Űrkikötő

Letettem a kanalat egy kicsit, és ismét kedvesen tekintettem rá.
- Ez tényleg ekkora talány számodra? - tartottam egy kis szüntetett, majd folytattam. - Tudom, hogy a mi fajtánk igen hosszú életfonallal rendelkezhet. És talán igazad van, lehet valamiért kaptuk ezt az adottságot. Azonban van aki hajlandó ezért az árat megfizetni, én nem - a hangomban nem utált semmi arra, hogy bárkit is megítélnék ebben a témában, válasszon akárhogy. Egyszerűen az én álláspontomat ismertettem. - És ahogy mondtad, valószínűleg még így is valamennyivel többet élek meg mint a többiek...
- Ez kedves tőled - sóhajtottam. - Valahol a feltételezés is, hogy talán nem akarnék visszajönni, de én ennek kevés esélyét látom - mosolyodtam el ismét. Magamat pedig próbáltam lecsillapítani odabent. Úgy tűnt makacs voltam magammal szemben, de csak ha még valami el nem tántorít mégis, eldöntöttem, hogy élek az alkalommal.

Nem lepődtem meg a hozzáállásán, hiszen nem ő az egyetlen, aki így gondolkozik, bár azért a többség nem. Viszont vannak akik vallási okokból, vannak, akik erkölcsi alapon és vannak akik életuntságból, vagy mert már nem találják a helyüket döntenek, hogy csak a nekünk alapból megadott 400 évet élik meg. Ezzel nekem sosem volt problémám, míg engem sem piszkáltak ezért, hogy én miért élek másként.
Így hát most sem problémáztam azon, hogy ő miért választotta ezt az utat, hiszen nem rótta fel nekem az ellenkezőjét.
- Ezt majd döntsd el akkor, ha már megtapasztaltad, milyen a napfényben járni. – nevettem fel vidáman, hiszen nem is olyam rossz dolog, ha az úton az ember nem csak a madarával meg a hajójával cseverészik. – De, egyébként nagyon szívesen, hiszen ez nem tart nekem semmiből, mint mondtam, úgy is útra kell kelnem és legalább segítek egy csinos mora hölgyön n is.

Napfényben járni... valahogy mégis olyan érzésem volt ezzel kapcsolatban, hogy ott nem lehet az igazi. Ha itt a Földön kimehetnék egyszer a napfénybe anélkül, hogy meghalnék, az lenne az igazi! Bár ha csak egyszer... lehet gyötörne az emléke.
A bókjára elmosolyodtam. És még hogy nem jó társaság! Rendben, lehet félre értett akkor, sőt, inkább mint jellem írta le magát. De százszor jobb társaság volt mint a többi mora akivel itt a Földön találkoztam.
- Csak aztán ne hogy féltékeny legyen az állandó útitársad! Szépen néznénk ki, ha utána én itt hagynálak, ő meg tovább duzzogna...
- És mondd csak, mindig ilyen segítő kész vagy a ,,segítségre szoruló" csinos hölgyekkel? - cukkoltam. Majd mint aki teljesen ártatlan ismét neki láttam a desszertem csipegetésének.

A szavaira a fejét ide-oda forgató Lórira néztem, majd mosolyogva intettem.
- Ááá! Nem hiszem! Őt egy kis gyümölcs darabbal ki tudom engesztelni, meg különben is, ki mer ujjat húzni egy űrhajóskapitánnyal az űrben? – vettem komolyra és zordra a figurát. – Tudod te milyen hideg van odakinn? – mutattam felfelé, de aztán persze nem álltam meg és elnevettem magam, mielőtt még komolyan elhiszi, amit mondok.
- Általában nem sétálnak be maguktól a hajómra, ilyen elveszett csinos hölgyek, és akiket meg ismerek azoknak saját hajója van, így nincs sokszor alkalmam gyakorolni e nemes tettet. – ráztam meg a fejem. – Meg persze azért én sem vagyok az a jótét lélek, mint ahogy azt már említettem, bár nem is vagyok egy emberevő szörnyeteg, mint ahogy a morákat elképzelik. – néztem közben a kijelzőre, mert hiszen a parkolási időm lassan leketyegett és aztán el kell hagynom a dokkot, vagy újabb kemény helypénzt kell fizetnem, amit nem szerettem volna.
- Lassan viszont indulnom kell majd, így el kell határoznod magad kislány. – néztem Hotepra kérdőn.

Mosolyogva hallgattam, elképzelve a képet.
- Biztos vagyok benne, hogy kevesen mernék - helyeseltem.
- Tudod, annyiszor hajtogatod ezt, még valaki azt hinné magadat akarod meggyőzni. De igazából, értékelem az őszinteségedet.
- Ebben viszont teljesen igazad van. Teljes mértékben az én hibám hogy ilyen rátarti módon betolakodtam, rabolom az idejét és még a desszertet is megettem. Bocsásson meg jó Uram - piszkáltam még egy kicsit, bár igaz az első fele az egésznek igaz volt.
Összetettem a kezeimet, és megtámasztottam a fejem. Egy pillanatra még csendben elgondolkodtam. Majd ismét felnéztem.
- Nos akkor... ahogy mondtam; ha megígéred hogy a végén visszahozol az ég óvjon, de veled megyek erre a kis útra - mondtam ki végül a végső elhatározásomat.

A vidám kis játéka és szavai nevetésre ösztönöztek és már tudtam, hogy jól ki fogunk jönni az úton és valószínűleg sajnálni fogom, ha búcsút kell tőle vennem.
- Örülök egyébként, hogy ont az én hajómat tisztelte meg a kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy a nap jótékony fénye fogja kísérni az utunkat. - hajoltam meg felé, folytatva a játékot.
Aztán mikor elszánta magát, vidáman fel is álltam.
- Akkor, ha nincs más holmid, amit fel akarsz hozni, akkor lassan be is vackolhatod magad a vendégkabinba. - mutattam meg a nem túl tágas, de mindennel felszerelt helyet. - Addig én elintézem a felszállással kapcsolatos tennivalókat. Aztán indulhatunk is.

