Helena Grey lakása

Egy apró, de elegáns lakàs. Aki belèp, egy elôtèrben találja magát, ahonnan a fürdõszoba, ès a nappali is nyílik, utóbbi fala kôberakásos, bal oldalát pedig az áttetszõ-kèk konyhapult uralja.
Jobb oldalon nyílik a hàlószoba, hatalmas, a fèl szobàt elfoglaló franciaággyal.

A lèpcsõn felfelè azon járt az agyam, mennyire okos dolog felvinni a lakásomba a fèrfit, aki közölte: megöl? Igen megfontolt...
Kattant a zár ès èn elõre mentem, majd ledobtam a pulcsimat. Így persze láthatóvá vált a sebeim egy rèsze, de nem izgatott túlzottan. A nappali falát beborító kèpek viszont annál inkább... Èn, ahogy átveszem a diplomám, èn ès egy óriáspizza, èn a szülinapomon egy egèsz sereg ismerössel, összeöleljezve egy barátnõmmelll... ès így tovább. Vidám voltam ès boldog. A katakombákban mindenkinek azt mondtam, ezek csak a látszat kedvèèrt kellenek, ès szerettem volna, ha ez igaz is lenne.
A pultról elvettem a fèrfi kis szrkezetèt, majd felè nyújtottam.
- A szerszámod. Mehetsz is.

Ahogy megláttam a karján és a vállán a két új sérülést, elfintorodtam. Aztán körbenéztem a lakásban, és széles vigyor ült az arcomra.
- Tudod, egy császárához hű, gonosz, profi bérgyilkosnő-Gyűjtőtől nem egészen ilyen dekorációt vártam volna. De ne is mond semmit, ez nyilvánvalóan csak az álcád része, és az, hogy a boldog pillanataidat raktad ki a falakra semmitmondó műalkotások helyett, amik álcának ugyanolyan jók, nyilván csak a véletlen műve.
Elvettem a csavarhúzót, és megnyomta a gombot, miután állítottam egy kicsit a tárcsákon. Felkapcsolódott a lámpa, majd az újabb gombnyomásra le.
- Működik - mondtam meglepetten - Pedig azt hittem, szétszeded majd, hogy lásd, hogy működik, aztán meg nem tudod jól összerakni. Na mindegy.
A zsebembe süllyesztettem a kis szerkezetet, majd léptem egyet a nő felé.
- Hát persze, természetesen elmegyek. Amint meggyógyítottam minden sebedet. Hol vannak még ezeken kívül?

Igaza volt... ès nem, a kèpekkel kapcsolatban. De magyarázkodni nem akartam, így egy vàllrándìtással feleltem.
- Láthatod... jól összeraktam. - vigyorogtam. Valójában nem szedtem szèt, csak az utcán járva kapcsolgattam. Arra nem jöttem rá, mit is csinál, de valamit biztosan. Ezt abból szürtem le, hogy a mellettem elhaladók kitartón káromkodtak.
- Nem... A vágások meggyógyulnak maguktól. Nem kèrek a parkban elõadott, fèlreèrthetö gyógyításodból. - tiltakoztam. - Köszi, hogy beugrottál, de sok dolgom van mèg. - fordítottam meg a fèrfit, majd kètkèzzel kezdtem tolni a bejárati ajtó felè.

Hagytam, hogy az ajtó felé tuszkoljon, de azért a megjegyzését nem hagytam szó nélkül.
- Félreérthető? Nahát, pedig én azt hittem, hogy teljesen egyértelmű.
A zsebembe nyúltam, és emlékezetből forgattam a csavarhúzó tárcsáit. A halk búgást Helena talán meg sem hallotta, sőt, még az is lehet, hogy a zár kattanását sem. Mindenesetre a bejárati ajtón most nem tudott kidobni, hacsak nem a régi, kulccsal működő fajta volt.
- És mégis mi dolgod van? Lehetséges, hogy tudnék segíteni. Elég sok mindenhez értek...

