Étterem

- Idegesítő kollégák - legyintettem - Hát persze, hogy idegesítőek. Csak mert a történelemkönyv mást mond, mint én... Vajon aki azt a könyvet írta, ott volt a D-napon? Fogadjunk, hogy nem... De az ilyesmi csak apró kellemetlenség.
Intettem a pincérnek.
- Egy üveggel abból, amit a hölgy iszik. Remélem, Keitha, nem sietsz vissza dolgozni... Akkor egyedül kéne meginnom. Szóval nem, nem a kollégák, bár velük is van elég bajom... Találkoztam egy nővel. Azt mondta, gyilkos, én pedig nem hittem neki. Aztán ledobott az Empire State Buildingről. Szóval nincs kizárva, hogy tényleg gyilkos...
Megjött a bor. Töltöttem magamnak, udvariatlanul először, majd kérdőn felvonva a szemöldököm, a nő felé nyújtottam, hogy tölthessek neki, ha kér.

-Ismered a régi mondást, nem? "Nekem hiszel, vagy a szemednek?" -kortyoltam az italomból, ezzel ki is ürítve a poharamat.
Lehalkítottam a hangom, majd úgy folytattam- Egyébként a viccet félre téve, tudják a titkodat? Hogy hány éves vagy? Hogy miket éltél át? Hogy ott voltál? Nálunk csupán 1-2 kollégám tud a dologról, akikkel jobban kijövök, szóval a többiek felől itt is megy a hitetlenkedés, hogy mi alapján állítok én ezt meg azt... Szóval átérzem a helyzetedet. Bár... nálad talán komolyabb a dolog, lévén, hogy nem felejtesz...
Hogy sietek-e? Nem szeretek késni, de... ezt a mai, felgyorsult, rohanó világot is utálom, na meg ki tudja, mikor tudunk megint így összefutni?
-Azt hiszem, megoldható, hogy kicsit tovább maradjak. Délelőtt egész jól haladtam a munkával, Ha meg valami gáz van és keresnének, pár perc alatt visszaérek.
Ahogy a nőre terelődik a szó, magamban már szinte elmosolyodok, hogy "nézzenek csak oda, Holmes végre randizik valakivel", ám a többit hallva egyből elkomorodott a tekintetem.
-Igen, nagyon úgy tűnik... -adtam igazat neki, ahogy közelebb toltam az üres poharam, majd ha töltött, köszönetképp biccentettem egyet- Edward, jobban kéne vigyáznod, ez nem játék. Miért akart megölni? Mibe... mibe keveredtél? És mit kerestél te egyáltalán az Emire State Building tetején?

- Igen, Woody Allan mondta... Fura fickó volt, kicsit labilis, de azért jó szívű. Volt némi önbizalom-hiánya, de hát kinek nincs? A titkomat? Nem. Én soha senkinek nem mondom el... - eszembe jutott Helena, a gyilkos, akinek majdnem mégis kikotyogtam - Legalábbis többnyire nem. ÉS igen... A Savant-szindróma néha áldás, de a legtöbbször átok. Nyomozónak kéne állnom, ott jól lehet hasznosítani... Igaz, voltam már nyomozó. Nem, nem Sherlock Holmes, mielőtt megkérdeznéd, ő nem létezett... Az voltam, akiről a jó öreg Arthur mintázta. Régi történet... Na mindegy. Inkább igyunk.
Mindig is furcsának tartottam, hogy Keitha elárulja a titkát, de mindenki úgy éli meg leviatán-mivoltát, ahogy neki tetszik.
A válaszára bólintottam, és töltöttem neki még egy pohár bort. A sajátomat, bár nem volt szokásom, egy húzásra felhajtottam. Utána új adagot töltöttem magamnak.
- Az Empire State Building tetején? Hát... Szép a kilátás. Tudod, nem mindenkinek adatik meg, hogy repülhessen... A nő meg arra járt. Először azt hittem, romantikus találkozás lesz... Aztán meg arra gondoltam, talán Gyűjtő. Miért, te bevetted, hogy mind halott? Utána meg rám bocsátott valami látomást vagy illúziót, mire én leugrottam. Pedig túl szép volt gyilkosnak - csóváltam a fejem.

