London

A 19. századi Londont idéző város. A lóvontatta fiákerek helyett gőzgép hajtotta bérkocsik járják a macskaköves utakat, léghajók szelik az eget, valamint furcsa, új gépezetek, a repülőgépek. A város ostromállapotban van, állandó a felkészültség, katonák járkálnak az utcákon, a járókelők folyton-folyvást az eget kémlelik, várva az onnan érkező halált.

Aurorának

Egy háztetőn találod magad. Szerencsére éjszaka van, különben ez a kis kalandod nagyon hamar véget ért volna. Ha körülnézel, meglepő dolgokat láthatsz...
Az égen léghajók siklanak lassan, méltóságteljesen. Odalent a gázlámpák furcsa öltözetű embereket világítanak meg, és szokatlan járműveket.
A háztető síkját csupán egy ajtónyílás töri meg. Másfelé nem is nagyon indulhatsz, hacsak nem akarsz innen segítségért kiabálni...

*Kissé fáradtan nyitottam ki a szemeimet. Olyan volt, mint egy rossz állom… Az a feketeség, aztán a magával ragadott végtelen forgás. Grrr… A már jól megszokott módon emeltem volna le a lábaim, de az egész testem alacsonyan volt. Ijedten ültem fel és tekintettem körbe, de.. nem tudtam, hogy hol vagyok. Felpattantam és kissé kíváncsian néztem körbe, hogy hova kerültem. A hajókat meglátva összevontam a szemöldököm és a tető szélére sétáltam. Hirtelen megtorpantam, és oldalra biccentett fejjel néztem a járművek helyett inkább az emberek öltözékét. Volt bennük valami, valami régi, valami megkapó. Nyitottam a szám, hogy kiabáljak, de inkább csak körbenéztem megint, hogy hogy jutok le. Az ajtót meglátva, kételkedve indultam felé, de ott megtorpantam egy pillanatra. Sóhajtva szedtem össze minden bátorságom, de még indulásom előtt végig tekintettem magamon, reménykedve, hogy nem épp hálóruhában vagyok.*

Mielőtt még elérnéd az ajtót, egy csapat gyerek száguld át rajta, izgatottan kiabálva.
- És akkor Dave van Goth alárepült, és kilőtte, és fú... El se hiszitek, olyan jó volt! Hihetetlen! Utána meg jöttek a szörnyek egy nagy hajóval, ő meg... - a beszélő, tízévesforma fiúcska most vesz észre téged. A többiek egy fél perce már bámulnak rád, de ő eddig háttal állt neked.
- Hát te meg ki vagy? - kérdi egy piszkosszőke hajú, hosszú, barna kabátos lány, nem több tizenkettőnél - És hogy kerültél ide? Ez a mi helyünk!
Hangja élesen csattan, és ha csak egy kicsit is jártas vagy a lélektan rejtelmeiben, máris tudhatod, hogy ez a lány ösztönösen utál téged a szépséged és amiatt, hogy két társa, a beszélő, és egy másik fiú, a kis kompánia legmagasabb tagja tátott szájjal bámul rád.

*A nagy lendületben, hogy márpedig lemenjek innen megtorpantam, ahogy a siserehad felrontott. Pár pillanatig meglepetten pislogtam rájuk, majd egy barátságos mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy feltűnt, hogy bizony engem néznek. Aztán meg a nagy csendben hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Na de nem kellett ezen sokáig aggódnom, mert megelőztek. Kinyitottam a szám és közelebb akartam lépni, de meggondoltam magam és inkább leguggolva néztem a lány szemébe.*
- Szia. Én Aurora vagyok és Téged hogy hívnak? * Nyújtottam az apróság felé a kezem, de közben azért válaszoltam a kérdésére is.*
- Látod, ezt Én is szeretném tudni. Hazafelé tartottam, de itt ébredtem fel. Nem akartam magánlaksértést elkövetni, ne haragudj. De ha megmondjátok, hogyan jutok le, már itt sem vagyok. És az sem lenne hátrány, ha tudom, hogy hol vagyok. * Eddig végig a kislányra néztem és mosolyogtam. Nem, nem erőltettem, hisz Én mindig is ilyen voltam. Mosolygós és barátságos. De most… most kissé tanácstalanul tekintettem körbe.*

(A főhadiszálláson) Maverick, Chloe és Mathias

Az átlépés után tágas, rendetlen helyiségben találjátok magatokat. A fal mentén asztalok állnak, rajtuk a legkülönfélébb szerszámok és eszközök. A terem közepén maga az örvény villog és kavarog, amin át megérkeztetek. Mellette nagy, furcsa szerkezetet láthattok, mely csupa fogaskerék, faberakás és Tesla-spirál. Utóbbiak között búgva pattognak az elektromosság szikrái. Számlapok, tárcsák, karok és gombok tömkelege borítja, festői összevisszaságban. Bár ilyen gépet aligha láthattatok, tekintve, hogy a legtöbb mutatója szinkronban ugrál az átjáró pulzálásával, nem lehet nehéz kitalálnotok, hogy ez maga a szerkezet, ami az anomáliát generálja.
Az anomális átellenes oldalán magas, elegáns férfi áll, keze helyén szürreális szerkezettel, ami (második ránézésre) akár egy érdekesen kivitelezett művégtag is lehet.
Óriási szemekkel néz rátok. Persze csak egy pillanatig, aztán fegyvert ránt.
- Kik maguk!? - kiabálja.

