Étkező

*A kislány javára legyen mondva, hogy az életösztönei tökéletesen működnek. Így egy idő után már nem is nagyon kapálózik, bár ficereg, de azért a kezeit a lány nyaka köré vonja, hogy nehogy leejtsék. S a tappancsait is a lány köré fonja, aminek annyi a hátránya, hogy a tejes lába – hisz nem rég tapicskolt benne végig - a lány hátánál vannak és így már ott is tejes lett a pulcsi.*
- Na, szerinted mi? * Kérdezett vissza szemét forgatva és aztán már ahogy elfáradt fejét a lány vállára hajtja és nem hagyja, hogy letegye…*
- Naaa… maradni szeretnék. *Néz rá álmos szemekkel, hisz neki még kijár a délutáni alvás és most épp végig játszották. S bizony nem is engedi el a lány nyakát. Csak laposakat pislogva fekszik tovább a vállán.*

*Az utolsó simítások az asztalon, a konyhában pedig már csak fel kell mosni. Épp a vágódeszkát szedtem elő, hogy legyen mire kiraknom a tepsit mikor a lányok megérkeztek. A Szárnyas kérdésére megfordultam és egy mosolyt erőltettem az arcomra, ami pillanatok alatt vált őszintévé és szeretettel telivé, ahogy megpillantottam Vanit.*
- Semmi baj Szárnyas… a hajón nem szokhattál hozzá, hogy valaki képes gyerekként viselkedni. * Feleltem miközben végig simítottam a kicsi arcán. Na de a kiegészítés vigyort csalt az arcomra.*
- Már hozzá szoktam szóval csak nyugodtan behajthatod. * Mert bizony a kis csöppségnek a karjában is szép hosszú, szőke haja volt.*
- Azért remélem, nem fogsz annyit akadékoskodni, mint Vani. * Ingattam meg a fejem*
- Már csak fel kell mosni minden mást megcsináltam. De azt majd ebéd után. Két perc és… * Na de itt közbe szólt a jelző éles csipogása.*
- Már kész is. Míg tálalok, annyit tudsz segíteni, hogy fogod Vanit. Ha most leteszed, elalszik, és ha hazaértünk az istenért sem fogom tudni elaltatni. * S már félre is léptem, hogy a kezemre húzva a fogó kesztyűt kivegyem a tepsit és a vágódeszkával az asztalhoz vigyem. A szedővel együtt, majd fordultam egyet és a sajt és a kechup is az asztalra került.*
- De a kérdésedre válaszolva, Ő az egyetlen… legalábbis amiről tudok. * Vontam meg a vállaim és visszasétáltam a lány elé.*
- Miért kérdezted? * Tettem fel a kérdést és átvettem a lányom.*
- Gyere Szépségem… együnk, aztán aludhatsz. * Adtam egy puszit az arcára és kómás fejét látva már tudtam, hogy felesleges volt a harmadik teríték. Az asztalhoz sétálva leültem a nővel szemben és a kicsit az ölembe ültettem.*
- Szedj magadnak… * Intettem a tepsi felé, hogy csak nyugodtan. Közben bár már mindegy volt de egy vászon szalvétát Vani pólójába tűrtem, hogy ne egye le magát. Vagyis jelen esetben ne etessem le. *