-Hm, szóval ő mondta? Ma is tanultam valami újat.
A Sherlock Holmes-os kis beszámolóján jót mosolyogtam magamban.
-És, milyen érzés, hogy valaki könyvet írt rólad? Vagyis, ez így nem pontos. A főszereplőt rólad másolta? Jut eszembe, a könyv többi karakterét meg az akkori ismerőseidről másolta?
Amikor Edward inkább az ivásra terelte a szót, koccintásra emeltem a poharam, ám amikor megláttam, hogy a férfi hogy húzza le egy szuszra az egész pohárral, kis híján félrenyeltem. Bár kissé furcsállottam a viselkedését, de inkább nem tettem szóvé. Lehet, hogy ha engem is megpróbáltak volna megölni, hasonlóan furán viselkednék. Nem tudom, az utóbbi pár évtizedben senki sem próbálkozott...
-Figyelj, én már felajánlottam, nem egyszer. Ha repülni szeretnél, csak szólj, aztán elintézem neked. -jegyeztem meg vigyorogva- Pár napja is "megreptettem" egy "régi ismerősömet", és még csak el sem ejtettem, egyszer sem! Pedig ha láttad volna, hogy azok milyen figurák voltak... -kortyoltam bele elmerengve az italomba- Na mindegy. A gyűjrők? Ez jó kérdés... Annyira még nem gondolkoztam el rajta, de ha mi itt vagyunk, miért ne élhetnének ők is? Úgy értem, hogy hiába a háború, azért rengeteg dolog túlélte a pusztítást. Gondolom ők is kevesen maradtak, aztán jobbnak látják rejtőzködni, mielőtt még kiírtják őket... Vagy csak megint én aggódok túl mindent. Mindenesetre kár, hogy így alakult a találkátok, de... várj csak? Ha leugrottál, hogy élted túl? Kicsit estél, vagy alakot váltottál? És... a reptetős témához visszatérve, nincs neked véletlenül olyan "ismerősöd", akinek a tűz az eleme?

//Anastasianak//


Mikor eltűntek a sarkon a kocsival, máris telefonálni kezdtem. Béreltem egy autót és az Ana-val megbeszélt helyszínre furikáztam, megállva a wc ablaka alatt, előkészítve a ruháit, hogy gyorsan át tudjon öltözni. Azért én még betértem egy üzletbe is, és vettem egy kényelmes edzőcipőt, mert sejtettem, hogy azért magas sarkúba nem lesz jó lépcsőt mászni, habár szívesen vittem is volna fel kézbe őt.
Aztán várakozni kezdtem, figyelve, mikor jelenik meg az ablakban, hogy segítsek majd kimászni.

*A fél siker is siker. Eljutni már sikerült az étteremig. Ryan a hátam mögött állt meg, ahogy helyet foglaltam az étteremben. Nem kértem egyelőre semmit, hisz vártam valakit. Ám legnagyobb sajnálatomra az a valaki késet. Az igazság az, hogy soha nem is fog megérkezni, hisz nem tudom, hogy kinek kéne. Üldögéltem egy jó negyed órát és az étlapot böngésztem, mintha nagyon meg akarnám érteni, hogy melyik ételben mi van. Na, nem… kicsit sem érdekelt. Bár tény, hogy hangulatos hely és valószínűleg vissza is fogok térni. De nem most. Mikor meguntam, csak felálltam és kisétáltam a mosdóba. Ryan követett, de az ajtó előtt megállt. Semmi hiba nem volt ebben és ezért aztán igazán nem szólhatok, az már feltűnő lenne. Na de mients csukódott mögöttem az ajtó, már kerestem is az egyik fülkét. Tető lecsuk, ablak kinyit Én meg már igyekeztem is felmászni. Nos… nem volt hegymászó az őseim között az már fix. Ráléptem a tartály tetejére és bíztam benne, hogy nem roppan össze alattam. Szoknya hátránya; Ahogy átlendítettem az egyik lábam már feljebb is csúszott. De azért kitettem a másikat is. Na már csak innen kell lejutni… ugorni nem ugorhatok, akkor a korházba kötünk ki. Így vártam és reméltem Jimmy hamar észre vesz, akár hol is legyen… *

