Empire State Building

Egy pillanatra azt hittem, hogy az átok megtört, és már majdnem megmozdultam, hogy megfogjam a kezét... De ekkor rájöttem, hogy ez nem lehetséges, és bármit is akar ez a nő itt előttem, ő többé már nem Helena. Nem az a lány akit megismertem és akit szerettem. Elfordultam tőle.
- Minden, ami ezen a világon történik, csak egy hajszálon múlik. Ha bármi is félrecsúszik, akármi máshogy történik, mint ahogy történnie kell, akkor minden máshogy alakul. Egyszer belém szerettél, mert akkor minden úgy történt. De elvettek tőlem, és nyilvánvaló, hogy másodszorra már nem úgy történnek a dolgok. Nem kell hinned nekem. De... Az a mocsok csak az emlékeidet törölhette. Az érzéseid... Talán...
Rá pillantottam, aztán legyintettem.
- Nem. Nyilván nem. - mélyet sóhajtottam - Nem tudom, mit tegyek.

Leeresztettem a kezem ès döbbenten szemeztem a fèrfi hátával. Pedig már kezdett ùgy tünni, hogy cèlt èrek.
Azèrt... kiváncsi lettem volna, márha igaz, amit a fèrfi mond, mi törtènhetett, ami miatt akartam õt, kockára tève mindent, ami az èletemet jelenti.
- Mi törtènt? - csùszott ki a számon, de már meg us bántam a kèrdèst. Ismèt lèptem egyet, ès így, már közvetlenül a fèrfi mellett álltam. Kezemet ismèt elõrenyújtottam ès a fèrfi vállára helyeztem.
- Most nagyon is fèlrecsùsztak a dolgok... Nem hagyhatlak èletben... - csókoltam meg ès felkèszültem, hogy vègezzek vele.

- Hogy mi történt? Nem hallgattam az intő szóra, az történt. Néha megesik. De mivel okosabb és fontosabb vagyok az emberek többségénél, a hibáim is nagyobbak. Sajnálom, hogy téged büntettek ezzel. Nem lett volna szabad.
A csók legalább olyan volt, mint azelőtt. Még ha minden más meg is változott... Minden szerelmemet és vágyamat beleadtam ebbe az egyetlen csókba.
Hátrébb léptem, és szomorúan rámosolyogtam.
- Megpróbálhatod, Helena... De nem akarok megküzdeni veled. Viszont egyelőre meghalni sincs kedvem. Bántani viszont nem tudnálak. Ez így együtt meglehetősen faramuci helyzet... És, hogy mi lesz a megoldása, azt a te dolgod eldönteni.

Elengedtem ès a korlátra támaszkodva nèztem le a romos városra.
- Legyen a helyzet bármilyen faramuci, èn önmagam maradtam... Mèg a te emlèkeid se válroztatnak ezen... Viszont, ha már álltunk itt, mi ketten, akkor tudod mire kèszülök... - Ismèt felè fordultam... Mièrt habozok? Mièrt mondtam el neki?
A szemèbe nèztem ès elètártam egy rèt kèpèt... Egy dombon állt, alatta egy gyönyörü tó...
- Edward... Nèzd... A barátaid, már várnak rád... Tombol a nyár hütsd le magad te is... Edward, hívnak tèged... Látod, milyen felszabadultak!? Ugorj hát...

Láttam a tavat, és láttam a barátokat. Mint egy félig elfeledett álom... Csakhogy én soha semmit nem felejtek el. Pontosan tudtam, hogy ezt a képet már láttam, és bár ezernél is több év alatt egy dolog talán megtörténhet kétszer ugyanúgy, de mégis... Az egész zavaros volt. És egy tökéletesen emlékező agy nem tud összezavarodni...
Éles fájdalom hasított a fejembe, és egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Egyvalami maradt biztos: ugranom kell. A szél a kabátomba kapott... És én ugrottam, a víz felé, ami ugyanakkor beton is volt egy elpusztult városban...
A szél tépte a testem, és nagyokat lökött rajtam... Míg végül valamit áttörtem, mindenembe fájdalom villant, és kiszorult a tüdőmből a levegő. Még tudatosult bennem, hogy egyszerűen befújt a szél egy alsóbb emeletre, aztán elvesztettem az eszméletem.