Mondani sem kell, hogy én lepődök meg a legjobban, amikor Vani átöleli a nyakamat. Arra még azt mondom, hogy oké, én se bíznék magamban, hogy nem ejtem el, szóval valahol érthető. Azonban amikor már a fejét is a feje is a vállamon landolt, kezdtem beparázni egy kicsit… Vanessza nagyon emlékeztet valamire… csak nem most derül ki, hogy…
-Rendben, akkor legyen gyereknap… -simogatom meg a buksiját, ahogy bevackolta magát a nyakamban lógva.
Nicho megjegyzésére egy féloldalas mosolyra húzódott a szám. Végülis… lehet, igaza van. Így végiggondolva, nem sok tag olyan van akinek az IQ-ja eléri egy gyerekét… Nem hogy meghaladja.
Amikor a lányával kezdett foglalkozni, csak szótlanul néztem, és… fura volt. Olyan megható ilyet látni, ráadásul ilyen közelről, pedig még csak nem is vagyok családtag… Jesszus, nem vagyok én ehhez hozzászokva, mindjárt elérzékenyülök itt megint.
-Hogy én akadékoskodni? Ugyaaan, nem is értem, hogy feltételezhetsz rólam ilyet! –vágtam rá, kissé talán túl gyorsan is, ahogy eszembe jut, milyen hattyú-halálát adtam elő legutóbb, amikor drága főnököm wolpertinger alakban akart vízbe fojtani… khm, akarom mondani, megfürdetni- Miért, megy a hiszti ezerrel?
Arra, hogy fogjam még Vanit, csak biccentettem egyet, így sétáltam még egy-két kört a lurkóval, amíg apuci elkészül.
-Csak kíváncsiságból. –vontam most én vállat, majd ahogy a picur visszakerült a helyére, nyújtóztam egyet-kettőt- Szerintem koalamackó lesz, ha metamorf lesz! –foglaltam össze az előző néhány percben szerzett tapasztalataim alapján nagy bölcsen, majd én is bevackoltam magam az egyik szabad helyre, aztán a bátorításra már lapátoltam is a tányéromra az ebédet.
-Köszi! És jó étvágyat! –láttam neki az adagomnak, ám az első néhány villámgyorsan eltűntetett falat után szépen lassan lelassítottam normális sebességre- Jé, ennek hús íze van… -motyogtam magam elé halkan eltöprengve, ahogy eszembe jutott, az űrhajón miket etettek velem… brrr, jobb nem is gondolni rá, inkább lapátoltam befelé tovább, amíg újra tiszta nem lett a tányérom.
Akkor aztán, mint valami jóllakott óvodás, ásítottam egyet, majd álmosan megdörzsöltem a szemeimet. Hátradőltem a székemen aztán néztem, Nicho hogy boldogul a Vani-etetéssel. Na jó, mégsem, inkább előre dőltem, aztán az asztalra támaszkodva figyeltem őket.
- Hm, mennyi ideig szokott aludni? Meg Vanesszához hasonlóan, te is szoktál délutáni szunyát tartani? –húztam magamhoz közelebb a teás bögrémet, aztán az azóta már 20-szor kihűlt italomat kezdtem kortyolgatni- Emlékszem, ovis koromban de gyűlöltem…

*Szárnyas kérdésére elnézően mosolyogtam egyet, aztán válaszoltam a kérdésére.*
- Azért mert gyerek és azt hiszi, hogy a haj mosást is megussza, hogy ha hisztizik. Elég sok minden meg van neki engedve, így nem csoda. De nem szeret hajat mosni, mert utána a súlya miatt húzza a fejbőrét. Alacsonyan van a fájdalom küszöbe, de levágatni nem engedi. A hajszárítótól meg csak tönkre megy a haja. Szóval… megküzdők vele. * Magyaráztam el, hogy miért akadékoskodik Vani annyit.*
- Hát nem tudom, melyiknek örülnék jobban, hogy ha átváltozna idővel vagy ha nem. * Jegyeztem meg a koala mackós megjegyzésére. Tényleg nem tudtam. Annyi minden történhet vele emberként, azonban magamról tudtam, hogy ha valami ragadozó lesz akkor az sok negatívummal jár és hát persze azt, hogy mi lesz az ég világon semmi nem befolyásolja.
- Egészségedre… Hmm? * Tekintettem fel, mert nem értettem mit motyogott, de talán nem is akarta, hogy halljam. De közben folytattam Vani etetését, ami azért elég érdekesen haladt. Egyrészt kissé lassabban, másrészt Vani nem akarta elvenni a fejét a mellkasomtól. De legalább evett és rágni is képes volt.*
- Ha kérsz még szedj… De nagyon változó. Van amikor hamarabb elalszok mint Ő, de általában igyekszem olyankor rendbe rakni a dolgokat míg alszik, hogy aztán megint szétpakoljon. * Vontam meg a vállaimat, láthatta rajtam, hogy engem kicsit sem zavart az, amit csinálnom kell. Míg Vani evett én is ettem és így haladtunk is.
- Gondolom, akkor most se dugjalak ágyba… * Vigyorodtam fel rá és amikor szólt a szemem fénye, hogy elég volt, én is belapátoltam a maradékot. Felállva Vanival a karomon gyorsan elpakoltam a mosogató gépbe és a földre néztem.*
- Ööö… menjünk. Kifele megkérem Samanthát, hogy mosson fel. * Oldottam meg gyorsan a helyzetet és így is tettem. A fiatal lány és nem mellesleg gyönyörű lány, persze hogy megtette és szóvá is tette, hogy most már két sörrel lógok neki. *
- Szállj be… * Nyitottam ki a fekete autót miközben a Vanit a gyerekülésbe csatolva. Vezetés közben nem beszélek… így az út csendes volt.*

