Fogadószoba

Míg Hectort hallgattam, rájöttem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot és addig nem árulja el, azt amit Dark Heart-ról tud, míg el nem mondom neki, hogy ha mégis, minden figyelmeztetés és vélekedés ellenére meg találom, mit fogok kérni tőle. Igaz hazudhatnék is, de hát mennyivel lennék előrébb? Ha hülyeséget mondok, akkor azért nem segít, ha meg azt mondom, hogy csak azért akarom megkeresni, hogy bebizonyítsam, hogy létezik, akkor meg azért.
Igazából még magam is bizonytalan voltam, hogy mit is kérnék tőle, hiszen első nekifutásra, csak tényleg magam miatt lett volna kérésem, de aztán a milliomossal történt beszélgetés elgondolkoztatott.
Az, hogy majd nem , hogy hősnek titulált azért mert szembeszálltam Amets-sel, ez új volt, hiszen eddig ezért pont renitens és lázadó voltam.
- A szándékom az, hogy azt kérem Dark Heart-tól, hogy a morák ugyan úgy járhassanak a napon, mint az emberek. Talán az, hogy ezt megtehetik és jobban beilleszkedhetnek, megváltoztatja az emberekhez való hozzáállásukat.
Az, hogy cserébe ajánlanám a táplálkozási szokásainkat, azt nem mondom el neki, mert akkor tuti nem mondana semmit. Már így is necces volt, mert tudtam, hogy ezzel ő is elveszítené az egyik előnyét a fajtársaival szemben.
- Először ezt csak magamnak kértem volna, de közben rávilágítottak, hogy nem lehetek ilyen önző.

Meglepetten néztem a fiúra. Ez merőben érdekes gondolat volt. És messzemenően bölcs, nagyon, nagyon bölcs. Bár... Tudtam, hogy már négyszáz éves is elmúlt. Attól még, mert az én szememben ez a kor még gyermeki, igazából nagyon hosszú idő, mely alatt egy fogékony férfinak bőven van lehetősége tanulni.
A férfi szemébe néztem, és barátságosan elmosolyodtam.
- Bevallom, most meglepett. Nagyon sokan nem tudnak túllépni az örök élet és végtelen gazdagság, esetleg a szeretteik visszakapásának gondolatán. Ám... Attól még, mert a fényben járunk, nem fognak minket könnyebben elfogadni. Épp csak nem fogják feltétlenül tudni, hogy gyűlölnek. Nem... Félnek tőlünk, Mathias, és okkal. Ha ezen akar változtatni, akkor a félelem okát kell megszüntetnie. Érti, amit mondok, igaz?
Nem tudtam, akarom-e ezt a változást vagy sem. Arról pedig, hogy vajon Dark Heart megtenné-e, végképp fogalmam sem volt.

Igaza volt persze, de hát pont erre lett volna a másik csere ajánlatom, amit nem fejtettem ki. Akkor, ha nem kell az emberekből táplálkoznunk, nem lesznek ilyen halálesetek, akkor majd már nem fognak félni tőlünk. Persze ez nem lesz azonnal, hosszú lesz odáig az út, de talán sikerülne. Már persze, ha a sok HA is teljesül, Ha Hector elmondja, amit tud, ha ez segít abban, hogy ráleljek a lényre, és ha egyáltalán teljesíti a kérésemet és nem öl meg azonnal.
Azért meglepett, hogy a consul nem nevetett ki, hanem még elismerően is nyilatkozott a dologról.
- Hát annyira nem vagyok bolond, hogy ilyen kérésekkel bombázzak egy legendát és kockáztassam az életem. – ráztam meg a fejem, ahogy ecseteli, hogy mire számított.
- - Értem, amit mond, igen. – bólintottam. – De ezen majd lehet még dolgozni, ahogy a kérésemen is. Mint mondtam már így is sokat módosult, ahogy egyre több emberrel beszélek erről. Akkor elmondja, hogy merre induljak tovább? – nézek rá várakozóan.

