Jason lakosztály

+18

Halkan felnevettem, miközben új kezem egyik hosszú ujja finoman végigvándorolt a Vénusz-dombján, le az érzékeny részekre. Nem időztem ott sokáig, épp csak egy gyors simítás erejéig. Oda mást szántam...
Finoman, gyakorlottan csusszantam belé. Nem volt tapogatózás, ügyetlenkedés... Nem voltuk már kezdő szeretők. Felrémlett előttem, hogy nemrég egy másik férfival volt, de úgy döntöttem, most ez nem zavar.
Megragadtam a csuklóit, és a feje fölött tartottam a két kezét. Erősen megcsókoltam. Aztán, a mozgást lassú ütemben tartva, újra megkérdeztem.
- És igazából hány éves vagy?

Az érintése lágy volt és követelőző. Ideális levezetése az első kielégülésnek. De nem volt időm a megkönnyebbülésre, hisz ekkor már a férfi tovább is lépett. Éreztem, ahogy lassan, lágyan összeolvadunk, úgy, ahogy ezelőtt már számtalanszor... na persze azt megvártam, hogy nagykorú legyen, csalt mosolyt arcomra az emlék. Azt azért meg kell hagyni, hogy ritka jó vele a szeretkezés...
A mozgása lassú, szinte már kínzó volt. Hogy tudatosan-e, csakhogy eláruljam az igazat, nem tudtam. De el tudtam képzelni.
- Na jó... valójában már 44 vagyok. - feleletem lihegve, ám mosolyogva.

+18

Lustán elmosolyodtam, miközben egyre gyorsabban mozgattam a csípőmet. A szívverésem felgyorsult, éreztem, hogy rohan a vér az ereimben. Eszembe jutott, hogy épp annak a nőnek szerzek örömet, aki nemrég hajszálnyira volt attól, hogy ezt a szívverést örökre elállítsa... De ettől csak még gyorsabban mozogtam. Arcom a nő mellei közé temettem, a számba vettem az egyik mellbimbóját. Utána újra, immár harmadszorra feltettem a kérdést.
- Hány... Éves...Vagy?
Éreztem, hogy közeledik a csúcspont.

Nem tudom hogy várhatta, hogy válaszolok, amikor mér a nyelés is nehézséget okozott. Átöleltem a férfit, mikor az a fejét melleim közé fúrta és úgy válaszoltam.
- Illetlenség... egy nőtől... megkérdezni a korát... Negyvennégy,... és lezártuk a témát! - Testem ívben megfeszült.
Jó érzés volt tudni, hogy hazudni még akkor is tudok, ha éppen... mást nem nagyon. Persze Jason belenézhet az elmémbe, de ott kort nem talál. Csak emlékeket...
Ahogy a tempó egyre nőtt, éreztem, hogy már nem tudom tovább elodázni a kielégülést. Hangos sikoltás kíséretében adtam át magam az orgazmus varázslatos érzésének.

+18

Még gyorsabban mozogtam, és gondolataim immár a tudatosság határára sodródtak. Kezdtem elveszíteni a kontrollt, ahogy a nő megfeszült alattam... Már nem kell sok... De valahogy megőriztem az eszem. Szükségem volt rá, hogy beléphessek a nő fejébe, hogy lássak...
Az időzítés rossz volt, vagy talán éppen jó. Épp akkor pillantottam az elméjébe, amikor minden idegvégződését elöntötte a kéj... Így neklem is jutott belőle. Az érzés intenzivitása óriási volt, egy pillanatra két embrnek érzetem magam... Aztán pedig valahogy belezökkentem Blaire emlékeinek tárába Emlékek, emlékek, emlékek... Rengeteg emlék. Több, mint amit bármely más telepatánál láttam eddig...
- Szóval... Negyvennégy. - mondtam, mikor lihegve legördültem róla. - Ahogy akarod.

Az aktus, fantasztikus volt. Felélénkített. Bár némi vérrel biztos jobb lett volna.
Tudtam, hogy Jason az elmémben járt. Elég gyakorlott már ugyan a férfi, hogy fedje el a nyomait, de most másra koncentrált. Elég furcsa dolog, hogy egy orgazmus közepén lepereg az ember előtt az élete... Hogy utána még él, az meglepő izgalmat ébreszt.
- Igen. Negyvennégy. - lihegtem én is, majd felültem az ágyban.
Mázli, hogy sokat keresek, mert igen sokszor kell cserélni a ruhatáramat.
Azt hiszem, az apjának is annyit mondtam anno...