A lány durcásan karba teszi a kezét, aztán végül győz a nevelés, és mégis odanyújtja neked a kacsóját.
- A nevem Vadóc - mondja aztán még mindig sértődötten.
- Igazából Margaretnek hívják, de... - kotyog közbe a magasabbik fiú, de a vörös hajú Vadóc a lábára lép, mire az befogja a száját.
- Még azt sem tudja, hol van... - mondja gonoszul a lány a társainak - Ez itt London. A mamám mindig azt mondta, hogy a szépség nem minden... Hát, úgy látom, igaza volt...
Valószínűleg Vadóc is sokkal barátságosabb lett volna, ha a fiúk nem bámulnak úgy rád, mint valami égi jelenésre. Egyikük még a kezét is kinyújtja feléd, hogy megérinthesse neki minden bizonnyal furcsa ruhádat (hisz ők is az előbb látott járókelők stílusában öltözködnek, csak kissé rongyosabbak), de Vadóc a kezére üt.
- Fred, fogd vissza magad - sziszegi dühösen - A kijárat arra van, láthatod az ajtót. Viszlát.
A harmadik fiú, aki a Dave van Goth nevű emberről mesélt, habozva pillant előbb rád, majd Vadócra.
- Nem is tudom... Egyedül vagy, Aurora? Lehet, hogy segítenünk kéne neked...
- Nem! - vágja rá Vadóc - Már felnőtt! Majd vigyáz magára!
- És ha elkapják a szörnyek? - replikázik Fred, a magas fiú is - Nem hagyhatjuk csak úgy egyedül.
Vadóc dühösen fúj egyet, akár egy macska.
- Felőlem... - mondja, és az ajtó felé indul.
- Akkor...-kérdi félénken a harmadik fiú - Akkor velünk jössz?

//főhadiszállás//

Bár fél füllel hallom, hogy mit mondanak a két új jövevénynek, egy feszes naciban, katonásan pattogó csajnak és a kissé morcos kísérőjének, de mivel engem senki nem kérdez, és mint kiderült vezetőnek sem választottak, így csendben vártam, hogy végre bemasírozhassunk abba az átok vibrálásba, mert már untam a toporgást.
Mikor végre szabad volt az út, csak intettem még egy utolsót a mora őröknek és ellenőrizve a vissza kapott pisztolyom, némi habozás után beléptem az anomáliába.

Nem tudtam mire számíthatunk, már az azonnali halálon kívül, de, hogy egy valamiféle műhelyben bukkanunk ki, arra semmiképpen nem.
Mikor már biztosan álltam a lábamon és körül tudtam nézni, elég érdekes szerkezetek tárultak a szemem elé, amikről gőzöm sem volt, hogy mik lehetnek, de az a nagy gépezet, mely kékesen szikrázott és együtt vibráltak rajta a mutatók az anomáliával, nagyon úgy nézett ki, hogy közük van egymáshoz.
Egy fura ruhában lévő férfi, egy még furább szerkezettel a karja helyén állt velünk szemben legalább annyira döbbenten, mint amilyenek mi voltunk, de ez nem tartott nála sokáig, ugyanis szinte azonnal valami izét fogott ránk, ami akár fegyver is lehetett.
Persze én sem haboztam ráfogni az enyémet, hiszen én is a kezemben tartottam a pisztolyom, így már eléggé patt helyzet alakult ki.
- És maga? – bár lehet, hogy be kellett volna fogni a szám, elvégre nem én voltam a csapat vezetője.

A számtalan képregényből, amit elolvasott arra következtetett volna, hogy a teleportáció rosszulléttel, vagy legalább....valamilyen érzéssel jár, de helyette csak olyan volt az élmény, mintha átlépett volna egy küszöböt, és szoba helyett, amit kívülről WC-nek látott a fészerbe került. Röviden, nem volt izgalmasabb a térugrás, mint amikor péntek éjjel részegen támolyog haza, igaz annyi előnye van a dolognak, hogy itt legalább nem neki kell takarítania.
~Mi a...na jó, koncentrálj a feladatra...~
Féltérde helyezkedik a behatolást követő első másodpercben, puskáját pedig a vállához emeli, és a furcsa férfire szegezi azt, hang azonban nem hagyja el a torkát. A diplomácia nevű alantas meló végre nem az ő dolga, ő csak azért van itt, hogy kilője az inzulin adagolót(?) a csóka kezéből, ha még sokat hadonászik vele.
~Remélem két irányú ez a portál, már most feláll a szőr a gyomromban ettől a helytől.~
Egyenlőre Chloe utasítására vár, de persze anélkül is meghúzza a ravaszt, egészen minimális bűntudatot érezve, ha a manus bármilyen mozdulatot tesz, aminek nem az a vége, hogy elteszi a...hát a tekintetéből egészen úgy tűnik, mintha fegyver lenne, és végül is hasonlít egy pisztolyra...vagy egy csokikrém kinyomóra...
~És miért ilyen zajos ez a sok gép? Esküszöm, itt képtelenség megmaradni!~