Bólintottam.
- Elmondom, amit tudok, annak ellenére, hogy van rá esély, hogy ezzel a halálba küldöm. De megismétlem: semmi garancia nincs rá, hogy Dark Heart még mindig ott van.
Elővettem egy tollat és egy darab papírt. Manapság már senki sem használt papírt, csak papírvékony miniszámítógépet, de én régimódi fickó vagyok.
A papírra egy sor koordinátát és egyéb adatot írtam.
- Tessék. A pont az űrben van, egy Nap körül pályára állt kisbolygó helye. Odaírtam a kellő adatokat, hogy a pályája alapján ki tudja számolni, manapság hol jár. Amikor ezek a tudomásomra jutottak, még alig értett valaki az ilyen számításokhoz, eszközünk pedig egyáltalán nem volt ahhoz, hogy eljussunk oda. De a táblával akartam jelezni mindenkinek, aki valaha is megtalálja, hogy én vagyok, akit keres. Nos, akkor... Sok szerencsét, barátom.

Teljesen paff voltam, mikor végül bólintott és bár némi aggodalommal a hangjában, de teljesítette a kérésemet és megadta a koordinátákat, ahol nagy eséllyel megtalálom Dark Heart-ot.
Bár mikor idejöttem bíztam a szerencsémben,de inkább arra fogadtam volna, hogy sosem fogja elárulni, amit tud. Úgy látszik mindig érik meglepetések az embert....vagyis morát.
- Ne féltsen uram. - néztem a szemébe vidáman. - Azt mondja valami régi földi mondás, hogy rossz pénz nem vész el. De egyébként is, mint mondtam nem sokat veszítene a mora társadalom, ha eltűnnék a színről, nem igaz? - vonom meg a vállam, de persze én azért nem erre számítok.
- Köszönöm az adatokat és, hogy végül kisegített. Az a kő azonban már senkit nem fog magához irányítani, mert megsemmisült, így ha még magához akarja irányíttatni a következő delikvenst, akkor ki kell találnia valami más útjelzőt. - álltam fel és bár nem hajoltam meg, de mélyen meghajtottam a fejem. - Nem felejtem el, hogy segített és ha egyszer egy ...hmm...űrkalandorra lenne szüksége és még életben leszek, csak hívjon. - vigyorogtam rá és távoztam.

Bár kevéssé láttam valószínűnek, hogy egyszer szükségem lesz egy "űrkalandor" szolgálataira, ahogy azt is, hogy az a bizonyos űrkalandor túléli a következő kalandját, azért bólintottam.
- Észben tartom majd. És... Minden mora veszteség a morák társadalmának. Olyan sokan azért nem vagyunk...
Hosszan néztem utána, ahogy távozott. Különösebb aggodalmat nem éreztem, de nem örültem volna, ha többé nem hallok felőle. Nos, ha ez a sorsa... Én nem állok az útjába.

//Köszönöm a játékot, sok szerencsét! Szükséged lesz rá. //

Sajnálatos módon nem sikerült úgy intéznem, hogy mint civil jöhessek el. Üggyel, bajjal, némi kis simliskedéssel, hatalmi vissza éléssel, rengeteg baráti segítséggel de végül csak sikerült elérnem, hogy ide kerüljek. Hivatalosan, munka ügyben jöttem így kaptam némi kíséretet, motozást, át világítást. De se ezüst, se egy fiola 4000 éves vér, se mini fúziós erőmű nem volt nálam így viszonylag simán beengedtek. Az üres szobába érve először leültem az asztalhoz. Vártam pár percet, de végül eluntam a várakozást és felálltam. Körbenéztem a helységben. Kinéztem az ablakon, már ha volt... Kicsit hülyén éreztem magam ebben a díszhuszár göncben. Sűrűn igazgattam a nyakamnál, hogy kapjak levegőt rendesen. Legbelül pedig izgultam. Nem tudtam mire számíthatok ennél az alaknál.

