Jason lakosztály

Hátra döntöttem a fejem.
- Adott a kérdés: Én rontottalak el? És, ha igen, vajon azzal, hogy életben hagytalak. A hatalomvágyad és az arroganciád az apádé. De én elkövettem azt a hibát, hogy reménykedtem benne, hogy inkább anyádra fogsz hasonlítani... - elfordítottam a tekintetem. Nem állt szándékomban meggyógyítani. Még nem.
- Fog fel, hogy nem borítható fel a mostani viszonylagos egyensúly egyetlen öntelt kölyök kívánsága végett. Ha rajtam múlna, a világ lángokban állna, amiknek a közepén én magam állnék. De ennyi év alatt rá kellett jönnöm, hogy felelősséggel tartozom magamért. Nem szenvedtem sose, de előre kell terveznem, ha mindig meg akarom tenni, amihez kedvem szottyan majd.

Szomorúan néztem rá. Valóban szomorúságot éreztem. Még egy felesleges élet...
- Ennyi idő alatt arra kellett volna rájönnöd, hogy másokért is felelősséggel tartozol, nem csak magadért. Például a fajodért is vállalhatnál felelősséget, de ahogy látom, ez neked eszedbe sem jut. De hát miért is jutna? Hiszen senki másra nem vagy képes gondolni magadon kívül. Amíg neked megvan a magad kényelme, magad kis hatalma, addig elégedett vagy. Azt akarod, hogy lángokban álljon a világ? És mit tettél érte? Semmit. Mert mindig a kényelmet választod.
Nagy nehezen talpra vergődtem. Éreztem, hogy testem vágyik az előttem lévő meztelen nő testére, de én pillanatnyilag a gondolattól is rosszul voltam, hogy a közelébe menjek.
- Kérlek, gyógyíts meg. Fáj a karom. Utána pedig hagyd el a lakosztályomat.

Volt idő, mikor érdekelt más is. De a fajom, mint felettes lények gyűjteménye, sose tartozott e közé. Se akkor, se most nem faj alapján nézem az egyedeket. Hogy a férfi belátóbbá váljon... még reménynek is kevés volt. Nem hazudtolta meg magát, ismét belekezdett a maga igazának ecsetelésébe. Ehhez viszont nekem már nem volt türelmem. Felálltam és a lepedőt magamhoz reptettem, majd magam köré is csavartam.
- Elhagyom a lakosztályodat, ne félj. A karodat meg gyógyítsa meg valaki más, aki még érdekelsz. - azzal sarkon is fordultam és az ajtó felé vettem az irányt.

Már nagyon fáradt voltam, de ezt akkor sem hagyhattam annyiban. Kaput nyitottam, nem is számolom, hányadikat ma már. A nő előtt termettem.
- Sajnálom, Blaire, de ez így nem helyes. Tisztelned kell engem. Másnak nem volna kötelező, de neked az. Így tehát két dolgot mondhatok. Vagy magadtól állsz rá erre, és marad minden a régiben, vagy megtalálom a módját, hogy megtanítsam neked. Ez utóbbit én a helyedben nem választanám. Túlságosan is kedvellek ahhoz, hogy jól essen fájdalmat okozni neked. És most utoljára kérlek: gyógyítsd meg a karjaimat.

Gonosz vigyor szaladt végig az arcomon.
- Ez most fenyegetés, vagy ígéret volt? - kacagtam fel. Egyrészt imádtam a kihívásokat, másrészt a fájdalmat egy bizonyos fokig élveztem. És ezt a férfi is tudta.
- Nézd: Én mindent megteszek, hogy tisztelni tudjak, de ugye te nem igen segítesz ebben. Ahogy az a tény se, hogy láttalak felnőni. - És be kell vallani, úgy ahogy az anyja én is látom benne, az apját.
- Hé! Mi az, hogy másnak nem kell tisztelnie téged, de nekem igen? - persze nem háborodtam fel. Inkább csak a kíváncsiságomat keltette fel.