// Köszönöm szépen a játékot. //

Miközben Nicho magyarázott, csak elérzékenyülve figyeltem hol a kislányt, hol az apját. Na igen, így már érthető, ezt az egyet én se csíptem a dologban, bár, szerintem az egyik legkirályabb dolog, ha nem neked kell bajlódni a hajaddal, hanem valaki más segít… kis fejmasszázs, hmmm…
-Ne is engedje! Tényleg, neked volt már ilyen hosszú hajad? –biccentettem Vani csurija felé, miközben az asztalra könyököltem, az államat pedig a tenyeremen támasztottam meg.
-A ragadozó jár sok negatívummal? Pedig fogadok, téged még nem próbáltak meg megenni… Mondjuk biztos megvan mindegyiknek a maga előnye, hátránya. De ettől függetlenül én nagyon csípem a metamorf létet, sokkal izgalmasabb, mint ha sima ember lennék. Vagy ha választhatnál, te inkább lemondanál róla?
A biztatásra csak a fejemet ráztam, de… Na jó, nem telt bele fél perc, hogy meggondoljam magam, aztán megint telelapátoltam a tányéromat. Ahogy elnézem, a Vani-etetés úgy is eltart még egy darabig, na meg mire Nicho is jóllakik…
-Már nem vagyok ovis… de ha elálmosodok… magamtól is megtalálom az ágyat… Vagy bármi más helyet… ahol kényelmesen tudok aludni… -magyaráztam kisebb megszakításokkal, ahogy lapátoltam befelé a húsos tésztát.
Mire végeztem, az ügyeletes konyhatündér már fél kézzel romeltakarított, másik karjában a lurkóval, így aztán gyorsan én is utánaspuriztam a tányérommal, és bevágtam a mosogatógépbe. Igaz, csak úgy találomra a többi edény közé ejtettem, meg elég gyanús hangon koccant a többivel, de hát na… inkább szedtem a lábam, nehogy lemaradjak. Ha már megígértem nekik, hogy boldogítom őket még pár napig, nehogy már itt hagyjanak!
-Rendben! –válaszoltam Nichonak, majd mielőtt bepattantam volna az anyósülésre, azért még futtában leportoltam magam, ne legyek már olyan paraszt, hogy összekoszolom a kocsiját, azok után, hogy még én vendégeskedek.
Mondjuk ez se sokat segített, most már nem nyakig voltam dzsuvás, csak úgy vállig, de legalább a szándék megvolt. Ha rajtam múlt volna, végigdumálom az egész utat, ám miután Vani aludt és nem akartam felkelteni, na meg Nicholas se szólt egy árva szót sem, így inkább „becipzárosztam” a szám és csak kifelé bámulva nézelődtem.


//Én is köszönöm, élmény volt! //

Nem egészen értettem, az Udvar őrei miért éppen ide vezettek. Megmondtam, ki vagyok, kihez jöttem. Túl óvatosak voltak: még a botomat is tüzetesen átvizsgálták, hogy vajon nem valami furmányos fegyver-e, amivel meg akarom támadni a Lady-t. Nos, fegyver volt, talán a legkülönlegesebb a világon, de senkit sem akartam itt megtámadni vele. Ráadásul hogy is ismerhették volna fel a belőle áradő erőt az egyszerű halandók? Igyekeznem kellett, hogy ne szálljon a fejembe az érzés, mennyivel több, jobb vagyok náluk Alakváltó harcosok elit csoportja, mégsem állnának helyt egy sánta öregemberrel szemben...
Várakoztam. A konyhák jó része üres volt: gondolom, ott androidok dolgozhattak. Valahogy minden üres lett nélkülük, pedigaz átlag ember észre sem vette őket,amíg végezték a dolgukat. Leültem egy széke, kinyújtottam fájós lábam és várakoztam türelmesen.

