Serpentine tó

Ahogy elkapta a karom, visszafolytottam egy káromkodàst, így csak egy halk sziszegès hagyta el az ajkaimat, ahogy a sebhez èrt. Ami ez után jött... Dermedten álltam, de a nyelvembe kellett harapnom, nehogy felsóhajtsak. A vèrem vadul áramlott az ereimben, ès... Hiszen õ csak egy humanoid! Egy alantas lèny!
Hátraugrottam ès a nyakamhoz èrtem.. sima. Nyoma se volt a sebnek. Lehorgasztott fejjel köszöntem meg, majd a felajánlott karjával nem foglalkozva, indultam el.
- Hát persze, hogy a szerszámod miatt... - szóltam vissza. - Rendben, gyere. - intettem neki.

/Lakások/

Nem is próbáltam titkot csinálni belőle, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Hangtalansága sem tudott megtéveszteni: ajkaim alatt éreztem a nyaki ütőerében sebesen áramló vért, és hallottam gyors, felületes légzését is.
A karomat nem fogadta el, de én erre is csak mosolyogtam, majd utána indultam.
- Ugyan, ne köszönd - mondtam kedvesen - Nagyon szívesen máskor is.
Bár reméltem, többet nem kell így látnom, mert ha arra gondoltam, aki ezt tette vele, legszívesebben darabokra téptem volna az illetőt. Feltéve, hogy a dolog nem önvédelem volt, és a merénylő nem halott máris...
Elkomorodva folytattam az utamat.

//Lakások//

Kuncogtam.
- Hát igen. Ő is azt mondta, hogy nem pont egy harcigép a bódéja. De azt is mondta, hogy szereti csinálni, mert sokkal értelmesebb, mint ha csak ülne és azon gondolkozna, hogyan legyen belőle egy emberi harcigép... meg hogyan érje el, hogy tudjon úszni karmunka nélkül.
Amikor elmondja a véleményét a katonákról, somolygok kicsit. Na igen, általában kétféle vélemény van a katonákról. Van az, amely érzéketlen gyilkológépeknek tartja őket... meg van az, amelyet most Emilie mondott el. Igazából én se tudtam, hova soroljam őket... de valamit igen.
- Inkább őrültnek kell lenni a szakmához - sóhajtok. - Őrültnek, kiszámíthatatlannak, vakmerőnek... de nem bátornak. Őrültség kell hozzá, hogy fegyverrel a kezedben kiugrok a fedezék mögül és szemberohanj egy olyan tűzfalba, ami a társaidat melletted leteríti... és örülhetsz neki, ha nem talál el. Szóval... őrültek társadalma az ilyen - mosolygok egyet halványan.

Nos... amit mondott, azzal igazából nincs semmi gondom. Megállja a helyét a példája is, valóban az őrültség az sokrétű dolog lehet... viszont... van egy kis gond az érvelésével... mégpedig az, hogy a két példa nagyon, de nagyon nem egyenértékű egymással.
- Tudod, a gyerekeknél a katonaság is eléggé vonzó téma, mint jövendőbeli munkalehetőség. Menőnek tartják az egyenruhát, a fegyvereket, a gépeket, amivel furikázhatnak. Igen ám... de ezek külsőségek csak. Ahogyan a propaganda is, hogy ,,fiaink a védelmünkért, értünk harcolnak". Van benne igazság, de ez mind csak a máz. Katonának lenni nem a dísszemlén való menetelést, a parádézást jelenti. Főleg ebben a korszakban nem. Talán egykoron, pár száz, vagy ezer évvel korábban ezt jelentette a katonaság... de azóta rengeteg fejlődés történt. Az új fegyverek, módszerek az ellenfél likvidálására átírták az eredeti jelentést. Sokkal veszélyesebb dologgá vált a hadviselés. Olyan veszélyessé, hogy annak már csak az őrültek mennek önkéntesen elébe. Amikor elszeparálódsz az ellenség vonalai mögött és minden ügyességedre szükség van, hogy visszatalálj a tieidhez... amikor aknamezőn kell átmenned... amikor melletted ölik meg a társaidat, akikkel hetekig, hónapokig, akár évekig is együtt harcoltál, csak azért valószínűleg, mert most neki volt rosszabb napja... amikor annyi robbanás történik körülötted, hogy majd megsüketülsz - sóhajtok egyet. - Tudod, én nem szeretném, ha a Földnek még egyszer meg kelljen tapasztalnia, milyen egy háború.
De aztán eszembe jut hogy hoppáré...
- Jaj, ne haragudj, elkalandoztam - vakarom meg zavartan a tarkómat. - Nem pont egy kellemes téma az ilyesmi.