Ha Hotep felkészült, akkor beültetem egy székbe, és megmutatom, hogy kösse be magát, majd elhagyjuk a Földi űrkikötőt, hogy nekivágjunk az Orion felé vezető útnak.

Mosolyogtam továbbra is a szavaira. Úgy tűnt ezúttal egy legalább annyira jó lélekkel hozott össze a sors, hogy egymásnak szórakoztató társaság tudtunk lenni. Nekem, aki már úgy megszokta a magányt, ez maga volt a felüdülés. Valószínűleg az ilyen kis találkozások valamennyire tartották bennem a lelket. Jó volt az ilyet látni, és ilyennel találkozni.
- Igazából nem túl sok másom van, mint amit most látsz... - feleltem az egyéb csomag létére, avagy nem létére.
Izgatottan, és talán kissé megszeppenve ültem le a székbe. Izgultam, hogy mi fog történni ezután, és valahol nem tudtam teljesen elhinni, ami történik.

Mikor először megláttam a napot a képernyőn, nem hogy a szavam, de még a lélegzetem is elállt pár pillanatra. Egyszerűen csak ott volt. Tudtam mindig hogy van, a Földről viszont még azoknak is sokszor elérhetetlennek tűnt, akik képesek voltak járni a napfényben.
Lassan kinyújtottam mindkét kezem előre tenyérrel a képernyőn lévő képmás felé, pár pillanatra lehunytam a szemem, és elmondtam magamban az általában a kelő nap köszöntésére való imát, ahogy régen tanították. Bár nekem sosem volt eddig ,,szükségem" erre.

Orion 2- dokk és hangár

Mikor láttam kissé elbizonytalanodó tekintetét, mikor nevetni kezdtem a szokatlan szón, amit nem értettem, akkor kicsit visszavettem, hiszen nem megbántani akartam.
- Bocsánat, csak nagyon régen kaptam ilyen őszinte dicséretet, még ha nem is pontosan értettem, mire gondoltál. De most már még jobban értékelem, hogy ilyennek látsz engem. Ez nagyon megtisztelő, még ha nem is érzem úgy, hogy teljesen igazad van. – komolyodtam el, hogy lássa, tényleg hálás vagyok a szavaiért.
Miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben és Hotep is bekötötte magát, engedélyt kértem a felszállásra és a Föld felé indultunk, hogy visszaszállítsam a lányt szülőbolygójára.
- Remélem, hogy jó emlékeid maradnak erről az útról, mert nekem igen. Rég volt, hogy ilyen kellemes társaságban utazhattam. – bókoltam aztán én is, és ezt tényleg komolyan is gondoltam.

Mikor ránéztem kicsit elgondolkoztam. Nem akartam ismételni magam, sem erősködni, de pont erre gondoltam amikor azt mondtam ne becsülje le ezt az értékét annyira.
Csöndes voltam a visszaút során. Még ismét meg is csodáltam a kijelző adta látképet, most valahogy nyugodtabb voltam. Mondhatni kicsit pihentem is.
- Mindenképpen - mosolyogtam rá kedvesen. És annak is örültem, hogy én sem untattam őt, sőt...
Mikor leszálltunk elérkezettnek éreztem a búcsú idejét. Ami talán csak azért nem hatott furán, vagy nem esett rosszul, mert reménykedtem egy következő alkalomban.
Mielőtt indultam volna azonban még odafordultam Matheushoz.
- Köszönök mindent, tényleg. És ha nem veszed rossz néven... - felemeltem a kezem, hogy a tenyerem a homlokához érintsem. - Az Éltető Fény tegye gazdaggá a lábad előtt az utat, és legyen kegyes hozzád, tartson meg sokáig Matheus - egy pillanatra eltekintettem a feje mellett - és Lórit is - tettem hozzá mosolyogva, majd elvettem a kezem és elindultam.

//Köszönöm a játékot //

Most nem igazán beszélgettünk, ahogy haladtunk a kéklő bolygó felé. Hagytam Hotep-et a gondolataiba merülni, hiszen biztos, hogy rengeteg olyan élménnyel lett gazdagabb, amire előtte még csak gondolni sem tudott, így volt min merengenie. Én meg tettem a ilyenkor szokásos rutin dolgaimat.
Leszállás után valamiért egyre kedvetlenebb lettem. Persze tudtam én, hogy az elválás ettől a mindenre rácsodálkozó és mindent a mag természetes módján elfogadó lány egyre közelebbi búcsúja az ami, ezt kiváltja belőlem, de alig akartam még magamnak is bevallani. Hiszen mindig olyan jól elvoltam magamban eddig! De most szokatlannak érzem majd, ha nem hallom majd halk hangját. Igaz megbeszéltük, hogy nem lesz egyedi ez az alkalom, de hát az még odébb lesz.
Aztán, ahogy kikísértem a hajó elé és a kezét a homlokomra téve elmondta a jókívánságait, nem felejtkezve el a szószátyár madárról sem, elmosolyodtam.
- Köszönöm Hotep! Te meg az én sivár életemet világítottad be a jelenléteddel. És mivel én nem tudok ilyen szépen beszélni, mint te, én csak ezt tudom adni neked búcsúzóul.
A hátam mögött tartott kezemben előhúztam egy zacskó igazi gyümölcsöt, ami mindig nagy kincs a mai világban és mellé egy kis, tenyérbe illő kábító pisztolyt.
- Fogadd el tőlem, hogy biztonságban tudjalak.
Ha elteszi, akkor egy kissé megkönnyebbülve nézem, ahogy kilibben az ajtón és eltűnik a kikötői forgatagban.

