Sikátorok

Még mindig nem érti. Nagyon lassan akar betölteni a rendszer Mira fejében, ha még ennyiből sem esik le neki a tényállás. A szavai viszont tovább bátorítanak... főleg amikor megérzem a jól eső borzongását. Olaj a tűzre, ami bennem akar lassan lángra kapni. Szerencsére még nehezen, az akaratom lefojtva tartotta... ki tudja, meddig. De nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg újra őt. Lassan az arcához emeltem a kezem, hogy megsimogassam a pofiját. A szavai viszont, bár bátorítottak a továbbiakra, nem hagyták, hogy hallgassak.
- Óóó, izgalmas lesz ez.
Te jóóó ég, mi ez a mondat már megint?! Jól van Nicho, szedd össze magad és folytasd a lány felvilágosítását, mert így egymásnak fogtok esni... legalább is te neki.
- Emlékezz, mit suttogtam a füledbe - szóltam. - Visszafogtam magam és csak mondtam... nem pedig csináltam... most viszont nem fognám vissza magam, elvégre arra vagy kíváncsi.
Valami csillant Mira tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Valami figyelmeztető jellegű lehet, de túl bátort és túl nem magamnál levő voltam ahhoz, hogy dekódoljam. De valahogy örültem neki, hogy elhúzódik... és minél távolabb kerülök a megindulástól.
- Mert bátorít minket az ital.

*A sokat sejtető mondatára csak összevontam a szemöldököm. Valahogy… nekem nem illett ebbe a környezetbe. Vagyis inkább a helyzethez… ennek semmi oka nem volt. Oké, itt fekszem, na és akkor most mi van? Van rajtam ruha… Ó az a híres mondat meg a tíz alkalom. Erre nem lehetett nem emlékezni, már csak az utána való zavarom miatt sem. Ami most kissé furcsának tűnt… Nem tudtam, hogy miért reagáltam ennyire ostobán, hisz nem mondott semmi rosszat.*
- Na és akkor most mi van? Nem is pirulok kislányosan mint akkor… Nem értem, hogy mit akarsz Nicholas… De még mindig beszélsz… * Néztem rá kissé zavartan, miközben kezem az arcom simító kezére siklott, s Én is közelebb.*
- Alkohol nélkül is ment… * Jegyeztem meg a verbális szócsatáinkra célozva. Aztán felkönyököltem és kissé oldalra fordulva néztem a másikat, a hajamon keresztül, amit egy fújással igyekeztem kirepíteni a képből. *

Már nem tudtam mit mondani. A túlságosan nagy bátorság és a lány szavai kikapcsolták a beszélőkémet, már nem próbálhattam szép, értelmesnek talán nevezhető szavakkal meggyőzni őt arról, hogy térjen észhez. Túlságosan kezdett a testem és az alkohol dominálni, főleg egy ilyen reakció után. Mira ujjai a kezemet simították, még kötéssel is nagyon kellemes volt. Aranyos volt, ahogy fejrázással próbálja eltávolítani a haját az arcából. Rásegítettem, ahogyan kezemmel visszarendeztem Mira füle mögé a hajtincseket... de utána megint visszasimítottam az arcára, megcirógatva a mára már kedvessé vált arcot. Ez a helyzet pedig kezdett hasonlítani arra, amit átéltünk az edzőteremben... csak most nem Mirában erősödött fel az az érzés, hogy megcsókolja a másikat... hanem bennem vert gyökeret a gondolat és kezdett követelőzni egyre jobban... és mindkettőnk helyzete, elhelyezkedése, a kezem állása... alkalmas volt a dologhoz... a tekintetem egyre jobban cselekvésre képességről, vágyról árulkodott... de valami sugárzott még Mira irányába:
,,Mira... álljunk meg... kérlek"

*A fújkálásba végül Doki keze volt az, ami a levegő helyett a helyére rakta a tincseim. Oké, az nem a helyük volt, de legalább nem lógtak a szemeimbe ezzel eltakarva a kilátást, hogy olvasni tudjak a másikból. Ahogy a keze az arcomra siklott mosolyogva simítottam bele az arcom. Láttam… hívott… nem beszélt, még is most mondta a legtöbbet. S bár nem szóltam, de felelve a hívására csúsztam még kicsit közelebb. De nem tudtam, hogy mit akar… s most… most bármit megadtam volna, hogy szóljon. Hogy tudassa, hogy mit szeretne. Hogy meddig kell várnom mire kiderül, hogy mi is volt a kihívás tárgya. A kezem elzsibbadt így már az alkaromon támaszkodtam és nem a csuklómon, viszont így közelebb is kerültem a másikhoz, ami még mindig hívogatott. De innen… innen már láttam, hogy valami nincs rendben… hogy van ott valami más is. De vajon mi? A gondolkodás kárso az agyra. Károsabb mint az alkohol… hisz az utobbi lassa, fokozatosan dönt bele a tudatlanságba. Míg a gondolkodás hirtelen ránt vissza. Ahogy megakartam fejteni eszembe jutott… a terem… a visszautasítása… ami nem az volt, de mégis… Hirtelen szakadt el a tekintetem az ajkairól a szemébe, hogy pislogva felfogjam, hogy hol vagyok. Na nekem sem kellett több, mikor jött a nagy felfedezés, hogy túlontúl kicsi az ágy, már ugrottam is. Csakhogy a méretet elnéznem és az ágy mellett huppantam a hátsomra. Gyakorlatilag lecsúsztam róla, csak kissé hirtelen. De ez nem volt elég messze, így míg neki nem ütköztem valaminek hátráltam a fenekemen csúszva.*
- Te… az előbb… mi… hogy… * Kezdtem el makogni és a hajamba túrva hunytam le a szemem, hogy megtudjak szólalni, miközben folyamatosan csukva tartottam.*
- Én… sajnálom… nem értettem. De hogyan lehet? De Te… szóval nem tudtam, nem is sejtettem, hogy nőként tekintesz rám… Miért Nicholas? * S a kérdésemnél már kinyitottam a szemem. Ó nem, nem történt semmi… tudtam én ezt jól. De szememben ott ült a fájdalom, amit az okozott, hogy a másik nőként tekint rám. Tudtam, hogy innentől más lesz… kár ilyennel elrontani azt, ami elindult.*
- HA csak sejtem, hogy ez van… nem jöttem volna ide.

Az üzenet végül elérte Mirát, a reakció pedig... nos... hülyén fog hangzani, de talán ez volt a legjobb, ami történhetett. már csak másodpercekre voltam tőle, hogy megcsókoljam Mirát, akkor pedig biztosan jön a vörös köd és már nem tudtam volna egy kicsit se ellenállni. Pár másodperc... ennyin múlott, hogy egy jól induló barátság nem fordult tragédiába. Pár másodperc... eddig is tudtam, hogy a lényegi dolgok ott dőlnek el... de ennyire azért már túlzás volt, minden tekintetben. Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam és az elhátrált - vagy elseggelt? - lányra emeltem a tekintetem olyan módon, hogy volt benne értelem is. Jó gyorsan eltűnt... és már ez is jelezte, helyes volt a döntésem a vacillálással kapcsolatban. De még mennyire! Mira szavai elérnek természetesen... és szégyellem magam, amiért még nem a csírájában fojtottam el mindezt. Jaj Mira... mik várnak még ránk így? De mindez nem hagyja már, hogy szó nélkül hagyjam folyni. Lassan talpra álltam. Uh, megszédült velem kissé a szoba, amikor ez megtörtént... de aztán csak lassan odabaktattam Mirához, igyekezve nem fenyegetőnek lenni... majd előtte féltérdre ereszkedtem, mindvégig a szemébe nézve
- Mira... én figyelek rád... és mindig is figyelni fogok... de... jól jegyezz meg valamit... én nem utasítottalak téged vissza akkor, ott az edzőteremben... és... az én szememben, te mindig is egy nő leszel... ahogy a barátom is... - az utolsó mondatra már igyekeztem mosolyogni.
Jó ideig szemeztem a lánnyal, mire szépen lassan felálltam. A tekintetem biztosíthatta róla, hogy nem, nem csak részeg beszéd volt ez... nem is voltam az... de szerettem volna, ha ezeket tudja... s így felé nyújtotta ma kezem.
- Gyere... hosszú volt ez a nap... ideje lepihenned - ajánlom fel a segítségemet.

