Sikátorok

New London kevésbé előkelő negyede, koszos kis kocsmákkal, ócska motelokkal.

*Bizonyára felkavarta a környék egyébként sem nyugodt környezetét az, hogy lezárták az utcákat és minden olyan vonalat ahol ki vagy be lehetett jutni. Az épületekben és azok körül biztonságiak helyezkednek el különféle helyeken. A nagy felhajtás oka nem más, mint a Protecktornő érkezése. Nem titok a nyilvánosság előtt, hogy ezen a környéken akarnak felhúzni egy bentlakásos iskolát, mely lehetővé teszi a kevésbé tehetős gyerekek oktatását. Bár ez még csak egy ötlet és bár minden elő van készítve mégsem ilyen egyszerű a dolog nyélbeütése. Egy fekete, sötétített üvegű autó áll meg és mielőtt kiszáll belőle a nő, két másik férfi is kiszáll felfegyverkezve. További két, jól öltözött férfi található a helyszínen. Az egyik kezében tekercsek találhatóak, míg a másik feljegyzéseket készít.
Mint mindig, most is hetekig terveztem ezt az egyszerű felmérést, hogy ne zavarjam meg a lakók kényelmét sem. Fekete szoknyám a térdem felé ért, és a fehér blúzom is tökéletesen volt vasalva. Ebben semmi meglepő nem volt, azonban mosolygós arcom szokatlan lehetett azoknak, akik nem ismernek.*
- Jó napot Ramirez… ha minden rendben, akkor talán kezdhetjük is. * Szóltam a férfihez, ki mint aki karót nyelt, úgy állt mellettem.*

Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy megint itt ragadtam a szülővárosomban, miután egy kalózakció közben leütöttek, aztán valahol errefelé tértem magamhoz. Pedig mindez nem volt olyan régen, mindössze talán csak egy hete. De ennyi idő rohadt lassan telik el, ha az ember folyton éhes és szomjas, fáradt, gyenge és beteg! Mert megfáztam, a taknyom szünet nélkül folyik és azt hiszem lázam is lehet már. A fejemen is lett egy seb amiatt az átkozott leütés miatt, ezért levettem a szakadt, olajzöld pulóverem és turbán tekertem belőle a fejemre. A porontyok azóta is vígan röhögnek rajtam emiatt és csak nagy ritkán hagyják abba.
- He-he-e, nagyon vicces, rohadt vicces!! - vicsorogtam kínomban. A hosszú ballonkabátom, a cipőm, a kezeim mind egyre mocskosabbak voltak, mert hát hol is fürödhetnék meg. Zavartam már saját magam is és órák óta csak bolyongtam a városban, közben meg általában hangosan fortyogtam. Épp ezt csináltam akkor is, amikor hirtelen az orrom elé került egy csomó élére vasalt fazon. Földbe gyökerezett a lábam és tátva maradt a szám is, ahogy hosszasan megbámultam őket. Főleg azt a kifakult néger nőt néztem jó sokáig. Nem is vettem észre, hogy a taknyom már a kabátomra csöpög, egy gyors mozdulattal a kabátom ujjába töröltem bele az orromat, majd határozottan odamentem az elegáns emberek közelébe. Egy szót sem szóltam, csak bele akartam hallgatni abba, hogy miről beszélhetnek.

- Minden rendben asszonyom. A hely üres és itt vannak a jelenlegi épület tervrajzai is, illetve az új épületé is. Bent mindent előkészítettünk, hogy szemügyre vehesse.*Hangzott a válasz és már épp indulni akartam befelé, mikor a szemem sarkából megláttam, hogy két ember lépet az érkező elé és hozzám is közelebb húzódtak a személyes biztonságomért felelősek. Nem értettem, hogy mi van mindaddig még ki nem tekintettem a két őr között. A látvány egyszerűen volt röhejes, azonban mégis szánalomra méltó. Akár milyen meglepő is, de még az olyan politikusokban is van együtt érzés mint jó magam vagyok. De ha másokban nem is, bennem biztosan.*
- Kérdezzék meg, hogy mit akar. * Adtam ki a parancsot, miközben kerestem a távolban álló férfi tekintetét és abból leszűrni, hogy milyen szándékkal érkezik. Ryan, azonnal közvetítette a kérdésem a mikrofonján keresztül mely alig volt látható. Szívem szerint azonnal oda mentem volna hozzá és elláttam volna. De nem lehettem ilyen gondtalan a saját biztonságom érdekében.*