//Én is köszönöm - nagyon jó volt //

Most hirtelen talán annak jött el az ideje, hogy kicsit én érezzem magam zavarban. De annyira bizonyára nem annyira mint akkor ő ott a Marson. Igazából jól esett amit mondott.
- Néha a szavak alakjánál többet számít a szándék - mondtam kedvesen. Sőt amikor megláttam az ajándékát egészen meg is hatódtam.
- Köszönöm. Ez igazán kedves tőled - vettem el tőle mindkét kézzel, majd egy egy nagyon kicsit meg is hajoltam hozzá. - És megpróbálok vigyázni magamra.
Ez eddig is így volt, így viszont... Valahol egy nem teljesen komoly gondolat is felmerült bennem; hogy talán még egy okom van rá.
- Te is vigyázz magadra.

** Inferno **

Már a harmadik nap telik el, mióta letettem az űrhajót a dokkon, vagyis ha szebben akarnék fogalmazni, azóta, hogy lezuhantam mint egy bogár, akit légycsapóval küldenek a földre. Már eleve füstölő hajtóművekkel érkeztem meg, ami a leszállás után nem sokkal ki is gyulladt, de szerencse a felkészült népeknek, nem robbantottam be a kikötő felét. Még egy ok, hogy ne lássanak szívesen egy újabb bolygón. Nem szerepelt a terveim között, hogy pont a Földön fogok tenni egy kisebb kitérőt, tulajdonképpen terveim se nagyon voltak, de ha már így alakult, akkor hálát adok az égnek, hogy legalább szilárd talaj van a lábam alatt, és én is megúsztam egy darabban. Ami az (z)űrhajóról nem volt éppen elmondható. Végső soron lopott volt, reménykedtem, hogy ezeket nem fogják ellenőrizni. Csak akkor fajulok ilyen beszerzési módhoz, ha nagyon nincs ms lehetőségem, egyébként kerültem a bajt vagy a balhét, hiszen nem akartam magam körül semmilyen feltűnést, hiszen még mindig keresnek.
Nem jó kedvemben mászkálok itt a kikötő területén, egyrészt próbálok némi itteni infóra szert tenni, hogy felmérjem a terepet, és hogy időközben ha meg kell lépnem, akkor megcsinálják e azt a romhalmazt, amivel érkeztem, vagy kénytelen leszek újra meglovasítani egy másik kisebb, könnyen ellopható hajót. Igyekeztem minden helyen a lehető legjobban elvegyülni az ottaniak között, így most is egy egyszerű fekete lapos cipő van a lábamon, egy combon szaggatott világoskék farmer, és felülre a jól megszokott sötét kapucnis felsőt vettem fel, melyet a fejembe is húztam. Oldalt kissé kilógott a hajam, de így kevésbé voltam feltűnő jelenség. Először a szerelőműhelybe mentem, ahol nem kecsegtettek semmi jóval. Végül úgy döntöttem hagyom a fenébe azt a konzervdobozt, és ha úgy adódik, akkor keresek egy másikat.
Kifelé jövet megállta, és előhalásztam egy újabb szál cigit,már nem is számoltam, hogy hányadikra is gyújtok rá.Jöttek mentek az emberek, vagy azok, akik igyekeztek emögé az álarc mögé bújni, én meg közben figyeltem őket. Eldobtam a csikket, majd megindultam a legközelebbi kocsma felé. A legjobban az ilyen aljadék helyeken lehet tájékozódni a legfontosabb infókról.
" Jack Kocsmája"~Milyen találó~húztam el a számat, kicsit lehetett volna kreatívabb az illető, de ahogy beléptem, cseppet sem változott meg a véleményem. ~Így már érthető.~gondoltam lesajnálóan, a hely sem volt valami felemelő, és a bentiek...azok meg pláne nem. Kereskedők, alkoholisták, dokk munkások, még talán inkognitóban kalózok is...vegyes volt a társaság, és annak is úgy tűnt a krémje volt itt. Kerestem egy közeli sarkot, ahonnan belátok mindent és mindenkit, és ha úgy hozza a helyzet, könnyen meg tudok pattanni. A kapucnit még itt sem húztam le a fejemről, nem én voltam az egyedüli bent, így nem is tűntem ki. Valami ócska alkoholt toltak elém, nem is fáradtam olyannal, hogy itallap, hiszen kár is lett volna. Nem tudom mit töltöttek, de az íze is olyan pocsék volt, ahogy kinézett. Így inkább a környezetet kezdtem fürkészni, és figyeltem hátha elkapok valami számomra is hasznos beszédfoszlányt.