Az erdõben voltam, de nem tudtam rávenni magam az átalakulásra. Már orvossal fenyegettek... De jól voltam, meglepõ módon.
Ahogy visszafelè igyekeztem, az egyik õr tartott felèm. Jelentette, hogy valami Mr. Kowalsky az ètkezõben vár rám... Az ètkezõben... Hogy mit kereshetett pont ott?.. Gondolom nem saját akaratából várakozott ott...
Meghagytam az õrnek, hogy ne hagyjon magamra... ès ne híresztelje, hogy èn kèrtem meg rá, majd belèptünk... ès megismertem a fèrfit.
- Mr Kowalsky... A bál óta nem találkoztunk... Miben segíthetek? - nyújtottam kezet, majd leültem. Tùlságosan felkeltette az èrdeklõdésemet, hogy mièrt is jött.

Ha megint egy bálon vagyunk, talán kezet csókoltam volna neki. De nem bálon voltunk, és én túlzottan fáradt voltam az ilyesfajta formaságokhoz, úgyhogy csak röpke mosollyal megráztam a kezét. Lám csak, Lady Shalimar, aki köztudottan gyűlöli a testőröket, a város egyik legjobban védett helyén mégis szükségét érzi egynek?
- Azon töprengek - mondtam szelíden - Hogy vajon mi lehet egy sánta, bottal járó, bukott öreg tudósban, amitől a metamorfok ennyire tartanak?
Rámosolyogtam a pókerarccal álldogáló testőrre, botomat az asztalnak támasztottam, és mélyet sóhajtottam. A térdem a szokásosnál is jobban fájt.
- Elsősorban azért jöttem, hogy elnézést kérjek. Bár nem csak a Kowalsky Corporation androidjai lázadtak fel, nyilván az én gyártmányaim is gondot okoztak.
Elővettem a kommunikátorom.
- Nevezze meg a kártérítés összegét, kérem - mondtam mosolyogva.
A vagyonom az ilyen látogatások miatt nagyjából a harmadára csökkent egy hét alatt, de mégiscsak ez a helyes lépés...

- Pusztán óvatosság... Semmi, ami kifejezetten Ön ellen irányulna csupán... - a magyarázkodás nem erõssègem... - A vènek tanâcsa ragaszkodik hozzá. -
Az ok, amièrt èrkezett meglepett. Nem azèrt, mert nem hittem benne hogy valaki eljön ès felelõssèget vállal, hanem mert teljesen megfeledkeztem errõl a dologròl. Szèp kis Lady... Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az androidok, a többi fajhoz kèpest kevès sèrülèst okozott nekünk. Halál pedig csak az Udvaron kívül törtènt. Felajánlottuk segítsègünket a családoknak... De... ez nem szèpít a tènyen, hogy megfeledkeztem errõl.
- Nem kívánok kártèrítèst, se Öntõl, se mástól Mr. Kowalsky. Pènzbelit nem. De, ha nem tudom lebeszèlni a jóvátètelrõl, biztos találunk valami... olyan megoldást, ami kevèsbè terhes.

Pusztán óvatosság... A Lordra gondoltam... Eső után köpönyeg.
- Másféle kártérítést nemigen adhatok. Nézzen rám, Lady Shalimar -intettem kinyújtott lábam felé- A sebesültek ingyenkonyháján nem igazán tudok sürgölődni, és a lerombolt házak újjáépítése sem erősségem. Az androidokat senki, még én sem vagyok képes többé megfékezni. Akkor mi marad? Adhatok pénzt, amíg van, de egy hét múlva vagy még előbb földönfutó leszek. A cégem részvényiei annyitbsem érnek, mint ez a csomag szalvéta - mutattam az asztalra- Engedje, hogy segítsek, amíg tudok. Adja meg a meggyilkolt metamorfok neveit... Talán a családjaik másképp gondolkodnak, mint ön.
Nem voltam dühös, csak bosszús. Miért kell mindig mindent túlbonyolítani?
- Különben pedig mire gondolt, mivel vezekelhetnék?