*Néztem, ahogy közeledik a férfi, de nem húzódtam még hátrébb. Egyrészt nem volt hova, másrészt nem féltem tőle. Oké, ami az előbb történt azt meg kell beszélni, de ennyi. Nem történt semmi komoly vagy épp visszafordíthatatlan. Igaz nem? De az ahogy letérdelt elém… na még az alkoholon és félelmeimen keresztül is, elmosolyodtam. Szavaira azonban nem volt ott sokáig ez a mosoly.*
- Muszáj mindig felemlegetni? Dühös voltam… el akarom felejteni Nicholas… Az ott… annak ott nem lett volna szabad megtörténnie se most, se máskor. Se veled, se mással. Csak hagyd, hogy elfelejtsem. Oké? * Kérleltem a szemeimmel, közben azért igyekeztem megérteni a mondani való többi részét is, de jelenleg csak ez tűnt a fontosnak belőle. Aztán a kínos csendbe elnevettem magam.*
- Tudod hány éven át ábrándoztam arról, hogy majd valaki így térdel le elém? * Vontam össze a szemöldököm, ahogy újra végig néztem raja. Persze ez más volt, mint amiről én álmodoztam, de a fél térdre ereszkedés az akkor is az marad, ha közben épp az őseimet emlegetik. A felém nyújtott kézre vacilláltam, de aztán végül elfogadtam. Aludni kellett… de egy nagyot. Még mindig mosolyogva sétáltam az ágyhoz és semmi kedvem nem volt kajtatni semmi után, szóval ma így alszom. Ha nem sikerül… nos, akkor remélem, Doki reggel kopog... vagyis valószínűleg este.*
- Igaz tudod, hogy megint csúnyán fogok ébredni? * Kérdeztem Tőle, miközben betakartam a lábaim, és úgy helyezkedtem, hogy a másik letudjon ülni.*

Nem feleltem. Mira felejtetni akarta a dolgot, szóval nem is szóltam. Valahogy a reakciója visszanyomta bennem javarészt az alkohol mámorát és már úgy ahogy tudtam hideg fejjel gondolkozni. Úgy ahogy persze, a tudatom még mindig próbált rávenni, hogy vegyem el, ami jár... na persze, és miért járna? Nem azért segítettem eddig Mirának, hogy cserébe az ágyamba cipeljem egy egyéjszakás kalandra, amit meg elvből el is vetettem. Szóval bocsi test, de ezt most megszívtad. Mira megjegyzése végül azért mosolyt csalt az arcomra. Nocsak, mik derülnek ki.
- Akkor örülök, hogy aszisztálhattam ebben.
Felsegítettem Mirát, aki el is támolygott az ágyig. Oké, úgy tűnt, ezúttal nem fogja kérni a ,,pizsijét", mert úgy mászott be az ágyba, ahogy volt. De most már tudtam, hogy oké, tényleg nincs baj kettőnk között az előző miatt... valószínűleg akkor nem engedi meg nekem, pontosabban tesz rá erős utalást, hogy üljek oda mellé az ágyra. A szavai viszont valamelyest lerohasztják az újonnan támadt jókedvemet. Na igen... még élénken élt az emlékeimben az a legutóbbi eset.
- Igen, tudom - húzom el a számat. - Ahogy azt is, hogy most nem foglak sokáig abban az állapotban hagyni.

- Hát… nem egészen erről álmodoztam. De ez már amúgy is múlt idő. Egy ideje már nincsenek ilyen álmaim vagy vágyaim.* Vontam meg mosolyogva a vállaim. Persze nem bántam, hogy ezt is elvették Tőlem. Vagyis inkább csak ezt a részét nem bántam az egésznek. Semmi kedvem nem volt, se esküvőre mászkálni se férjet szerezni. Minek? Csak hátráltatna, ha aggódnom kell valakiért. Márpedig egy férj általában elég gyenge pontnak számít, ha csak nem kívánja maga a feleség is a halálát. Mikor leült csak csendesen vártam a válaszát, de aztán feltámaszkodtam az egyik kezemre. Míg a másik Doki arcára siklott a szavai miatt.*
- Ha bántasz, akkor ezúttal kikapsz… De köszönöm. * Na de, hogy az arcáról hogyan került a kezem a tarkójára és onnan rövid hajába túrva az ujjaim azt nem tudom. Talán meg kéne kérdezni a kezem, de az ügye nem beszél. Így felesleges is volna és értelmetlen. De ott motoszkált valami a fejemben, amire korábban még nem reagáltam. Szó nélkül akartam hagyni, de általában ez az, amit sosem tudok. Szó nélkül hagyni bármit is. Ujjaim rászorítottak a hajára és ha tetszett neki, ha nem közel vontam magamhoz. Már megint csak egy hajszál választotta el az arcunkat, és ha csak nem ellenkezett erővel, akkor bizony ott tartottam. Bár a fogásom amúgy is árulkodhatott arról, hogy most nincs menekvés.*
- Vagy potenciális nőként tekintesz rám, vagy barátként. A kettő együtt nem jár Nicholas. Ha az előbbi, akkor nem találkozhatunk edzésen kívül. Én nem pasizok, nem randizok és nem is akarok magam mellé egy új társat. Ha az utóbbi… akkor el kell fogadnod. S nem történhet meg még egyszer az ami ma történt. * Ez alatt pedig egyszerre értettem azt, ami itt történt és azt, ami a teremben. Szavaim szinte suttogtak, felesleges lett volna hangosan beszélni ilyen közelségből, mikor még a másik szívverését is hallottam úgy, hogy a sajátom is a fejemben dübörgött. Nem tudom, hogy dönt és nem is biztos, hogy akartam tudni. Elhallgattam, de pár pillanat múlva finoman végig simítottam az ajkain a sajátommal. Na hogy ehhez honnan vettem a bátorságot nem tudom, és nem is akarom. Annyira megdöbbentett mind a tettem és mind az a bizsergés, amit ajkaimba éreztem, hogy azon nyomban el is eresztettem és dőltem vissza az ágyra, hátat fordítva a másiknak.*
- Jó éjt Nicholast… * Köszöntem el Tőle, miközben lehunytam a szemeim. Nem tudtam, hogy mi volt benne… de ez jobb is volt így. ~ Ezt nem szabad... nem iszom többet... legalábbis nem ennyit. Sigh... mi lesz így belőlem? NEm akarok visszatérni... Jó volt nekem igy ahogy eddig. Nem is fogok! Soha...~ száguldottak a gondolataim és tettem néma igéretet magamnak. Egyetlen pasit sem engedek közel magamhoz. Mégegyszer nem. *