Nem kellett sokáig várakoznom, mert nem sokára kinyílt egy ablak, úgy körülbelül 2 méterre a földtől és először megjelent benn egy harisnyás láb, aztán még egy és szép lassan előtűnt Ana is, majd a derekáig felcsúszott szoknyában, ami valljuk be nagyon is szemet gyönyörködtető látvány volt. Mosolyogva néztem gyorsan körül, majd kiugrottam a kocsiból és pár lépéssel az ablak alá értem.
- No csak, no csak! – szólaltam meg elmélyítve a hangomat, hogy egy kicsit megtréfáljam Ana-t. – Csak nem valaki szökni akar?
De aztán nem bírtam tovább, halkan felnevettem.
- Csak ugorj le édes, ígérem elkaplak. – néztem fel rá, hogy vajon most már felismert-e és, hogy mer-e ugrani. – Ha lent vagy, itt vár a kocsi és már mehetünk is, mielőtt Ryan-nak hiányozni kezdenél.
Ha elszánja magát és ugrik, akkor tényleg gyorsan elkapom és a kocsiba vágva magunkat hamar elhúzok a környékről, becélozva a tornyot.
- Vettem neked valamit, ott van a hátsó ülésen a táska mellett szerintem azt sem árt átcserélni a lépcsőmászás előtt. – csókolom meg hevesen, hiszen egészen felvillanyozott ez a kis akció.
- Ja és, nagyon szép fehérneműd van. – tettem hozzá kajánul.

*Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, amikor a mély hang megszólalt. Oké, nem estem kétségbe, hogy visszafelé kezdjek el mászni. De akkor is, semmi ismerős nem volt a hangban. Abban nem…*
- Ha gonoszt akarsz játszani, akkor legközelebb változtass a testtartásodon is. * Vigyorogtam le, de kicsit sem fűlött a fogam ahhoz, hogy kiugorjak. Nem érdekelt engem a cipőm vagy a ruhám, csak az, hogy ha nem kap el, akkor járhatok mankóval dolgozni. *
- Ó de ha nem kapsz el… komolyan mondom Jimmy, kikaparom a szemed és a nyakadba varrom Ryant. * Háborogtam, de még mindig hezitáltam. Azonban tudtam, hogy nincs sok időm így hát ugrottam… Jimmy karjaiba.*
- Szerencséd. * Mosolyogtam rá, de aztán már vettem is az irányt utána a kocsiba. Szavaira összevontam a szemöldököm, de azért annyira nem volt sietős, hogy ne viszonozzam a csókját.*
- Menjünk, mert elkapnak. De vettél nekem valamit? * S már hátra is fordultam, hogy előre vegyem a táskával együtt. A doboz túl nagy volt egy aprósághoz és különben sem rajongtam az ajándékokért. De azért kibontottam és elnevettem magam.*
- Ezt megcsodálhattad öltözés közben is. És ne gonoszkodj, a szoknya nem mászásra van kitalálva. De azt nem gondoltam volna, hogy úgy lesz újra edzőcipőm, hogy valaki vesz nekem. *De egyelőre félre raktam és magamra öltöttem a ruhákat a táskából. Kezdésnek a nagyméretű pulcsit aminek a kapucniját a fejembe húztam nyomban. Aztán a nadrág…*
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmetlen kocsiba öltözni. Pedig már volt részem benne… de a szolgálati autó hátsórésze sokkal nagyobb… * morgolódtam vidáman, na de jött a cipő és visszagyűrtem a ruháim a magas sarkúmmal együtt a táskába.*
- Majd nem jó… egy számmal nagyobb, de lehet, hogy csak a harisnya miatt. Mikor vettél méretet? *Vigyorogtam a férfire.*
- Ha élve megússzuk, akkor szólj rám és rendezem a számlát.