Ahogy ugrott, a korláton áthajolva figyeltem zuhanását. Hisz... egyszer már tùlèlte, hogy meg akartam ölni...
De semmi. Nem kapálózott, semmi varázsaura... semmi. A betont mègse èrte el. Egy pillanat... mintha megkönnyebülès lett volna, egy kimaradt szívdobbanás.
A lèpcsõn rohantam lefelè, a fèrfi felè. A huszonharmadikon leltem rá, eszmèletlenül, vagy ahhoz közeli állapotban... Az ablak kevèsbè intèzte el, mint hittem... De így is elèg...
Egy darabot levágram vèráztatta ingèbõl, majd a zsebembe csúsztattam, ès az egyik sarokban, a falnak támaszkodva vártam, hogy magához tèrjen.

Lassan tértem magamhoz, de az emlékeim az első pillanattól kezdve tiszták voltak. Semmi ködös érzet, semmi lassan felderengő részletek. Minden tagom fájt, de ez nem is csoda. Több emeletet zuhantam, és érzetre legalább három bordám eltört, kettő másik megrepedt, kibicsaklott az egyik bokán, kiugrott a vállam és eltört a jobb alkarom. És még szerencsésnek mondhattam magam...
Lassan, a bal karomra támaszkodva felültem. Észrevettem Helenát. Vajon miért nem ölt meg, amíg eszméletlen voltam? Ilyen finnyás lenne?
- Hihetetlen, hogy még ezt is el tudtad rontani - mondtam gúnyosan vigyorogva.

- Bocs, hogy nem vagyok meteorológus. - löktem el magam a faltól. - Ha lõfegyvert használtam vokna, nyilván felmèrem a szèlerõssèget is, de meg se fordult a fehemben, hogy nem tudsz egyenesen repülni... De ha feljössz, megprôbàlhatjuk ùjra. - indultam el felè, majd le is guggoltam mellè. - Ès èrdekel mi is vagy te... Azt mondod, egy új faj tagja vagy... egy ismeretlenè. Ráadásul már egyszer, mármint ezen kívül, tùlèlted, hogy meg akartalak ölni. Beszèlsz, beszèltesselek, vagy jöjjön a kísèrletezès?

Nem akartam elmondani neki, hogy mi vagyok. Így nem. A másiknak, az igazi Helenának elmondtam, de ő nem ez a némber volt.
- Hát persze, szélerősség, meg minden... Mert nagyon profi gyilkosok vagyunk ám... Jó ég, Helena...
Arra gondoltam, hogy felállok, de aztán nem erőltettem a dolgot. Helyette intettem, mire a falból poshadt, régi víz tört elő. Még röptében jéggé vált, és a csuklóinál meg bokáinál elkapta a lányt, hogy aztán a falhoz ragassza.
- No... Nem mondom ki, mik jutottak most eszembe. Szóval... A mi fajunk nem új. Ősibb, mint a tiéd... De nem ez a lényeg. Kicsit unom már, hogy folyton meg akarsz ölni, az meg, hogy sosem jön össze, még unalmasabb.
A tenyerembe leheltem, és elkezdtem gyógyítani magam. Közben tovább beszéltem.
- Ha te vagy a Császárod legjobb embere, nem sok jót nézek ki belőletek... Na de mindegy. Ne emészd magad: eddig senki más sem tudott megölni. Csak egy hosszú sor újabb tagja vagy...