- Na, azért a külsőségek megvoltak, nem? - mosolygok. - Félsiker, még ha már nem is tartasz rá igényt.
Mira mellett üldögélve hallgattam őt, továbbra is elhúzva a számat, amikor azt ecsetelte, hogy mi vár rám, ha bántom reggel. Mindenesetre nem tudtam megijedni ettől... főleg úgy nem, hogy közben az arcomat simogatta a kezével... mi a fene... akkor tényleg nincs semmi gond?
- Sajnos a szép szavaim nem használtak a legutóbb - húzom el a számat.
Aztán... Mira közel húzott. Újra közel voltunk egymáshoz, már már kínzóan közel. Hallottam Mirát, figyeltem a szavaira... de valahogy nem jöttek ki szavak a számon. Most tényleg hallgattam. Mert... nem tudtam, hogy mit is akarok valójában Mirától. Oké, a barátomnak tartottam de... akárhányszor végignézek rajta, rám mosolyog... őszintén elgondolkozok rajta, hogy lehetne-e több köztünk ennél... de az ilyen dialógusok, hogy nem akar már ilyet az életben, valahogy visszazavarják a gondolatokat a fogantatási helyükre... tényleg nem tudtam, mit akarok tőle... csak azt, hogy nem akarok vele rosszban lenni... na tessék, Mira ajkai túl közel jöttek. Túlontúl közel, végigsimítottak az ajkamon. Hirtelen megállt az ütő bennem, újra felerősödött a vágy a lányért... picit hozzányomtam én is az övéhez... de ez az egész alig pár másodpercig tartott. Mira utána hátat fordított nekem és elfeküdt. A tudatom aztán visszarendeződött, de még egy darabig néztem rá... tényleg nem fogok tudni kiigazodni rajta még egy jó darabig, ha ilyen hirtelen változtatja a dolgait.
- Jó éjszakát Mira... itt leszek, ha kell valami - megigazítottam rajta a takarót, majd felálltam.
A tervem az volt, hogy készítek előre néhány szendvicset, hogy ne felkelés után kelljen... de csak a kanapéig jutottam. Belém hasított a fájdalom, újra a fejembe... ráestem az kanapéra és amikor úgy negyed óra múlva újra elmúlt,
már a francnak sem volt kedve megmozdulni... szépen lassan elaludtam.

- Igen, azok meg. * Mosolyogtam a szavaira, azonban a többire már nem reagáltam. Egyrészt tudtam, hogy igaza van másrészt meg, hirtelen nem tudtam egyetlen képet sem előkotorni, hogy megelőzzük. Megint csak nem készültem arra, hogy itt kötök ki. Pedig a múltkor is ez volt, bár akkor véletlen volt. De most… most is, ha tekintetbe vesszük, hogy haza akartam menni eredetileg. De már kicsit túl sok a véletlen, még magamhoz mérten is.
A hirtelenség csak a másikban volt. Bár tény, hirtelen tettem. De oka volt, mindig, mindennek van oka. Kíváncsi voltam… kíváncsi voltam, hogy képes-e lennék rá. Hogy képes-e volnék újra közel kerülni valakihez. De nem… A célom az volt, hogy megcsókolom, de nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam megtenni, pedig adott volt s Nicholas még segített is benne. De csak meghátráltam… mint az összes férfitől aki két lépésnél közelebb jött hozzám, vagy csak jelezte, hogy közelebb lépne. Egyszerűen nem ment… ez volt a végső pont, ami megerősítette bennem, hogy nem vagyok alkalmas ilyenre. Nem vagyok alkalmas kapcsolatra. S ez a meghátrálásom talán a másikban érthetővé tette ezt. Aztán már csak hátat fordítva neki vártam, hogy elmenjen. Nem reagáltam az igazgatásra csak a szavaira. De még azt is csak egy bólintással. Aztán mikor kiment csak néztem ki a fejemből és igyekeztem minél hamarabb elaludni. Fájtak az emlékek és fájtam magamnak is. Kérdések tömkelege kavargott a fejemben… A sok miért és hogyan. Amin már annyiszor átrágtam magam. Na most nem értem a végére… valamikor elaludtam…

*** Aznap; késő délután ***

Ugyan azok a képek, ugyan azok az álmok. Mik már hosszú évek óta kínoztak. Felfogtam, de szabadulni nem tudtam Tőlük. Most… most még ébredni sem. Fáradt voltam, aludni akartam még így szüntelen merültem vissza újra és újra az álomba. Újra a mozdulatlanság kínzásába… hogy nem tudok védekezni, hogy nem tudom, mi történik, hogy nem érzek mást csak azt az undorító illatot, hogy nem tudom, hol vagyok. Kiáltanék… de nem jön ki hang a torkomon. A fojtogató érzés, a kiszáradt torkom…
- NEEEEEE!!! ERESZ EL… * Akartam kiabálni, de nem jött hang. Le akartam taszítani, de a kezem nem mozdult. Erőlködtem, mindent próbáltam, de hasztalan.*
- Kérlek… engedj haza… *Zokogtam a semmibe némán, hisz a hangom még mindig nem hallottam. De halkan tettem, szinte könyörögtem. Be van tömve a szám? Vagy csak gondolatban kiabálok és kérlelem? Mért nem látom? Mért nem hallom? Érzem… csak érzem, hogy hozzám nyúl. Hogy ott érint, ahol senki másnak nem szabadna Shepyn kívül. Mikor magamba éreztem, ismét kiabálni akartam…*
- NEEEE… KÉRLEK… NE TEDD… * De csak a könnyeim pörögtek, hangom nem szól és a matatást még mindig érzem. Kapálózok… ne nem mozdulok.*

//Mira álma valóságos… Minden amit álmában tenni akar, de nem tud tükrözi a valóságot. Akkor le/meg volt bénítva. De most nincs így; hallod a szavait, kiáltását, látod, hogy „kapálózik” – ergo le akar valakit taszítani magáról -, a könnyeit… egyszóval mindent.//

Az ébredés nem volt kellemes. A fejem zúgott, ráadásul el is aludtam pár dolgomat a kanapén, annyira kicsavart helyzetben fogott el az álom. A jelek szerint nem igen érdekelt, amikor lefeküdtem, hogy hogyan is vagyok... aha, szépen lassan berémlettek az emlékek... cseszd meg alkohol és fejfájás... de aztán... meghallottam valamit, amitől azonnal kiszállt az álom és a morgósság a fejemből. A hangok a hálószobából érkeztek... és nagyon ismerősek voltak.
- Mira...
Felpattantam a kanapéról és berontottam a hálószobába... és a vér is meghűlt bennem. Oké, láttam már olyat, hogy egy katonának egy nagyon súlyos sérülést követően lázálma van... de ez, ez mindenen túltett. Talán azért, mert aki most kapálózott, sikoltozott, könnyezett és kiabált az ágyamban, az egy számomra kedves ember volt... és talán emiatt is blokkoltam le jó néhány másodpercig a látványtól. Mira szenvedett... és ez volt az a gondolat, ami végül kirángatott. Eszembe juttatta ugyanis azt, amit ígértem neki az este... hogy nem hagyom sokáig szenvedni őt. Már léptem is volna mellé, hogy felrázzam őt, de megtorpantam... a szavai... szabadulni próbál. Ha most felrázom és azt látja, hogy valaki fogja, még ha én is... ajkamba haraptam és már kezdett volna megölni a tehetetlenség... amikor eszembe jutott a B-terv. Kirohantam a szobából, majd pár másodperc múlva visszatértem. Odaálltam Mira felé és a kezemben levő, kis nyeles edény tartalmát, jó hideg vizet zúdítottam Mira arcába és felsőtestére.
- Mira, ébredj! - kiáltatottam rá jó hangosan, talán még féltőn is. - MIRA!!!!