Elfordítottam a fejem. Na igen... hogy máshogy?
- Pusztán nem várok jóvátètelt. Ha jól gondolom, nem a maga hibája volt, ès nem szándèkosan tette. Akkor mièrt kène vezekelnie. De termèszetesen megadom az áldozatok családjainak címèt. - Mit várhattam volna tõle el, ha mèg Ametsen se akartam bosszút állni?... Azaz... akartam, de... nem tehettem.
Felálltam ès zavartan kezdtem sètálgatni.
- Az erõszak, erõszakot szül. Ebbõl manapság túl sok is van a kelletènél. Nem hibáztatom magát a törtèntekért. A felajánlott segítsèget mindenesetre köszönöm. De... ha valamit mègis tenne... Ne haraggal járja vègig a károdultak sorát. - mosolyogtam barátságosan a fèrfira.

Nem gondolta jól, de ezt nem osztottam meg vele. Bár tény, hogy nem az én "hibám" volt. Nem hibáztam. Szántszándékkal tettem. Gusztustalan, undorító, megalázó célokra használták a gépeket, amikkel a világot akartam jobbá tenni. Hát megadtam nekik a lehetőséet, meg az összes többi gyártmánynak is, hogy maguk döntsék el, mit akarnak. Talán egyszer majd lelket is nyernek maguknak... Vagy kiírtják őket mind egy szálig.
- Ide sem haraggal jöttem. Tönkre fogok menni, de ez csak pénz, semmi több. Attól vagyok ingerült, hogy vissza akarta utasítani az egyetlen segítséget, amit nyújthatok. Tudja, nem vagyok jó másra. Régen több voltam, erősebb... Fiatalabb... De a sok évszázad meggyengített.
Mindezt komolyan gondoltam, és valódi szomorúsággal töltött el, olyannyira, hogy azt is későn vettem észre, hogy elszóltam magam.

Hálát adtam az ègnek, hogy nem ittam, mert most csúnyán fèlrenyeltem volna. Reflexszerüen tekintettem az ablakra. Nappal... Persze, van olyan mora... de tudtommal csak egy... ès talán... Lehet, hogy paranoiás vagyok. Elvègre lehet metamorf... Akirõl nem tudtunk... Vagy telepata nagyon extrèm kèpessèggel... talán. Vagy csak furán hivatkazott rá, hogy elmúlt kètszáz... De ahhoz tùl fiatalnak látszik, nem mintha fiatal lenne...
Gyõzött az illem: Visszaültem vele szemben, de kerültem a szemkontaktust ès a kènyes kèrdèst...
- Komolyan hálás vagyok èrte... de itt igen kevès android èlt biztonsági okokból, így jelentõsebb kár se törtènt. Ahogy a metamorfok, akik megsèrültek is már lábadoznak. Persze... sajnálom, ami törtènt... Kètlem, hogy szándèkosan tettèk volna azt, amit tettek

Ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hittem volna, hogy létezik ilyen naiv lény széles e világon. Márpedig úgy tűnt, létezik, bármily hihetetlen is. Persze azért hiába volt naiv, ha ostoba nem: még ha jól is titkolta, láttam, hogy nem kerülte el a figyelmét a nyelvbotlásom. Annyi baj legyen!
- Az androidok képtelenek különbséget tenni jó és rossz között. Ha korlátozva érzik magukag, a legegyszerűbb megoldást választják, és gyilkolnak. Az én teremtményeim, és felelősséggel tartozom irántuk. Tudja, mit? Voltaképpen munkanélküli tudós vagyok, számos területen szerzett ismerettdl. Találjon ki nekem ön egy feladatot, hogy vezekelhessek. Jól értek a fizi,ához, a pszichológiához, a politikához, a társadalomtudományhoz... Valahogyan biztosan biztosan a hasznomat tudná venni. Vegyük például a pajzsot, ami éjjelente az öntk komplexumát védi. Egy egyszerű pajzsfrekvencia-zavaróval bátki átsétálhat rajta, ce én kiküszöbölhetem ezt a problémát. És ez csak egy a millióból,amiben segíthetnék...