Szerettem volna összefonni a mellkasom előtt a karjaimat, de pillanatnyilag képtelen voltam rá. Mindkét karom fájt, ráadásul egyre jobban. Ha nem gyógyítja meg minél előbb őket, kénytelen leszek lemenni az orvosi szobába, és meggyógyíttatni az ottani egészségügyi androidokkal. Csak az jóval lassabb, órákba is beletelhet...
- Neked jobban kell tisztelned, mint másoknak. Megmondom, miért. Mert ha nem tisztelsz, akkor ellenem fordulhatsz. És ha ellenem fordulsz, még akár le is győzhetsz. Ha egy gyenge senki úgy dönt, az életemre tör vagy politikailag akar megküzdeni velem, csak kinevetem. De te nem engedheted ezt magadnak, mert abba az egyikünk belehalna. És az nem feltétlen én lennék.

- Nem akarom sem a politikai rangodat, sem az életedet. - Ugyan... tisztek, rangok... ezek semmit se érnek. Áldozatául esnek az időnek és az enyészeté lesznek. - És ellened se fogok fordulni soha. - Valóban hittem ebben, tegyen a fiú bármit. Ha azt mondja öljek, én ölök, ha azt kéri, parkosítsak, hát fát ültetek. Ami köztünk az előbb történt, csak móka volt, és némi hirtelen harag. Nem szerettem és nem is gyűlöltem Jasont, ahogy világon semmi mást sem.

Felvontam a szemöldökömet, és visszatartottam egy kiáltást, egy különösen erős fájdalomhullám miatt.
- Ez nagyon szépen hangzik. Már-már azt hihetném, hogy azt mondod, hűséges vagy hozzám. Csakhogy... Ez egy kicsit túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. Egy csodálatos, odaadó, gyönyörű, készséges és hűséges nő, gyakorlatilag korlátlan hatalommal, aki mind az ágyban, mind az életben csak a parancsomra vár? Ugyan már, Blaire. Kiváló férfi vagyok, de ennyire még én sem vagyok jó, hogy ezt elérhessem.
Megint össze akartam fonni a kezem a mellkasom előtt. Szerettem volna felöltözni, és egyedül maradni. De mindenekelőtt azt akartam, hogy elmúljon a fájdalom.
- Ha valóban igaz, amit mondasz... Kezd azzal, hogy meggyógyítasz végre. Első lépésnek nagyon jó volna.

Hangosan és valóban vidáman felnevettem.
- Nem... Nem vagy kiváló férfi, de nekem tetszel.
A vadsága, az ambíciói, a benne rejlő lehetőségek és a kérdések, amiket a léte vet fel.
- ÉN döntöttem úgy, hogy hűséges leszek hozzád, hosszú évekkel ezelőtt. Hogy segítelek, hogy teljesítem a kívánságaidat. Ha egyszer meghalsz, az nem az én kezem által következik majd be. Annyi szerepem lesz benne csupán, hogy nem fogom meggátolni. - Hozzá léptem és végighúztam kezeimet, mindkét karján, minek következtében a csontjai ismét összeálltak és eggyé forrtak, ahogy kellett. - De nem én foglak elárulni. - Ágaskodtam fel és adtam egy rövid csókot az orrára.

Forróság öntötte el a karomat, ahogy a csontjai újra éppé váltak. Végre tudtam mozgatni őket.
- És te vagy az, aki ugyanilyen könnyen úgy is dönthetsz, hogy többé már nem leszel hozzám hűséges. Ha eljön ez a nap, egyikünk majd meg fog halni. De addig is... Addig semmi akadálya, hogy jóban legyünk.
Ahogy ajkai az orromhoz értek, elkaptam a derekát, és magamhoz szorítottam. Én a száját csókoltam meg. Taszított a nő, de egyben pokolian kívántam is. Rossz párosítás, nagyon rossz.
A csók után kissé elhúzódtam.
- Most menj. Gondolkodni akarok. Egyedül.