Meglepődtem azon, hogy újabb látogatóm érkezett. Néhány napon belül ő már a második. Pedig Antoine-t vagy Ametset gyakrabban akarják látni... Persze a magam módján én is érdekes vagyok. De valamiért ritkábban fordulnak hozzám a morák... Emberek pedig még ritkábban. Volt néhány elképzelésem arra nézvést, a fiatalember mit akarhat tőlem, de egyik sem volt túl kellemes. Moratámadás, egy mora halálhíre, renitenskedő morák... Semmi jó.
Azért persze nem mondtam, hogy küldjék el. Végül is, nagy baj nem lehet... Legalábbis olyan nem, amit ne tudnék megoldani.
Beléptem a helyiségbe. Mondták, hogy a légierő egy tagjával lesz dolgom, de nem tisztelegtem. Nem az én stílusom...
- Üdvözlöm. A nevem Hector, a vezetéknevemet pedig oly rég nem használom, hogy nem is lényeges elmondanom. Miben segíthetek? - kérdeztem a kezemet nyújtva felé.

A lassan nyíló ajtó nyikorgására felkaptam a fejem. Kissé bátortalanul fordultam a hang irányába. Egy Morahoz képest elég öregnek tűnt. De ahhoz képest, hogy állítólag a 3000-et tapossa, nagyon jól tartotta magát. Első pillantásra egy megkönnyebbült mosoly ült arcomra. magam sem tudom miért. Belül , Hector látványa valamiért megnyugvással töltött el.
-Üdvözlöm, Dareios Noxian.
Fogadtam a kézfogását és bemutatkoztam. Tanácstalanság ismét kiült az arcomra egy pillanatra.
-Attól tartok, hogy nagyon sok mindenben a segítségét kell kérnem.
Lopva körbe pillantottam a helységben. Nem láttam nyomát, kameráknak vagy poloskáknak.
-Van szeme vagy füle a falnak uram? Üzenetet hoztam egy nagyon régi ismerősétől.

- Hogy itt? - néztem körbe - Természetesen van. De azok a szemek és fülek nem figyelnek oda rám. Nyugodtan beszélhet, barátom.
Megráztam a kezét, majd intettem, hogy foglaljon helyet. Leültem én is. Nem kínáltam itallal, hisz szóltak, hogy szolgálatban van. Udvariasságból én magam sem ittam semmi.
Egy régi ismerőstől... Nagyon sok régi ismerősöm volt. Vajon kitől jött ez az üzenet, és mire fel ez a nagy titokzatoskodás?
- Hallgatom hát, barátom - szóltam.

Szavai nem egészen nyugtattak meg. Elsőre. Biztonság érzetem megkövetelte, hogy még egyszer körbe tekintsek a teremben. Nem leskelődnek e az ajtóból, nincs e kémluk fúrva a plafonra, ilyesmi. Hátrébb léptem Hectortól és magam elé emeletem a kezemet. Tenyerem plafon felé nézett. Vettem egy nagy levegőt. Ujjaim közt a levegő vibrálni kezdett, és néhány másodpercen belül rándult egyet a kezem és felcsaptak benne a kék lángok. Kissé tanácstalanul néztem Hectorra a lángok mögül.
-Volna... pár kérdésem... és azt hiszem, hogy maga az egyetlen olyan létező személy, aki ezekre válaszokat tud adni...
Kezemet fogatni kezdtem, a kék kis tűzgolyó úgy görgött rajtam int egy üveggolyó. Öklömbe zártam a tüzet. Ujjaim közül még kicsapott pár kósza gyönge lángnyelv és végül teljesen kialudt a tűz. Kíváncsian vártam, hogy Hector itt és most le fog e fejezni, vagy tényleg egy régi barátságról van szó és segíteni fog.

