Sarkkörök

Talán igazat adhatok a fiúnak, hogy nem csak a fickótól bűzlik ez a hely, még azt is megkockáztatom, hogy a kidobható wc tartályok meghibásodtak és hónapok óta a hajón rohadnak, de most azt hiszem ez a legkisebb gondom.
Izgatottan figyelem, ahogy Luke megrohamozza a számítógépet, mert nagyon remélem, hogy előbb tudja meghekkelni a nyakörvünket, mint hogy Miranda felfedje a szökésünket.
Bár én is aggódom miatta, még mindig mérges vagyok, amiért önállósította magát, nem törődve azzal, hogy milyen veszélybe sodor minket is az öngyilkos akciója. Most, hogy itt van a lehetőség, hogy megszabaduljunk a kis ékszereinktől, nagyon remélem, hogy időben leszünk és talán így még neki is segítünk, feltéve, ha…..életben van még.
Mikor meglátom, hogy Luke elkezdi kikapcsolni a saját béklyóját, azért önkéntelenül hátralépek néhányat, de végül egy megkönnyebbül sóhajjal engedem útjára a felgyülemlett feszültséget, ahogy minden hang nélkül la tudja szedni magáról.
- Te egy zseni vagy Luke! – nézek rá csillogó tekintettel, de aztán értetlenül figyelem, ahogy a nyakörvem felé nyúló keze lehanyatlik. – Most mi van? Szedd már le! Óóóó! Hogy mi? ….Persze, hogy szabad! – fordulok meg, hogy még könnyebben hozzáférjen a zárhoz. – Ne gyerekeskedj már, erre most nincs idő! – csóválom meg a fejem, bár nem értem mit szégyenlősködik, nem a mellemről kellett levenni semmit.
Mikor a sarokba dobja, azért lehajolok és felveszem őket.
- Nem tudod a kommunikátorral élesíteni majd őket? – kérdezem izgatottan. – Mert akkor bombaként még hasznukat vehetjük, ha elrejtjük néhány elsőrendűen fontos ponton a hajón. – magyarázom. – Akár zsarolásként is felhasználhatjuk. – jelenik meg egy ördögi vigyor a képemen, és egyet máris a generátor alá mászva, nem egy feltűnő, de felettébb érzékeny helyre rakom fel. – De most nézzünk Mira után, mert lehet, hogy ki kell húzni a sz@rból. – mormolom és elindulok arra, amerről jöttünk, főleg a lövöldözés ösztönzése alapján, na meg a srác kétségbeesett képe alapján.

-Basszus... - szalad ki a száján arra a gondolatra, hogy esetleg a melleiről kéne levennie valamit. Komolyan az esze megáll ilyenkor, ő itt már hősiesen, órák óta nem gondol rá, hogy milyen...erre ő jön itt és...áááá!!! Ráadásul most olyan színt ölt az arca ettől, hogy vörösebb már csak akkor lehetne, ha a bomba lerobbantott volna róla pár réteg bőrt. Mázli, hogy Melissa ezt úgysem láthatja, amíg háttal áll neki, és leszedi róla a bombát.
~Viszont, nagyon szépen csillognak a szemei, amikor boldog...ugyanakkor, ha belegondolok, minek örül épp, jobb lesz jóban lenni vele, több okból is.~
-Jó ötlet! - Egyezik bele a korábbi döntés szellemében. - Viszont, ezek kicsi bombák...talán ha mindet bevetnénk egyszerre, akkor már...A kommunikátorral?
~Dögös és okos...oké, most már tiszta szívemből érzem, hogy ez a csaj nem az én súlycsoportom...francba!~
Szerencsére a rabszolga kereskedők gondoskodnak róla, hogy eme kellemetlen gondolatról eltereljék Luke figyelmét - ugye milyen rendes tőlük? - azzal, hogy adnak okot bőven arra, hogy más miatt aggódjon.

Természetesen a kapitány sem ejtették fejre, és azonnal Mira felé rántja a pisztolyát, mikor meglátja, hogy az mire készül, ám remegő lábakkal nehéz célozni, remegő kézzel pedig pláne, így hiába lő előbb, a golyó - ami olyan hangos, mintha egy ágyú sült volna el - közel repül ugyan a célhoz, de aztán el is száll mellette, és a falba csapódik helyette. Ugyanakkor Badger olyat kap az arcába, hogy azonnal a szeméhez kap, aztán hanyatt is vágódik, mielőtt még elhagyhatná az az ezer trágár szó a száját, amire hirtelen ihletett kapott. Többet ma már nem mozdul meg, viszont a folyosó végéből érkező kalózok már annál inkább, kiknek szándékához kétség sem férhet:
-Na jó, aki kinyírja a ribit, az lesz az új kapitány!
-Ha lelőtted megkaphatom?
-Meg.
-Jó!
A taktikai megbeszélésre már nem fordítanak ennyi időt, igaz ők négyen vannak, és lézerpuskákkal szerelkeztek fel, Mira pedig egyenlőre csak egy szál magában, és a kapitány szobájában sem találhat sok erősítést, hisz nincs ot semmi néhány olyan dolgot kivéve, amitől Luke elpirulna, illetve akad még egy régi szigony a falon, pár tucat nyakörv, és persze Badger elejtett pisztolya, meg persze a kapitány maga, aki még mindig elalélva hever a földön.

- A francba… * Morogtam ahogy meghallottam a hangokat. Na most kéne felvenni a nyúlcipőt. De ha most szaladok, akkor észrevesznek. Szóval nincs már mint a szoba undorító tere és annak kényelme. Ami egy szadista párnak valóban kényelmes lett volna. De azért már nem vagyok kislány, szóval a segédeszközöktől már nem jöttem zavarva. Legfeljebb majd később továbbítom a képet Lukenak, hogy Ő is tanuljon valamit. Na de ez majd később. Most irány a szekrény, míg van idő. Na abból sem volt sok lehetőség. Így csak a legfelső polcra felmásztam, a drága egér társaságába, hogy ne unatkozzon ott egyedül. Korbács és miegymás, nos… játszani jó lesz, majd Luke megkapja szuvenír ként. Ahogy felmásztam magamra húztam az ajtót és reméltem, hogy van eszük az érkezőknek. Hisz ki az aki a tett helyszínén marad, ahelyett, hogy elmenne? Hát én… szükség törvényt bont. Csak ez a kis dög ne rágcsálna épp egy szilikonos vibrátort. Mondjuk addig jó, míg azt rágcsálja és nem engem.*

Mivel Luke nem tiltakozik élénken az ötletem ellen, csak az észrevételét osztja meg, hogy talán egy bomba nem is elég egy kiadós robbantáshoz, így vigyorogva bólintok felé és a másikat is az első mellé helyezem.
- Biztos igazad van, én annyira azért nem vagyok nagy bombaszakértő, de hidd el, azon a helyen, ahová raktam őket, egy kis robbanás is elég nagy zűrt tud okozni. – másztam ki és álltam fel, majd pár perc múlva már a folyosókon rohantunk, hogy ha szerencsénk van, akkor még időben érjünk a kapitány kabinjához, ahol valaki nagyon hangosan lövöldözött.
Az utolsó kanyar előtt azért óvatosan fékeztem, ha másért nem azért, mert hangos beszélgetést hallottam, és nem női hangot, ami azt jelentette, hogy a kalózok értek ide előbb.
- Lerohanás? – néztem kérdőn Luke-ra, majd róla a kezemben tartott pisztolyra. – Vagy más ötlet?
Azért nyitott voltam más javaslatokra is, mert az öngyilkos akciók sosem tartoztak a kedvenceim közé, és Mira nem sokat tett érte, hogy belopja magát a szívembe. De én meg olyan hülye voltam, hogy soha nem merült volna bennem fel az, hogy valakit is cserben hagyjak, aki valamilyen módon velem volt.
- Hallasz valamit? – mutogattam a fejére. – Életben van egyáltalán?