*Megkönnyebbülve fogadtam, hogy elfogadja a kezem. Haragudhat akár miért, lehet bármilyen undok valaki. Ha elfogadja a kézfogást, akkor nem is oly szilárd az utálat, ami a hangjából árad. *
- Szia Vadóc… * Köszöntöttem és alig bírtam elfojtani a kuncogásom, ahogy befogta a másik száját. De azért sikerült. A kislány sértő szavaira, ami még az én tudatomig is eljutott felálltam és onnan tekintettem rá.*
- A mamádnak igaza van. De azt nem mondta még neked, hogy más kárán nevetni, élcelődni és gúnyolódni gonosz dolog? A gonosz boszorkáknak meg rendszerint krumpliorra nő!? * Csak néztem a kislányt és igyekeztem elrejteni a szavaira a hitetlenkedésem.*
- Mellesleg pedig még soha nem jártam Londonban. * És az igazat megvallva nem is így terveztem az első utam, tekintve, hogy nem tudom, hogyan kerültem ide. De ha ilyen gonosz manók vannak erre, akkor biztos, hogy nem jövök még egyszer. A felém nyúló kezet összevont szemöldökkel méregettem, de az nem jutott el hozzám a kis szőkeségnek köszönhetően. Amit valljunk be, nem igazán bántam. De nem volt alkalmam szavakba foglalni, hisz, ahogy a kislány kiadta az ukázt, egy biccentéssel el is indultam.*
- Köszönöm Mogorva kisasszonyság. * Na de a fiú kérdésére megtorpanok és felé fordulva válaszoltam.*
- Igen. *Feleltem és csak a szemeimet forgattam a kislány kifakadására. Ám a szavaimat belém fojtották.*
- Milyen szörnyek? *Pislogtam értetlenül és felettébb buta ábrázatom lehetett, hisz azt sem tudtam miről van szó. Mogorva kisasszony fújtatására csak a fejem ingattam. Amilyen kicsi, olyan sok düh lapul benne. A kérdés hangnemére oldalra biccentett fejjel kezdtem el méregetni pár pillanatig. Aztán társultam mellé. Eleddig Ő és a magas fiú tűnt segítőkésznek.*
- Morogva kisasszony gyűlöl, Te úgy beszélsz hozzám, mintha harapnék, a többiek meg úgy néznek rám mintha soha nem láttak volna embert. S ezt még valami szörnyekkel is megkoronázzátok. Mit vétettem elleneteket? Meg egyébként is, miért vagytok ilyen furán öltözve? Most van Londonban az idei jelmezbál? * Néztem kérdőn a fiúra, természetesen ha mentek akkor követtem őket. S hangomban sem volt semmi bántó, vagy sértő. Mindössze összegeztem az elmúlt pár perc eseményeit. *

A kislány a feddésedre gyorsan fordul hátra, és arcán könnyekkel vegyítve láthatod a haragot.
- A mamám többé már semmit nem mond nekem, mert a szörnyek elvitték! - kiabálja az arcodba, aztán beugrik a lépcsőházba és visszhangzó zokogással kísérve eltűnik. A becenév, melyet neki adsz, már csak a hátának szól.
A két fiú csak áll egy fél percig, aztán az alacsonyabbik, akit eddig nem szólítottak a nevét, mélyen sóhajt. A gesztus szíven ütően felnőttes, egy gondterhelt felnőtt sóhaja.
- Hát igen... - mondja aztán - De nem csak az övét. Sajnos ez így megy...
- Így, Bill, ja - helyesel komoran a magas Fred is - Apámat is elvitték. Anyám meg pilóta volt, tudtad? -kérdi felderülve, majd újra elkomorodik - De lelőtték az Öböl felett.
Fred egy apró kavicsot rugdal a tetőn, majd int, hogy induljatok el. Bill, még mindig a kezedet fogva, húzni kezd a lépcső felé.
- Hogyhogy milyen szörnyek? A szörnyek az égből, tudod. Amik azokon a nagy, csúnya repülő hajón jöttek. Én akkor még nem is éltem, sőt, Vadóc se... Állítólag már több évtizede megy ez.
- Ne haragudj ránk - szól Fred, szemlátomást vidámabban, hogy végre nem nyílt terepen, hanem egy lépcsőházban vagytok - De nem csak az égi szörnyek rosszak. Néha az emberek is nagyon cudarak tudnak lenni... De te azért kedvesnek tűnsz. Tom majd tudni fogja, mi legyen veled. Ő a legnagyobb köztünk, és egyszer legyőzött egy szörnyet.
- De nem egyedül - kotyog közbe Bill - Hárman voltak, és csak ő élte túl... Meg meg is sebesült...
- Igen - tódítja Fred - Sebes az arca, de ne tégy rá megjegyzést, mert nem szereti...
Lassan leértek a földszintre. Ha azt hiszed, innen majd az utcára mentek, csalódnod kell. Bár a ház lakatlannak tűnik, mégis, a két fiú otthonosan mozog itt. Fred nyögve felemel egy csapóajtót, Bill pedig apró szerkezetet kotor elő a zsebéből. Megrázza, mire az kattog egy sort, és fény gyúl.
- A szörnyektől loptam. Mozgási energiával működik, sose kell tölteni. Legalábbis Vadóc ezt mondja. Ő ért az ilyesmikhez.
A csapóajtón át sötétségbe juttok, melyet csak Bill kis zseblámpája próbál a falakhoz szorítani. Hosszú létre vezet a mélybe. Bill megy elől, Fred pedig téged küldött másodikként. Ő újabb nagy nyögések közepette magatokra zárja a csapóajtót.
Kell pár perc, míg egy nyálkás falú, sötét folyosóra ereszkedtek, melynek végén van a létra.
- Gyere, Aurora - szól Bill, és lámpáját magasra tartva elindul a folyosón. Neked ugyan nem lenne szükséged fényre, hogy legalább olyan jól látsz a sötétben is, mint egy macska, azért követed.
Néhány perc séta után a folyosó kiszélesedik, és a már egy ideje látott fényről kiderül, hogy gázlámpákhoz tartozik, melyek sárgás fénnyel égnek. A nagy csarnokban tucatnyinál is több gyerek tartózkodik, egyikük sem idősebb tizennégy évesnél. Egy magas széken ül az egyetlen kivétel, a tizenhatéves-forma fiú.
Ha valaha is olvastad a Twist Olivért, most olyan érzésed lehet, mintha ebben járnál. A ruhák, a gyerekek, ez az egész olyan hatást kelt.
- Fred, Bill... Szól az idősebb fiú - Kit hoztatok? És hol van Vadóc?
A fiú feláll, felétek indul. A két kísérőd tiszteletteljesen lép hátra.
- Szervusz -szól lenyűgözött arckifejezéssel a fiú - Az én nevem Thomas, de hívj csak Tomnak.
Kezet nyújt neked. Arca egyik felén hosszú, csúnya sebhely éktelenkedik, ahogy a fiúk előre megmondták, de Tom egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy ez zavarná.