Egyre kevésbé kezdtem érteni, hogy ha van rendőrség, akkor miért nekünk kell fenn tartani a rendet a kikötőben. Oké, hogy más dolguk van, meg bűnszervezeteke meg ilyenek, de én pilóta vagyok az istenért.
~Mindegy, lényegtelen... Katonaságnál ez nem ügy hogy pilóta, vámos, vagy járőrnek küldik az embert szabadnapján ha valaki nukleáris anyagot csempész...
-Ti nézzétek át a teher hajókat, én le csekkolom a többit.
Azzal el is váltam az osztagom felétől a másik fele jött velem. Mindegyik géphez oda küldtem egyet egyet átnézni őket. Amikor is bele akadtam egy elég rossz állapotban évőre. Csoda, hogy nem esett szét, talán csak a szentlélek tartotta egybe. Karomon lévő géppel beszkenneltem és lekértem az adatokat a bázisról. Míg a ketyere kutakodott én körbe jártam a gépet. Nem volt kedvem bemenni mert rám omlik az egész.
~Azért ez pofátlanság, végén még felrobban vagy tudom is én.
-Menjetek tovább, John te itt maradsz és megvárod ha netán vissza érne a sofőr, a többiek nézzék át a többi gépet, én utána járok ennek a roncsnak...
Biccentettem a fejemmel, felcsatlakoztam a szerverre és a biztonsági kamera felvételeit kezdtem el visszanézni. Meg is találtam a felvételt. Innentől kezdve nem volt nagy meló követni az illetőt. Figyelmem a kis monitorra szegeződött mind addig míg be nem kellett nyitnom a kocsmába. Egy bökésre elsötétült a képernyő. AZ ajtóban álltam és pásztázni kezdtem a terepet egy fekete kapucnis alak után. A gond az volt, hogy többen is voltak. Jó részük arcát meglátva nem volt gusztusom odamenni, meg a többség túl nagydarabnak tűn. Az egyik távoli sarokban megláttam egy alakot. Sötét kapucni és az alkata is nagyjából stimmelt. Egyenesen oda mentem és az asztal előtt megálltam.
-Jó napot.

Valahogy az isten se akarja, hogy elhúzzak erről a nyomorult bolygóról, ugyanis hiába füleltem, nem kaptam el egyetlen olyan beszélgetést sem, ami a hasznomra válhatott volna abban, hogy valamilyen úton módon megpattanjak innen.
Tulajdonképpen más esetben nem lett volna ennyire sürgős ez az elmenetel a számomra, viszont most a Földön voltam...ott ahol a fajtámbeliek többsége is élt, köztük a Lord és a Lady is, akik elárultak, akik miatt McReally halott. Ha a szívem vezérelt volna, akkor a bosszú hajtana most előre, hogy betörjek az Udvarba,és fegyvert szegezve a Lord fejének számon kérjem a történtekről. De nem tehettem meg, bármennyire is jól hangzott volna a dolog, hiszen ostobaság lett volna egy ilyen dolgot még csak kigondolni is, nemhogy véghez vinni. Túl sokan és túl jó morfok védték a párt, ahhoz, hogy egyetlen egy névtelen valaki csak így besétáljon oda...bár végső soron lehet, hogy épp ez lenne a megoldás. Csak egyszerűen besétálni oda...Nem akartam ezeken a gondolatokon tl sokat elmélkedni, mert a végén még tényleg akadna olyan terv, ami a gyakorlatban is megvalósítható lenne, és akkor nem mondanék nemet már semmire.
Épp felfigyeltem közben egy beszélgetésre, egy rakodóhajóval indulnának útnak 1-2 napon belül, de még várnak a kikötőben, mert a plusz kis gépek közül, amit a Marsra szállítanának még nem mindet tudták átvizsgálni a szerelők, és a hivatalos papírokra is várniuk kellett.
~Ez az!~gondoltam azonnal, hogy ez lesz az én megváltott menetjegyem, hogy elhúzhassam a csíkot innen. Ám a nagy beszélgetésbe hirtelen csend állt be, ahogy egy bizonyos férfi belépett a kocsmába. Mintha mindenki tudta, vagy sejtette volna, hogy ki ő, és okkal tartottak tőle. Nekem halvény lila gőzöm sem volt, de volt egy olyan megérzésem, hogy jót nem jelent a megjelenése, és a jelek szerint keresett is valakit. Összehúztam magam, még a fejem is kissé lejjebb hajtottam, hogy véletlenül se keltsek feltűnést, de úgy tűnik Fortuna tényleg nagyon megutálhatott engem az elmúlt egy hét leforgása alatt, bárcsak tudnám, hogy mit vétettem ellene. Az alak pont az én asztalom előtt állt meg, és pechemre hozzám is szólt. Nem tehettem meg, hogy nem válaszolok neki, mert azzal csak még gyanúsabb lettem volna, de még így is sokára telt, mire választ kapott tőlem.
-Önnek is.-próbáltam egy kissé játszani a hangommal, hogy az mélyebbnek tűnjön, és nem emeltem meg a fejemet sem, így nem láthatta a kapucnitól az arcomat.
-Kér egy italt?- kérdeztem meg teljesen váratlanul, hátha itteninek néz, és békén hagy, anélkül, hogy tovább faggatózna, vagy ne adj isten le is ülne hozzám!

Ahogy a célpont fölé magasodva álltam és vártam a választ éreztem a hátamba fúródó tekinteteket. A sok megvető pillantás, egyes sugdolózásokat. Mikor körbe pillantottam minden alakalommal csak zavartan elkapott tekintetekbe botlottam. Nézelődésemnek a várva várt hang vetett végett. Bár a kérdése meglepett. Pislogtam nagyokat és megráztam a fejem.
-Öhm, nem köszönöm... Nem akarom zavarni a szükségesnél tovább. Az ön tulajdonát képezi ez a hajó?
A karomon lévő szerkezetből egy kis projektoron keresztül kivetült a totál káros gép forgó ábrája az asztalra. Egyre mélyebben éreztem a hátamban a tekinteteket. Akarva akaratlanul is jobb kezemmel ráfogtam a szolgálati fegyveremre. Ez egyfajta biztonság érzetet adott. Egyenlőre csak támaszkodtam rajta.
-Ugye tisztában van vele, hogy ilyen állapotban lévő gépjárművel tilos közterületen és forgalomban tartózkodni? Továbbá át kell vizsgálnunk a járművet. Amiben reményeink szerint segítségünkre lesz.

