Étterem

Lényegében maga a belső tér, az étterem.

- A posztod miatt? - nevettem - Már Lady vagy, nem igaz? Most már az maradsz, ha kidobod a nagyfiút, ha nem. De jó -emeltem fel a kezem - Én nem szólok bele. a te dolgod. Amúgy sem vagyok férjnek való, bevallom... Ő pedig az. Öreg és unalmas - szúrtam oda még egyet.
Az út eseménytelenül telt. Az étterem, amennyire tudtam, nem volt messze a kocsmától, amit a lány vőlegénye vezetett. Észrevétlenül nyeltem egyet. Talán mégsem volt ez olyan nagyon jó ötlet...
- Egy asztalt két személyre - mondtam az előtérben álló frakkos figurának.
- Uram, itt kötelező a nyakkendő, és...
Elegánsan elé hajítottam az egyik hitelkártyámat.
- Kétmillió. A személyzet maradhat. Semmi sem változik... Csak mostantól nem kötelező a nyakkendő. Egy asztal lesz, két személyre, meg nem sokkal távolabb egy egyszemélyes. Az lehet a legrosszabb asztaluk.
- De...
- Mondom, kétmillió, haver. Ez a kóceráj feleennyit se ér. Mozduljon már! Ha két percen belül visszaér, megduplázom a fizetését.
A fickó elszelelt. Csodálatos dolgokra képes a pénz, nemde?
- Bocsi... Ezek az alkalmazottak... Hogy tetszik az étterem? Hm... Lehet, hogy átnevezem Shalimarrá. Az bosszantaná a nagyfiút, mi?
A férfi visszaért. Rámosolyogtam.
- Erre tessenek - mondta.
Hamar az asztalunkhoz vezetett minket. Vettem egy éttermet... Csak tudnám, mit kezdjek vele!

- Csak kifogásokat keresek, hogy mièrt nincs esèly egy èjszakai... vagy èpp egy nappali... pásztorórára. Ezek a kifogások ugyanis jobban a hangzanak, mint a 'Nem èrdekelsz, mint fèrfi' - mosolyogtam kedvesen.
Az utcán sètálva eszembe jutott, hogy talán be kène köszönöm bennek... ' Majd az ebèd után...'
Az ètteremben egy szót sem szóltam, csak hol a szememet forgattam, hol kuncogtam. Majd, mikor az asztalunkhoz vezettek minket, levegõt vettem ès belevágtam.
- Elöször is: önelègült vagy, ez a hely többet èr kèt milliónál, ès kedvesen-utálatos gesztus, hogy a testõrõmnek is kèrtèl egy asztalt.

A szívemhez kaptam, és fájdalmas arcot vágtam.
- Au! Ez fájt. Nem érdekellek, mint férfi? Hát... Ez bizony nagy csapás törékeny kis férfiegómnak... De azért valahogy majd kiheverem - mondtam, és látványosan megbámultam az egyik jól ellátott pincérnőt.
Amikor megjegyzést tett arra, amit csináltam, csak vállat vontam.
- Jobbnak látszik, mint amilyen. Másfél milliót, ha megér, és akkor nagylelkű voltam - mondtam szakértő módjára - A testőröd meg... Hát, nézzem a mogorva ábrázatát az ablakon keresztül? Jobb, ha itt van. Így legalább ülhetek neki háttal.
Megnézem az étlapot, aztán mondtam egy csomó francia szót, amit én magam sem értettem, de tudtam, hogy nem jelentenek se csigát, se kagylót.

Nagyot sóhajtottam, majd kicsit forgattam a szemem ès leültem az asztalhoz. Ahhoz kèpest, milyen nagyra van magával, mèg a szèket se hùzta ki nekem. Nem hiányzott a dolog, de... Valahogy nem illett a kèpbe.
- S'il vous plaît donnez-moi une quiche lorraine. - mondtam a pincèrnek mosolyogva. - Èrdekes ízlèsed van... - tettem le az ètlapot, majd belekortyoltam a vízbe.
- Furcsa szerzet vagy... Egyik.percben mèg elmèlyülten vèdelmedbe veszel egy álarcos hõst, aki az igazságèrt küzd, majd kimutatod, hogy az erkölcsössègnem nen èpp a magaslatán állsz. A csábítást pedig... mintha csak beszèlnèl róla. Nem... nem! - keztem mèg kezemmel is tiltakozni. - Nen zavar... Csak fura.

