Sűrgősségi osztály

Szerencsére a kórház nem volt mesze. Ha valami távoli helyre kellett volna vinnem ezt az ütődöttet, út közben biztos eszébe jut, hogy neki nincs is kedve kórházba menni, és elkezd kapálózni, meg késsel hadonászni... akkor pedig le kellett volna kábítóznom, és cipelhetném a kórházig, ahhoz meg semmi kedvem nem volt. Így is bőven kimerítettem a jótett-kvótámat azzal, hogy nem lőttem le simán a dilinyóst.
- Már nincs messze, látod? Ott, az az épület. Nyugi, belülről szebb.
A portán szóltam, hogy beteget hoztam Amser doktornak. Mondták, hogy nincs bent, de húsz perc múlva kezdődik a műszakja, úgyhogy bármikor ideérhet.
- Akkor ne engedje ki innen ezt az őrültet, míg ide nem ér, oké? - súgtam a portásnak, és aztán visszamentem a fickóhoz
- Figyelj, nekem mennem kell. A doki mindjárt itt lesz. Megismered majd... Szerencsétlen félszemű. Na, jó legyél.
Azzal nagyot sóhajtva, hogy innentől már végre nem az én felelősségem ez a flepnis, leléptem.

//Ezzel a karakterrel a játéknak itt vége, a válaszod után már a másik írok. //

Egészen hamar megérkeztünk a kórházba, aminek örültem, mert járás közben jöttem rá, hogy mennyire is fáradt vagyok. Tényleg nehéz úgy bármit is csinálni, hogy alig eszem. A lábaim remegtek és szédültem, gyenge voltam, mint egy vénember. Üveges tekintettel bámultam meg a kórház bejáratát és belépve valami nagyon rossz érzés kezdett a hatalmába keríteni. Majdnem meg is álltam hirtelen, de a férfi nem engedte, hogy leragadjak a folyosón. Utolsó szavaira nem válaszoltam már semmit, mert épp egy előttem elcsoszogó, bekötött fejű embert bámultam meg. Bólogattam valamit, de nem igazán tudtam már, hogy mit mondott nekem az előbb. Leültem egy székre és összehúztam magam előtt a kabátom. Egyik kezem bedugtam alá és akkor vettem észre, hogy a pulóverem ott felejthettem a pubban, mert nem volt rajtam. Egyáltalán nem emlékeztem arra sem, hogy mikor vettem fel a kabátom. Arcomra értetlenség ült ki ezen töprengve. Amikor kihúztam a kezem a kabát alól, megint friss vért láttam az ujjaimra tapadni. Megpróbáltam belesni a kabát alá, hogy mennyire vérzik a hasam, de a szemem sarkából láttam, hogy a portás szúrós szemekkel mered rám, ezért abba is hagytam a tevékenykedést és összefontam a karjaim magam előtt. A porontyok máris megparancsolták, hogy ne bízzak meg ebben az emberben, ezért oldalra fordítottam a fejem, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Oldalt semmi érdekes nem volt, csak a csempés fal, de én úgy tettem, mint akit teljes mértékben leköt ez a látvány.

Fáradtan estem be a munkahelyemre. Épp csak három órája, hogy visszaértem a Földről a kölcsönkért, életveszélyes kis űrronccsal. Aludtam két órát, és íme, máris itt vagyok újra, kezdődik a tizenkét órás műszak. Tizenkét órás, ha szerencsém van, és jön váltás, mert ha nem, akkor simán lehet belőle hetvenkét órás is akár. Errefelé képlékenyek a dolgok.
Még sem fel vettem a műszakot, már megtaláltak egy beteggel. Elvileg nem lett volna olyan sürgős, de a portás szerint valami labilis fickóval van dolgunk. Nos, ez remek. Igazán pompásan kezdődik a műszak.
Friss vér szagát éreztem, ahogy megközelítettem a csontsovány, beesett arcú, majdnem kopasz, meghatározhatatlan korú férfit.
- Jó napot. A nevem Amser. Van vezetéknevem is, de nehéz megjegyezni és nem használom. Orvos vagyok, és azt hallottam, hogy magának segítségre van szüksége. Látja, van fonendoszkópom, meg minden. Szóval, mik a panaszai? Megsérült?

