Empire State Building

Elővettem a csavarhúzót, és a félig leszakadt ajtóra akartam szegezni, de hát mire mentem volna vele? Inkább a hangomat használtam.
- Kérem, maradjon. Nem tudom, miért ilyen dühös, hisz csak beszélgetünk. a Gyűjtők halottak, és ha maga úgy gondolja, ezt nem érdemelték meg, attól még halottak maradnak. És én nem bánom. Az ő életük is ért annyit, mint bárki másé... De ezt az értéket lealacsonyították a gyilkolással.
Persze nem volt mind igaz, amit mondtam. O'Connor szinte biztosan Gyűjtő volt, legalábbis a múzeumbeli DNS- analizátor szerint. És ő úgy gondolta, nem ő az egyetlen. Többen is lehetnek... Talán ez a nő is az. Máskülönben honnan tudna róla, hogy Jimmy is az? Másfelől viszont...Lehetett értelmetlen, dühös kirohanás is.
Eltettem a csavarhúzót, és vártam, hogy Helena vajon itt marad-e, vagy távozik.

Ha ezek után távoztam volna, csak mèg gyanúsabbá tettem volna magam ès a helyzetet. De ez a fèrfi... Nem emlèkeztem rá, mikor voltam ilyen dühös... nem utoljára, hanem egyáltalán. Megfordultam, ès a lehetõ legtávolabbi pontot foglaltam el a korlát mellett.
- Sajnálom... Többnyire nem vagyok ilyen... feszült. De most kaptam új munkát, meg ilyenek. - legyintettem. Már arra se vettem a fáradságot, hogy hitelesen hazudjak.
Behunytam a szemem ès magasra emeltem az állam. Ès átaftam magam a szèl simogató èrzèsènek.
- Hideg... mègis... olyan más ès felszabadító.

Nem vettem komolyan a bocsánatkérését. Több, mint másfél évezred alatt azért kiismertem már valamennyire az emberi viselkedést. a nőnek az elevenjére tapintottam, és ő dühében támadólag viselkedett. Valamiért rokonszenvet érzett a Gyűjtőkkel kapcsolatban, és ezt kész volt akár védelmezni is másokkal szemben. Érdekes...
- Szóra sem érdemes - legyintettem - Nem akartam megbántani. Éppcsak... Nehezen értem meg magát. De hát, nem is kell megértenem... Mondja, miért gondolja, hogy O'Connor Gyűjtő? Az az általános vélekedés, hogy nem maradtak életben, bár bevallom, ezt nem tartom túl valószínűnek. Egy fajt teljesen kiirtani szinte lehetetlen. Maradniuk kellett, ha csak néhányuknak is. És eltelt négyszáz év. Mára már akár több ezren is lehetnek.
Ijesztő gondolat volt. Egy újabb háború... Bár, az emberek most már erősebbek. Talán nem torkollana újabb vérengzésbe. Vagy igen, csak most nem a Gyűjtők volnának a szörnyetegek...

Fáradtan nevettem fel.
- Maga tènyleg nem tud hanyagolni egy tèmát, amíg azt nem hallja, amit akar, ugye? - mosolyogtam., majd lassù, kimèrt lèptekkel indultam a fèrfi felè. - Jimmy O'Connor nem hiszem, hogy gyüjtö, õk kihaltak. De a veszett ötletei már az örületbe kergettek... igaz, csak közvetetten. Rendõrsègi korboncnok vagyok, ès rendszerint hetente hallok az örült elmèleteiröl. -
A fèrfihoz èrve megálltam. Egy lèpès se választott el minket. A fèrfi szemèbe néztem.
- Megkapta, amit akart Edward Holmes?

Ahogy a nő közeledett hozzám, átfutott a fejemen, hogy meg fog csókolni. Aztán majdnem elnevettem magam. Ha bármiféle érzést keltettem benne a haragon kívül, az inkább volt lenézés, mint vonzalom.
- Talán megkaphatnám, amit akarok - hallottam magam, pedig egész biztosan nem ezt akartam mondani. Megráztam a fejem. - O'Connor bolond, de jóindulatú bolond. Vigyázzon vele... Nehogy azt higgye, maga a Gyűjtő. Kár lenne magáért...
Rég volt már, hogy egy nő ilyen könnyen ilyen hatást tudott kiváltani belőlem. Inkább elfordultam tőle, hogy a várost láttam a szemei helyett.
- Komolyan mondtam. Ne hangoztassa előtte a nézeteit. Szóval... Rendőrségi kórboncnok. Nem épp szokványos foglalkozás.