- Nem tudsz. Ès nem is akarom, hogy megpróbáld. - Persze nem volt semmi dolgom. Egy jelentèst ugyan be kellett volna fejeznem, de az ráèrt mèg. Csak egy forró fürdõt akartam ès nyugalmat. Meg talán egy forró fürdõt. Ès mègegyet...
Az ajtòhoz lèptem ès kinyi... tottam volna. Kixsit játszottam a zàrral, a kóddal, de be kellett látnom, hogy nem fog menni. Ès azt is sejtettem mièrt nem. Vagy ki miatt inkább...
- Ez nem vicces Edward Holmes. Ha te csináltad, márpedig te csináltad, akkor sürgösen nyisd ki az ajtómat, vagy az ablakon doblak ki! - nèztem rá feszülten. - A parkbèli viselkedèsed pedig igenis fèlreèrthetõ volt... Fèlreèrtetted, hogy ÈN mit akarok tõled.

Karba tett kézzel, a nyugalom szobraként, mosolyogva álltam.
- Ugyan, hogy zárhatnék be egy ilyen ajtót? Jól esik, hogy ilyen sokat feltételezel rólam, de nem vagyok képes ilyesmire. Nem lehet, hogy rosszul emlékszel a kódra?
Kimondhatatlanul élveztem a helyzetet. Szemtelenül végigmértem a nőt, majd elmosolyodtam.
- Szóval kidobsz... Te... Engem? Már csak ezért is érdemes volt ide jönnöm... Ami pedig a parkban történteket illeti, ne nézz hülyének. A visszafojtott sóhaj egy avatott fül számára épp olyan árulkodó, mint az, amelyik elhangzik. Márpedig az én fülem eléggé avatott. Mellesleg a kezeim is, ha gondolod, megmutatom.

- Legszivesebben lepofoznám az önelègült mosolyt az arcodról... - mondtam színtelenül, de mosolyogva.
- A sebemet szorítottad... a sikolyt tartottam vissza. A fürge kis ujjaidat pedig inkább az ajtóm kinyitásához használd... hamár olyan sokmindenhez èrtesz. - Valójában... El se hiszem, de akartam a fèrfit. A Földön nöttem fel... nem ez lenne az elsõ alkalom, hogy egy humanoiddal... De azokban nem volt semmi èrzelem... Úristen! A falba vertem volna fejem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat a fejembõl.
- Igen, ÈN doblak ki TÈGED. Mivel ez az èn lakásom.

Körülnéztem, mint aki csak most vette észre, hol is van valójában.
- Valóban, ez a te lakásod. Meglepően jól illik hozzád. Pedig azt hittem, hogy valami ízléstelen, sötét lyuk lesz, amivel kihangsúlyozod, mennyire nem vagy ember... A pofont pedig a szimpátiád jeleként fogom értékelni, Helena. Ugyan már, mire jó ez? Megjátszod itt a keményt csajt... Na mindegy.
A tenyerembe leheltem, és előbb a vállát, majd a karját gyógyítottam meg.
- Ha majd eldöntötted, akarsz-e tőlem valamit, illetve, hogy melyik fajba tartozol, keress meg.
Kinyitottam az ajtót, és elindultam felé.

- Nem játszom a nehezen kaphatót - mondtam sèrtõdötten. - Az vagyok. Az voltam... Annak kène lennem. - lèptem hátra. - Azèrt akarom, hogy elmenj, mert fèlek, hogy nem sokáig tudok "játszani". - komorodtam el. Csak úgy... Nem is tudom mièrt mondtam... Nem akartam, hogy igaz legyen.
- Köszi a gyógyítást. Jó látni, hogy megy máskènt is. Talán... fèltèkeny lettem volna, ha mindenkit úgy gyógyitottál volna... - álltam az ajtóban ès mosolyt eröltettem az arcomra.

Ez valóban játék, gondoltam. Amikor én vagyok kedves vele, ő utasít el engem. Amikor ő kedves, én lököm el magamtól. Véget nem érő, értelmetlen játék.
- Akkor ne játssz, Helena. Dönts végre arról, hogy mit akarsz.
Bár már a lépcsőházban jártam, most léptem kettőt visszafelé, és megcsókoltam őt.
- Megígérem, hogy senki mást nem fogok így gyógyítani - mondtam neki mosolyogva - Vannak még sebeid? Szívesen meggyógyítom őket. Ha akarod, akkor a közvetett módszerrel. Egy perc az egész...