//Folytatás: Romváros - Empire State Building //

Megráztam a fejem.
- Nem, Watson merőben írói fogás. Kell egy gyengébb képességű csodáló a főhős mellé, amitől az csak még jobban felmagasztosul. Az ő szemén át látod a főhőst, és... Bocs, régebben irodalmat tanítottam. És írtam pár regényt... De nem lényeg. Az már rég volt.
A repülésre és a kis anekdotára csak mosolyogtam. Keitha sosem volt olyan béketűrő, mint jómagam. Nálam borzasztóan nehezen telét be az a bizonyos pohár.
- Nem kizárt, hogy alkalomadtán szavadon foglak... Bár, egész jól boldogulok magam is. Nem, nem estem kicsit, a torony legtetején, a kilátóban voltunk... Fogalmazzunk úgy, hogy ekkora csőtörést még nem látott az a város. Szerintem még még mindig nem száradtak meg az utcák... Na persze, ha ott lettél volna, sokkal kevésbé feltűnően is rendezhettük volna a dolgot. a nő meg persze eltűnt... De már keresem. Csak azt nem tudom, ez mennyire jó ötlet...
Utolsó kérdésére elkomorodtam.
- De igen, ismerek egyet... Inferno visszatért. Egy fiatal férfi testébe költözött... És a tüze még mindig kék. Persze ez nem volna baj, de a férfi tudni akarja, ki volt ő, ki volt az az erő, amivé most ő vált. És ha visszaszerzi az emlékeit... Nos, annak beláthatatlan következményei lennének. Inferno elképesztően erős... Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám állítani, ha szükség van rá.

Ledöbbenve hallgattam Holmes történetét, miközben az ujjammal szórakozottan kocogtattam a pohár talpát.
-Hát, nézd a jó oldalát... Amennyit esik az eső errefelé, nem hiszem, hogy túl nagy feltűnést keltene néhány vizes utca. Hogy mennyire jó ötlet? Edward, ezt ugye csak költői kérdésnek szántad? Nem hogy örülnél, hogy túlélted, már egyből keresed is a bajt? Mint valami molylepke, ami megégeti magát a gyertyalánggal. Mi volt benne ennyire különleges, hogy egy napot se bírtál várni és már a nyomában vagy?
Aztán beigazolódott a gyanúm. Ahogy arra az illetőre terelődtek a szavak, akitől leginkább féltem, hogy tényleg ő az, rezzenéstelen tekintettel bámultam egy pontot az asztalterítőn, közben pedig szép lassan ökölbe szorult a kezem.
-Hogy az a jó... -kezdtem bele halkan, aztán miután észbe kaptam, hogy hol vagyunk, vagy 3 különböző, mára már kihalt nyelven fejeztem be a mondatot.
-Ezek szerint tényleg ő az, ettől féltem... Nem értem ezeket a mai fiatalokat. Nem mindegy, hogy előző életedben ki voltál? Azon már úgy sem változtathatsz, foglalkoznának inkább a jelenükkel... Szóval nem emlékszik a korábbi emlékeire? Nagyon helyes! Remélem így is marad. Valahogy nem nézem ki belőle, hogy hasznára válna, ha tudná, miket művel az előző életében.
Edwardra néztem, majd gúnyosan elmosolyodtam.
-A te elemed a víz, szóval annyira ne becsüld le magad. Még talán neked lenne a legtöbb esélyed ellene. Gondolom azt mondani se kell, hogy ha egyedül nem boldogulsz, akkor ezer örömmel segítek! Elvégre oxigén nélkül ő se sokra megy... De, ne fessük az ördögöt a falra, inkább reménykedjünk, hogy nem jut a régi emlékei birtokába. Fejlett a mai technilógia, de annyira ez még nem bevett dolog, hála az égnek. És Edward! Egyszerre elég egy hülyeség neked, a csinos kis gyilkosnőd, meg ne tudjam, hogy pont te segítesz Infernónak visszaszerezni az emlékeit, értve vagyok?