Nézzenek oda, ezekhez oda sem lehet férkőzni! Meglepetten néztem a utamat hirtelen elálló alakokra. Egy pillanatig azt hittem, hogy reflexből belém lőnek egy kábító lövedéket, ezért ijedtem még a kezeim is magam elé kaptam védekezésből. Miután semmi ilyen nem történt, az egyik megkérdezte, mit akarok.
- Hogy...hogy én? - gondolkodtam el magam is a kérdésen. Mit is akarok én itt...? Azt sem tudom hol vagyok, tehát akarni sem akarhatok itt semmit. Vagy talán igen?
- Én csak... - kezdtem el választ adni, de máris elakadtam. Csak néztem hol az egyikükre, hol a másikukra, miközben folyamatosan vissza kellett szívni az orrom tartalmát, hogy az inkább belül maradjon és ne kívül. - Hát én csak úgy hallgatóztam. - nyögtem ki végül, mire ki is tört belőlem egy zaklatott vihogás. Nem úgy tűnt, hogy a többiek ettől jobb kedvre derültek volna, egy tapodtat sem mozdultak!
- Amúgy csinos az a hölgy! - böktem a szigorúan néző úriemberek mögé. - Vigyázzon kisasszony, nehogy maga is megfázzon abban a szoknyában! Látja, én is megfáztam! - kezdtem átkiabálni az öltönyös védőfalon.

*Nos igen. A biztonságiakat nem igazán hatotta meg a röhögés. Vagyis ha mégis, akkor csak még gyanúsabbá tették a férfit a számukra. Azonban az Én érdeklődésemet fel kelltette, nem tűnt jól. Még ilyen messziről sem. *
- Javasolni tudom, hogy kotródjon innen. A terület le van zárva és senki nem léphet be engedély nélkül. *Szólt a mogorva hang a hallgatózást hallva, amit természetesen már tolmácsoltak is felém.*
- Az a kisasszony, Anastasia Camilon. A Protector. * Hangzott újra a válasz és én csak álltam Ryan mögött tehetetlenül. Igazából tehettem volna valamit de veszélyesnek ítéltem és biztos voltam benne, hogy a többiek is osszák a véleményem.*
- Anastasia mennyünk… * Invitált Ramirez. Mire csak feltartottam a kezem. *
- Maradjon itt kérem. Ryan… mennyünk közelebb. Az a férfi nincs jól. * Tettem a kezem az előttem magasodó férfi vállára.*
- A látszat csalhat Ana… *No igen. A higgadt és nyugodt válasz. Sosem értettem, hogy lehet valaki ennyire szívtelen, ha dolgozik.*
- Motozzák meg és ha nincs fegyvere akkor oda megyünk! * Ez már parancs volt és ha a férfinek nincs fegyvere vagy azt leadta oda mentem. Természetesen a másik két Őr is jött velem aki eddig is mellettem volt.*
- Segíthetek valamiben uram? * Kérdeztem kissé mosolyogva, azonban tekintetemben némi aggodalom tükröződött.*