*A szőkeség arcát látva elszégyelltem magam és már léptem is utána, hogy megállítsam.*
- Vadóc én…* Kezdtem volna, de a kezem csak lehullott a kislány pedig már ott sem volt. Nem akartam megbántani, pláne nem megsérteni. *
- Nem, nem tudtam. * Feleltem a valószínűleg költői kérdésre, tekintve, hogy a fiúk tudják, hogy még nem jártam erre. A szörnyek fejtegetésére csak összeszaladt a szemöldököm.*
- Nem, azt hiszem, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. * Ingattam meg a fejem és igyekeztem összerakni a képet, hogy miről is lehet szó. A bocsánatkérésre vagy legalábbis Én annak vettem elmosolyodva néztem Fredre.*
- Nem haragszom, csak… olyan fura. Nem volna szabad itt lennem és… *Na de aztán befogtam a számat inkább, így eléggé látszott az, hogy tanácstalan vagyok és elveszett. Nem kellett még szavakba is öntenem.*
- De ebben igazad van. Az emberek néha nagyon buták és nem látnak tovább a szemüktől. De vannak náluk rosszabbak is. * Mint a saját fajom példának okáért. De azért csendesen hallgattam a fecsegést, ami közelebb vitt a célunkhoz. Ami jelen esetben csak egy nagyfiú, aki túlélt valami szörnyet, és bah… ez kezd azokra a történetekre hasonlítani, amiket olvasni szoktam unalmas estéimen.*
- Hova megyünk? * Kérdeztem mikor nem az ajtó felé vettük az irányt. Azért követtem őket és mikor az ajtóval kezdett a fiú.*
- Segítsek? * Kérdeztem, s ha igen, akkor kinyitottam. Ha pedig nem, akkor csak megvártam, míg végez. Ahogy az első fiú lement kissé kételkedve néztem körbe aztán meg le. De végül csak elindultam lefelé. Nem szeretem a szűk és zárt helyeket. Ez egy újabb felfedezés, amit még nem tapasztaltam, de közelebb vitt önmagamhoz.*
- Jövök, jövök… csak nem érzem itt jól magam. * Vallottam be és tényleg valami ólmosságot éreztem magamban. Vajon így érzik magukat az állatok is akiket rácsok közé vetnek? A fény felé kíváncsian tekingettem az előttem haladó fiú fölött és a hangzavart márt hallottam és a sok gyerek semmi jót nem ígért számomra. Tekintve, hogy nem volt még dolgom velük. Ahogy beértünk kíváncsi tekintetem a lámpákon ragadt, ahogy körbetekintettem. Ilyet még nem láttam, csak a történelemkönyvekben több ezer évre visszamenőleg. Ki használ ma már ilyet? A kísérőim eltávolodását észre sem vettem annyira el voltam merülve a lámpában. S Tom érkezése is csak akkor fogtam fel látványosan mikor előttem megállt. Mosolyogva tekintettem a srácra és a kezem nyújtottam felé.*
- Szia! Aurora vagyok. Mogorva kisasszonyság meg elrohant. Azt hiszem akaratom ellenére megbántottam, mikor a sértésére válaszoltam. A srácok pedig… * Tekintettem volna oldalra, de Ők meg nem voltak sehol. Vagyis inkább már mögöttem voltak, amit összevont szemöldökkel vettem tudomásul.*
- … akik láthatóan félnek Tőled. Azt mondták, hogy majd Te tudod, hogy mit kell velem kezdeni. Sok kérdésre nem volt időm, így fogalmam sincs, hogy mit értettek ezalatt. De röviden a lényeg, hogy a tetőn ébredtem, életemben nem jártam Londonban mégis azt mondták, hogy ott vagyok és azt sem tudom, hogy kerültem ide. Mellesleg kapásból magánlaksértést elkövetve. *Vontam meg könnyedén a vállaim miközben felvázoltam a helyzetet. Tekintve, hogy a srácok még Vadócot illető kérdésre sem feleltek, megelőztem még párat.*

-Uram, igen, uram! - vágtam vigyázzba magam, amikor megtudtam, hogy az expedíció vezetője nem más lesz, mint én.
Ezek után szembefordultam az embereimmel, és szigorú hangot megütve, hátrakulcsolt kezekkel szólítottam meg őket.
-Uraim, óraegyeztetéssel kezdünk. Ez a szoros időkorlát miatt most kiemelt fontosságú. - A sajátomat felemelve vezényelni kezdtem. - Harminctól számolok visszafelé. Huszonkilenc... huszonnyolc... huszonhét... (...) ... három... kettő... egy... Most!
Maverick a tábornok engedélyével előrement, de én azért még elkaptam a karját, mielőtt belépett volna a kapun.
-Nem kell mindenre lőni, ami mozog - morogtam neki oda, majd szúrós pillantást villantottam rá. - Ez parancs!
Próbáltam felkészülni az utazásra, de nehéz dolgom volt, ilyen élményben ugyanis még sosem volt részem. Nem tudtam, pontosan mire kell számítanom, de még hozzávetőlegesen sem. Így aztán nagy levegőt vettem, hátha út közben nem lesz majd oxigén, ráadásul ki tudja, mennyi ideig tart majd, de végül kellemes meglepetésként ért, hogy egyáltalán nem volt vészes.
Megérkezve alig volt időm körbenézni a különös helyiségben, máris fegyvert kellett ragadnom, ahogy a jelenlévők közül mindenki tette. Az ismeretlen férfi azonban úgy tűnt, egyenlőre nem akar lőni, így aztán először csak az ujjamat húztam le a ravaszról, majd felmutattam neki a pisztolyomat, és elraktam, hogy lássa, nem akarom bántani. Közben, ahogy a kezem már a toknál járt, finom ujjmozdulattal jeleztem Mavericknek és Mathiasnak, hogy ők azért még tartsák célra az övéiket.
-Chloe Skater vagyok. Az embereim Gilmoore és Shepard. A Földről jöttünk ezt a portált használva - intettem a hátam mögött kavargó örvényre. - A feladatunk, hogy megtudjuk, miféle kapu ez, és milyen világgal köt minket össze. Biztosíthatom, hogy csupán információt szeretnénk, senkit nem fogunk bántani. De megkérném, hogy a békés tárgyalás érdekében Ön is tegye el a fegyverét.
Ha megtette, én is megadtam az engedélyt a többieknek, hogy leeresszék a sajátjukat.