- Hát izé... - kezdtem habozva, a tarkómat vakargatva - Szóval az úgy volt, hogy... Nekem támadt eg ötletem, és... Szóval nem biztos, hogy ez túl okos gondolat volt.
Ittam a kortyot, hogy húzzam az időt, aztán a nő szemeibe néztem.
- Segítek neki. Már segítettem is, megmutattam neki az utat. De... Ez a gyerek most más. Nem vérszomjas. Becsületes. Talán, ha megtudja, ki volt az az Inferno, akinek az erejét megörökölte, talán pont abba az irányba tereli, amibe kell. Lehetséges, hogy ha látja, miket művelt, megpróbálja majd helyre hozni. Elvégre... A személyisége és a teste halott. Amit mi előző életnek nevezünk, nem a lelkünk előző élete, hanem csak az erőnké. Dareios Noxian egy új leviatán, egy új jellem. Talán most ő birtokolja azt, ami valaha Infernoé volt, de ez nem jelenti azt, hogy olyan is lesz, mint ő.
Még egy kortyot ittam, és így folytattam:
- Dark Hearthoz küldtem el. Vele tartok én is. Tudom, tudom, ostobaság az egész... De mégis. Ha valami balul ütne ki, még mindig mi járunk jól, nem? Elvégre akkor a fiúnak annyi, vagy meghal, vagy nem lesz többé leviatán. És ha visszakapja az emlékeit... Az sem baj. Rajta tartom a szemem. És ha kell, ketten együtt végzünk vele. De meg akarom adni neki az esélyt, hogy más legyen. Megérted ezt?

Nem tetszett ez az időhúzás, nagyon nem. Amikor pedig végre kinyögte, rajtam volt a sor, hogy egy szuszra kiürítsem a poharam tartalmát. Egy kissé talán túl erősen csaptam vissza a poharat az asztalra, de nem, a talpa így sem tört le, még csak meg sem repedt. Ahogy Edwardot hallgattam, idegesen járt a tekintetem jobbra-balra. Hol kinéztem az ablakon, az eget fürkészve, hol az étteremben lévő többi vendégre téved, hol Edward tekintetét figyeltem.
-Hát ez... nagyszerű. -büktem ki végül "lelkesen".
-Talán. -feleltem hűvösen- Talán nem. Miért vagy annyira biztos benne, hogy minden, ami korábban ő volt, halott? Én nem vennék rá mérget. Legalábbis, amikor találkoztunk, a nevemen szólított és felismert, pedig biztos, hogy ebben az életében még nem találkoztam vele. -idéztem fel magamban a legutóbbi találkozásomat a fiúval.
-Szóval Dark Heart, értem.
Az újabb kérdéseire csak egy szemforgatással válaszoltam, s néhány percig csak szótlanul néztem kifelé az ablakon, ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk.
-Megértem, bár nem tetszik a dolog. Nagyon nem, pláne, hogy ilyen kevesen vagyunk, és sokak hollétéről még mindig nem tudni... És ez? "Ha kell, ketten együtt végzünk vele"? Ennél egy kicsit jobban is tisztelhetnéd mások életét... mint valami elcseszett -kísérlet, ha nem sikerül, nem baj, végezzünk vele! Nem volt elég végignézni az elmúlt évszázadok, ezredek mészárlásait? Attól, hogy hatalmad van, még nem szép visszaélni vele. -csóváltam a fejem komoran, majd hátra dőltem a székemen- Viszont nem vagyok se az anyád, feleséged vagy főnököd, hogy eldöntsem, mit csinálj, és mit ne. Ha menni akarsz, hát rajta. Legalább mint kísérő, mész vele, vagy te is valami kívánságodat akarod valóra váltani Dark Heartnál, ami ennyi év alatt se teljesült?