Viszonoztam a csókot. Azt kérte korábban, hogy tiszteljem. És én tiszteltem is, bár ezt ő sose fogja megtudni tán.
- Megmondtam: Sose árullak el Jason. - Tudtam, most, hogy megismerte erőmet és a hozzá fűződő múltamat, talán már sose fog bízni bennem. De... az nem is szükséges. Csak érdekesebbé teszi a viszonyunkat és a játékot. Színpadiasan meghajoltam, majd magamhoz intettem a lepedőt és magam köré tekertem.
- Ahogy kívánod. - mosolyogtam ragadozókat megszégyenítve. Aztán elhagytam a lakosztályt. Vajon Jason drága szerelme, mit fog szólni, hogy ilyen állapotban hagytam el az Elnök szobáját?

Akaratlanul is elmosolyodtam azon a meghajláson. És ha már az akaratlan dolgoknál tartunk, a testem jelezte, hogy az őt ért megrázkódtatások ellenére - vagy éppen azok miatt - kész volna újra magáévá tenni a nőt. De ezt tényleg csak a testem akarta, én nem, így nem is csókoltam meg őt többször.
A szavainak nem hittem. Majd a tettei megmutatják, komolyan gondolta-e.
- Ha szükségem lesz rád, hívatlak.
És tudtam, hogy szükségem lesz rá. Minden alkalommal, amikor Morgana visszautasít, és a féefiúi vágyamat meg a haragomat ki kell töltenem valakin. Minden ilyen alkalommal szükségem lesz rá.
Amint becsukódott utána az ajtó, átfutott az agyamon, hogy vajon jó dolog-e, hogy a titkárnőmet egy szál lepedőben látják távozni tőlem, de aztán úgy döntöttem, ez egyelőre nem érdekel. Különben is, vannak jó módszerek a pletyka megelőzésére.

//Köszönöm a játékot!//

Ahogy Matt meghagyta, felkerestem egy másik magánnyomozót a Marson és megbíztam, hogy találja meg a szüleim gyilkosát. Úgyse talál rá. Phillipe jól eltüntette a nyomait. És most folytassuk a játékot, kopogtam Jason ajtaján, majd választ nem várva benyitottam. Ha neki szabad...
- Egész nap kerestelek!- és bár tudtam hol volt, jobb, ha ezt nem közlöm vele. A fegyvert is ezért rejtettem el. Most nem, de lehet, hogy később még jól jöhet. Elzárni nem kellett volna... Felesleges.

Még alig értem haza, alig dobtam le a kabátomat és épp csak kitöltöttem az esti whiskey-met, amikor valaki illetlen módon rám törte az ajtót. Épp azon voltam, hogy az érkezőt komolyan legorombítsam, mikor megláttam, ki az. Szidalmak helyett elmosolyodtam.
- Ó, szép estét, kedvesem. Nos... Az üzleti ügyeimet intéztem. Van egy kis érdekeltségem a Marson... Új üzlet, és sajnos nem is túl jövedelmező. Lehetséges, hogy fel kell majd számolnom... Minden szegmensét. De nem akarlak untatni... Foglalj helyet, kérlek. Egy italt? Mi volt olyan fontos, hogy egész nap keresgéltél miatta, de mégsem olyan halaszthatatlan, hogy ne használd a kommunikátorod? az enyém egész nap üzemképes volt.

- Ó... A Marson? - kérdeztem érdeklődve. - Én is pont ott jártam ma. Ezt akartam elújságolni. - ültem le. - Igen... Az jó is lesz, amit te iszol. - mosolyogtam. "Túlságosan az italra támaszkodom, ha magam alatt vagyok." Ahogy Mattnek is mondtam. Annak a szemétládának!
- Nem untatsz drágám. Szívesen hallgatlak. Talán még tanulok is tőled.- szélesedett ki a mosolyom. Csalni, csempészni, lopni... valamit biztos meg tud nekem tanítani.