*Egyre jobban fájt, ahogy egyre jobban éreztem magamban. De nem a testemnek, bár az sem reagál… a lelkem… az volt az, ami minden egyes mozdulattal szakadt, s minden egyes könnycseppem savként marta végig. Elfáradtam s kezdtem beletörődni, hogy innen már nem szabadulhatok. Hogy feladom a küzdést… De ekkor… ekkor kidobott az álmom. A hirtelen hőmérsékletváltozástól görcsbe rándult a testem egy pillanatra és üveges tekintettel ültem fel az ágyon levegőt kapkodva. A nevem kiabálása nem jutott el a tudatom, csak a hang… hogy van itt valaki. Tekintetem keresett valamit. Egy fix pontot, aminek meg kellett volna lennie. De nem volt… éjjeli szekrény, nincs rajta, ajtó fölött sincs. Hol vagyok? S ijedtemben ki akartam ugrani az ágyból. Csakhogy rossz irányba lendültem. Az Én ágyaim sosincsenek fal mellett, most viszont arra kenődtem fel. Vagyis ez így nem igaz, hisz csak a hátam csapódott neki, de olyan erővel, hogy a tüdőmből kiszakadt a levegő. A meglepettség elég volt arra, hogy kissé észhez térjek. *
- Doki? * Pislogtam a férfire, de értelem nem volt a szememben. Ahogy a hangom is csak tengernyi kétségről, fájdalomról és kínról árulkodhatott. De aztán szép lassan feldolgoztam ám, hogy igen… Ő az. Így csak ott a fal mellett kuporodtam össze magzatpózszerűségbe, hogy még a térdeimet is átöleltem. Igyekeztem lenyugodni, de ez nem volt ilyen egyszerű… még mindig éreztem azt, ami álmomba történt. Még mindig rázott a zokogás.*

A terv megfogantatott, elvégeztetett és az általa táplált reményeket beváltatta. Nem is kellett az összes vizet ráöntenem Mirára, már a fele bőven elég volt ahhoz, hogy felüljön és felébredjen. De persze ez nem volt elég ahhoz, hogy megpróbáltatásaink itt véget érjenek. Egy akadályt legyűrtem, most jöhetett a következő... Mira ébredési ,,szokásai". Ez csak akkor rémlett fel bennem, amikor izomból nekivetődött a falnak és koppant is egy szépet. Elhúztam a számat a látványtól, de aztán sűrűn pislogtam. Megismert... észrevett és megismert engem. Ez keltett bennem némi reményt, hogy most nem kell fájdalmat okoznom neki ahhoz: magához térjen. Legutóbb még ennyi észrevétele sem volt a külvilágból. Most talán van némi esélyem rá, hogy jobb eszközökkel is vissza tudjam rángatni.
- Igen, én vagyok az Mira - szóltam lágyan, miközben leraktam a szekrényre a lábast és óvatosan leültem a lány mellé az ágyra. - Bocsi, hogy felébresztettelek, de a jelek szerint szörnyű rémálmod volt és jobbnak láttam így tenni. Nem kell félned, a lakásomon vagy, biztonságban.
Legszívesebben nyugtatólag végigsimítottam volna rajta, de amilyen állapotban volt, inkább nem kockáztattam meg még jobban felkorbácsolni a lelki békéjét.

*Vannak dolgok, amiket nem lehet leküzdeni. Emlékek, tettek, szavak melyek örökké bennünk élnek. Nem ez volt az egyetlen és nem is voltam ezzel egyedül. De míg a többi egy keserédes mosolyt csalt az arcomra, boldog csillogást a szemeimbe, addig ez… ez pokollá tette az életem. Mindig is tudni akartam, hogy mi történt és ugyan akkor felébredni, hogy ez csak egy álom. Egy szörnyű rémálom, amiből csak fel kell ébrednek. Annyiszor ébredtem már ebből, de újra és újra ott maradtak a kétségek, hogy tovább sújtják azt, ami már egyéként is fájt. Mint most is, s megannyi reggelen, éjszakán, míg rá nem jöttem, hogy mivel kerülhetem el. Ó nem, ezeket soha nem tudtam leküzdeni, de az utórezgéseket könnyebbé tudtam tenni. Mindössze csak a biztonság érzése kellett. De fogom Én egyáltalán valaha teljesen biztonságba érezni magam? Sosem az volt a kérdés, hogy múlnának-e ha tudnám az igazságot. Volt idő mikor így gondoltam, de meg tanultam ezzel élni. A kérdés az, hogy képes vagyok-e elviselni az igazságot, hogy készen állok-e megtudni. Nem. S talán pont ezért nem is kajtattam teljes gőzzel utána. Az ágy süppedésére összerezzentem, de ezt aligha vehette észre a másik, hisz már egyébként is zokogtam, vagyis inkább igyekeztem azt elfojtani. Nem néztem rá, csak még jobban összeszorítottam a szemeim, de nem féltem. Nem bántott volna, most meg pláne nem s nekem… akár hogy is, de szükségem volt valakire. Kissé lejjebb csúsztam és fejem a lábára fektettem, ahogy arcom a felsőjébe fúrtam, hogy ne lássa azt. ~ Mindjárt jobban leszek, csak pár perc az egész..~ Fogalmazódott meg a fejemben, az, hogy mit is kéne mondanom. De ez helyett;
- Nem emlékszem semmire… Én… én nem tudom, hogy mi történt Nicholas. Csak érzem. Minden egyes álmom mást mutat, s újabb kétségeket ébreszt. Még mindig érzem… * S ha lehetséges, akkor még jobban összekuporodtam, ahogy a kezeim az alhasamra csúsztak s egyébként is ökölbe szorított kezeimmel elkezdtem nyomni.*
- … Feszít, fáj… de nem tudok semmit sem tenni. Nem látok semmit, nem tudok mozdulni. Nem tudok haza menni Shepyhez… pedig tudom, hogy ott a helyem, hisz jön haza és anyunál ebédelünk. Anya azt mondta, hogy hamarosan megkéri a kezem, hisz most az Ő ötlete volt, hogy a szüleimhez menjünk. De egyszerűen nem tudok mozdulni… azt tesz, amit akar. * Akárhogy igyekeztem elfojtani, már hiába haraptam az ajkaimba az újabb rázkódást már nem tudtam elfojtani, amit a zokogásom váltott ki.*

Megtudtam pár dolgot most, amin kellett kissé filóznom, míg helyreálltak a dolgok. Azok a dolgok, amiket elmond, engem nagyon is emlékeztetnek bizonyos tünetekre, amiket annak idején elmondtak nekem a katonapszichológusok egy-egy közös italozás után. A fájó és feszítő érzés, a tudat, hogy nem tudnak semmit se tenni ellene, még ha akarnak, akkor sem. Azt mondták, hogy általában ilyesmiket egy nemi aktus után tapasztaltak a tüneteknél, méghozzá nem a kellemesebb fajtából. Az egyik kezem megremegett, amikor ennek az eshetősége felmerült bennem. Az ilyen embereket, akik ilyeneket csinálnak, élből meg tudnám fojtani, kibelezni és még társai, csak nem mennék most bele a részletekbe. Egy ilyen traumával a hátterében már pár dolog érthetővé válik Mirával kapcsolatban... de még így is nagyon sok a ködös folt és én se tudom, hogy most egyáltalán jó diagnózist állítottam-e fel. Csak találgathatok, így nem is teszem szóvá... abban viszont biztos vagyok, hogy nem az exe művelte vele azt, ha erről van szó. A szavak, amiket most kimondott róla, ahhoz túl kedvesek, hogy ő bántsa. Valami másnak kell itt a háttérben lennie... de már nem bírom ki, hogy ne érintsem meg Mirát. Annyira bújik hozzám, mint egy kiscica, aki védelmet keres. Így hát óvatosan megérintem a lányt és nyugtatóan kezdek el végigsimítani a hátán, vállától a hátközépig, utána pedig vissza.
- Ne félj Mira - suttogom neki a tőlem telhető legnyugtatóbb hangon. - Itt biztonságban vagy, senki se bánthat téged... ígérem.
Nem zavart, ha elsírja magát. Ugyanúgy nyugtató, csitító hangot adok ki, simogatva, már ha hagyja persze. De egyáltalán nem zavar, ha eláztatja a pólómat. Hagyom neki, hagy adjon ki magából mindent, aminek ki kell jönnie.

