Helena Grey lakása

A konyhából áradó illatok èbresztettek... Most elõször èletemben, jutott eszembe. Emberek meg a kis "figyelmessègeik"... Ès èn meghatódtam. Na szèp...
Nagyot nyùjtózkodtam, bár a lègzèsem mèg mindig kicsit nehèzkes volt... Azt hiszem elmondhatom, hogy patkányosan èreztem magam... Ès biztos, hogy soha többet... Na jó, talán mègis... De mit is?
Edwardra mosolyogtam, ahogy belèpett a szobába...
- A tüzoltók már vègeztek? Ès lám... az egyik mèg fõzni is tudott... - vigyorogtam, makd megragadtam a narancslevet, mert már álmodni se mertem, hogy ihatok.
- Nagyon kedves tõled, hogy kèszítettèl reggelit. Holnap makd èn hozok valamit... Szereted a metamorfokat?

Leültem mellé az ágyra, és a tálcát az ölébe helyeztem.
- A hagyományos konyha híve vagyok... Semmi metamorf, meg egyéb izgő-mozgó dolog. És a csigákat és nyers dogokat és kerülném...
Amennyire meg tudtam ítélni, a lány jól volt, bár nem kerülte el a figyelmemet, hogy még nehezen vesz levegőt. Ez is elmúlik majd idővel.
- Tudom, meglepő, de ezt teljesen egyedül csináltam. Nem olajoztam össze a falat, nem robbantottam fel a kenyérpirítót, és nem égettem el semmit. Tudom, jobban örülnél pár izmos, borostás tűzoltónak, de sajnos be kell érned egy vénemberrel ma reggel. Mellesleg, voltam tűzoltó. Még a huszonegyedik század közepén, két évig. Szóval, ha vonzódsz hozzájuk, állok rendelkezésedre. - mosolyogtam.

- Èrtèkelem a felajánlkozásod, de èn az okoskodó, idegesítõ, tudálèkos, kötöszködõ pasik hoznak tüzbe... Jè, te pont ilyen vagy... - vigyorogtam, majd nagy kortyokban kezdtem inni a narancslevet. Mire kiürült a pohár, már kezdtem èlõnek èrezni magam.
- Nèzd Edward... a tegnapi napból nem sok maradt meg, de... az èletemet nem köszönöm meg neked. - A halál sose rèmített meg... Sõt, tegnap estig semmitöl nem fèltem... - De azèrt, hogy velem maradtál hálás vagyok. Viszont... emlèkszem rá, hogy azt mondtad, èrtem halandóvá válnál, ès velem halhatatlan lennèl. De miben más ez mondat nekem.mondva, mint az elöttem èlõ tizenhárom nõnek mondva, akiket szerettèl?

Szúrását csak egy fintorral reagáltam le. Megvan a helye a parázs vitáknak, szócsatáknak is... De ma reggel nem vágytam ilyesmire.
- Voltaképpen megmentettem, de persze, ahogy gondolod - feleltem alig leplezett ingerültséggel - Nem mintha köszönetet várnék. Hogy miért mérgezted meg magad, és miért akartál engem, már jobban érdekelne... De erre is ráérünk még.
Természetesen emlékeztem arra, hogy mit mondtam. Mindig mindenre emlékeztem. A kérdésére is mindig emlékezni fogok, amivel a súlyosan sebesült békés hangulatnak megadta a kegyelemdöfést.
Keserűen elmosolyodtam, majd belefogtam a válaszba.
- Nem tudom, miben más, Helena. Szerettem őket, és most téged szeretlek. Még sohasem volt olyan szerencsém, hogy halhatatlan nőt szeressek... De ha te azzá válnál, akkor örökre együtt maradhatnánk. Te más vagy, mint... Más vagy, mint bárki, akit ismertem. Nem kéne, hogy szeresselek, nem is volna szabad... De mégis szeretlek, és nemhogy nem tudok ellene semmit sem tenni, de nem is akarok. Vagy, aki vagy, és én pont úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem mondom, hogy tökéletesen elégedett vagyok... Jobban örülnék, ha nem kéne megküzdenem a figyelmedért egy tök idegen férfival. De ha kell, hát megteszem. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni... És nem hiszem, hogy ennyiből megérted.
Fogtam a tálcát, és a lány öléből az éjjeli szekrényre raktam. Aztán hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Igyekeztem beleadni minden szerelmemet ebbe a csókba, hogy ebből értse meg azt, amit szavakkal nem tudtam elmondani.