Elègedett mosoly kúszott arcomra, ahogy sikerült zavarba hoznom.
- Hogy èn? Gyüjtõ? - kacagtam gyöngyözöen... Ès, ha az vagyok.... magának talán nem fèlnie kène, hogy felfalom? - suttogtam. - Talán èn is megkaphatnám, amit akarok. - hajoltam a fülèhez ès suttogtam bele.
Nocsak-nocsak... Hirtelen már nem volt olyan magabiztos ès a beszèlökèje is kiapadt látszólag... Az viszont megijesztett, mennyire èlvezem is a helyzetet. Hisz ö egy ember volt... Ami, ha egy feladatról van szó, vagy fiatal gyüjtöröl... De ezt most csakis a magam kedvèèrt, a saját szórakozásomèrt tettem.

Majdnem azt válaszoltam, hogy még egyetlen Gyűjtőnek sem sikerült, de még idejében lenyeltem a nyelvem. Visszafordultam a nő felé, és az arcunk csak centiméterekre volt egymástól. Nyeltem egyet, hogy visszanyerjem a hidegvéremet.
- És az vagy? - kérdeztem - Gyűjtő?
Közben azon gondolkodtam, mit teszek, ha igennel felel. Volt nála két kis víz alapú valami, azok épp elegek lennének, hogy végezzek vele. De vajon meg kéne tennem? Talán, ha a Gyűjtők is változtak... Talán már nem olyanok, mint rég.
Megráztam a fejem, és hátráltam egy lépést.
- Ha az lennél, felfalnál? - kérdeztem megint akaratlanul.

Ismèt felnevettem.
- Ha az lennèk ès fel akartalak volna falni, már megtettem volna. -Mosolyogtam. - Abból kiindulva, ahogy jellemezted õket, nekem... - Mit is? A szavaiban volt igazság. Èn nem bíráltam a fajunkat... de talán saját magamat... Nem! Mindent a csâszáromèrt tettem, vagy az ö parancsára. Tehát az volt a helyes!
Mint akit leforràztak ugrottam hátra. - Nem támadtam ràd, nemde?... Kezd hüvös lenni. Azt hiszem, jobb, ha èn indulok.

- Csak szavakkal - értettem egyet, és utána nyúltam, hogy ne tudjon elmenni - Várj. Nem akartál bántani, ezért az sem zavar, ha Gyűjtő vagy. De hát nyilván nem vagy az, nem igaz? Gyűjtők... Nehéz elképzelni.
Hallgattam pár másodpercet, de nem engedtem el a karját.
- Ha megpróbáltál volna felfalni, belehalsz. Neked talán nincsenek is titkaid... De néha összeakadhatsz olyanokkal, akiknek van. Edward Holmes vagyok... És harcoltam a Gyűjtők ellen ebben a városban és száz másikban.
Magamhoz húztam a nőt és röviden megcsókoltam, aztán elengedtem a karját.
- Most már mehetsz, ha akarsz.
Fogalmam sem volt, ezt miért csináltam. Szinte akartam, hogy menjen, és erre a kérdésre ne kelljen válaszolnom. Se a többire...

Olyan törtènt, ami mèg sose fordult elõ velem. Megleptek... többszörösen is. A csók... a vallomâsok sorozata... Az egyik mèlyebben èrintett, mint a másik... Tombolt bennem a vágy, hogy bevalljam a fèrfinak az igazat. ' Helena Grey. A gyüjtök császárának jobb keze. Gyilkos. Ès Jimmy O'Conorra utazom.'
Megráztam magam. Mi ütött belém?! Ki ez a fèrfi aki... aki egy perc alatt tesz mássá, mint ami vagyok..?
Hátrálni kezdtem.
- Örülök, hogy harcoltál ellenük. Legalább nem kell fèlnem, hogy összekeversz eggyel. - Az se èrdekelt, hpgy harcolhatott a gyüjtökkel, hisz valószínüleg nem volt mora.
A korlátba ütköztem... milor váltottam irányt? Àt akartam alakulni ès elrepülni...
- Gyilkos vagyok... Ha maradsz, nem lesz választásom... meg kell, hogy öljelek.