Kíváncsian vártam, mi lesz a demonstráció végkifejlete, mert az bizonyos volt, hogy erre készül. Talán épp most fog rám támadni? Dőreség volna, de az ifjonti elme képes ennél nagyobb oktalanságokra is. Mindenre felkészülve vártam hát, hová fogunk kilyukadni.
Ami történt, mégsem képzeltem volna. A legvadabb álmaimban talán igen... Sőt, némely éber pillanatomban is felmerült bennem, hogy egyszer meg fog történni... De hogy éppen most? Bár... A most is van olyan jó, mint bármely más idő.
Amikor befejezte a bemutatót és a beszédet, felálltam magam is.
- Egy régi barátom azt mondta nekem, hogy erre, hogy a tűz kék legyen, egyedül ő képes. Őt titkok és rejtélyek övezik. Te lehetsz az ő utódja, barátom, de lehetsz egy imposztor is, aki csak titkokat akar kiszedni belőlem. Mond meg a fajod nevét!

Nagy kő esett le a szívemről amikor barátként hivatkozott előző életemről. Legalábbis reméltem, hogy róla lesz szó. Bár az, hogy titkok és rejtélyek övezik nem kecsegtetett túl sok jóval.
-Leviatán vagyok... Szóval, tényleg ismertél korábban? Akkor tudnál nekem segíteni? Mesélni róla, hogy ki volt ő. Valóban egy kegyetlen gyilkos?
Soroztam meg kérdéseimmel. Nagyon fellelkesültem, hogy találtam valakit aki elég öreg ahhoz, hogy tudjon róla beszélni. Már az is kiment a fejemből, hogy lehet hogy nem tud többet annál mint amit Holmes mesélt. De a remény fénye most elvakított ilyen szempontból.

Nos, a szót ismerte. Ennek egyelőre elégek kell lennie. A leviatánok eléggé titokban tartották a létezésüket ahhoz, hogy csak úgy véletlenül senki sem tudhasson róla.
- Szóval leviatán... Nos, hát rendben. Egyetlen leviatánt ismertem, egy tűz eleműt, akinek kék volt a tüze. Azt mondta nekem, minden egyes megjelenésekor az volt, mindig. De ő mnár halott, ami logikus, lévén, hogy te itt vagy. Tehát Infernora vagy kíváncsi... Igen, ő valóban kegyetlen gyilkos volt. Ugyanakkor egy hős is... Feláldozta magát, és megmentette vele az életemet. És másokét is... Nagyon sokakét. De mindez már négyszáz éve történt... Lehetséges hogy azóta már élt egy másik kék tüzű leviatán is, gondolom. Vajon a halál után rögtön új testet keres az erő?
Persze, gondoltam, honnan is tudná?
- Hogy találtál meg? Egy másik leviatán mesélt rólam?

Érdeklődve hallgattam. Félelmem sajnos beigazolódott, tényleg egy elmebeteg vagyok, vagyis voltam. Ezen a tényen valahogy az sem enyhített sokat, hogy állítólag milliókat mentett meg. Majd 400 éve.
-Azt hogy?
Kérdeztem vissza. Erről eddig senki sem mesélt. Lassan apránként egy barát szemszögéből kicsit más megvilágításba került ez az egész.
-Miért? Egy gyilkosnak mi oka lett volna ilyesmiket tenni, vagy egy jó léleknek mi oka volt ölni? Nem értem... Nem tudom, még viszonylag új nekem ez az egész. Szeretnék minél többet megtudni erről az egészről. Ezért is fordultam önhöz. Talán még maga mesélhet a legtöbbet arról ami vagyok, vagy voltam. Révén, hogy talán ön a legidősebb személy aki valaha rátette a lábát a földre.
Dörgöltem meg a homlokomat tanácstalanul. Valahol mélyen reméltem, hogy Hector választ ad a kérdésemre. Kicsit elhúztam a számat, mikor kérdezte, hogy kitől is tudok róla.
-Remélem megérti, ha nem szívesen adom ki a forrásom. Amúgy a nyilvántartásban benne van az elérhetősége.

