Jason lakosztály

Több szobás, kényelmes, mondhatni, fényűző lakóhely. Különlegessége a titkos pánikszoba, melyet Jason végszükség esetére szereltetett be.

Kimondottan jó hangulatban voltam, ahogy Morgana lakosztályától a sajátom felé tartottam, egész addig, míg meg nem hallottam egy pletykálkodó kis párocska szavait. Egy férfivel a Földön valaki csúnyán elbánt, többen látták, ahogy egy látszólag magától kirobbanó ablakon kirepülnek a ruhái... Aztán ő maga is felbukkant, nem túl réginek tűnő, gyorsan gyógyuló sérülések nyomaival meztelen testén... Talán egy idősebb mora. Nos... Ez a dolog nagyon vallott egy bizonyos személy szokatlan humorérzékére...
A szobámba érve rózsás hangulatom elpárolgott. A belső kommrendszer konzoljához léptem, és beleszóltam.
- Ha Cutter kisasszony megérkezik, vagy az állomáson van, azonnal küldje be a lakosztályomba! - szóltam oda a központi biztonsági szobába.
Aztán letelepedtem egy fotelbe, ujjaimat egymásnak támasztottam és vártam.

Alig, hogy leszálltam a gépről, már szalad is elém az egyik mitugrász és át adta Jason üzenetét. Nem siettem túlságosan, először elmentem szerezni magamnak egy italt, majd azzal a kezemben léptem be a férfi lakosztályába.
- Hívtál? Vagy csak jó kedvük van a kis parazitáknak a dokkoknál? - Hú...ha... Nem volt épp jó kedvében.
- Mi a baj? Csak nem Morganával találkoztál? -
Sose tartottam a férfit nálam feljebbvalónak, így azt se tartottam szükségesnek, hogy pukedlit hányva hízelegje neki.
Főleg, mert mikor csecsemő volt, még ringattam is. Hú, micsoda egy kis rusnyaság volt. Azóta szépen kipofozódott, meg kell hagyni.

Hidegen mértem végig a nőt. Nocsak, volt ideje italt szerezni magának. Akkor annyira nem sietett a parancsomnak eleget tenni...
Nem álltam fel az üdvözlésére, csak ültem és néztem őt. Aztán megszólaltam, komoly erőfeszítést téve, hogy ne ordítsak.
- Ott voltam, igen. Kivételesen kellemes találkozás volt. Hallom, neked is volt egy hasonlód...
Aztán csak néztem őt. Valahol mélyen persze kívántam, mint mindig, de a haragom erősebb volt. És amúgy is, amit iránta éreztem, az színtiszta testi vonzalom volt, semmi több. Ellenben amit akkor éreztem, ha Morganára néztem... Az valami egészen más volt.
Erőszakkal visszatereltem a gondolataimat a mostba, és Blaire szemébe néztem.

Viszonoztam a hideg pillantást. És emeltem egy rövid fintorral.
- Örülök, hogy végre kielégíti az igényeidet. - mosolyogtam. - Ami pedig engem illet... - Nem hitem, hogy figyeltetett volna. - Csak egy rövid sétát tettem a Földön. Kellemesnek, kellemes volt, de semmi olyan, amivel ezt a nézést kiérdemeltem volna. -
Eszembe ötlöttek az éjszaka emlékei... rövidre sikerült és szokatlan módon, nagyon gyengédre. De lehet, hogy el kellett volna vágnom a dolgot... szó szerint, mert, ha Jason rájött, talán másnak is feltűnhetek. Ha ez egy idősebb mora, akkor még a bokámat is megüthetem.

