de azért megpróbálom, mert azt hiszem így nekem is könnyebb lesz.
- A tested ösztönösen reagál, ösztönösebben, mint te magad, mert ezeket az érzéseket nem kell megmagyarázni, ezeket csak érezni és átélni kell. Ha kellemetlen lenne, akkor nem éreznél ilyet, akkor már eltaszítottál volna, vagy akár még durvábban is reagáltál volna, nem igaz? – magyarázom, miközben továbbra is átkarolva tartom. – Vannak dolgok, amit csak hagyni kell, hogy megtörténjenek, ha neked is jól esik.
Igazán élvezem, ahogy itt ülünk és hol beszélgetve, hol csak csendben merengve átkarolhatom. Azt hiszem igen ritka pillanat ez, de talán most már, hogy mindketten kezdjük felismerni magunkban az érzéseinket, nem is lesz olyan ritka.

- Jogos. * Ismertem be az igazát, hisz ugyan ezt hoztam fel magamban Én is példának, bár a pótanyukás rész megmosolyogtatott, de ennyi. Nem akartam, hogy bármi lehangoljon így inkább nem gondoltam végig. További szavaira azonban felsóhajtottam.*
- Egyet kell értenem. Ha valami nem tetszik arra hevesen reagálok. DE, a testem ne akarjon és ne is érezzen semmi olyat amit én magam nem akarok. Szóval, jobb lesz, ha csillapszik, mert akár még olyat is tehetek amit megbánhatok. * Hívtam fel a figyelmét és szavaimra csak egy kicsit elvontam a fejem, hogy ha megint beszél, akkor ne érezzem a lehelete cirógatását.*
- De azt hiszem tényleg mennünk kéne… még a végén keresni kezdenek vagy felforgatják az egész raktárad. *Tekintettem vissza rá a vállam felet mosolyogva.*

- Nem is tudtam, hogy a mora lányok ennyire urai az ösztöneiknek és a testüknek. – cukkoltam kicsit Aurorát, hiszen nem nagyon tetszett, hogy még mindig meg akarja erőszakolni magát, csak, hogy a teste ne érezzen mást, mint amit ő hideg fejjel végig gondol.
- Miért baj, ha kicsit gyengédebb érzelmeket táplálsz valaki felé? – kérdeztem meg végül, mert ezt nem értettem. – Attól nem leszel se gyengébb, se kiszolgáltatottabb. Nem tudom miért menekülsz a saját érzéseid elől. Lehet, hogy nincs benne tapasztalatod, de ezt mindenki elmondhatja magáról, aki először érez ilyesmit egy másik fél iránt. – nézek rá kérdőn. Legalább adj esélyt magadnak, és……nekem. – cirógatom meg az arcélét, de aztán, ahogy kissé elhúzódik, elveszem a kezem a válláról és felállok, majd mosolyogva nyújtom felé a kezem, hogy felhúzzam a földről. – Akkor menjünk és vacsoráztassuk meg őket.

// Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt //

- Most gondolj bele, hogy egy több száz éves mora nem képes uralni magát vagy akár csak egy 7-8 év körüli mora aki emberek közé keveredik… abból nagy gond lehet. Minket nevelne arra, hogy uralkodjunk magunk felett. *No meg időnként mások felett is, de ez mellékes volt hisz ez a tananyag nem volt a kedvencem.*
- De hogy kire milyen hatással van, azt nem tudom. Mindenki az alapokat kapja meg és a saját dolga tovább fejleszteni. *Vontam meg a vállaim ám a következő kérdése feszülté tett és nagyon megfontoltam minden szavam.*
- Ezzel nem értek egyet. De, csak hogy értsd, megpróbálom elmagyarázni. Nem csak a gyengéd érzelmektől tartok, hanem maga az érzelemtől. A szeretettől ugyan úgy, mint a gyűlölettől vagy a dühtől. Számomra a semlegesség volna a legjobb, ha a fajomból indulok ki. Akkor kevesebb a kárt okozó tényező is, hiszen nincsenek indulatok. Az ismeretlen dolgokra meg agresszíven reagálok. S de, meggyengít és kiszolgáltatottá tesz Paul. Hmm… ezt csak egy példával tudom elmagyarázni. Vonzom a bajt, erre már te is rá jöhettél. Aggódtál, de eddig az ígéreted kötött, most már más is kötne. HA valami bajom lenne, nem tennél meg bármit? Dehogy nem, gondolkodás nélkül. Ez már Téged kiszolgáltató tesz… Ahogy ez fordítva is igaz. Megtennék bármit… de ha nem hagyom, hogy elragadjanak az érzelmeim, az indulataim akkor sokkal higgadtabban tudom kezelni és hamarabb észrevenni más megoldásokat is. De mindegy… remélem értetted. Ami pedig a kérésed illeti… Igyekszem… de ne sürgess. Csak annyit tudok ígérni, hogy nem zárkózom el még jobban. * Aztán mikor a kezét nyújtotta csak megingattam a fejem, de hagytam, hogy felhúzzon. Ez szokása volt… erre már rájöttem egy párszor mikor segíteni akart és alkalmanként csak már a hűlt helyemnek nyújtotta segítő kezét.*
- Rendben… * S elindultam vele. De aztán ha még fogta a kezem akkor bizony pár lépés után kivontam és mosolyogva léptem vissza a raktárba a kis dobozzal a kezemben…*