Szelíden elmosolyodtam.
- Annak idején harcoltam Hitler, Sztálin, Nero császár, Mao Ce Tung, Szaddam Husszein, a huszonharmadik századi Világunió elnyomó vezetője, és tucatnyi másik diktátor ellen. Némelyikkel én magam végeztem, a saját két kezemmel. Sokak azt mondanák, hős vagyok. Jó embernek neveznél hát? Ne tedd. Mert ahhoz, hogy ennyi ideig éljek, ártatlanok százait, talán ezreit kellett megölnöm. Nem válogatok, barátom. Nem csak a bűnözőket vagy halálos betegeket ölöm meg. Nincs fekete és fehér, nincs Jó és Rossz, se fény és sötét. Minden szürke és félhomályos. Ha tehát azt hiszed, a tömeggyilkosság és az önfeláldozás más tömegekért összeegyeztethetetlen, akkor még nagyon, nagyon keveset éltél. Amikor Inferno lerombolt egy várost, azt a nagyobb jóért tette. Mert valakinek meg kellett tennie. Az 1666-os évben elpusztította Londont. Ez, ugye, gonosz tett? Hát persze, hogy az. De miért tette? Mert ha így nem fékezi meg az emberiséget tizedelő járványt, az egész Sziget, de akár Európa is elpusztulhatott volna. Érted már? Semmi sem fekete és fehér.
Bólintottam, hogy megértem.
- Hogyne. Nincs dolgom a fajtáddal, és nekik sem velem. Nem célom utána járni, kik birtokolják az erőket.

CSöndesne végig hallgattam az öreget. Szavai megnyugvással töltöttek el. Valahol belül éreztem, hogy az a sok rossz amit mondtak nem lehet igaz. Valami okom biztos volt ilyesmit tenni. Számomra az indokolatlan gyilkosságok nem voltak elfogadhatóak. Fel se tudom fogni, hogy abban mi a jó... Már ha van benne egyáltalán jó.
-Nos nézze, ilyen tettek után pedig megérdemelné a címet. A létfenntartás pedig ösztön. Az hogy a táplálékláncban az emberek maguk alá szorultak az nem az önök hibája. Maga mondta... nincs fehér, és nincs fekete. Szürke van, szürke hétköznapok, amik táplálkozással telnek. Nemde?
Biccentettem oldalra a fejemet enyhén mosolyogva. Köszönetképpen bólintottam egyet lehunyt szemmel.
-Örülök, hogy megérti, hálás vagyok érte.
Kissé zavartan vettem el a tekintetem az övéből, jobb kezemet nyakamba akasztottam. Körbe pillantottam, hogy időt nyerjek a bátorság gyűjtéshez. Végül visszanéztem rá, kezemet is magam mellé engedtem.
-Lenne itt még valami... vagy valaki...

- Választhatnánk a halált is, barátom. Az, hogy fiatal életek százait vesszük el, hogy az ezer és ezer évünket tovább gyarapítsuk, szaporítsuk, nem éppen méltányos. De aki erős, az élhet. A gyenge pedig meghal. De ne legyenek téveszméid: Inferno sem tett mindig jót. Többnyire a nagyobb jó elérése motiválta, de ennek érdekében borzalmas dolgokra volt képes. Jó, ha ezt észben tartod, barátom. És rám ugyanez igaz... Csak én jobb szerettem a színfalak mögött munkálkodni. Legalábbis istennek nem kiáltottam ki magam... Csak egyszer, egy hétvégén, még Afrikában... Kellemes napok voltak.
Sóhajtottam. Háromezer év emberismerete, és egy hangyányi logika épp elég volt, hogy ha nem is tudjam, de sejtsem, mi fog következni. elvégre a fiú tudásra vágyik, és azt csak egyvalaki adhatja meg.
- Azt hiszem tudom, hogy mire vágysz. De a te szádból akarom hallani. És azt is, miért akarod ezt.