Nem tudtam, hogy felfedezte-e a behatolásomat... Mármint az elméjébe. Ha így is volt, úgy tűnt, nem kíván bosszút állni érte. Nem baj... Nem biztos, hogy a következő dührohamát is mindketten élve vészeljük át. Egy viszont egészen biztos: mostantól sokkal, de sokkal jobban oda fogok figyelni erre a nőre...
- Akárhány éves is vagy, ehhez a dologhoz fantasztikusan értesz - mondtam, meztelen teste felé intve nagy általánosságban. Aztán kezemet az egyik combjára tettem.
- Ki volt a másik Elnök, akit szolgáltál? Azt mondtad, nem én vagyok az első.
Erre valóban kíváncsi voltam. Az egyik előző Elnök hivatalosan eltűnt, és amikor holttá nyilvánították, újat választottak helyette... Talán ő tudja, mi történt vele?

Egy széles mosollyal jutalmaztam a bókot, bár hátsó szándékot feltételeztem mögötte. És nem is váratott magára sokat...
- Azt csak úgy mondtam, hogy megijesszelek... - legyintettem, majd gyengéden lesöpörtem a kezét a combomról. Nem hiányzott, hogy belém nézzen. - Az eltűnt elnökről sem tudok semmit... nem ismertük egymást, se közelről, se távolról, se behatóan... - vigyorogtam.
Igazat mondtam. Akkortájt én épp a Földön voltam, egy csodás tengerparton, ahol egész nap koktélokat szürcsöltem és a kék tengerben fürödtem. Kívánságomat pedig izmos, aranybarna férfiak lesték...
Ezzel telt úgy ötven évem... Jason apjának pénzéből, mindig más helyen, de nyaralással. Hisz hivatalosan én is eltűntem... majd halottá nyilvánítottak.

Blaire nem bízott bennem, bár ha igazságosak akarunk lenni, meg kell jegyezünk, hogy erre nem is volt semmi oka. A kezemet is lesöpörte magáról. Mintha nem tudnék akkor belenézni, amikor csak kedvem tartja... Bár tény, hogy most valóban az volt a szándékom, ellenőrzöm a válasza őszinteségét. Hiába, túl jól ismer... És ez még okozhat gondokat a jövőben. Talán okosabb volna megszabadulni tőle... De túl erős, így jól jöhet fegyverként. És túl jó az ágyban... Kár volna érte. Egyelőre.
Egy szavát sem hittem. Én erős képességgel rendelkezem, de ahhoz, hogy valaki olyan elképesztő erőre tegyen szert, mint a nő, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok fáradtságos munkája, gyakorlása kell. Nem, nem negyvennégy éves. Talán inkább kétszáz. Vagy még több. Annyi bizonyos, hogy az alapján, amit az agyában láttam, sokkalta öregebb nálam vagy akár a legöregebb telepatánál is.
- Gondolod, hogy amikor felnyitva és megcsonkítva feküdtem a lábaid előtt, mint egy tehetetlen kisbaba, szükség volt arra, hogy még jobban rám ijessz? Ez egy kicsit sántít, nem gondolod, Blaire?
Mi legyen? Szeretkezzek vele még egyszer, hátha még több titkát tudom meg? Csábító gondolat... De talán anélkül is menni fog. Sosem szerencsés a munkát keverni a szórakozással.
Meglepve hallgattam, amit mondott. Vagy túlságosan is jól ismer, tényleg veszélyesen jól, vagy gondolatolvasó. Amitől csak még sokkal veszélyesebb volna...
- Pedig téged behatóan ismerni nagy öröm, Blaire - mondtam, hogy eltereljem a figyelmet a meglepetésemről.

Bár továbbra is bókok hagyták el száját, tudtam, éreztem, valami más van a háttérben. Főleg, hogy csupa olyan dolgot mondott, amit hallani akartam.
Sejtettem, hogy a jövőt mérlegeli, hogy hogyan tovább. Veszély faktor voltam. Egy elem, amit nem irányíthat. Okozhatom sikerét vagy akár bukását is.
Nem bíztam benne, ahogy nyilván már ő se bennem.
De az, amit mondott egy emléket idézett bennem: ahogy őt, Jasont, a karjaimban tartom, mikor még csak csecsemő volt. Ahogy az anyja undorral az arcán átnyújtja nekem, és az, ahogy én az árvaház kapujában lerakom.