//Én is köszönöm. //

*Ha valaki erre járt volna, akkor egy csodával találta volna szemben magát. Hosszú, göndör, szőke haját fújta a szél miközben testére apró ruhája feszült… Na ha valaki ezt látta, akkor az, tuti álmodott. Tekintve, hogy a Marson vagyunk ahol nincs szél, arról már nem is beszélve, hogy rajtam kívül pedig nem láttam senkit. De még rajtam se szoknya volt… na persze… elindulok az oroszlán barlangjába, szoknyába… tényleg, tiszta logikus. A megszokott fekete tornacipőm volt rajtam és az állandó hőmérsékletnek köszönhetően egy szűk rövidnadrág és egy szűk póló. Hajam pedig csak össze volt fogva a fejemen. Kényelmes, praktikus és nem hátráltat. Ezen felül a kezemben egy kommunikátor volt amin épp a GPS adatait követtem amit korábban megkaptam, illetve a nyakamban egy fényképező gép, ami persze elengedhetetlen. Menetközben, ha úgy volt, akkor bizony képet is csináltam… de ahhoz nagyon meg kellett ragadnia a figyelmem. De valahogy most jobban érdekelt, hogy állítólag megérkezem pár méteren belül de én még mindig nem láttam semmit.*

Vigyorogva és érdeklődve néztem a lányt, aki már egy ideje belépett a körzetünkbe. Ő nem láthatott, mert az épület tetejéről néztem, ahogy a kezében tartott kommunikátorába temetkezve keres valamit.
Igazán nem tudom, hogy hogyan jutott elé idáig, főleg ebben a szerelésben. Szerintem tisztán mákja volt, hogy nem vágták be egy kocsiba és nem találta magát egy illegális lebujban.
Én nem utaztam prostikban, de azért érdekelt volna, hogy mit keres itt, és pár dolgot azért szívesen vettünk volna tőle ajándékba, ha már erre járt.
A srácok már akkor jelezték, hogy látogatónk van, amikor még be sem lépett a területünkre, így volt időm kellően szemügyre venni, nyúlánk alkatát, formás virgácsait és határozott járását. Nagyon céltudatosnak látszott, egészen addig, míg a raktárunk közelébe nem ért. Ebből tudtam, hogy bizony a lány határozottan minket vett célba. Ismét körbe néztem, de nem láttam kísérőket. Most már kíváncsivá tett, így az egyik alacsonyabb épület tetejéről egyszerűen elé ugrottam. A botom természetesen most is velem volt.
- Üdv szépségem! - vigyorogtam rá. - Csak nem eltévedtél? De cseppet se bánd, én szívesen segítek rajtad.

*Nesze neked kommunikátor… ha sok pénzem lesz, egy radart fogok beültetni a fejembe, amibe csak egyszer kell betáplálnom az adatokat és az vezet. De nem veszi el a figyelmem… még mázli, hogy nem vagyok ijedős és nem ugrottam hátra, ahogy megérkeztek elém. Egyhelyben álltam és határozottan néztem meg magamnak az égből pottyantat. Ám szavaira egy mosoly került az ajkaimra.*
- A Mira is megteszi. Afelől pedig, hogy szívesen segítesz semmi kétségem nincs. De van egy rossz hírem Drága… aligha egy bájos kisfiút keresek. *Szaladt egy vigyor az arcomra ahogy világos szemeibe néztem.*
- De annyit még talán Te is tudsz, hogy hol találom a Főnököd. Ha ez kifog rajtad, akkor sajnálom de magadra hagylak játszadozni… *Intettem, hogy akkor talán már odébb is állhat én meg megyek a dolgomra.*