Vállat vontam.
- Világ életemben furabogár voltam. És most komolyan: minek akarnálak elcsábítani? Mármint... Nyilván vonzó vagy, é tudnék mit... Mármint... Érted, de... Nem vagy könnyű préda. Vannak nők, akiket meg le sem tudok vakarni magamról. a pénzre mennek, de a célnak megfelelnek, ha érted. Persze, ha igent mondtál volna, életed legjobb éjszakáját tölthetted volna velem a jachtomon... De nem fogok erősködni. Az álarcos hős meg... Valahogy szimpatikus. Talán... Talán ha nekem jut előbb eszembe, én is ezt csinálom. Biztos nem olyan halál unalmas, mint az én életem...
Elvigyorodtam.
- Az a rengeteg nő, aki az ágyamba akar mászni, és az a sok száz millió dollár, amit el kell költenem... Üres és szürke napokat élek.

- Mègegyszer: Az ajánlatod... megtisztelõ. - mosolyogtam zavartan. Kedves srácnak... fèrfinak tünt, de mit lehet tenni? Másba voltam szerelmes.
- A világ, amit teremtettünk a gondolkodásunk eredménye; nem lehet megváltoztatni gondolkodásunk megváltoztatása nélkül. - Idèztem, de már nem is tudtam kitõl. Talán egy tudóstôl...
- Csak te változtathatsz az èleteden. A gondolat megszületèse az elsö lèpès, az akarat a második. De a tett... azt már meg kell fontolni. A segìtsèget nem megtervezni kell, nem akarni... Csak tenni. Ösztönösen. Ha nem a szívböl jön a tett, az hamis, mègha a cèlja nemes is, vagy hasznos.

Oké, én éjszaka igazságot osztottam, aludtam négy órát, aztán edzettem kettőt, szóval az agyam nem pörgött valami jól. Homlok ráncolva igyekeztem kivenni a lány szavainak értelmét.
- Tehát - kezdtem habozva - Azt akarod mondani, hogy ha ez a Bagoly megtervezi, hogy jót fog tenni, akkor az már nem is jó? Várj, ennek így nincs sok értelme, nekifutok még egyszer...De, mást nem tudok kihúzni ebből. Eh, igazad van, nem illenénk össze... Túl okos vagy.
Egy igyekvő alkalmazott pezsgőt hozott nekünk.
- Kérsz? Én nem iszom... Ilyen korán - korrigáltam gyorsan.

Kutató telintettel nèztem a fèrfira.
- Milyen mèlyen èrint tègit ez a Bagoly... - vigyorogtam, majd megrántottam a vállam. - Úgy èrtettem, hogy, ha nem vagy elègedett az èleteddel, hát változtass rajta. De magadèrt tedd. A huhogó ennèl tovább ment... õ tesz is, ès másokèrt ráadásul. Ez szèp... Ès remèlem, mindezt öszintèn másokèrt teszi. - ittam újra, makd nemet intettem.
- Antialkoholista vagyok... csak különleges alkalmakkor. Ès... ma mèg lesz egy elöadásom. - De a jacht utat lehet, hogy számonkèrem rajtad. - kacsintottsm, majd felnevettem a saját gesztusomon.

- A jachtra egy csók a belépő, már most szólok... Nehogy akkor érjen meglepetés. A Bagoly meg... Csak érdekel. Fura figura, nem gondolod? Mármint, tisztára olyan, mint a régi képregényekben... Nyilván nem teljesen normális. De hát, legalább szeretik az emberek.
Alig tudtam megállni, hogy ne húzzam ki büszkén magam, amikor a Baglyot dicsérte. Megint arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ez a lány foglalt... Ő legalább megért engem. Legalábbis a másik énemet.
Megérkezett a rendelésünk. Hiába, manapság nem kell órákat várni egy-egy ételre...
- Jó étvágyat - mosolyogtam a nőre.