Láttam, ahogy a tekintete elfelhõsödik, de nem.szóltam. Csak hallgattam ès egyszerre sèrtõdtem.meg ès szomorodtam el. Ezen a csók sem segített.
- Azèrt akartalak megmèrgezni, hogy elüldözzelek. Hogy biztonságban tudjalak magamtól ès a fajomtól jó messze... Ès azèrt mèrgeztem meg magam, mert kèptelen voltam bántani tèged. Ès nem èrtem! - fakadtam ki - Neki is ott a lánya! Persze... õ mindent tud ès èn nem ellenkezhetek, de... - csüggedten nèztem a fèrfira. - Az èn dolgom, hogy megtegyem, amit mond. Emberek tucatjait vègeztem ki, vagy kínoztam meg... A testemet bocsájtottam áruba... Edward... Csak neked vagyok Helena. - nèztem a szemèbe. - De Helareynek születtem. Gyüjtõnek, gyilkosnak ès valakinek, aki egy nap a császár mellett uralkodhat...

Szomorúan sóhajtottam.
- Már megmondtam neked, hogy nem tudsz elüldözni magad mellől. Szeretlek téged, és ezért vállalom a kockázatot, bármilyen nagy is. Nem érdekel a főnököd, sem az, amit a múltban tettél. Ismerlek, vagy legalábbis azt hiszem, és én egy különleges nőt szerettem meg. Tettél rossz dolgokat... Én is tettem. Ezzel együtt kell élnünk.
Lánya? Furcsa volt, hogy Helena ilyen haraggal beszél egy másik Gyűjtőről, de nem tettem szóvá.
- És nem kell, hogy ez legyen a dolgot, kedvesem. Lehetnél velem. Elvehetnélek feleségül... Főzhetnél nekem... Nem kell, hogy őt válaszd. De sajnos egyszer majd választanod kell a két életed közül, és akkor vagy én, vagy a Császárod, de egyikünk el lesz hagyva. De addig a napig nekem Helena maradsz, a titokzatos, csodás nő, aki megtisztel a szerelmével.

Most jöhettem volna az ellenèrvekkel, miszerint nem csak a múltam tettem számára elitèlendõ dolgokat, de a jövõben is fogok, ès, hogy talán èn mèg el se fogadtam, amit õ tett...
Meg, hogy amiket elmondott, túl csâbítóak ahhoz, hogy egyâltalán gondoljak rájuk, ès persze, hogy èletem legrosszabb napja lesz, milor választanom kell majd, mert nem tudok...
De ezzel nem tudtam volna belè fagyasztani a szót, sõt inkâbb gerjesztettem volna vele, egyagânelõafáshoz meg fáradt voltam, szóval... Csak egysxerüen átöleltem a nyakát ès magamhoz vonva megcsókoltam.
- Szóval reggeli...

Lett volna még mondani valóm, de ahogy megcsókolt, nem tudtam ellenállni neki. Hogy is tudtam volna? A leggyönyörűbb nő volt, akit az utóbbi néhány évszázadban láttam. És az még csak a külső...
- Igen, reggeli.. - nyögtem, majd újra hosszú csókban forrtunk össze, ezúttal az én kezdeményezésemmel.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak azért csókoltál meg, hogy elhallgattass... -mondtam aztán - És tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy egyáltalán nem zavar... Helena Grey, vagy Helaray, vagy bármi is legyen a neved, tökéletesen és visszavonhatatlanul elvarázsoltál.
És, hogy tényleg ne szövegeljek annyit, megint megcsókoltam.

- Lebuktattál... tènyleg csak be akartam fogni a szád.... Ettöl függetlenül, mèg mindig nem kaptam meg a reggelimet... - mondtam kèt csók között.
Szokatlan èrzès volt csak pihenni, milözben a fèrfi kènyeztetett. Meghitt ès kellemes. Olyan pillanatok sora, amiknek nem akartam, hogy vège legyen...
- Mit szólnál, ha az ebèdet már együtt kèszítenènk el? - mosolyogtam. - Semmi humanoid... - forgattam a szemem ès öltöttem nyelvet játèkosan, makd ismèt megcsókoltam.
- Na akkor... el mondanát mit látok.a tálcán? - vontam magamhoz a reggelit ès kezdtem gyanakodva tanulmányozni.