Az igazat megvallva azt hittem, hogy sikítva ugrik egyet és talán még el is akar futni, hiszen a legtöbben azért tudják, hogy mi a helyzet itt a gyárnegyedben, ki melyik területet viszi a bandák közül. De aztán rájöttem, hogy ez a lány biztosan nem tudja, ha csak így besétált ide, vagy annyira bolond, hogy nem érdekli.
- Mira.... - ízlelgettem a szót. - Nem rossz, ahogy te sem.
Mondtam volna további bókokat is, de a torkomra forrasztotta a szót a szövege.
~ Drága? Bájos kisfiú? Ez összetéveszt engem Gombóc Artúrral! ~
- Magammal játszadozni nem olyan jó, szívesen veszek némi segítséget. - válaszoltam azért kaján vigyorral. - És, ha engem kisfiúnak nézel, és a Főnököt keresed, akkor azt is tudod, hogy hol jársz, és hogy egy ilyen csinos lánynak, ennyi kütyüvel, nem olyan biztonságos errefelé? Egyébként mi dolgod a Főnökkel? - billentettem oldalra a fejem, miközben ismét végig mértem elég kihívóan és persze nem mozdultam az útból. - Hozzá nem lehet csak úgy besétálni.

*A bókjaira csak a szemeim forgattam meg. Talán hallgatnom kellett volna Shepyre és nem egyedül ide jönnöm. De hát… sosem voltam szófogadó kislány.*
- Kösz… de ugorjunk a lényegre Drága. * Hangom még mindig kellemes volt, de a szemeimben látszott, hogy most nincs kedvem játszadozni. De a megjegyzését csak nem tudta lenyelni a srác, mire csak megcsillantak a szemeim.*
- Akkor keress magadnak barátnőt… - s itt újra végig mértem - … már ha nem vagy még ahhoz is mocsok fiatal, hogy működjön egyáltalán. *S a jelentőség teljes pillantásom egy pillanatra a csípője felé villant, de aztán már ismét a szemeit fürkészte. De a szavaira csak felhorkantam.*
- Az, hogy hol járok kicsit sem érdekel. De azért kösz, hogy féltesz. *Kacsintottam a másikra. De azt már nem osztottam meg vele, hogy erre nem sok oka van.*
- Az viszont annál inkább, hogy csak GPS koordinátákat kaptam nem pedig egy teljes elérhetőségi arzenált. Hidd el, ha akarok valakitől valamit felhívom előtte. Dehogy nehogy megmossák a fejed, add meg a főnököd számát és máris felhívom, hogy keresem. * Szóltam, miközben kikapcsoltam a térképet a kommunikátoromban és már csak a számot vártam.*
- Ahhoz végképp semmi közöd. De nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak úgy besétáltam… emlékeim szerint senki nem próbált meg megállítani. Ja, hogy ez közterület. El is felejtettem, én ostoba. * Gúnyolódtam egy kört.*

Nem mondom kicsit irritáltak a beszólásai, de valahol tetszett is, hogy van valaki, aki nem tojja össze magát rögtön, ha az egyik bandaterüket kellős közepén elé toppan valaki és kérdőre vonja. Van bátorsága a csajnak, vagy, mint már az előbb megállapítottam nincs ki mind a négy kereke.
- Nem kell találgatnod, szívesen megmutatom, hogy hogyan is működik. – vágtam vissza. – Ne tévesszen meg a kölyök képem, tudod ezzel veszem le a csajokat a lábukról. – vontam meg továbbra is vigyorogva a vállam.
- Én félteni? Dehogy! – ráztam meg a fejem. – Én örülök, hogy itt vagy. Rég volt ilyen jól nevelt és jól szituált vendégünk. Mindig szívesen látjuk a magadfajtát. Fényképezőgépből meg úgy is hiányunk van mostanság. – vetem csak úgy oda flegmán.
Aztán úgy teszek, mint aki gondolkozik egy sort, aztán a csaj mögé villan a szeme, ahol pár kölyök vihog hangtalanul, de a pillantásomra összekapják magukat.
- Hé, Bambi! Szaladj már és kérd el a „Főnök” számát a kisasszonynak. – szólok oda egy 12 év körüli kölyöknek, erősen ránézve, hogy értse mi a dolga.
A srác kacsintott és elszaladt a raktár irányába.
- Egyébként minek akadályoztuk volna meg, hogy ide gyere? – néztem rá kíváncsian. – Innen kimenni nehéz. – nevettem el magam. – Tényleg? Közterület? Nem mondod? Azt hiszem talán a „Főnök” elfelejtett benyújtani az igényét a területre a Kormányzóságra, de most, hogy mondod….. – csaptam a homlokomra látványosan.
Közben Bambi visszaért és átnyújtott egy cetlit, mire én a lányra böktem.
- Neki add, ő kíváncsi a Főnök számára.
Bambi fülig érő szájjal adta át a kezétől kissé maszatos papírt Mira-nak, én meg vártam, hogy felhívja a számot.