- Kár... pedig biztos jó móka lett volna. - mosolyogtam. Meg kell hagyni, ha nem is olyan rámenõs, mint amilyennek ìrták, de kitartó.
- Lány vagyok... ès a harmincegyedik században èlek. De neked elhiszem, hogy olyan, mint règi kèpregènyekben. - Mèg abban se voltam biztos, hogy manapság vannak-e mèg olyanok. - Ami azt illeti... szerintem teljesen normális... de engem se tartanak normálisnak, szóval az èn vèlemènyem nem számìt. - jól èreztem magam a fèrfi társaságában. Könnyed ès olykor vicces.
- Jó ètvágyat - viszonoztam a gesztust, mikor kihozták a rendelèst.

Nekiláttunk az ételnek. Nagyon tetszett a lány, és néha rá-rápillantottam lopva, egyfajta derűs szomorúsággal a szívemben. Jellemző, nem? a hős sosem kaphatja meg a szép lányt... Mert az már foglalt. Hát megéri így egyáltalán hősnek lenni?
Még beszélgettünk, de már semmi lényegesről, és az ebéd végeztével külön is váltunk. Őt várta az előadása, engem meg a harcművészet-oktatóm. Hiába, egy igazi hős élete nem csupa móka és kacagás...

//Köszönöm a játékot! //

//Edward Holmes//

Miután egész délelőtt a raktárban tartott műemlékeket egy részét szortíroztam és tisztogattam, úgy elrohant az idő, hogy fel sem tűnt. Ahogy a falon található órára néztem, már majdnem ebédidőt mutatott. Visszaraktam a szekrénybe a szerencsehozó amulettet, amivel épp foglalatoskodtam, majd az irodám felé vettem az irányt. Ha emlékeim nem csaltak, akkor mára beszéltem meg az ebédet Edwarddal, de azért biztos ami biztos, inkább utánanéztem a naplómban. Így, ennyi év után, néha kissé összemosódnak a napok az embernek...
És igen, mára beszéltük meg a találkozót. Igaz, az étterem egy kissé távolabb volt a múzeumtól, de hála a képességemnek, töredék idő alatt odaértem a megbeszélt helyszínre. Sőt, még előbb is, mint azt megbeszéltük. Odamentem a pincérhez, majd néhány percen belül már ott ültem a korábban lefoglalt asztalunknál, egy pohár bort kortyolgatva.
Közben, amíg Edwardra vártam, elkezdtem az étlapot böngészni. Igaz, volt több étterem is a környéken, de miután pár éve felfedeztem ezt, határozottan a kedvencem lett. Kínai, japán, indiai, arab konyha... mi kell még?
~Holmes, jöhetnél már...

A kabátom lobogott mögöttem, ahogy az étterem felé siettem. Nem rohantam éppen, de nagyon gyorsan sétáltam. Természetesen nem felejtettem el a mára megbeszélt ebédet, hiszen nem is voltam képes elfelejteni semmit. Épp csak elhúzódtak a dolgaim... Elment az idő.
Még így is alig tíz perces késéssel érkeztem meg az étterembe. Elvették a kabátomat, és az asztalunkhoz vezettek, ahol már ott ült a szőkeség. Szép volt, mint mindig, és persze türelmetlen, mert késtem. De én mindig kések. Ennyi év alatt hozzászokhatott volna...
- Szép napot, Keitha - köszöntöttem, aztán leültem, és nagyot fújtam - Legalábbis szebbet, mint amilyeneken én vagyok túl.

A különböző fogásokat nézve már azon kezdtem töprengeni, hogy így, hogy London maradt az egyetlen normális város a Földön, mégis, hol termelik meg ezekhez az ételekhez a hozzávalókat?! Az alapanyagot, a zöldségeket, a fűszereket... Mert hát az itteni időjárás csöppet eltér mondjuk egy Dél-Amerikaitól, vagy egy Ázsiaitól...Meg egyébként is, hogy élték egyáltalán túl ezek a növények a háborút?
~Na mindegy, éljen a mai modern tudomány...
Ahogy az órára pillantva néztem, hogy telik az idő, csak sóhajtottam egyet, majd magamban tippeltem egyet, vajon most mennyit fog Mr. Holmes késni...
~Stopper indul!
De aztán meglepően hamar befutott a kérdéses illető. Hát, ma sem dőlt meg a rekordja késés terén.
-Üdvözletem, Edward. -tettem le a kezemből az étlapot, majd kíváncsi tekintettel kezdtem faggatni- Mesélj, mi történt? Újabb diákcsínyek? Idegesítő kollégák? Vagy a városban keveredtél bele valamibe?

