Hunter Street

Nem ellenkeztem, elvégre a gyerek az ő feladatkörébe tartozott, nem az enyémbe. Nem is értettem, miért avatkoztam bele, semmi közöm nem volt hozzá. Bár nem értettem, hogy jönnek ide a hormonok, de különösebben nem is érdekelt. Én sem kezdtem el a gép processzorára hivatkozva meggyőzni, hogy a saját dolgomat bízza rám.
-Igazad van, a gyerek a tiéd. Elnézést, hogy közbeszóltam.
Végül egyikünk sem öltözött át, nem is aludtunk. Az egyikre nem volt kifejezetten szükség, a másik pedig egyenesen veszélyes is lehetett volna. Akkor pedig végképp, amikor Maverick még el is ment elintézni a hajót.Ahogy felém nyúlt kezem azonnal a pisztolyom markolatára siklott, hiszen még mindig nem lehettem benne egészen biztos, hogy megbízhatok benne. Azzal kapcsolatban is voltak fenntartásaim, hogy felszálljak egy általa szerzett hajóra. Hiszen mindez akár egy ravaszul kitervelt csapda is lehetett, még akkor is, ha ennél jóval egyszerűbben is el lehetett volna intézni. Továbbra sem fűlött a fogam ahhoz, hogy valószínűségre alapozzak.
Egy pillanatra sem törtem meg a szemkontaktust, így végig farkasszemet néztünk. Összeszűkült szemmel figyeltem minden egyes mozdulatát felkészülve arra, hogy ha támadna, azonnal védekezzek. Mivel nem voltam hajlandó mozdulni, nehogy bármi megzavarjon, karja finoman súrlódott a vállamon, ahogy a nyitó panel után nyúlt. Túl közel volt hozzám, ha most támad, a másodperc töredéke alatt kell reagálnom, különben végem. Nem lehetetlen, bár továbbra sem adtam sok esélyt annak, hogy ellenem fordulna. A pisztolyom azért szépen lassan elkezdett kifelé csúszni a tokjából, hogy amint szükségem van rá, neki tudjam szegezni. Erre azonban végül nem volt szükség. Csak az ajtót nyitotta ki.
-Tizenöt perc, értettem - biccentettem, ahogy visszacsatoltam a pisztolytok szíját. - Ne aggódj, tudom a dolgom.
Az ablak mellé álltam takarásba, és az idő legnagyobb részében az utcát kémleltem, bár időnként a lakás felé is vetettem néhány kutató tekintetet, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. A falon lévő órára öt percenként néztem, a tizenöt perc leteltével pedig már könyvelhettem is volna el Maverick kudarcát, ha nem szólalt volna meg abban a pillanatban a kapucsengő, pont ahogy megbeszéltük. Az ablaka nem a kapura nézett, így nem láthattam megérkezni. Mindenféle cselre felkészülve húztam elő most már teljesen a fegyveremet, úgy várva az érkezőre. Amint megjelent, azonnal ráfogtam, elvégre ha nem Maverick, vagy eldobja a saját fegyverét, vagy kénytelen lennék tüzelni. De ő volt az. Leeresztettem, majd eltettem hát a pisztolyt.
-Helyzet?... Négy óra, utcán végig, iskolánál balra, a város széléig előre, rendben van. Szorult helyzetben most már elég, ha egyikünk marad életben... de azért maradj csak szorosan mögöttem. Egyszerűbb úgy vigyázni rátok, ha együtt maradtok, és még tartozom neked eggyel a hajóért.
Miközben ő glóriával a fején aludt, én ellenőriztem a laptop épségét. Nem vettem rajta észre semmi sérülést, viszont már nem védte jelszó, vagyis sikerült feltörniük. Ez nem volt jó hír, de nem is kellett vele foglalkoznom. Nekem csak vissza kellett juttatnom az eredeti tulajdonosához, a többi már az ő dolguk. Mikor végeztem a vizsgálatával, párnahuzatba rejtettem néhány összegyűrt zsebkendővel, hogy ne legyen olyan jellegzetes a formája, majd madzaggal átkötöttem. Védi is, álcázza is.
-Köszönöm, nem élek vele - utasítottam el a glóriát, és beültem az ő helyére.
Ilyen helyzetekben általában csak félálomig tudtam eljutni, de ez nem jelentett hátrányt, sőt! Sokáig kellett edzenem magam, hogy elérjek idáig, hogy a stressz és még fennálló veszély hatását kihasználva ha akarnék se tudjak rendes, mély álomba zuhanni. Éber alvásra volt ilyenkor szükségem. Karjaimat keresztbevetve az ölemben, egyik kezemmel a pisztolyom, másokkal a késem markolatát fogva mozdulatlanul aludtam, éppcsak olyan mélyen, hogy még érzékeljem a külvilágot, de már kétségtelenül az alvás ciklusába lépjek.
A kommunikátoromon beállított ébresztő két óra elteltével csipogni kezdett, mire azonnal felnyíltak a szemeim, én pedig egyetlen ásítás, szusszanás vagy nyújtózkodás nélkül felálltam.
-Idő van - jelentettem ki ugyanolyan éberen, mint pihenés előtt. - Indulnunk kell.

Nő nem ellenkezik, csak elfogadja amit mond, ő pedig még egy biccentéssel sem nyújtja tovább a szükségesnél ezt az eszmecserét, hisz egyet értenek, akkor pedig minek?
~Istenem, de hiányzott már, hogy profikkal dolgozzak együtt.~
Még azon sem sértődik meg különösebben, hogy Chloe a fegyveréért nyúl, amikor közeledik hozzá, hasonló helyzetben bizonyára ő is ezt tenné, és legalább biztos lehet benne, hogy tényleg rábízhatja a gyermeket, nem kell aggódnia, hogy valami baja esik, amíg távol van.
-Számomra is kényelmesebb lenne életben maradni. - Feleli, utánozva azt a rideg komolyságot, amivel a nő beszélt az előbb. - Baromi drága egy temetés mostanában.
Eztán csendesen várakozik, amíg Chloe helyet foglal kedvenc fotelében, s amíg a légzése egyenletessé válik, ő az utcát kezdi figyelni az "ablakon" át. Ezúttal sem látja nyomát annak, hogy bárki is követte volna, igaz ha vissza is jutott az a rabszolga kereskedő a haverjaihoz, akit lábon szúrt Chloe, még akkor is úgy számítja, hogy legalább délig a sebeit fogja nyalogatni, mielőtt előmerészkedik a haverjaival, az pedig már legyen a jövőbeli Maverick gondja, vagy a rendfenntartóké, nem árt, ha néha ők is csinálnak valamit. Azt viszont magának sem vallaná be(a szigorú szemű testőrnek pedig végképp nem), hogy őrködés közben azért nem volt lankadatlan a figyelme, és néha akaratlanul is elkalandozott másfelé...

Ahogy társa felébred, karjaiba kapja a gyereket, és a laptopot is. Hasznosabbnak látja, ah csak ő cipekedik, Chloe pedig inkább fedezi őket. Persze csinálhatnák fordítva is, de sugárfegyvere csak neki van, és kisebb termete miatt könnyebben tud fedezékbe húzódni, a képességéről nem is beszélve, szóval jobb, ha ő a fürgébb. Az út alatt természetesen elkövetnek minden óvintézkedést, benéznek minden sarok mögé, és persze nem a főúton mennek, hanem az azzal párhuzamos mellékutcán, hogy biztos ne csalhassák őket csapdába. Már látják maguk előtt az űrhajót, mikor Maverick előre szól.
-Várj, valami nincs rendben. - Ezt követően a nő kezébe adja a gyermeket, a földre teríti felsőjét, csak egy ujjatlan atlétát hagyva magán, és arra fekteti védencét, amíg jobban megnézi magának azt a hajót, előtte azzal a 40 láda rakománnyal, amik hegyekben állnak előtte.
-Percek múlva fel kéne szállnunk, ez a cucc pedig törékeny. Már fel kellett volna pakolni.
Na igen, a abszintet nem lehet csak úgy dobálni, hiába csomagolták be gondosan. A Marson illegális előállítani, és fogyasztani is, és valójában a legtöbb épp eszű ember nem él vele, de még Maverick sem, ám a holdon élő Moráknak nincs ilyen problémája.
-Úgy vélem, át akar verni minket.