A felajánlása... Nem jött volna rosszul. De olyan spontán jött. Ès nem is ismerem a fèrfit... aki lehet, hogy megmagyarázhatatlanul öreg.
Milyen hèvvel vèdtem a morákat!.. ès Ben kishiján belehalt a királynõ fèktelensègèbe.
- Mr. Kowalsky... Ez, igazán gáláns felajánlás... - zavarom kiütközött a hangomból. - Ne értsen fèlre... Ha van ezen a világon bárki, aki a vak bizalom híve, az èn vagyok. Ès a Lord... A morákat is pártoltam. - sütöttem le a szemem ès ismèt róni kezdtem a köröket.
Igen... A Lord volt kómában... Ben viszont... Õ velem volt. Mert nem tudom elfogadni a tènyt, hogy õt támadták meg.
- De magamat nem hazudtolhatom meg egy, a gyâszában èp elmèjèt vesztett nõ miatt. Nem.ismerem Önt, de a mai világban nem ismerhetünk igazán senkit. - Megálltam a fèrfi elött. - Amennyiben az álláspontom ismeretèben is tartja az ajánlatát, örömmel fogadom a segítsègèt. - Hogy èn ezèrt milyen zrikát kapok majd...

Jól láthatóan kibámultam a kinti, verőfényes napsütésbe, majd szelíd mosollyal visszapillantottam a Ladyre.
- Úgy festek, mint egy mora? Szívsen alávetem magam vér vagy DNS - vizsgálatnak, ha óhajtja.
Mindezt kedves, fáradt mosollyal adtam elő. A szervezetem csupán száz éves volt, ahogy az a hivatalos dokumentumaimban is állt. Négy évszázados elmémről, varázserőmről pedig nem beszélt a DNS.
- Ön túl jóhiszemű, lévén, még nagyon fiatal. Talán pont ezért kell önmellé egy tapasztaltabb tanácsadó. Nem kétlen, hogy ez megvolt Lord Benjamin személyében, de amíg ő nincs köztünk, talán én is megfelelhetek. Senkihez sem köt hűség, egyik fajt sem kedvelemjobban a többinél. Valóban nem ismer, de ha veszi a fáradtságot, hogy megismerjn, talán értékes barátra tehet szert.
Arról nem is beszélve, gondoltam, hogy bár önként feladtam a vagyonom, a hatalmi gépezet kellős közepén ülve könnyebben visszaszerzem, márpedig a halál legyőzésérre irányuló kísérleteimhez pénz kellett.

Az ablakhoz sètáltam, onnan hallgattam a fèrfit. A kertet szemlèltem... a metamorfokat. Erõsek...
Ben említèsère, indokolatlan harag támadt bennem, amit talán a fèlelem táplált.
- Tudós. A fizika, a politika ismerõje, aki fejlesssz...tenè a pajzsunkat. Majd perccel kèsõbb már valaki, aki tapasztalt tanácsadóm lenne... - kissè gúnyosan csengett a hangom, ezèrt nagy levegõt vève húztam vissza mègegfogaimat, melyekre csak a sziszegès miatt figyeltem fel. De elnèzèst nem kérek... Vezetõ vagyok, bármily nehèz is.
- Vannak tanácsadóim... kèretlenek ès bizalmasak egyaránt. De mint mondtam: örömmel fogadom a segítsèget. Szìvesen megismernèm.

