Dokk és hangár

Úgy láttam, hogy talán van esélyem legalább egy-két doboz alkatrészt megtartani, de végül csalódnom kellett. Lyen nagyon is tisztában volt mennyi árunak kelt lába, így bebizonyosodott, hogy még sem blöffölt.
- Oké, oké! - emeltem fel a kezem villámló tekintetét látva. - De, hát nekem is élnem kell valamiből. A tolvajt ugyan elkapták, de a pénzem felét már elszórta, így alig kaptam vissza valamit. Igazán méltányolhatnád legalább egy ládácskával. - néztem rá kérdőn, hátha üzletet tudunk kötni valahogy. - Akkor jövök neked eggyel és azt azért nem mondhatod, hogy az űrben nem jön jól egy ilyen hajó és egy mora segítsége. - ütöttem a vasat, hátha sikerül meggyőzni, és akkor egálba vagyok legalább, még ha hasznom nem is lesz.
Ha belemegy akkor jókedvűen füttyentve egyet még a a ládákat is elviszem, ahová mondja, ha nem akkor csalódottan vonom meg a vállam és átadom a maradék kettőt is, majd innentől oldja meg ahogy tudja, én már az útra készülök.

//Köszönöm a játékot - nagyon klassz volt //

- Így jártál, legközelebb talán egyből az eredeti gyártótól veszed az árut. - Lehet ez a legtöbb esetben kicsit drágább árat jelent, de biztosabb befektetés. - Hmph... ha rossz ládát adnék oda, talán még a hajód felének karbantartását is fedezhetnéd belőle, azért akkora haverok nem vagyunk és ilyet nem játszunk...
Egy pillanatra kiléptem a hajóból és gyorsan körbe pillantottam. Füttyentettem egyet, majd odakiáltottam az egyik munkásnak.
- Hé... Jonatan, igaz? Hozz egy rakodó kocsit légy szíves.
Visszamentem a dobozokhoz, és elkezdtem átnézni őket. Mire az elsővel végeztem a srác a kocsival is befutott, majd felpakoltam a dobozt. És az összes többivel is így tettem, tüzetesen átvizsgáltam, és csak aztán tettem föl a rakodókocsira.
- Nos remélem, nem találkozunk többet hasonló szituációban - igazából én személyesen reméltem, hogy ha lehet egyáltalán nem találkozom vele többet. Átvettem Jonatantól a kocsit, és visszatoltam őket nagyapa műhelyébe.
//Én is köszönöm a játékot ^^ jó volt //

Gondoltam, hogy nagy élmények várnak rá, nem csak magában azzal, hogy egy űrhajóban ülhet, hanem mert ahogy lassan a nap felé fordultam, hogy megkerüljem majd azt később, a képernyőt kezdte beragyogni a nap és ezt még az elmondása alapján soha nem láthatta.
Míg a kormányzásra és az adatok betáplálására figyeltem, azért fél szemmel láttam, ahogy áhítattal valamilyen imát rebeg, és mosolyra húzódott a szám.
- Ez így is gyönyörű nem igaz, de mikor a melegét is érzed, az az igazi. Bár az Orionon ezt még nem tapasztalhatod, hiszen az egy művi bolygó, de majd a Marson igen.

Megérkezve az űrállomásra bedokkoltam, majd kinyitottam az ajtót és intettem Hotepnak, hogy rajta, fedezze fel a kinti világot. Ha kért persze elkísértem és körbejártuk azokat ah elyeket, ahová a telepaták engedélye nélkül is bemehettünk.

- Igen... az - fordultam végül Matheus felé és hálásan néztem rá. Majd visszafordítottam a tekintetem a Napra.
- Még álmodni sem álmodtam ilyenről...

Ami azt illeti mikor megérkeztünk még akkor is az egész hatása alatt voltam. Talán kicsit bizonytalan lábakkal álltam fel, gondolatban még teljesen máshol jártam. Matheus után mentem, bár rajta látszott, hogy sokkal megszokottabb ez a helyzet már neki természetesen. Én még kissé félve léptem ki a hajóból is. Így egy darabig csak álltam az ajtóban, néha felé pillantva.
- Talán... jobb lenne, ha valamennyire körbevezetnél - mondtam végül.
Egyszerre volt az egész érdekesen újszerű, és kissé ijesztő és nyomasztó is. Olyan sok élmény ért egyszerre, hogy miközben ide-oda kapkodtam a fejem, hogy mindet lássak önkénytelenül is Matheus karjába kapaszkodtam végül, mindkét kezemmel.
Annyira lefoglalt ez a direkt megtervezett, néhol fémes környezet, hogy mikor egy szűkebb helyre értünk, csak akkor fogtam fel, hogy tulajdonképpen emlékeztet valamire, amikor eszembe is jutott mire. Behunytam a szemeimet és talán egy kicsit erősebben kapaszkodtam a férfi karjába, és megtorpantam.
- Azt hiszem egy kicsit le kéne ülnöm - mondtam végül mikor kicsit összeszedtem már magam.

Láttam rajta, hogy kicsit, vagy inkább nagyon elveszett ebben az számára igen csak idegen világban, így ha nem kér meg is valószínűleg elkísértem volna, habár ez azért nem a Mars volt, így a közbiztonság is jóval nagyobb volt.
Miközben belém kapaszkodva csodálkozott rá erre a művi világra én örömmel néztem a boldogságát, hisz olyan volt, mint egy gyerek, akinek valami nagy-nagy ajándékot adtak. De aztán valami vagy nagyon meglepte, vagy megrémítette, mert erősen megszorította a karomat és még az erő is kifutott belőle.
- Mi történt? - kérdeztem, miközben egy lépcsőhöz kísértem, hogy ott le tudjon ülni. - Mi a baj? Nem érzed jól magad?