Sóhajtottam egyet.
- Semmi jó nincs a háborúban. Ez csak egy lehetőség a történészeknek, hogy valamit legyen kutatniuk, ami viszonylag érdekes is a száraz anyag mellett... meg a fegyverkereskedőknek és gyártóknak megélhetési lehetőség. Vannak, akik még a háborúból, milliók szenvedéséből is képesek profitot csinálni, nem érdekelve őket a dolgok háttere. Csak pénz pénz pénz... ilyen ez a világ - megint sóhajtok egyet. - A békés világ pedig várat magára. Ugyan mondhatjuk, hogy az emberiség végre összefogott, már nem országokban, hanem fajban gondolkodik, emellett jóban van a többi helyi, intelligens életformával, de ez a jelenlegi állapot. Nem akarok vészmadár lenni, de a belső megoszlottság mindig is nagyobb bajt okozhatott, mint egy külső támadás... és az emberi természetet ismerve, ez még nem teljesen leküzdött dolog. De ne legyen igazam és ha legközelebb harcolni kell, maradjon meg az egység, legalább fajon belül.
No, de a borongós témát követően Emilie felhozott egy másik beszéddolgot, ami már hozzá is közelebb állhatott. Én ugyan nem foglalkoztam gyerekekkel, de voltam, szóval hozzá tudtam szólni a dologhoz.
- Amíg az üveggömb szét nem törik a gyerek körül és rá nem eszmél a világra, addig tényleg nehéz megmondani, mi lesz belőle. De azt legalább el lehet mondani, hogy nem eleve van elrendelve... kivéve persze, ha valaki olyan családba születik. De a többségből tényleg nem lehet tudni, mi lesz belőle... és ha a sajátunk, akkor csak reménykedhetünk benne, hogy valami jót talál és nem valami... önrontót.
Nabumm, pont én beszélek saját gyerekről, én a főállású agglegény...

*Jimmy szavai megnyugtattak némiképp. Na nem azért mert alkalmasnak találtam magam rá, hanem mert legalább az egyikőnk tudott még bízni bennem. Valahogy magamban sosem ment igazán, pláne ha ilyen dolgokról volt szó. Nuo nem hisztizet, fél siker és minden probléma nélkül jutottunk el az autóig, na ez volt a másik fele. Jók vagyunk mi, csak nagyon jól titkoljuk. Jimmy kérésére felszaladt a szemöldököm, de megvontam a vállaimat.*
- Miért ne… de Én nem megyek be. * Mosolyogtam rá és mikor eljutottunk oda akkor valóban nem mentem be vele. Sok gyerek, sok zaj és ehhez semmi kedvem nem volt.*
- Nem Nuo… csak Jimmynek be kellett mennie ide. * S mutattam a távozó férfi felé. Mikor pár perc múlva ki jött csak mosolyogva fogadtam és vissza csúsztam mellé, és Nuot néztem ahogy fürkészi a tájat… A parkhoz érve természetesen már ott volt a díszkíséret szanaszéjjel valamerre. S mellettünk pedig csak Ryan és egy társa haladt. *
- NA most érkeztünk meg. * Mosolyogtam a kislány miután kisegítettem a kocsiból, ha hagyta. De el is engedtem a kezét, hogy kedvére rohangálhasson, futkosson, hóban fürödjön vagy mit tudom Én mit szoktak a gyerekek csinálni ilyenkor. De a mosolyom ott volt az arcomon és tekintetem is Jimmy felé pislogott.*
- Mit vettél neki? * Kérdeztem, ha a kislány kellő távolságba ért. Nos, ha nem ment akkor nem szólaltam meg, csak kíváncsian tekintettem a kedvesemre.*