- Kösz, de kicsivel több fogalmam van arról, hogy hogyan is működik, mint neked. * Mosolyogtam rá kedvesen, ám a következő szavaira csak felkacagtam.*
- A lányoknak talán elég is ennyi. Ezért is mondtam, hogy keress egy korodbeli leányzót. *De a többire már csak a szemeim forgattam. Most miért kezdjek vitába egy gyerekkel és adjam meg neki a kihívást, hogy ha a fényképezőmre fáj a foga azt el is kell vennie? Na nem… tudtam, hogy erre azonnal harapna. Erre minden férfi harapna, akinek van büszkesége. Hisz csak egy nő vagyok… A késztetés nagy volt, hogy hátra forduljak mikor oda szólt de inkább nem tettem. Jobb volt ez azt egyet szemmel tartani, ha már ennyire feltűnési viszketegsége volt hát kapja meg.*
- Ugyan azért, amiért nehéz volna kijutnom? *Vontam fel a szemöldökömet kérdőn. De úgy vettem észre, hogy gúnyolódni nem csak én tudok.*
- NAjó… *Kezdtem volna véget vetni a játéknak mikor megérkezett a srác. Rákaptam a pillantásom és egy gyengéd mosollyal vettem át Tőle a cetlit.*
- Köszönöm. * Ritka bizony, de ilyet is tudok ám mondani, ahogy olyan gyengéd pillantásokat is vetni valakire, mint most erre a kölyökre. A számot gyorsan bepötyögtem és a hívás gombot megnyomva vártam… *

*Már egy ideje itt voltam és már nem annyira látszott rajtam, hogy hova valósi vagyok. Vagyis hát, hogy hova nem. Bár a ruhácskám, ami egy nadrágból és egy pólóból állt, még mindig ütött és kopott volt, de csak egy kicsit piszkos. Nem úgy, mint a régiek. De ma nem kellett tanulni és a számhálózatommal is végeztem már. Így elindultam sétálni és dugiba, hogy ne lássa senki gyakorolni a varázslatomat. Aurora, állandóan a nyomomba volt. Van egy olyan sejtésem, hogy Paul bácsi elmondta neki. Pedig megígérte. Tudtam, hogy nem szabad messzire mennem és a többiek már azt is megmutatták, hogy hol vannak, a határok ahol még nem eshet bajom. Távol a raktártól, talán még egy teljes utcával is feljebb voltam. De ez volt a határ. Innen bizony nem mehettem tovább csak a fiúkkal. Hajam ki volt fésülve, de mients kiléptem a raktárból ki is bontottam és összekócoltam. Sokkal jobb volt így, nem húzta a hajam. Körbe néztem párszor és nem láttam senkit. Tudtam, hogy nem kell magammal semmit sem hozni, hisz itt mindig van szemét… Papírt már könnyedén meggyújtottam. De most már a fán gyakoroltam… Egy nagyobb fadobozz maradványaira bukkanva jókedvűen felnevettem és közel vittem a papírokhoz, de nem nagyon. Hátam neki támasztottam a falnak és a szemben lévő elé letett fákra összpontosítottam. Egy sorban voltak ezek elhelyezve egy-egy fél lépésre egymástól.*
- Na akkor kezdjük… * Csaptam össze a kezeim és már minden figyelmem a fára összpontosult. Koncentráltam. Annyira, hogy egy picit még a nyelvem is kilógott a számból. De kis idő múlva átszellemült tekintetem öröm és boldogság vette át, ahogy az első fadarab füstölni kezdett. Nem hagytam abba. Addig-addig szuggeráltam, míg lángra nem kapott és jött a következő. Na nem, ezt nem felgyújtottam. Az „ujjaimmal” irányítottam a át a másikra a lángcsóvát.*