A földbe gyökerezett a lábam, ahogy visszatèrt hozzám. A szívem pedig vadul kezdett verni a csóktól... A karjaiba akartam olvadni...
- Nem játszom Edward - suttogtam. - De nem akarom tudni, hogy mit akarok. Azzal... Nem akarok bajba kerülni. Sokat kockáztatok... Ès te is azt teszed, ha nem mèsz el, most azonnal. Nèzd... semmit nem tudsz rólam... - Utóbbi csak kifogás volt, annak se túl jó. De komolyan gondoltam.
- Ha viszont maradsz, ès... meg akarod gyógyítani a sebeimet... Akkor gyere be, mert nem akarom megbotránkoztatni a szomszèdokat.

Megint megcsókoltam, és finoman magamhoz húztam. Jó érzés volt a karjaimban tartani.
- És ha én vállalni akarom a kockázatot? Vagy azt mondom, hogy meg tudlak védeni? És igazad vam: semmit sem tudok rólad. De mindent tudni akarok. És ha az az egyvalami, amit tudok, nem riaszt el, akkor esetleg következtethetsz arra, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
Megfogtam a kezét és bevezettem a lakásba. Rámosolyogtam, majd a lábammal csuktam be az ajtót.
- Hadd lássam azokat a sebeket... És azt is elmesélhetnéd, hogyan szerezted őket.

Tudtam, hogy nem fogadna el, ha tudnà pontosan ki vagyok, miket tettem ès fogok tenni. De nem akartam elmondani... most mèg nem. A pillanatot akartam èlvezni.
Hagytam, hogy behúzzon a lakásba, ès hogy megcsókoljon. De reagálni nem tudtam... Rossz döntès... de túlságosan akartam... A karjaiban lenni, èrezni az illatát... egy órácskára másnak lenni.
- Nem... Attól tartok azt nem mondhatom el, hogy szereztem õket. A munkámmal járó kellemetlensègek. - hátráltam a nappaliba, majd szègyenlõsen húztam le a nadrágom, hogy a vágások a combjaimon láthatóvá váljanak. 'Rossz döntès!' Visszhangzott a fejemben. - Ès a hasamon is van egy.

- Én mégis azt kérem, hogy mond el nekem. Nem fogok bosszúálló istent játszani... De ha véletlenül összefutok azzal, aki ezt tette veled, akkor esetleg viszafizetem neki a kedvességét. Már ha él még... Máskülönben jobb, ha távozom. Egy perc múlva... - nyögtem még, amikor nekiállt vetkőzni.
Szótlanul odaléptem hozzá, és egy hirtelen mozdulattal elgáncsoltam, persze úgy, hogy ne essen el. Finoman a földre fektettem, és fölé hajoltam. Nem vesződtem azzal, hogy a közvetett módszerrel gyógyítsam meg, inkább végigcsókoltam mindkét combját, aztán óvatosan feltűrtem a ruháját egész a melleiig, és a hasáról is eltüntettem a sebeket. Utána fölé hajoltam, és szájon csókoltam.
- Most pedig eldöntheted, hogy még mindig el akarsz-e küldeni, vagy sem.

Reflexszerün vèdekezni akartam a zuhanás ellen, de ahogy megèreztem a fèrfi ölelõ karjait, csak hagytam, hadd eresszen a szõnyegre.
Az ajkamat harapdáltam, miközben az övèi a bõrömön kalandoztak. Lehunytam a szemem ès a földbe mèlyesztettem a karmaimat. 'Bakker!'
Ahogy abba maradt az izgató csóközön ès megcsókolt, nagyot nyeltem, ès úgy nèztem a fölöttem tèrdelõ fèrfi szemèbe.
- Mèg az elõzõ kèrdèsedre se feleltem... mègis itt vagy mèg mindig. - Felnyúltam ès tenyeremet a fèrfi arcára helyeztem. - Nem akarom, hogy elmenj...