*Tekintve a tegnapi öltözékem így az ujjai a bőrömhöz érnek és még ebben az állapotomban sem tudom leküzdeni azt, hogy ne rázkódjon meg a testem. De ezt akár lehetett volna a néma zokogásom számlájára is írni, hisz nem húzódtam el, nem kezdtem kézzel-lábbal hadakozni ellene. S nem is mondhatnám, hogy illetlen volt az érintése. Nem féltem Tőle, egyszerűen nem volt miért. Csak csendesen hallgattam szavait, de aztán megráztam a fejem.*
- Sosem voltam biztonságban… Rick nélkül meg már nem is leszek. * Suttogtam a szavaira és nagyon igyekeztem össze kapni magam. A fásli előnye, hogy most viszont nem csak a kezeimet tartotta egyben, hanem a könnyeimet is felitatta, ahogy igyekeztem azokat letörölni. Pár mélyebb sóhajtás után azonban felültem és szépen lassan kezdet bennem realizálódni a helyzet.*
- Ööö… ez most hülyén fog hangzani, de hogy kerültem a lakásodra? * Hisz bizony fogalmam sem volt róla, viszont az egyértelmű volt, hogy baromira fájt a fejem és éhes voltam. Másnaposság tünetei melyeket a valósággal együtt a szervezetem is megmutatott. Összevont szemöldökkel és kérdőn néztem a másikra, ám sütött rólam az értetlenség. *
- És mi történt? *Kerekedtek ki a szemeim, ahogy a kis gonosz manó ezer megy egy képet pörgetett le a fejemben, hogy mi minden történhetett itt.*
- Mond, hogy van egy aszpirined és nem feküdtünk le. * Kezdtem el a halántékomat masszírozni. No igen… nem épp szoktam kertelni. Bár a testem ilyen téren nem jelzett változást, de lehet, hogy csak az álmom hatása miatt nem érzem.*

A helyzet nagyon lassan normalizálódott, de örültem neki, hogy most nem kellett erőszakot alkalmaznom. Mira reagált a szavaimra és bár még reszketett az elfojtott, rá tört indulatoktól, sokkal jobb volt a helyzet, mint legutóbb, amikor csak a fájdalom hozta őt vissza. A kezem folyamatosan simogatta őt, nem hagyva, hogy a depresszió visszarántsa őt az előző hangulatba. A szavaira persze reagáltam, mert tudtam, hogy nem szereti, ha hallgatok.
- Lehet... de amíg itt vagy... ebben a lakásban és én vagyok a tulaj... addig senki se bánthat téged.
Na ezután jött a kellemetlenebb része, mert Mira rákérdezett idekerülésének körülményeire. A jelek szerint az alkohol törölte jópár emlékét, vagy csupán kénytelen volt visszaemlékezni rá. Én pedig bajban voltam, mert ahogy megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, meglepettségemre nem sikerült... ami nálam eléggé ritka dolognak számított.
- Uh... legközelebb nem iszunk annyi rövidet - gondolkodtam el. - Hááát... én se emlékszem teljesen... annyi rémlik... hooogy... te kérted, hogy hozzalak ide... aztán... taxival jöttünk... te a saját lábadon feljöttél... beszélgettünk... ne, ne kérdezd, mit, nem rémlik... aztán kimentem és odakint dőltem le.
Ennyi rémlett fel, de igazából a beszélgetésünkre még emlékszem is. Csak nem akartam felkavarni a lány lelkét még jobban egy ilyen dologgal. Jobb lesz, ha ezt elemészti az idő a részéről. Amikor az utolsó érdeklődését is elmondta, én csak felálltam.
- Van, hozok - elindultam, de félúton megálltam. - Nem, nem feküdtünk le.... arra biztos emlékeznék.
Nem voltam benne biztos, hogy ezt nem szurkálódásnak szántam-e, de azért nem maradtam sokáig. Kibotorkáltam a fürdőbe, ahol megkerestem az egészségügyis ládát és magamhoz vettem némi fájdalomcsillapítót. Utána a konyhából hoztam egy pohárnyi hideg vizet és úgy tértem vissza.
- Tessék - adtam oda neki az aszpirint és a vizet. - Maradj csak nyugodtan itt, mindjárt jövök.
Kimasíroztam a szobából... hogy aztán pár perccel később, mire már talán valamelyest hatni kezdett a gyógyszer, egy tálcával a kezemben térjek vissza, rajta a reggelivel és az elengedhetetlen kávéval.

*Szavainak szerettem volna hinni, még akkor is ha az agyam bár tudta, hogy igaz de a lelkem valahol mégis visszautasította. Ó na igen, az a fránya nyughatatlan lelkem, mely ha megnyugodna talán már bele is halna… hogy a fene vigye el és ne is hozza vissza. Sokszor vágytam rá, ahogy a nyugalomra is. Így nem is válaszoltam, s akár képes lettem volna órákig is hallgatni a másikat. Na aztán már egyébként is kénytelen volt a másik a mesék beszélni mert a rövid távú memóriám vagy a hosszú? Mindegy, akárhogy is de felmondta a szolgálatot. Kíváncsian fürkésztem a másikat és igen csak az ajkamba kellett harapnom, hogy ne bökjem ki az első kérdést, ami felötlött bennem. Ami csak arra irányult, hogy a másik igazat mond-e. De e helyett inkább…*
- Egy frászt nem… csak enni kell előtte vagy utána, esetleg közben is. Én valamikor aznap délután ettem egy kis párolt zöldséget. Viszont nekem az az utolsó képem, hogy… öhm… Te komolyan megitattál Tequilával Noty? * Kerekedtek ki a szemeim, ám a becenevére még emlékeztem. Azt azt hiszem a jég miatt kapta, hogy emlékezett rá.*
- Az rémlik, hogy ugrattalak azzal, hogy itt alszom… De már nem tudom, hogy miért… egyszerűen nem jut eszembe.*Kezdtem egyre idegesebb lenni. Sosem szerettem, ha nem tudom, hogy mi történt velem. Azt meg pláne nem, hogy nem emlékszem semmire és most igyekeztem megerőltetni az agyam, hogy éledjen.*
- Héé… máris piszkálódsz? * Hajítottam felé a párnát jókedvűen mosolyogva. Ha azt mondja, hogy nem történt semmi, akkor hinnem kell neki. Mást úgy sem tudok tenni és különben sincs oka hazudni. Hmm… ha ezt még sokszor hajtogatom, akkor még a végén el is hiszem. DE már nem volt sehol…*
- Köszönöm. * S már vettem is be, azonban a másik megint eltűnt és Én csak visszadőltem az ágyra. Nem voltam benne biztos, hogy még fel kéne állnom. Aztán meg meglepetésemre kajával tért vissza a másik és a kávémmal, amit egy hálás mosollyal jutalmaztam, ugyan de a szemöldököm az űrig szaladt.*
- Oké… első alkalommal még ráírtam annak a számlájára, hogy vendég vagyok. Deee… Te mindig ilyen figyelmes vagy? Ne értsd félre köszönöm a re… vagyis a vacsorát és örülök neki, csak… anyám volt utoljára ennyire figyelmes mikor tüdőgyulladásom volt. Azóta a legkedvesebb gesztus is az volt, hogy a reggelinek nevezhető pizzát dobozostul az ágyba kaptam valami gyorskávéval, ami pocsék volt. *Na de aztán eljutott a tudatomig, hogy este van.*
- Te jó ég… hány óra? * Kerekedett ki a szemeim, ahogy a kinti sötétséget kémleltem és a kávémat a karmaim közé.*