El kellett ismernem, alábecsültem a fèrfit. De se ez a delusmerès, se a döbbenet nem segített elkerülni a dolgot.
Hirtelen èrt a rögtönzött bilincs, ès mèg mielött èszbe kaphattam volna, már a falhoz lâncoltak. Rángattam egy darabig a jèg bilincset, mind hasztalan.
De azt már megtudtam, hogy legalább a vizet kèpes mozgatni ès a szerkezetèt változtatni Ès gyógyítani... legalább magát.
- Õsi? - nèztem alig leplezett dühvel, mègis az eszemtõl vezèrelve. - Honnan tudod az èn fajom milyen õsi? Hisz mèg azzal se vagy tisztábab, az èn tisztem milyen erõt fed? Elkèpzelni se tudod az erõt, amit kèpviselnek õk... a nálam hatalmasabbak ès az Uram.

Ráérősen gyógyítgattam a nagyobb sérüléseimet, pedig olyan sok időm azért nem volt. Talán csak percek kérdése, hogy a nő haragja legyőzze a kíváncsiságát, és ezúttal rendesen megöljön.
- Igen, hát persze... Szerintem ne erőltesd ezt, kislány. Hány éves is vagy, negyven? Én elmúltam ezernyolcszáz. Valahogy nem hiszem, hogy pont a te kioktatásodat akarnám meghallgatni. Különben is, pillanatnyilag kissé kiszolgáltatott helyzetben vagy, ami nem mondom, hogy nem ébreszt bennem gondolatokat, de azért a helyedben biztosan nem lennék ilyen bátor.
Odasétáltam hozzá, és megsimogattam az arcát. Kedvesen rámosolyogtam.
- Nézd... Nem vagyok az ellenséged. Szeretlek. És te is engem. Csak még nem tudod.

Kezdett nagyon felhúzni a sèrtegetèsèvel... Ismèt rángatózással próbâltam szabadulni, majd mikor vègig simított arcomon, megpróbáltam megharapni.
Vajon, ha átváltozok, kiszabadulok, vagy csak kínok közt fogok visítani a szorítástôl?
- Nem sokkal vagy több ezernyolccáz èvnèl - különben 'majdnem ezer kilencszázat' mondott volna. - Kèpes vagy gyógyítani a lehelleteddel - hisz láttam mit müvel... Ostobának nèz? - Ès manipulálod a vizet. Csak a faj nevèt nem ismerem. Ha pedig harcoltál a fajunk ellen, van ròlad információ...

Vállat vontam.
- Hát persze, hogy van rólam információ. És akkor mi van? Attól még ugyanúgy nem tudtok megölni, mintha nem is tudnátok rólam semmit. Én vagyok a rémálmotok, a Gyűjtő-gyerekek engem rettegnek, engem keresnek az ágyuk alatt... És még csak nem is tudják. Azt hiszed, ti vagytok a szörnyek? Nevetséges. Sehol sem vagy hozzám képest... De nem is erről akarok beszélni.
Elrántottam a kezem, és láttam, hogy mennyire szabadulni akar.
- Kérlek, ne csináld ezt. Még megsérülsz. A jég amúgy is hamarosan elolvad, hiszen itt nincs olyan hideg. Figyelj rám. Elmondom még egyszer, hogy megértsd. Mi egy pár vagyunk. Együtt. Szeretsz engem, és én is téged. De elfelejtettél. Emlékezz rám, kérlek! Próbálj rájönni, mi vonzott bennem akkor, keress dolgokat, amiket talán szeretni tudnál bennem. Mást úgysem nagyon tehetsz... Ide vagy fagyva - mosolyogtam szemtelenül.

Hátrányos helyzetem ellenère, a szememet forgattam.
- Hát hogyne... egy szörny vagy... Emlèkszem is, hogy kerestelek az ágyam alatt...
Már nagyon meg akartam ölni, de igaza volt... nem tudtam szabadulni egyelõre.
- Hogy mit??? - ordìtottam, makd nem kis erõfeszítès árn, halkabban folytattam, bár szavaimból düh, gúny ès lenèzès csöpögött.
- Nincs benned semmi, ami akár egy napot is megèr az èletembõl. Egy humanoid szemètkupac vagy, akkora egoval, hogy csodálom, hogy az õseim nem arra szálltak le tèvedèsbõl.