Étterem

A földszinten található, elegáns és drága étterem, a hotel vendégeinek fenntartva.

A pénz sok ajtót megnyit, és sok barátságot elősegít. engem is, mint régi barátot üdvözöltek a szálloda vezetői, miután egy bizonyos összeget a zsebükbe juttattam. Innentől már nm kellett attól tartanom, hogy az itt tartózkodásom alatt bármilyen felvétel is eljut bárkihez, aki rám ismerhet.
Természetesen át is öltöztem a randevúhoz. Sötét öltönynadrágot, fehér inget vettem, nyitott nyakkal, nyakkendő nélkül. Hozzá ugyanolyan sötét zakót. Vannak dolgok, amik nem változnak... És ez a stílus mindig divatos lesz. Az anyagok változhatnak, hisz ez is portaszító, szakíthatatlan szövet, de a lényeg ugyanaz marad.
A bárpultnál vártam a lányra, hogy majd a lefoglalt asztalunkhoz vezethessen. Kíváncsi voltam, miben jelenik meg. A botrányokat kedveli énem remélte, hogy a szobalány-egyenruhájában: roppant vicce lett volna, ha a szálloda vezetői azt látják, hogy az előkelő vendég az egyik szobalányukat tünteti ki a figyelmével. Azonban, úgy is ráismerhetnek, hogy valami elegánsba bújik, egy másik énem pedig szerette volna kerülni a felesleges feltűnést.

Még volt két szobám hátra aznapra, és mondanom sem kell, mindkettőbe belekötött a végén a menedzser úr. Talán ez is segített abban, hogy kicsit se bánjam, vagy aggódjak kölcsön venni egy vendég szekrényéből valami ruhadarabot. Pillanatnyilag nem izgattak a tettem következményei, bele sem gondoltam. Találomra vettem magamhoz egy lila, egészen csinos, nőiesebb darabot. Úgy gondoltam adjuk meg a módját, ha már étterem. Bár fogalmam sem volt hogy illik ott megjelenni. De azért biztos nem a szakadt farmer és mellény a módi.
Földig érő barna vászonkabátomban érkeztem meg az étterembe, melyet hagytam, hogy lebegjen mögöttem, ne takarja el a szerzett ruhát. A vállam a térdig érő színes, viseltes táskám húzta le, belőle kissé kikandikált a fém botom. Kezemben a cowboy kalapom lengettem, nem tehettem róla, nem volt hova lecuccolnom a munka végeztével, szóval mint mindig, most is nálam volt minden ingóságom. Egyébiránt a munkacipőmben maradtam, talán még azt nevezhettem a legcsinosabbnak. Hát azért egy bakancs viccesen nézett volna ki.
Gyorsan kiszúrtam az emberem, sebtében levettem a kabátom és a karomra terítettem, s így léptem hozzá.
- Jó estét, Gaston - mosolyogtam rá a szokott önbizalommal, mit sem törődve azzal, hogy legalább két órát késtem, bár valószínűleg többet.

Már akkor észrevettem a nőt, amikor belépett az ajtón. Kissé szokatlanul festett a szép ruhában, a kopottas táskával és a fém botvéggel, vagy valami hasonlóval, de gyanítottam, hogy a rá tapadó szemek nem emiatt figyelték. Nos igen, mielőtt majd elkezdi a feladatait nálam, szüksége lesz egy kis stílusigazításra, de nem ez a legfontosabb. Előbb biztosnak kell lennem benne, hogy megfelelő lesz-e. Kellően okos, ez már biztos. A szépsége tagadhatatlan, csakúgy, mint a becsvágya. De ehhez a szakmához egy jó adag gátlástalanság is kell, ami nélkül semmire sem megyek vele... És amit mindenképpen én akartam először letesztelni.
Felálltam, és újabb kézcsókkal köszöntöttem. Egy libériás, inasszerű fickó közben elkérte a kabátját és a táskáját, valamit a kalapot.
- Jó estét, hölgyem - feleltem - Örülök, hogy eljött.
A karomat nyújtottam felé, hogy az asztalunkhoz vezethessem.

Egy újabb kézcsókot kaptam és bár nagyon fura és kicsit kényelmetlen gesztus volt, talán képes lennék megszokni olyan kaliberű uraktól, mint amilyen ő is volt. Egy alkalmazott elkérte a kabátom, táskám, sőt még a kalapom is. Ez utóbbit elég nehezen adtam ki a kezemből, megelőzte egy figyelmeztető farkasszemezés, de azért szóban nem fejeztem ki, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szemére. Viselkedtem. Ami azért ritkán fordul elő.
Létidegen volt tőlem ez a környezet, legfeljebb mosogatólányként kerültem eddig a legközelebb hozzá. De nem aggódtam ezen semmit.
Átkaroltam, és követtem az asztalunkig.
- És nem aggódik, hogy ezzel a meghívással talán túl nagy feltűnést kelt? - érdeklődtem meg tőle kíváncsian, miközben elfoglaltuk a helyünket.