- Nahát, le van zárva a környék? Akkor én hogy kerültem ide? - csodálkoztam, mert nem is emlékszem arra, hogy keveredtem ide. Egészen máshol jártak a gondolataim, csak vitt a lábam. Valami résen át mégis bejöttem. Valahol egészen csodálatos, hogy úgy kerültem egy lezárt területre, hogy észre sem vettem! Talán pont ezért sikerült bejutnom, mert nem volt bennem az a nyomasztó gondolat, hogy ide én nem jöhetek be!
- Ó, nahát... - csodálkoztam rá arra, hogy maga a Protector van itt! Erre máris megcsillant a tekintetem.
- Képzelje, régen az államiak űrhajóinak a hajtóműveit is én fejlesztettem! - kiáltottam fel lelkesen, miközben a nő tekintetét kerestem a távolban. Közben megpróbáltak megmotozni, ami nem kis felháborodást váltott ki belőlem. Egyet hátra is léptem.
- Velem így nem bánhatnak! Amit az előbb mondtam, az igaz! Én az államnak dolgoztam! Én nem vagyok rossz ember! - kezdtem ordibálni és ha tudtam volna, a tekintetettem nyársaltam volna fel az összes férfit itt! De ők rám sem hederítettek, csak odaléptek hozzám és végigtapogattak. Még mielőtt belenyúlhattak volna a zsebembe, megelőztem őket és kikaptam onnan a pillangókésem, majd azzal a mozdulattal jó messzire el is hajítottam a fegyverem. Inkább majd utána megkeresem én, mintsem hogy elvegyék tőlem!
- Más fegyverem nincs! - válaszoltam még mindig sértődötten. Közben a Protector is idejött, de nem tudtam túltenni magam az engem ért sérelmeken, ezért rá is csak úgy tudtam nézni, mint a többiekre.
- Maguk idejönnek beszélgetni és lezárják az utcákat?! És mi van, ha én itt lakom?? - hadonásztam és kiabáltam, amennyire csak a náthától bírtam. Szúrós pillantásokat vetettem a nőre és megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de ebben hamar meg lettem akadályozva. - Beszélgessenek a kényelmes, fűtött irodájukban!!! - ordítottam oda neki teli torokból.

*Csak álltam és végig néztem, ahogy ellenkezést nem tűrve megmotozzák a férfit. Ebből nem akartam engedni és addig, míg nem bólintottak, hogy fegyvertelen nem is indultam. Az örök nem válaszoltak a férfi kérdéseire. De mikor oda léptem a fogadtatás nem épp volt baráti. A kiabálásra kissé meghökkentem, és ha nem uralkodtam volna a testemen tuti, hogy meg is tántorodok Tőle. Rideg hangon, de mégis egy kis kedvességet csempészve bele válaszoltam.*
- Ha itt lakik, akkor az egy sajnálatos dolog. De ez az épület már nem fog sokáig itt állni,a helyére egy iskolát fogunk felhúzni. Mint már megtudta, hogy ki vagyok így logikus, hogy azt záratok le amit akarok. Terepszemlét azonban nehéz irodából tartani. De segíthetek valamiben? *Tettem fel újra a kérdést miközben csak tovább figyeltem a férfit. Olyan… olyan elveszetnek és elhanyagoltnak látszott.*

A sok erőlködéstől, meg talán a láztól lassan reszketni kezdtem. A lábaim remegtek alattam, a fogaim össze-össze koccantak, amíg egy kis időre elhallgattam. Nem igazán tudtam, mit mondjak a nőnek, hirtelen minden gondolatom elszivárgott valahova.
- É..én... én csak... - kezdtem elmakogni a válaszom. - ...Csak haza szeretnék jutni. - feleltem egészen erőtlenül, de belül az érzések össze-vissza kezdtek szurkálni! Átöleltem magam és nyeltem egy nagyot. - Én csak itt ragadtam a Földön... - folytattam, de rossz volt hallgatni a saját szavaim. Valaha itt születtem, itt nőttem fel, itt éltem a feleségemmel és a gyerekemmel és most mégis idegen ez az egész hely! Csak "itt ragadtam"... Miért kell nekem az űrben laknom?! Mint egy számkivetett??
- Nem akarok hazamenni... - hangom már remegett és nem bírtam tovább magamban tartani a fájdalmam. Könnyek kezdek végigfolyni az arcomon és egy szó sem jött ki több a számon. Térdre rogytam a kezeimbe temettem az arcom. Elegem volt már ebből az életből, meg akartam halni, itt és most, minél gyorsabban. Meg szerettem volna kéni az egyik őrt, hogy lőjön fejbe, de egy fél szó sem jött ki a számon, csak zokogtam és levegőért kapkodtam.