-Gondolom Önnek egy ember élete csak egy pillanat ennyi év távlatából. Gondolom nekem is az volt. Tényleg, melyikőjük volt az idősebb?
Merült fel bennem egy régi kérdés amit eddig elfelejtettem feltenni. De most alkalmasnak tűnt az időpont. Úgy sejtettem, hogy Inferno azért idősebb volt mint Hector. De sosem lehet tudni. Kisit úgy éreztem, hogy most elástam magam a szemében. Nem vagyok több számáram int egy erre tévelyedett senkiházi aki rajta keresztül próbálja elérni DarkHeartot, hogy a suliba ne őt verje meg mindenki minden szünetben. Nagyot sóhajtottam. Kellemetlen érzés fogott el, de csak a szívemnél. Nem tudom miért... Olyan volt, mint a megalázottság érzése, ami csak a szívemet nyomja. Talán nem is engem fogott el az az érzés.
-Dark Hearthoz szeretnék eljutni. Szeretnék mindent megtudni arról ami, vagy aki voltam. Szükségét érzem, hogy tudjam mit cipelek a vállamon. Ha megtudom, hogy mi voltam, annak függvényében próbálok helyt állni, vagy jóvátenni amit csak lehet... Ez csupán kötelesség tudat...

- Attól még, mert egy élet rövid, vagy annak tűnik, még lehet fontos. Albert Einstein is csak nagyjából hetven évig élt... - mutattam rá. - Inferno volt az. Mégsem vált soha bölcsebbé - tettem hozzá szomorkás mosollyal.
Meghallgattam a kérését. Őszintének tűnt, de nem tudtam, bízhatok-e benne. Az emberismeretem azt súgta, ő más jellem, de mi van, ha mégsem?
- Inferno élete és emlékei hatalmas terhet jelentenek. Bárkinek az volna. Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? Ezek csak részletek, melyek nélkül is épp elég éles lehet a kép. Ha ebben az életedben csak jót teszel, akkor Inferno bűneinek egy részét, egy nagyon kis részét talán helyrehozhatod. De ha Dark Heart visszaadná az emlékeidet, lehet, hogy újra ugyanazzá válnál. Ezt akarod? Mert Inferno életével nem csak a hatalom é a múlt bűneinek terhe jár. Számtalan ellenséget szerzett, akik közül sokan még ma is élnek. És akkor még azt is meg kell említenem, hogy ha Dark Heart létezne, sem biztos, hogy tudom, hol van, de ha tudnám... Nos, tőle kevesen jönnek vissza.

-Mégis mennyivel volt idősebb? Már ha nem vagyok tolakodó.
Fűztem tovább a beszélgetés ezen vékonyka szálát. Hiszen nem csak DH miatt vagyok itt. Talán az öreg eleget tud mesélni ahhoz, hogy nekelljen flekutatnom DH-t.
-Egy tyúk tojás is fontos a tyúknak mi mégis megesszük. A tyúk fontos a kakasnak mégis megesszük. A levegő fontos mégis szívjuk. De értem mire akar kilukadni.
Emeltem fel a kezem megadóan. Szavai elgondolkoztattak, egy ideig csak a padlót néztem, tőlünk jobbra, azt a kis foltot amit egy hanyag lépés után a cipő él hagyott a padlón. Visszatekintettem Hectorra. Már elhatároztam magam és ez most méginkább látszódott rajtam ,a szemeimen a tartásomon. Igyekeztem szavaimmal is megerősíteni ezt az érzést.
-A hatalma és a bűnei már a vállamon vannak. Az emlékeit is elbírom, nem hagyom hogy felemésszen az a néhány ezer év... Különben is, előnyöm lenne abból, ha tudom kik voltak az ellenlábasaim. Ami DarkHeartot illeti... Ideje lenne javítani ezen a statisztikán.
Lelkesültem fel magabiztosan. Belül azonban mardosott a kétely, hogy sikerülne e. De most nem szabadna meghátrálnom, már nincs olyan messze. Egyre inkább úgy érzem, hogy ő létezik.