Arra lettem figyelmes, hogy rám köszönnek. Ahogy a hang irányába kaptam a fejem, rögtön meglepetté vált az arckifejezésem. Ez küklopsz! Lehet, hogy mondta a kocsmás ember is, hogy egyszemű a doki? Valahogy úgy dereng, hogy mintha erről beszélt volna... Nehezen is tudtam levenni a szemem a szemfedőjéről és megint csak úgy jártam, hogy nem tudtam odafigyelni arra, amit elmondott itt nekem. Egyedül az utolsó szó maradt meg bennem.
- Igen, megsérültem. De nem úgy, ahogy gondolja, mert nem elestem, meg nem is bántottak, hanem... - kezdtem magyarázásba és heves gesztikulálásba. - ...hanem az úgy volt, hogy szándékos volt. De inkább a fejem fáj... ja és amiről az előbb beszéltem, az a hasam, de az nem belülről, hanem, kívülről sérült... - nehezen bírtam szemkontaktust tartani a dokival, miközben beszéltem, mert valójában rohadt nehéz egy egyszemű emberrel normális szemkontaktust tartani! És úgy éreztem, én sem nagyon értettem már, hogy miről beszélek. - De inkább hagyjuk, nem érdekes! - kaptam a halántékomhoz, a másik kezemet pedig a hasam fölé raktam. - Inkább csak fáradt vagyok. Le lehet feküdni maguknál egy pár órára? - néztem az arcába tele bizonytalansággal.

Figyelmesen, homlok ráncolva hallgattam végig, amit mondott. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi elméje zavart. Épp csak azt nem tudtam eldönteni, hogy egy sérülés, netán sokk zavarta-e meg, vagy valóban ilyen volt eddig is.
- Szóval fáj a feje... Értem. Adhatok valami fájdalomcsillapítót, ha gondolja... És megnézném én azokat a sebeket. Tudja, csak a biztonság kedvéért. egyébként... miért bántotta magát? Valaki ezt mondta? Vagy úgy érezte, attól enyhül a fejfájása? Csak kíváncsiság, tudja, érdekel...
Láttam, hogy zavarja a fél szemem. Engem inkább a másik fele zavart, ami nem volt meg, de hát oda se neki...
- Hát végül is tele vagyunk ágyakkal - mondtam végül, mint aki gondolkodott a dolgon - Adhatok egyet. De el ne mondja senkinek, ez nem szálloda, még a végén leharapja valaki a fejemet... Na jöjjön, mutatom az utat.
Azzal elindultam a folyosón, remélve, hogy önként követ.

Kezdtem némileg megnyugodni. Bár nem tetszett az ábrázata, ami nem éppen úgy nézett ki, mint egy tipikus orvos fej. Lehet, hogy nem is az? De mielőtt még nagyon elkezdtem volna ezen gondolkodni, válaszoltam a kérdésére.
- Azért, mert jól esett. - feleltem egyszerűen. Bár nem voltam benne biztos, hogy csak ezért csináltam. Lehet, hogy ideges is voltam és ezzel sikerült végül lenyugtatnom magam. Már nem nagyon emlékszem arra a pillanatra, amikor összevágtam magam. Felálltam és követni kezdtem.
- Az sem baj, ha inkább altatót ad be nekem, és abból is annyit, hogy sose ébredjek már fel utána... - reagáltam közben a korábbi szavaira is, meglehetősen búskomor arckifejezéssel, miközben csüggedten néztem a padló kövezetének mintáját.
~Itt akarsz meghalni? Pont itt? És így? Így?!~ Hőbörgött körülöttem mindegyikőjük, mire én egy elutasító kézmozdulattal próbáltam jelezni, hogy most kuss a nevük!
- Igen, nekem itt is tökéletes volna!! - válaszoltam nekik, megint ingerültebb hangon. A mellettem sétáló orvosra néztem és hirtelen megragadtam a vállát. - Ugye megteszi? Kérem, tegye meg! Mindenkinek így lesz jobb! - Ráztam meg a vállánál fogva. Mélyen belül máris letettem arról, hogy éljek és kész voltam meghalni. Szinte már örvényként vonzott a könnyű és fájdalommentes halál gondolata...