*Nem értettem, hogy mi folyik le a férfiben, de rossz volt látni ezt az elveszettséget. Mikor azt mondta, hogy haza akar menni akaratlanul is az öcsém jutott eszembe. Vajon Ő hányszor érezhette ugyan ezt? *
- Hol lakik? * Kérdeztem, ha megmondja, akkor haza juttatom bármibe is kerüljön ez. A következő szavaira azonban csak megráztam a fejem. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Mikor összebicsaklott a férfi az örök azonnal szorosabban fonódtak körém, mire felcsattantam.*
- Idi0ták… *Kiabáltam rájuk és megpróbáltam kikerülni közülük, hisz egyik sem akart segíteni a férfinek. De Ryen határozottan elállta az utam, mire én hátba vertem.*
- Engedj el Ryan! * Parancsoltam és kikerülve a férfit mellé guggolva átöleltem a vállánál. Kissé féltem, hogy miként reagál, de bajom nem eshetett hisz minden mozdulatot figyeltek.*
- Css… nyugodjon meg kérem… * Duruzsoltam halkan a nyugtató szavakat.*

Hogy még véletlenül se legyen könnyebb nekem, a fejem ismét hasogatni kezdett, ami miatt már nyöszörögni is elkezdtem. Hallottam a nő szavait, de csak a fejemet csóváltam. Nem mondhattam el neki, hogy hol lakom valójában. Hiszen az nem valami jó, ha megtudná, hogy kalóz vagyok! Akkor vajon hogy fogok hazakeveredni, ha senkinek nem mondhatom el, hogy hol lakom...? Ez a gondolat még jobban gyötörni kezdett és tényleg nem tudtam már, hogy hova tovább innen. Talán soha nem fogok tudni visszatérni és itt maradok a Földön. De itt sincs már maradásom... és nem akarok se kórházba, se a sárgaházba, se börtönbe kerülni! Nem akarok az utcán se éhen halni!
- K..kérem... - kezdtem könyörögni a nőnek, de fel sem bírtam nézni a szemébe. - Nem...nem lakhatnék magánál? Csak egy kicsit... - a hangom olyan reszketeg volt, hogy alig hallottam. A kabátom ujjával - amelyik még tisztábbnak tűnt - letöröltem az arcomról a könnyeim. - Majd... majd aztán elkotródom, csak pár napig... megcsinálok bármit! Kér... - de nem tudtam végigmondani a mondatot, mert köhögni kezdtem és úgy tűnt, egy ideig abba sem tudom hagyni. Forgott velem a föld és minden perc olyan elviselhetetlenül lassan telt. Miért kell nekem ilyen lassan kimúlnom?? Miért pont nekem???

*Csak simogattam, nem foglalkozva azzal, hogy piszkos és büdös leszek. Mióta Frankot hoztam fel gondolatba hasonlatnak, nem tudtam egyszerű idegenként tekinteni rá mint ami valójában volt. A kérdésre meghökkentem és már ingattam a fejem, de könyörgése megállásra késztetett. A köhögése megijesztett és azonnal a biztonságiak felé fordultam, tanácsért. De egyhangúan a fejüket ingatták, egyedül Ryan bólintott, ami megkönnyebbülés volt számomra. De valószínűleg, csak azért mert tudhatta mit érzek.*
- Kérem… maradjon velem. Elviszem magamhoz… * Nyugtatgattam a férfit tovább simogatva, de ezúttal már az arcát.*
- Maguk, vigyék a kocsiba és szállítsák az otthonomba. Ryan, hívd fel a dokit, hogy legyen a házamba és azonnal induljon. Hívj be pár embert még a biztonságiaktól piros kóddal. De egyelőre csak a biztonság kedvéért. Maga, szóljon Ramireznek, hogy elhalasztva és később felhívom. * Az utasításokat kiosztva újra a férfi felé fordultam, ha még nem ájult el.*
- Elviszik magát a házamba. Maguk mögött haladok Én is a másik kocsiba. *Szükségtelen volt közölnöm, hogy Ryan velem jön. Ez egyértelmű volt és csak bíztam benne, hogy a férfi nem fog ellenkezni. HA pedig elájult, hát csak könnyebb dolga akadt azoknak, akik a kocsihoz kísérik. Pillanatokon belül nagy felfordulás lett és már úton is voltak a házba…*

