Étterem

- Hát izé... - kezdtem habozva, a tarkómat vakargatva - Szóval az úgy volt, hogy... Nekem támadt eg ötletem, és... Szóval nem biztos, hogy ez túl okos gondolat volt.
Ittam a kortyot, hogy húzzam az időt, aztán a nő szemeibe néztem.
- Segítek neki. Már segítettem is, megmutattam neki az utat. De... Ez a gyerek most más. Nem vérszomjas. Becsületes. Talán, ha megtudja, ki volt az az Inferno, akinek az erejét megörökölte, talán pont abba az irányba tereli, amibe kell. Lehetséges, hogy ha látja, miket művelt, megpróbálja majd helyre hozni. Elvégre... A személyisége és a teste halott. Amit mi előző életnek nevezünk, nem a lelkünk előző élete, hanem csak az erőnké. Dareios Noxian egy új leviatán, egy új jellem. Talán most ő birtokolja azt, ami valaha Infernoé volt, de ez nem jelenti azt, hogy olyan is lesz, mint ő.
Még egy kortyot ittam, és így folytattam:
- Dark Hearthoz küldtem el. Vele tartok én is. Tudom, tudom, ostobaság az egész... De mégis. Ha valami balul ütne ki, még mindig mi járunk jól, nem? Elvégre akkor a fiúnak annyi, vagy meghal, vagy nem lesz többé leviatán. És ha visszakapja az emlékeit... Az sem baj. Rajta tartom a szemem. És ha kell, ketten együtt végzünk vele. De meg akarom adni neki az esélyt, hogy más legyen. Megérted ezt?

Nem tetszett ez az időhúzás, nagyon nem. Amikor pedig végre kinyögte, rajtam volt a sor, hogy egy szuszra kiürítsem a poharam tartalmát. Egy kissé talán túl erősen csaptam vissza a poharat az asztalra, de nem, a talpa így sem tört le, még csak meg sem repedt. Ahogy Edwardot hallgattam, idegesen járt a tekintetem jobbra-balra. Hol kinéztem az ablakon, az eget fürkészve, hol az étteremben lévő többi vendégre téved, hol Edward tekintetét figyeltem.
-Hát ez... nagyszerű. -büktem ki végül "lelkesen".
-Talán. -feleltem hűvösen- Talán nem. Miért vagy annyira biztos benne, hogy minden, ami korábban ő volt, halott? Én nem vennék rá mérget. Legalábbis, amikor találkoztunk, a nevemen szólított és felismert, pedig biztos, hogy ebben az életében még nem találkoztam vele. -idéztem fel magamban a legutóbbi találkozásomat a fiúval.
-Szóval Dark Heart, értem.
Az újabb kérdéseire csak egy szemforgatással válaszoltam, s néhány percig csak szótlanul néztem kifelé az ablakon, ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk.
-Megértem, bár nem tetszik a dolog. Nagyon nem, pláne, hogy ilyen kevesen vagyunk, és sokak hollétéről még mindig nem tudni... És ez? "Ha kell, ketten együtt végzünk vele"? Ennél egy kicsit jobban is tisztelhetnéd mások életét... mint valami elcseszett -kísérlet, ha nem sikerül, nem baj, végezzünk vele! Nem volt elég végignézni az elmúlt évszázadok, ezredek mészárlásait? Attól, hogy hatalmad van, még nem szép visszaélni vele. -csóváltam a fejem komoran, majd hátra dőltem a székemen- Viszont nem vagyok se az anyád, feleséged vagy főnököd, hogy eldöntsem, mit csinálj, és mit ne. Ha menni akarsz, hát rajta. Legalább mint kísérő, mész vele, vagy te is valami kívánságodat akarod valóra váltani Dark Heartnál, ami ennyi év alatt se teljesült?