A férfi elgondolkodva néz benneteket, majd tekintete Chloera ugrik. Gúnyosan elmosolyodik, de azért az oldala mellé ereszti a furcsa küllemű fegyvert.
- És maga azt várja, hogy higgyem el azt, hogy egy felfedező csapat élére egy nőt állítanak? Mégis, miféle bolond tenne ilyet? Mindenki tudja, hogy a nőknek a konyhában van a helye.
Rövid latolgatás után végül Maverick felé fordul.
- Nyilván maga a rangidős, uram. Kérem, mondja el, honnan jöttek? Vagyis... Inkább elmondom én, szerintem honnan jöttek.
Óvatosan és lassan a tokjába csúsztatja a fegyverét, és a géphez sétál, mely az átjárót generálja.
- Háborúban állunk, uram, és ez az utolsó mentsvárunk. A jövőből kértünk segítséget... Úgy véltük, ha győzünk, akkor a jövő embere segíthet rajtuk, ha pedig a szörnyek uralta jövőre nyitunk kaput, akkor képesek vagyunk azt megakadályozni, összeomlasztva az események láncolatát... Tehát, válaszoljon kérem, miféle jövőből érkeztek?
Mivel közismert a rég halott Mr Hawking elmélete, miszerint fénysebességre van szükség az időutazáshoz, és azt még senki sem tudta elérni, legalábbis gyanakodhattok, hogy a robotkezű úriember valamit igencsak rosszul tud a gépe működését illetően. Az egész olyan, mintha valamiféle 18. századi őrült tudós laborjába kerültetek volna, ls ha egyvalamiben majdnem biztosak lehettek, akkor az az, hogy nem utaztatok az időben. De akkor mi történt?

-Igenis - feleli rosszkedvűen a parancsra, mi szerint a berendezés marad, igaz csak azért, hogy a csapat többi tagja azt higgye, szívesen lelövöldöz bárkit, aki nem csókol neki kezet elég gyorsan, a harctéri bohóckodásra pedig jobb, ha nem is gondolnak. A portálon átlépve aztán, amikor meghallja a manus fölényeskedő szavait, puskája csöve még néhány hosszú másodpercig farkasszemet néz a férfivel, Maverick pedig csak a célkereszt által megosztva látja a világot, mígnem Chloe ráparancsol. Engedelmesen ereszti le a gyilkolóeszközt, de csak miután a velük szemben álló eltette a sajátját, ugyanis ezt a nehéz vackot ő nem tudná olyan gyorsan felkapni, mint a másik, ha esetleg meggondolná magát.
-Kérek engedélyt válaszolni - szól a parancsnokának, szemeit el nem mozdítva vendéglátójukról. Ha megkapja, nem is fogja vissza magát.
-Egy olyan világból jöttünk, ahol a férfiak nem hordanak nagyestélyit - feleli az angolnak - Az időutazás pedig lehetetlen.
~Mondjuk, ha ez mégis a múlt, meg kell hagyni, nem gondolnak rólunk sokat. Úgy értem, azért nyitott portált 3002-re, és nem 3000-re, mert gondolta addig csak kijózanodunk a hármas milleniumi buliból vagy mi?~
Többet nem szól, csak vár csendben. Kérdése az lenne bőven, de azokat nem az ő dolga feltenni, ha meg nagyon nem akarja meghallani egy olyan nő szavait, aki egy konyhában csak akkor lenne halálosabb, ha a konyhakéssel való szurkálás helyett nekiállna főzni, akkor legfeljebb elvállalja, hogy tolmácsol, angolról...hímsovinisztára.

Szenvtelenül hallgattam az ismeretlen férfi kifakadását, de nem vágtam közbe. Reméltem, hogy mire befejezi, valami értelmet fog nyerni a mondandója, de nem így történt.
-Hibás okfejtés - feleltem színtelen hangon. - Nem releváns adatok helytelen alkalmazása. Chloe Skater vagyok, személyi testőr, a 3/B csoportból. Azonosítószám: 426-316/Alfa-Q - mutattam fel az igazolványomat közelebb lépve hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse, ha szeretné. - Jelenleg a osztagparancsnok. Kérem, a kért információk közlését.
Valahogy úgy éreztem, nem lesz könnyű dűlőre jutni vele, ezért megadtam Mavericknek az engedélyt, hogy válaszoljon neki, a civilekkel való szót értés inkább volt az ő asztala, mint az enyém. Vagyis igazából inkább volt bárki más asztala, mint az enyém. De hamar kiderült, hogy ezzel vagy ő is így van, vagy még annyira sem értek hozzá, mint hittem, mert képtelen voltam megfejteni, hogy miről hadovált összevissza. Mindenesetre csak egy lesújtó pillantásra méltattam, aztán inkább megint a házigazdánkat tartottam szemmel, mert még távolról sem tartottam ott, hogy megbízzak benne.
De azt már semmiképpen nem hagytam, hogy azt higgye, Maverick a vezetőnk. Nem csupán azért, mert akkor már a fene is megette volna az egész akciót, de a félreértések elkerülése végett is.
-3002-ből jövünk - feleltem figyelmen kívül hagyva, hogy kivel akart beszélni az ismeretlen, de elégedetten követve a tekintetemmel a mozdulatát, amivel eltette a fegyverét. - Még egyszer biztosítom, hogy nem áll szándékunkban háborút indítani sem maguk, sem mások ellen, és ismételten elmondom, hogy csupán a kapu és ennek a világnak a megismerése foglalkoztat minket. Kérem, tartózkodjon a felesleges fecsegéstől és csak azt közölje, ami igazán lényeges.