Általában nem szeretem, ha kölyöknek néznek, hiszen van belőlük éppen elég a környezetemben és azt hiszem nem igazán lehet összekeverni velük, és mástól nem is tűrném el, hogy ezt folyamatosan a képembe vágja, de ez a lány nagyon szórakoztató volt.
Miközben Pault, a Főnököt kereste, és még valakitől aránylag pontos információt kapott a hollétemről, azt meg nem tudta, hogy hogyan nézek ki. Ez azért elég meglepő, de azért kíváncsi voltam, hogy honnan származnak a kissé hiányos információi, amit valószínűleg előbb-utóbb meg is tudok.
Mikor Bambi átadta Mira-nak a telefonszámomat és a lány gyorsan bepötyögte a kommunikátorába, magamban vigyorogva vártam, hogy mit fog szólni, ha meghallja, hogy hol fog kijelezni.
Mikor megszólal a jelzés, fapofával nyúlok a zsebembe és magam elé emelve a készüléket, szólalok meg.
- Paul vagyok, mi a pálya?
Aztán várom a hatást, hiszen annyira akart velem beszélni és annyira fitymálóan nyilatkozott rólam, hogy most kíváncsi voltam, hogy mászik ki ebből.

*Csöng, csöng… szemeim közben azért még a gyerkőcre tapadtak, hogy nehogy valami ostobaság járjon a fejében. Na de aztán kapott egy hívást. Még itt sem volt gond, elvégre… véletlen is lehet. Na de mikor megszólalt és ugyan azt a hangot és szavakat hallottam a saját készülékemből, amit ő mondott. Egy pillanatra lemerevedtem és szemeimbe volt valami furcsa fény. Nah ezt nálam dühnek nevezni. Egy könnyed mozdulattal nyomtam le a telefont és csúsztattam a zsebembe.*
- Kac-kac-kac… nagyon vicces kedvében van itt valaki. * Hangom rideg volt, még az a kevés játékosság is eltűnt belőle, amit a korábbi pofátlan szóváltás alatt volt. De még mielőtt bármit mondtam volna, megvártam, hogy kimulassák magukat és az ajkam kezdtem el rágcsálni.*
- Szóval, felhívtalak. Most már talán beszélhetnénk is. * Intettem a kezemmel a háta mögé, hogy akár indulhatunk is. *
- De ettől függetlenül még úgy nézel ki, mint egy kölyök és nagyobb durranásra számítottam. *Na itt viszont felmerült a kétely, hogy vajon Ricknek van téves infója vagy Lukenak. *

Egy kicsit büntudatom volt. Nehezteltem arra a fiúra, azèrt, amit tett, de meg is tudtam èrteni. Viszont tudtam, hogy a bandája igen nèpes. Ès telepaták is vannak nyilván. Hogy jó-e itt nekik? Azt kizártnak tartottam.
Vajon Jason miatt kezdett ez a dolog ennyire foglalkoztatni? Látni, hogy hogyan nött fel ès mivè vált... Õ nem rossz ember, csak... nem is tudom. Bár segìthettem volna rajta, mìg nem volt kèsõ...
De talán ezekèrt a gyerekekèrt mèg tehetek valamit.
Shivával az oldalamon közeledtem a raktár felè. Nem lehettem messze, mikor a kislányt megláttam. Lassan haladtam felè, nehogy megrèmìtsem... Telepata. Legalábbis erre utalt, ahogy a tüzzel játszott.
Pár lèpèsnyire megálltam, ès ladsan leggugoltam. Istenem, de fiatal...
- Szia. - mosolyogtam barátságosan.

*Annyira koncentráltam, hogy ne legyen baj, hogy már a szemeim is összeszűkültek. De nem is vettem észre a közeledő nénit, csak akkor, amikor mozgást láttam a szemem sarkából. Tekintetem hirtelen szakadt el a lángoktól, ahogy már a következő fára irányítottam. Így, félúton zsugorodott vissza a kiindulópontjába. Ahogy a nénire néztem tettem egy lépést hátra és gyorsan menekülő utat kerestem, ami a farkasa mellett vezetett volna. Hisz mögöttem már a másik banda területe lett volna.*
- Csókólom. * Köszöntem halkan, de ijedt tekintetem elkaptam és lesütöttem.*
- Most meg fog mondani, hogy varázsoltam? * Kérdeztem és tekintetem az állaton állapodott meg, de nem emlékeztem, hogy mi a neve.*
- Ő mi? *Tettem is fel a kérdést nyomban.*

- Ne fèlj - szóltal, hisz láttam, hogy megijedt. - Nem akarlak bántani ès... Varázsolsz?... - furcsa... nen tudja, hogy mi is ö... De hisz olyan fiatal... ès honnan is tudná, ha itt lakuk? Ennyi ártatlanság jár neki. - Nem, nem mondom el senkinek, hogy varázsoltál - mosolyogtam melegsèget sugározva. Nem akartam egy ilyen kislányon használni a kèpessègeimet. Olyan törèkeny elme...
A kèrdèsère Shivához fordultam.
- Õ egy farkas... Nagyon szelid... Ha akarod, megsimogathatod. - álltam fel. - A neve Shiva.