A kérdésem hasztalan volt, és ahogy meghallottam a pasas mondandóját, tudtam, hogy kész, itt bizony még nagy bajok lesznek kilátásban. Nem volt jó terv, ha továbbra is felhívom magamra a figyelmet a viselkedésemmel. Végül felemeltem a fejem, és egyenesen a pasas szemeibe néztem. Ekkor szembesülhetett azzal, hogy nem éppen pasi vagyok, mert a ruháim cseppet sem árulkodtak női mivoltomról.
Nem volt ismerős a figura, noha találkoztam már néhány rendfenntartóval, vagy katonával és miegymással, ő lesz a következő, akit kistrigulázhatok magamnak.
Ki kellett találnom valamit, hiszen a hajó lopott volt, és valóban egy roncs volt az egész.
-Attól függ honnan nézzük a dolgot.-válaszoltam arra, hogy az enyém e a hajó. Nem akartam kötözködni, sőt balhét se akartam, de valami okossággal elő kellett rukkolnom.
- Korábban nem volt ilyen állapotban az a konzervdoboz, azaz az a hajó. Csak...út közben akadt egy kis baleset. Ha segít, nézzék csak át nyugodtan, a szerelők még próbálnak életet lehelni bele, bár nem tudom milyen sikerrel.-próbáltam a mondandóm egy biztató mosollyal is megspékelni de az érzelem kinyilvánítás nem tartozott az erősségeim közé. Nálam is volt egy rejtett fegyver a kapucnis pulcsim alatt, ahol nem volt feltűnő, ha esetleg arra kerülne sor, hogy használnom kelljen, akkor megteszem szó nélkül, pláne ha az életem múlik rajta. Nem kerülte el a figyelmem, hogy ő is igencsak fogdossa a szerszámát, és nem tudom, hogy nekem akart vele itt célozgatni, és nyomatékosítani a dolgokat, vagy ő velem ellentétben nem érezte magát valami jól ebben a kocsmában. Érdekes volna. Kissé talán meg is emelkedett az egyik szemöldököm, ahogy latolgattam a dolgokat.

-Remélem az öné a hajó, nincs kedvem bírósági ügybe folyni...
Ahogy megláttam hogy valójában egy nővel beszélek, méghozzá egy szőkével... Felderengett bennem a jármű. Szanaszét volt törve. Az egész egy roncs. Lassan de biztosan elkezdett rázni a röhögés. Próbáltam visszafojtani. De az arcomon megjelenő erőlködés és remegés ezt teljesen ellehetetlenítette. Csuklómmal betámasztottam az orrnyergemre és eltakartam az arcom. Egyre jobban próbáltam úrrá lenni magamon.
-B..bocsánat... csak tudja... az a gép és a maga haja....
Nem bírtam befejezni. Egyre több és több szőke nős vezetős vicc jutott eszembe. Végül nagy levegőt vettem és megkomolyodtam. Kicsit szégyeltem is magam, hogy így kiröhögtem.
-Sajnálom. Tényleg, bocsásson meg.
Még kétszer kitört belőlem egy egy löket de ezek inkább csak köhintések voltak.
-Nekem nem úgy tűnt, mint akik nagyon törik magukat, de ilyen állapotú hajóval máshova kell parkolni. Két platfommal arrébb van. A roncs telep pedig a másik oldalt. Mindegy, örülnék ha velem fáradna és kinyitná a gépet. Nem óhajtunk nagyobb kárt tenni benne.

~Bíróság? Ez meg miről beszél?!~nem tetszettek a szavai, mert erősen olyan szaga volt, hogy ebből még nagy baj lehet, ha nem játszom ki rendesen a kártyáimat. Erre meg a legkevésbé sem volt szükségem. Összeszűkültek a pupilláim, ahogy kattogott az agyam. Éreztem, ahogy az arcom is megmerevedik, és újra teljesen érzelemmentessé válok. Nem válaszolhattam neki, hiszen ha lefuttatják, akkor több ízben is megbukott a dolog, ugyanis még az Alex El'Anheer még akár női név is lehetett volna, csak ha tovább kutakodnak, akkor kiderül, hogy az Alex, az Alexanderből származik, és a fotó alapján egy 40-50 körüli szakállas pasas az eredeti tulaj, nem pedig én. Szívás...
- Kölcsöngép. Az apai ágról a nagybátyámé.- hazudtam, ahogy csak a számon kifért, de éppenséggel még igaz is lehetett volna. A rokoni kapcsolatokat még így sem tudják tökéletesen számon tartani sehol, és az az Alexander a Marson volt állandó lakhellyel beiktatva, ez pedig a Föld volt. Talán akad egy hajszálnyi esélyem.
Először meglepődtem, majd egyszerre hullámzott át rajtam a forróság és a libabőr, aztán ha celsiusban mérni lehetett volna körülöttem a hőmérsékletet, akkor az biztos kiütné a maximumot. Olyan picire szűkült a pupillám, hogy szinte alig lett látható. Ez a pasas szó szerint kiröhögött, és én sem voltam hülye, függetlenül attól, hogy ez az alak minek is nézett. Bár belém verték, hogy még a legkritikusabb helyzetben is higgadtnak és nyugodtnak kell maradnom ez most igen igen nehezen ment. Ám mégsem kezdtem el tombolni, mint ahogy az várható lett volna. Figyeltem, ahogy ez a kis légypiszok jóízűen röhög, hiába is próbálta visszafogni vagy takargatni.
- Azon is ilyen jól szórakozna, ha most én is röhögve törném be az orrát?-kérdeztem olyan színtelen érzelemmentes hangon, hogy ezt még talán egy droid is megirigyelte volna tőlem. És már mozdult is a karom, hirtelen és váratlanul...ám nem ütöttem meg, nem voltam hülye, az orrától alig fél centire megállt a kezem. Hányszor teszteltek így bennünket?! Mereven néztem egyenesen a rendfenntartó szemeibe.
Fegyvert is ránthattam volna, ami most ott bámulna a szemei közé, de nem akartam nagyobb bajt, mint amibe már így is voltam. Bosszantó egy alak!
- Úgy látom errefelé nem ismerik a jó modort.- mondtam neki még mindig semmilyen érzelmi jelet nem mutatva. Akár gép is lehettem volna.
Aztán leengedtem a kezem az orra elől, nem vádolhat meg, hogy megtámadtam, hiszen hozzá sem értem...még.
- Nem ismerem a helyi szokásokat. Tény, hogy éppen hogy landolni képes volt az a bádogdoboz, de kalóztámadás ért út közben. Maga szerint mit kellett volna tennem?- naná, hogy újfent hazudtam, hiszen az még igaz is volt, hogy megtámadtak, de nem kalózok, hanem azok, akiktől elloptam az űrhajót. No de ilyen kis csekélység ugyan kit izgatott volna?! Aprócska füllentés...