- Idegesítő kollégák - legyintettem - Hát persze, hogy idegesítőek. Csak mert a történelemkönyv mást mond, mint én... Vajon aki azt a könyvet írta, ott volt a D-napon? Fogadjunk, hogy nem... De az ilyesmi csak apró kellemetlenség.
Intettem a pincérnek.
- Egy üveggel abból, amit a hölgy iszik. Remélem, Keitha, nem sietsz vissza dolgozni... Akkor egyedül kéne meginnom. Szóval nem, nem a kollégák, bár velük is van elég bajom... Találkoztam egy nővel. Azt mondta, gyilkos, én pedig nem hittem neki. Aztán ledobott az Empire State Buildingről. Szóval nincs kizárva, hogy tényleg gyilkos...
Megjött a bor. Töltöttem magamnak, udvariatlanul először, majd kérdőn felvonva a szemöldököm, a nő felé nyújtottam, hogy tölthessek neki, ha kér.

-Ismered a régi mondást, nem? "Nekem hiszel, vagy a szemednek?" -kortyoltam az italomból, ezzel ki is ürítve a poharamat.
Lehalkítottam a hangom, majd úgy folytattam- Egyébként a viccet félre téve, tudják a titkodat? Hogy hány éves vagy? Hogy miket éltél át? Hogy ott voltál? Nálunk csupán 1-2 kollégám tud a dologról, akikkel jobban kijövök, szóval a többiek felől itt is megy a hitetlenkedés, hogy mi alapján állítok én ezt meg azt... Szóval átérzem a helyzetedet. Bár... nálad talán komolyabb a dolog, lévén, hogy nem felejtesz...
Hogy sietek-e? Nem szeretek késni, de... ezt a mai, felgyorsult, rohanó világot is utálom, na meg ki tudja, mikor tudunk megint így összefutni?
-Azt hiszem, megoldható, hogy kicsit tovább maradjak. Délelőtt egész jól haladtam a munkával, Ha meg valami gáz van és keresnének, pár perc alatt visszaérek.
Ahogy a nőre terelődik a szó, magamban már szinte elmosolyodok, hogy "nézzenek csak oda, Holmes végre randizik valakivel", ám a többit hallva egyből elkomorodott a tekintetem.
-Igen, nagyon úgy tűnik... -adtam igazat neki, ahogy közelebb toltam az üres poharam, majd ha töltött, köszönetképp biccentettem egyet- Edward, jobban kéne vigyáznod, ez nem játék. Miért akart megölni? Mibe... mibe keveredtél? És mit kerestél te egyáltalán az Emire State Building tetején?

- Igen, Woody Allan mondta... Fura fickó volt, kicsit labilis, de azért jó szívű. Volt némi önbizalom-hiánya, de hát kinek nincs? A titkomat? Nem. Én soha senkinek nem mondom el... - eszembe jutott Helena, a gyilkos, akinek majdnem mégis kikotyogtam - Legalábbis többnyire nem. ÉS igen... A Savant-szindróma néha áldás, de a legtöbbször átok. Nyomozónak kéne állnom, ott jól lehet hasznosítani... Igaz, voltam már nyomozó. Nem, nem Sherlock Holmes, mielőtt megkérdeznéd, ő nem létezett... Az voltam, akiről a jó öreg Arthur mintázta. Régi történet... Na mindegy. Inkább igyunk.
Mindig is furcsának tartottam, hogy Keitha elárulja a titkát, de mindenki úgy éli meg leviatán-mivoltát, ahogy neki tetszik.
A válaszára bólintottam, és töltöttem neki még egy pohár bort. A sajátomat, bár nem volt szokásom, egy húzásra felhajtottam. Utána új adagot töltöttem magamnak.
- Az Empire State Building tetején? Hát... Szép a kilátás. Tudod, nem mindenkinek adatik meg, hogy repülhessen... A nő meg arra járt. Először azt hittem, romantikus találkozás lesz... Aztán meg arra gondoltam, talán Gyűjtő. Miért, te bevetted, hogy mind halott? Utána meg rám bocsátott valami látomást vagy illúziót, mire én leugrottam. Pedig túl szép volt gyilkosnak - csóváltam a fejem.