//New London - Temze part - Platánfa lakópark//

Úgy szégyelltem, hogy így nem bírtam magammal. Régebben sosem műveltem ilyeneket. Mi lett belőlem? A porontyok tették ezt velem?? Ki más, ha nem ők! Olyan érzelgős lettem, mint egy nő! Undorodtam magamtól és egyre kevésbé éreztem azt, hogy én férfi lennék...
A nő válaszára csak bólogattam párat és innentől hagytam, hogy minden csak úgy történjen körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit a felnőttek megragadnak a kezénél és ide-oda rágatják a hatalmas világban. Nem ájultam el, de azt hiszem, nem is voltam teljesen magamnál. Csak meredtem magam elé szótlanul, arra sem emlékeztem már, hogy kik kísértek el a kocsihoz és hogy mikor, merre indultunk el. Ki sem néztem az autó ablakán, nyitva volt a szemem, de egész más dolgokat láttam magam előtt. És valahol egészen mélyen azt hiszem féltem is egy kicsit...


//New London - Temze part - Platánfa lakópark//

Nem lőhettem vaktában hátra, mégiscsak voltak itt járókelők. Bezzeg az üldözőimet ez nem nagyon érdekelte. Csúnya, égett sáv húzódott a bal karomon, ahol súrolt az egyik lézerlövet. Komolyan nem hittem volna, hogy ezek ide, a földre is utánam jönnek...
Rohantam, ahogy bírtam, és befordultam egy sarkon. támadt egy ostoba ötletem. elkaptam a legközelebbi nőt, épp csak arra volt időm figyelni, hogy viszonylag csinos legyen. Magamhoz rántottam, a falnak vetettem a hátam, és megcsókoltam. Igyekeztem úgy tartani, hogy amikor az üldözőim elrohannak mellettünk, lehetőleg ne ismerjenek fel azonnal. Nem hittem volna, hogy sikerülhet, de mégis összejött. Csak akkor hagytam fel a csókkal, amikor befordultak a sikátor másik végében.
- Hát öhm... most jöhet a pofon - mondtam a nőnek.

Nem mintha nem lenne mindennapos, hogy az embert idegenek kapják le, de nekem sikerült meglepődnöm. Mint a filmekben: a lány, aki elvesztette az életét, járja az utcákat, mikor is a sarkon befordul a magas, sötét és rejtélyes idegen, akit üldöznek és megcsókolja a lányt. Mit nekem leleplező cikkek?! Romantikus regényeket kéne írnom... Úgy voltam vele, elfelejtem a dolgot és mindenki megy tovább a saját dolgára. - Ugyan, megesik az ilye... - Lendült a karom és teljes erőmből pofon vágtam a férfit. Reflex... Kristen reakciója, nem az enyém! Nyugtattam magam. A férfi ugyanis még egyenruha nélkül is felismerhető volt. Rendfenntartó...
- Hát... hát maga kérte. - vontam vállat mosolyogva.

Nem túl erősnek a nő. gondoltam lekever egyet, és mindenki megy a maga útján tovább. Ehhez képest megtántorodtam az óriási pofontól, és égni kezdett az arcom.
- Hű... Ez nem volt semmi. Jó erőben vagy...
Aztán derékon kaptam, és megint megcsókoltam, mert jöttek visszafelé a cimborák. ez olyan megalázó... Ugyanakkor, a bujkálásnak ez az alternatívája messze üti az összes többit...
- Hát... Nem szeretnék még egy pofont! Egy is elég volt. De valahogy kárpótolnom kéne téged... Na ezt már tényleg nem hiszem el!
Harmadszorra is elmentek erre. Ezek tényleg ennyire hülyék? De most már legalább kiszúrtak. Lézereső esett, és alig győztem félrerántani a lányt.
- Futás! Vagyis ne, maradj nyugton!
Most már visszalőttem én is, mire a fickók visszavonultak. Csak ekkor éreztem meg a fájdalmat az oldalamban. A francba!
- Hát... Ez nem jó... - kicsit megbicsaklott a térdem, de azért tartottam magam - Jobb lesz menni!
Kézen fogtam a lányt, és már mentünk is... Felfelé. Mivelhogy a repülést láttam az egyetlen kiútnak.
Lehuppantunk egy háztetőre. Kis szerencsével nem látták, merre tűntünk el... A hátamra feküdtem, és mélyeket lélegeztem.
- Harmadszorra már nem vennéd be, hogy jönnek, igaz? - kérdeztem.