Hatalmas, rajzfilm nyuszi szemekkel mered Melissa tarkójára a "lerohanás" szó hallatán, majd biztos ami biztos körbenéz, hogy nincs-e itt rajta kívül még valaki, aki legalább egy kicsit a segítségére lehetne a nőnek, azon kívül, hogy a halála alapul szolgálhasson a drámának az ebből a kalandból készülő filmben.
-Öhm...
~Nem tagadom egy percig sem, hogy sok hülyeségre rá tudna venni egyetlen pillantással, pedig alig ismerem, az viszont hót ziher, hogy nem rontok rá négy állig felszerelt hadi szatírra még akkor sem, ha hálából ő és Mira egy iszapbirkózással döntik el, hogy melyikük randizzon velem először!~
-...mi lenne, ha máshogy oldanánk meg?
Arra, hogy hall-e valamit az agyával, csak oldalra dönti a fejét. Naná, sokat is...Miranda-t mondjuk pont nem, ahhoz túl messze van, ugyanakkor...
-Életben van, arra mérget vehetsz...

A kalózok tanácstalanul állnak az ajtó előtt, aztán egyikük megunja a műsort, és a hullán, meg az elalélt kapitányon átlépve a kabinban kezd kutakodni.Egy idő után követi őt egy második is, aztán...
-ÁÁÁÁÁ!!! - Ijedtében nagyot ugrana, ha nem épp a lábát markolna volna meg az egyik "hulla", ehelyett viszont inkább reflexből képen lövi a morgó kapitányt, kinek a fejéből csak egy nagyon elszenesedett koponya marad.
-B@ssz@+!!! Azt hittem meghalt!!!
-Hát, most már biztosan.
-Elég a hülyéskedésből! Keressük meg a csajt, mielőtt elérjük a fészket.
Lehajol a kapitány hullájához, és kikapja a kezéből a vezérlő rendszert a nyakörvekhez, majd tanulmányozni kezdi azt.
-Valaki kikapcsolta mindhárom nyakörvet. Viszont, a nyomkövetők még működnek. Kettő a gépházban van, egy pedig...
Fegyverét az ágyra szegezi, háttal állva a szekrénynek,a hol Mira bujkál.
-Bújj elő, ide cicc cicc!

-Na jó...akkor rohanjuk le őket... - egyezik bele a hallottak után, és már be is kapcsolja a fénykardot, melynek hegye apró mélyedést éget a padlóba. - De, ha nem élem túl, feltétlen mond meg Miranda-nak, hogy pukkadjon meg.
Aztán, ha Melissa is úgy gondolja, a pengét maga előtt tartva megrohamozza a kint maradt két kalózt, és "félelmetes" csatakiáltást hallatva suhint előre fegyverével, ám a tapasztalt rabszolga kereskedő kitér a támadása elől, aztán felrúgja, végül pedig a torkán pihenteti megfáradt talpát, hogy nyugton maradjon a fénykardját vesztett ifjú.
-Asszem megtaláltam az egyiket. Nézzétek, hogy lilul a feje szegénynek...pláne, ah egy kicsit jobban rátaposok...

*Kellett nekem elkiabálnom, hogy nem engem rágcsál, úgy látszik a hajam finomabb. De lássuk be, ez még mindig jobb egy fokkal mintha mást kezdene rágcsálni, de inkább nem is gondolok ilyesmire még mielőtt kiderülne, hogy az egérnek is telepata képességei vannak. Hisz, minden kísérlet patkányokon kezdődik, ki tudja, hogy nem-e szabadult el egy közben. Ahw… ártalmas hatással van rám a vér. Most komolyan, hogy a fenébe fordul meg a fejemben ilyesmi? Na jó… Csakhogy a lövés elgördül én meg hirtelen majdnem felugrottam, de inkább a kezembe harapva fojtottam el a meglepettségem hangjait. Amit aztán követett is a hívogató szó. Apró réseken próbáltam meg kitekinteni, de csak az egyiket láttam. Talán felesleges lett volna előbújni, talán nem. De most mit csináljak? Na de aztán meghallottam Luke hangját, na meg az utána való párbeszédet és azt hiszem, hogy a döntés megszületett. A fegyverrel csináltam egy kicsi rést az ajtó nyílásánál és onnan az ágynál lévő férfire célozva lőttem hátulról érte, de igyekeztem a mellkasára célozni, ahol vélhetően a szíve van. De egyébként van szíve ezeknek? Hát… ha van ha nincs, valami életben tartja őket. Illetve ezt, remélhetőleg csak eddig. Ha a másik úgy állt, hogy rálátásom volt akkor Ő is kapott egyet. De ezekben mennyi töltény van? No mindegy, csak nem most fogy ki…*

Még mindig kérdőn néztem Luke-ra, hogy, ha nem tetszik neki a lerohanás, ami azért nem olyan rossz, ha váratlanul lepjük meg őket, akkor mi az alternatív javaslata, de azon kívül, hogy nagy UFO méretűre tágult pupillával visszakérdezett, nem hallottam semmi értelmeset.
Vagyis a végén legalább annyit kinyögött, hogy Mira legalább életben van, ami legalább egy jó hír a mai napra.
Viszont, ami nem volt túl jó, a folyosón felhangzó beszélgetés, ami kissé felgyorsította az eseményeket, mert a srác olyan hirtelen gondolja meg magát, hogy jóformán válaszolni sincs időm, nem, hogy visszatartani az öngyilkos roham előtt.
- Várj, talán… - kaptam volna utána, - …..meg kéne beszélni a taktikát. – mondtam a távolodó hátának, ahogy valami artikulátlan fejhangon, a lézerkardot a magasra emelve rohan egyenest az ajtóban álldogáló kalózokra.
Még látom, ahogy a fegyver kirepül a kezéből egy pontos rúgást követően, majd a fiú is a földre kerül, az egyik emberkereskedő lába alá.
Mivel a szobából is a lézerfegyver jellegzetes hangja hallatszik, nem várhatok tovább, főleg mivel kedvenc öngyilkos jelöltem, elég oxigénhiányos fejjel fuldoklik a fickó lába alatt.
Megcélozva a másik vigyorgó férfit meghúztam a ravaszt, amitől az a falnak repült és lassan lecsorgott róla eszméletlenül, a másikra nem nagyon mertem rálőni, nehogy Luke húzza a rövidebbet miatta, így inkább a meglepetés erejében bízva átváltoztam és dühös acsarkodó üvöltéssel szeltem át a pár méter távolságot, hogy aztán a remélhetően kellően rémült kalózt nagy lendülettel vágjam a falhoz.
- Bántod a barátomat, köcsög! – morogtam alig érthetően, de azért hangosan.

Egy ideig homályosan lát minden, és egy sípoló hang tölti be a szobát, nagyjából úgy, mint amikor a monitort egy USB kábellel próbálta csatlakoztatni a géphez, és ráadásul a hálózati dugóba tette a kábelt, a saját csatlakozója helyett. Furcsa, hogy épp most jut eszébe a 3 éves korában elkövetett baki...lehet ez annak a jele, hogy rövid, és áldásosan eseménytelen élete a végéhez közeledik? Az ádámcsutkáját lábtörlőnek használó bakancs sajnos erre enged következtetni. Egy ideig még elmélázik ezen, aztán egyszerre a nyomás megszűnik, ő pedig úgy csinál, mint aki egyszerre akar minden levegőt beszippantani az űrhajón, miközben felül.
-M...mi...mi a...?
Cseppet kábán néz körbe, hisz nem egészen érti, mi történt itt. Rengeteg test hever körülötte...rengeteg...aggodalommal teli tekintete pedig a kapitány szobája felé irányul.

Kicsit korábban, mikor Luke még csak másodpercekkel ezelőtt költözött mélyen délre, öngyilkos támadása legalább arra jó volt, hogy mindenki felé forduljon, hogy saját szemével láthassa, ki ez az idióta, aki a négyszeres túlerőnek egy csillagszóróval vagy mivel rohan neki. ennek köszönhetően Miranda első lövése fájdalmasan kellemetlen meglepetés a kalóznak, aki inkább kiskutyát szeretett volna, és a csalódástól, meg persze a kíntól kábultan esik össze. A szobában lévő társa erre hátrafordul, és viszonzásul ő is tűzet nyit. Csak a szekrény ajtaját találja el, ami nyomban megsemmisül, létezését pedig milliónyi szilánk és szikra, meg persze hamu képében folytatja, amiből jut Mira-nak is bőven, viszont legalább a patkány megijed annyira, hogy máshol keressen magának játszótársat. A nő második lövése is telitalálat, így a szobában egyedül marad, a népesség pedig odakint is erőteljesen fogy, hála Melissa-nak.