- Együtt főzés? Hát... Nem garantálom, hogy nagy segítség leszek, de jól hangzik.
Visszacsókoltam, egy kicsit tovább is, mint ahogy azt ő tervezte, azt hiszem. Aztán fogtam a tálcát, és a lány ölébe tettem.
- Hát, kérlek szépen, ez egy meglepően jól sikerült reggeli. Az ott pirítós kenyér... Nem, azt az égettet ne nézd, az a pirítód hibája. Aztán... Az ott bacon, sütve, alig szenesen... Jó, ezt az egyet leszámítva mindegyik finom. Aztán, azok ott lágy tojások, meglepő módon tökéletesen elkészítve. És kávé meg narancslé. Már csak azt nem tudom, én mit fogok reggelizni - vakartam meg a tarkóm - Mert az eszembe sem jutott, amíg neked csináltam a te reggelidet.

Meredezõ tekintettem a tálcára... Hát, most elèg praktikus, hogy szinte bármit meg tudok emèszteni... Egy komlett ember után, ruhával együtt, egy kis szenes bacon csak csúszni fog...
A fèrfira mosolyogtam.
- Egyrèszt, az ètel attôl finom, hogy jó kedvvel kèszìtik, úgyhogy igenes sokat tehetsz... Másrèszt: nagyon szívesen osztozom veled a reggelimen. Ès vègül... Az, hogy milyen a lágytojás, majd akkor derül ki, ha megskalpoljuk... - nevettem.
Az emberek azèrt tudnak valamit... Ágyban reggeli, ami nem sikítozik, mellesleg... Ès az èrzelmeik is letisztultabbak ès nyíltabbak...

Mivel farkaséhes voltam, nem gondoltam úgy, hogy további győzködésre volna szükségem. Máris elvettem egy pirítós kenyeret, és hozzá egy bacont. Persze udvarias voltam, és a szenesebbet választottam, hogy a lánynak a jobbak maradjanak. Én amúgy sem figyeltem oda különösebben soha, hogy mit eszek...
- Hát... Ez meglepően finom. Ahhoz képest, hogy én csináltam. De a skalpolást rád bízom... Mégiscsak te vagy a szakács...
Ettem még egy falatot, majd folytattam.
- Tudod, a jó kedvből nálam nem lesz hiány. Csak ha túl bonyolult dolgot bízol rám, még lehet, hogy megkapod a hőn áhított tűzoltóidat...

- Mit nekem tüzoltók!.? Mikor van saját taviszörnyem.. - vigyorogtam szèlesen, majd bátorságot öntve magamba, neki kezdtem a reggelinek...
- Hm... ez tènyleg meglepõen finomra sikerült... - mosolyogtam. Azt hiszem ez az, mikor az ètel attól finom, hogy szeretettel kèszítette valaki neked... Nem èrdekelt, hogy a bacon íze picit szenes, ès az se, hogy a pirítós tùl száraz... ÈN kaptam... Edwardtól!
Odahajoltam a fèrfihez ès megcsókoltam, majd az egyik tojást kezdtem mèregetni...
- Na lássuk... - kocogtattam meg a tetejèt. Ha fõtt, hát fõtt... Ha nyers, mèg azt is meg tudom enni...

Ahogy landolt Dareios hajója, én már pattantam is ki belőle. Nem foglalkoztam vele, hogy a férfi még önmaga-e vagy sem... Az még ráér. Egy dolog érdekelt csak: hogy Helena vajon tényleg elfelejtett-e engem. Nem hittem, hogy ez lehetséges. Nem történhetett meg...
Az ajtaja előtt megálltam, és vettem egy mély levegőt. Felemeltem a kezem, de először nem mertem bekopogni. Aztán vettem még egy mély levegőt, és bekopogtam. Elvégre, ha itt állok, nem fog kiderülni, mi történt...
Vártam, hogy Helena ajtót nyisson és a nyakamba ugorjon, ugyanakkor rettegtem is tőle, hogy mi fog történni. Mert mi lesz ha tényleg nem emlékszik rám?