Felvontam a fél szemöldököm (azt, ami alatt szem is volt, különben ostobán néztem volna ki) amikor beszélni kezdett valakihez, aki nyilvánvalóan nem én vagyok, de nem szóltam semmit. Mentem tovább, keresve egy szobát, ahol magunk lehetünk. Jobbnak láttam nem bevinni ezt a férfit a többi itt betegeskedő közé.
Amikor megragadta a vállamat, megtorpantam. Felé fordultam, és igyekeztem a szemébe nézni.
- Mindent meg fogok tenni magáért, ami nem ellenkezik az orvosi eskümmel - feleltem higgadtan - De ha elmondja, mi az, amit vár tőlem, könnyebben tudok válaszolni. Jut eszembe... Nekem is volna egy kérésem. Azt a sérülést... Nyilván okozta valamivel. Attól félek, azt nem tarthatja magánál, míg itt van. Ez a kórház szabálya. Tehát ha még magánál van, kérem, adja ide nekem.
Felé nyújtottam a tenyerem, és vártam, mit fog előhalászni a ruhája alól. A vér szagából ítélve, amit érzékeny orrom érzett, egyszerű késre tippeltem volna. A lézerseb után nincs vér, az kiégeti a sebet. az ultrahangkés meg megégeti a bőrt is, bár vérzik. Ennélfogva csak sima kés lehetett, esetleg egy üvegszilánk.
- Kérem. Engedje, hogy segítsek.

Ó persze, az orvosi eskü... erről már meg is feledkeztem! Akkor ez így nem fog működni... nem lesz hajlandó megölni! Pedig biztos kitalálnánk együtt valamit, hogy balesetnek tűnjön... de jellemző módon egy fikarcnyi gondolat sem jött bennem elő, így csak zavartan pislogtam párat.
- Nem...nem érdekes, hagyjuk. - mondtam le máris az előző tervemről. Legalábbis egyenlőre. Pedig akaratlanul is bevillant a szemem előtt egy kép, amin én voltam, meztelenül, a hullaházban. Ekkor aztán nevetésben törtem ki. A fejemet kezdtem vakarni, majd egészen elképedt arcot kezdtem vágni, amikor a doki megsejtette, hogy az a valami, amivel összekaszaboltam magam, az nálam lehet.
- Ne, kérem ne vegye el tőlem! Az az egyetlen valamim! - zavaromban elkezdtem rágni a körmeim és valami mentő gondolat után kotorásztam az agyamban. Már majdnem zokogni kezdtem a pániktól.
- Nekem nincs semmim és ezt is olyan nehezen szereztem! - könyörögtem tovább, a hangom már megremegett, annyira elöntötte az agyamat a kétségbeesés. Nem akartam neki odaadni a késem!
- Csak lássa el a sebemet és adjon nekem valamit erre a kurva fejfájásra!!! - kezdtem már ordítozni és az egész testem remegni kezdett. Hirtelen széttártam a kabátom, majd lenéztem a hasamra. Az egész vérben úszott, néhány mély sebből még most is szivárgott a vér. A nadrágomra folyt az egész és úgy néztem ki, mint egy éppen szülő nő. Mármint a sok vér miatt. Ismét felnevettem és behúztam a hasfalam, amitől még soványabbnak tűntem.
- Szeretem azt a kést... még elemlámpa is van rajta! - kezdtem el beszélni szeretett pillangókésemről, miközben az ujjammal piszkálgatni kezdtem az egyik vágást.

Kezdtem sejteni, hogy mit is akarhatott a férfi, de a felfedezésemet nem tettem szóvá. Súlyos problémákat láttam ebben az egészben, olyasmiket, amikkel ideális esetben nem egy sürgősségi orvosnak kellene foglalkoznia. Csakhogy a Marson olyan, hogy ideális eset, nem igazán létezett.
Mély pánik fogta el látszólag arra a gondolatra is, hogy elvehetem a kését. Ebben viszont nem ismertem megalkuvást. Felőlem, ha mindenképp szükségesnek látta, magánál tarthatta a kést, és még meg is vághatta magát vele, de amíg az én felügyeletem alatt állt, nem hordhatott magánál fegyvert. Főleg úgy nem, hogy semmi sem bizonyítja, hogy esetleg nem fordul a többi beteg ellen.
- Sajnálom, de amíg ellátom, nem lehet magánál semmilyen veszélyes tárgy. De szívesen aláírok egy papírt, amit magánál tarthat, és ami bizonyítja, hogy a kést átvettem magától, és a gyógykezelése végeztével vissza kell adnom.
Csak a többéves orvosi gyakorlat mentett meg attól, hogy el ne fintorodjak, mikor megláttam a hasát. Higgadtan folytattam a beszélgetést.
- Ezek eléggé csúnyának tűnnek. Jó lenne fertőtleníteni őket, és összezárni a sebeket, már ha épp működik a sejtregenerációt gyorsító gépünk... Az egész egy napig tartana, legfeljebb.
Megint kinyújtottam felé a kezem.
- De szükségem van a késre. Anélkül sajnos nem segíthetek.