Gyanakvó tekintetem villant Maverick felé, amikor magához vette a laptopot, de viszonylag gyorsan megnyugodtam, és még csak a fegyveremet sem szegeztem neki, elvégre ugyan hova tudna menekülni egy gyerekkel a karjaiban? Akaratlanul is felrémlett előttem egy kép, ahogy Maverick az én hat éves testemet viszi így, messze a veszélyektől. Nem ártott volna akkor oda egy ilyen férfi, valahogy biztosra vettem, hogy az ő karjaiban nem féltem volna. Talán a nővéremtől sem szakadtam volna el.
Tempósan haladtunk, hiszen szorított az idő, de a gyorsaság nem mehetett az alaposság rovására. Én mentem elől, hogy felmérjem a terepet, mögöttem jött Maverick a gyerekkel és a laptoppal. Szerencsére nem ütköztünk akadályba, simán elértük a hajót. Mégsem szálltunk fel.
-Mi az? - siettem vissza hozzájuk.
Segítettem a földre fektetni a kisfiút, aki motyogott valamit álmában, majd az alá terített dzseki ujját takaróként magára terítette, mintha valaki még mindig ölelően köréfonná a karját. Mindeközben egy pillanatra sem ébredt fel.
Először nem értettem, mi a probléma. Hát legfeljebb csúszunk egy kicsit, nem örültem neki, de ez a pár perc már nem fog számítani.
-Ebben az esetben szükségünk van egy B tervre - suttogtam, miután elhelyezkedtem az egyik sarok mögött, ahonnan csak néha-néha kukkantottam ki. - Ezekkel semmiképp nem utazhatunk együtt, ha át akarnak verni, de szükség van a hajóra.
Elővettem a távcsövemet, hogy jobban szemügyre tudjam venni a hajót és a környékét.
-A hajón hat embert számoltam, de nincs nagyon mozgás, ezért még lehetnek páran - közvetítettem egyre csak előre figyelve a távcsövön át. - Plusz ezek a rakodómunkások. Valamivel el kéne terelni a figyelmüket, de mivel?
Visszafordultam Maverick felé.
-Menj a gyerekhez. Vigyázz rá. Kerüljetek mögéjük, és amint szabad a pálya, szálljatok be, majd megyek én is. Addig ne lőj, amíg nem muszáj, hogy ne lepleződj le. Ha fent vagy indítsd be a motort, de a rámpát ne húzd fel, hogy én is felszállhassak. Gyorsnak kell lennünk, vagy az egész nem ér semmit. Két percetek van odaérni, egynél már kezdek.
Ha nem volt ellenvetése, megvártam a hatvan másodpercet, amíg elindultak, aztán célbavettem az egyik közelükben lévő ládát. A szagból nem volt nehéz azonosítani, hogy alkoholtartalmú a szállítmány, méghozzá meglehetősen tömény. Annál jobb. Ahogy a lézersugár átszakítva a láda falát elérte a gyúlékony anyagot, hamarosan jókora robbanással semmisült meg az egész. Azonnal összerezzentek az ott pakoló emberek, páran pedig a hajóról is lejöttek, hogy megnézzék, mi történt. Kettőt közülük lelőttem, de aztán inkább megint a ládákra céloztam. Ezúttal egy olyat robbantottam fel, amelyik a hajó és a rakodómunkások között volt, hogy ne tömörülhessenek össze. Ezzel talán megkönnyítettem Maverick dolgát, meg természetesen azzal is, hogy nem lehetett túl nehéz beazonosítani, merről lőttek, mivel viszont ez pont az ellenkező irányban volt, mint ő a gyerekkel, feléjük senki nem figyelt. Mivel azonban ennyi emberrel egyedül nem vehettem fel a versenyt, nagyon reméltem, hogy Maverick sietni fog.

Chloe mellé húzódik, mikor az a távcsövével kémlelni kezdi a telepet, s egy nyilat készenlétbe helyez, hogy rögtön fedezni tudja a nőt, ha esetleg valami balul ütne ki, mondjuk felfedeznék őket, miközben felmérik a terepet.
-Ketten kéne csak, hogy legyenek - jelenti ki, s innentől kezdve már kétség sem férhet hozzá, hogy ez egy csapda. Ehhez a fajta hajóhoz elég egyetlen ember is, hogy elnavigálja, böhöm mérete ellenére, a holdon pedig bőven elég egy ember is, hogy kirakodja az árút, hisz a kupolán kívül kénytelen landolni, ha nem akar összeveszni a hatóságokkal.
-Rendben, a hajón találkozunk - feleli, annak ellenére, hogy a zsigereiben érzi, ellenkeznie kéne. Szó sincs róla, hogy megkedvelte volna ezt a nőt, ugyan...az elképzelhetetlen, mindössze csak hiányosak a pilóta ismeretei. A VTOL rendszer segítségével persze egy részeg flamingó is képes lenne felszállni, ám landolni már egészen más kérdés, és tényleg jobban örülne, ha nem esne baja egy ilyen...értékes társnak, aki remélhetőleg vezetett már ilyen vackot segítség nélkül is.
-Hé pajti - pofozgatja meg egy kicsit a fiút.
-Hmmm...mi...?
-Figyelj, most lovagolni fogsz egy kicsit. Azt szeretném, ha kapaszkodnál, ahogy csak tudsz, és közben nem nyitnád ki a szemed egy pillanatra sem. Meg tudod ezt csinálni?
-P...persze... - feleli a gyerek kábán, mire Maverick a hátára veszi őt, aztán a felsőjével oda is erősíti őt, a laptoppal együtt. Mire végez meg is történik az első robbanás, innentől kezdve pedig mint a szélvész kezd rohanni, a másik irány felől, hogy amíg társa lefoglalja a kisebb hadsereget (ami még mindig a lehető leglogikusabb terv, de azért nem örül neki), ő feljusson a hajóra. A bejáratnál bokán veri az egyik fegyveres az íjával, ki ettől nyomban pofára esik, s ezzel egy időben átlövi egy másik fickó fejét, ki még a hajón áll, aztán felfelé menet még fejbe rúgja az éppen lábadozó korábbi áldozatát. Mindenki más a másik támadóval foglalkozik, és az általa keltett tűzijátékkal, így mással nem találkoznak, a pilótafülkéig.
-Rick! - Kiált fel a csempész ijedten, mikor meglátja őt, ám a férfi egyetlen egy ütéssel végez vele, aztán ledobja a kölyköt az egyik székbe, ő pedig a másikba pattan.
~Na jó, lássuk!~
Ujjai szinte táncolnak a holografikus vezérlőpanelen, odakint pedig működésbe lépnek a felszállást segítő hajtóművek, egyenlőre viszont csak néhány méter magasba emelkedik. Úgy számítja, hogy akad majd olyan pancser, aki még így is megpróbál felugrani, de csak egy valaki lesz majd képes beszállni, illetve beszárnyalni. Az egyezség két percről szólt ugyan, de ennél hajlandóbb sokkal többet is várni, és csak akkor húzza fel a rámpát, és emeli magasba a gépet, mikor látja Chloe apró pikkelyes alakját berepülni.
~Csak ezért mentem bele...én marha nehezen növesztettem volna szárnyakat ilyen gyorsan.~
Mikor látja őt visszaváltozni, elenged egy mély, megkönnyebbült sóhajt, aztán a gép elhagyja az atmoszférát, ő pedig autópilótára kapcsolja a gépet, és a nőhöz sétál.
-Mi tartott ennyi ideig? - Kéri számon. - Majdnem hátrahagytalak.
Ezt követően lehajol a halott csempészért, és a vállára dobja, aztán megindul a légzsilip felé.
-Vedd át a kormányt, addig én kitakarítok.