Én személy szerint ott helyben is leültem volna, de hálás voltam, hogy keresett egy helyet ahol leülhettünk. Kicsit kifújtam magam, mielőtt megszólaltam volna.
- Azt hiszem a sok élmény is tehet róla... de igazából - vettem mély levegőt - az a rész amin ott eljöttünk, emlékeztetett egy helyre. Tudom butaság, mert ránézésre sem olyan. De olyan alacsony és szűk volt, és... - újra sóhajtottam. Próbáltam magamból kicsit kiadni a feszültséget.
- A Földön van egy barlang. Egyik nap bekényszerültem oda. A vadak közül lakott ott bent néhány. Vadak... ümm... szóval földi morák akik nem a legkedvesebbek, de ott kellett maradnom estig. Át vészeltem, és túl nagy bajom nem lett, de azért nem a legkedvesebb élmény.
Matheusra néztem bocsánat kérően. Ahogy itt ücsörögtünk kezdtem úgy érezni, hogy lassan visszakúszik belém az élet, és kezdtem megnyugodni.
- Olyan butaság... vagyis... tényleg olyan új nekem itt minden - mutattam az előttünk lévő térre. - Tényleg, örülök hogy végül belementem - mosolyogta ma férfira haloványan, de azért már egészen emlékeztetett arra, ahogy lent a Földön mosolyogtam, mikor beszélgettünk.

Kicsit aggódtam, hogy nem-e ártott meg szegény lánynak ez a sok minden így hirtelen egyszerre, amit az első pár szó is amit mondott megerősítette, de aztán csodálkozva hallgattam, hogy inkább más a baj, az emlékek rohanták meg.
Bár ez a hely cseppet sem hasonlított egy barlangra, azért meg tudtam érteni, hogy miért jutott eszébe, hiszen a bezártság érzése azért lehetett hasonló egy olyan embernek, aki a pusztákhoz szokott.
- Sajnálom, hogy ilyen rossz élményeid voltak és ha nem érzed itt jól magad, bármikor elmehetünk. – javasoltam gyengéden, és bár most már ismét kicsit jobb színben volt és mosolygott azért a szemében még ott csillogott az előző fájdalom.
- Rendben, de tényleg szólj, ha elég volt és akkor máris startolunk tovább. – mondtam. – Bár a Mars ennél sokkal káoszosabb, talán mégis jobban szerethető és elviselhető. – vontam meg a vállam, hiszen én sosem szerettem ezt a helyet.

Kedvesség volt a szavaiban, és a szemében is. És ez újabb adag erőt adott.
- Most már rendben leszek, azt hiszem. Csak még egy kicsit kifújom magam.
- Valami azt súgja nekem, hogy a Marshoz több közöd van... - számomra is idegennek tűnt ez a hely, de nem volt a maga nemében annyira rémes, hogy ne lehessen elképzelni, hogy valaki szeret itt élni. - Mármint az alapján amit mondtunk... ahol többet él valaki azt jobban szereti. De lehet csak én gondolkozok túl sokat.
- Összeszedem magam, és még egy kicsit elsétálgatnék, ha nem gond. Valószínűleg nem túl sűrűn fogok járni erre. Aztán utána mehetünk, rendben?

Megnyugtatott, hogy minden rendben van és ez csak egy pillanatnyi gyengeség részéről és, ahogy én a magunk fajtáját ismerem, ez így is lesz, ég ha olyan gyengéd képviselőjéről is van szó, mint Hotep.
- Igen! - bólintottam a megjegyzésére. - Jobban szeretem azt a bolygót, mert ott még,ha veszélyesebb is, de jobban magukat adják az emberek, mint egy ilyen steril, megtervezett társadalomban. - magyaráztam a lánynak, és amit már nem tettem, hozzá, hogy a zavarosban könnyebb is halászni.
Nem tudom miért, de nem akartam rossz színben feltűnni előtte, valahogy ragályos volt az a szelídség, amit magából árasztott.
- De persze a telepatákat annyira nem szeretik máshol sem, így nekik itt mindenképp biztonságosabb.
A további sétára csak biccentettem, hiszen végül is azért jöttünk ide, és ha elég jól érzi hozzá magát, akkor én nem ellenkezem.
Így aztán még jó pár órát elbolyongtunk és amit lehetett megnéztük.

- Valahogy meg tudom érteni őket... Csak rám kell nézned. Hiába a nappal elöli bujkálás, mégis úgy ragaszkodom a Földhöz. Ott nőttem fel, azt ismerem, még ha egyenlőre nem is minden szegletét. Mégis... úgy érzem ott vagyok otthon. Talán ez írja le a legjobban.
Most már ugyan fel voltam készülve arra, mit is fogok itt látni. A félsz ami bennem volt kezdett eltűnni. Azért mégis a karjába kapaszkodtam. Ha más nem a hangulat miatt. A figyelmemet utána ismét a nézelődés kötötte le főképp, és nagyon élveztem az egészet.

(nos ha nincs más akkor mehetünk a Marsra ha gondolod)