*A visszakérdésre csak aprót bólintottam és csendesen vártam a választ. De mikor válaszolt elmosolyodtam.*
- Akkor jó. Itt nem szeretik, ha valaki árulkodik. * Ingattam meg a fejem. De apró mancsaim a hajam végével kezdtek el játszadozni, ahogy méregettem az állatot. A lehetőségre csak összeszűkült szemmel néztem hol a négylábúra, hol pedig a nőre.*
- Biztos? * S ha megerősítette, akkor elkezdtem közeledni felé. Szépen lassan, lépésről lépésre megfontolva minden apró mozdulatot. S ha nem morgott meg, vagy lépet felém az állat akkor addig mentem míg a kinyújtott kezecském el nem érte a szőrét.*
- Milyen puha… és… és olyan mint Aurora ruhája… se.. sej… nem jut eszembe. * Arcomon széles mosoly volt és ha nem szóltak rám, akkor bizony a farkas nyakához hajtottam a fejem kissé maszatos arcom neki dörgölve.*
- Hogy kerültek ide? Oda nem szabad menni. *Mutattam egy pillanatra a hátam mögé.*

Persze én sem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjam el magam, ahogy megláttam a felismerés fényét a szemében, de a kölykök persze nem voltak ilyen visszafogottak, de hát nekik is kell egy kis szórakozás.
Mikor meguntam és Mira is kifejezte, hogy felfogta, mennyire nem díjazza a saját tévedését, ami persze az előítéletén alapult, így csak magát hibáztathatta érte, akkor már én is megszólaltam.
- Elég legyen! Mindenki húzzon a dolgára, míg ti itt lebzseltek, az idegenek szabadon kóricálhatnak a területen.
A nevetés persze azonnal elhalt is pár perc múlva csak én és Mira álltunk nem messze a raktártól.
- És bocs a tréfáért, de nagyon magabiztos voltál abban, hogy csak egy kölyökkel társalogsz, ezt nem lehetett kihagyni. – vontam meg a vállam. – Az informátorod,…..aki ki is volt? Nem mondta el, hogy, hogy nézek ki? Vagy nem is látott még? – puhatolóztam, miközben lassan a raktár felé indultam, de az utolsó szavaira összeszűkült szemmel megtorpantam.
- Nem tudom mit akarsz tőlem, de vagy nem vagy tisztában azzal, hogy hol vagy jelenleg és kivel beszélsz, vagy egy-két szakaszt rendfenntartóval érkeztél, ha annak ellenére, hogy már tudod ki vagyok, továbbra is sértegetsz? – komorodtam el és a hangom most egy cseppet sem volt barátságos. – Most még elnézem neked, de ha a srácok előtt is ezt a hangot ütöd meg, akkor már nem fogok rajta nevetni, hidd el. Ne tévesszen meg a „bájos kölyök képem”. – figyelmeztettem, miközben már odaértünk az épülethez és kinyitva annak ajtaját betessékeltem.
Az elkerített kuckómhoz kísértem, majd hellyel kínálva, magam is letelepedtem.
- Hallgatlak!