Elmosolyodtam. Kinyújtottam felé a kezem, tenyérrel felfelé.
- Akkor nyilván nem bánod, ha beletekintek az emlékeidbe... Oly rég jártam a Földön, szívesen osztoznék az élményeidben...
Aztán a színlelés eltűnt az arcomról, a hangomból. Felálltam, és még mindig kinyújtott kézzel Blaire felé léptem egyet.
- Fogd meg a kezem - mondtam szilárd, parancsoló hangon - Ne félj. Nem foglak bántani, ha valóban igazat beszéltél. Ha pedig nem... Akkor is megtaláljuk a módját, hogyan oldjuk meg a helyzetet.
Ezt komolyan is gondoltam. Blaire túl értékes volt ahhoz, hogy egy hiba miatt eltüntessem... De a büntetést nem kerülheti el.

Már a mosolya is gyanút ébresztő volt, és igazam lett. Utáltam, ha valaki parancsolgatni próbál, de jelen helyzetemben nem igen tiltakozhattam.
Efy gondolat ragadt meg elmémben: "Na most voltam csak nagy szarban."
Ha látja az emlékeimet, azt nem úszom meg. De az erőmet se használhattam rajta. Vagy mégis? Nem, nem szabad. Még csak, azt se tudja, hogy milyen erős vagyok. És egy ilyen kis csekélységért nem is kéne felfednem magam.
- Hát... ha nem bízol bennem... - megfogtam a kezét és erősen koncentráltam a sétára, csak a sétára, és néhány korábbi, hasonló, Földön tett látogatásomra.

Néhány másodpercig úgy éreztem, tévedtem. Csak napfényt láttam, Blaire-t valami folyóparton, semmi olyasmit, ami gyanút kelthetne bennem. De aztán egyetlen pillanatig ott volt egy dőlő fa képe... Belekapaszkodtam ebbe a képzetbe, ami egyenesen vezetett a többihez.
Elengedtem a nő kezét. Hátrébb léptem. Furcsamód féltékennyé tett, amit láttam. Nem éreztem semmit Blaire iránt, de mindig úgy tekintettem rá, mint a birtoktárgyamra. Zavart, hogy más járt ott, ahol én szoktam. De tudtam, hogy ennek hangot adni gyerekes és kicsinyes volna. Mégis...
- Látom, kielégítetted mindenféle vágyadat - mondtam epésen - Az egy cseppet sem számít, hogy ki vagy? A neved az enyémhez kötődik. Ha lebuksz, te ostoba liba, akkor az egész Naprendszer rajtunk fog röhögni! Rajtam!
Gyűlt bennem a düh, egyre nagyobb erővel, dagadozott, mint a régimódi vízi hajók vitorlái a szélben.

Tudtam, hogy rátalált az emlékekre. Már, csak az arcából lehetett tudni. Magamban szitkozódtam. Miért mindig azokat hagyom életben, akikkel baj lehet? Másfelől viszont, egy kis elégedettséggel töltött el az, ahogy Jason hangja elakadt egy pillanatra.
- Jason... higgadj le kérlek. - Léptem párat... jó párat hátra. - Nem fog foltot ejteni ez az eset a kétséges becsületeden. Na... nyugalom... Szú...szá... Gondolj Morganára. - Valahol vicces volt a helyzet. A kicsi Jason játékát más gyerek is használta...
- Nem tudja ki vagyok, és... ha bármit tesz, egyszerűen végzek vele... Bort? - mosolyogtam.

A szemem villámokat szórt. Gyűlöltem, ha tiszteletlenül viselkedtek velem. Ezt még az a nő sem engedheti meg magának, akivel olykor megosztom az ágyamat. Ez kiváltság, de nem jogosítja fel semmire.
- Nem érdekel, kinek teszed szét a lábad, sem az, miféle perverziókat művelsz vele utána vagy közben. Nem is állítom, hogy tetszik, de nem vagyok ostoba. Nyilván nem kötelességed hűségesnek lenni hozzám, bár hozzáteszem, nálam jobbat aligha kaphatsz. De most jól figyelj! Ha már mindenképpen ilyen civilizálatlan dolgokat kell művelned, mint a kínzás, legalább ne hagyj nyomokat. Életben hagytad. Szereztél egy ellenséget, ráadásul hivatalos panaszt tehet a Királynőjénél, ami gondokhoz vezethet. Nem titkoltad, hogy telepata vagy, és futni hagytad, miután megszegted a fajok közti fegyverszünet egyezményét. Hogy lehetsz ennyire ostoba? Többet vártam tőled. Azt hiszem, tényleg csak arra vagy jó, hogy parancsszóra széttedd a lábaid.