Mikor felhozta, hogy csak kölcsön gép felvontam az egyik szemöldököm. Kezdett egyre komplikáltabbá válni a szituáció. Ennyi baj legyen egy nyamvadt géppel. Csak legyintettem.
-Jó, ez igazából nem az én dolgom lenne, gondoltam szólok, hogy mi az ábra mielőtt elfajulna a dolog...
~Ráadásul kölcsön gép is. Ez egyre tipikusabb...
Még mindig meg kellett küzdenem magammal, hogy ne törjek ki röhögésben. Ezt a nő következő mondata viszont nagyban elősegítette. Ahogy lenéztem rá, hogy ez mégis mit képzel, hogy fenyeget egy katonát már lendült is a keze. Az ijedtségtől egy kisebb hőhullám robbant ki belőlem és azzal a rezdüléssel már emeltem is a kezem, hogy alkarral védjem az ütését. A két végtag csak összekoccant, mivel nem állt szándékában megütni. Szememben kék láng villant fel egy pillanatra és már az arcába is tartottam a fegyverem ami halkan búgott. Csak a ravaszt kellett volna meghúznom. Ahogy modorról kezdett papolni egyre közelebb kerültem hozzá, hogy tényleg meghúzom a ravaszt. Eltettem a fegyvert és odébb löktem a kezét. Még mindig a képébe hajolva bosszús tekintettel néztem rá.
-Akkor jobb lesz ha mihamarabb megtanulná...
Sziszegtem rá tűzforró lehelettel. Szemem előtt is vibrált még a forró felszálló levegő. Aztán a fegyvert bebiztosítottam és eltettem ahogy elhajoltam tőle. Nagy levegőt vettem és a hajamba túrtam. Egy sóhajtás után már jóval nyugodtabban folytattam miután végig hallgattam.
-Beszólni a központba, akkor kiküldenek 2 járőrt körülnézni ha a közelben történt a dolog. Ott meg informálták volna a továbbiakról...
Ekkor csipogott kettőt a karomon a kijelző. A jelek szerint felment a lázam... olyan 50 fokra...
~Remek, majd magyarázkodhatok megint...
-Nézze, nincs kedvem magát bilincsben a hajóhoz cipelni, úgyhogy örülnék neki ha velem fáradna...

~Nem az ő dolga? Akkor meg mi a francért molesztál itt? Ch...Föld...~gondoltam cinikusan, ahogy az előttem álló pasas kibökte a lényeget.
- Ha nem az ön dolga, akkor mégis miért nem keres valaki mást, akit jól kiröhöghet? Itt ilyen silány alakokat alkalmaznak rendfenntartónak?- nem kellett volna ekkora szájat nyitnom, hiszen még megüthetem a bokámat. Páran össze is súgtak, hogy igen merész vagyok, legalábbis sejtésem szerint erről lehetett szó, és ekkor kicsit visszavettem az iramomból.
Apró mosoly jelent meg az ajkamon, ahogy ő is ösztönösen védekezni kezdett, noha ha tényleg meg akartam volna ütni, minden bizonnyal kapott is volna egy hatalmasat tőlem. De nem akartam verekedésbe bonyolódni, pláne nem egy helyi rendfenntartóval.
Furcsa volt a szemeiben azt a kék lángot látni, valahonnan olyan...ismerős volt. Szinte majdhogynem egyszerre mozdult a kezünk, a professzionális kiképzés most egy picit megmutatta magát, ugyanis ahogy a fegyvere felé nyúlt, én sem haboztam, és talán pár tizedmásodperces különbséggel, de ahogy az ő fegyverével én néztem farkasszemet, az enyém pedig az ő halántékának nyomult. Apróra szűkültek össze íriszeim, mégis szemrebbenés nélkül álltam a fegyvert, ami a képembe bámult. Meghúzhatta volna a ravaszt, de akkor én sem sz*roztam volna. Patt helyzet volt. Vártam, hogy mit lép.
Éreztem, ahogy izzadni kezd a kezem a fegyver alatt, de nem azért, mert izgultam volna, nem, itt valami egészen más történt. Néztem a pasas arcát, majd ahogy elemelte rólam a fegyvert, én is leengedtem az enyémet, de csak akkor tettem el, mikor már biztos voltam abban, hogy nem fog szó nélkül lepuffantani.
-Azt hiszem ez kölcsönös.-böktem oda neki, mikor a modorról esett szó.
-Legközelebb észben tartom.-próbáltam higgadt maradni, de az érzés, hogy valahonnan ismerős ez az alak, nem hagyott nyugodni. Bár ez csak egy érzés volt, semmi több,nem tudtam mihez kötni, se arcok, se emlékek, se semmi...az emlékeim, amik voltak, azok is gyilkolással, a kiképzéssel, és ezekkel volt tele, és azt mondják milyen jó dolog, ha nyugodtan alszik az ember, na én ezt sosem tapasztaltam meg eddig.
Érdeklődve figyeltem fel a csipogó hangra.
~Csak nem felugrott a vérnyomása?Vagy a pészméker?~találgattam jóleső cinizmussal, de sejtettem, hogy nagy bánatomra, minden bizonnyal egyik sem nyert.
-Nem hinném, hogy rászolgáltam volna a karperecre. Higgye el, hogy ha úgy adódna, a kocsmának több mint a 80%-a örömmel vetné rá magát önre,úgyhogy nem hiszem, hogy célszerű lenne ennél jobban magára vonnia a figyelmet. Nekem nem áll szándékomban bajt keverni, ha lehet, inkább kimaradnék az ilyesmiből, és remélem nem is fog semmire kényszeríteni...ugyanis azt már igen rosszul viselem.-végig Inferno arcába bámultam, miközben beszéltem, az arcom még csak meg sem rezdült, de a hátunk mögötti sustorgás alapot adott a szavaimnak. Ezt már akkor leszűrtem, mikor a rendfenntartó belépett a kocsmába.Csak egy kis megfigyelés, semmi több. Fenyegetni sem állt szándékomban, inkább csak közöltem vele a tényeket a magam módján.