Persze, hogy nem adta fel és továbbra is kérte a késem! Úgy éreztem magam, mint akinek egy súlyos döntést kell most meghoznia. Tanakodva az államat kezdtem piszkálni, majd vakarni. Minden egyes eltelt másodperctől vártam valami csodát, de semmi nem történt. A porontyok is bizonytalanok voltak, az egyik azt ismételgette, hogy "add oda", egy másik pedig azt, hogy "ne". Aztán már csak azt vettem észre, hogy a körmeimet már inkább az arcomba vájom, mintsem hogy vakargatom. Végül dűlőre jutottam. Azaz elkezdtem dűlőre jutni...
- J..jó, de csak akkor, ha tényleg írjuk alá azt a papírt! - utasítottam szinte fenyegetően, majd belenyúltam a kabátzsebembe és elővettem a kést. Persze nem szívesen adtam át és amikor a doki keze rámarkolt a fegyveremre, egy ideig még tovább szorítottam azt. Mert máris meggondoltam magam, inkább el akartam tenni, de e végül ő nyert. Elvette. Csüggedten néztem a késem után, úgy éreztem, mintha most semmiztek volna ki, úgy igazán. Aztán mivel nem maradt semmim, csak a saját sebeim, azokat kezdtem el nézegetni. Felemás érzések kezdték el feszíteni az agyamat: egyfelől szívesen kipróbáltam volna magamon azt a sejtgeneráló gépet, másfelől viszont kedvem volt ahhoz is, hogy tovább vagdossam a testem. Az az egészen hátborzongató gondolat is megfordult a fejemben, hogy felvágjam az egész hasfalam és megnézzem, mi van belül. Talán csak a beleimet látnám, de az is lehet, hogy nincs ott már semmi, csak a Gyűjtők petéi! Teljesen megszállt a gyermeki kíváncsiság és amíg a doki egy pillanatig nem figyelt oda rám, a legmélyebb sebbe belevájtam mind a 10 ujjam...

Nehezen ugyan, de végre döntésre jutott. Sejtettem, hogy ez nála máskor sem mehet éppen könnyen. Elképesztő volt, mennyire nem befolyásolja a megvagdosott hasfalából nyilvánvalóan áradó fájdalom. Nyilván hozzá volt már szokva a hasonló sebekhez...
Végül megkaptam a fegyvert, egy teljesen hétköznapi kést. Nehezen engedte el, de amikor a kezembe került, alaposan szemügyre vettem. Méregtasakokat, vagy hasonló finomságokat kerestem, amikkel veszélyesebbé lehet tenni egy ilyen kést, de semmit sem találtam. Akkor legalább nagyjából remélhetem, hogy a sebeibe sem került semmi ilyesmi...
Félre pillantottam, ahogy a kést a zakóm belső zsebébe csúsztattam. Amikor felpillantottam, azt láttam, hogy a férfi éppen nagy igyekezettel próbálja mellkasig felszakítani a sebeit. Fenébe!
Felnyögtem és odaugrottam hozzá.
- Hé! Ezt nem kéne!
Embernek is gyenge volt, csupa csont és bőr, és viszont mora vagyok, tíz halandó erejével, ami most nagyon is jól jött. Nem esett nehezemre kihúzni a sebből és az oldala mellé szorítani a kezeit. Így közvetlen közelről néztem a szemébe.
- Miért csinálta ezt? - kérdeztem.