Bár nem tartottam valami bizalomgerjesztőnek a figurát, sőt egyenesen valami őrültnek látszott, azért megmosolyogtam, ahogy a velünk tartó és parancsnoknak kinevezett nőről nyilatkozott, de azért kisebb habozás után én is leeresztettem a pisztolyom és mivel nem én voltam a megszólatott, vártam a reakciót, ami persze nem is késett.
Egyrészt a másik férfi válaszolt kissé gúnyosan, ahogy kivettem, másrészt a letromfolt főnökasszony, akinek a stílusától komolyan leesett az állam és csak nagyra nyílt szemekkel bámultam rá, mert a felét sem értettem, hogy mit mondott.
Persze az egy idő után lejött, hogy a csaj valami katonaféle, de szerintem az előttünk álló fickó még annyit sem értett az egészből, mint én, csak egy volt világos, és pedig az, hogy nem valószínű, hogy minket vártak.
- Hát az biztos, hogy nem háborúzni jöttünk, de azért elárulhatná, hogy hol a fenébe vagyunk és, hogy hol vannak azok, akik előttünk kerültek ide? – tettem még hozzá, hogy szegény őrült tudós valami értelmes kérdésen is elrágódhasson.

A férfi egy ideig Ricket fürkészi, szemlátomást azon tűnődve, hogy vajon mennyire lehet komolyan venni a szavait. Chloe katonás bemutatkozását először csak egy legyintéssel tudná le, aztán inkább mégis odafigyel. Elvégre, ki tudhatja, mit hoz a jövő? Akár még az is lehet, hogy ott a nőket megbecsülik...
- Mi kettőezer-hatszázat írunk, maguk nyilván többet, a ruházatuk és fegyvereik, valamint a beszédstílusuk alapján.
A férfi felemeli a műkarját. a tenyeréből szigonyos végű acélhuzal vágódik ki, és egy igencsak megviselt szék háttámlájába csapódik. A huzal a férfihez rántja a széket, aki ügyesen elkapja, és leül rá.
- Foglaljanak helyet - int a hátatok mögötti, hasonló szigonyozásokon átesett, szétforgácsolódott támlájú, de azért kényelmes székek felé - Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk. Elmondom, hogy véleményem szerint hogyan lenne a legkézenfekvőbb. Én röviden vázolom a helyzetet, Önök pedig saját tudásuk alapján elmondják, hogy lehetséges-e, hogy mi az Önök világának múltja vagyunk.
Asszony! Hozz kávét, teát, és valami süteményt!
Egy hang "Igen, drágám!"-ot kiált egy másik helyiségből, a férfi pedig folytatja.
- Tehát, ez a város itt London. Van egy folyónk, a Temze. A város az emberi társadalom utolsó nagy fellegvára, legalábbis, ami megmaradt belőle. Két fronton is háborúban állunk, sok-sok éve. Százkét évvel ezelőtt egy mindeddig titokban köztünk élő élősködő, humanoid faj egyedei felfedték a kilétüket és helyet kértek a társadalmunkban. Mi vámpíroknak nevezzük őket, nem tudom, mond-e ez Önöknek valamit. Legendabeli lény... Volt, amíg ki nem derült, hogy a vámpír köztünk él. Természetesen nem álltunk le tárgyalni ezekkel a rémekkel. Érintéssel veszik el az emberek életét, elképesztően gyorsan gyógyulnak és nem öregszenek, legalábbis, ha eleget öltek már hozzá. Totális háború tört ki a két faj között, aminek a kimenetele akkor is kétséges lett volna, ha nem tör ránk az égből jövő fenyegetés. Elképesztően hatamas, repülű, zárt hajókban érkeztek. Látszatra humanoidok ők is, de a karjuk helyén szárnyat viselnek, a nyelvük érintése bénító, és ha felfalnak valakit, annak képesek ellopni egy tulajdonságát. A Psziket... Bocsánat. Mi az evolúció következő lépcsőfokának tartjuk őket. A pszik pszti-képességekkel rendelkező emberek. Ezek a képességek túlmutatnak az emberen, így ők a háborúban a legnagyobb fegyvereink. Kevese tudnak a létezésükről, ez szigorú katonai titok. Az égi szörnyek leginkább a pszikre vadásznak, akiknek a képességeivel még halálosabbak lehetnek. Céljuk, amennyire tudjuk, a leigázás. Talán élhető bolygót keresnek. képesek emberi alakot ölteni, így beszivárognak és nagyon veszélyesek.
A férfi a boltív felé néz, ami mögött valamiféle konyha terülhet el.
- Hol van már az a kávé? - kiabálja, majd visszafordul felétek. - Az átjáró generátorának műszerei jeleztek két ingadozást, és ezt két mellékkapu megnyílásaként definiálnám. Akikről ön beszél, uram -néz Mathiasra - Talán a mellékkapukon át érkeztek. Ha kívánják, megpróbálhatom kiszámítani, hogy az örvény hová helyezte őket, de ahhoz szükségem lenne a kiindulási helyük hozzávetőleges koordinátáira... Feltéve, hogy a világaink topográfiája megegyezik - int egy térkép felé, amiről láthatjátok, hogy igen, megegyezik.
- Tehát, uraim... és hölgyem... Mit gondolnak? A maguk történelme vagyok, vagy sem?