Az ellenséges alakok mögött megláttam a hajó felé rohanó Maverick alakját, aki mintha furcsán púpos lett volna, de hamar rájöttem, hogy az nem más, mint a hátán hordozott kisfiú. Azt a területet tehát békén hagytam. Gyorsan kiszúrták egyébként, hogy hol vagyok, ezért amint megindultak felém, egyre több ládát lőttem szét, hogy a robbanásokkal lassítsam őket. Időnként emberekre is céloztam, de nem öltem meg egyiket sem, csak megsebesítettem párat, ha már veszélyesen közel kerültek. Lövés közben néztem mindig körül, hogy lássam, merre számíthatok még ellenségre, hogy ne kelljen feleslegesen előbújnom a fedezékemből.
-Mi lesz már?
Másfél percnél hallottam meg a motor zúgását, ami mutathatott arra is, hogy Mavericknek sikerült, de arra is, hogy az eredeti tulajdonosai kissé radikálisabb ellentámadásba kezdtek. Mivel azonban a lent maradtak döbbent-rémült tekintettel figyelték a felszállást, ráadásul a rámpa is a megbeszéltekhez hűen leeresztve maradt, megnyugodhattam, hogy az előbbiről lehetett szó. Előugorva a fedezékemből lőttem vállon az egyik fegyverest, aki egy gránátot akart a nyitott hajóba dobni, aztán a nagyobb lendületvételért a közeli falnak ugrottam, hogy onnan elrugaszkodva vetődjek tőlük messzebbre.
A levegőben aztán alakot váltottam, hogy végre be tudjak szállni Maverick után. Becsukódott utánam az ajtó, mi pedig irányba álltunk, és nagyobb sebességre kapcsolva elindultunk. Mögöttünk a lent maradt bomba hatalmasat szólt, amire a tengersok ládákba rejtett alkohol is rásegíthetett. Hatalmas lángok terjedtek szét egyre nyúlánkabb gömb formában, de ha hajszál híján is, mi megmenekültünk előle. A hajót mintha a robbanás lökte volna ki a hangárból nyílvesszőként lőtt ki az űr felé.
Kettő perc tíz másodpercnél tartottunk.
-Elnézést a késésért - emeltem fel szabadkozva a kezem, ahogy lihegve a falnak dőltem. - Nem tudtam tartani a megbeszélt megengedett időt, amiért vállalom a felelősséget. Amennyiben ez veszélybe sodorná a küldetésünket...
Ekkor robbant a bomba megsemmisítve mindent, amit magunk mögött hagytunk.
-Felejtsd el - fújtam ki egy nagy adag levegőt. - Mindenki rendben van?
Maverick kérésének eleget téve elfoglaltam a helyemet a pilótaülésben. Gyorsan betápláltam a kívánt koordinátákat, majd a biztonság kedvéért több energiát tettem az elhárítópajzsra, elsősorban a hátsóra. A szemem sarkából ekkor észrevettem egy nálam jóval kisebb termetű alakot, aki nagy szemeket meresztve rám, mozdulatlanul kuporgott a másodpilóta helyén.
-Minden a tervek szerint halad, kevés az esélye, hogy bárki túlélhette azt a robbanást. A halottak pedig nem tudnak bántani. Van valami fegyvered, ha esetleg mégis megtámadnának?
A kisfiú erre kipattant a székéből, és fejvesztett visítással hátrarohant a tőlem legtávolabbi pihenő helyiségbe.
-Rick, ellenőrizd, hogy nem érte-e találat a gépet - kiáltottam hátra higgadtan, az előbbieket teljesen figyelmen kívül hagyva, amikor meghallottam a fiúénál jóval nehezebb léptek közeledését.

~Tíz másodperc? Csak ennyit késett volna? Hiába, repül az idő, ha lőnek az emberre, miközben életében először repül.~
-Szerencsére, a küldetésünk úgy néz ki sikerülni fog - jegyzi meg szigorúan, majd még hozzáteszi - Menjünk egyenesen a földre. Most, hogy miénk a hajó, nincs értelme a további elterelő hadműveletnek.
Mikor már senki sem hallja, egy ezer éves dalt dúdolva húzza be a két gépen maradt holttestet a légzsilipbe, hogy aztán egy gombnyomással átadja a megboldogultak földi maradványait a végtelen űrnek. Dolga végeztével leporolja két tenyerét, és még mindig dúdolva tér vissza a pilóta fülkébe, ám arra nagyon ügyel, hogy amikor már hallhatja őt néha már számára is ijesztő partnere, akkor a profi álarcát húzza fel.
-Rajta vagyok - feleli az utasításra, ás már be is huppan a szabaddá vált másodpilóta székébe, ahol előhozza a vezérlőpanelt, hogy ellenőrizze a a gépet. - Létfenntartó rendszer rendben. Hajtómű megsérült, de még elfogadható. Fegyverzet működőképes, a pajzsok ki fognak tartani erre az útra.
Aztán felfedez valamit, és pár gombnyomást követően a távolban biztonsági ajtók lépnek működésbe, majd némulnak el, néhány másodperc után.
-A burkolat megsérült a kettes raktérben, de el tudtam zárni. Ha landoláskor megnöveljük az elhárítópajzs teljesítményét, nem lesz gond belőle.
Nagyjából ez az a pont, amikor derengeni kezd neki, hogy itt eredetileg valaki más ült, ám mielőtt megkérdezné Chloe-t, hova lett a gyerek, a hirtelen beállt csendben(melyet meglepő módon eddig az ő hangja űzött messzire) meghallja a kisfiú sírását.
-Jobb, ha beszélek vele, nehogy pánikoljon, és veszélyeztesse a küldetést - súgja oda a nőnek, aztán felpattan, és a kicsihez sétál. Mikor már elég közel ért a sarokban kuporgóhoz, leguggol elé, és mosolyogva keresi fátyolos tekintetét.
-Szia, az én nevem Maverick. Tudom, elég furcsán hangzik, de nem keresztelhet mindenkit az apja Tim-nek, nem igaz? - Kérdi mosolyogva, és erre a kisfiú ugyan még mindig csendben hüppög, de a szemeit már a férfi felé fordítja egy pillanatra. - Apukád mondta el, hogy így hívnak, és arra is megkért, hogy ezt adjam oda neked, amint találkozunk, tessék.
Erre előhúz a zsebéből egy kissé nyomott, de azért még mindig szem csalogató, henger alakú, piros pöttyös csomagolású édességet, ami nyomban felkelti az apróság érdeklődését. Bátortalanul nyúl érte, szinte megküzdve minden centiméterért, de aztán csak eléri, és magához rántja a rudit, amit szinte egy pillanat alatt fal be.
-Az apukám küldött? - Kérdi cérnavékony hangján, mire a férfi még mindig legmegnyerőbb mosolyával bólint.
-Haza fogunk vinni, most már... - Ekkor azonban elakad a szava, a kicsi ugyanis előre lendül, ész a nyakánál fogva szorosan átöleli őt, mint valami hatalmas mackót, és keservesen zokogni kezd. Rick csak a hátát veregeti óvatosan, és megnyugtató dolgokat súg a fülébe. Eltart vagy 5 percig, de a kicsi megnyugszik, aztán el is neveti magát, miután a férfi valamit a fülébe súg. Ez után felállnak mindketten, és játékos szigorral szól védencéhez.
-Nos?
A kicsi haptákba vágja magát, tiszteleg, és helyet foglal az egyik székben. Ügyetlenül próbálja bekötni magát, de végül Mavarick segítségére szorul, hogy rákerüljön a biztonsági öv. Dolga végeztével a férfi visszaül Chloe mellé.
-Remek szárnysegéd lesz ebből a gyerekből, ha egyszer felnő - jegyzi meg direkt hangosan, hogy a kis Timmy is hallja, aztán hátra sandít, és rákacsint a fiúra.
-Milyen messze van még a föld? Ezer éve nem repültem a nagy kékre...