Vállat vontam.
- Sosem kérdeztem. Úgy gondolom, elég sokkal.
Az okfejtése sántított ugyan, de nem kellett erre rámutatnom, mert ő maga visszakozott inkább. Azonban amit ez után mondott, az egy cseppet sem tetszett.
- Már tudnád, kik az ellenlábasaid... Ez valóban igaz. Most azonban más személyiség vagy, és azok, akik Infernmot gyűlölték, téged nem gyűlölnek, hisz nincs rá okuk. Akkor tehát miért fontos ez? Mert ha csak a szerencsésen félbe maradt háborúkat akarod folytatni, ha csak a tűzzel és a hatalommal akarsz játszani, mint egy ostoba gyermek, akkor sosem látod meg Dark Heartot, amíg rajtam múlik. És ezen a statisztikán nem kell javítani. Ennek a statisztikának nem volna szabad léteznie sem. Egy mindenható lény, akihez elzarándokolnak a kalandorok kívánni egyet... Az Univerzum legnagyobb baklövése volt.
Felálltam, és dühösen járkálni kezdtem.

-Néhány napja... valaki, valahogyan felismert és a torkomnak esett... Nem tudom hogy valami oltárnál hagyott nő volt e vagy megcsalt feleség, minden esetre elég pipa volt Infernora és rajtam akarta leverni...
Így visszagondolva arra az éjszakára annyira abszurd volt, hogy az már szinte nevetséges.
-Nem ez a fontos. Katona vagyok, nekem elhiheti hogy semmi kedvem háborúba menni. Kinőttem a játszadozásból. A hatalma a bűnei mind rám hárult. Csak szeretném letudni az adósságom ami rám maradt. A jelek szerint időm lesz bőven...
Összeszaladt a szemöldököm DH val kapcsolatos kirohanását hallva.
-Ha tényleg létezik akkor csak azokat engedi magához akik megérdemelnek egy esélyt, és csak azokat engedi el, akik rászolgálnak. Legalábbis nekem ez tűnik logikusnak.
Egyenlőre úgy gondoltam, hogy bölcsebb lesz nem rákérdezni. Valami történhetett, hogy ez így felzaklatta.

- Hát persze - mondtam keserűen - Csak épp mivel ő nem földi eredetű lény, arról, hogy mi a jó, ki érdemli meg és ki nem, merőben mások az elképzelései.
Elgondolkodtam, vajon miről ismerte fel az a nő. Csak a kék tűz lehetett árulkodó, más nem. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyereknek annyi esze sincs, hogy ne használja mások előtt a képességét...
- Akkor ne keresd az újat, barátom. Inferno halott, és talán jobb, ha halott is marad. Az emlékeit akarod? Kutass a történelemben, és fel fogod ismerni. De nem mondom el, hogy találod meg Dark Heartot. Jót akarsz, de pusztulásba torkollna a dolog, és nem csak a tiédbe. Addig, míg nem látom úgy, hogy volna bármi értelme feleslegesen kockáztatnod az életed egy halott feltámasztásáért, aki talán jobb, ha halott marad, semmiképp sem.

Megingattam a fejemet.
-Valószínűleg így van. De egy ekkora hatalmat nem sokan mernek megkérdőjelezni.
Szavai villámcsapásként értek. A remény ami olyan közel volt most egy szempillantás alatt oly távolra került. Szemeim kikerekedtek de egy arcizmom se rezzent. Igyekeztem nem a tudtára adni, hogy ez most bizony nagyon szíven ütött. Kellett egy kis idő míg összeszedtem a gondolataimat.
-Halott, és az is marad. Eszem ágában sincs feltámasztani. Inferno csak egy név marad, ha meg is kapnám az emlékeit, ugyanaz maradnék aki eddig voltam. Attól félek, ha nem rázódok hamar bele ebbe az egészbe, abból nagy bajok lesznek. De mind egy. Ha maga ennyire fél egy letűnt barátja szellemétől, akkor azt hiszem kár volt idejönnöm.
Felvettem a fejfedőmet.