A kávèzás szent rituálèja közben zavart meg valaki... már ez elèg okot szolgáltat egy kivègzèsre!
Durcásan álltam fel... Na igen... De megjegyzem az arcát a kis pondrónak!
Felrántottam az ajtót ès vègignèztem a fèrfin... Nem állìtom, hogy rosszul lett összerakva... De erre nem èrtem rá most...
- Nem veszek semmit ès elègedett vagyok a jelenlegi vallásommal. Viszlât! - meresztettem rá a szemeimet. - Kár... se kìnzás... se fajtalankodás... se semmi kísèrlet. Inkognitó... hát persze. De maszk ide vagy oda, meztelenül azèrt elèg ismert vagyok...

A lábam az ajtórésbe tehettem volna, hogy ne csapja rám, de nem tudtam megmozdulni. A tekintete pont olyan rideg volt, mint az első napon, pont olyan hidegen és számítóan nézett rám, mint akkor, a torony tetején. Nem volt meg benne a bujkáló vidámság, és árnya sem annak a nőnek, aki felülkerekedett önmagán, és saját magának ártott, hogy engem megvédjen.
- Én... Nos, azt hiszem, szóval lehetséges, hogy tévedtem. A páromnak kellene itt laknia... A nőnek, akibe beleszerettem. De attól tartok, mégsem itt lakik.
A torkom és a szívem összeszorult. Hallasz, Dark Heart? Hallasz?! Ezért megöllek! Túl régóta élsz, és túlzottan magányos vagy. Istennek hiszed magad... De én elpusztítalak.
- Szóval, azt hiszem... Nem is tudom... Bemehetnék? Nem vagyok vallásos... Mától fogva nem, csalódtam az istenekben... De valamit el kell mondanom magának.

- Igen. Tèvedett! - mondtam kemènyen. - Ès mivel nem engem keresett, nincs is oka, hogy nekem mondja el... hát... azt, amit akar. Az istenekben pedig jól teszi, hogy nem hisz. Hazugok ès telhetetlenek... ráadásul többsègük nem is lètezik. - Forgattam a szememet.
A franc! Megsajnáltam... volt valami a tekintetèben.
- Sajnálom. Itt már csak èn lakok ès nem hiszem, hogy pont velem kène megosztania a gondolatait ès a bánatát. Pocsèk hallgatóság vagyok. Föleg a kávèm nèlkül. Ès dolgom is van... Szóóóval... - kezdtem becsukni az ajtót... - Èg Önnel!

- Meg tudom érteni. Az a kávéfőző isteni kávét készít - mondtam szomorú mosollyal.
Persze megakadályozhattam volna, hogy rám csukja az ajtót, de mi értelme lett volna? Nem ismert meg engem. Nem tudta, ki vagyok. Nem emlékezett sem arra, ahogy táncoltunk, sem arra, ahogy szeretkeztünk, vagy arra, ahogy vitáztunk vagy ahogy meg akart ölni.
- Hát, azért köszönöm, Helena. Legyen szép napod.
Azzal elindultam lefelé a lépcsőn, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Dark Heart... Legyen átkozott a perc, amikor valami ostoba istenség megteremtett téged! És lesz még egy perc, amit el fogsz átkozni... Annak a perce, amikor újra rád találok...

Ismèt kitártam az ajtót... A nevem mèg megtudhatta az ajtóról, a lenti tábláròl, vagy hívóról... vagy bárhonnan... De akkor mièrt mondta, hogy más valakit keres? Ès a kávèfõzõ? Èn magam vettem ès...
- Várjon! - szóltam utána. Nem engedhettem.el úgy, hogy nem derítem ki mit akar! Ez... túl sok furcsaság...
- Ki maga ès mièrt jött valójában? - ujjaim az esernyõtartónál matattak, az izombènítót keresve.
- Ès ne hazudjon! - Nem paranoia... óvatosság. Mègha eltúlzott is... Talán csak blöff... De... ha a bejutási cèlja mögött, valami veszèlyesebb rejlik, azt meg kell tudnom.