-Értettem.
Nem kellett feljegyeznem sehova, meg tudtam jegyezni, hogy a landolásnál figyeljek az elhárítópajzs teljesítményére, csak reménykedtem benne, hogy Maverick nem felejtett el semmit, nem nézett el semmit. Ez a hátrány, ha többedmagával dolgozik az ember: sosem tudhatja, mikor hibázik a másik, főleg ha még csak nem is ismeri az illetőt. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban értette a dolgát, nem volt okom hát feltételezni, hogy ne boldogulna a rábízott feladatokkal, vagy legalább ne jelezné, ha mégis meggyűlne vele a baja.
-Jó ötlet - mondtam beleegyezően. - És ha már ott vagy, kérdezd meg tőle, hogy van-e fegyvere. Emlékeztettem, hogy egy esetleges támadásra fel kell készülni, de nem válaszolt, pedig ez fontos információ.
Mikor már felállt, és indulni készült, még gyorsan elkaptam a karját, hogy megállítsam.
-És Maverick... legyél óvatos. Bármit mondasz is, szerintem valami bántja a gyereket.
Arról fogalmam sem volt, mit csinált vele, de az tény, hogy sokkal higgadtabban tért vissza, és még a helyére is leült, ahogy kérték. Meg voltam elégedve mindkettőjükkel.
-Azt mondod? - húztam fel érdeklődve a szemöldökömet, majd ültő helyemben megfordultam a székkel együtt, és szemügyre vettem a fiút. - Gyenge stressztűrő képesség, épphogy átlagos fizikai erőnlét, és akárhogy nézem, nincs nála fegyver, pedig rengeteg alkalma lehetett rá, hogy magához vegyen egyet. Hé, kölyök - kiáltottam oda neki, bár eddig is egymást méregettük, én fürkészve, ő megszeppenve. - Akarsz szárnysegéd lenni?
-É-én... én nem... nem tudom...
-Nulla motiváció - fejeztem be visszafordulva a vezérlőpanel felé. - Ha annak is szánod a fiút, sok dolgod lesz vele. Bár - tettem hozzá pillanatnyi töprengés után, talán csak magamnak - lehet, hogy jobb lenne, ha megmaradna gyereknek.
Kérdésére megnyomtam pár gombot, hogy kiadja a pontos távolságot és a jelenlegi sebesség megtartása mellett várható hátralevő időt.
-Nos, a landolást és egyéb sebességváltozásokat belekalkulálva nagyjából fél óra - feleltem végül. - Fontos elintéznivalód van a Földön?
Még elintéztem néhány beállítást, hogy minél zökkenőmentesebben haladjunk, majd ismét Maverick felé fordultam.
-Tartsd a frontot, én körülnézek, hogy nem hagytak-e itt nekünk valami meglepetést. Azonnal visszajövök.
A gyerek mellett elhaladva előhúztam a pisztolyomat. Ő erre védekezőn kapta maga elé a kezeit, én viszont a fegyver csövét fogtam, a markolatát felé nyújtva.
-Ha valaki megtámadna, kell hogy legyen nálad is valami, amivel védekezhetsz - magyaráztam neki tárgyilagos hangon. - Ha szükség van rá, célzol és lősz, érted? Én most körbejárom a hajót, hogy megbizonyosodjak róla, nem fenyeget-e minket az a veszély, hogy lehallgatnak, esetleg egy időzített bombával felrobbantsanak, ha visszajöttem, megmutatom, hogyan kell kibiztosítani.
Tátott szájjal bámuláson kívül más reakciót nem kaptam, de egyenlőre nem is vártam. A hajó maga kicsi volt, így hamar körbejártam, és szerencsére nem találtam semmi fenyegetőt.
-Minden rendben - tértem vissza pár perc múlva, de azonnal meg is dermedtem, mert a kisgyerek már megint bömbölt.
-Nem akarok lelőni senkiiiit - zokogta épp Maverick vállába, aki ott kuporgott mellette, gondolom, hogy megvigasztalja.
Azonnal odaléptem melléjük, hogy felmérjem a helyzetet, a fiú pedig amint észrevett, azonnal visszalökte a kezembe a pisztolyt, és csak még szorosabban bújt Maverickhez. Habozás nélkül biztosítottam ki a fegyvert, és gyorsan körbenéztem, hogy mi boríthatta így ki.
-Támadás ért?
A gyerek erre még panaszosabban kezdett el nyüszíteni, de ellenséget nem láttam sehol. Egyre kevésbé értettem, mi folyik itt. Tanácstalanul vakargattam a tarkómat, ahogy kissé elveszetten álltam ott őket fixírozva. Nem szoktam hozzá a gyerektársasághoz. Ha Maverick emlékeztetett a gyerekek és a fegyverek nem éppen baráti viszonyára, kicsit már elkezdett derengeni a probléma, de a végső magyarázattal mégiscsak a gyerek szolgált, ahogy odaszipogta a férfinak:
-A macimat akarom.
Ezt valahogy tudtam orvosolni. A táskámból elővettem a legféltettebb kincsemet, a kis plüssnyuszit, és a fiú kezébe nyomtam.
-Tessék. Nem medve, de... öh... vigyáznál rá, amíg földet érünk?
Csodálkozva nézett rám, majd a plüssjátékra, végül azonban egyre halkulva, elcsitulva ölelte magához, és párszor még a fejét is megsimogatta annak ellenére, hogy csak egy játék volt, úgyhogy nyilvánvalóan nem érezte a kényeztetést.
-Majd... izé... ő vigyáz rád... vagy mi... khm...
Fogalmam sincs, miért voltam zavarban, de úgy éreztem, kicsúszott a lábam alól a talaj. Azonnal visszafordultam a pilótaülés felé, hogy olyasmivel foglalkozhassak végre, amihez értek.
-De szükség esetén ne felejtsd el a kezedre nyomni, hogy ha ököllel ütöd meg a támadót, védd a kezed - hadartam még el, aztán hátat fordítottam nekik.

Őszintén reménykedik benne, hogy ez a csaj egyike lesz azoknak a személyeknek, akikről sosem tudja, hogy mikor beszél komolyan, és mikor viccel, de kezd egy olyan sötét balsejtelme lenni, hogy Chloe mindig halál komoly, még akkor is, amikor egy 12 éves gyerektől érdeklődik, hogy van-e nála fegyver. Mondjuk, ha valaki, ő meg tudja érteni, miért gondolja ezt, hisz a tesójával együtt ebben a korban már a sokadik évüket taposták Hereford-ban..vagy az taposta őket? Minden esetre itt még nem szól rá Chloe-ra, igaz később sem, de ez főleg annak köszönhető, hogy a száját elhagyó szavak annyira sokkolják, hogy nem is tud reagálni azonnal rájuk. Azonban, amikor visszatér az ellenőrzésről, és újra a karjaiban tartja a szipogó gyermeket, már rá kell döbbennie, hogy ennyire azért nem tettszik neki a csaj, és mielőtt a pisztoly mellé adna neki egy gránátot is, vagy egy kést, rászól a nőre.
-Őt nem úgy nevelték, mint minket. Csak egy gyerek, ne adj neki fegyvert - mondja szigorúan, erőt merítve abból, hogy mennyire utálja a gyereksírást. Úgy tűnik valami azért hatott a vörösre, mert a következő pillanatban olyat tesz, ami még Maverick arcára is mosolyt csal.
-Ez az pajti, csak bátran -súgja a kisfiúnak, ahogy az átöleli a nyuszit - aztán ne feledd amit megbeszéltünk.
Aztán magára hagyja Timmy-t, és a széke felé sétálva gyengéden megérinti Chloe vállát.
-Szé...
Azonban mielőtt befejezhetné a dicséretet, a nő megint megszólal, mire Rick hátracsapja a tarkóját, a fejtámlának.
-A néni csak viccel, vigyázz nagyon a nyuszijára, ha pedig valaki bántani akar, előbb velem kell számolnia.
A kicsi is belátja, hogy ez elég nagy visszatartó lehet jóformán bárkinek, aki gyalog érkezik, és nem tankkal, szóval egyenlőre megnyugszik, és tovább cirógatja a kisnyúl füleit, a férfi pedig Chloe-hoz fordul.
-Mond, hogy az egy igazi plüssjáték - kérleli suttogva - és nem abban rejtegeted a porcelánkéseidet, vagy a mérges injekciókat...
Ha Chloe bólint, az újabb érdekes kérdést vet fel.
-Miért hoztál magaddal egy játékot bevetésre? Mondjuk... - Itt az íjára sandít - Na jó, ha nem akarsz beszélni róla, nem kell, de azért érdekelne.
Közben beugrik neki, hogy a nőnek is volt hozzá egy kérdése, amire elfelejtett válaszolni...a gyereksírás sajnos tényleg meg tudja őrjíteni.
-Nincs semmi dolgom ott. Csak ez a meló, aztán húzok is onnan. Talán még jobb lenne, ha miután kiszálltatok, már fel repülnék is tovább, ha esetleg követik ezt a hajót...