Oldalra pillantottam a fegyvere felé még mielőtt leengedtem volna az enyémet.
-Épp az imént szolgált rá kedves, és higgye el, pontosan tudom mivel járna itt balhézni...
Néztem körül gyorsan majd egy ideig szigorú tekintettel fürkésztem az övét. Sok mindent nem tudtam kiolvasni belőle. Hamarosan vonásaim elsimultak. Kihúztam magam és egy határozott mozdulattal elsüllyesztettem a műanyag pisztolytáskába a fegyvert. A piros jelzés csak nem akart elmúlni de legalább már hangot nem adott és egyre lassabban villogott. Végül elszürkült a kijelző. A felsőm hosszú ujja és a gallér pedig visszahúzódott a mellrészbe. Sokkal kevésbé néztem ki hivatalosnak így mellényben. Mint egy szabadnapos katona, csak a fekete atléta helyett ez harci atléta és a terepmintás helyett pedig harci nadrág volt rajtam. Míg vártam, hogy esetleg feláll addig át mozgattam a karomat. Jólesett kicsit szellőztetni.
-Mehetünk?
Kérdeztem végül rá nyugodtan. Mintha az elmúlt pár percben nem egymást akartuk volna főbe lőni, széttépni, felégetni, kettéfejelni. Szabaddá vált karom körül még egy kicsit vibrált a levegő de a nagyobb felületnek köszönhetően gyorsabban hűlt. Lassan körbetekintettem. Sokan felfigyeltek a kis csetepatéra és valami azt súgta egyikük se nekem szurkol volna ha balhézni kezdünk a hölgyeménnyel. Aki feltűnően ámult arra kicsit csúnyábban néztem. Van akinél bevált de van akiről lepattogzott és tovább bámult. Vagy csak részeg volt és stabil pontot keresett. Majd vissza Damona-ra, hogy elkészült e már.

-Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.-példálóztam, még McReallytől ragadtak rám ezek, ő szeretett példálózni rég elfeledett közmondásokkal, és bár talán sablonosak, mégis volt bennük igazságtartalom, ha jó helyzetben kapta elő az ember vagy a metamorf. Semmitmondó arccal néztem, ahogy levedli a sajátos páncélt magáról. Egyik szemöldököm enyhe cinizmussal emelkedett meg. Nekem ez már túlzásnak tűnt, de kinek a pap kinek a paplan.
Eszem ágában sem volt menni vele sehova, hiszen elég egy komolyabb igazoltatás vagy bármi, és kész, nekem befellegzett.Ezt nem engedhettem meg magamnak.
- Sajnálom, de nem. Várok valakit.-mondtam egyszerűen de lényegre törően.
Nekem is feltűnt, hogy egyre érdeklődőbben pislogtak felénk a kocsma vendégei, és talán egy apró szikra kellett volna csak, hogy tömegverekedésbe torkolljon ez a beszélgetés.
Végül fogtam magam és visszaültem a helyemre.Még mindig a kapucni alól bámultam a pasasra, és a jelek szerint nem is szándékoztam menni vele sehova.
- Ha a járműről van szó, csináljanak vele azt amit akarnak, vontassák el, bontsák szét, nézzék az a legutolsó csavarig, nem érdekel, nem fognak találni semmit. Kétlem, hogy ehhez rám is szükség volna. Ha gond van, akkor itt megtalál.-zártam le a témát, és kérdőn néztem fel rá ülő helyzetemből.

Két ujjam közé vettem az orrnyergem és megingattam a fejemet.
~Ilyen a világon nincs.
Vette megy mély levegőt, hogy lehiggadjak és ne kezdjek el vele rögtön üvöltözni. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy kellőképpen higgadtan kezelje ma helyzetet.
-Akkor hagyjon neki üzenetet, vagy majd ő megvárja magát... Egy hölgynek amúgy is késni illik nem pedig itt dekkolni órákkal előbb...
Ismételten körbe tekintettem. Egyre többen és többen bámultak minket. Többen már igen csak fenyegetően. Próbáltam nem törődni velük. Összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza Damona felé.
-Ahogy gondolja. Viszlát.
Vontam vállat és sarkon fordultam. Egy gombnyomásra hívtam a többieket.
-Jól van fiúk, szabad kezet kaptunk, nézzétek át rendesen.
'-Van egy kis gond főnök...
-Mire gondolsz.
'-A hajó tulaja az...
-Öhm... az itt ül mögöttem.
'-Azt mondja ellopták a hajóját, a kalózok.
-Tudja valamivel igazolni?
'-Pár hete jelentette be az letűnést.
-Mondja meg neki, hogy az Unokahuga vitte el.
'-Vettem....
Azzal már siettem is vissza feléjük de még az ajtó előtt üzenetet kaptam.
'-Uram... azt mondja nincsenek rokonai.
-Értem... akkor ne várjanak rám... Akadt egy kis dolgom. Addig nézzék át a vasat...
Fordultam vissza gyanakvóan Damona felé. Kinyomtam a kommunikátort és ismét elindultam felé. Ismét megálltam az asztal előtt.
-Jó estét....
~Megint...
-Volna szíves igazolni magát?