Nem tagadom, pokolian fájt a sebem, ahogy az ujjaim mélyen beléjük hatoltak. De erősen összeszorítottam az állkapcsom és megpróbáltam elképzelni, hogy a fájdalom csak egy ostoba inger, olyan, mint egy folyamatosan csacsogó ember. Egyszerűen csak süketnek kell tettetnem magam!
Egészen elmerültem ebben az egész tevékenykedésben, amikor a doki egy szempillantás alatt leállított. Először rémült voltam, utána már inkább dühös. Majd már magam sem tudtam igazán, hogy mit érzek és hogy hogy kéne éreznem magam...
- Engedjen el!! - kiáltottam fel és pár pillanatra szikrázó pillantásokat vetettem abba az egy szem szemébe! Úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna, vagy legalábbis bele akarna látni... Kirázott a hideg és mindenféle rossz előérzet kezdett döfködni, mintha csak egy sötét szobában állnék és láthatatlan emberek késekkel szurkálnának. Reszketni kezdtem és már talán percek is eltelhettek a nekem feltett kérdés óta, de nekem azóta egy szó sem jött a számra. Meg egy fia gondolat se az agyamba...
- Kérem, engedjen el... - könyörögtem ismét, most már egyáltalán nem olyan tüzesen, mint az előbb. Határozottan éreztem, hogy most üt ki rajtam a fáradtság és a gyengeség. Már ahhoz is erőlködnöm kellett, hogy a lábaim megtartsanak és hogy ne dőljek el, mint egy zsák krumpli. A fájdalmat pedig nem tudtam tovább kizárva tartani, hirtelen minden homályos lett. Egyre homályosabb...
- Én... csak... - próbáltam valamit mondani, majd kialudt bennem a villanykörte.

Először nem akartam elengedni, amíg a düh vezérli, elég csúnya dolgokat tehet, ha mással nem, hát magával. De amikor másodszorra már fáradtan kérte, elengedtem, és hátraléptem. Persze rögtön meg is bántam a könnyelműségemet, mivel a fickó összecsuklott, mint egy bicska. Még idejében értem oda,m hogy megakadályozzam a feje koppanását a padlón. Remek...
Nagy nehezen felnyaláboltam, és közben persze tiszta vér lettem. A sebei némelyikéből szép egyenletesen csordogált a vér.
Bevittem a legközelebbi kórterembe. Külön öröm volt, hogy az üres. Lefektettem az egyik ágyra, és megvizsgáltam a hasát. Elég csúnyán nézett ki, de azért nem volt túl komoly. Adtam neki egy injekciót, ami minden káros baktériumot elölt a szervezetében, aztán megmostam a sebeit, hogy jobban láthassam őket. Nem lett volna baj, ha nem nyúl beléjük...
A sejtregenerációt elősegítő gépünk persze megint gyengélkedett. Most akkor varrjam össze a sebeit? Micsoda ezeréves technikák... Márpedig lehet, hogy szükség lesz rá. De előbb megvárom, hogy magához térjen. Miért nincs sehol egy dilidoki, mikor szükség volna rá?

...Már percek óta halk hangokat hallottam, de ahhoz túl gyengének éreztem magam, hogy kinyissam a szemem, vagy akár megmozdítsam az egyik ujjam. Hosszú ideig csak füleltem. A porontyok mintha magamra hagytak volna, egy pisszenésüket sem hallottam. És a jelenlétüket sem éreztem. Mintha egészen távolra keveredtem volna tőlük. Egyszerre volt ez megnyugtató és rémisztő. Most, így fél lábbal a túlvilágon úgy éreztem, hogy rettenetesen félek a magánytól. Engem már mindenki elhagyott... legalább ők maradhatnának, amíg végleg ki nem múlok! Nem tudtam, hol járhatok éppen, közelebb vagyok-e még az élethez, mint a halálhoz, de nagyon féltem. A testem egy pillanatra megfeszült és az arcomon megéreztem a könnyeim. Szinte égettek!
Hirtelen felnyíltak a szemeim és nem is tudtam, élek-e, vagy a lélek végre kiszabadult belőlem és szabadon szállhat a másvilágon! Aléltan meredtem a mennyezetre, majd némi céltalan erre-arra nézés után rábukkantam a félszemű orvosra is. Még csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy egy ágyon fekszem. Kérdezni akartam valamit tőle, de egy szót sem sikerült kierőltetnem magamból. A jobb kezem lassan elkezdtem felhúzni az ágyról a combomra, majd onnan a hasamra.
~Mi a fenéért sebes még mindig a hasam? Mi történt?!~ Futott át rajtam rögtön a gondolat és az előző percek furcsa érzései után most határozottan ijedtséget éreztem. Kérdőn, vagy inkább már vádlón néztem a dokira és a hasamra mutogattam.