-Nem viccelek - tiltakoztam. - Az ő keze még elég törékeny, védje, ahogy tudja, ha harcra kerülne a sor. Bár az igaz, hogy az volna a legelőnyösebb, ha ránk bízná, de ha mi meghalnánk vagy más okból kifolyólag nem segíthetünk, ne legyen teljesen védtelen.
Nem értettem, hogy lehet Maverick ilyen felelőtlen, hogy kitenné a fiút ilyen fájdalomnak. Még a felnőttek közül is sokan jajgatnak kínjukban, amikor az öklük eltalál egy állkapcsot, egy gyereknek el is törhet tőle a keze. De végül is ő nem az én gondom, gondoskodjon róla a mellettem ülő férfi.
-Dehogy rejtegetek ilyesmiket benne - ráztam a fejemet őszinte döbbenettel. - Hiszen egy plüssjáték a legkevésbé sem alkalmas ilyennemű fegyverek tárolására. Akkor már inkább egy kutyafigura, annak a nyakörvében remekül el lehetne rejteni mondjuk egy mikrochipet.
A gyerek úgy ahogy összeszedte magát, de még mindig elég zaklatottnak tűnt. Ki érti ezt, hiszen már minden sínen volt és láthatta, hogy abszolút szakszerűen tudtuk kezelni a küldetést, aminek hála mindhárman életben maradtunk. Kibogozhatatlannak találtam a gyermeki lelket, hiszen olyan távolinak tűnt, amikor még én is az voltam, most meg már szinte sosem voltam kiskorúak társaságában, fogalmam sem volt, hogy működtek.
-Sajnálom, nem értek a gyerekekhez - vallottam be lopva hátra-hátra nézve a kisfiú felé. - Nem tudom, mit kell velük csinálni. Ne haragudj, ha ezzel túlságosan megnehezítem a dolgodat.
Örültem, hogy elterelte erről a témát, de annak már nem, hogy egy hasonlóképpen érzékeny témára. Viszont nem láttam értelmét titkolózni, nem mintha hadititok lett volna vagy taktikai előnyöm származott volna ezen információk elhallgatásából.
-Hat éves koromban, amikor betörtek hozzánk és megölték a szüleimet - közöltem vele tényszerűen -, a nővéremmel elbújtunk odakint egy bokorban. Amíg ő visszament a házba valami meleg holmiért, hogy ne fázzunk, ezt a plüsst adta oda nekem, hogy ne féljek. Sajnos elvesztettük egymást, és azóta nem láttam őt. Tudom, hogy a nyúlnak nincs semmi funkciója, és nem is tudnám megmagyarázni, miért tartottam meg, de... azóta is velem van.
Akármilyen tárgyilagos hangon is beszéltem, kerültem Maverick tekintetét. Nem sok emberrel szoktam beszélni a múltamról, nem nagyon szokott szóba kerülni, hiszen csak a munkámnak éltem, ott pedig senkivel nem ápoltam olyan kapcsolatot, ahol felmerült volna ilyen téma vagy egyáltalán a plüss nyúl létezése.
-Ahogy gondolod. A jelentésemben feltétlenül említést teszek rólad, úgyhogy számíts rá, hogy majd fognak keresni, de ez természetesen nem akadály abban, hogy elutazz, ha szeretnél. Egyébként mivel foglalkozol? Nem hinném, hogy te is testőr vagy, de mivel te is a Herefordon végeztél, feltételezem, hogy valami hasonló rokonszakmáról lehet szó.

-Kétlem, hogy ami megöl mindkettőnket, azzal ő végezni tudna egy plüssnyuszival - jegyzi meg halkan, amivel arra próbálja buzdítania nőt, hogy lehetőleg a halál, csonkítás, és egyéb hasonló témákat ő is ezen a hangerőn említse, és csak neki - Mellesleg, a világűrben vagyunk, ha véletlen tönkretesz valamit "harc" közben, nagyobb bajba kever minket, mint a támadónk valaha tudna.
A vallomásra, hogy nem ért a gyerekekhez, szelíden elmosolyodik, ma már másodszor, vagyis az idén már harmadszor, ha nem számoljuk a művigyort, vagy a kárörömből fogantakat.
-Azt látom, de nem bébiszitter vagy, szóval azt hiszem ez érthető.
Ha tudja, hogy ilyen sztori következik(és ha jobban belegondol, igazán sejthette volna, ha csak magából indul is ki), akkor egész biztosan nem kérdez rá. alapvetően kényelmetlenül érinti, ha mások érzéseivel kell foglalkoznia, vagy másokkal, így normális esetben fel sem tűnne neki, ha valaki a szokott önmaga által felállított protokolt követve beszél, olyan hangnemben mint a terminátor szexi kishúga, közben azonban nyomokban mutat emberi érzelmet, például kerüli a pillantását.
~Francba...~
Lenyúl maga mellé, az ülés alá, ahova az íját tette, és az ölébe veszi a fekete színű hajlékony, mégis valószínűtlenül kemény fegyvert.
-Ezt az öcsém csinálta nekem, mikor megunta, hogy folyton kettétörnek az íjaim a gyakorlatokon. Hasznos cucc, marha nagyot lehet vele ütni, és igaz ugyan, hogy kihúzni is kegyetlenül nehéz vele, célozni, meg főleg, de ha az ember belejön, nagyon hatásos tud lenni, mint láthattad. Miután Garret meghalt, ez maradt csak utána...
Ezek után elhallgat, s hosszú csend áll be köztük. Mindkettejüknek sikerült találni egy témát, amiről nem szívesen beszélnek, igaz nincs is rá szükség, abban az értelemben, hogy Maverick pontosan tudja, miért hurcolássza magával azt a nyuszit Chloe...illetve, megmagyarázni talán nem tudná rendesen, de szinte biztos, hogy ugyanazért, amiért ő az íjat. A hallgatást aztán a nő töri meg, mikor a munkája felől érdeklődik.
-Most épp két meló közt vagyok. Amióta elhagytam a sereget, nem találtam semmit, ami igazán érdekelt volna. Ez a munka is merő véletlenségből talált rám.
Tekintetét újra felemeli, hogy találkozzon azzal a két hatalmas kékséggel, majd halkan megkérdezi:
-Mond csak, vo... Ekkor azonban a vezérlőpanel éles pittyegése szakítja őt félbe, jelezve, hogy az atmoszféra csupán percre van tőlük. - Máris? Múltkor hosszabbnak tűnt ez az út.
Bekapcsolja a vezérlőpanelt maga előtt, majd néhány ujjmozdulattal energiát von el a lövegektől, és a létfenntartó rendszertől, hogy átvezesse azt az elhárítópajzsba, és a hajtóműbe.
-Minden energia a hajtóműben, és a pajzsban! - Jelenti a pilóta székében ülő nőnek.

Furcsa, számomra szokatlan mosolyára megpróbáltam hasonlóval válaszolni, hátha ezt kell ilyenkor tenni, de még csak a szám sarka sem mozdult meg. Nem törtem hát magam tovább, inkább hagytam hogy az arcomat továbbra is a merev, kifejezéstelen vonások uralják, annál többre nincs is szükségem.
-Bébiszitter? A kiskorúak kiképző tisztje? Azt hiszem, a küldetés nagy részében annak tényleg nem sok hasznát láttuk volna.
Nem mondanám, hogy könnyű volt feltépni a régi sebeket, de már megtanultam felülkerekedni a rossz érzéseimen (sőt, a jókon is), így nem esett különösebben nehezemre úgy elmondani a történetet, mintha csak az adóbevallásomról beszéltünk volna. Az egyetlen kiút a gyengeségből az objektivitás. Ami történt, megtörtént, úgyhogy akár beszélhetünk is róla. Nem mintha emiatt újra át kéne élnem, mintha még olyannak is tűnik. Akkor is itt ültem egy űrhajón két évtizednyi és megannyi mérföldnyi távolságra a történtektől. Már nem volt mitől félnem.
Hamar kiderült azonban, hogy Mavericknek is volt valami legyőznivaló gyerekkori traumája, és neki is a testvéréhez kapcsolódott. Nem tudtam volna megmondani, hogy irigyeltem-e amiatt, hogy ő legalább biztosra vehette, hogy az öccse meghalt. Sokszor gondoltam rá, hogy vajon könnyebb lenne-e, ha tudhatnám, hogy Melissa meghalt azon az éjszakán, és azért nem jött értem. Ugyanakkor a remény, amihez már csak a kis plüss nyuszi kapcsolt elengedhetetlennek tűnt, képtelen voltam lemondani arról, hogy akár élhet is. Nekünk még volt esélyünk, Mavericknek már nem.
-Nagyon sajnálom - néztem rá végül. Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor mondani, nekem senki sem szokta kiönteni a lelkét, úgyhogy a helyzettel sem tudtam sok mindent kezdeni, ezért aztán csak esetlenül az íja felé böktem. - Szép munka. Az öcséd kiváló munkát végzett.
Nekem plüss nyuszi, neki egy jó masszív íj jutott, hogy ne kelljen elengednünk a múltat. Csak azt tudnám, mire jó ez? Kinek kell? Hát... úgy tűnik, nekünk. Bár úgy néztem, ebben az ügyben Maverick legalább olyan tanácstalan, mint amilyen én voltam.
-Szabadúszó - bólintottam halvány elismeréssel a hangomban. - A kötetlen életmód sok előnnyel jár, gondolom, igaz, nekem hiányozna a stabilitás. A Hereford után viszont, ha nem marad az ember a hadseregnél, nincs sok választása. De ki tudja, így talán megint találkozni fogunk.
Lassan megérkeztünk a Föld légkörébe. Maverick előkészítette a gépet a leszálláshoz, de a landolást magát már rám bízta. Arra a leszállópályára érkeztünk az engedély után, ami a legközelebb volt a megbeszélt találkozóhelyhez a megbízókkal. Simán értünk talajt a legapróbb rázkódás nélkül, aztán már csak le kellett állítani a motort, ellenőrizni az energiaellátás szintjét, majd mindhárman kiszállhattunk a hajóból.
A gyereket Maverickre bíztam, én a laptopot vittem.
-Mit akartál kérdezni a gépen? - fordultam a férfihoz, miközben lefelé lépkedtünk a rámpán.