A jelekből nem volt nehéz olvasni. Az, ahogy a borát megitta, arra engedett következtetni, hogy nem örül túlzottan a hallottaknak. Gúnyos hangsúlyú válasza pedig csak megerősítette a feltételezésemet. Arra, amit mesélt, elkerekedett a szemem, bár nem éreztem magam túlontúl meglepettnek. Hasonlót vele kapcsolatban már én is tapasztaltam.
- De az lehetetlen. A mi életünk nem lélekvándorlással végződik. Bármi történt is az igazi Infernoval, az valami más volt, mint egy leviatán átlagos halála.
Dark Heart gondolata sem tetszett neki... Hát persze, hogy nem. Nekem sem tetszett, de jobb ötletem nem volt. A következő megjegyzésére viszont kissé mérges lettem.
- Mond csak, Keitha, ki tiszteli jobban az életet: aki elveszi egy mészáros életét, aki ezreket ölhetne meg, vagy aki meghagyja a mészárosét is? Attól, hogy nem akarsz visszaélni a hatalmaddal, még nem kell a homokba dugnod a fejed.
Hiába tudtam, mennyivel idősebb a nő, mint én, ezt a dolgot nem tudtam a bölcsesség jelének venni. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem megnyugodni.
- Csak, mint kísérő. Nincs semmi, amit ne tudnék elérni egyedül is, ha akarok. Illetve... - jutott eszembe valami - Lehetséges, hogy valamit mégis kérni fogok...

-Minden élet lélekvándorlással végződik. Az már más dolog, hogy a mi esetünkben a halál után a lélek és a képesség külön utakat választ, s míg új élet kezdődik, addig a képesség inkább már több éve élő embereket választ.
Edward felháborodását látva csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
-Öreg barátom, azt hiszem, kicsit félreértettél, vagy én nem fejeztem ki magam elég tisztán. Úgy értettem, hogy a fiú jelenleg nem ad okot aggodalomra, nem igaz? Legalábbis a régi énjéhez képest... Nem egyszerűbb meghagyni ebben az állapotában, hogy élje a maga életét, mint hozzásegíteni a régi tudásához, megadva az alkalmat, hogy ezzel újra "mészárossá" válik? Nem dugom homokba a fejem, de te is bevallhatod, nem túl szép megoldás csak eltaposni valakit, mint valami hitvány férget... Miért? Mert nem jöttek be a számításaink. Tudom, hogy csak segíteni akarsz neki, de félek, hogy ennek nem lesz jó vége...
A férfi válaszára csak felszaladt a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehet a "kívánsága".
-Csak nem kötődik véletlenül a bájos támadódhoz? -kérdeztem poénkodva, de aztán nem erőltettem tovább a dolgot. Ha akarja, megosztja velem, ha nem, hát nem.
-Értem. Akkor, sok sikert az úthoz és... Edward, lehetne egy aprócska, önző kis kérésem? -majd néhány pillanattal később folytatom- Éld túl, gyere vissza, és ne változz meg... Na jó, ez 3, de remélem érted a lényeget... Nem vagyunk valami sokan, és a mostaniak közül téged ismerlek a legrégebb óta... Vagyis, ha Infernót nem számítjuk, bár vele sosem volt túl rózsás a kapcsolatunk. De visszatérve az eredeti témához, te mi rendelsz? -kaptam kézbe vidáman az étlapot.

Én magam is hittem a lélekvándorlásban. Túl sok egymáshoz igencsak hasonló embert ismertem az évszázadok során ahhoz, hogy ne higgyek. Ám ez nem segített hozzá a mi létünk alapjainak teljes megértéséhez...
- Talán igazad van. De a fiúnak joga van tudni, ki és mi volt az, ami őt megszállta. Talán a jó irányba változik tőle. Talán egy újabb Infernot szabadítok a világra, de ez az én felelősségem. Ha így lesz, teszek majd róla, hogy senkinek se eshessen bántódása. És tudod, mit? Sajnos szerintem sem lesz jó vége. De amíg van rá egy kicsi esély, hogy mégis, addig segítenem kell a fiúnak.
Tudtam, hogy a kérdésével csak ugratni akar, mégis mosolytalan arccal bólintottam.
- De igen, hozzá kapcsolódik. Bár lehet, hogy inkább nem próbálom meg. Jobb nem kockáztatni. Valóban előnyös lenne, ha élve, és nagyjából még mindig Edward Holmes-ként térnék vissza... Nem is tudom. Talán valami egyszerűt... Pizzát?

- Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögül a szél… -adtam áldásom a férfira.
Bár nem szívleltem a döntését, azért reméltem, hogy útjuk sikerrel jár. Innen már rajta és Infernón múlik, hogy mi fog történni… És, azzal, hogy ő sem volt biztos magában, meg azzal, hogy mik lesznek a következmények, még inkább elszomorított.
-Hm, hogy őszinte legyek, sosem rajongtam túlzottan az olasz konyháért… - vettem kézbe az étlapot, majd folytattam a lapozgatást- Azt hiszem, maradok a szusinál, úgy is rég ettem olyat, már épp ideje.
Ekkor vettem észre a pincért felbukkanni néhány asztallal arrébb, amikor épp felénk nézett, intettem neki, majd le is adtuk a rendelést. Ha már ebédelni jöttünk, nem lenne szép éhen maradni. Úgy is idő, amíg elkészül, legalább addig se a semmire várunk. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve már váltottam is az újabb témára:
-Mondd csak, Edward, voltál már házas korábban?

Bólintottam a nő szerencsekívánatát hallva. Nem először hallottam ezt az évek, évtizedek során. Hiszen mindig is olyan dolgokba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna, Keitha pedig sokszor próbált lebeszélni ezekről. Többször igaza is volt... A francia forradalom például nem volt olyan nagyon nyerő ötlet, mint elsőre hittem, és a bostoni teadélután sem...
- Szusi - mondtam fintorogva - Sosem értettem, miért vannak úgy oda érte... De mindegy. Ízlések és pofonok...
A kérdését meghallva majdnem félrenyeltem a bort. Nagyon rég ismertük egymást, de barátságunk talán pont azért működött jól, mert sosem mentünk bele a részletekbe. Jobb, ha két leviatán nem kerül túl szoros kapcsolatba, mert akkor egészen nagy esztelenségekre is képesek egymásért, annak pedig még egyszer sem volt jó vége...
- Négyszer. Négy csodálatos, különleges, gyönyörű, és halandó nőt vettem el életem során. Az elsőtől gyermekeim is születtek. Ők is halandónak születtek, de ezt akkoriban még nem tudtam. azt hittem, az állapotom talán öröklődik. Senkinek sem kívánom azt, amit én átéltem, ahogy a szeretteim megöregedtek és meghaltak.
Belekortyoltam a boromba.
- Na és te?

-Mi az, tán nem szereted? -kérdeztem, a fintorát látva. -Ha te is annyi évig éltél volna Japánban, mint én, akkor biztos nem ezt mondanád. Egyszer kóstold meg, és megtudod, miért vannak úgy oda érte. Jó kis pácolt gyömbérrel, szójaszósszal, hmm...
Aztán, ahogy megláttam, hogyan reagált a kérdésemre, kissé én is meglepődtem. Mi ezen olyan meghökkentő? Nem azt mondtam, hogy regélje el, milyen volt eddigi összes házas élete... Mondjuk azért nagyon remélem, hogy nem valami kényes témába tenyereltem.
Kíváncsian hallgattam, miközben mesélt, ám amikor visszakérdezett, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit válaszoljak. Vagyis, nem hogy mit, hanem hogy hogyan. Aztán végül erőt vettem magamon és kiböktem.
-Harminchétszer. És igen, valóban, ez egy elég nagy hátránya a lényünknek, bár, azt talán még könnyebb elfogadni, ha megöregszik valaki. Én speciel sokkal nehezebben viseltem, amikor pár száz éve, a nagy háborúban szinte minden leszármazottamat megölték. Na de inkább vissza valami kellemesebb témához. Egyébként, ahogy én tapasztaltam, a gyermek akkor sem örökli a leviatán képességeket, ha mindkét szülője az. Tényleg, Edward, te jártál valaha Ázsiában? Vagy mindig is Európában maradtál?