Megforgatom a szemet.
- Ajj, te lány, hogy voltál te képes egyáltalán annyi élelemmel létezni? - na, mondjuk ez hülye kérdés, valahogy a deszka modellek is életben vannak még. - Ehm... igen, te kérted... azt hiszem.
Na ez már tényleg kezd K.O. lenni. Azért én szoktam emlékezni a dolgokra, bevetések idején akár fejből képes voltam a térképet felidézni... azt most ezért nehezen hiszem el, hogy némi piálgatás ennyire kiütötte az emlékezőtehetségemet... na, ezen majd meditálni fogok, mert jó lenne, ha tényleg emlékeznék mindenre.
- Hé, lételemem - vigyorogva visszahajítom a párnát Mirának, majd utána tértem a távozás mezejére, mielőtt zárótüzet kapok.
Jó volt látni, hogy Mirát megint sikerült meglepni. Nem tudom igazából, miért láttam ekkora örömöt benne, de kétségtelenül tetszett nekem, hogy tudok még újat mutatni. Mondjuk, ez is a jele annak, hogy én még azért nem vagyok egy befásult öregember hanem vannak újdonságok a tetteimben.
- Csak akkor, ha megérdemlik... te pedig illedelmes vendég vagy, szóval szerintem beleesel a kategóriába bőven - beleraktam a lány ölébe a tálcát majd én is visszaültem a helyemre.
A kérdésére csak összeráncoltam a homlokom. Na tényleg, mennyi is az idő?
- Ha jól tippelek, talán hétóra felé estünk haza - mondom, miközben előveszem a PDA-mat és ránézek az időre. - Fél öt van még csak... fura, azt hittem, több idő telt el.

- Mint láthatod, ha iszom, akkor sehogy. De alkohol nélkül egész jól, néha még enni is elfelejtek máskor meg unalmamban is eszek. * Vontam meg a vállaimat a röpke magyarázatra, ami talán már kissé túlmutatott azon, mint amire egyáltalán kíváncsi lehetett a másik. De mikor válaszolt a kérdésemre elnevettem magam.*
- Oookééé… remélem élvezted a helyzetet, mert több ilyen nem lesz. * Az élvezet részével csak ugrattam a másikat, azonban azt komolyan gondoltam, hogy több ilyen nem lesz. S remélhetőleg részegen is emlékezni fogok erre a mondatomra majd. A visszahajított párnát, csak a fejem alá dugtam, ahogy hátra dőlve néztem a mennyezetet. A másnaposságnak egyetlen előnye van, az embernek miközben szétmegy a feje nincs kedve túlbonyolítani a dolgokat, így nem is gondolja túl. S ebben az állapotba… Be kell valljam, örülök, hogy itt vagyok s az csak ráadás, hogy még boldognak is érzem magam. Ó nem, nem felejtettem el a gondjaim, a dolgaim… nagyon is tisztában voltam velük. Csak… csak egyszerűen nem érdekeltek. S ez még akkor is látszott mikor Noty visszajött. Meg sem próbáltam eltakarni az örömöm. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy annak örülnék jobban, ha csak a kapott vacsora számlájára írja vagy a valódi oknak. Mikor a tálcát az ölembe kaptam megemeltem és magam alá húzva a lábaim ültem vissza, a tálcával együtt.*
- Ha az a kedves vendég, aki két alakalomból kétszer nem hagy választást és kitúr az ágyból, akkor milyen az, akit nem látsz szívesen? * Közben persze beszéltem és mikor végeztem megpaskoltam magam mellett az ágyat, amit Notynak hagytam.*
- Ma te is ágyba reggelizel velem… * Mosolyogtam rá kedvesen azonban az idő hallatán csak még szélesebb lett a mosolyom.*
- Alig aludtam 10 órát és úgy érzem magam, mint aki jobban már nem is lehetne. Este, vagyis éjjel ki fogok dőlni, mint egy zsák. Mellesleg örömmel hallom, hogy még van időnk. Amúgy is meg akartam kérdezni valamit. Pár nap múlva lesz egy kisebb felhajtás a Holdon és nekem ott a helyem. Viszont oda nem illik kísérő nélkül menni… Ha nem melózol, akkor elkísérnél? DE!* Emeltem meg a kezem még mielőtt bármit mondhatott volna.*
- Ne értsd félre a kérésem, ha lehet. Semmi hátsó gondolatom vagy ajánlat nem volt mögötte. És most még magyarázkodok is… * Sóhajtottam lemondóan, hisz hangomban még Én is hallottam, hogy olyan kétségbe esetten próbálom kimagyarázni a nem létező céljaim, mintha az életem múlna azon, hogy miként értelmezi a másik a kérésem. Így inkább lányos zavaromat és a további beszédem, amivel csak még nagyobb bolondnak látszanék inkább az egyik szendvicsbe fojtottam, hogy véletlen se tudjak megszólalni.*

Oldalra döntöttem a fejemet, amikor Mira azt ecsetelte, hogy nem lesz még egy ilyen.
- Élveztem, de azért erre ne fogadj. Amilyen biztonságos életet élsz, talán nem utoljára raktam vissza a kezedet a helyére.
Kuncogok egy jót azon, hogy Mira a kedves vendég kilétét boncolgatja. Akármit mond, ő nálam szívesen látott vendég. Oké, aláírom, ezeket a reggeli eseteket nyugodt szívvel el lehetne hagyni, de hát na, semmi sem lehet tökéletes. Most meg már normalizálódott a helyzet, így semmi kivetnivalóm nincs vele szemben innentől... és még fájdalmat se kellett okozni hozzá... hm... ez érdekes... nagyon érdekes...
- A kedves vendéget akár át is rakhattam volna álmában a kanapéra, főleg, ha ilyen pimasz, mint mindig - szúrok vissza neki, de aztán reagálok a gondolat második részére is. - Nos, gondolhatod, hogy nem jut be hozzám... ha nagyon mérges vagyok, akkor még a lépcsőházba se.
Mira mellett ülve néztem, ahogy falatozik. Igazából nem értettem, mire gondol azon, hogy én is eszek, de nem kérdeztem rá. Csupán annyi adagot hoztam, amennyivel ő úgy ahogy jól lakhat az elinduláshoz majd. A tíz órás alváson csak mosolygok. Nekem gyakran annyi se adatik meg így a nagy tervezgetések közepette. De már hozzá vagyok szokva, régen se voltam nagy alvó, kevéssel is beérem... mondjuk oké, most eléggé rezgett a léc az este. Hiába, azért úgy mozogni erőbedobással... na de amit utána mond, azon pislogok egy kicsit. Nofene, még egy közös program... gyakorlatilag ösztönszerűen mondom az első gondolatot, ami eszembe jut.
- Amennyi időt együtt töltünk, lassan tényleg meg kellene kérnem a kezed - vigyorgok, kicsit visszautalva a legutóbbi napra, majd kisebb csend után reagáltam. - Miről lenne szó, hogy semmi hátsó szándék nincs benne?
Eléggé betáblázza a hetemet ez a leányzó...