Láttam, hogy valamin elgondolkodott. Ismertem ezt az arckifejezést, bár ő talán nem is tudott róla. Most már tudtam is, mihez köthetem: emlékekhez. Hiszen abból bőven volt neki.
Nos igen. Jól ismertem a nőt, a gesztusait, a mozdulatait, hogy hol kell megérintenem... Nem volt ez szerelem, természetesen. De akkor is... Kiismertem már annyira, amennyire ennyi idő alatt ki lehet.
Nevetséges lett volna, ha megérintem az arcán, és megkérdezem, mi bántja. A gyengédségnek a mi kapcsolatunkban, már ha ezt annak lehet nevezni, nem volt szerepe. Máshogy cselekedtem hát. Átnyúltam a háta mögött, magamhoz húztam és megcsókoltam.
- Nagyon elrévedt...
Ekkor villant belém a kép. A nő, akinek a szeme... A szeme az enyém... És egy árvaház... És a kisbaba, aki akár én is lehetek...
- Mi volt ez? Mi volt az, amit láttam?
Megragadtam a csuklóját, és egészen közel hajoltam az arcához, de most eszemben sem volt megcsókolni.
- Válaszolj! - parancsoltam.

Óvatlan voltam. Csak egy pillanatig nem figyeltem és ez elég volt a férfinak, hogy belépjem az elmémbe. És mindezt egy csókkal álcázni és kivitelezni... szánalmasnak éreztem. A férfit is és magamat is.
Düh és némi pánik is erőt vett rajtam.
- Ez az volt, aminek látszott. - szűrtem a fogaim közt, ahogy az arcát csak pár centi választotta el az enyémtől. - Akit láttál... csak egy nő, akinek megtettem egy szívességet. Nagyon, nagyon, nagyon rég. - azaz, pont, hogy nem tettem meg. A gyermek halálát kívánta. De én nem teljesítettem követelését. Becsaptam őt... pedig a barátom volt.
- És most engedj el, mielőtt valami olyat tépek le, ami mindkettőnknek hiányozna.

Akaratlanul is elvigyorodtam szavai hallatán. Hiába, a férfiúi hiúság... De aztán lehervadt a mosoly az arcomról. A nő szemébe néztem, de a kezét elengedtem. Nem akartam belé pillantani, talán, mert féltem tőle, hogy mit látnék.
- Az a kisbaba... Az árvaház... Láttam a kapuját. Ott nőttem fel. Blaire... Válaszolnod kell... Én voltam az a gyerek, igaz? Te ismered a szüleimet, ugye?
Sosem hittem volna, hogy ennek a nagy, örökké kísértő kérdésnek a válaszát pont az ágyasomtól fogom megkapni. De most mindennél fontosabbnak tűnt, hogy választ adjon. Tudni akartam. Tudnom kellett!

Mélyen magamba néztem... és ott ürességet és átható feketeséget találtam. Pont, ahogy hagytam. Megsajnálhattam volna, ha nem ismerném, és ha érdekelnének az érzései. Emellett okom volt rá, hogy hallgattam ezidáig. És továbbra is így láttam jónak.
Kezemet a férfiéra helyeztem, gondolataimat pedig... magamra tereltem. Méghozzá meztelen önmagamra. Hiába... ami tökéletes, az tökéletes. - Jason. Sajnálom, de... nem te voltál az a kisbaba. - Valami belém mart a hazugság nyomán. Ilyen még sose fordult elő.
- Az a baba, egy barátnőm lánya volt. Már halott. Három napra rá, hogy az árvaháznál leraktam, meghalt. Akárcsak a szülei.

Megfogta a kezem. Értettem a gesztus értelmét. Azt akarta, hogy lássam, mire gondol. Hogy higgyek neki. De én mást láttam... Vagy azt, amit láttatni akart, vagy azt, amit én akartam, bár ennek nem sok értelme lett volna, hiszen a valóságban is meztelen volt... De ez a lényegen mit sem változtatott. Természetesen újra megkívántam őt. De hát nem voltam állat. Megálljt parancsoltam máris elkalandozó kezemnek, de az elméjébe nem mertem újra belenézni. Ha az előző szeretkezésünk emlékét tárná elém, nem bírnék magammal, és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Nem tudom, hihetek-e neked, Blaire. Sokat hazudtál nekem, másoknak meg még többet. Csak akkor vagy őszinte, ha az érdekeid megkívánják.
Felálltam. Ha tudtam volna, az ablakhoz lépek, de itt nem volt ablak, csak a nappaliban. Szép panorámám volt New Londonra, bár ilyen magasból csak valami pókhálómintának tűnt.
- És nem tudom, most őszinte vagy-e - mondtam végül háttal neki, az éjjeliszekrényre támaszkodva.