Nagy szerencse, hogy épp az italát töltöttem, és ezért háttal álltam neki, mert különben egészen biztosan észrevette volna az arcomra kiülő meglepetést. Drágám? Nem untatsz? És mindezt nem gúnyosan? Valami nem stimmelt. Rég vágytam rá, hogy így viselkedjen velem, így, ahogy megérdemlem, de a változás túl gyors volt és túl látványos. Még ahhoz mérten is, hogy én magam váltottam ki.
Kitöltöttem az italán, és megfordulva a kezébe adtam, aztán letelepedtem vele szemben. Semleges kedves arckifejezés ült a vonásaimon.
- Nahát, ha ezt előbb tudom, mehettünk volna együtt. Biztosan remek lett volna. Hogy tanulni? Hát, meglehet. De te is üzlettel foglalkozol... Ebben nincs mit tanítanom.
De az ágyban szívesen megtanítanálak egy s másra, tettem hozzá gondolatban.
- És mi járatban voltál a Marson? Szintén üzlet?

- Nem, nem. - vettem el az italt, kicsit szomorúbban. - Elhatározásra jutottam. Megbíztam egy magánnyomozót, hogy járjon utána a szüleim halálának... Itt az ideje végre, hogy minden kiderüljön. - kortyoltam bele a whiskybe. Hát persze, hogy méregdrága... - De a te utad ennél biztosan érdekesebb volt. - néztem a szemébe. Nem hittem, hogy bármit is elárul, de kíváncsi voltam a hazugságára.

Belekortyoltam az italomba, hogy nyerjek némi időt a válasz megfogalmazására. A részvét nyilvánítása sosem volt az erősségem.
- Értem. Nos hát... Remélem, hogy az embereid sikerrel járnak. Mindazonáltal... Volt esetleg valamilyen marsi vonatkozása ennek a tragédiának? Úgy tudom, a Földön történt... Csak mert a marsi magánnyomozók nem állnak a legmegbízhatóbb munkaerők hírében... Úgy értem, a Földön biztosan találtál volna egy felkészültebb és precízebb irodát. Ha gondolod, szívesen segítek keresni egyet...
Ittam még egy kortyot, aztán nagyvonalúan legyintettem.
- Csak egy tárgyalás... Azt kell, hogy mondjam, tanulságos volt, de éppen olyan, amilyenre számítottam. Izgalmasnak semmiképpen sem nevezném.
Enyhe büszkeség fogott el. Végső soron nem hazudtam, minden egyes szavam igaz volt. Azt hiszem, ezt nevezik diplomáciai érzéknek...

- Megfontolom, köszönöm. De előbb lássuk mire jut ez a nyomozó. Negyven éve várok, pár hét vagy hónap már nem számít. - hajtottam fel az italomat. - Tehát a tárgyaló fél gyenge jellem volt. - mosolyogtam. - Szinte meg se éri olyan féllel tárgyalni, aki messze az ember alatt áll. De mit lehet tenni? Mégse lehet, hogy mindent mi csináljunk, nemde? - hajoltam kicsit előrébb, hogy úgymond elbűvöljem a férfit.

Semleges, kedves mosollyal bólintottam. Ha ő így akarja... Az azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a voltaképpeni kérdésre nem válaszolt. Nos, azt hiszem, ezt a játékot, ahogy mondani szokás, ketten játsszák... Vajon mikor hagyunk fel az ostoba hatalmi harcokkal? És még csak nem is hibáztathattam őt értük. Én legalább annyira felelős voltam ezekért...
- Ebben tökéletesen igazad van. A megfelelő partnerrel még egy tárgyalás, vagy akár vita is lehet élvezetes. De hát sajnos nagyon kevés a megfelelő partner...
Tekintetem a dekoltázsára tévedt. Igazán pompás látvány volt. Leszámítva a hullámos, félhosszú hajszálat, mely egy árnyaltnyival világosabb volt, mint Morganáé. Nocsak! Ez érdekes.
- Megbocsátasz? Csak egy hajszál...
Odanyúltam és eltávolítottam, aztán, szándékosan ügyetlen mozdulattal a padló helyett a kis asztalra ejtettem, a whiskeys üveg mellé, ahol világos asztallapon kitűnően látszott.
- Esetleg még egy italt? - intettem az üveg felé, hogy a nő biztosan észrevegye a hajszálat.