-Azt a... - Méri végig tekintetével Luke szőrös megmentőjét, és egyszerre nem tudja eldönteni, hogy megölelgesse, vagy elfusson előle. Aztán eszébe jt, hogy van ennél nagyobb problémája is.
-Mira!
Azonnal felpattan, és úgy szalad a szekrényhez, Jetit, és fénykardot hátrahagyva. Az egyik kábult kalózt még fejbe is rúgja véletlenül, hogy majdnem elbotlik benne, ezen az apróságon viszont most nem akad fenn. Amint Miranda-hoz ér, kinyitja a szekrény megmaradt ajtaját, és a kezét nyújtja felé.
-Egyben vagy? Úgy aggódtunk érted...még a bundás is gondolatban. Basszus, úgy örülök, hogy nem esett bajod. Na gyere, had vegyem le rólad ezt a nyakörvet.

A művelet végeztével visszafordul Melissa felé, majd a kalózokhoz lép, és elveszi az egyik kommunikátorát.
-Elvileg már csak a pilóta maradt és...mimimi???
Megnyom egy gombot, mire a kijelzőről leugrik a kép, hogy mindhárman láthassák, ahogy az űrhajójuk egy másik, hatalmas űrhajó nyitott hangárajtaja felé közeledik. Az animáció egészen kezdetleges, de még ebből is látszik, hogy legfeljebb egy perc lehet hátra az érkezésig.
-Bakker...

Most nagyon örültem Lukenak, tekintve, hogy leszedtem azt a hülyét, aki nem bírja követni a nyomot. Vagy nem is mutatja olyan pontosan? Ezt azért jó tudni, bár innen sokra nem megyek vele és már nem is igazán lényeges. Az, annál inkább már, hogy viszonzást is kaptam. Arcom elé emeltem a kezem, hogy védjem. Áh… hülye csajos reflexek, de lássuk be, hogy a szememre még szükségem van és most valahogy jobban bíztam abban, hogy csak ez volt az ok. Nagyon utálnám, ha ez a kis akció nőiesített volna. Vagy talán nem ez volt az oka? Csak szimplán most jöttek elő a történtek következménye? A francba is… Inkább lőttem, hiába pörgött az agyam ezerrel, míg hamu lett ebből az ajtónak nevezett valamiből. A háló társam meg elhagyott… Hát ez szomorú, de legalább a hajam megmarad. Épp rúgnám ki a megmaradt ajtót, mikor Luke közeledik. Mázli, hogy nem tettem hanem megláttam. De aztán a szavaira csak pislogni tudtam egy olyan tipikus wtf fejjel. Még akkor is mikor a kezét nyújtotta. Most mi a franc ez? Aggódot? Jó, én is aggódtam magamért meg érte, meg a világbéke miatt az elmúlt pár évben. De ez…ez… Inkább csak elfogadtam a kezét és kiugrottam ebből a koporsóból. Mancsom, arcom, hajam még mindig véres voltam szerintem még ott is, ahol képtelenség lenne.*
- Azért igaz nem fogsz szerelemet vallani és nem most jössz rá, hogy Én vagyok életed nője? * Mosolyodtam el halványan, ám komolyan kérdeztem. Furcsa volt ez a nagy aggódás, kitudja mikor volt már részem benne utoljára. Mondjuk, Shepy nem mindig mutatta ki de Ő ismert, szóval azért elveszve nem vagyok. De csak megfordultam és csimbókokban álló hajam oldalra húztam a vállamnál, hogy Luke a nyakamhoz férjem.*
- Ha felizgatsz míg leszeded, megfektetlek… * Oké, örültem, hogy Luke itt van. Amíg Őt szívatom addig sem gondolkodok, vagy jut eszembe a vonaton lévő kis incidens ami felett napirendre tértem, eddig a napig. De nesze neked gondolkodás, máris eszembe jutott, ahogy rágondoltam, hogy mire nem kéne gondolnom. Torkom megköszörültem és inkább Lukeot vettem célba.*
- Na, még így is tetszik Melissa? * Vigyorodtam el, és ha leszedte, akkor követtem Melissához. Meglátva a kommunikátorom való képet hátam a falnak vetettem.*
- Oké… lassan tényleg kezdek engedni annak az ötletemnek, hogy fel kéne hívni Nicholast, hogy jöjjön értünk. Neki nem okoz gondot még akkor sem ha egymaga van. Amúgy is tartozom neki egy vallomással – villant a szemem Lukera – és van egy olyan érzésem, ha megtudja, hogy bajban vagyok első dolga jönni. A számát tudom fejből, már csak egy koordináták kellenének, és azt hiszem, most rég Mavericknek is örülnék, pedig egy jó ideje kerülöm, hogy ne azzal indítsak, hogy felképelem. *Ez ékes bizonyíték volt arra, hogy gőzöm sincs hogyan tovább. Luke meg tudhatta, hogy utálok segítséget kérni, most mégis két olyan embert mondtam, akiket kerülök. Egyiket ugyan saját magam miatt a kirándulás óta, a másikat meg a két nő miatt. Hát na… kicsit heves vagyok.*

Mire végzek, úgy látom Luke is visszanyerte normális sápadt színét, és elhagyta valahol azt a csúnya lilát, ami nem nagyon állt jól neki.
Gondoltam, hogy elég sokkoló lesz számára a másik énem, de, hogy egy köszönés nélkül elrobogjon Mira-t menteni, hát azért egy kicsit letaglózott.
Mivel, már nem volt senki, akit ijesztgetni kellett volna, így szép lassan visszaváltoztam, ami megint azzal járt, hogy ott álltam az ajtóban egy szál rugalmas anyagú rövid nadrágban és egy rövid topban, ami a hajó nem túl jól működő légkondicionálását tekintve, elég hűvös volt.
Míg a szobában egymásra talált Like és Mira, nagy boldogságban, én addig igyekeztem megszabadítani az egyik fickót a terepszínű nadrágjától és a mellényétől, hogy legalább valamit melegítsen rajtam, de csak a nadrágig jutottam, mikor megláttam mit mutogat elakadó lélegzettel a srác.
- Hogy azt a jó űrmocskos…… - szisszentem fel, és már keze,be kapva a pisztolyt robogtam is a pilótafülke felé. – Amíg nem dokkol be, addig van esélyünk! – kiáltottam vissza a párosnak. – Viszont, ha kiiktattam a pilótát, kell majd a segítségetek. – tettem még hozzá, bár ezt már nem tudom meghallották-e, ha nem rohantak utánam.
Szerencsére nem kellett kóvályognom, hogy hol a vezérlő terem, így szinte másodpercek alatt értem oda, ahol, ha még kitart a mázlim, a pilóta nem vett észre semmit a hajón történtekből és nem zárta magára az ajtót. Akkor simán berobogtam és habozás nélkül már ki is lőttem a székéből.

-Életem nője? Ó nem, épp ellenkezőleg: biztos, hogy egyszer még te viszel a sírba.
~Hála az égnek, nincs semmi baja. Kicsit féltem, amikor megláttam azokat az égésnyomokat, és apró vágásokat, hogy nagyon megsérült a feje, de ha elég egészséges ahhoz, hogy ilyen kibírhatatlan legyen, akkor nem lehet nagy baj.~
Fanyarul vigyorodik el, a nyakörv eltávolítása közben, bajsza alatt pedig elmormolja azt, hogy: "Hát ha félreérted legfeljebb lesz egy jó éjszakám." Igyekszik szöveghűen idézni a riporternőt, és nagyjából sikerül is, igaz egy hangyányit több dadogással, és pirulással megfűszerezve. A következő kérdésre így viszont legalább nem kell még egyszer zavarba jönnie, hisz már előre dolgozott.
-Muszáj ezt ilyen hangosan? - Kérdi suttogva, miközben lazább talaj után kutat a szemeivel,a mibe elsüllyedhetne. - Egyébként meg...
Valami olyasmit készült mondani, hogy kicsit furcsa valóban, de az a szőrmók a barátjának nevezte, és megmentette az életét, úgyhogy igen, ennél nehezen tetszhetne neki jobban, ám képtelen tovább beszélni, hisz ekkor meglátja a visszaváltozott Melissa-t, egy szál fehérneműben, és bármennyire is fontos a személyiség, igaz ami igaz, így tényleg dögösebb...túlságosan is...
-Öhm...aha...igazad v...hé, hova lettetek??? - Kiált fel, nagyjából 5 másodperccel az után, hogy a lányok megindultak a pilótafülke felé, eddigre ugyanis az ő agya is újra beindul. Azonnal a lányok után szalad, futás közben pedig a még mindig bekapcsolt fénykardját is felkapja, ami alaposan "összekarcolta" a hajó falát.
A fülkében egyedül maradt pilótának gatyába vizelni is alig van ideje, amikor megjelenik a felmentő sereg helyett pár dühös asszony, hogy tartós szőrtelenítéssel ajándékozzák meg az arcát. Mire hanyatt esik Luke is beéri őket.
-Na jó...Mira! Ott van bal szélen a kommunikációs tiszt konzolja! Próbálj meg segítséget hívni akitől csak tudsz, hátha az antenna működik még ezen a szeméthegyen! És izé...
Nyel egy hatalmasat, aztán lekapja magáróla felsőjét, és Melissa vállaira teríti, részben, mert így illik, és részben, mert ez szükséges ahhoz, hogy képes legyen vele egy szobában üzemelni.
-Szóval...mond, mit csináljak? - Kérdi még mindig bátortalanul, aztán még halkan hozzáteszi:
-Kapitány?