Furcsa látni, ahogy Chloe arca úgy kezd viselkedni, minta mindössze az ott található izmok segítségével próbálna felemelni egy 100 kilós súlyzót, aztán pedig természetesen csődöt mondanak. Végül inkább nem teszi szóvá azonban a dolgot, biztos csak...a franc tudja már, ez Chloe, alap, hogy kicsit fura, még neki is.
-Igen, bár a civileknél egész másra képzik őket, mint nálunk, igaz az esetek többségében fiatalabb is a gyerek sokkal, mint mi voltunk. Némelyik még a nyuszidat sem tudná felemelni, nehogy egy gyakorló pisztolyt.
A részvétnyilvánításra, és arra, hogy szép munkát végzett öccse csak bólint. Na igen, értette a dolgát, az egyszer biztos, a végén túlzottan is.
-Hát még én, de szolgálat közben előfordul az ilyesmi, és hősként viselkedett, szóval büszke lehetek rá. - Mélyet sóhajt. Vagy ezerszer hallotta ezt másoktól, és valahogy egyszer sem érezte magát jobban tőle...igaz ennek megvolt az oka, több is. Ami a nővérét illeti...majdnem kicsúszik a száján reflexből, hogy biztos nem esett semmi baja, és úgyis meg fogja őt találni, de rövid ismeretségük után arra következtet, hogy Chloe nem értékeli az ilyen kegyes hazugságokat, sőt, ha ezt mondaná, ecsetelni kezdené, hogy valószínűleg mi lett a sorsa egy fiatal lánynak, a gyilkosok kezei közt, és milyen állapotban van, ha még él egyáltalán, ezért inkább nem mond semmit.
-Valóban elég kényelmes, hogy nincsenek határidők, és annak dolgozok, akinek akarok - ismeri el, bár azt azért belátja, hogy ennyire azért nem egyszerű nála a helyzet. A nő utolsó mondatára viszont felkapja a fejét. Persze szó sincs róla, hogy vágyakozva mondta volna, hogy később akár összefuthatnak megint, csak inkább olyan Chloe-san, de az, hogy egyáltalán mondta, már jelenthet valamit nem?
~De igen...azt, hogy kollégák vagyunk, és könnyen előfordulhat, hogy máskor is összefutunk egy ügy kapcsán. Mi van veled agy, ma még nem ittam!~
Igaz, ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg a föld napos oldalán landolnak, a Marson meg még éjszaka volt, amikor felszálltak, de józannak józan, ami nem hátrány az atmoszférába lépés bonyolult, és idegőrlő művelete közben. A pilóta érti a dolgát szerencsére, és bár Maverick őszinte hitvallása, hogy minden landolás jó landolás, ami után el tudsz sétálni, azért az sem árt, ha nem kerülsz fel vele a holonetre. Mikor a rámpa leenged, a kisfiú Rick kezét szorongatva sétál le, aztán viszont előre szalad, mikor megpillantja a számára immár nem idegen világot.
-A hajón..? - Gondolkodik el, mint aki nem tudja pontosan, hogy mire gondol a nő. Valahogy most, hogy nem fenyegeti őket a veszély, hogy a másodperc töredéke alatt porrá égnek a légtérbe lépéskor, már nem is olyan könnyű feltenni azt a kérdést.
-Ó, azt akartam kérdezni, volna e kedved összefutni velem olyankor is, amikor nem vagyunk éppen a tűzvonalban? Szerintem jó buli lenne, és ha még mindig érdekel, megtaníthatlak íjat használni...
Hála a hadseregnél oktatott légzőgyakorlatoknak, nem szökik minden vér a fejébe, de azért érzi magán, hogy sokkal izgatottabb, mint szokott, és nem igazán érti miért. Lehet köze van ahhoz, hogy Chloe józan? És fegyvere van?
-Szóval?

Egy hősi halott testvér! Bármennyire is büszke lehet rá, vajon vigasztalna-e engem, ha Melissa halott lenne, de legalább hősi halált halt volna? Aligha. Főleg, hogy engem próbált védeni, úgyhogy még én is lettem volna az oka... főleg, hogy akár még így is történhetett...
~CHLOE! SZEMET AZ ÚTRA TAPASZT, BEVETÉSRE KONCENTRÁL, ÉS NAGYON SÜRGŐSEN SZÁJAT BEFOG!!!~
Biztos voltam benne, hogy aki ennyire a maga ura, az jóval többet látott már a világból, mint az olyanok, mint én, akik ugyanott élnek, ugyanott dolgoznak már évek óta, és csak néha kell elhagyniuk a bolygójukat egy-egy munka miatt. Így visszagondolva nem is volt olyan furcsa, hogy Maverick ilyen messze a Földtől is tudott ismerősöket szerezni. Egyre előnyösebbnek tartottam így visszamenőleg is, hogy társamul szegődött erre a küldetésre. Persze azon továbbra sem változtattam, hogy jobb (mindenesetre biztosabb), ha inkább egyedül dolgozom.
Ahogy leszálltunk, csak úgy eszembe jutott, hogy mintha kérdezni akart volna tőlem valamit, mert megesküdtem volna rá, hogy valamiért nehezen bökte volna ki, ha nem jött volna közbe a landolás. Jól is tettem, hogy rákérdeztem, mert nyilvánvalóan gondot okozott neki valami, és az is hamar kiderült, hogy mi. Először értetlenül néztem rá, hiszen ilyen invitálásnak nem voltam túl gyakran kitéve, főleg ha az illetővel már két szónál többet is váltottunk. De nem hiába voltam profi. Észrevettem ám hamar, mennyire feszélyezve érzi magát, mennyire próbál uralkodni az indulatain és mennyire próbálja a tudomásomra hozni, hogy az ég szerelmére olvassak a sorok között. Így is tettem, hiszen ez egyértelműen egy kódolt vészjelzés volt. Tűzvonal, buli, íjászat. Ezek mind csak arra mutathattak, hogy segítségre van szüksége.
-Természetesen - bólintottam komolyan, majd elővettem egy névjegykártyát, amit diszkrét mozdulattal adtam át neki. - Tessék, ezen rajta van a cég elérhetősége. Keresd Chloe Skatert. Árakról, feltételekről és fontos tudnivalókról meg fogod kapni a teljes körű felvilágosítást. Bárki is fenyegeti a biztonságodat, ha engem fogadsz fel magad mellé, garantálom, hogy mellettem a legnagyobb biztonságban leszel. Ha sürgős, tarts velem, akár most is, ha nem, lépj velünk kapcsolatba, amikor szükségesnek érzed.
Mikor eljött a búcsú ideje, összecsaptam a bokáimat és rövid tisztelgés után biccentettem felé egyet.
-Örültem a szerencsének. Légy óvatos út közben.
Azzal sarkon fordultam, és a visszaszerzett zsákmánnyal együtt a megbízóm háza felé vettem az irányt.

/Köszönöm a játékot /

~Természetesen?~
Büszkén húzza ki magát. Sejtette, hogy a nőt nem fogja visszataszítani az ötlet, hisz egész jól kijöttek, de ilyen lelkesedésre nem számított, és lássuk be, az összes hölgy közül ő az, akinek a legnehezebb kitalálni a gondolatait. Mosolyogva veszi át a névjegyet, viszont amikor meghallja az "árazás" szót, félrenyel, és kénytelen megütögetni a mellkasát, hogy kiszabadítsa a gombócot a torkából.
-Kitűnő - feleli elhaló hangon, aztán egy darabon még a nő mellett sétál, amíg be nem érik a gyereket, ekkor viszont leguggol Timmy mellé, és újra a fülébe súg valamit. A kicsi bólint, ő pedig visszatér Chloe-hoz.
-Lenne még valami. Kérlek kísérd el a gyereket, úgyis egy helyre mentek. Én addig gondoskodom róla, hogy ha keresi valaki ezt a hajót, ne itt találja meg.
A következő gesztus a búcsúzás pillanatakor meglepi, annak ellenére, hogy teljesen természetes kéne hogy legyen a számára is, ám tekintve, hogy az óta ami a hajójukon történt néhány éve, nem találkozott olyan embernél a seregben, aki megérdemelné, hogy kimutassa iránta tiszteletét, sajnos mégsem az. Agya villámgyorsan felméri a terepet, látják-e kamerák, vagy kíváncsi szemek, aztán kihúzza magát, és tiszteleg Chloe-nak.
-Megtiszteltetés volt együtt dolgozni veled. Te is légy óvatos.