Az asztalra pillantottam és bár nem mutattam megijedtem.
- Igen. Köszönöm. - nyújtottam a poharat a férfi felé. Míg töltött el vehettem volna a hajszálat, de az gyanút keltett volna. Teszek Mattre, de magával ránthat engem is. Megragadtam a hajszálat és letéptem a végét, majd visszatettem az asztalra. - Mellesleg ennek a Logannek igen jó híre van. Már a nyomozók közt.

Az üveg felé fordultam, mire abból kiröppent a kristálydugó, és a kezemben landolt. Mi a csoda?! Lopva körülpillantottam. Itt volna valahol Blaire? A hálószoba ajtajára sandítottam. Talán ott bujkál? Nem, erről megbizonyosodhattam, mikor pillantásom nyomán feltárult az ajtó.
- Ó... Azt hiszem, ki kell cseréltetnem a zsanérjait - mondtam, megint az ajtó felé pillantva - Ha az ember csak behajtja, hajlamos magától kinyílni.
Mostanra már meglehetősen biztos voltam benne, hogy ezt én csináltam. De hogyan? Hiszen erre nem vagyok képes!
- Logan? Hm... Nem ismerős a neve, kedvesem - mondtam szórakozottan - Tessék, az italod. Hogy néz ki ez a Logan? Lehet, hogy már találkoztam vele.
Talán az is lehet, gondoltam, hogy félhosszú, hullámos haja van, valamivel világosabb, mint Morganáé...

Nem láttam pontosan mi történt, mert a hajszállal voltam elfoglalva, így nem is gyanakodtam. Persze lehet, hogy felesleges volt ilyen óvatosnak lennem, hisz tudtommal nincs olyan ember, akinek minden hajszála egyforma színű lenne.
- Magas, barna hajú, fekete bőrű. Ha találkoztatok volna, emlékeznél rá. - vettem el a poharat, majd belekortyoltam. A férfit kezdtem tanulmányozni. Ahogy sejtettem igen gyanakvóan viselkedett. - De talán valami könnyedebb témáról kéne beszélnünk. Hallottad mit művelt a Lady a Marson? Talán mi is jobban odafigyelhetnénk az ott bóklászó telepatagyerekekre.

Ezzel a leírással nem jutottam sokra. Megpróbáltam belenézni Morgana fejébe érintés nélkül, de nem jártam sikerrel. Talán csak egy véletlen volt az egész...
- Hm? A Lady? - kérdeztem vissza - Igen, hallottam valamit.
Beleittam az italomba, ami így elfogyott. Nem töltöttem újra a poharamat.
- Nos... Nem is tudom. Nem elvetendő ötlet, mégis... Nehezen tudom elképzelni, hogy bejárjuk a Mars utcáit és minden utcakölyköt megkérdezünk, nem telepata-e. Tény, hogy a részéről ez ügyes marketingfogás volt... De nem vagyok biztos benne, hogy feltétlenül helyesen tette, hogy kiszakította őket a megszokott közegükből. Úgy értem, elképzelhető, hogy azok a gyerekek szerettek ott élni, és a saját választásuk volt. Persze ha nem, akkor nagyon is helyesen cselekedett... Szerinted nekünk is meg kéne próbálnunk? Odamenni és kicsit a kezünkbe venni a dolgokat?

- Mindenképpen érdemes lenni elbeszélgetni velük... A Mars veszélyes hely, tele ki tudja milyen undorító dolgokkal. Fegyverek, drogok... Ezek nem gyerekeknek való dolgok. Szerintem a Lady jól tette, hogy elvitte őket onnan. Biztos van valaki, aki tud nekünk segíteni. Ismeri az ottani helyzetet, az ottani gyerekeket. -Nem is mondtam többet, csak felhajtottam az italomat, majd felálltam és a férfi mögé léptem.- Mindig is lenyűgözött a hajad.- simítottam végig azt, egészen a nyakszirtjég.