-Hm, szóval ő mondta? Ma is tanultam valami újat.
A Sherlock Holmes-os kis beszámolóján jót mosolyogtam magamban.
-És, milyen érzés, hogy valaki könyvet írt rólad? Vagyis, ez így nem pontos. A főszereplőt rólad másolta? Jut eszembe, a könyv többi karakterét meg az akkori ismerőseidről másolta?
Amikor Edward inkább az ivásra terelte a szót, koccintásra emeltem a poharam, ám amikor megláttam, hogy a férfi hogy húzza le egy szuszra az egész pohárral, kis híján félrenyeltem. Bár kissé furcsállottam a viselkedését, de inkább nem tettem szóvé. Lehet, hogy ha engem is megpróbáltak volna megölni, hasonlóan furán viselkednék. Nem tudom, az utóbbi pár évtizedben senki sem próbálkozott...
-Figyelj, én már felajánlottam, nem egyszer. Ha repülni szeretnél, csak szólj, aztán elintézem neked. -jegyeztem meg vigyorogva- Pár napja is "megreptettem" egy "régi ismerősömet", és még csak el sem ejtettem, egyszer sem! Pedig ha láttad volna, hogy azok milyen figurák voltak... -kortyoltam bele elmerengve az italomba- Na mindegy. A gyűjrők? Ez jó kérdés... Annyira még nem gondolkoztam el rajta, de ha mi itt vagyunk, miért ne élhetnének ők is? Úgy értem, hogy hiába a háború, azért rengeteg dolog túlélte a pusztítást. Gondolom ők is kevesen maradtak, aztán jobbnak látják rejtőzködni, mielőtt még kiírtják őket... Vagy csak megint én aggódok túl mindent. Mindenesetre kár, hogy így alakult a találkátok, de... várj csak? Ha leugrottál, hogy élted túl? Kicsit estél, vagy alakot váltottál? És... a reptetős témához visszatérve, nincs neked véletlenül olyan "ismerősöd", akinek a tűz az eleme?

//Anastasianak//


Mikor eltűntek a sarkon a kocsival, máris telefonálni kezdtem. Béreltem egy autót és az Ana-val megbeszélt helyszínre furikáztam, megállva a wc ablaka alatt, előkészítve a ruháit, hogy gyorsan át tudjon öltözni. Azért én még betértem egy üzletbe is, és vettem egy kényelmes edzőcipőt, mert sejtettem, hogy azért magas sarkúba nem lesz jó lépcsőt mászni, habár szívesen vittem is volna fel kézbe őt.
Aztán várakozni kezdtem, figyelve, mikor jelenik meg az ablakban, hogy segítsek majd kimászni.

*A fél siker is siker. Eljutni már sikerült az étteremig. Ryan a hátam mögött állt meg, ahogy helyet foglaltam az étteremben. Nem kértem egyelőre semmit, hisz vártam valakit. Ám legnagyobb sajnálatomra az a valaki késet. Az igazság az, hogy soha nem is fog megérkezni, hisz nem tudom, hogy kinek kéne. Üldögéltem egy jó negyed órát és az étlapot böngésztem, mintha nagyon meg akarnám érteni, hogy melyik ételben mi van. Na, nem… kicsit sem érdekelt. Bár tény, hogy hangulatos hely és valószínűleg vissza is fogok térni. De nem most. Mikor meguntam, csak felálltam és kisétáltam a mosdóba. Ryan követett, de az ajtó előtt megállt. Semmi hiba nem volt ebben és ezért aztán igazán nem szólhatok, az már feltűnő lenne. Na de mients csukódott mögöttem az ajtó, már kerestem is az egyik fülkét. Tető lecsuk, ablak kinyit Én meg már igyekeztem is felmászni. Nos… nem volt hegymászó az őseim között az már fix. Ráléptem a tartály tetejére és bíztam benne, hogy nem roppan össze alattam. Szoknya hátránya; Ahogy átlendítettem az egyik lábam már feljebb is csúszott. De azért kitettem a másikat is. Na már csak innen kell lejutni… ugorni nem ugorhatok, akkor a korházba kötünk ki. Így vártam és reméltem Jimmy hamar észre vesz, akár hol is legyen… *