Felnevettem, de ebben a hangban több volt a keserűség, mint az öröm. Hát mégsem tévedtem...
- Gyilkos... Milyen baljóslatú szó...
Elindultam felé, lassan, de nem óvatosan. Nem féltem tőle.
- Több, mint ezerötszáz éve élek. Sokan próbáltak már megölni. olyanok is, akik sokkal, de sokkal veszélyesebbek nálad. Te gyilkos? Talán... De nem az én gyilkosom.
Mire ezt elmondtam, már megint csak centiméterekre álltam tőle. Meg akartam csókolni újra, de nem tettem. Helyette inkább vártam, majd elfordultam, és félreálltam.
- Menj, ha akarsz - intettem az ajtó felé - Én itt maradok. Tetszik itt.
Azzal hátat fordítottam neki, és a korlátra támaszkodva szemlélni kezdtem a várost.

Mi ez? Mi törtènik velem? Szinte fèltem, ahogy közeledett felèm ez a... Csak egy humanoid fèrfi!
Lehunytam a szemem. Hogy megölhettem-e volna. Igen.. Hogy meg kène-e tennem? Igen. Akkor mièrt nem teszem?
- Mièrt bìzol így magadban? - kèrdeztem halkan. Talán inkább magamtó, mint tõle. - Ki vagy te? Mi vagy te? - Menni akartam... de nem tudtam mozdítani a lábam.
- Kötelessègem lenne megölni tèged... - a hangom reszelõssè vált.

Visszafordultam felé, és rámosolyogtam.
- Most épp benned bízom, és nem magamban. Bízom benne, hogy nem fogod megpróbálni.
Széttártam a karom, mire a kabátom két szárnya is szétterült mögöttem. Belekapott a szél is, ami idefent mindig fújt, és most valódi szárnyakhoz hasonlítottak.
- De ha őszinte választ akarsz... Jó ideje senki sem tudott megölni. És bár a külső alapján ítélni nagy ostobaság, rólad nem tudok rosszat feltételezni. Nyilván tévedek, de csak akkor fogom elhinni, hogy gyilkos vagy, ha megpróbálsz megölni. Ne haragudj rám ezért. tehát... Itt vagyok. Próbálj megölni, ha akarsz... Vagy csak gyere ide.

A fèrfi bizalma, vagy naivitása megèrintett... ès szánalmasnak tartottam. Egy fèrfinak van hatalma felettem. A császàrom èrdekeit kell szem elött tartanom. Gyilkos vagyok... Szolga ès egy fensèges faj tagja.
- Sajnálom... èn... úgy sajnálom. - pattantak ki szemeim. Tapasztalat: a telepatikus kèpessègeket a szemkontakrus erõsìti. Ès èn most, visszavonhatatlanul a fèrfi elmèjèbe hatoltam.
A kèp egyszerü volt... másszon. Ès õ a korlátra mászott.
- Hiba volt bíznod bennem... Ugorj! - adtam ki a parancsot.
Nem vártam meg az eredmènyt. Átalakultam, ès a torony takarásában tova szálltam.