Magamban mosolyogtam a férfin. Még hogy nem találok jobbat? Kezdetnek ott van ugye az apja, meg...
Aztán, ahogy folytatta... éreztem, hogy a harag lassan szétárad az ereimben. A padlót kezdetem nézni.
- Csinos a pofid szépfiú, de itt megáll a tudomány. Láttad mit tettem. Gondolt át újra a szavaidat. mielőtt a nyelvedet a seggedbe dugom fel! -a végén már a hangon is megemelkedett.
Hirtelen kaptam fel a fejem és néztem a férfi szemébe. Az parázslott a dühtől.
- Majd én eldöntök, hogy mikor követek el hibát. Azt hiszed, hogyrám bármi is veszélyt jelenthet?

Most már én is felemeltem a hangom. Pokoli düh fojtogatott.
- Réd, rád, rád... Csak te számítasz, te szuka?! És a többi telepata? Akit a te kis játékod miatt esetleg a morák bosszúból megölhetnek? Az téged nem érdekel? Persze, hogy nem, mert egy felelőtlen, ostoba kislány vagy, aki csak szórakozni akar! Nem érzel felelősséget senki és semmi iránt! Magam mellé vettelek! Kikapartalak a mocsokból, az ismeretlenségből! És ez a hála? Az undorító szórakozásod kedvéért képes lennél tönkretenni, amiért dolgozom?
Aztán léptem egyet hátra. Megnyitottam a teret, két ponton. Egy kapu, két bejárat. Az egyik mögöttem. A másik pedig mögötte. Ahogy Blaire háta mögé kerültem, megragadtam a a torkát, és a fülébe sziszegtem.
- És ne merészelj még egyszer fenyegetni, világos?

Felnevettem, de hangomban nyoma se volt a vidámságnak. Az viszont meglepett mikor hirtelen mögém került és megragadta a torkom. És iszonyatosan fel is idegesített.
Szemem izzása fokozódott és hajamat a felgyülemlett erő emelte a magasba, s lebegtette.
Nem gondolkodtam, csak cselekedtem:
Gondolatomra a férfi egyik keze csuklóból szakadt le, majd hátra se nézve nyitottam meg a mellkasát és ragadtam meg a szívét.
- Most csak az én erőm tart életben. Gondold végig újra, amiket mondtál! Én, már sokat tettem ezért a fajért és jártam ennél feljebb is,elhiheted. Nem fenyegetlek tovább Jason. Megteszem, amit ígértem.

Felnevettem, de a nevetés köhögésbe fúlt. Vér folydogált a szám széléről. A fájdalom iszonyatos volt, de valahogy elviseltem. Ez csak fájdalom, semmi több.
- Há... Három lehetőséged van... Bl...Blaire. - köhögtem.
Pihentem, erőt gyűjtöttem. Éreztem, ahogy a vér minden egyes szívdobbanással hagyja el a testem. Folytattam.
- Az első, hogy... Megölsz. A két... Két Elnökre érzé... Érz... Érzékelők vannak állítva. Az egész Mű...Műhold tudni fogja, ha meghalok. Mint ahogy azt is tud... Tudják, hogy hívattalak tég...Téged. Hogy itt vagy.
Megint megálltam, és erőt gyűjtöttem. Egyre nehezebben ment a beszéd.
- A második, hogy elengedsz, és... És Elf... Elfelejtjük... Ezt az egészet. A harmadik pedig...
Itt egy hosszabb, vért fröcskölő köhögőroham szakítot félbe, de végül képes voltam folytatni.
- A harmadik az, hogy eltűnök. Nyitok egy kaput... Az orvosiba. Művégtaggal élek majd... Téged pedig a telepata őrök megölnek. Lehetsz er... Erős... De nem vagy erősebb... Mindannyiuknál.
Aztán sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra.
- Válassz. A háromból kettőbe szinte biztosan bele... Belehalsz. Tíz másodperc, és... És Kaput nyitok. Én a helyedben... Sietnék.