Nem kellett sokáig várakoznom, mert nem sokára kinyílt egy ablak, úgy körülbelül 2 méterre a földtől és először megjelent benn egy harisnyás láb, aztán még egy és szép lassan előtűnt Ana is, majd a derekáig felcsúszott szoknyában, ami valljuk be nagyon is szemet gyönyörködtető látvány volt. Mosolyogva néztem gyorsan körül, majd kiugrottam a kocsiból és pár lépéssel az ablak alá értem.
- No csak, no csak! – szólaltam meg elmélyítve a hangomat, hogy egy kicsit megtréfáljam Ana-t. – Csak nem valaki szökni akar?
De aztán nem bírtam tovább, halkan felnevettem.
- Csak ugorj le édes, ígérem elkaplak. – néztem fel rá, hogy vajon most már felismert-e és, hogy mer-e ugrani. – Ha lent vagy, itt vár a kocsi és már mehetünk is, mielőtt Ryan-nak hiányozni kezdenél.
Ha elszánja magát és ugrik, akkor tényleg gyorsan elkapom és a kocsiba vágva magunkat hamar elhúzok a környékről, becélozva a tornyot.
- Vettem neked valamit, ott van a hátsó ülésen a táska mellett szerintem azt sem árt átcserélni a lépcsőmászás előtt. – csókolom meg hevesen, hiszen egészen felvillanyozott ez a kis akció.
- Ja és, nagyon szép fehérneműd van. – tettem hozzá kajánul.

*Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, amikor a mély hang megszólalt. Oké, nem estem kétségbe, hogy visszafelé kezdjek el mászni. De akkor is, semmi ismerős nem volt a hangban. Abban nem…*
- Ha gonoszt akarsz játszani, akkor legközelebb változtass a testtartásodon is. * Vigyorogtam le, de kicsit sem fűlött a fogam ahhoz, hogy kiugorjak. Nem érdekelt engem a cipőm vagy a ruhám, csak az, hogy ha nem kap el, akkor járhatok mankóval dolgozni. *
- Ó de ha nem kapsz el… komolyan mondom Jimmy, kikaparom a szemed és a nyakadba varrom Ryant. * Háborogtam, de még mindig hezitáltam. Azonban tudtam, hogy nincs sok időm így hát ugrottam… Jimmy karjaiba.*
- Szerencséd. * Mosolyogtam rá, de aztán már vettem is az irányt utána a kocsiba. Szavaira összevontam a szemöldököm, de azért annyira nem volt sietős, hogy ne viszonozzam a csókját.*
- Menjünk, mert elkapnak. De vettél nekem valamit? * S már hátra is fordultam, hogy előre vegyem a táskával együtt. A doboz túl nagy volt egy aprósághoz és különben sem rajongtam az ajándékokért. De azért kibontottam és elnevettem magam.*
- Ezt megcsodálhattad öltözés közben is. És ne gonoszkodj, a szoknya nem mászásra van kitalálva. De azt nem gondoltam volna, hogy úgy lesz újra edzőcipőm, hogy valaki vesz nekem. *De egyelőre félre raktam és magamra öltöttem a ruhákat a táskából. Kezdésnek a nagyméretű pulcsit aminek a kapucniját a fejembe húztam nyomban. Aztán a nadrág…*
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmetlen kocsiba öltözni. Pedig már volt részem benne… de a szolgálati autó hátsórésze sokkal nagyobb… * morgolódtam vidáman, na de jött a cipő és visszagyűrtem a ruháim a magas sarkúmmal együtt a táskába.*
- Majd nem jó… egy számmal nagyobb, de lehet, hogy csak a harisnya miatt. Mikor vettél méretet? *Vigyorogtam a férfire.*
- Ha élve megússzuk, akkor szólj rám és rendezem a számlát.