Ahogy a pilóta kiesik a székből, én már pattanok is be, hogy villámgyorsan igyekezzek kézi irányításra kapcsolni és figyelmen kívül hagyva a rádióból folyamatosan érkező, és egyre cifrább kérdéseket, kihátrálni a dokkoló állásból.
- Luke, kapitány az öreganyád térdekalácsa, pattanj be a fegyver vezérlőbe és bár tudom, hogy nem a te világod a pusztítás, azért próbáld meg lekötni őket, míg eléggé el nem távolodunk tőlük, hogy ne tudjanak bevontatni. – hadarom, rá se pillantva. – Szerintem boldogulni fogsz, ha szereted a virtuális játékokat. – vetem még oda.
Most nincs időm arra, hogy azon agyaljak, hogy fázom és, hogy mi van rajtam, van ezer más dolgom.
- Mira megtennéd, hogy miközben segítséget próbálsz hívni, a kommunikációjukat is zavarod, igyekezz elterelni a figyelmüket, bármilyen hülyeséggel, rád bízom, biztos elég kreatív vagy riporter létedre. Aztán meg kéne a számítógépből pár közeli katonai állomáshely, hogy arrafelé vegyük az irányt, nehogy ránk tapadjon ez a behemót, mert nem sokáig tudnánk bújócskázni vele. – sorolom, miközben igyekszem nem odacsapni sehová ezt az öreg bárkát, mert félek, hogy szétesik alattunk.
- Aztán kapaszkodjatok, mert szerintem még így is rázós lesz. Nem hiszem, hogy örülnek majd a hirtelen távozásunknak. – csapom le a most már ordítozó mikrofont.

- Ó attól ne félj, megásom majd előtte. * Vigyorogtam rá, csak ne húzódott volna annyira az arcom. Na mindegy, amúgy is betoppant Melissa aki aztán rögtön szinte anyázva rohant valamerre. Hát… akkor szaladjunk, s magam is így tettem követve őt, a gőzöm sincs hova. De ez nem is volt fontos. Luke utasítására csak meglepetten pislogtam. Jééé… határozott. Aztán meg már azért, mert nem tudtam, hogy mit is akar valójában és melyik izét, hogyan kell baszkurálni hozzá. Aztán már Melissa is utasítás hegyekkel állít meg a szék felé tartva. Na Ő még értetlenebb pillantást kapott Tőlem.*
- Hát persze, csak hülyeséget tudunk beszélni. De örülök, hogy ilyen jól eltudjátok mondani, hogy mi a dolgom. De megjegyezném, hogy a büdös életben nem voltam még ilyen fülkében. Szóval talán nem ártana azt sem tudnotok, hogy a számítógép nekem kínai. * Közöltem velük, de a figyelem elterelést legalább megoldom. Csak mit kell felkapcsolni és hogyan és-és-és… áh egy mikrofon. Na valószínűleg ez lesz és a mellette lévő gombot be is nyomtam.*
- A kapitány épp a foglyokkal van, menetközben kapta a hívást, hogy a mora királynő új rendelete szerint a Holdról kiutasítják a k*rvákat. * Könyököm megtámasztottam egy üres felületen és a szemem kezdtem el finoman nyomkodni.*
- Mi vagy én? A királynő konzulja? Biztos féltékeny vagy a tököm tudja. De felszállás után ellehet kapni, a rendfenntartókhoz nem rég érkezett egy szállítmány ilyenkor örülnek mint majom a farkuknak szal’ pakolnak. Azt az utasítást kaptátok, hogy menjetek oda és tartsátok fel a hajót a lányokkal. Mi is megyünk csak ez a vacak lassabb… * S ezt még folytattam az esetleges kérdések megválaszolásával, ha kellett. De nem voltam jól. Egyre jobban éreztem mind a kaja, mind a víz hiányát. De leginkább, ahogy a szemem nyomkodtam újra végig peregtek lelki szemeim előtt a korábbi képek. A kapitány ahogy a társa mögül lő, ahogy az beterít.
~ Luke, én már nem birom sokáig. Ne kérdezd… nem tudom. Vagy most csapódik le a történtek vagy… csak egyszerűen az energiáim… csappantak meg jelentsen és elájulok. Ha nem… kellnék fel mire… haza megyünk és HA haza jutunk… Hívd fel Nicholast vagy… vigyél magadhoz. ~
Egyre jobban éreztem, hogy minden bajom van. A hangom hangosan kordul, de hányni lett volna kedvem. Fáztam mégis a víz vert ki, a fejem zsongott és már kezdett minden összefolyni. A képek, a hangok, de még a némi sötétség is visszhangzott.*

~Furcsa dolgokkal próbál megnyugtatni kedvenc drága sírásóm...pedig már éppen azt hittem, lassan kiismerem. Na mindegy...~
Aztán mire akár csak esélye lenne felfogni, mi folyik körülötte, már egy másik szobában vannak, ő pedig csak sodródik az árral, és amire észbe kap, már ő maga is úgy pattog, és osztogatja a parancsokat mintha...nem pirulna el..attól is...hogy meg kell szólalnia...ebben a társaságban...francba!!!
-Igenis kapitány! - Feleli Melissa-nak, és ha tényleg nem foglalkozik vele a nő, hogy mi van rajta, akkor csak azért is ráteríti azt a felsőt, mert bármennyire is kocka, ki van zárva, hogy képes lesz a monitorra figyelni, ha továbbra is egy szál fehérneműben feszít itt tovább a csaj!
-Mira! Az állomásodon van egy monitor, a naprendszer térképével! Ott keresd meg a bolygót, ahonnan segítséget akarsz hívni, és azon belül akit hívni szeretnél. Érintőképernyős az egész, szóval nem lesz nehéz!
~Ja...csak meg kell szülnöd, hogy vajon hol a rákban lehet épp az a részeges csávó, meg a másik, akit "Titkos Mókusnak" fogok becézni, ha továbbra is csak azt tudom meg a fejéből róla, hogy nem tudni róla semmit. Na jó, inkább foglalkozom a fegyver rendszerrel...űristen!!! Miért pont én...?~

Közben a másik hajó legénysége elámulva, és izgatottan hallgatja a riporternő beszámolóját, és a nyáluk is majd kicsordul, ám mielőtt elindulnának, megérkezik valaki más is a szomszéd parancsnoki hídjára. Ez is férfi hang, igaz idősebb, és bár próbálja leplezni mézesmázos stílusával, zsémbesebb is.
-Kedves legénység! - ordít fel ezúttal minden hangszóró a pilótafülkében, mire Luke a plafonig pattan fel ijedtében. - Nem tudom, miért nem Badger kapitány beszél velem személyesen, ismerve őt, normális esetben nem is akarnám tudni, az viszont hót ziher, hogy a 40 év alatt, amit ennek a söpredéknek a vezetésével töltöttem, nem volt köztünk egyetlen nő sem, most pedig valamiért kettő hangját is hallom. Kíméljenek meg a magyarázkodástól, Miranda Owen selymes hangját ezer közül is felismerném. A jelek szerint alábecsültük magukat, és ez 14 kalózom életébe került. Többet ez nem fog előfordulni, ebben biztosak lehetnek. Hódolatom, és elismerésem jeléül kérem fogadják el ajándékba ezt a két kőkövető fotontorpedót, melyet ebben a pillanatban fogok kilőni önökre. Az űristenre esküszöm, a kín egyetlen pillanatig tart majd mindössze.