Hangosan felkacagtam. Valahol elismerésreméltó volt a bátorsága, ellenben a túlzott magabiztosság szánalmassá is tette. És, az, ahogy köcsécselt és a vért köpködte... festményre illő kép volt. A füléhez hajoltam és nagyon halkan suttogtam bele.
- Jason, Jason, Jason. Nyiss! Te mehetsz is. De nem felejtettél el valamit? - megnyomkodtam kicsit a szívét. - A szíved az én kezemben van. És... - hajoltam még közelebb. - Nem te lennél az első elnök, akit megölök. -
Továbbra se mozdultam. Éreztem, ahogy a szíve, amit sokakkal együtt én is csak legendának tartottam, az ujjaim közt dobban. Kétségbeesett és erőteljes dobbanások voltak. Ha kikapnám... talán még verne is egy darabig még.

Amúgy is akadozó lélegzetes bennszakadt, ahogy megnyomta a szívemet. Minden eddiginél nagyobb fájdalom hasított belém. Most már nem bírtam tartani magam, és felkiáltottam fájdalmamban. Agyam önmagától cselekedett, parancs nélkül, ahogy kiáradt belőle az erő, és szétnyitotta a nő öklét, ami a szívemet tartotta. Akkora erővel ömlött ki a nyitás képessége belőlem, hogy hallottam a nő ujjainak hangos roppanását, ahogy az ökle szétnyílt, s az apró csontok elpattantak a roppant erő alatt... Tudatomig közben alig jutottak el a szavai... Nem volnék az első Elnök...
- De egész biztosan én lennék az utolsó - hörögtem felismerhetetlen hangon.
Nyitottam, és hátrazuhantam, bele a kapuba, megy nem vezetett messzire... Nem maradt erőm. A szoba másik felében találtam magam, vérezve és összetörve. Túl sokat adtam ki magamból azért, hogy elengedjen...
- El...Elég! Gyógyíts meg! Akkor... Akkor mindketten élhetünk...

Felkiáltottam, ahogy ujjai minden apró csontja és porca szilánkokra robbant.
Hátráltam és hagytam, hogy a férfi belépjen a portálba, amit nyitott. Meglepetésemre, csak a szoba másik felére ment.
Mire ismét összeszorítottam ujjaimat, azok épek voltak.
- Vagy... innen nézem végig, ahogy elvérzel. Vajon mennyi ideig bírod nyitott mellkassal? - Végül, csak megindultam felé. Szemem visszanyerte eredeti színét és hajamat se hullámoztatta erőm a fejem körül.
- Meggyógyítsalak? És abból mégis mit tanulsz? - szavaim ellenére kinyúltam és összezártam a vágást, majd felrobbantottam a vitrint, amiben Jason, az italokat tartott és kireptettem egy üveg bort.