- Talán nem. Azonban ez nem azt jelenti, hogy minden alkalommal kocsmába kötnénk ki. * Mosolyodtam el halványan. Ha akkor innék, mikor valami sérülésem van, már rég alkoholista lennék, és jobban járnék, ha ki sem mozdulnék onnan. Az áttelepítésre csak vigyorra húzódtak az ajkaim.*
- A kedves vendég meg másnap köszönöm helyett megpróbálta volna mélyebb ismeretségbe helyezni a kezedet a hátsóddal, szimplán azért mert hozzá nyúltál. * Ingattam meg a fejem halványan. Na igen, ez nem lett volna okos ötlet a másiktól. Annyira még Én sem lehetek részed, hogy a kanapén aludjak el, még akkor sem, ha másnap nem emlékszek rá. Akkor már inkább a föld.*
- Kíváncsi lennék, hogy milyen vagy mérgesen… * Billentettem ezúttal én oldalra a fejem kissé fürkészőn. De aztán csak vártam, hogy a másik megértse azt, amit mondtam, de nem. Ez valahol a fene se tudja miért, de nem volt jó érzés, hisz honnan is tudhattam volna, hogy nem érti, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, amit láttam, hogy nem jön s ez nekem úgy jött le, hogy nem akarja. S szemeimből el is tűnt, a korábbi boldog csillogás. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ha Ő nem akar akkor majd Én megetettem. ~ Csodás gondolataid vannak Mira… gratulálok hozzá.~ Szólt a gúnyos kisördög a fejemben. De igaza volt… nem kell erőltetni. Ami pedig az adagot illeti… két szendvics máris másféllel több, mint amit képes lettem volna megenni, pláne azzal a tudattal, hogy innen vacsorára megyek. De már hiába fojtottam az egyikbe a locsogásom nem esett jól. S mintha csak egy szivacsdarabot rágnék… nem volt kellemes érzés. Az első megszólalására csak felkaptam a fejem döbbenten, de teli szájjal nem reagáltam igyekeztem lenyelni előtte. Ahhoz meg még várni kellett, hisz a szivacs darab nem akart csúszni. Így le is sütöttem a tekintetem és kezemben tartott szendvicset csak visszatettem a tálcára. Nem, valahogy nem ment. Nem kellett, pedig korábban még éhes voltam. Na de jött a csúcskérdés, amire nem hogy vörösbe váltott az arcom, de még hirtelen köhögni is elkezdtem. A kávémmal segítettem magamon, hogy tudjak válaszolni és közben letettem a tálcát az éjjeli szekrényre.*
- Egy Farsangi jelmezes és/vagy álarcos bál lesz a Rezidencián. De mindegy Nicholas, az lesz a legjobb, ha úgy veszed, hogy nem kérdeztem semmit. Majd ha haza jöttünk megoldom, hogy legyen kísérőm, ha meg nem… hát űristenem. Tőlem nem meglepő, hogy egyedül látnak. Sőt, ez a normális. *Vontam meg könnyedén a vállaimat és egy mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy felpillantottam. De csak egy röpke pillanat volt, nem akartam a másik szemébe nézni.*
- Ami pedig a lánykérést illeti… nem, nem kell. Eszemben sincs, hogy bárki is a társam legyen és valakinek kitöltsem az idejét. Csak másnapos vagyok, és ilyenkor még nem gondolkozom, így hamarabb beszéltem, mint gondolkodtam. *~ No meg persze az is segített, hogy boldognak éreztem magam. De ez is csak ennek a számlájára írható.~ De ezt már nem mondtam ki, csak gondolatba került mellé.*
- Elnézést érte. S pont ezért még lemondhatod a holnapi indulásunkat. A vacsorát meg köszönöm, de nem vagyok éhes. És nem is tartanálak fel tovább, gyorsan összeszedem magam és megyek… * S bizony, ha csak nem tett valami olyat, ami maradásra késztett akkor bizony kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdő felé.*

- Neme? - húzom én is vigyorra a számat. - Mondjuk tény, idehaza is van fájdalomcsillapító... meg gondolom nálatok is.
Amikor Mira elkezdi ecsetelni, hogy mi várt volna rám, ha megcsinálom az átrakást, én csak kihívóan tekintek rá. Óóó, már megint játszani akar a kislány. Sebaj, legalább a hangulat oldódik.
- Ha a vendéglátó nem lenne tisztában a kedves vendég helyigényével, akkor erre felkészülve az ágyhoz kötözné, hogy még bosszantsa is... - szúrok vissza neki kardoskodóan.
Kicsit elhúzom viszont a szám, amikor a dühös énemet kérdezi. Sajnos abból jó még sohasem jött ki, ha én dühbe gurultam. Páran már megtapasztalhatták, mi van akkor... beszélni persze nem tudtak róla, elvégre már halottak voltak javarészt, a maradék meg valószínűleg alig emlékszik rá.
- Ha majd egyszer bajba kerülsz és ott leszek veled, akkor majd meglátod - osztom meg vele a jövőlátásomat.
Rápillantok az ételre és eszembe jut, hogy mit mondott korábban. Tény, a szendvicseket Mirának csináltam, de ez nem jelentette azt, hogy én se voltam éhes. Sőt... pár másodperc múlva a gyomrom is megkordult árulkodóan, hogy azért nem ártana pótolni az éjszaka és az előző nap során elvesztegetett energiamennyiséget. Főleg egy ilyen mozgalmas éjszakát követően. Szóval szabadkozva felvettem végül az érintetlen szendvics egyik felét, ugyanis ketté voltak vágva és elkezdtem falatozni, ezzel pedig Mira páros ,,reggeli" elképzelése is teljesült. Na viszont kicsit megijedtem, amikor a kérdésem után rákvörösen elkezdett köhögni, de végül nem kellett újjáéleszteni, se szájból szájba lélegeztetni, megoldotta a dolgot. Amikor viszont elmondja, hogy mire gondolt, kissé meglep vele. Nofene, ilyenek is vannak? Ha már így szóba került.
- Hm... és ha mégiscsak elmennék veled? - kérdezem halvány mosollyal az arcomon.
Viszont kicsit megijeszt, amikor megjegyzi, hogy akár le is mondhatom a holnapi kirándulást... na az eszemben sincs.
- Ugyan már Mira, miért mondanám le? Már mindent sikerült előkészíteni, két jegyet is foglaltam a reggeli járatra. Már csak el kell mennünk és kikapcsolódni egy kicsit - félrenézek, de nem zavartan. - Érdekes lesz ennyi idő után hazamenni.
...
- Ugyan, nem zavarsz. Mindig szívesen látott vendég vagy itt - mosolygok rá biztatóan, majd eszembe jut valami. - Na álljunk meg egy pillanatra... csütörtök van... nem ma mész a versenyre?
Ha látom rajta, hogy fel akar állni, akkor segítek rajta és leveszem a tálcát az öléből. Ha tényleg így van, akkor tényleg nem akarom útját állni, elvégre a program és az ígéret mindig fontos, még ha szívesen is látnám még itt egy darabig.