Az interkom elhallgat, a gigászi hajó fenyegető árnyékában pedig szinte érezni, ahogy reszket a megsemmisülését váró hajó. A kapitány úgy tűnik élvezi, hogy a markában vagytok, hisz annak ellenére, hogy "most" küldi a rakétákat, mégsem történik semmi, hosszú percekig, és csak áll egymással szemben a két űrroncs, várva a csodára.
-Öhm... - Töri meg Luke a csendet. - A mi hajónknak bekrepált a fegyverrendszere, úgyhogy inkább az övékbe léptem be, és kikapcsoltam mindent a rákba...remélem nem baj.
Hogy ezek után hogy változik meg a hangulat, az ég tudja, de Luke speciel innentől nem úgy képzeli el a másik kapitányt, mint az egérrel játszó macskát, hanem mint a sapkáján ugráló, idegbeteget.
-Na most...manuálisan újra tudják indítani durván 5 perc alatt...10, ha nagyon bénák. Szerintem ne várjuk meg...
~Mira...tudom, hogy nem hallasz, de kérlek tarts ki! Tudom,tudom...beszélhetnék hangosan is, de na...ismersz...A lényeg, hogy kérlek, szedd össze magad! Nélküled eszméletlen alacsonyra zuhanna a vérnyomásom, és azt nem hagyhatod! Na jó...azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy agyonvágnál, ha ezt tényleg kimondanám hangosan, szóval...~
A hajó egyszerre megremeg, hogy Luke majd kiesik a székéből, aztán a másik hajó egyre nagyobb, és nagyobb lesz a kijelzőn.
-Bakker...nekünk fognak jönni!

Csak egy mérges szemvillantással reagáltam Luke „kapitányomozására”, de aztán az átment egy hálás mosolyba, ahogy megéreztem a rám terített dzsekijének melegét.
- Még egy kapitány és kiraklak a légzsilipbe. – morogtam azért a mihez tartás végett.
Mivel aztán a fiú ügyesen elmagyarázta Mira-nak, hogy mit hol talál, így nem volt szükség az én útmutatásomra. A lány különben is egész jól feltalálta magát és bár nem tudom, hogy a nagy hajón, hogy reagáltak a szövegére, minden esetre én jókat vigyorogtam rajta, már amikor volt egy kis időm.
Ugyanis ez a jószág legalább annyira lomha volt, mint a Bolhapiac, ha nem lomhább és igazán meggyűlt a bajom vele, hogy megpróbáljam elfordítani ezen a rövid távolságon, anélkül, hogy nekirohanok a másiknak és szép kis törmelékfelhőt csinálok magunkból.
Aztán meg kissé el is vonta a figyelmemet az egész hajót bezengő, markáns férfihang, mely bebizonyította, hogy a kalózok közül nem mindenkinek az IQ-ja van a béka segge alatt, ami nekünk azért nem volt olyan nagyon jó hír.
- Hogy az a ….- mormoltam a fogaim között, hiszen ki gondolt volna, hogy még műveltebb is van köztük, aki nem csak a bolygóközi űrversenyt nézi a holoneten.
- Akárki maga, dugja fel magának a fotontorpedóit. – szóltam bele a mikrofonba, mert a félszememmel közben azt néztem, hogy a mi kis riporternőnk, mintha kissé elfehéredett volna, ráadásul nem az íriszét, hanem a szeme fehérjét láttam, ami nagyon nem azt mutatta, hogy jól lenne és válaszképes.
- Nagyszerű! Tudtam, hogy számíthatok rád! – vigyorogtam feszülten a srácra, mert nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megússzuk. Az a hang nem sok jóval kecsegtetett. - Luke, fektesd le valahová Mira-t és kösd be, mert valahogy le kell ráznunk a kis aranyos ajándékunkat. – kapcsoltam ki a mikrofont. – s adj meg gyorsan valami koordinátát, hogy irányba állhassak, addig viszont te is kapaszkodj, mert ez húzós lesz.
Mikor közölte Luke, hogy nekünk akarnak jönni, már én is láttam, és tudtam, hogy nincs idő a programozásra, de még arra se nagyon, hogy elkanyarodjak tőlük, így csak egy esélyünk volt, de az nagyon, de nagyon necces.
Bár nem vagyok pilóta, de épp eleget hagyott gyakorolni az öreg Ben ahhoz, hogy megpróbálkozzak a veszélyes manőverrel, igaz más esélyünk úgy sem volt.
Még mindig nyitva volt a dokkoló tér ajtaja, ami nálunk sokkal nagyobb hajók befogadására is elég volt, így egyenest arrafelé vettem az irányt és úgy tervezetm, hogy odabenn fordulok meg, majd, ha eltűntünk a monitorjaikról és lelassítottak, akkor nyomok egy padlógázt és tűnünk innen a fenébe.
- Ha megvagy kellenél a fegyvereknél, mert nem hiszem hogy örülnek majd nekünk odabenn.

*Az éles hangra már ugrani sem volt lélekjelenlétem csak szaggatta a fejem, miközben akadozva ugyan, de felfogtam, hogy mit mond.*
- Hurrá… *Nyögtem halkan arra, hogy megismeri a hangom. Pedig ez a szar igazán recsegősnek tűnt. No mindegy, jó tudni, hogy nem potyára koptatom a számat állandóan a kamerák előtt, hanem ha más nem legalább a főnököm szerinti normális megjelenés megfogja a közönséget és maradandót alkot bennük. De a sötét fellegen át suttogásokat hallottam. Oké, de ennek mért van Luke hangja? S milyen vérnyomásról beszél? Meg, hogy hangosan is tehetné? A vérnyomás az halk, nem? Ahw… korábban Noty, most meg Luke férkőzik a fejembe… ezt nem hiszem el. Zakatoltak a gondolataim miközben csak egyre mélyebben szippantott magába a sötétség. Melissa hangja már csak egy IT hangjára emlékeztetett, ami jó mélyről szól, de mért nyúlik meg? S mit keresek kölyök fejemben, mikor homokoztam és mit keresek itt a húgom szőke fürtjei az arcomban? Miért vagyok Rick karjai közt az ágyban? S mit keresek megint abban a rohadt kabinban, ahol Notynak estem? A képek csak peregtek-peregtek szinte megállíthatatlanul és rendszertelenül, de maga a környezetem már megszűnt. Nem volt már semmi a számomra csak a nyugalom és az emlékeim, melyek eltemettem, melyekbe nem voltam biztos és azok is amikre még mindig elevenen emlékeztem, mintha csak tegnap lett volna.

(Mira elájult, hogy mikor tér magához… az kérdéses. Luke; Egy csomó hülye emléket kitalálhatsz, amit látsz, akár a gyerekkorából, akár más korszakból. Rick, a főnöke, a húga… bármi. xD csak ne szívass meg nagyon. xD)