Nagyon meleg volt, túlontúl meleg... Furcsa, nem emlékszem, hogy kerültem ide. Mi ez? Talán a 2067-es nyár? Akkor pokoli forróság volt... De esküdni mertem volna, hogy az előbb hideg volt és fújt a szél. Vagy az csak egy álom emléke?
Még néhány lépés, egy kapaszkodás, és máris a szikla tetején voltam. Alattam öt méterrel tiszta vizű kis tó terült el. Néhányan odalent hancúroztak, és az mintha Bob lett volna... De hát Bob meghalt... Sok száz éve halott...
- Ugorj! - kiáltott fel nekem vidáman Bob, mire elvigyorodtam, és a mélybe vetettem magam... Hideg szél csapott az arcomba...
És zuhantam lefelé, le az Empire State Building tetejéről.
Kissé zavarosak voltak az emlékeim, de nem ez volt a legfőbb gond. Kiterjesztettem a hatalmam, és alattam az utcát víz öntötte el. Ömlött a házakból, a csatornákból, felszakadó csövekből, a nem túl messzi szökőkútból, sőt, még az öböl felől gomolygó ködből, és magából az öbölből is... És minden víz alám gyűlt, emelkedett, és végül magába fogadott...
Percekkel később csuromvizesen, félig megfulladva feküdtem az utca kövén. Kissé összemosódtak az események, mintha a vízbe csapódáskor elvesztettem volna egy időre az eszméletem. Körülöttem minden csupa víz volt. Felnéztem, de semmit sem láttam a torony tetején. Elővettem a csavarhúzómat, de nem működött, nem tudtam kivilágítani a kilátót, hogy észrevegyem a nő árnyát, ha ott van.
Hát mégis gyilkos volt... És megpróbált megölni. Vajon tudja, hogy nem járt sikerrel?
Feltápászkodtam, és nehéz, vizes ruháimban elbotorkáltam. Akartam még látni őt, de nem ilyen gyengén.

//Köszönöm a játékot! //

A visszapillantóból azért kíváncsian néztem, amíg Ana felszenvedte magára a ruhákat és kimondottan büszke voltam magamra, hogy sikerült majdnem megfelelő méretű cipőt választani neki találomra.
- Ha élve megússzuk, majd az ágyban törlesztesz. – bólintottam vidáman, majd a lehető legnagyobb megengedett sebességgel suhantam a Romváros felé, hogy elérjük a híres-neves építményt, mely mára azért jócskán vesztett hajdani fényéből, ahogy a magasságából is.
- De nagyon jól áll neked ez a szerelés és biztosíthatlak, hogy ha beléd is kötnek az nem a rangodnak szól, vagy, hogy felismertek, hanem a formás hátsódnak, ebben a passzos farmerben. – csaptam a fenekére, mikor végre megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból. – Még jó, hogy a kocsiban volt JPS, mert még életemben nem jártam itt. – néztem fel az épületre. – Hát akkor veselkedjünk neki, de ha elfáradsz szólj és tényleg felcipellek a tetejére. – karoltam át a derekát, míg a bejárat felé igyekeztünk.

- Héé... nem így gondoltam. * Nevettem fel vidáman. Valahogy már maga az, hogy nem kell figyelnem minden szavamra felszabadított. Jó kedvem az egekbe is szökhetne, ahogy újra csak egy egyszerű ember lehetek. *
- Igen Jimmy... biztos vagyok benne, hogy ez az a szerelés, amiben ha tükörben nézek, még én sem tudok magamnak ellenállni. * Ingattam meg a fejem, ám a hangomból kihallatszott az irónia is. De meg kell hagyni, tényleg kényelmes viselet és takar mindent, amit kell ahhoz, hogy ne ismerjenek rám. Na de aztán jött a pacsi mikor megkerültem az autót és a férfi mellé értem. Meglepetten ugrottam egyet hátra és kipirult az arcom akár csak a szemeim kerekedtek ki.*
- Pofátlan vagy... * Szaladt össze a szemöldököm, ám a megrovásom nem lehetet valami eredeti. Ennyi nem tudta elvenni a kedvem. Így csak hagytam, hogy átkaroljon, és együtt menjünk a torony felé.*
- Nem fogok elfáradni... legalábbis nagyon remélem, hogy a virgácsaim nem szokták meg ennyire a kényelmet. Különben tényleg futni kell majd járnom. * Borzongtam bele még a gondolatba is.*
- Mindig van egy első alkalom és nincs ellenemre, hogy ebben most engem ér a megtiszteltetés. De hidd el... szép onnan fentről. * Emeltem fel a tekintetem a legtetejére, már ami megmaradt belőle.*