A hajó rámpájáról még visszatekint a két távolodó alakra, mielőtt végleg eltűnne a gép gyomrában, és felszállna vele. Őszintén szólva, nem sok jót remélt ettől a munkától, amikor elvállalta. A srác apjának persze még nehezebb dolga volt, találni egy zsoldost, aki hajlandó kiszabadítani a fiát 500 dollárért, és egy "köszönöm"-ért. Vele mázlija volt, ő bőven beérte az 5 kilóval is, igaz ennek a négyötöde elment arra, hogy ráakadjon Timmy nyomára. Ennek ellenére, mégsem bánta meg, hogy részt vett ebben az őrült kalandban, legfeljebb csak akkor egy kicsit, mikor pár órával később egymaga kellett landoljon a Marson, nem messze a kupolaváros határától.
~Minden landolás jó, ami után el tudsz sétálni mi?~
Zsörtölődik magában, aztán arrébb biceg a teherhajó füstölgő romjaitól.

//Én is köszönöm //

*~Őrizet ide vagy oda, de nem lehet folyton valaki a nyakamba. Pláne akkor nem, ha folyton Ragyás az, akit ez a megtiszteltetésér. Az a kölyök rosszabb, mint hat másik, még ha fegyelmezettebb is. Folyamatosan arra törekszik, hogy engem elkergessen. Pedig nem is ártottam neki. Mi a csuda baja lehet velem?~ Rúgtam bele egy előttem lévő flakonba az utca közepén, mely nagyot csattanva repült a falig. Annyira felbosszantott az a fiú, hogy csak úgy elrohantam a raktárépületből. Egy hosszú fekete szoknyát viseltem otthon, egy testhez álló, v nyakú fehér pólóval. Természetesen a szoknyám alatt volt vastag harisnya, de most fáztam. Még a kabátomat is elfelejtettem felvenni és a lábamon is csak egy magas sarkú papucs volt. Kezeimet magam köré fontam, de tovább mentem. Nincs az a pénz, amiért visszamenjek annak az idi0tának a kezei közé. Ha megteszem, valószínűleg palacsintát csinálok belőle, ha még egyszer hozzám szól. De lehet az kéne, akkor talán tisztelne. Csak vittek a lábaim és már fogalmam sem volt, hogy hol vagyok vagy épp merre tartok. De azért tovább haladtam az utcán… ha nem találok vissza, csak összefutok Paul valamelyik gyerekével.*

Egész este alig aludtam valamit úgy izgultam, hogy végre mehetek a Marsra, még sosem jártam ott. Egész este csak forgolódtam az ágyban és fantáziáltam arról, hogy milyen lehet ott. A gyönyörű végtelen vörös sivatagban, a gigantikus képződmények, egy teljesen új hely. A gigantikus kupola ami elfedi az egész várost. Ez az izgalom egyre csak fokozódott ahogy közeledtünk. Mikor a talajra léptem furcsa bizsergés fogott el az izgalomtól. Már szaladtam is volna tova, körül nézi de nem mehettem. Papó még azelőtt kézen ragadott és beráncigált a tanácsterembe, hogy 2 lépést tehettem volna önmagamtól. A szituáció már ismerős volt. Újabb unalmas béke tárgyalás. Én a 3. perc után olyat szunyáltam, hogy csak nem horkoltam. Papó ébresztett a szünetben, hogy elmehetek WCre. Ki is szaladtam elintézni a dolgaimat de vissza már nem mentem.
~Na húzzunk innen mielőtt bevisznek megint...
Írtam egy üzenetet neki, hogy leléptem ne várjon. Napnyugtára visszaérek. Míg kellően el nem távolodtam az épülettől magamon hagytam a kapucnimat. Nem mintha a rikító kék felsőm nem buktatna le élből a sok egyszínű gönc között, de azért mégis csak adott egy biztonság érzetet. Sűrűn hátra pillantottam, hogy követnek e, mikor úgy éreztem biztonságba vagyok, előre fordultam hátra löktem a kapucnimat és elbombáztam egy járókelőt. Az ütközéstől meg is tántorodtam a pár kilómmal és fenékre ültem. Fejemet fogtam, mivel azzal is eltaláltam valami kemény részét.
-Auu... bocsánat...
Nyögtem ki mielőtt bármi mással foglalkozni kezdtem volna. Itt fáj ott fáj, férfit, nőt bombáztam e el...

Annyira elmerengtem a hogyan tovább kérdésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki közeledik. Csak akkor, mikor megfejelte az államat és az ütközés hátra tántorított. Ha nem lettek volna kifinomultak a reflexeim, tuti, hogy a szivárvánnyal szembe kötöttem volna ki, a földön. Államat kissé megdörzsöltem, de túl sok kárt nem okozott az ütközés. Tettem előre pár lépést és fentről néztem a jövevényre miközben a kezem nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
- Semmi baj… Megütötted magad? *Billentettem oldalra a fejem, hogy megnézzem nem-e történt valami komoly sérülése a leányzónak. Ám mikor a hajára futott a tekintetem egy mosoly terült szét az arcomon.*
- Érdekes fizura. Hogy hívnak? *Kérdeztem barátságosan, ám eszembe jutott, hogy nagyon sietős volt neki. A háta mögé pillantottam, hogy mitől is menekült ennyire.*
- Megtámadtak vagy követtek? *Tettem fel a kérdést azokkal az opciókkal melyek az én fejemben munkálkodtak. Ha otthon lettem volna, fel sem merült volna bennem a kérdés. De elégszer figyelmeztettek már arra, hogy nem biztonságos ez a környék.*

A lágy hangra valahogy megkönnyebbültem. A fejemben már a legrosszabbak fogalmazódtak meg. Biztos valami kigyúrt betontömb, vagy keményre fújt mishlen baba aki simán kettétörne félkézzel, mint egy szál ropit. Ehhez képest egy lány volt az.
~Tehát ezét volt ott olyan puha.
Felnéztem rá és irigységemben egy csöppet elpirultam. Bezzeg nekem nem sok van ami fékezte az ütést. Csak az kemény fejem... Felocsúdva lányos zavaromból felpattantam a földről és leporoltam a hátsómat.
-Egy picit meg, de megleszek köszi.
Ahogy a hajam szóba jött felbandzsítottam a belógó pár tincsre é egy kézmozdulattal befésültem a helyükre. Meglepetten kaptam vissza tekintetemet a lányra. Nekem azt mondták ez egy veszélyes bolygó, tele rossz emberekkel, meg gyilkosokkal, erre...?
-Öhm, Alison...
Feleltem tétován, utána hátra pillantottam én is amerről jöttem.
-Remélem nem követtek és megtámadni se szeretne senki... Estére vissza ígérkeztem Szépapámnak. És te ki vagy? Nem esett bajod neked se? Nem fájnak nagyon a...?
Kinyújtott mutató ujjammal kőröztem párat nagyjából mellmagasságban ezzel téve még egy utalást.
-...szóval ők.

*Mikor nem fogadta el a segítségem csak visszaengedtem magam mellé a kezem. Még nem szoktam hozzá, hogy itt mindenki úgy tekint a segítő kézre, mintha a saját gyengeségét vallaná be egy idegen előtt. De nem tettem szóvá, inkább csak mosolyogva figyeltem, ahogy felpattan.*
- Szia Alison. *Köszöntöttem mikor megtudtam a nevét. A kérdésére felvontam a szemöldököm, és már bemutatkozásra nyújtottam a kezem. Nem tehetek róla, de a neveltetésem nem bírom párnap alatt levetkőzni.*
- Aurora Moreira. *Ám a mutogatására egyértelművé vált, hogy mire is gondol. Mire én elpirulva, szemeim lesütve ráztam meg a fejem.*
- Nem eset bajom. Köszönöm kérdésed, de egy kicsit nagyobb erő kell, hogy bennem kárt tegyen. *Kezdtem el locsogni, de szerencsére még időben befogtam a számat és bár még mindig elvoltam pirulva, de a lányra emeltem a tekintetem.*
- Hova rohantál ilyen sietősen? *Biccentettem oldalra a fejecském így felmérve még egyszer a lányt.*
- Ez nem egy biztonságos bolygó, ez a környék meg végképp nem. Hol vannak a kísérőid Alison? *Sütött a lányról hogy nem idevalósi. Legalább annyira, mint Rólam. De ha nem egyedül érkezett, akkor jó nagy ost0ba lehet az a valaki, aki csak így felügyelet nélkül elenged egy fiatal lányt a városba. No de ilyet nem feltételezünk elsőre, így bizonyára van kísérője a másiknak.*