Mielőtt bármit mondhattam volna a férfi szája ismét az enyémre tapadt. Ez már beteges... De, még mindig nem vele haladtam leggyorsabban. Hogy ribanc? Bár nem önszántamból, de most legalább ismertem azt, akivel, ha még párszor visszajönnek az üldözői, lassan nyilvános pettinget folytatok. A csók nem zavart össze, a lövöldözés bosszantott, ám, mikor a levegőbe emelkedtünk, már felmondták a szolgálatot az idegeim és felsikítottam.
A tetőn való huppanás után, legyőzve ellenérzéseimet, amik nem is lehettek volna, ugye, leguggoltam a férfi mellé és feltűrtem a felsőjét.
- Ha ez segít, még senkinek nem jött össze, hogy alig két csók után sikítsak. - kezdtem tanulmányozni a sebet, majd csak nem bírtam megállni és a férfi hasára csaptam. - Túléled!

Ködösen az jutott eszembe, hogy mintha valami ösztönös ellenszenvet éreznék az irányából, de nem tudtam ezt hová tenni. illetve, tudtam, hisz nem bántam vele épp lovag módjára.
Hangosat nyögtem, mikor a hasamra csapott. Ezt vajon miért kaptam...? Ennyire megorrolt volna egy kis csók miatt?
Felültem, és közben a szárnyaim eltűntek. Amúgy is nyomták a hátam, amíg feküdtem...
- Hát, az nálam is új rekord... De hát az ilyen futtában létre jövő kapcsolatokban azt hiszem a sikításnak is hamar el kell jönnie...
A sebre szorítva a kezem felálltam, és odaléptem a lányhoz.
- A nevem Tyler Franks. Azt hiszem, itt leszünk még egy darabig, mert odalent elég serényen keresnek engem, szóval akár össze is haverkodhatunk. Nyugi, nem csókollak meg többet. Legalábbis amíg nem kéred.
Azzal kezet nyújtottam neki.

- Jah... még emlékszem. - szorítottam meg a kezét, mire tudatosult bennem, hogy mit is mondtam.- Igen kitartóak. - mentettem a helyzetet.- Zoey Davis. - mutatkoztam be, majd léptem hátra párat.- Nincs különösebben sürgős dolgom, és így van időm arra is, hogy meghallgassam mibe is rángattál bele.- Vajon még mindig marsbéli vadászt játszik? Kételkedtem benne. A szituáció nem erre utalt és az is régen volt már, mikor találkozott Kristennel. - És nem. Csókban válogatós vagyok.

Felszaladt az egyik szemöldököm, aztán leesett, hogy nem rám emlékszik, hanem az üldözőkre. Na igen... Hát, van ez így. Nem vagyok egy romantikus alkat, de erre a nőre azért emlékeztem volna, ha találkozunk...
- Hát... Ez egy igen hosszú történet.
Leültem, és a mellvédnek vetettem a hátam. Fájtak a sérüléseim, de már gyógyulásnak indultak. Átalakulva persze gyorsabban menne, de a denevérszárnyak kilógnak a mellvéd felett... Intettem a lánynak is, hogy üljön le, úgy nem lehet majd látni.
- Ami a csókot meg a válogatósságot illeti, tudom, hogy csak a düh beszél belőled, de esküszöm, más helyzetben előbb vacsorázni vittelek volna. - vigyorogtam. - Na jó... Akkor lássuk, mibe is kevertelek... Azok ott marsi bűnözők, akik idáig követtek. egy ideig nekik dolgoztam, de nem vette be a gyomron a dolgaikat, és lelőttem párat közülük. Aztán most nemrég szabadság címén visszamentem, mert még Rendfenntartó koromból... Igen, igen, tudom, rablóból lesz a legjobb pandúr, és a többi... Szóval, Rendfenntartó-koromból maradt egy rögeszmém, és annak akartam utána nézni. Emlékszel a Palmer-ügyre? Pár éve jó nagy publicitást kapott.