Kihúztam neki a széket, ahogy illik, és én magam csak akkor ültem le, amikor ő már kényelmesen elhelyezkedett.
- Nos - kezdtem a válaszba - Kerülöm a feltűnést. De van, akiért illik egy kis kockázatot vállalni. És kegyedhez amúgy is jobban illik, hogy az efféle szállodai népeknek parancsoljon, minthogy közéjük tartozzon. Remélem, éhes...
Én is az voltam, de olyan dolgokra, amiket ez az étterem nem tudott megadni nekem.A nő testére és az életerejére éheztem, s elhatároztam, mindkettőt megkapom még ma este. Neki nem is kell tudnia róla... Szeretkezés közben elvenni egy kis életet, s ezzel még nagyobb kéjt adni, inkább jó cselekedet, mint lopás.
- Remélem, nem akadt több gondja azzal a kötekedő alakkal - utaltam a főnökére.
Persze megtehettem volna, hogy jó bánásmódot vásárolok a lánynak, de úgy gondoltam, hogy fogékonyabb lesz az általam kínált új világra, ha megtapasztalja a régi kellemetlenségeit.

Bájosan elnevettem magam a megjegyzésén. Érdekes volt megfigyelni magamon, hogyan alkalmazkodom a helyzetekhez. Sokszor még a beszédem is megváltozik. Most a nevetésem sem volt olyan harsány és vad, mint egyébként természetes formájában.
- Kíváncsi lennék, hány szobalánynak mondta már ugyanezt? - mosolyogtam rá jókedvvel. - De hát, ha valami működik, miért is ne éljünk vele, nem igaz? - Bár ezzel kihúztam magam, hogy konkrétan reagáljak a szavaira, azért gondolkodóba ejtett a parancsolgatás említése. Az önismeretem halk hangja figyelmeztetni szokott, hogy jobb ha én a hatalom gyakorlásától távol tartom magam. Talán épp azért, mert annyira vágytam rá. Ezt még nem tudtam a helyére tenni magamban.
- Ó, én bármikor képes lennék felfalni egy egész menüsort, - mondtam, aztán jobbnak láttam rögtön elviccelni a dolgot - de hát egy finom hölgy ilyet nem engedhet meg magának.
- Azzal az alakkal csak a gond van - jegyeztem meg kissé bosszankodva. - De bízom benne, hogy most már csak egy kis ideig kell elviselnem - mosolyogtam rá.

Elmosolyodtam a megjegyzésén. Pontosan erre gondoltam, amikor zavaróan éles eszűként említettem a lányt.
- Nos... Ha mondtam is valaha más szobalányoknak, amit nem tudnék megcáfolni, lévén, hogy nagyon öreg vagyok... Tehát, ha mondtam is ilyet más szobalányoknak akkor is kegyed az egyetlen, aki ezt meg is érdemli tőlem.
Elgondolkodtam, és tovább árnyaltam a képet, amit kialakítottam róla. Bármikor képes volna felfalni egy egész menüsort... Tehát, talán megesett, hogy éheznie kellett. Fegyvert hord magával, így nyilván tud vigyázni magára, vagy legalábbis azt hiszi, erre szüksége van. emellett igazi vadóc benyomását kelti... Nos, érdekes összkép, de használható.
- Csak azt tudom mondani, amit már egyszer elmondtam - feleltem - Kegyed nem ide való, legalábbis nem szobalányként. De beszéljünk valami vidámabb témáról. Itt született, a városban?

Egy mosollyal díjaztam a következő túlzó megjegyzését. Minden bizonnyal ezt is biztosan sok hölgy hallhatta tőle. Nem volt mit cifrázni már ezeken az üres megjegyzéseken, viszont annyiszor emlegette már feltűnően a korát, hogy szinte kérte tőlem azt, hogy kérdezzek rá, tereljem arra a szót.
- Nem, kint születtem a pusztában. Vagyis egy romfaluban. Csak pár éve feljöttem a városba szerencsét próbálni - Szívem szerint lyukat beszéltem volna a hasába, megemlítve a taxizástól kezdve mindenfélét, de aztán legyürkőztem a beszélőkém, és igyekeztem megerősíteni magamban pár bölcsességet, ami azt sugallta, hogy jobban jár az ember, ha néha egy kicsit csöndben marad.
- De most akkor hadd kérdezzek én is. Pontosan mit takar az, hogy nagyon öreg? - kíváncsiskodtam. - Nem nagyon ismerem a morákat, szóval azt hiszem újdonság lesz nekem minden, amit elárul - jegyeztem meg vidám lelkesedéssel, mielőtt válaszolhatott volna.
Közben egy pincér kihozta nekünk az étlapokat is.

Átvettem az étlapot, de még nem néztem bele. Helyette a lány arcát fürkésztem. Szóval egy romos kis falu valahol a semmi közepén... Tulajdonképpen én sem születtem különb helyen. Aki ott nő fel, vágyni, sőt, elvárni fogja a felemelkedést. amit meg is fog kapni...
- Talán most szerencséje van... - mondtam mosolyogva - Bár ez tőlem nem túl szerény megjegyzés. elnézést kérek.
Felsóhajtottam, mintegy jelezve, mennyire nem szeretek erről beszélni. ez persze nem így volt... az egyszerű embereket a puszta korom is lenyűgözte. így könnyű volt követőket találni.
- Fogalmazzunk úgy - kezdtem - hogy ha kegyed éveinek számát megszoroznánk százzal, akkor a szám, amit kapunk, hozzávetőleg közelítene az én éveim számához. Ha nem tippelem meg rosszul kegyed korát - tettem még hozzá.
Az étlapot az asztalra tettem, és kissé előre hajoltam.
- Ugye tudja, mire van szüksége egy morának ahhoz, hogy ennyi ideig éljen? Jól gondolja meg, hogy valóban velem akarja-e tölteni az estét.
Egyes erős jellemű nőket vonzza a veszély és sötétség érzete, egyfajta téves romantikát tulajdonítanak neki. Mindenképpen megér egy próbát.