*Szavaira felvontam a szemöldököm, amit a mögöttem elhelyezkedő társaságnak intézet aztán, meg már a felém intézettekre elmosolyodtam.*
- Talán majd legközelebb egy sör mellett… akkor még értékelni is fogom a kis tréfáid.* Biccentettem oldalra a fejem. Nem volt ebben semmi kihívó vagy csábító. Mindössze száraz tények. Alapjáraton tényleg tudtam értékelni az emberek szemtelenségét, még ha mást nem is. A három az egyben kérdésére csak elnevettem magam. Ez csak jó kedvről árulkodott, semmi él vagy ilyesmi nem volt benne.*
- Furcsa… én szoktam kérdezni. De, az informátorom aki, már magam sem emlékszem, hogy ki volt. * Na itt feltűnően pislogtam párat bájosan, hogy láthassa, hogy hazudok. Direkt csináltam, tisztában voltam vele, hogy ez elárul, de nem szoktam hazudni.*
- De hidd el, volt nagyobb bajom is, mint rákérdezni arra, hogy, hogy nézel ki. Nem vagyok egy hülye tyúk, hogy néhány koordinátából és névből ne jussak el valahova. *Felelem miközben követtem. Azonban mikor megtorpant, magam is megálltam és felvont szemöldökkel néztem rá és hallgattam meg a figyelmeztetését, amire először egy mosollyal reagáltam.*
- Jelenleg még Én sem tudom pontosan, hogy mit akarok Tőled. Ami pedig a rendfenntartókat illeti… megsúgom, hogy igazán – hisz a world szeret finoman fogalmazni - kényelmetlen a cellájuk és nincs szükségem szállásra, jól érzem magam én a lakásomban is. Szóval inkább kerülöm Őket. De egyáltalán nem sértegetlek, csak a véleményem mondom el. S van különbség aközött, hogy nem tudom, hogy kivel beszélek és aközött, hogy nem érdekel. *Ezekben a szavakban sem volt semmi sértő él, vagy fellengzőség. Ugyan úgy beszéltem vele, mint bárkivel, akit először meglátok. Tisztelet kell? Érdemelje ki. Jobb belátásra akar téríteni? Érje el. Ennyire egyszerűen élek. De aztán a figyelmeztetésében észrevettem némi fenyegető élt is, amire ismét megcsillantak a szemeim. ~ Ej, ej… még több kihívás és élek a lehetőséggel. ~ De mikor befejezte és nyitotta volna az ajtót. Az egyik kezemmel a csuklója után kaptam, még mielőtt megtehette volna, hogy kinyissa. Nem szorítottam és nem is volt ebben a mozdulatban semmi fenyegető, mindössze csak meg akartam állítani egy pillanatra. S ha akarja, akkor könnyedén ki tudja vonni a karmaim közül a csuklóját.*
- Akkor talán ne menjünk be. Nézd Donovan, bennem egy cseppnyi meghunyászkodást sem fogsz felfedezni. Sem itt, sem bent. Azonban nem balhézni jöttem, csak beszélgetni. De nem szoktam megvallogatni a szavaimat és mindent úgy mondok ki, ahogy az jön. A Te kedvedért sem fogok változtatni ezen, ha nem tetszik, sajnálom… De ennek nem kéne olyan váratlanul érintenie, ha minimum híradót nézel. *S ha kiakarta vonni a kezét akkor elengedtem mindaddig míg nem akart újra bemenni. *

Ahogy a raktár felé haladtunk azért igyekszik megmagyarázni, hogy hogyan is keveredett ide, meg kicsit enyhíteni a belépőjének nyersességét, és bár érezhető a változás velem szemben, azért az sem elhanyagolható, hogy nem érzek rajta egy cseppnyi félelmet sem, ami azért a legtöbb embert elfogja, ha egy bandák uralta terület kellős közepén tartózkodik.
- Akkor még több okom van csodálkozni, mit keresel itt. –reagáltam a szavaira. – Nem tudod miért keresel, nem áll mögötted egy hadsereg mégis úgy viselkedsz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne nő létedre, egyedül besétálni ide, és nyíltan a képembe vágod a „véleményedet”. – csóválom a fejem. – Ki vagy te Mira? És mi hajt előre, hogy öngyilkos küldetésekre indulj? – ejtek meg azért egy vigyort.
Miután azért megpróbáltam a tudomására hozni, hogy a látszat ellenére nem egy zöldfülű kölyökkel beszélget, láttam rajta, hogy ő is elkomorodik, de egy kis félsz sem látszódott rajta, sőt még azt is megakadályozta, hogy kinyissam az ajtót. Persze nem erősen, de mivel értettem az érintéséből, így megvártam mit akar mondani.
- Én nem akarom, hogy megváltozz, de már csak a jól működő életösztön is azt diktálja általában, hogy legalább ne mondj ki mindent, amit gondolsz Miranda Owen. – ingattam meg a fejem. – Ha már nem akarsz hazudni, akkor inkább hallgass. Ezt csak jó tanácsként mondom a jövőre nézve. – bólintottam, de aztán elsétáltam az ajtótól és megkerülve az épületet, az oldalfalhoz támasztva egy ócska, félig kibelezett kanapé hevert.
- Akkor talán maradjunk itt, a békesség kedvéért. Velem lehet beszélni. – intek, hogy üljön le ha akar. – Neked is meg kell érteni, hogy nem rombolhatod le a tekintélyemet, de itt nem hallanak minket.