A jelekből nem volt nehéz olvasni. Az, ahogy a borát megitta, arra engedett következtetni, hogy nem örül túlzottan a hallottaknak. Gúnyos hangsúlyú válasza pedig csak megerősítette a feltételezésemet. Arra, amit mesélt, elkerekedett a szemem, bár nem éreztem magam túlontúl meglepettnek. Hasonlót vele kapcsolatban már én is tapasztaltam.
- De az lehetetlen. A mi életünk nem lélekvándorlással végződik. Bármi történt is az igazi Infernoval, az valami más volt, mint egy leviatán átlagos halála.
Dark Heart gondolata sem tetszett neki... Hát persze, hogy nem. Nekem sem tetszett, de jobb ötletem nem volt. A következő megjegyzésére viszont kissé mérges lettem.
- Mond csak, Keitha, ki tiszteli jobban az életet: aki elveszi egy mészáros életét, aki ezreket ölhetne meg, vagy aki meghagyja a mészárosét is? Attól, hogy nem akarsz visszaélni a hatalmaddal, még nem kell a homokba dugnod a fejed.
Hiába tudtam, mennyivel idősebb a nő, mint én, ezt a dolgot nem tudtam a bölcsesség jelének venni. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem megnyugodni.
- Csak, mint kísérő. Nincs semmi, amit ne tudnék elérni egyedül is, ha akarok. Illetve... - jutott eszembe valami - Lehetséges, hogy valamit mégis kérni fogok...

-Minden élet lélekvándorlással végződik. Az már más dolog, hogy a mi esetünkben a halál után a lélek és a képesség külön utakat választ, s míg új élet kezdődik, addig a képesség inkább már több éve élő embereket választ.
Edward felháborodását látva csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
-Öreg barátom, azt hiszem, kicsit félreértettél, vagy én nem fejeztem ki magam elég tisztán. Úgy értettem, hogy a fiú jelenleg nem ad okot aggodalomra, nem igaz? Legalábbis a régi énjéhez képest... Nem egyszerűbb meghagyni ebben az állapotában, hogy élje a maga életét, mint hozzásegíteni a régi tudásához, megadva az alkalmat, hogy ezzel újra "mészárossá" válik? Nem dugom homokba a fejem, de te is bevallhatod, nem túl szép megoldás csak eltaposni valakit, mint valami hitvány férget... Miért? Mert nem jöttek be a számításaink. Tudom, hogy csak segíteni akarsz neki, de félek, hogy ennek nem lesz jó vége...
A férfi válaszára csak felszaladt a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehet a "kívánsága".
-Csak nem kötődik véletlenül a bájos támadódhoz? -kérdeztem poénkodva, de aztán nem erőltettem tovább a dolgot. Ha akarja, megosztja velem, ha nem, hát nem.
-Értem. Akkor, sok sikert az úthoz és... Edward, lehetne egy aprócska, önző kis kérésem? -majd néhány pillanattal később folytatom- Éld túl, gyere vissza, és ne változz meg... Na jó, ez 3, de remélem érted a lényeget... Nem vagyunk valami sokan, és a mostaniak közül téged ismerlek a legrégebb óta... Vagyis, ha Infernót nem számítjuk, bár vele sosem volt túl rózsás a kapcsolatunk. De visszatérve az eredeti témához, te mi rendelsz? -kaptam kézbe vidáman az étlapot.

Én magam is hittem a lélekvándorlásban. Túl sok egymáshoz igencsak hasonló embert ismertem az évszázadok során ahhoz, hogy ne higgyek. Ám ez nem segített hozzá a mi létünk alapjainak teljes megértéséhez...
- Talán igazad van. De a fiúnak joga van tudni, ki és mi volt az, ami őt megszállta. Talán a jó irányba változik tőle. Talán egy újabb Infernot szabadítok a világra, de ez az én felelősségem. Ha így lesz, teszek majd róla, hogy senkinek se eshessen bántódása. És tudod, mit? Sajnos szerintem sem lesz jó vége. De amíg van rá egy kicsi esély, hogy mégis, addig segítenem kell a fiúnak.
Tudtam, hogy a kérdésével csak ugratni akar, mégis mosolytalan arccal bólintottam.
- De igen, hozzá kapcsolódik. Bár lehet, hogy inkább nem próbálom meg. Jobb nem kockáztatni. Valóban előnyös lenne, ha élve, és nagyjából még mindig Edward Holmes-ként térnék vissza... Nem is tudom. Talán valami egyszerűt... Pizzát?

- Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögül a szél… -adtam áldásom a férfira.
Bár nem szívleltem a döntését, azért reméltem, hogy útjuk sikerrel jár. Innen már rajta és Infernón múlik, hogy mi fog történni… És, azzal, hogy ő sem volt biztos magában, meg azzal, hogy mik lesznek a következmények, még inkább elszomorított.
-Hm, hogy őszinte legyek, sosem rajongtam túlzottan az olasz konyháért… - vettem kézbe az étlapot, majd folytattam a lapozgatást- Azt hiszem, maradok a szusinál, úgy is rég ettem olyat, már épp ideje.
Ekkor vettem észre a pincért felbukkanni néhány asztallal arrébb, amikor épp felénk nézett, intettem neki, majd le is adtuk a rendelést. Ha már ebédelni jöttünk, nem lenne szép éhen maradni. Úgy is idő, amíg elkészül, legalább addig se a semmire várunk. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve már váltottam is az újabb témára:
-Mondd csak, Edward, voltál már házas korábban?

Bólintottam a nő szerencsekívánatát hallva. Nem először hallottam ezt az évek, évtizedek során. Hiszen mindig is olyan dolgokba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna, Keitha pedig sokszor próbált lebeszélni ezekről. Többször igaza is volt... A francia forradalom például nem volt olyan nagyon nyerő ötlet, mint elsőre hittem, és a bostoni teadélután sem...
- Szusi - mondtam fintorogva - Sosem értettem, miért vannak úgy oda érte... De mindegy. Ízlések és pofonok...
A kérdését meghallva majdnem félrenyeltem a bort. Nagyon rég ismertük egymást, de barátságunk talán pont azért működött jól, mert sosem mentünk bele a részletekbe. Jobb, ha két leviatán nem kerül túl szoros kapcsolatba, mert akkor egészen nagy esztelenségekre is képesek egymásért, annak pedig még egyszer sem volt jó vége...
- Négyszer. Négy csodálatos, különleges, gyönyörű, és halandó nőt vettem el életem során. Az elsőtől gyermekeim is születtek. Ők is halandónak születtek, de ezt akkoriban még nem tudtam. azt hittem, az állapotom talán öröklődik. Senkinek sem kívánom azt, amit én átéltem, ahogy a szeretteim megöregedtek és meghaltak.
Belekortyoltam a boromba.
- Na és te?

-Mi az, tán nem szereted? -kérdeztem, a fintorát látva. -Ha te is annyi évig éltél volna Japánban, mint én, akkor biztos nem ezt mondanád. Egyszer kóstold meg, és megtudod, miért vannak úgy oda érte. Jó kis pácolt gyömbérrel, szójaszósszal, hmm...
Aztán, ahogy megláttam, hogyan reagált a kérdésemre, kissé én is meglepődtem. Mi ezen olyan meghökkentő? Nem azt mondtam, hogy regélje el, milyen volt eddigi összes házas élete... Mondjuk azért nagyon remélem, hogy nem valami kényes témába tenyereltem.
Kíváncsian hallgattam, miközben mesélt, ám amikor visszakérdezett, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit válaszoljak. Vagyis, nem hogy mit, hanem hogy hogyan. Aztán végül erőt vettem magamon és kiböktem.
-Harminchétszer. És igen, valóban, ez egy elég nagy hátránya a lényünknek, bár, azt talán még könnyebb elfogadni, ha megöregszik valaki. Én speciel sokkal nehezebben viseltem, amikor pár száz éve, a nagy háborúban szinte minden leszármazottamat megölték. Na de inkább vissza valami kellemesebb témához. Egyébként, ahogy én tapasztaltam, a gyermek akkor sem örökli a leviatán képességeket, ha mindkét szülője az. Tényleg, Edward, te jártál valaha Ázsiában? Vagy mindig is Európában maradtál?