(Kéretik a meglepetés-játékos reagját megvárni, utána tiétek a pálya. )

Az ajtó pont eltakart. A falhoz simulva hallgattam miröl beszèlget a fèrjem a vendègekkel. Csodásan hangzott... de az a nö... hogy beszèlhet így fèrfiak jelenlètèben? Mintha egyenesen egy másik világból jöttek volna...
Egy világ... egy, másik. De szèp is lenne. Ès, ha mègis a jövöbõl jöttek? Akkor... Akkor elmondhatják mit kell tenni! Már, ha azt szabad. De mièrt ne? Hisz akkor az a sok halál elkerülhetövè válna ès...
Mindkèt kezemet a szám elè kaptam, ahogy uram szólt hozzám... Azonnal rohantam, kávèt ès teát fõztem, sütemènyt készìtettem ès indultam kifelè... Egy picit remegett a kezem... Hisz, õk lehet, hogy idegenek. Mármint, persze, hogy idegenek? Talán... talán ott maradhatok ès akkor nem kell hallgatóznom.
- Jó napot! - mosolyogtam barátságosan minden egyes vendègre, miközben a tálcát letettem, majd hátralèptem a fèrjem mellè.

Tom vet egy-egy pillantást a két kísérődre, majd int, hogy menjenek arrébb. Mosolyogva vezet téged egy székhez, és magának is kerít egyet. Most csak ketten vagytok, a többi gyerek távolabbról figyel benneteket.
- Lehet, hogy igazad van - kezd bele Tom halkan a mondanivalójába - Néha én is úgy érzem, hogy félnek tőlem. Pedig soha, egyiküket sem bántottam, sőt, még a hangomat is ritkán emelem fel... Mégis félnek. Ők azt hiszik, nagy harcos vagyok... Pedig csak szerencsém volt. Mesélték, hogy megöltem egy szörnyet, ugye? Mindenkinek ezzel dicsekednek, pedig kértem, hogy tartsák titokban. Ha a szörnyek fülébe jut, hogy mi történt, eljönnek értem, és én nem tudom megvédeni őket.
Tom, nagyot sóhajt, amitől valahogy sokkal idősebbnek tűnik a valódi koránál. Szórakozottan megérinti a sebhelyet az arcán, elfintorodik, aztán fáradtan rád mosolyog.
- Vadóc érzékeny lány. Erősnek próbálja mutatni magát, de éjszakánként hallom, hogy sír. Egyszer nagyon jó ember lesz belőle, de ahhoz valakinek fel kell nevelnie. Szóval... Honnan jöttél?

*Mosolyogva követtem a srácot és a felkínált helyen leültem, hozzájuk képest talán kissé merevebb volt a tartásom, ahogy a hátam ki volt húzva és lábaim módszeresen a szoknyám redője között. Abba a ruhában voltam, amiben még Johnnal elválltunk. Egy egyszerű kékes-zöld egybe ruha.*
- Köszönöm. * Feleltem mikor leültem és már csak a szavaira figyeltem. Hol össze vontam a szemöldököm, hol pedig a srácokra tekintettem. *
- Ettől zenget az épület. * Néztem rá őszintén és nem érdekelt az arca. Kicsit sem zavartak a hegek vagy a sebek így semmit nem láthatott az arcomon. *
- Milyenek ezek a szörnyek? * Kérdeztem oldalra biccentett fejjel. *
- Ha eltudnak jönni és képesek megtalálni, akkor talán nem is szörnyek… Hisz, gondolkodnak, terveznek és cselekednek. A szörnyek viszont ösztön lényeg… nekik mindegy lenne, hogy Téged vagy egy másikat kapnak el. Lehet, hogy csak mások, mint mi… * Vázoltam fel az első értelmes gondolatom és kétségeim a fiúnak. Ha Ő itt a lélek, akkor esze is van.*
- Nem tudtam, hogy nincsen anyukája. De minimális illemet akkor is tanítanod kéne neki, mert ilyen modorral valakinél kihúzza a gyufát. Én csak visszakérdeztem, már nem biztos, hogy ennyivel elintézte volna. * Hívtam fel a figyelmét megint egy apróságra. Nem akartam a lánynak rosszat.*
- Kupolavárosból és elutazom, szóval muszáj, lenne haza jutnom. Tudsz segíteni? *Tettem fel a kérdést leplezetlen reménnyel. Dolgom volt és nem akartam megszegni a szavam azzal, hogy nem jelenek meg az állomáson.*

Tom keserű mosollyal rázza a fejét.
- Nem, Aurora. Ezek idejöttek, a hatalmas, égen túli hajóikon, amiket űrhajónak hívnak. Leszálltak. Mi egy követséget menesztetünk eléjük, hogy üdvözöljük és a békés szándékunkról, valamint a vendégszeretetünkről biztosítsuk őket... Legalábbis a történelemkönyvek ezt írják. A nagy hajóból kijött két szörny. Két és fél méter magasak, karmos lábaik vannak, és olyan páncélruhájuk, ami égető fényt lő ki. Egész egyszerűen lemészárolták a küldöttséget, aztán a bámészkodókat, aztán a rendőröket és katonákat, akik a helyszínre értek. Ezek okos szörnyek, de attól még szörnyek.
Tom egy fél percig hallgat, majd vállat von.
- Nem is tudhattad. Nézd, legalább hetven gyerekre vigyázok. A nagyobbak, mint Vadóc is, segítenek, amiben tudnak. Ételt lopnak, és ruhát, vagy fegyvereket, ha eljönnének értünk. Életben tartom őket, és emellett sajnos nem mindig jut időm a nevelésre is.
Tom, mikor megemlíted, honnan jössz, kerekre tágult szemmel, meglepetten néz rád.
- Kupolaváros? Sohasem hallottam róla. Én azt hittem, már csak a mi városunk áll, és az is csak úgy-ahogy. Merrefelé van ez a Kupolaváros? És miért van ilyen fura neve?