Nem kellett sokáig várnom, hogy az eszméletre térés jeleit mutassa. addig is megvizsgáltam a kését. a régi, rászáradt vérfoltok és a szintén régi sebhelyek a férfi testén arra engedtek következtetni, hogy ez az öncsonkító hajlam nem új keletű.
Eltettem a kést, és a teljes figyelmemet a betegemre összpontosítottam. Ezt nem igazán lett volna szabad megtennem, mivel körülöttünk továbbra is zajlott az élet, és hát mifelénk unalmas éjszakának számított, ha nem jött legalább két lőtt seb megy egy végtagvesztés, de hát most muszáj volt mégis erre az egy fickóra figyelnem. Soha nem vágytam még ennyire egy dilidokira... Mármint nem úgy, hanem csak, mint segítségre. De persze ilyenünk nem volt. honnan tudnék keríteni egyet?
Amikor a férfi a hasára kezdett mutogatni, hamar megértettem, mit akar. Nyugtatólag a vállára tettem a kezem, készen rá, hogy ha muszáj, egy kis életerőt is elszívjak tőle, hogy a nyugtatás megfoganjon.
- A gép egyelőre rossz. Épp javítják. addig is kitisztítottam a sebeit, és ha kívánja, kaphat fájdalomcsillapítót is. Viszont ha még egyszer jelét adja annak, hogy veszélyes önmagára, le kell szíjaznom. - mondtam szigorúan.

A doki odajött hozzám és elmondta, mi történt velem addig, amíg én valahol máshol jártam. És hát persze, hogy már le akart volna szíjazni! De az volt a szerencsém, hogy alig mozgolódott bennem az élet, szinte már fájt a fáradtság, amit éreztem. Felhúztam az egyik lábam, de az annyira remegett, hogy inkább kiegyenesítettem. Közben azon gondolkodtam, mit válaszoljak a küklopsznak. Fájdalomcsillapító? Annyira nem fájt a hasam, de elfogott a kíváncsiság, hogy beadassak magamnak mindenféle szert.
- Egy fájdalomcsillapító jó lenne. - válaszoltam végül erőtlen, rekedt hangon és azon kezdtem el törni a fejem, hogy még mire panaszkodjak. - Doki, nincs valamilyen szere, amitől nagyon gyorsan nagyon jól érezném magam? - néztem álmatagon az arcába. Magamtól sosem éltem ilyen szerekkel, nem vagyok én drogos! De most igazán elfogadtam volna valamit a kémialaborból...
Hirtelen valamit megéreztem a jobb kézfejemen. Mintha megérintette volna valaki. Vagyis inkább megszorította volna. Elkerekedett szemekkel néztem a dokira. - Ez...ez maga volt? - majd a tekintetem lesiklott róla és a háta mögé kezdtem meredni. Az egyik szekrény alatt apró, karmos lábakat láttam eltűnni. - Ott van! - mutattam oda. Most már biztos, hogy az egyikőjük volt az, de vajon mit akarhatott tőlem? Mit jelentett ez? Talán, hogy ne fogadjak el ettől semmi ilyen szert? Nem értettem semmit, és a fehérköpenyes is itt állt mellettem, de ezzel mit sem foglalkozva próbáltam felkelni az ágyról, hogy odamehessek megnézni, mi van a szekrény alatt...

Elgondolkodtam, és fejben már meg is volt a szer neve, ami egyszerre fájdalomcsillapító és kedélyjavító. miért is ne? Végül is, ha ennek hatására jobban érzi magát, az neki is jó, és nekem is. bár voltak fenntartásaim azt illetően, hogy ilyen szereket adjak egy szemmel láthatóan labilis betegnek...
- Mi? - fordultam hátra, de persze én nem láttam semmit - Szerintem lehetséges, hogy a kimerültség és a sérülések sokkja olyasmit láttat magával, amik a valóságban nem léteznek...
A szekrényhez suhantam, ami a falba volt süllyesztve, és ráfektettem a tenyerem, mire azonnal kinyílt. Kivettem egy ampullát, és betöltöttem egy kis injekció-pisztolyba. Aztán már mentem is vissza. egy mora gyorsaságával ez alig több néhány másodpercnél. Szabad kezem a férfi vállára tettem, és ellentmondást nem tűrően visszanyomtam az ágyra.
- Nézze, itt van ez. Néhány órára gondtalan és jókedvű lehet tőle, és talán nem fogja látni ezeket a dolgokat sem... De azért én majd utána nézek, biztos, ami biztos. Tehát, akarja? - mutattam neki a fecskendőpisztolyt.
Reméltem, hogy nem ijed meg a szerszámtól, hiszen csak arra szolgált, hogy gyorsabban és fájdalommentesebben adhassuk be az injekciókat.