- Nem vagyok oda érte - vontam vállat - A nyers dolgokat nem kedvelem. Woody Allan barátom mondta, hogy "Az én ételem legyen halott. Ne súlyosan sérült, hanem halott.". Nagyjából így vagyok ezzel én is. Japánt csak átutazóként láttam... Nagyon sok felé jártam. Azt hiszem, szinte minden országban... Igen, mindegyikben.
A szám hallatán kikerekedtek a szemeim. Harminchét... Harminchét halott szerelmes, egyetlen élet alatt... Pokoli érzés lehet. Nekem még négy is sok...
- Sajnálom, Keitha, nagyon sajnálom.
Aztán felvettem újra a beszélgetés fonalát.
- Hát, főleg azért Európában, meg a tizennyolcadiktól a huszonnegyedik századik Amerikában. A huszadikban volt igazán érdemes ott élni... Azok a nagyszerű, csodás emberek! Martin Luther King, Ray Charles, Kurt Vonnegut... Ismerted őket?

-Te, az, hogy valami nyers, vagy halott, az két olyan egymástól különböző tulajdonság, amik nem feltétlenül zárják ki egymást... Attól, hogy nyers az a lazac, még eléggé halott. Akkor nem is kérdezem, az ausztrál meg afrikai rovarevő népekről mi a véleményed.
Ahogy szóba kerül, hogy milyen sok helyen járt már korábban, elismerően bólintok.
-Az szép, ezt nem is tudtam. Én azért közel se láttam mindet, bár igaz, hogy jóval több időt eltöltöttem egy-egy helyen...
A mentegetőzésére csak legyintettem.
-Ugyan, semmi baj, ez az élet természetes velejárója... Legalábbis nekünk mindenképp. Mondjuk az azért sokat segít, hogy még vannak élő leszármazottaim. Na és neked?
Belekortyoltam az italomba, miközben hallgattam, ahogy tovább mesél.
-A nevük ismerős, de csak a huszadik század vége felé jöttem vissza Európába, úgyhogy élőben sajnos nem találkoztam velük... Azelőtt meg még a Krisztus születése körüli időkben éltem errefelé. Vagyis, ahol legtovább éltem, az a hely speciel Londontól alig pár percnyi útra található, de később azért a nagy kontinensen is lehúztam pár évszázadot. Szentséges ég, de rég is volt... Ó, meg is érkezett az ebéd.
Megvártam, amíg a pincér tálalja a fogásokat, majd kézbe vettem az evőpálcikákat.
-Itadakimasu!

Csak egy fintorral válaszoltam a rovarevők említésére. Aztán a következő kérdésen elgondolkodtam.
- Attól még, mert így mennek a dolgom, én nem vagyok képes ezt elfogadni. Mindig megmentettem mindenkit, akit csak lehetett... Ha valaki meghal, azt személyes vereségként élem meg. Van valamiféle hőskomplexusom, azt hiszem... Egyébként nem igazán tudom. Soha sehol nem maradtam annyi ideig, hogy ilyesmit figyelemmel követhessek. Néha, az utcán sétálva, amikor látok valakit, aki akár az apám is lehetne, az arcvonásaiból ítélve, vagy én tizenévesen... Olyankor elgondolkodom, de soha nem állítom le őket. Az ősök, az a múlt. A múltat pedig kár bolygatni. És nem is biztos, hogy örülnének, ha megismernek.
Ahogy mesélt, megint tudatosult bennem, hogy ő még nálam is idősebb. Elképesztő... Őskövületek vagyunk.
Megérkezett az ebéd, én pedig jó étvággyal láttam neki.
- Jó étvágyat, Keitha... - mondtam mosolyogva.

//Köszönöm a játékot!//