Ezt már ismertem. Meg akart tudni valamit... És nem riadt vissza semmitől, hogy ez sikerüljön neki. És nem volt kétségem afelől sem, hogy az a kze, amit épp nem láttam, valami nagyon nem kellemes méreg után kutat.
- Na jó, elmondom. a nevem Edward Holmes, és egy olyan fajhoz tartozom, amit a világ nem ismer. Te meg én egy párt alkotunk, és szeretjük egymást, de egy szeszélyes téridő-isten, büntetésül azért, mert segítettem egy őrült fajtársamnak visszatérni a halálból, amit egyéb ként én magam is rossz ötletnek tartottam, szóval ezért büntetésül, vagy csak mert egy idióta, törölte rólam az összes emlékedet. Mindent tudok rólad, és bár eleinte azt hittem, meg kell, hogy öljelek, beléd szerettem, és most ott tartunk, hogy vívódunk, mert mindkettőnkre nézve életveszélyes, hogy együtt vagyunk. Ez a színtiszta igazság, de olyan hihetetlen, hogy én a helyedben biztosan lelőném magam.

Mèreg után matató kezem megállt ès felvontam a szemöldököm.
Tud mindent... Ez igaz lenne? Ha az... a fèrfi nem maradhat èletben!
- Tehááát... Tètelezzük fel, hogy amit mond, az igaz... Csak a vicc kedvèèrt. Meg akart ölni... ez ok lenne arra, hogy lelõjem... igaz. Ha valóban... khm... szeretõk voltunk... ami szinte lehetetlen, mèg úgy is, hogy azóta töröltèk az elmèmböl... ès ez a kapcsolat èletveszèlyes volt mindkettõnre, inkább örülni kène, hogy vègeszakadt. - De az ismeretlen faj... ezt èrdekes lenne kideríteni... - Tehát... Edward... Talán inkább egy kiadót kène megkeresnie, mert a törtènete bár fikció, de bájos.

Szomorú mosollyal az arcomon vállat vontam. Természetes, hogy ezt válaszolja.
- Mondtam, hogy nem fogod elhinni. Néha, nagyon ritkán, a valóság bármilyen mesénél színesebb tud lenni. És igen... Örülnöm kéne, hogy vége, hogy téged nem fenyeget többé veszély. De nevezz önzőnek, nem tudok örülni, mert te vállal ni akartad azt a veszélyt, ahogy én is. Tudod, szívesen ringatnám magam abba a hitbe, hogy egy szerelmes csók megtöri az átkot, de ez tényleg nem mese. Ez a rideg valóság... De ha egyszer, véletlenül, eszedbe jutna valami... Bármi... Vagy csak rájönnél, hogy túl pocsék író vagyok ahhoz, hogy téged kitaláljalak... Akkor megtalálsz. Minden vasárnap este az Empire State Building tetején foglak várni... Mert ott találkoztunk először. Vagy, ha félted tőlem a titkaidat, amiket elárultál, bár nem emlékszel rájuk... Akkor ölj meg, de kérlek, ne a mérgeiddel. Legyen gyors.

- Vannak nagyon gyorsan ható mèrgeim - villantottam farkasvigyort. Most mièrt ne? Ha már egyszer tudta... De nem tudtam elszakítani a tekintetem róla... a szemeirõl... a szomorú, nagyon öregnek látszó szemeitõl...
Valami megmozdult a bensõmben... Persze, ha telepata... Ès, ahogy beszèlt... amit mondott... Az elsõ elvarázsolt, a második emberinek ábrázolt, ami NEM vagyok! De a tudása rôlam... mègis kitõl?..
- Nincs nekem erre idõm! - csaptam be dühösen az ajtót, majd neki támasztottam a hâtam.
Szuper! Mert a kiküldetèssel nem volt elèg bajom!

- Ebben egészen biztos voltam. - bólintottam, már majdnem vidáman - DE azért mégis inkább valami gyorsabb mellett döntenék. tudok pár dolgot a mérgekről, és minél többet tudok meg róluk, annál kevésbé szimpatikusak.
Ahogy a szemembe nézett, mintha egy pillanatig felismerést láttam volna megcsillanni az övéiben, de aztán elmúlt. Talán ott sem volt, és csak én szerettem volna látni. Láttam az arcán, hogy vívódik, hogy kíváncsi, de dühös is... Magam is meglepődtem, milyen jól megismertem ilyen rövid idő alatt.
- Hát persze, hogy nincs rá időd... Hiszen most már nem tudod, ki vagyok... És nem tudod, miért lennél velem - mondtam az ajtónak, majd újra elindultam lefelé a lépcsőn.