Volt egy tervem... sebaj. A lényeg, hogy a jelek szerint nem látott belém olyan alapossággal, hogy meglássa az igazságot. Mikor felállt az irányába fordultam. - Nem tagadom. Sokszor és sokat hazudtam. És... mindenkinek. - Ez utóbbi gondolat marta kicsit a torkomat. Norah... A legjobb barátom volt, akinek, mikor utoljára láttam. hazudtam. És minden alkalommal, mikor Jasonra nézek, a hibámra nézek. De Norah, valahol biztos számított erre, vagy, hogy egy nap becsapom. Hisz a skorpió is megmarta a teknőst... mert az a természete.
- Nem állítom, hogy most igazat mondtam. De, ha valóban hazudtam, annak meg van az oka.

Dühösen fordultam a nő felé.
- Nem érdekelnek az okaid - kiabáltam, s öklömmel az éjjeliszekrényre csaptam, mire annak kinyílt minden fiókja - Jogom van tudni, hogy honnan és kitől származom, és ha te ezt tudod, Elnökként megparancsolom, hogy most azonnal mond meg, különben rád uszítom a műhold őrségét, világos?
Megint elöntött a düh. Gyakran megesett velem. De ez... Hogy meri... hogy merészelni eltitkolni, amit tud?
- Nem rendelkezhetsz élet és halál fölött, és nem döntheted el azt sem, ki mit tudhat! Azonnal felelj a kérdésemre!

Most már én is ideges voltam. Az indokaim és a döntéseim rám tartoznak csak. Dühöse álltam fel és rángattam le a paplant az ágyról. Magam köré tekertem, majd az ajtóhoz indultam. - Egy hisztis gyerek vagy! Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz! Nem rendelkezel felettem se, se pedig a tetteim, döntéseim felett. Ha valamit is tudok, azt jogomban áll megtartanom magamnak... Meg kellett volna ölnöm téged. - szűrtem halkan a fogaim közt, az utolsó mondatot.

Kezeim ökölbe szorultak. a nyugodt, békés szeretkezés utáni hangulat elillant belőlem, és csak a düh maradt meg. Talán ágyasnak jó, és nyilvánvalóan nagy ereje van... De fegyelmezetlen és irányíthatatlan. Nem engedhetem meg, hogy ne tiszteljen. De hogyan tanítsak tiszteletre valakit, akit nem lehet érdemben megsebezni, és akiről leperegnek a sértések, indokok?
- Te sem állsz felettem, sem senki más felett! Lehet, hogy van erőd, de attól még csak egy egyszerű szajha vagy! Ekkora erővel réges-rég nagy lehetnél, rengeteg hatalom birtokosa! Tudod jól, ahogy én is tudom, miért maradsz háttérben! Mert hatalommal rendelkező férfiak ágyából élvezni az ezzel járó előnyöket sokkal könnyebb, mint kockáztatni és megpróbálni tenni valamit, igaz? Gyáva vagy és megkeseredett, Blaire, ráadásul ostoba is, ha azt hiszed, hogy előttem bármit is eltitkolhatsz. Engem nem érdekel a büszkeséged vagy az, mennyi arroganciát szedtél fel az évek során. Telepata vagy, s mint ilyen, kötelességed engedelmeskedni a választott vezetődnek. Mellesleg, ha nem teszed, vagy megölsz helyben, és valószínűleg te is belehalsz, vagy pedig megkeserítem az életed!
Előbbre léptem. Lángolt bennem az indulat.
- Nem tűröm az engedetlenséget még tőled sem, világos?

Hangosan felordítottam, és az önkontrollom elpárolgott. A lepedő lehullt rólam, ahogy a levegőbe emelkedtem. Vörösen szikrázó szemmel fordultam Jason felé. A férfi mindkét karját, egyetlen gondolattal törtem el, vállból indulva végig, minden csontot. Majd a falhoz préseltem.
- Ide figyelj te kis patkány! - mennydörögtem. - Csak miattam lettél az, aki. Nélkülem egy senki lennél! Ha nem is haltál volna meg, akkor is csak egy utcai lelenc lennél! Én határoztam úgy, hogy élhetsz, szegve meg ezzel az adott szavam! Csak egy tolvaj vagy, egy élősködő a világon!