-Igenis kapitány! - feleli, kihasználva talán az utolsó alkalmat, hogy pimaszkodhasson valakivel, de közben azért teszi, amit mondanak neki, a végén pedig Miranda-hoz is oda rohan, hogy szegény tényleg ne a falon kenődjön szét az űrharc közben.
-Gyere... - suttogja a nőnek, mialatt küzd a fejéből érkező egyre bizarrabb képek ellen. A homokozó Shephard, szürke fürtös Noty, és a dzsungelben rambó késével dárdákat faragó húsvéti nyúl látványa ellenére azért sikerül a valóságra koncentrálnia, és átölelni a nőt, hogy visszataszigálja a székébe, és rendesen bekösse még a homlokát is, biztos ami biztos.
-Nem lesz semmi baj, kihozunk innen - suttogja lágyan, elhessegetve a túlzottan is élénk emlékképeket valami vonatról.
~Most komolyan, miért mindig csak a pornó? És ha már muszáj,. miért nem tud valami olyasmire gondolni, aminek a végén történt is valami? Ha már így is, úgy is rákpáncélt csinál a bőrömből, legalább láthatnék valami izgit...~
-Melissa tudja mit csinál, pár perc és.... - Elkerekednek a szemei, még az előtt, hogy a nő közölné, mire készül, és pontosan mit is vár tőle eközben.
-HE??? NEKED ELMENT AZ ESZED??? HOGY HOVA AKARSZ TE BEREPÜLNI, ÉS ÉN...
Feltekint a monitorra, és az egyre közeledő, és egyre randábbnak ható űrhajó látványa ráébreszti, hogy jobb ötlete neki sincs. Sőt, az igazat megvallva rosszabb sem, ha rajta múlna csak állnának itt földbe gyökerezett lábakkal, és várnák hogy kiderüljön, vajon tényleg beléjük mernek-e jönni, vagy az utolsó pillanatban kitérne az alig 150X nagyobb űrhajó.
-Hogy dörgölődzne hozzád egy tarajos sül... - morogja az ellenséges hajónak, aztán elszántan pattan fel, majd vet egy mérges pillantást a kapitánya felé menet közben, jelezve ezzel, hogy még mindig nincs maradéktalanul kibékülve ezzel a haditervvel.
-Na jó, DE! Ha azt túléljük, lógsz nekem egy randival!
Aztán elfoglalja a helyét, és mivel a saját fegyverrendszerük még mindig a kölcsönzőben van, az ellenségét veszi célba.
~Lássuk csak, fedélzeti tömegoszlató rendszabályozó berendezés...így ni! Most merjen valaki bejönni a hangárba. Ajjajj...remélem megengedhetsz magadnak egy új lábat...basszus...bocsi...most komolyan, nem fogjátok fel, hogy ezek a cuccok rátok lőnek? Na jó, akkor mostantól először lövök, és csak aztán filózom azon, miért van lángszóró ezen a vackon.~
Valahogy nem sikerül úgy csinálnia, mintha csak egy játék lenne, viszont a kalózokat gyorsan meg tudja győzni, hogy nem akarnak a hangár közelébe menni balhézni, ha ragaszkodnak minden végtagjukhoz. Ez után már nincs más dolga mint várni, és görcsösen kapaszkodni a nagy recsegés és ropogás közben. Csak az után nyitja ki óvatosan a szemeit, miután a zaj elhallgatott, és a hajójuk kirepült a szörnyeteg gyomrából.
-Huh...? Élünk? ÉLÜNK! - Kiáltja boldogan, majd a következő pillanatban megremeg a hajó.
-A fegyverrendszerük aktív, a célzó...
vagy negyven lézernyaláb húz el a hajó mellett, messzire elkerülve azt.
-...nem annyira, de már dolgoznak rajta. Kizártak a rendszerből, szóval ezt nem tudom megcsinálni megint. A legközelebbi bolygó továbbra is a föld...2 percre vagyunk a sarkvidéktől...mi legyen?
Ez persze csak költői kérdés volt, hisz a kormány nem az ő kezében van.

Azt hiszem, nem igazán lepett meg Luke rémült kiáltása és a lesújtó véleménye a tervemmel kapcsolatban, hogy egy kalóz űrhajó gyomrában forduljunk meg, de sem a válaszra, sem az ötlet megvitatására nem volt idő, ha nem akartunk csinos díszítő elem lenni, egy monstrum oldalán.
Így aztán csak abban bízhattam, hogy Luke is felfogja, jobb, ha teszi, amit mondok és teszi a dolgát. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy a riporter kisasszony bekómázott, mert valószínűleg ő sem hagyta volna szó nélkül a dolgot és a vitára most nem szándékoztam energiát vesztegetni, elég volt a hajó irányításával megküzdeni.
Azért az eljutott a fülemig, amit a fiú még futtában hozzám vágott és amitől egy pillanatra vigyor derengett fel verejtékes arcomon.
- HA túléljük, akkor tiéd a lehetőség Luke! – kiáltottam rekedten vissza, majd meredt szemekkel figyeltem a felém záporozó adatokat és vészjelzéseket, amik mindenféle ijesztő módon szerették volna a tudtomra adni, hogy azonnal forduljak vissza, mert mindenféle távolságtartási szabályt és előírást hagyok éppen figyelmen kívül.
- Tudom, tudom! Csak duguljatok már el! – mormoltam összeszorított fogaim közül, ahogy igyekeztem úgy manőverezni ezzel a lomha döggel, hogy semmi lényeges dolgot ne taroljak le róla, ami még szükséges lesz a további repüléshez.
- Gyerünk te dromedár, még egy kicsit, csak ezt a fordulót még, és már mehetünk is drágám!
Hol szépen, hol csúnyán, hol szidva, hol könyörögve beszéltem a hajóhoz és bár életem legnehezebb perceit éltem át, egyszer csak épségben kibukkantunk, rohamosan távolodva az üldözőnktől, az szabad űrbe, pár lényegtelen fémdarabot hagyva magunk mögött.
- Ja, élünk! – hagytam rá a fiúra az ujjongást, bár a radar képen látottak azért nem töltöttek el felhőtlen örömmel.
- Talán annyi elég lesz, hogy eltűnjünk a Föld mögött, és ott már csak nem fognak lövöldözni ránk. – töröltem meg a homlokom, majd ismét a kormányzásra koncentráltam, hiszem most nem tudott segíteni a számítógép programozás híján.
- Viszont, ha kézzel kell letennem, akkor nem biztos, hogy sima lesz a leszállás, főleg, ha utánunk akarnak jönni. – emeltem fel a tekintetem Luke-ra. – Jobb, ha te is bekötöd magad.

Aztán az események lelassulnak számára, s még a másik űrhajó alkatrészeinek apró darabokra zúzódása is csak távoli tompa puffanásként ér el hozzá, ahogy a jeges rémület, és izgatottság eluralkodik egész testén, annak ellenére, hogy alig hiszi el, ami most történik.
~Igent mondott, és komolyan gondolta...~
Pislog még egy nagyot, aztán megrázza magát, és elszántan mered a kijelzőkre.
~Hát én nem fogok megdögleni ma csak azért sem!!!~
Először is kikapcsolja ezt-azt. Elég baj az, hogy összevissza szikrázik, meg remeg az egész hajó, és a többiek sem ép optimista gondolatokkal bombázzák, nem hiányzik, hogy a gép is folyton arra emlékeztesse őket, hogy meg fognak halni.
-Tessék! - Szól Melissa-hoz, miután elhallgatott a sok csipogó műszer, aztán pedig alaposan beköti magát.
-A célzórendszerük mindjárt... - Újra megremeg a hajó, most még sokkal jobban, mint az előbb. Valami égett szag terjeng a hídon, és a levegő is egyre sűrűbbnek tűnik valamiért.
-Oké, visszakapcsolt. Kilőtték az egyik hajtóművet...le fogunk zuhanni!
Újabb robbanás, ezúttal viszont a hangszóróból, nem pedig a hajó fedélzetéről. A kijelző szerint az őket üldöző hajó súlyos károkat szenvedett, és bizony, ők sem maradnak az űrben sokkal tovább.
-Ja igen...lezártam a rakétasilókat, nem hittem, hogy meg sem nézik, mielőtt lőni próbálnak velük...
Lesüti a szemeit, miközben a kijelzőn a a másik hajón keletkezett résen két összeégett apró testet szippant ki a vákum az űrbe.
~Le tudja tenni! Le tudja tenni! Le tudja tenni!~

Egy hálás mosollyal jutalmaztam Luke tevékenységét, mellyel legalább azt megakadályozta, hogy megsüketüljek és idegrohamot kapjak a vészjelzések tömkelegétől.
Már éppen szólásra is nyitottam volna a számat, hogy ezt szóban is közöljem vele, ha már abból a szempontból nem nagyon tudtam megnyugtatni, hogy minden okés lesz a leszállással, bár szerintem ezt már akkor tudta, mikor végig suhant a gondolataim között, de a hatalmas lökés a torkomra forrasztotta a szavakat és már mielőtt a srác megszólalt volna, már tudtam, hogy elég nagy baj van, mivel a hajó szinte azonnal lelassult és még az eddiginél is nehezebb volt irányítani.
- Attól, hogy az egyiket kilőtték még nem zuhanunk le. – morogtam azért egy kis bátorításként és ami igaz is volt, ha közben más bajunk nem lesz míg leszállunk. De ha megjavult a célzórendszerük, akkor ezzel a csigatempóval akár céltáblát is festhetünk magunkra.
Éppen ezért eléggé meglepett, majd szinte örömujjongással töltött el, amikor egy látványos tűzijátékot követően az anyahajó burkolatán is egy szép nagy lyuk tátongott és kezdtek elmaradni mögöttünk.
- Te egy zseni vagy Luke! – cuppantottam feléje vigyorogva és ha közelebb lett volna biztos, hogy ez rajta csattan, de a nyakába ugrást majd később bepótolom, ha már szilárd talaj lesz a lábunk alatt.
Csak hát innen jött a neheze és bár mennyire is optimista hangulatot igyekeztem kelteni benne, azért tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű, főleg, hogy egy hajtómű kiesett.
Most minden létező és nem létező tapasztalatomat be kellett vetnem, hol lassítottam, hol a levegő ellenállását használtam, hogy fokozatosan ereszkedjünk és csak bízni mertem benne, hogy a hőpajzsok kibírják.
Az egész hajó recsegett, ropogott, nyögött és remegett, mint ami azonnal atomjaira hullik én meg elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam a rázkódó kormányba, miközben úgy éreztem a karom kiszakad a helyéből. Észre sem vettem, hogy olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy kiserkedt a vérem, de már egész a felszín közelébe értünk és még egyben voltunk.
- Még így is túl gyorsan érkezünk, kemény landolás lesz. – kiáltottam túl a baljós hangokat és megpróbáltam egy aránylag sík felületet kinézni, hogy a becsapódáskor ne csapjon szét minket egy szikla. Kiengedtem a fékező vészernyőket is, hátha ez is jelent valamit.
- Kapaszkodj!