//Folytatás: Romváros - Empire State Building //

Megráztam a fejem.
- Nem, Watson merőben írói fogás. Kell egy gyengébb képességű csodáló a főhős mellé, amitől az csak még jobban felmagasztosul. Az ő szemén át látod a főhőst, és... Bocs, régebben irodalmat tanítottam. És írtam pár regényt... De nem lényeg. Az már rég volt.
A repülésre és a kis anekdotára csak mosolyogtam. Keitha sosem volt olyan béketűrő, mint jómagam. Nálam borzasztóan nehezen telét be az a bizonyos pohár.
- Nem kizárt, hogy alkalomadtán szavadon foglak... Bár, egész jól boldogulok magam is. Nem, nem estem kicsit, a torony legtetején, a kilátóban voltunk... Fogalmazzunk úgy, hogy ekkora csőtörést még nem látott az a város. Szerintem még még mindig nem száradtak meg az utcák... Na persze, ha ott lettél volna, sokkal kevésbé feltűnően is rendezhettük volna a dolgot. a nő meg persze eltűnt... De már keresem. Csak azt nem tudom, ez mennyire jó ötlet...
Utolsó kérdésére elkomorodtam.
- De igen, ismerek egyet... Inferno visszatért. Egy fiatal férfi testébe költözött... És a tüze még mindig kék. Persze ez nem volna baj, de a férfi tudni akarja, ki volt ő, ki volt az az erő, amivé most ő vált. És ha visszaszerzi az emlékeit... Nos, annak beláthatatlan következményei lennének. Inferno elképesztően erős... Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám állítani, ha szükség van rá.

Ledöbbenve hallgattam Holmes történetét, miközben az ujjammal szórakozottan kocogtattam a pohár talpát.
-Hát, nézd a jó oldalát... Amennyit esik az eső errefelé, nem hiszem, hogy túl nagy feltűnést keltene néhány vizes utca. Hogy mennyire jó ötlet? Edward, ezt ugye csak költői kérdésnek szántad? Nem hogy örülnél, hogy túlélted, már egyből keresed is a bajt? Mint valami molylepke, ami megégeti magát a gyertyalánggal. Mi volt benne ennyire különleges, hogy egy napot se bírtál várni és már a nyomában vagy?
Aztán beigazolódott a gyanúm. Ahogy arra az illetőre terelődtek a szavak, akitől leginkább féltem, hogy tényleg ő az, rezzenéstelen tekintettel bámultam egy pontot az asztalterítőn, közben pedig szép lassan ökölbe szorult a kezem.
-Hogy az a jó... -kezdtem bele halkan, aztán miután észbe kaptam, hogy hol vagyunk, vagy 3 különböző, mára már kihalt nyelven fejeztem be a mondatot.
-Ezek szerint tényleg ő az, ettől féltem... Nem értem ezeket a mai fiatalokat. Nem mindegy, hogy előző életedben ki voltál? Azon már úgy sem változtathatsz, foglalkoznának inkább a jelenükkel... Szóval nem emlékszik a korábbi emlékeire? Nagyon helyes! Remélem így is marad. Valahogy nem nézem ki belőle, hogy hasznára válna, ha tudná, miket művel az előző életében.
Edwardra néztem, majd gúnyosan elmosolyodtam.
-A te elemed a víz, szóval annyira ne becsüld le magad. Még talán neked lenne a legtöbb esélyed ellene. Gondolom azt mondani se kell, hogy ha egyedül nem boldogulsz, akkor ezer örömmel segítek! Elvégre oxigén nélkül ő se sokra megy... De, ne fessük az ördögöt a falra, inkább reménykedjünk, hogy nem jut a régi emlékei birtokába. Fejlett a mai technilógia, de annyira ez még nem bevett dolog, hála az égnek. És Edward! Egyszerre elég egy hülyeség neked, a csinos kis gyilkosnőd, meg ne tudjam, hogy pont te segítesz Infernónak visszaszerezni az emlékeit, értve vagyok?