Még alig tértem magamhoz és máris fészkelődtem a helyemen, mint egy rossz gyerek. És az is felkeltette az érdeklődésem, hogy a doki nem éppen emberszerű sebességgel közlekedik. Hol rá, hol a szekrényre néztem és egy ponton már jobbnak tűnt, ha visszafogott lélegzettel várom, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Aztán végül a doki injekció pisztolyán akadt meg a tekintetem. Láttam már ilyet nem egyszer és ha egy ilyen felbukkant, utána jött az órákig tartó félkómás állapot. De megesett, hogy tényleg jobban éreztem tőle magam és amennyire csak lehet, én is megpróbálok csak a szépre emlékezni...
Megkönnyebbülést éreztem, sőt, már vártam, hogy fog rám hatni a szer. Ennél a mostani rohadt állapotnál bármi jobb lehet! Felhagytam azzal a tervemmel, hogy bemásszak a szekrény alá és engedelmesen vártam a "belövést".
- Persze, akarom! - válaszoltam kivételes határozottsággal. - Csak nyomja már belém! Nem kell itt semminek utánanézni... - értetlenkedtem a dolgon és valamiért épp ebben a pillanatban ugrott be az, hogy a félszemű doktor talán lehet, hogy nem is emberi lény. Ennek már a gondolatától is libabőrös lett a karom és egy pillanat alatt ezer hülyeség robogott keresztül az agyamon. De amennyire csak bírtam, próbáltam egyetlen egyre gondolni: mindjárt jobban leszek!

A vehemencia, amivel hirtelen a gyógyszert akarni kezdte, a drogosokra emlékeztetett. Összevont szemöldökkel éreztem rá, aztán úgy döntöttem, ha drogos is, pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy ne tegyen kárt magában, a többi dolog, az elvonó és hasonlók ráérnek még később.
A karjához illesztettem a szerszámot, és beadtam neki a gyógyszert. Kettő, de legfeljebb öt perc múlva hatni fog a szer. ez függött az alany testsúlyától, de ez az alak csupa csont és bőr, szerintem egy perc múlva már bódult lesz.
- Talán mesélhetne nekem arról, pontosan miért is vágta meg magát - mondtam aztán, mikor letettem az injekció-pisztolyt - Lehet, hogy ha elgondolkodunk, találunk egy olyan megoldást, ami lehetővé teszi majd, hogy a kése nélkül oldja meg a problémáit.
Bár erre nem láttam sok esélyt. Sürgősségis voltam, nem pszichológus. Csak a sötétben tapogatóztam.