-Semmiség - feleli szerényen, s ezzel egy időben kínosan ügyel rá, hogy még véletlenül se nézzen Melissa irányába.
~Cupp, meg a nyakamba ugrás? Minden nő a küldetésének tekinti, hogy zavarba hozzon? Mondjuk, attól függetlenül jöhet...~
-Úgy legyen... - Egyezik bele, hisz nem lezuhanni sokkal kellemesebb dolognak hangzik mint...valami más,a mire jobb nem is gondolni. Arra, hogy zseni lenne megint nem felel inkább semmit, a tanácsot viszont hogy kapaszkodjon maximálisan megfogadja.
-De nem hiányzott ez a sok hó...
Az előttük megjelenő fagyott síkság tényleg nem kelt benne nosztalgikus élményt, hacsak az nem számít annak, hogy szemével keresni kezdi, hol szálltak fel, annak ellenére, hogy akkor sem találhatná meg, ha történetesen pont ott érnéne most földet, ahonnan indultak valami hihetetlen véletlen folytán. Erre ő is rájön, így inkább arra koncentrál, hogy ne essen pánikba...

A hajó kívülről nézve szinte már könnyedén kacsázik keresztül a hóbuckákon, mielőtt a fékezőernyők, és a súrlódás megteszik a hatásukat, és végre megáll, orral előre, mélyen eltemetve a jég alatt. A pilótafülkében már ennél sokkal rázósabb a helyzet, mondhatni sokkoló az élmény, ezért eltart Luke számára egy darabig, amíg újra meg mer szólalni.
-É...élünk? ÉLÜNK! - Ezzel felpattan a székéből...aztán visszahuppan, majd kikapcsolja az övét pár türelmetlen mozdulattal, ez után pedig odarohan Melissa-hoz, és hálásan magához öleli a nőt.
-Köszönöm! Köszönöm! Úristen, ez...ez óriási volt! - Aztán, ahogy idővel alábbhagy az ujjongás, észreveszi mit művel, és természetesen rák vörösen távolodik el a megmentőjétől.
-Szóval...khmmm...remek pilóta vagy. Köszönöm. Te...te is hallod ezt?
Gyanakodva tekint hátra, ám a monitorok behaltak, így nem tudhatja meg róluk, mi volt ez a sok, halk puffanás a távolban, illetve az óriási reccsenés a végén. Azt viszont így észreveszi, hogy több apró sugárban bizony szivárog befelé a víz. A mesterséges gravitáció egyenlőre még működik, ezért úgy tűnik, mintha egyenesen állnának, pedig valójában durván 45 fokos szögben fúródott a hajó a jégbe, s az egész orra a víz alatt van.
-Hozom Miranda-t.
~Remélem sikerült segítséget hívnia, mielőtt lezuhantunk, mert erről a hajóról aligha...várjunk!~
-A kommunikátorok! A felszínen már működnek, és ha volt blokkoló a hajón, tuti tropára ment. Ismersz valakit, aki tudna segíteni, és elég közel van?

*Ölelő karok rángatnak, pedig nem álmodom. Csak nézem életem képeit mintha egy nagyon rosszul összevágott filmet néznék és Én lennék a főszereplő. Lassan pillogok fel, ám a fény kissé elvakítja a tekintetem és újra a faházban találom magam. Nem, nem és nem. Nem akarok ott lenni, nem akarok arra gondolni. A kandalló halk ropogását szinte hallom, ahogy a kanapén ülve egy bögre kávét szorongatunk és ki sem fogyva a szóból nevetgélünk. Héé… mondom nem akarok ott lenni. Pilláim újra megrebbenek ám, kissé sokkolódva még, de épp azt veszem észre, hogy Luke épp Melissát ölelgeti és örül, mint majom a farkának. Itt meg mi folyik?*
- Mi az öröm tárgya? Elvesztetted a szüzességed, míg aludtam? * Kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében, kissé recsegős hangon, hisz a szám ki volt száradva de mozdulni nem tudtam és ettől csak pánikolni kezdtem. A kezem, a lábam, a fejem… ki voltam kötözve megint. Annak az éjszakának a rémképei kúsztak elmémbe… Már nem hallottam, hogy mit beszélnek, csak rángattam a bilincseim – a biztonsági öveket -, hogy szabaduljak.*
- LUKE!!! ENGEDJ EL!!! HADD MENJEK HAZA!!! * Kiabáltam kétségbe esetten, hisz hallottam Luke hangját. Az imént még láttam is, de már nem fogtam fel – megint – a környezetem. Hangom továbbra is recsegős és elég bizarr látvány lehetek így ráncigálva, menekülni próbálva miközben a rám száradt vér borít. Mintha csak egy olcsó horror filmből másztam volna ki. Ha kiszabadítottak, akkor csak pár perc kellett, hogy magamhoz térjek ismét a jelenbe közéjük. Ám szemeimből már nem tűnt el a rettegésem, amely az emlékek hatására belé kúszott. Így már felfogtam Luke utolsó szavait.*
- Menjünk ki innen. Felhívom Nicholast és nem érdekel, hogy kinek tetszik vagy kinek nem. Én már haza akarok menni. *Vettem ki dühösen az egykori kapitány zsebéből a kommunikátort, vagy ha Lukenál volt még az, amin a térképet nézegette akkor azt is. Mérges voltam, de legfőképp röhej, de éhes. Nos, ha éhes vagyok közel és távol sem épp a legildomosabb szórakozni velem. Nekem a metamorf lét sem kell, hogy sárkánnyá válljak.

Ha kiértünk az egyik készüléken, amely engedett hívás azonnal tárcsáztam – fejből – Nicholas számát, miközben igyekeztem nem megfagyni a vizes göncömben, ami még csak víz nélkül sem volt épp meleg. Addig-addig jártam míg maga a hálózat nem fixálódott.*
- Szia Noty. Mira vagyok. Baj? Áh dehogy… épp a Sarkvidéken vagyunk egy sikertelen rablás után. Nézd… majd elmondom. De értünk jönnél, még mielőtt megfagyunk? A koordináták… * S bizony a másik készüléken megkeresve diktáltam be a telefonba, hogy hol vagyunk pontosan. De hogy mért nem lepődök meg, hogy kiszúrta, hogy zaklatott vagyok és mérges. És mi a frászért lágyult meg a hangom mikor ÉN épp segítséget kérek? Röhej…*
- Oké-oké… csak siess kérlek. Köszi Nicholas. * A fogaim már szinte kocogtatták egymást, ahogy remegő kezekkel lenyomtam a készüléket és még mindig azzal az idétlen, bárgyú vigyorommal fordultam vissza a társaság felé.*
- Jön. Annyit mondott, hogy ne nagyon mászkáljunk el, hogy ne kelljen keresni. * Vontam meg a vállaim.*
- De addig mi a frászt csináljunk? Nem tudom mennyi idő, míg ideér. S miről maradtam le, míg eszméletlen voltam? * Kérdeztem toporogva, hisz egyhelyben állni, most nem lett volna a legokosabb.*

(A reagom második fele természetesen nem érvényes, ha nem jutunk ki. Nichoval beszéltem OC, egy pár reag erejéig betud ugrani. Csak majd szóljunk, hogy mikor jöjjön.)