Jót vigyorogtam Ana reakcióján, amikor a fenekére csaptam, mert nagyon tetszett a helyzet, hogy most szabadon csinálhatunk bármit, amihez csak kedvünk támad és nem szól bele senki, nem állítanak korlátokat.
- A vagyok, te meg eszméletlenül kívánatos. – jelentettem ki nevetve.
Belépve a torony épületébe, szembesülhettünk, hogy az enyészet és a hajléktalanok azért szép munkát végeztek, de a lépcső azért még elég stabilnak tűnt, így nem haboztam, hanem azonnal arra felé indultam, de persze azért a rendfenntartó ösztöneimet sem hagytam otthon, előtte alaposan körbe néztem, de senki nem volt itt.
- Látom a testmozgás azért nem tartozik a kedvenc tevékenységeid közé, legalábbis a sportos. – jegyeztem meg, mikor megéreztem, ahogy végig szalad rajta a hideg a futás emlegetésére.
- És elhiszem, hogy felemelő látvány tárul majd a szemünk elé, főleg ha ilyen kellemes kísérővel ér fel az ember. – csókoltam a nyakába, de azért tempósan lépcsőztem felfelé. – Érdekes, hogy milyen kihalt ez a hely. – jegyeztem meg. – Na nem mintha társaságra vágynék, nekem pont megfelel így. – vigyorogtam kajánul. – Legalább fenn is csak a miénk lesz a tetőpanoráma és akár bármilyen huncutság is eszünkbe juthat…….a látványtól.

*Na reakciójára meg csak pislogni tudtam. Aztán mikor magamhoz tértem ebből a pár pillanatból megingattam a fejem.*
- Küzd le Kedvesem, mert bár szép fent, de ez egy mocskos kilátó és még nyilvános is. Szóval az ilyen jellegű vágyaidat tartogasd otthonra. * Kacsintottam rá, bár nem tudom mennyit láthatott ebből. Belépve körbetekintettem, de nem sokat foglalkoztam a látvánnyal és a bűzzel sem. Jimmy azt mondta, hogy ha baj van, megvéd. Mi kellett még? Jelenleg semmi, hisz az ölelő karjai is megvoltak.*
- Nos, ez így igaz. Régen sokat jártam, de kezdőként rohangáltam annyit, hogy megutáljam egy életre a mozgást. Sosem volt a legjobb egy felfuvalkodott békának dolgozni. * Vallottam be, hogy nekem a testmozgás egy halálos ítélet. Hisz menekülésnél is kéne hasznosítani, ami nincs. Igyekeztem tartani a tempót de a szavaiba bele borzongtam és egy pillanatra meg is álltam, hogy aztán gyorsan utolérjem.*
- Lassabban Jimmy. *Szuszogtam párat, hogy aztán újra megtaláljam a hangom.*
- Semmi mocskos perverzió ne jusson az eszedbe. Ez még mindig egy nyilvános terület és még… na nem, tuti, hogy nem kapsz meg itt. Ahhoz el kéne vesztenem a józan eszem. * Na igen, nem lehetetlen feladat elérni, de nem is legkönnyebb. Pláne, hogy az első nálam töltött éjszakáján sikerült elérnie. Nem tudtam, hogy annak örülnék, ha kihívásnak venné vagy annak, ha ennyiben hagyná. *

Mikor Ana kicsit zihálva ért mellém, akkor kapcsoltam, hogy azért nem lóverseny ez és lassítottam a tempón, de azért rosszallóan megcsóváltam a fejem.
- Ezért még számolok Ryan-nal, hogy ennyire nem törődik a kondícióddal.
A hangom halálosan komoly, de ha belenéz a szemembe látja a játékos csillogást benn, hogy csak cukkolom. Ryan-nal nekem más miatt lesz egy köröm még valószínűleg a közeljövőben, hiszen nem soká vissza kell mennem a Marsra.
- Óóóó! Nekem semmi mocskos, és semmi perverz nem jár az eszemben, csak csupa szép és kellemes dolog, hogy összekössem a kellemest a hasznossal, hiszen ott hagytuk a pihe-puha, meleg ágyikót, amit egész napra nekem ígértél…..magaddal együtt. – fejeztem be kajánul. – És azt hiszem a józan eszedet is ott hagytad a testőröddel együtt. – nevettem fel és most tényleg a karjaimba kaptam és felszaladtam vele vagy két emeletet, majd mikor én is kifulladtam, letettem és hosszan és szenvedélyesen megcsókoltam.
- Na, ez már nagyon hiányzott. – jelentettem ki aztán lihegve. – De most már mindjárt fenn vagyunk.