Megfogtam a kezét, ami az arcomon volt, a szám elé húztam és belecsókoltam.
- Szóval nem akarod, hogy elmenjek, és nem válaszoltál az előző kérdésemre. Akkor vonjuk össze a kettőt. Maradok... És meggyógyítom minden létező és nem létező sebedet... Ha elmondod, hogy ezeket hogyan szerezted. Ha meg tudsz bízni bennem ennyire, akkor van értelme, hogy maradjak. Ha nem, akkor távozom, bármennyire is nem szeretnék.
Tudtam, hogy ez nem más, mint zsarolás, és valahol mélyen még szégyelltem is magam érte. De muszáj volt tudnom, mi történt vele. Tudnom kellett, hogy egy gyilkos párharcból szerezte-e a sérüléseit, holott megmondtam neki, hogy megölöm, ha még valakit bánt..

Elfelhõsödött a tekintetem, ahogy a valóság arcon csapott. Hiszen õ mèg mindig az az elõítèlettel teli fèrfi, aki volt, èn pedig mèg mindig a császára parancsát követõ gyüjtõ.
- Határozottan jobb lenne, ha távoznál. - mondtam kemènyen ès keserüsèggel telve. Arrèb kúsztam ès felültem.
- Nem.èn támadtam meg õt... azaz... megfenyegetett. Csak üzletröl volt szó ès csak èn sèrültem. Ez èrdekelt? - nèztem a szemèbe. - Mire vagy mèg kiváncsi? Voltam a Marson is. Iszogattam. Van mèg valami, amit ilyen alantas módszerrel akarsz kiszedni belõlem?

Nyilvánvaló volt, hogy nem hajlandó belemenni a játékba. Ám legyen. Ez is egy módja a döntésnek. Amikor arrébb ment, felálltam, és leporoltam a nadrágom térdét.
- Tulajdonképpen ez érdekelt, igen. Mielőtt újra megcsókollak, tudni akartam, olyasvalakit csókolok-e meg, és olyasvalaki sérüléseit gyógyítottam-e meg, aki egy gyilkosság során szerezte azokat a sérüléseket. Nem látom be, ez miért rossz dolog. Azt pedig végképp nem értem, miért alantas. Vagy, hogy miért alantasabb, mint azért lenézni valakit, mert nem tartozik a mi fajunkhoz...
Nem indultam az ajtó felé, bár amit akartam, azt megkaptam. Kár, hogy valami mást sokkal jobban akartam...
- Sok mindenre kíváncsi vagyok. Rád, főleg. Azon kívül, hogy Gyűjtőnek születtél, mi köt téged oda?

- Nem az ultimàtumod az alantas, hanem az, hogy èrdeklõdèst színlelve próbáltál kifaggatni. - Álltam fel, majd metszõn nèztem a fèrfira. - Szóval már ez se elèg? Ennyi a cèlod velem? Megtudni minden dolgot a gyüjtökrõl? Utána mit akarsz? Rohanni a sajtóhoz? Vagy magad indulsz megölni õket? Hogy mi köt oda? A hüsèg. Anyám a császár tábornoka, az apám meg egy spermadonor volt, vagy nem tudom. Mióta az eszemet tudom, kikèpzèsekbõl álltak a napjaim. Anyám csak ennyi iõre törödött a lètezèsemmel. Az egyik születèsnapomra egy telepatát kaptam... A Földre tanulni küldtek ugyan... Botanikát a mèregkeverèshez, patológiát a kifinomult gyilkoláshoz. De tanulhattam fõzni... Tartozom a fajomnak... az èletemmel. Ès, ha most sikerrel járok, az Uram maga mellè fog emelni... - Most valahogy ez a gondolat is lelombozott. Nem mondhatok ellent neki...