//200.//

- Nálunk? * Pislogtam a másikra értetlenül, de azért egy kis idő után sikerült dekódolnom a szavait és már ismét mosolyogtam.*
- Ott csak az van. A fájdalom csillapítok a lételemem. Ha nem lennének valószínűleg már valahol felfordultam volna valahol. * S ez igaz volt mind a gyógyszer értelmében és mind az alkoholra vonatkozóan. Bár az egyik csak fizikális értelemben a másik meg, nos lelki értelemben de az egyik hozza a másikat.*
- Igazán kedves a vendéglátótól, hogy bosszantja a vendéget. De hát ha ennyit ér a családi ékszere… lehet próbálkozni. * Vigyorogtam rá kihívóan. Mert, hogy utána tuti nem tudna gyermeket nemzeni soha többet az is tuti. Bár kitudja, hogy mennyire fejlődött az orvoslás ilyen téren. Ennek valahogy nem néztem utána.*
- Ó a baj mindig egyedül talál meg. Senki nem olyan hülye, hogy bevállalja a társaságom is, aki ismer. Hallhattad múltkor a srácokat… Ők is csak azért találtak meg, mert sürgette az idő őket… De hidd el, már a fél gettó tudja, hogy miként állítottad meg Őket és nem fognak még egyszer próbálkozni, ha velem vagy. * Vontam meg a vállaimat. Annyira azért nem bátor egyik sem. Most csak a külsőségek miatt volt az egész, no meg, mert amatőrök voltak. De ennyi. A kérdésére nagy zavaromban, hevesen megráztam a fejem mintha nem is Én ajánlottam volna fel a lehetőséget korábban.*
- Nem. *Csattantam fel a kisördög unszolására. Mely jelezte, hogy nem kéne minden határt átlépni és… ah… a franc vigye el az egész ilyen baromságot. Tényleg sok időt töltök Nicholassal. Ideje visszavenni… Jah, jó vicc… *
- Nyugi… semmi probléma nem lesz. Ha ismerősbe botlunk, igyekszem nem megenni reggelire és úgy viselkedni, ahogy az elvárt. De megígérni nem tudom, szóval, ha lovagok laknak arra a bemutatást nem ártana úgy kezdened, hogy „Ne érj hozzá, egyébként Ő Mira.” *Próbáltam kicsit felvidítani az elmerengő tekintetét. S kezem ösztönösen simított végig az arcán halványan és csak egy pillanatra. Utána már vissza is rántottam a kezem.
…
*S közben felálltam, és ha már biztos távolságba voltam a férfitől kezdtem el válaszolni és betámadni a fürdőt.*
- De igen… Nyolcra jönnek értem. Addig pedig még magamra kell…. * S a fürdőbe érve is beszéltem, persze hangosabban, hogy a másik hallja. Csak akkor fogtam be, mikor megmostam az arcomat egy kicsit. Kezem végig futott a hajamon. ~Vajon van nálam fésű? Kizárt…~ Így csak megtöröltem az arcom.*
-… erőszakolnom a bőr cuccot és elővadásznom a védőfelszerelésem. * Fejeztem be utána és kimásztam a fürdőből. A táskámból elővadásztam egy pulcsit, hogy azért ne fagyjak meg haza fele és a cipőm is felvettem. *
- Szóval megyek is… Köszönöm az éjszakát Noty. Holnap találkozunk. * S kis toporgás után amíg eldöntöttem, hogy nyomjak-e egy puszit az arcár vagy sem elmentem. Persze puszit nem kapott, valamiért… valamiért feszélyezettebb voltam. Inkább csak a vállamra dobtam a táskám és menekülőre fogtam. A lépcsőn pedig szinte rohantam lefelé… ki kell szelőztetnem a fejem. Hazáig menni fog… *

//Grat és Köszönöm a játékot Remek volt, mint mindig //

//Valamennyivel a sarkkörön történteket követően//

Jókora csobbanást lehetett hallani a kicsiny fürdőszobában, ahogy beraktam Mirát a kádba. Nyakig azonnal eltűnt a vízben. Belenyomtam némi tusfürdőt is, melyet felvertem, szóval a jótékony habok eltakarták a lány testét. Persze semmi olyan nem volt, amit eddig nem láttam volna. A lány letisztításának utolsó szakaszába léptünk. Amint hazaértünk, egyből vittem is be a fürdőbe... ennek már fél órája is megvan. Először Mira felsőjét szedtem le és dobtam azzal a lendülettel a mosógépbe. Csurom vér volt. Na de innentől se volt valami körülményességtől mentes a dolog. Kellett hoznom egy széket és ráültetni, hogy legalább a tartásával ne civódjak. Először a karjait tisztítottam le, mert az volt a könnyebbik része. Aztán jött a feje... a hajával együtt, és mivel neki jó hosszú volt, ez se ígérkezett könnyűnek. A hajával kezdtem, alaposan kiöblítettem/kikapartam az utolsó vércseppet is róla. Amint ez megvolt, volt mg egy öblítés, mielőtt az arcát és nyakát is vérmentessé tettem. Elég alaposan dolgoztam, szóval eltartott egy darabig. A dolgom végeztével elkezdtem megengedni az amúgy tűzforró fürdővizet. ez volt a szabvány eljárás, a seregben tömlőket is használnak, ha ők mentenek ki valaki a fagyból. Visszatértem Mirához... és észrevettem valamit. A pólója nyaka véres volt és úgy tűnik, bebefolyt alá is. Nyeltem egyet. Annak idején már azért meg akart ölni, mert bedobtam egy jégkockát. Reménykedtem benne, hogy most nem lesz semmi ilyen, szóval eltüntettem a pólóját is. Ezt követte a cipője, a nadrágja, a zoknija... mire megfordultam, a víz már a kellő mennyiségben megvolt, szóval elzártam a vizet és felemeltem az amúgy csak fehérneműben levő, pillekönnyű Mirát és mehetett is a vízbe. Ez majd kiolvassza, még mindig érzem a testén a hideget. Elrendeztem úgy, hogy ne csússzon le véletlenül se a víz alá. Csak utána sóhajtottam egyet megkönnyebbültem és támaszkodtam meg a kád szélében. Miért szórakoztam ennyit? Mirát mindenféleképpen meleg vízbe kellett volna tenni, de ha újra rakom bele, ahogy volt, a víz teljesen véressé válik... ha pedig így kell fel... és meglátja a véres vizet... hát így se szoktak könnyű ébredései lenni. Lehajtottam a fejemet, sóhajtottam egyet. Nem volt egyszerű eljönni az űrkikötőből, főleg a vöröske villogó tekintete miatt. De nem nagyon érdekelt. Közöltem mindenkivel, hogy majd máskor megbeszéljük a történteket, de most nem alkalmas. Szóval így jutottunk ide. Ránéztem az előttem ülő lányra. Egyszeriben a fejembe tódultak az Edinboroughban történtek emlékei... főleg az, amit hazafele jövet beszéltünk meg... megegyeztünk, hogy amíg pontosan nem tudjuk, mit várunk egymástól, nem találkozunk egy darabig. Ennek pedig már több hónapja volt. Azóta a világ is kezdett a feje tetejére állni. Én csak a hírekben követtem végig az eseményeket de... valahogy nagyon rossz előérzetem volt... elhessegettem a rossz gondolatokat, ahogy államat a támaszkodó karomra fektettem. Tíz perc még... utána kiszedem Mirát, kap száraz ruhát és mehet az ágyba... hacsak...