Leültem a férfi mellé, és milyen jól tettem! Ha ittam volna, kiköpöm, ha ettem volna, felköhögöm, ha levegőt vennék, jutna oxigén az agyamba...
- A táskámba nyúltam és előhalásztam a cigimet, majd sietősen rágyújtottam és igyekeztem közömbös lenni. - Iiigen, dereng valami. Az a lány, aki kinyírta a szüleit mi?- a szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem kiugrik a mellkasomból.- De ő meghalt. Még a Marson, ha jól emlékszem. De igen, elég fura ügy volt. De gyors lefolyású.

Bólintottam, hogy igen, arról van szó. Rá akartam szólni a cigaretta miatt, hogy a füstjét kiszúrhatják, de aztán rájöttem, hogy az már túlzott óvatosság lenne. engem sem szúrtak ki, csak mert nővel álcáztam magam... Tényleg, miért nem? Nem hiszik, hogy fel tudok szedni egy nőt, vagy micsoda? Na mindegy.
- Igen, az az. Arra gondolok. Azért volt olyan gyors lefolyású, mert a lány bátyja valami zsaru vagy katona vagy ilyesmi volt, szóval közszolga. Tudod, hogy megy, ilyenkor példát kell statuálni. De a lány végig azt állította, hogy ártatlan, és volt valami érdekes elmélete a bátyjáról is. Szóval, azért mentem vissza a Marsra, hogy utána nézzek egy s másnak... Mondjuk a lány meghalt egy balesetben, szóval neki már mindegy, de ha kiderül, hogy igazat mondott, és a bátyja bűnös... De eddig csak pár apróságot találtam. Semmi bizonyító erejűt. De nem akarlak ezzel untatni, nem is fontos, csak belemerültem...

Joshua rendőr, legalábbis az volt. Ahogy a szüleim is. Az eljárással maximálisan egyet értettem. Csak a rossz gyereket csukták le.
- Ugyan. - legyintettem hanyagul. - Érdekesnek hangzik a dolog. Az ilyesmi... valahogy lenyűgöz. Szóval nem untatsz. - mosolyogtam. - De miből gondolod, hogy nem Kristen tette? A szép szempár ereje? - mosolyogtam cinikusan. Nem, nem ébredt bennem se remény, se semmi. Kíváncsiság. És talán még jól is jöhet a jövőben, amit a férfi talált.

Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a dolog. Hát jól van... Ezzel is elmegy az idő, végül is.
- Nem... Akkoriban csak egy homályos érzés volt. Megvolt a magam baja, és amíg a lány meg nem halt, biztos voltam benne, hogy ő a tettes. De aztán volt egy közös ügyem a bátyjával. Egy drogcsempész-bandára kellett lecsapni, és a marsiak részéről én vezettem az akciót, a Földről meg ő. Nem igazán volt szimpatikus... Nem osztotta meg az információit, és gyanúsan sokat tudott... Érted. A bandát elkaptuk, de én utána kicsit beletúrtam a fickó múltjába. Egy rakás rendőri túlkapás volt az aktájában, még egy felfüggesztés is. A pszichológusi vizsgálaton is elhasalt egyszer. Ehhez képest a húgának még csak egy tilosban parkolása sem volt soha. Szóval, ha profilt alkotsz kettejükről, és összehasonlítod, akkor nem a nő tűnik bűnösnek, hanem a bátyja. Ezért foglalkozom a dologgal.

-Azta... ez aztán a nyomozói munka. - dörmögtem. Na, legyen. Kockáztassunk. - A lánynak voltak kisebb kihágásai, lévén újságíró volt. A bátyja meg akkoriban még mintazsarunak látszott. - nyomtam el a cigimet és gyújtottam újra. - Ha rám hallgatsz, nem foglalkozol az üggyel. Már nincs kinek békét szerezz vele és egy idegenért kockáztatni az életedet? Te megőrültél. - komolyan gondoltam. Ez, az én keresztem. Nem kell még egy halott, akinek a halála az én lelkemet terheli.