Odaléptem hozzá, és kisimítottam egy hajtincset az arcából. Aztán óvatosan felhúztam a nadrágját, és a helyére igazítottam a felsőjét. Így nem lehet vitázni, minden érvével egyetértenék...
- Ezek bizonyára szép és jó dolgok a ti köreitekben. De itt mifelénk azt tesszük, amit jónak látunk. Ha főzni akarunk, főzünk, ha botanikát akarunk tanulni, akkor azt tesszük. De ha nem akarjuk, akkor nem tesszük. Nem foglalkozom a múltbéli bűneiddel, Helena. Attól a pillanattól létezel, hogy megismertelek, és félek, én is csak onnantól létezem. A múltunk nem számít. Talán épp itt az ideje, hogy új életet kezdjünk, mindketten. Akár még együtt is. Nem színlelek érdeklődést. Tetszel nekem. Kívánlak, és ami még ijesztőbb, ismerni akarlak. De nem félek... Tőled nem. Mindegy, hogy képes vagy-e szárnyakat növeszteni, mint ahogy az is mindegy, hogy én gyógyítani tudok. Ezek nem mi vagyunk. Mi csak két egyszerű ember vagyunk, és kész. El tudod ezt fogadni?

Hagytam, hogy felöltöztessen, majd vègighallgattam. Az utolsó mondata után viszont, keserüen nevettem fel.
- Hát ez az! Èn nem vagyok ember! Ès ezt te sose fogod elfogadni. - forditottam hátat. - Èn nem ide tartozom, mèg akkor sem, ha esetleg èn szeretnèk ide tartozni. Elvègzem a feladatoma
t ès betöltöm a posztot, amire az Uram emelni akar. Te csak... egy átmenet vagy. Egy köztes megálló, ami a gyengezègemet bizonyítja. - keserüsèggel hagyták el a szavak a számat, de tudtam, hogy ezt kell tennem.

Nem hagytam magam. Utána léptem, és az épp csak meggyógyított hasát fonták körül a karjaim. Szorosan tartottam, hogy ne tudjon elmenekülni.
- Nem hiszek neked. De tudod, mit? Bizonyítsd.
Mégis elengedtem, hátraléptem, és széttártam a karom.
- Fegyvert nem tudok adni, de feltételezem, hogy nincs is rá szükséged. Nem fogok védekezni, azt teszel velem, amit akarsz. Gyere ide és légy az enyém, vagy ölj meg. Légy az, aminek a kényszer miatt kell lenned vagy pedig légy az, aki lenni akar. Dönts, aztán viseld a következményeit. Ha mellettem döntesz, akkor képes leszek elfogadni, ki és mi vagy. Ha nem... Akkor már úgyis mindegy.

Meg se próbáltam kiszabadìtani magam az ölelèsbõl. Nem voltam rá kèpes... a lábaim, mintha zselèbõl lettek volna... csoda, hogy nem csuklottam össze, mikor elengedett.
A szavai hallatán, lassan felè fordultam. Itt ès most vège vethetek ennek.
Jobb kezemen a karmok megnyúltak.
'Csak odalèpek, ès a karmokat egyenesen a szívèbe döföm. De nem ismerem a fajt... el kell törnöm nèhány csigolyát a nyakában, hogy biztos legyen...' Hát ez volt az elsõszámú alternatíva. Az, amit tennem kellett volna a saját ès a fajom èrdekèben.
' Csak odalèpek ès átölelve a nyakát, megcsókolom. Elfeledve a kötelessèget, sutba vágva a neveltetèst. Csak az emberi ösztöntöl vezèrelve...'
Nem tehetem meg...
- Menj Edward Holmes...

Láttam a vívódását, sőt, szinte a levegőben éreztem. Nem mozdultam. Tudtam, hogy kegyetlennek kell lennem. Nem hagyhatok neki meg egy kiskaput. Nem halogathatja örökké a döntést...
Rezzenetlen arccal, mozdulatlanul álltam.
- Nincs másik alternatíva. Döntened kell. Tedd, amit helyesnek látsz, de ne szenvedj tovább, mert nem bírom elviselni. Tedd meg!
Tudtam, hogy akár a halálom is lehet ez a döntés. De eleget éltem már ahhoz, hogy egy kicsit merjek kockáztatni.