Megint kezdődött elölről az egész. Blaire-nek nem volt önuralma. De az enyémre is volt némi panasz...
Összeszorított fogaim között ordítottam fel a fájdalomtól. Éreztem, hogy forró könnyek gyűlnek a szemembe. Túl sok fájdalom ért már ma... De nem engedem, hogy ez a nő, ez a gyönyörű, meztelen boszorkány még egyszer legyőzzön. Eltörte a kezem... De az elmémet nem tudja megtörni. És az erőm ott lakik, mélyen a személyiségem és múltam alatt, bent, a tudatom legmélyén. És most elő akart törni...
Kaput nyitottam a hátam mögött, kihasználva a nő nyomását. az ő háta mögé érkeztem, és a lendület neki repített, mindkettőnket lesodort a lábunkról. Feltártam Blaire elméjét. Bukfencezve bukdácsoltunk végig a szobán, én üvöltve törött karjaim mozgásának fájdalmától. De mást is csináltam, még a pokoli fájdalom ellenére is... Keresni kezdtem. Megkerestem Blaire életének minden szomorú pillanatát, kezdve az előbb említett, megszegett ígérettel, végig minden megaláztatáson, kudarcon és vereségen át. Láttam, és tudtam, hogy ő is látja, átéi újra az összes fájdalmas emlékét, mert nem próbáltam elrejteni a behatolásomat, sőt, igyekeztem, hogy minél inkább észrevegye...

A férfi lendülete kezdett sodorni, át a szobán. Próbáltam ellökni magamtól, de fizikai ereje az enyém felett állt. Az előbbi düh, és erőkitörésem pedig nagyon meggyengített. Ordítottam, ahogy az emlékek ismét feltörtek bennem. A tanítóm... és, ahogy feldarabolom. Jason apja, és a szüleim. Egyetlen barátnőm Norah összetörve és megkeményedve. Nem hittem, hogy bármi fäjni tudna még, vagy, hogy ilyen érzések még élnek bennem. De Norah... öt szerettem.
Arréb gurultam, el a férfitól, aki bármikor megölhetett volna. Ahogy én, úgy ő se szentimentalitásból nem tette. Méltó ellenfélként és felhasználható eszközként tekintettünk egymásra.

Estünkben szétváltunk, és én az egyik törött csontú kezemmel nekicsapódtam a falnak. Felordítottam. Máris tudtam, hogy veszítettem. Nem értem el őt, a kezemet sem tudtam mozdítani a törött csontok miatt. Próbáltam talpra vergődni, de valóban csak vergődés lett belőle. Felállni, vagy tovább harcolni nem tudtam. Hibáztam... Amikor megtehettem, fel kellett volna nyitnom a koponyáját vagy átlöknöm őt egy kapun a Napba. Most már mindegy. Feküdtem, és vártam, mit fog tenni.
- És most? Megölsz? Aztán folytatod ugyanúgy az életed? Vagy pedig végre tovább lépsz, és együtt felemelkedünk, olyan magasságokba, amiket még te sem ismersz?

A falig kúsztam, majd ülőhelyzetbe tornáztam magam. Kezemmel a hajamba szántottam, hogy ne lógjon az arcomba. Valamelyest sikerült le is higgadnom. Valamit éreztem az ajkam felett. Felnyúltam, és, ahogy kezemet visszahúztam, ujjaimon megcsillant a vérem. Na szuper... - Ha annyi pénzem volna, ahányszor ezt az ajánlatot hallottam... Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. - mondtam. Persze ez nem teljesen volt igaz. Az előbb nagyon is végezni akartam vele.
- Nem akarok se veled, se mással felemelkedni. És erre meg van, a magam jó oka. Nem kedvelem a nyilvánosságot, és ami hatalmat a háttérből gyakorok pont elég, és több, mint amit te, vagy bárki más ajánlani tud. Évszázadok óta alakítom a telepaták sorsát. - Nem volt már okom tagadni, hisz látta.

Gúnyosan felhorkantam.
- Alakítod a telepaták sorsát... Remek munkát végeztél, mondhatom. Mi vagyunk a legfejlettebb és legcivilizáltabb faj. A metamorfok, azok a szerencsétlen félállatok nem érnek fel hozzánk. A morák még csak nem is mennek emberszámba, sötétben bujkálók gyülekezete... Az emberek pedig... Róluk jobb nem is beszélni.
Feljebb tornásztam magam, ami kezek nélkül nem volt könnyű. Vicsorítottam a fájdalomtól.
- Nem értesz engem, Blaire. Én változást akarok. És segíthetsz nekem. Talán szeretsz a háttérben maradni, de el fog jönni az idő, amikor ezt már nem teheted meg. Miért ne lehetne most? És most légy szíves, gyógyítsd meg a karjaimat. Szükségem van rájuk.