- Sosem gondoltam volna, hogy azt szeretnéd, hogy a kedvesedet valaki edzésbe tartsa, míg távol vagy. De hogy pont Ryan… * Ingattam meg a fejem, ám ez Tőlem is csak ugratás volt. Ahogy Ő nem az ilyen jellegű edzésre gondolt, én úgy értettem szándékosan félre.*
- Itt vagyok és az eszem is. * Nevettem el magam. Jó, ostobaságot csináltam, de néha ilyen is kell. Bár nem akartam belegondolni, hogy micsoda fejmosást fogok kapni és, hogy ezek után tuti lesz egy női tag is, aki még a mosdóba is elkísér. *Ahogy felkapott nem ellenkeztem csak szorosan átöleltem a nyakát és bele fúrtam az arcomat. Apró csókokat lehelve rá, hogy viszonozzam a tettét. Na meg mert jól esett… Mikor földet ért a lábam szeretettel teli tekintettel néztem a másikat. Azonban, mikor emeltem volna a kezem, hogy megköszönjem már Ő jött is, és heves birtoklási vággyal vette el azt, ami egyébként is az övé. Így a kezem a csípőjénél magamhoz vonva húztam a lehető legközelebb. *
- Hmmm… és még mi? * Kérdeztem ám már indultam is tovább, hogy egyszer csak felérjünk. Kezem most nem a kezét fogta, hanem a derekát ölelte és úgy bújtam hozzá, hogy minél jobban érezzem. Aztán mikor az utolsó lépcsőt is megmásztuk elengedve, gyermeki rajongással mentem a korláthoz.*
- Nézd… * Biccentettem a férfinek kifelé vidáman, de mégis ámulva.*

- Óóó! Te kis huncut! – pörgettem meg kicsit felemelve a levegőbe. – Nem ér így kiforgatni a szavaimat, mert a végén még féltékeny leszek.
Nagyon is értékeltem, hogy belevágott és eljött velem, hiszen ezzel olyan nagyon boldoggá tett, úgy éreztem, hogy újra normális életet élek…..még ha ez valószínűleg nem is fog soká tartani.
- Hogy még mi hiányzik édes? – suttogtam a fölébe, miközben érezhette annak hatását, hogy egészen magához húzott. – Majd azt is megmutatom ne félj! – majd egy pici puszit kapott a fülcimpájára.
Tényleg nem volt már sok hátra, amit egymást átölelve tettünk meg, és mosolyogva néztem, ahogy kislányos örömmel ámult el a látványon, szinte magához ölelve a kitárulkozott horizontot.
Mosollyal az arcomon sétáltam oda hozzá és átölelve a derekát ismét, néztem körül én is és meg kell vallani tényleg feledhetetlen látvány volt. Fenségesen gyönyörű és egyben mélységesen megborzongtató. Messzire ellehetett látni, de a romokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ahogy az itt-ott botorkáló itt lakókat sem.
De most nem ezzel akartam gyötörni magam, hiszen ez mindig eszembe jutatta, hogy én is azok közé tartozom, akik miatt ez a csodálatos város, most így néz ki.
- Látom. – mondtam halkan, majd Ana-t magam felé fordítottam és a kezem közé fogtam az arcát. – De nekem továbbra is ez a leggyönyörűbb látvány. – csókoltam meg az ajkait, majd az egyik kezem lecsúsztatva a fenekére, most én húztam egészen szorosan magamhoz.