Egy pillanatra elbambultam a nyújtott kezét látva de beugrott, hogy ez melyik köszönési orma lehet. Adtam egy pacsit utána pedig koccolásra emeltem az öklömet.
-Csumi!
Köszöntem vissza vidáman de kapcsoltam, hogy ez a pacsi talán nem az amire gondolt.
~Ezek szerint nem csak a szenátusban nézik rossz szemmel.
Zavartan le is engedtem a kezemet és mind kettőt besüllyesztettem a pulcsim kenguruzsebébe és összehúztam magam.
-Hogy hova? Ezen nem gondolkoztam még, csak úgy, mentem...
Vakartam a színes sérómat zavartam. Ahogy belegondoltam talán már most nem találnék vissza a szenátushoz. Ijedség ült ki az arcomra és gyorsan megpróbáltam vissza emlékezni az idefele vezető útra. Nagy kő esett le a szívemről amikor sikerrel jártam. nagyot sóhajtottam és kérdőn néztem Aurorára.
-Kísérő? Azokat elhagytam valahol... Tényleg ennyire gáz lenne errefelé a helyzet?
Érdeklődtem meg, hiszen szemlátomást jobban ismeri a környéket, mint én, aki életében először tapossa a mars felszínét.

*Arra, hogy a kezembe csapott szájtátva meredtem a lányra, hogy ez meg mi a fene volt. Sütött az arcomról, hogy nekem még senki nem próbált meg így köszönni és nem is tudtam hova tenni, az ökölbe tartott kezét. A testem ugyan megfeszült, hisz támadásnak vélte, de nem mozdultam, aztán meg szerencsére leengedte a kezét. A kérdésére elnevettem magam és szégyenlősen eltakartam a számat. *
- Bocsánat… De, hogy válaszoljak a kérdésedre; állítólag igen. *Vontam meg könnyedén a vállam.*
- Ami azt illeti, nekem sem szabadna itt lennem. De ha tovább maradok a testőrnek kinevezett sráccal, akkor palacsinta lett volna belőle vacsira. De ez lényegtelen. Valóban ilyen erre a helyzet. Aznap mikor érkeztem, még két perce sem léptem le a hajóról, de már az életemre fogadtak. *Ingattam meg lemondóan a fejem, miközben szomorúan elhúztam a számat.*
- Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor megkeresed a kísérőidet és velük nézel szét. Még mielőtt komoly bajod esne. Erre nem nagyon elnézőek az emberek és minden alkalmat megragadnak, hogy pénz húzzanak belőle. *Tekintettem végig a lányon. Hisz szép arca volt. A haja meg a szép sminkje meg csak még érdekesebbé tette.*

-A palacsinta finom...
Szűrtem le a lényeg egy részét. Aztán a fogadást hallva elvigyorodtam.
-Úgy látom te nyerted a fogadást.
Flegmán legyintettem és összefontam magam előtt a kezeimet. Duzzogva félre néztem és motyogni kezdtem.
-...Azok olyan unalmas alakok...
Alig, hogy elhagyta a számat a mondat, lila szemeim felcsillantak.
-ÚÚÚ! Neked sincs kísérőd, nekem sincs kísérőm. Mi lenne ha egymás kísérői lennénk?! NA?!
Igen csak belelkesültem, agyban már egy héttel előrébb jártam a tervezgetésben. Helyben toporzékoltam, annyira türelmetlenül vártam a választ ami lehetőleg igenlő lesz.
-Talán még se lesz olyan unalmas ez a kiruccanás! Na? Mit szólsz? Benne vagy? Megyünk? Na-na?

- Azokkal szembe, akik maximálisan két napot adtak, igen. De ez nem végleges. Nem tudom, hogy ki mennyire fogadott. De valóban, egyelőre még én nyertem. *Hangsúlyoztam ki a szót, hisz nem hiszem, hogy valóban csak addig tartott az érdeklődésük. A motyogására csak elmosolyodtam.*
- Hidd el, csak jót… *Kezdtem volna, de Alison hírtelen hiperaktív üzemmódba kapcsolt. A hirtelen váltásra kikerekedtek a szemeim, és anyaian a karjára tettem a kezem. *
- Nyugalom Alison… *Igyekeztem lehűteni a kedélyeit. Olyan volt, mint az a hat éves kislány, akinek még minden új. Még a csoki is. Ez a gondolat egy mosolyt csalt az arcomra.*
- Én nem mehetek. Már így is, kapok egy fejmosást, mert elhagytam a biztonságos helyem. Ráadásul még egyedül is. *sóhajtottam egy nagyot.*
- Nézd, a negyed határáig visszakísérhetlek. De onnantól egyedül kell boldogulnod. Ha átlépem a határt, akkor nekem végem. Vagy otthon nyírnak ki, vagy pedig mások teszik meg. * Ingattam meg a fejem. De a testem hírtelen megmerevedet. Léptek zaját hallottam és ez nem jelentet semmi jót. Nem volt meglepő, ha mások is bemerészkedtek a területre… vagy már én léptem volna át azt a határt? Mindegy is, kezem a szám elé emelve jeleztem Alisonnak, hogy hallgasson el. Egy pillanatra hátra tekintettem és akkor láttam, hogy három srác fordult be a sarkon ami Tőlem pár száz méterre volt csupán. Fejem oldalra billentve hallgatóztam, mire a szemeim elkerekedtek.*
- Lassan fordulj meg Alison és induljunk. De maradj nyugodt. Ha szólok, pedig fuss. *Indultam meg a lány mellett és reméltem, hogy tud futni ha oda kerül a sor. De bízzunk benne, hogy erre nem kerűl sor.*

Egészen addig nem tudtam lenyugodni míg ki nem derült a turpisság. Bár ezt az indokot így sem voltam hajlandó elfogadni.
-Nekem meg a béke tárgyaláson kéne ülnöm... Ha azért nem is kapok a fejemre, hogy össze nyálaztam a papírokat a lelépésért tuti. Te is biztos kapni fogsz, akkor meg már nem mind egy?
Kérdeztem vállat vonva.
-Különben is itt vagyok veled én!
Mutattam magamra hüvelykujjal, ki is húztam magam és maga biztosan mosolyogtam. Még egy kacsintást is elengedtem az irányába.
-Különben is....
Hagytam félbe a mondatot mikor Auroria csöndre intett. Kíváncsian próbáltam elnézni a válla felett, vagy legalább mellette, hogy lássam mi a gond. Gyermeteg kíváncsisággal tekintettem fel Auroriára. Rosszat sejtettem a tekintetéből így szó nélkül sarkon fordultam és nekiindultam.
-Valami gond van?
Kérdeztem halkan, hogy lehetőleg csak ő hallja, közben meredten néztem előre, nem mertem semerre se elfordítani a fejem vagy bármerre pillantani, szigorúan csak előre.

- Béketárgyalás? Ki vagy Te? *Kérdeztem meglepetten. Hisz mindenre számítottam csak erre nem. *
- Ebben igazad van, azonban nekem nem mindegy. Fogd fel, úgy, hogy én jó kislány vagyok és nem az a kedvenc hobbym, hogy mások agyára menjek. *Mosolyogtam kedvesen. Az Ő védelmére szívem szerint elnevettem volna magam, de tapasztalatból tudtam, hogy milyen érzés, ha kinevetnek. Ez pedig egyre sűrűbben fordul meg mostanság, így csak lemondóan ingattam a fejem. Kicsit megszaporáztam a lépteim, bár nem lett volna szabad. De nem képeztek ki ilyen helyzetekre, hogy be is tudjam tartani azt, amit elméleti szinten tudtam.*
- Abból itt mindig van bőven. De mikor megláttak minket, hallottam, hogy az egyik azt tanácsolta a másiknak, hogy kapjanak el. Mert süt rólunk, hogy sok pénzt kaphatnak értünk. * Oldalra tekintettem, mintha csak Alisonra akarnék rá nézni, de a szemem sarkából láttam az örömteli vigyort a képükön és hallottam, hogy megszaporázták a lépteiket.*
- Most pedig futás! *Adtam ki a parancsot és magam is így tettem. Nem tudtam, hogy épp merre vagyok így csak futottam arra, amerre az utcák engedték. Közben figyelemmel tartva, hogy nehogy hátra hagyjam Alisont.*