*Szavaira csak lemondóan ingattam meg a fejem és egy apró mosoly bujkált az arcomon, ahogy igyekeztem a lábam elé nézni, nehogy összetörjem magam valamiben.*
- Úgy látom, nem csak nekem vannak előítéleteim. De hidd el, ez a hely és Ti még űristenesek is ahhoz képest ahol már megfordultam. Mentem már önként egy csapat katona elé, a rendfenntartók vagy épp a zsaruk közé is. És még élek. *Vontam meg könnyedén a vállaim. Nem féltem attól, hogy ez egyszer vége szakad. Na jó, de. De ettől ki nem? Azonban megbékéltem már vele, hogy veszélyes szakmát és életcélt tűztem ki ahhoz, hogy ez bármikor bekövetkezhessen. Ám a két kérdésére csak felé kapom a fejem és a vigyora nem kerülte el a figyelmem. De semmivel sem voltam lelkesebb válaszoló, mint korábban, de a mosoly ott lapult az én arcomon mikor válaszolni kezdtem.*
- Csak egy lány, aki a gettóból jutott innen pár utcával odébb. * Hajtottam meg magam kissé színpadiasan. Megkerültem a választ, hisz hazudni nem akartam, de ha kitálalom, hogy ki vagyok akkor bizony nagy a valószínűsége annak, hogy minden szó nélkül itt hagy. Legalábbis ez volt számomra a legkézenfekvőbb.*
- Minden embert motivál valami, még sem tudja soha senki, hogy mi. * Bölcselkedtem ismételten nem válaszolva a kérdésére. Vagyis de, ha figyelt, akkor láthatta, hogy válaszoltam. Még pedig azt, hogy nem akarom elmondani. Aztán ahogy elállt Tőle, hogy bemenjen elengedtem a kezét és ismét magam mellett tartottam őket, ahogy haladtam a srác oldalán. Akár hogy néztem, akár melyik oldalról, akár hogy próbáltam mást látni mint amit a szemem látott… nekem akkor is egy kölyöknek tűnt. *
- Egy jól működő igen. Egy rosszul működő fellengzősé tesz. De akinek nincs életösztöne arra nincs hatással. * Vontam meg könnyedén a vállaimat. Nem mondhattam volna el, hogy túl sok szorult belém. *
- Az Én számat meg nem könnyű befogni. * Vigyorodtam el, aztán a tömb oldalához érve körbetekintettem. Az egyik karfa mellett nem volt szét… annyira legalábbis, így oda ültem le, úgy, hogy a lábaim oldalt lógtak le a karfáról, kissé féloldalasan. Nem épp volt a legkényelmesebb, de ha szükség lesz rá, ebből gyorsabban fel tudok pattanni és le sem lehet fogni mind a két lábam egyszerre. Szimpla megszokás volt ez az ülés. Fejem hátradöntöttem és sóhajtottam egyet.*
- Héé… itt élek a Marson és nem is a Kertvárosból szabadultam. De ez lényegtelen… ez mind olyan infó amit a neten megtalálsz ha beütöd a nevem és nem is magamról szeretnék csevegni. Feltűnt, hogy vezetéknevem használtad, ergo már azt is tudod, hogy ki vagyok. Bár ez sok mindenre lehet magyarázat, de az érkezésemre nem. Pláne, hogy nincs a nyomomban a stáb. Ki vagy Te Paul Donovan? Melyik rém hír igaz? Az, hogy gyerekkereskedő vagy, vagy, hogy a gyerek maffia jelenlegi feje? Olyat is hallottam, hogy a srácok önként vannak itt és némi ellenszolgáltatás fejében nem az utcán vannak. * Néztem rá komolyan, miközben egyik kezem az ölemben volt, a másik pedig a fejem mögött pihent a háttámla tetején. Láthatóan hanyag ülés és kicsit sem nőies, de az utóbbi nem érdekelt az előző meg téves. Hisz nagyon is el volt rendezve.*
- Addig míg ezt nem tudom, talán felesleges is folytatnom.

' Csak nyugalom.' Sugalltam Shiva felè, bár tudtam, hogy felesleges. Farkasom szetette a gyerekeket ès nem vacsorára. A lánynak bólintottam ès mosolyogva figyeltem, ahogy egyre közeledik Shivához, makd hozzá is bújik.
- Igazság szerint, már jártam ott - nèztem is abba az irányba, amerre a lány mutatott. - Ès attó tartok, hogy nem igen szeretnek engem. Tudod... èn is olyan... varázsló vagyok ès... hát varázslók közt is èlek. - guggoltam le ismèt. - Tudok beszèlgetni az állatokkal. - helyeztem egyik kezem Shiva hátára.
Ez a kislány... Nem szabadna egy gyereknek sem ilyen körülmènyek közt èlnie... Szìvesen magamhoz vette volna...
- A nevem Morgana - mosolyogtam. - Hát a tièd?