- Ó, nem tudtam, hogy csak neked szabad. * Vigyorogtam a férfire szélesen. Valahogy nem tudtam komolyan venni, hogy féltékeny legyen. Hisz sosem adnék rá okot, bár a média ezt teljesen elintézi helyettem is. De ha meg egyszer oda kerül a sor… nem, az még várat magára, már ha egyáltalán egyszer eljön ez az idő. Ráérek majd ezen rágódni akkor. *
- Nem félek… * Leheltem halkan, ám ez nem sikerült olyan határozottra, mint amilyennek szántam. Hangomat elgyengítette a kedvessége és a törődése.
Ahogy átkarolt minden hezitálás nélkül dőltem neki a hátának, hogy beleolvadjak az ölelésébe és csodálhassam tovább. Nem, egyáltalán nem azért tetszett ez a kilátás, mert makulátlan volt. Pont a romok, a piszkos utcák voltak azok, amik ilyen magasságról magukkal ragadtak. *
- Gyakornokként sokat voltam itt és képzeletben újra építettem ezt a városrészt is… Minden olyan gyönyörű volt… csillogó és megkapó, miközben mégis megtartja a maga emlékét. * Szólaltam meg halkan, ahogy ott álltam neki dőlve. De aztán gyorsan meg lettem fordítva, hogy ábrándozó tekintetem az övét találja meg. A bókra megcsillant valami a szemeimben és láthatta, hogy ez bizony jól esett. S a tegnapi veszekedés ellenére, egyáltalán nem akartam elengedni vagy eltaszítani. Se most… se tegnap… se legközelebb. Csókjába bele olvadtam és egy idő után már a testébe. Kezem a hajába túrt és úgy vontam el a fejét magamtól.*
- Héé… ne ébreszd fel az alvó oroszlánt. Nem vagyunk már kamaszok… *Fedtem meg kissé mosolyogva. Hisz a fiatalok szokása ott birtokba venni egymást ahol épp vannak független mindentől.*

- Ebben reménykedtem, hogy nem félsz- susogtam rejtelmesen, de aztán már csak arra figyeltem, hogy milyen álmai is voltak ezzel a városrésszel kapcsolatban, és nagyon is el tudtam képzelni, hogy ő képes lenne ezt megvalósítani.
Sose hittem volna, hogy valaha még fogok úgy érezni, mint annak idején és még most is féltem elhinni, mert féltem a csalódástól és az újabb fájdalomtól. Fogalmam sem volt, hogy miben reménykedek, hogy hová is vezet engem ez az út, hiszen nem voltam ember. Ezek az érzések fajomtól olyan távol álltak, hogy sosem értettem, én miért vagyok kivétel, de ettől még nem váltam emberré, és…………….és gyűlöltem magam érte.
Talán nem lett volna szabad belemennem ebbe a kapcsolatba, hiszen, ha kiderül, hogy mi vagyok, Ana-nak olyan fájdalmat okozok, amit sosem bocsátanék meg magamnak.
De mikor a szemembe nézett és láttam benne a szerelmet, teljesen elolvadtam és a kétségeimet az agyam legeldugottabb zugába száműztem. Csak egy kicsit hadd legyek boldog! Csak egy kicsit…..
Mikor a hajamnál fogva tolt el magától és megfedett, hogy gyerekesen viselkedek, csak vigyorogtam és továbbra sem engedtem el.
- Miért? Mi nem vagyunk fiatalok? Mi nem engedhetünk a vágyainknak? Ana, nézz körül, nincs itt egy lélek sem, és ilyen romantikus együttlétre talán sosem lesz többé lehetőségünk. – suttogtam a fülébe tovább csókolva és erotikusan simogatva, nem törődve a hajamba markoló ujjakkal, de persze, ha tovább tiltakozik, nem erősködöm, csak lemondó sóhajjal veszem tudomásul a döntését.

*A kérdésére elnevettem magam és megingattam a fejem. Egy pillanatig hezitáltam, de jobb később mint soha elven végül tovább vontam, hogy a szemébe nézhessek. Sajnáltam, hogy ezzel megvontam magamtól az apró és ingerlő csókjait, de muszáj volt látnom.*
- 65 évesen nem mondanám magam fiatalnak Jimmy… * Hangomban volt némi kétely, de nem a koromat illetően. Azt pontosan tudtam. De nem voltam benne, biztos, hogy tudja-e és féltem a reakciójától.*
- Romantikus? Ebben mi a romantikus? * Szaladt össze a szemöldököm kérdőn és értetlenül. Annyi dolgot sorolhattam volna a romantikus kategóriába, de ezt pont nem. *
- Ez inkább… megbotránkoztató? Pláne, Tőlem… * Fejtettem ki a véleményem, ajkára akartam hajolni egy csókért… De nem tudtam, hogy a korom említése után még mindig aktuális lenne-e. Így csak az ajkaim nyaltam meg egy pillanatra.*