A leszállás tényleg rázósra sikerül és én a kormányra görcsölt kézzel várom, hogy a kemény földet érés után, mikor hullik darabokra ez az ócskaság, míg egyik buckáról a másikba csapódunk hatalmas reccsenések közepett.
Még jó, hogy be vagyunk kötve, különben már szétvertük volna magunkat a hajó belsejében és néha még így is ijedten füleltem Mira felé, aki mintha időnként nyögdécselve magához tért volna.
A csend szinte fájón hatolt a fülembe, mikor végre már több perce mozdulatlanok maradtunk és nem hallatszódott semmi gyanús zaj.
Szinte frászt kaptam, ahogy éppen lekapcsoltam a biztonsági öveket és kikászálódtam az ülésből és Luke hangosan kiabálva adott hangot a megkönnyebbülésének, az ölelése meg kis híján felborított.
- Héhahó! – igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, miközben fülig érő szájjal néztem rá. – Hát azért nem ez volt életem legjobb landolása.
Persze nem kerüli el a figyelmemet a hirtelen színe változása, de hát már kezdem megszokni, hogy a nők közelsége ilyen hatást vált ki belőle, minden esetre, azért oda lépek hozzá és egy heves csókkal jutalmazom, így legalább egyszerre lehet túl a zavarán.
- Ezt megérdemelted, nagyon ügyes voltál. – engedem el aztán, nehogy még elájuljon itt nekem.
Aztán persze én is hallom a furcsa zajokat és van is egy tippem, hogy mi lehet az, így természetesen egyetértek a sráccal, hogy mielőbb jobb lesz elhúzni innen, bár az még egy érdekes menet lesz, hiszen nem éppen a hóhoz és a hideghez vagyunk öltözve.
- Mielőtt kimegyünk keressünk valami meleg holmit, ha nem akarunk megfagyni. – jegyzem azért meg. – A kommunikátor nem rossz ötlet, de én max. a húgomat tudom elérni, Chloe-t, és nem tudom ide tud-e jönni. – morfondírozok, mikor megszólal Miranda, aki úgy látszik végszóra azért magához tért, és rögtön a kezdeményezések mezejére is lép.
Miután kitelefonálta magát, ránézek Luke-ra, hogy nyugodtan tájékoztassa a nőt a kiesett időben történtekről, addig én is megpróbálok egyet cseverészni a hugicámmal.

Melissa vidám dorgálására már szabadkozna, és húzódna is el, ám ez a terve igencsak gyorsan, és meglepő módon füstbe megy, amit végül egyáltalán nem bán, hisz ha valaki, ő aztán el tudja fogadni, hogy minden még neki sem sikerülhet.
-Se..semmiség - feleli remegő hangon, miután ajkaik elválnak egymástól, aztán elengedi a nő derekát, mikor rádöbben, hogy az előbb tényleg szorosan magához ölelte őt, és nem csak képzelte a dolgot.
-Meleg holmi, remek ötlet! - Vágja rá azonnal, aztán tényleg hozzálát a kereséshez, hisz az erőtérre most aligha számíthatnak, mint akkor, amikor eladták őket.
~Ez az előbb tényleg megtörtént? Nem arról van szó...nagyon szívesen elhiszem, de ahogy visszagondolok rá, olyan az egész, mint valami álomkép...Na jó, ezen még van idő gondolkodni!~
-Hát, egy próbát megér, bár megértem azt is, ha nem akarod őt... - Már épp azt mondaná, hogy megérti, ah nem akarja veszélybe sodorni, de Melissa emlékei alapján aztán egész más okot vél felfedezni, amiért vonakodva kér segítséget: "Végül is csak elraboltak, eladtak, és meg akartak ölni, biztos azt érdemlik, hogy rájuk uszítsam CHLOE-t???".
~Yikes...~
-Oké...beszéljetek csak.
Ezzel magára hagyja őt a kommunikátorával, és Mira-hoz lép, ki épp ekkor fejezte be a "trécselést" Noty-val.
-Szia, örülök, hogy újra köztünk vagy - szól hozzá mosolyogva - egy pillanatra már megijedtem, hogy elveszítünk. Na figyelj, amíg aludtál, történt egy s más. Többek között...
Oldalra sandít, hogy ellenőrizze, még mindig telefonál-e az illető, aztán visszafordul.
-Melissa lesmárolt. Mármint, engem, nem téged. Ó, és mellesleg lezuhantunk, meg a kalózok is, és itt ragadtunk a déli sarkon, vagy valami hasonlóan fagyos helyen, és süllyed ez a roncs, úgyhogy jobb lesz, ha elhúzunk innen, mielőtt megtelik jeges vízzel, és felébred a sok rohadék odabent.
Egy reccsenés hallatán aztán hátranéz, majd némi bűntudattal gondol az ájultan fekvő kalózokra, akik szinte biztos, hogy nem jutnak ki innen mind. Nem mintha ezen ő sokat segíthetne...
-Ja, és vedd fel ezt. Lehet kicsit nagy, és kiment a divatból az eszkimó stílus, de hidd el, itt senkit sem fog zavarni.
Melissa-nak is passzol egy talált kabátot, majd ő is felkap egyet, ami eléggé lóg rajta, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kis termetű. Közben odakint, a távolban kiszúrhatják az ellenség másik űrhajóját, ami jókora medret vájva végül egy jéghegynek csapódott neki, és most ott hever, több darabba törve, jégtörmelékkel borítva.
-Vajon hányan lehettek rajta? - Kérdi, összeszoruló szívvel, hisz egy ekkora monstrumnál 100 ember sem sok, sőt, és ha mindannyiuk halála az ő lelkén szárad, még akkor is, ha csak önvédelemből tette... - Ó, nem érdekes, élnek a mocskok, hogy rohadnának széjjel! - Kiáltja, és egy sötét alkra mutat a távolban, ami többedmagával kászálódik ki a hajóból.

*Nos, válasz nem igazán érkezett, de legalább elengedett Luke és megnyugodtam. A meleg kabátot egy halvány mosollyal megköszöntem és magamra öltve puffogtam egy kört magamban. Sosem érdekelt a divat, de hát mit számít ez. S mentem ki, hogy Nicholast felhívjam. Elméletileg jön, ez már egy jó pont. A gondolataim meg nem hagytam elkalandozni sem Luke, sem Rick, sem pedig Nicholas irányába. Csak a lelkem mélyén rendült valami, valami ismeretlen és furcsa. Najó, azért nem volt az olyan ismeretlen hisz fiatalkoromból még rémlett a dolog. De nem foglalkoztam vele, ahogy azzal sem, hogy azonosítsam az érzést. Inkább Luke beszámolójával foglalkoztam és bőszen reménykedtem benne, hogy a vállsárkány- android véletlen nem ér rá. Az, hogy épp bevetésen kiszül meghalni vagy épp Rich alatt gyakorolja a szívás technikát, hogy tökéletesen menjen nem érdekelt a végeredményt tekintve. Szóval mikor már kint voltunk válaszoltam Lukenak.*
- Ühhüm, tehát majdnem ugyan az, mintha elvesztetted volna a szüzességed. * Bólogattam érdektelenül, hisz azt hiszem, most Melissa kavargott a gondolataimban, hisz ignorálta a kérdésem mikor ébredeztem. De se baj… mindjárt nyalhatják egymást, mients ide ér Noty. Mondjuk addig is, elvagyok csendesen a hó rugdosásával. Azonban erről a műveletről eltereli a figyelmem a becsapódás.*
- Pár hullával több vagy kevesebb… * Vontam meg a vállaim. Ennél rosszabb már nem lehet, s kezdtem érezni, hogy a lelkem már kezdi a háborgását a történtek miatt. S még itt volt a fogadás is, Nicholas érkezése, akit szándékosan kerültem és tábláztam be mindennapom, hogy ne kelljen még edzenem sem. De a legrosszabb csak a távolban közeledett, amerre Luke mutatott.*
- Remek… nos, ha Ő él, akkor vannak többen is. Sok lúd, disznót győz. * Nos, igen. Feladtam? Elvesztettem a türelmem? Kikészültem? Talán mindegyik, csak épp nem ebben a sorrendben. S volt közte olyan, ami még rosszabb is lesz. Lehajolva egy marék havat vettem fel a kezeim közt összedörzsölve, hogy a rászáradt vért lemossa. De a körmöm alatt még így is ott volt. Vajon hányat öltem meg? Sajnos, csak a kapitányra emlékszem… a többit a sokk rejtette magába. S minden mást csak a türelmetlen várakozásom, hogy ide érjen Nicho.*