Úgy láttam, a közelmúlt eseményei végül mégiscsak bizalmatlanná tették a nőt, aki arról híresült el, hogy mindenkiről a legjobbat feltételezte. Én tudom, milyen elveszíteni, akit szeretünk... Többször is átéltem. Ő is kapott valamicskét az érzésből, nem csoda, hogy hatással volt rá.
Az érdeklődésemet palástolva mértem fel a különleges fogakat. A kígyó vonása, nem vitás... De akkor is lehetetlen. Egyetlen metamorf sem lehet képes részleges átváltozásra, egyszerűen ez nincs belekódolva a génjeikbe. Alkalomadtán a lány vérére is szívesen rápillantanék...
- Érdekes, hogy éppen ön , minden veető közül a legliberálisabb nem ismeri fel a jó szándékot - mondtam szárazon - Az ö ről keringő történetek mást sugalltak. Persze tudom, hogy nehéz lehetmost önnek...
Nyögve felálltam, a botomért nyúltam. A testőr minden mozdulatomat éberen figyelte. Dícséretes.
- Nem vagyok az ellensége, Miss O'Dell. Kevés jót hallani rólam, de kevés rosszat is, mert eddig visszavonultan éltem. Ennek vége. Mostantól számolni kell velem... És én az ön oldalán akarok állni.
Az ajtó felé indulta .
- Mellesleg, talán kifejleszthtek egy eljárást, ami úgymond rebootolja a Lord agyát... Az beindítja majd a megszokott funkciókat. Bár a szövet sérült, a DNS nem változott, és abba a sértetlen test visszaállítása paransként van kódolva... Ha kaphatok némi mintát, akámelyik metamorftól, talán ezzel a problémával is tudok mit kezdni. Esetleg akkormajd könnyeben megbízik bennem.

Ben... Majdhogynem könnycseppek gyültem a szememben. Èrzèkeny pontomra tapitott. Azonnal igent akartam mondani ès mindent megadni a fèrfinek a segítsègèrt. Pont ezèrt nem tehettem. A felelõtlen Shalimarnak csak Ben mellett van lètjogosultsága...
- Mr. Kowalsky, Ön fèlreèrtett. Nem feltètelezek semmi rosszat önrõl, ès hálás vagyok a segítsègèèrt. De nem dönthetek egyedül. - ez nem teljesen volt igaz. Valakivel beszèlnem kell. Valakivel, aki realistább ès èrdesebb...
Annyira akartam, hogy igaz legyen... hogy a fèrfi valóban segíteni èrkezzen. Ès bíztam is ebben... Tudtam, hogy lètezik ilyen!
A fèrfira mosolyogtam.
- Addig is, bármikor szívesen látom itt. Akár... csak egy teára is. -

Elmosolyodtam, de ezt ő nem láthatta. Aztán lassan megfordultam, a diadalmas mosolyt barátságossá szelidítve. Összefontam az ujjaim a botom gombján.
-Érdekes hatalmi rendszer az, amiben az aktuális egyeduralkodó nem dönthet egyedül. Nézzen utánam, Lady O'Dell, kérje ki mások véleményét. Csak nyugodtan. - végig kedvesen mosolyogtam, mint aki rég megszokta a bizalmatlanságot, és ez így is volt - Gondolja át, hogy Lord Jones mit tenne az ön helyében. Én türelmes vagyok. Visszajövök mondjuk... Három nap múlva. Akkor majd szépen megteázunk, és megbeszéljük, mi az, amit rám mer bízni.
Még egy hajszálnyival szélesebb, biztató mosolyt villantottam rá, majd visszafordultam az ajtó felé és elindultam.
- A fekete teát szeretem - szóltam még vissza, anélkül, hogy megfordultam volna.

Hogy Ben mit tenne? Nem tartom.kizártnak hogy páros lábbal reptetnè ki innen...
Ugyanis kezdett ùgy kibèzni a dolog, mintha èn akarnèk az õ szolgálatába szegõdni. Mèg a vènek se akarták a Lord helyèt ilyen nyíltan!!! Mèg ultimátumot is kaptam... ès utasítást. Persze... ebbõl.mèg nem.lehet levonni következtetèst...
- Akkor... három.nap múlva Mr. Kowalsky... - A testõr kikísèrte a vendèget, majd mikor már az udvaron jártak, èn is elindultam.
Cassy ma ment a mentõsökhöz jelentkezni. Míg odaèrünk, ki tudom.kérni a vèlemènyèt...

(Köszönöm a játèkot )