Mikor a férfi kisebb habozás után végre beszélni kezd, azért csak sikerül meglepnie, hiszen azért csak sikerült időutaznunk, még ha a főnök asszony szerint ez nem is lehetséges, hiszen itt négyszáz évvel még mögöttünk járnak, igaz, hogy ez sem magyarázat a fickó kissé futurisztikus megjelenésére. A székkezelési technikája kissé öngyilkos jellegűvé tette számomra, hiszen itt álltunk állig felfegyverkezve vele szemben és akkor ő itt szigonyozik! De végül is győzött a jobbik eszem és nem lőttem le hirtelen felindulásból, mert kezdett érdekelni, hogy vajon mi a fene ez az egész.
Én csak megráztam a fejem a helykínálásra, és továbbra is igyekeztem azért szemmel tartani, főleg miután kiderült, hogy nincs egyedül a házban, hanem minimum valami nőszemély még itt tartózkodik, talán valami szolgaféle, a hangsúly alapján. Ez már biztos, hogy nem a mi világunk múltja, hiszen akkor már emlékeznék ilyen dolgokra.
Viszont az, amit elmond, az kísértetiesen hasonlít a saját történelmünkre. Hiszen említi a morákat, bár itt vámpíroknak hívják őket, a Gyűjtőket, akik az űrből csaptak le rájuk, a telepatákat, bár a metamorfokról nem ejtett szót. Tényleg félelmetes volt a hasonlóság, de még sem volt azonos.
Miközben ezen töprengek, választ kapok az előttünk eltűnt két személyről is, és a mutatott térképre nézve, már azon sem lepődtem meg, hogy az megegyezik a saját világunkéval.
- Nem hiszem, bár……….. – előztem meg a többieket, de nem tudtam folytatni, mert közben az újabb sürgetésre a szobába lépett egy fiatal hölgy, aki………..aki láttán azonnal a fegyverem után kaptam és gyűlölettől villámló szemekkel fogtam rá.
- Blaire!!!! Te, hogy a fenébe kerülsz ide?

*Érdeklődve hallgattam a fiú válaszát ám valami nem engedett nyugodni továbbra sem. Pedig nem ép arról voltam híres, hogy gyanakodjak bármire is. De ez kezdett egyre furcsább lenni.*
- Történelemkönyv? Mégis hány éve tart ez Tom? *Hisz ha ennyire vérszomjasak és mindenkit megölnek és ez több évtizede tart, akkor mégis hogyan vannak gyerekek. Hisz ha a felnőttek meghaltak, akkor előbb, vagy utóbb de a szaporodás is annyiban marad. Tehát már a kihalás szélén kéne állnia London népességének. Viszont ha csak egy vagy két éve zajlik, akkor meg nem lehet még benne a tananyagban. Vagy már megint túlgondolom?*
- A tetteik igen, azonban hiába nyújtasz segítő kezet egy ismeretlenek, ha a múltban rossz tapasztalatai voltak fenyegetésnek veszi. *Mutattam rá egy apróságra, ami számomra igaz volt. Ha valaki egyszer megüt, utána más hiába segítségként nyújtja kezét, akkor is ösztönösen védekeznék.*
- Nem kioktatni akartalak. Sajnálom… * Sütöttem le a tekintetem a szavaira, bár tény, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik itt és milyen ez. Azonban eszembe jutott, hogy nem sokára hasonló környezetben leszek Én is. Csak érjek haza… A kérdéseire csak felvontam a szemöldököm, aztán végül elmosolyodtam. *
- Kupolaváros távol van Londontól. A nevét arról kapta, hogy egy kupola védi az egész várost és lakóit a naptól és az időjárástól. Arra nincsenek évszakok… mesterséges az egész környezet. * Az utolsó mondatomnál hallhatott némi keserűséget a hangomban, hisz mindig is szerettem volna esőben sétálni és sokat álmodoztam arról is, hogy réten fekszem, virágok között és bámulom a napot.*
- Ez a Holdon van Tom. Nekem egy űrhajóra lenne szükségem, hogy haza mehessek. *Néztem a fiú szemeibe.*

~Várjunk csak...nem úgy volt, hogy négyen jövünk? Bezáródott volna a portál, mielőtt átlépett, vagy mi?~
Ahogy a szigony kilövell, máris újra a vállához emeli a fegyverét, és vendéglátójuknak nagy mázlija van, hogy puskát hozott, és nem valami könnyebb fegyvert, mert most nem merne rá megesküdni, hogy nem húzta volna meg a ravaszt, ha nincs ez a fél pillanat, amíg átgondolhatja a dolgot.
-Vannak hasonlóságok - jelenti ki - de nem, ez nem a mi múltunk. Elég sokféle fegyverrel kellett gyakorolnom - biccent az íja felé. - De ilyesmiket, mint amit ön visel, még sosem láttam..legfeljebb csak a mesékben, és a mi Vámpírjaink az oldalunkon harcoltak a szörnyek ellen. Jó arcok, nem akarnám kiirtani őket.
A fegyverét egyébként továbbra is a férfira szegezi. Marhára utálja a meglepetéseket, és ezen a téren úgy néz ki, hogy a világ ahol most járnak, sokkal unszimpatikusabb, mint az ahonnan jöttek.
-Viszont, ez szerencsés, így akár segíthetünk is önöknek. Ha kapcsolatba tudunk lépni a parancsnokainkkal, biztosan meg tudnak egyezn...
Felvonja egyik szemöldökét, és úgy sandít Matthias-ra. Nem tudja, kit lát ebben a csajban, de ránézésre az ifjú hölgy a legártatlanabb teremtésnek tűnik a szobában...mondjuk itt azt nem nehéz. Ezek után szorosabban fog rá a puskára, nehogy "Blaire" lovagja lelője alkalmi társát, és úgy várja Chloe utasítását, vagy azt, hogy leszidja Matthias-t. Ami előbb jön.