- Nem vagyok oda érte - vontam vállat - A nyers dolgokat nem kedvelem. Woody Allan barátom mondta, hogy "Az én ételem legyen halott. Ne súlyosan sérült, hanem halott.". Nagyjából így vagyok ezzel én is. Japánt csak átutazóként láttam... Nagyon sok felé jártam. Azt hiszem, szinte minden országban... Igen, mindegyikben.
A szám hallatán kikerekedtek a szemeim. Harminchét... Harminchét halott szerelmes, egyetlen élet alatt... Pokoli érzés lehet. Nekem még négy is sok...
- Sajnálom, Keitha, nagyon sajnálom.
Aztán felvettem újra a beszélgetés fonalát.
- Hát, főleg azért Európában, meg a tizennyolcadiktól a huszonnegyedik századik Amerikában. A huszadikban volt igazán érdemes ott élni... Azok a nagyszerű, csodás emberek! Martin Luther King, Ray Charles, Kurt Vonnegut... Ismerted őket?

-Te, az, hogy valami nyers, vagy halott, az két olyan egymástól különböző tulajdonság, amik nem feltétlenül zárják ki egymást... Attól, hogy nyers az a lazac, még eléggé halott. Akkor nem is kérdezem, az ausztrál meg afrikai rovarevő népekről mi a véleményed.
Ahogy szóba kerül, hogy milyen sok helyen járt már korábban, elismerően bólintok.
-Az szép, ezt nem is tudtam. Én azért közel se láttam mindet, bár igaz, hogy jóval több időt eltöltöttem egy-egy helyen...
A mentegetőzésére csak legyintettem.
-Ugyan, semmi baj, ez az élet természetes velejárója... Legalábbis nekünk mindenképp. Mondjuk az azért sokat segít, hogy még vannak élő leszármazottaim. Na és neked?
Belekortyoltam az italomba, miközben hallgattam, ahogy tovább mesél.
-A nevük ismerős, de csak a huszadik század vége felé jöttem vissza Európába, úgyhogy élőben sajnos nem találkoztam velük... Azelőtt meg még a Krisztus születése körüli időkben éltem errefelé. Vagyis, ahol legtovább éltem, az a hely speciel Londontól alig pár percnyi útra található, de később azért a nagy kontinensen is lehúztam pár évszázadot. Szentséges ég, de rég is volt... Ó, meg is érkezett az ebéd.
Megvártam, amíg a pincér tálalja a fogásokat, majd kézbe vettem az evőpálcikákat.
-Itadakimasu!

Csak egy fintorral válaszoltam a rovarevők említésére. Aztán a következő kérdésen elgondolkodtam.
- Attól még, mert így mennek a dolgom, én nem vagyok képes ezt elfogadni. Mindig megmentettem mindenkit, akit csak lehetett... Ha valaki meghal, azt személyes vereségként élem meg. Van valamiféle hőskomplexusom, azt hiszem... Egyébként nem igazán tudom. Soha sehol nem maradtam annyi ideig, hogy ilyesmit figyelemmel követhessek. Néha, az utcán sétálva, amikor látok valakit, aki akár az apám is lehetne, az arcvonásaiból ítélve, vagy én tizenévesen... Olyankor elgondolkodom, de soha nem állítom le őket. Az ősök, az a múlt. A múltat pedig kár bolygatni. És nem is biztos, hogy örülnének, ha megismernek.
Ahogy mesélt, megint tudatosult bennem, hogy ő még nálam is idősebb. Elképesztő... Őskövületek vagyunk.
Megérkezett az ebéd, én pedig jó étvággyal láttam neki.
- Jó étvágyat, Keitha... - mondtam mosolyogva.

//Köszönöm a játékot!//