Láttam, hogy a pasas közel sem elégedett a válaszaimmal és a viselkedésemmel, de nem tudott vele meghatni. Amíg nem köt belém, vagy nem ránt ismét fegyvert, vagy nem tesz olyasmit, amivel felbosszantana, akkor addig nincs gond. Viszont tőlem aligha fogja megkapni, amit tudni akar, még fegyverrel se tudna kiszedni belőlem semmit.Tipikus katonai vonás. Bár ezt ő még nem tudja.És ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni.
Igen, egy null az én javamra, mikor látom, hogy nem nagyon komálja a helyzetet, mely szerint a tömeg úgyis ellene lenne, nem pedig ellenem. És ennek nem az volt az oka, hogy sok haverom lett volna itt, nem, kicsit sem, csupán az ilyen helyeken sehol nem kedvelték a rendfenntartókat. Pech...legalábbis neki.
Végül fogtam magam, és ismét kényelembe helyezkedtem a széken, és újra belekortyoltam abba a borzalmas alkoholba, amivel itt kiszolgáltak.
Ha cinikus lennék, most minden bizonnyal a pasas után integetnék, mikor láttam, hogy végre vette az adást és távozóra veszi a figurát. De nem tette, nem akartam potyára felhergelni, bár minden bizonnyal ezen már rég túl voltam a korábbi lépéseimmel.
Azért a szemem sarkából még figyeltem a távozót, ki tudja, még a végén meggondolja itt magát.
Még hallok valami recsegést, minden bizonnyal a kommunikátort használja, az volt a tervem, hogy amint kimegy a kocsmából, fogom magam és meglépek, mielőtt még nagyobb zűrbe keverednék, a hely nem igazán volt biztonságos a számomra, pláne nem ilyen kíváncsiskodó rendfenntartókkal megfűszerezve nem.
Vártam, hogy eltűnjön, és szinte már feszültek is meg az izmaim, hogy minél hamarabb elszivárogjak, de a tervem nem az elképzeléseimhez mértem sültek el. Még hallottam a rádióján, hogy előkerült a tulaj. Ez ciki. Azonnal néztem a helységet, hogy hol lenne számomra menekülő útvonal, de a pasas a fene vinné el, csak visszafordult. Nem mozdultam meg, nehogy az legyen, hogy lebuktatom magam, most még el lehetett odázni a dolgot, ha már nem is olyan sokáig.
Mikor újfent elém lépett, ismét felnéztem rá, mint ahogy azt tettem korábban is. Néztem, egyenesen a szemeibe.
-Egy pillanat, ha ennyire nem hagyja nyugodni a dolog.-álltam fel, hogy átadjak neki valamit, amivel igazolhatom magam, de mivel ez lehetetlen lett volna, a következő pillanatban már suhant is a jobbom, hogy behúzzak egy nagyot Infernonak, ami remélhetőleg kellően váratlanul érte, és amire a kocsma is végre felzúdulhatott. Kihasználva, hogy többen is felálltak a helyükről, és kezdett amolyan tömegverekedés jellegű dolog kialakulni fogtam magam, és ahogy csak bírtam rohantam a kijárat felé. Ha ez nem lehetséges, akkor nem sz*rozok, akkor az ablakot választom menekülő útvonalként...

Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem kezd el akadékoskodni. Ami valljuk be nagy hiba volt. Leengedtem a védelmem egy gyanúsított ellen. Meg is lett a böjtje. Próbáltam hátra hajolni előle de elkapta az orcámat és a szemfogamat azzal a lendülettel már köptem is ki a földre. Számhoz kaptam míg a másik kezemmel az asztalra támaszkodtam.
~B+...
Lihegtem egy párat, ami meglepő módon enyhítette a fájdalmat. Köptem két véreset a padlóra majd számat törülgetve és ott tartva kezemet egyenesedtem fel és néztem körül. Meg is láttam az emberünket, éppen egy ablakon ugrott ki. Bennem fortyogott a düh, még a szkafanderem is besípolt a magas hőmérséklettől amit egy agresszív mozdulattal kikapcsoltam. Lassú komótos léptekkel indultam el, aki elém került arra rámarkoltam és odébb löktem. Ahány embert megfogtam az mind sisteregni kezdett és üvöltve kapott a kezéhez miközben a fájdalomtól összeesett. A komótos léptek lassan begyorsultak és már én is futva ugrottam ki a betört ablakon ami nem sokkal kiérkezésem után egy kicsit megfolyt.
-Megállj!
Kiáltottam utána. Számhoz emeltem a kommunikátort és már mondtam is a magamét.
-Erősítést kérek a célszemély szökésben!
Révén, hogy nem volt bekapcsolva sok értelem nem volt, csak annyit értem el vele, hogy megolvadt a kijelző és a környéke leheletem nyomán. Aztán neki iramodtam, hogy utolérjem. Fel sem tűnt futás közben, hogy szemfogam réges-rég visszanőtt.