És végre! Végre beadta! Nem szóltam egy szót sem, csak vártam, hogy mi fog megváltozni körülöttem. Annyira figyeltem a változásra, nem is tudom, mikor figyeltem utoljára ennyire saját magamra. A plafonra meredtem és így koncentráltam, ökölbe szorított kezekkel. Hosszú csend következett, vagy csak én nem figyeltem oda arra, mit mondtak nekem. Azt hiszem, inkább a második történhetett meg... De a csend sosem tart örökké, az egyik poronty máris sugdolózni kezdett a bal fülembe. Közülük ő volt a legszűkszavúbb, már nem is tudom, mióta nem hallottam a hangját. De a suttogása olyan lágy volt és szívhez szóló, hogy észre sem vettem mikortól, de már nem fájt a fejem. Elvigyorodtam és ránéztem a fehér köpenyesre.
- Doki, olyan jó, ha az ember nincs egyedül! Sosem akarok már egyedül maradni! - közöltem, amit ebben a pillanatban a leginkább közölni akartam és közben mélyen belenéztem abba az egy szem szemébe, majd megint fülelni kezdtem.
~Olyan jó vagy velünk. Ezt is értünk teszed, ugye? Szeretünk téged. Mostantól jók leszünk! Mind!~ Hallgattam a kis űrporonty szavait. Boldog voltam, hogy végre nem csak veszekedtek és gúnyoltak. Csak somolyogtam magamban. Igen, ez mégsem olyan rossz, ha az ember egy ilyen szerencsétlen véletlen miatt űrlények költőhelye lesz, majd a nevelőapjuk. Már nem is érdekelt ez az egész, pedig nem egyszer szégyelltem! Hirtelen felültem és körbenéztem az orvosi szobában.
- Milyen félénk, még most is! - jegyeztem meg, majd ismét megnéztem magamnak az orvost. Rá is kedvesen mosolyogtam. Azaz én belülről kedvesnek éreztem a mosolyom, reméltem, kívülről is így nézhetett ki.
- Doki, maga olyan rendes! - fakadt ki belőlem és magam sem tudom miért, de egyszer csak rávetettem magam, hogy megöleljem. - És nem csak rajtam segített! Az én kis saját csemetéim... - vált érzelgőssé a hangom. - Most már minden rendben lesz! Innentől mi egy csapat vagyunk! - mondtam tovább, a mi jótevőnkbe kapaszkodva.

A szer viszonylag gyorsan kifejtette a hatását. A férfi egy időre elcsendesedett, aztán arcizmai elernyedtek. Ebből tudtam, hogy már nem érzi magát olyan feszültnek, mint korábban. Eltettem a használt, fertőtlenítésre váró fecskendők közé a pisztolyt, és a tárolójukat gondosan bezártam. Hiába, kissé hiányt szenvedtünk mindenből. A Marson már csak ilyen az élet.
Sejtettem, hogy közlékenyebb, közvetlenebb hangulatba fog kerülni a szer hatására. Ezt akartam kihasználni, hogy kifaggathassam.
Mondjuk, az ölelésre nem számítottam.
- Hát, tudja, ez a munkám. Igyekszem jól végezni. De ha már így szóba kerültek... Kik ezek a mi? Szeretnék hallani egy kicsit a csemetéiről... Hogy jobban megismerjem őket. Például, ők kérik, hogy bántsa magát? Vagy... Többen vannak, és mind mást kérnek? Volt egy barátom, ő ugyanígy járt...
Ez persze hazugság volt, de próbáltam felkelteni a bizalmat az irányomba.

Ahogy körbenéztem az orvosi szobában, az mintha már egyáltalán nem lett volna olyan rideg. Sőt, szinte kiszínesedni látszott! Sokkal jobb helynek tűnt, mint a kalózok főhadiszállása... vagy csak azért gondoltam ezt, mert már untam ott lenni? Visszanéztem a dokira, aki a "csemeték" felől érdeklődött. Az arcomon hirtelen vegyes érzelmek futottak át. Akartam is róluk beszélni, meg nem is.
- Tényleg? - kérdeztem vissza bizonytalankodva, amikor azt mondta, ismer egy hozzám hasonló embert. - És...és ő hogy járt? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, miközben frusztráltan próbáltam a két szememmel az egy darab szemébe nézni. Ez különösen nehéz volt, ha ilyen közelről néztem a képébe. Úgyhogy el is fordultam tőle.
- Hát izé... - kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Olyan hosszú történet ez, már én sem tudom, hol is van pontosan az eleje... - Ők nem szokták kérni, hogy bántsam magam. De szeretik, ha bántom magam. - válaszoltam a kérdésére. Hirtelen eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide. Már majdnem elfelejtettem. Ránéztem a hasamra.
- És ezzel mi lesz? - kérdeztem. Nem tudtam, ez így most kész-e, vagy még van mit rajta dolgozni. Ujjaim hegyeit finoman végighúztam a hasfalamon, de gondolatban azt képzeltem, hogy öt centi mélyen kotorászok magamban.
- Egyszer szeretném majd megvenni a Jupiter egyik holdját. Csakis magamnak. - kezdtem bele hirtelen egy egészen más témába. - De ahhoz sok szolga kéne Nagyon sok... vajon kitől lehet itt embert venni? - sóhajtottam fel gondterhelten és kérdőn néztem a dokira. Az a hír járja, a Marson foglalkoznak ilyesmivel, hátha ő tud valamit.