Láttam, hogy a nő lenyugszik. Eltűnt az a pokolbéli izzás a szeméből. Azt is láttam, hogy ujjai, bár ripityára törtek, másodpercek alatt helyrejöttek. Remény ébredt bennem. Akkor talán engem is tökéletesen helyre tud hozni... Nem kell műkézzel élnem... Meddig terjedhet a gyógyító ereje?
Forróság öntötte el a mellkasomat, ahogy a nő összezárta. Tudtam, éreztem, hogy nem fog hagyni meghalni. Abszurd hála öntött el emiatt, de elnyomtam magamban. Iszonyú fájdalmak közepette ülő helyzetbe tornásztam magam, hátamat a falnak vetve. Csonka karomat felé nyújtottam. Nem néztem könyörgőn, de parancsolón sem.
- Nekem már nem kell tanulnom, Blaire. Többet tudok, mint valaha. Fáj... Fáj a kezem...
Aztán erőt vettem magamon. Nem fogok könyörögni! Soha!
- A továbbiakban is... Igényt tartok... A Szolg... Á! A szolgálataidra. Mint asszisztens.... Em. Köztünk semmi... Nem... Változott. De... A jövőben... Ne hagyj... Nyomokat. Mert akkor valamelyikünk meg fog... Halni. Nem kívánok az ellenséged lenni. Te sem... Kívánhatsz magadnak... Mert... Másodszorra talán... Nem lesz ilyen... Könnyű dolgod. És most... Most meztelenül akarlak látni.
Aztán elhallgattam, minden erőm elvette a beszéd, és, hogy ne ordítsak fájdalmamban. A karom még mindig felé nyújtottam. Valamiért felizgatott a gondolat, hogy mindezek után a magamévá tehetem. Talán... Egyfajta uralkodás? Meglehet... Vagy csak énem sötétebbik részének túlzottan imponált a kegyetlensége...

Nem bajlódtam pohárral. Az erőmmel robbantottam le az üveg száját és kezdtem inni. Persze megvágott. De nem zavart. A fájdalom édes volt, ellentétben a borral,és mindig annak a jele, hogy élsz. A seb pedig, begyógyul.
Sejtettem mi zajlik le benne. Kíváncsiság. Sértettség. Fájdalom. Megalázottság.
Aztán megláttam a felém nyújtott kezet, de még nem tettem semmit. Csak hallgattam, mit mond.
Oldalra döntöttem a fejem és lassan indultam felé. Egy szót sem szóltam. Megragadtam a kezét... azt, ami maradt belőle és erősen megszorítottam, majd leguggoltam a férfihoz és megcsókoltam. Ezzel együtt persze a karját is elkezdtem újra kinöveszteni. Nem siettem el. Érezze minden egyes apró porc újraéledését.

A fájdalomködén át is elképedést éreztem. Ekkora erő... Potenciálisan talán még az enyémnél is nagyobb, és mindenképpen sokkal jobban használható harci célokra... Ha hangosan nem is, de magamban el kellett ismernem. hogy Blaire ereje megijeszt. Regenerálódik. Gyógyít. A kettő nyilván ugyanannak a képességnek a két kivetülése, de ha összerakjuk... Ekkora erő csak sok idő alatt jön össze. Minél idősebb valaki, annál több a tudása, tapasztalata és annál nagyobb az ereje. Ekkora erő... És regenerálódik, tehát valószínűleg nem öregszik... Beleszédültem a feltételezésbe.
Összeszorított foggal tűrtem, ahogy megszorongatta a csonkot a karom végén, aztán minden dühömet és fájdalmamat beleadtam a szenvedélyes csókba. Ép kezem a hajába túrt, majd markolt, és átfutott rajtam, hogy most megölhetném, szétnyithatnám a koponyáját és belemarkolhatnék az agyába, amit még ő sm tudna helyrehozni... De nem tettem. Helyette csókoltam, és hagytam, hogy tegye a dolgát, hogy meggyógyítson. Túl érdekes és túl hasznos lehet ahhoz, hogy bosszúból, gyerekes dühből végezzek vele...

Éreztem, ahogy az ujjaim alatt a porcok új életre kelnek. Az erek és minden apró in testet ölt, majd azokra a bőr újabb és újabb rétege feszül. Aztán barázdálni kezdett. A férfi keze bár új lett, a régitől semmiben nem tért el... vagy mégis? Fiatalabb, egészségesebb kéz nyugodott a férfi csuklóján.
Nem az időt forgattam vissza. A kezen nem volt se sérülés, se más, az idő múlásával kialakuló sajátosság. Egy felnőtt férfi keze volt, de ha megvizsgálnák, azt mondanák egy újszülötté. Hisz a sejtjei, csak eben a pillanban keletkeztek.
A csók egyszerre volt fájdalmas és érzéki. A férfi minden ereje, visszafolyotott lélegzete benne volt. És az én elégedett mosolyom...

Elszakítottam ajkaimat a nőéitől, bár éreztem testem sürgetését, hogy ne várjak, azonnal tegyem meg, amit meg akarok tenni. De vártam. Szemem elé emeltem az immár egészséges kezemet. Ujjaimat ökölbe szorítottam, majd ellazítottam. Ujjaimmal hegyével végigsimítottam a nő arcán. Kicsit még remegett a kezem, de ezt afféle utólagos sokknak, poszttraumás stressznek tudtam be. Aztán új kezemet végigfuttattam a nő oldalán, de a csípőjéig, aztán a fenekéig. Igen... Az új kezem jó erősen tud markolni.
Utána magamhoz húztam a nőt, megint megcsókoltam, és közben nyitottam egy kaput. Így, fájdalom nélkül sokkal könnyebben ment. Magammal rántottam őt, s mert a célzás kicsit hibás volt (izgalmi állapotban megesik) jó méternyi magasságból zuhantunk az ágyamra.

Nem lepődtem volna meg, ha a férfi az új kezével gyakorolható erejét rögtön ki is próbálja... rajtam. E helyett azonban az történt, amit én is akartam. Ahogy keze a testemet fedezte fel, éreztem, hogy a vágy egyre kínzóbbá válik.
A következő pillanatban már repültünk. Olyan erővel csapódtunk az ágyra, hogy csodáltam, hogy az nem esik darabokra. De személy szerint én nem éreztem a fájdalmat. Elnyomta a sürgetés.
A férfi ruhái cafatokban kezdtek körülöttünk repkedni, de ekkor már a kezem, Jason legérzékenyebb részén kalandozott, miközben újra heves csókban forrtunk össze.

+18

Meglepett Blaire hevessége. Úgy tűnt, a kegyetlenség őt is felizgatja. Erről eszembe jutott valami. Valami, amit talán érdekes volna kipróbálni.. Érdekes, bár kockázatos, az előző események tükrében. Csakhogy túl voltam azon, hogy érdekeljen a kockázat. Mily lassan is tanulnak még a legbölcsebbek is...
Kezemmel, mely még mindig a hajában kalandozott, most hátrarántottam a fejét, hogy megcsókolhassam a torka alatti kis mélyedést. Aztán végighúztam a ruháján a kezem, csakúgy, mint nemrég Morganáén, s a nő ruhái szétnyíltam. A melltartója is szétpattant érintésem alatt, s én megmarkoltam egyik mellét, aztán átfordítottam őt, hogy felette lehessek. Megint megcsókoltam azt a kis bemélyedést, majd az egyik mellbimbóját, aztán a hasát, a köldökét... És így haladtam lefelé, hogy aztán visszatérjek, egy magasságba vele. Ekkor vettem észre, hogy rajtam már nincs is ruha.
- Hány éves vagy?

[img][/img]

Hangosan felsóhajtottam, ahogy erősen hátra rántotta a fejem és ajkaival rátalált a torkom alatti lágy,érzékeny részre. Az érintésébe beleremegtem és csak vártam a folytatást. Hogy a ruháim eltűntek rólam, észre se vettem, csak mikor már a férfi kezében volt a mellem. Meglovagoltam a vágy hullámait, és a meglepő élvezetek egymást érték.
Halkan, de annál hosszabban sikoltottam fel, mikor nyelvével kezdte izgatni a mellbimbómat és ezzel együtt az orgazmus első hullámát is magával hozta.
Aztán... megrökönyödtem a kérdését hallva. Vidámság és egy fajta női büszkeség is munkált bennem.
- Negyvenkettő... - leheltem. Elvégre, mindenki annyi, amennyinek érzi magát.