Valahogy engem is elkapott valami felszabadult, gyerekes öröm, ahogy a kezemben szorongattam a megvásárolt sárkányt, hiszen ilyet utoljára a holotévében láttam gyerekkoromban, amit emlékszem akkor vágyakozó szemekkel néztem és mindig ki szerettem volna próbálni. Na most itt a jó alkalom, hogy anélkül, hogy lebőgetném magam, hogy gyerekjátékkal szórakozom, alkalmam lesz játszanom eggyel és még lehet, hogy másnak is örömet okozok vele.
Mikor megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból én legalább olyan izgatottan vártam az alkalmat, hogy megmutassam Nuo-nak, mint egy kiskölyök, így aztán, ahogy Ana szóba hozta, hogy ugyan mit rejtegetek a zacskóban, széles vigyorral néztem rá.
- Egy sárkányt! Remélem, hogy tetszeni fog neki, de én is kíváncsian próbálom ki, még sosem csináltam ilyet. Te már igen? Segítesz?
Aztán, ha Nuo érdeklődését is felkelti, az egyik padnál összerakjuk és felzsinórozzuk, majd elolvasva a technikai utasításokat, az enyhe szélben megpróbálom útjára engedni.

*Szinte nem lehet levakarni az ablakról, míg meg nem érkeznek a parkba. Boldogan nézi a tájat, s már nem hitte volna, de egy kicsit elfelejti szüleit, s az elmúlt 24 óra megpróbáltatásait. Fel sem fogja, hogy a férfi elmegy egy boltba, miután kiderül, hogy nem érkeztek meg, s figyelembe véve, hogy a nő eddig sem szólta meg egyedi utazási technikáját az ablakon, továbbra is a tájat nézi, míg aztán tényleg meg nem érkeznek a parkba. Ott aztán kiszáll, de nem távolodik el Ana-éktól, bár a nő kezét sem fogja, csak lassan sétál a közelükben, mintha csak attól félne, hogy egyszer csak eltűnik, ha túl messze megy tőlük. Végül aztán csak megrázza a fejét, s visszafordul a férfi felé, meglátva kezében a sárkányt.*
- Az micsoda? *kérdezi, ezúttal mellőzve mindenféle megszólítást, s ezáltal a bácsizást is, aminek Jimmy amúgy sem biztos, hogy örülne. Bár nem látott még olyat, nem hogy használt volna, azért, ha nem kergetik el oda megy a férfihoz, mikor összeszereli, s kíváncsian nézi, ahogy a szélben elengedi, majd mikor úgy érzi, hogy kellő időt adott a férfinak, hogy kiélje gyermeki énét, megkérdezi, hogy ő is kipróbálhatja -e, s amennyiben a kezébe kapja, rövid távon a földre "tereli" a sárkányt, akarata ellenére persze, elvégre miért is mutatná magát bénának mások előtt, hogy aztán ismét a levegőbe üldözze a kis sárkányrepülőt, reményei szerint Jimmy jószándékú tanácsai után.*

- Hát ööö… Apa egyszer mintha Frenkyvel játszott volna ilyennel, de Én akkor már a könyveket bújtam. * Mosolyogtam a Kedvesemre, hogy bizony, ha nekem kell összeszerelni, akkor bizony jövőre is itt leszünk. A kézügyességem sosem volt a toppon. A padhoz érve szerintem több lelkesedést mutattam, mint Nuo, s ez valahol szomorúsággal töltött el.*
- Ez hova megy? * Emeltem fel egy darabot belőle és Jimmy kezébe nyomva vártam, hogy a megfelelő helyre pattintsa. Mikor kész volt csak felálltam és néztem, ahogy szélnek ereszti s vártam, hogy Nuo is mutasson valami érdeklődést iránta. Hát, én biztos nem fogok ezzel az izével szaladgálni, de nem is nekem kellett feldobni a hangulatom.*
- Na mégy egyszer Nuo… * Kiabáltam oda bíztatva, hogy ne adja fel és néztem, ahogy valószínűleg Jimmy segít neki szélnek ereszteni a kis sárkányt.*

Bár egy darabig nem látom, hogy Nuo-nak nagyon felkeltené az érdeklődését a kezemben tartott csomag, de mikor elkezdem kipakolni egy padra, hogy összeszereljem, akkor már csak oda jön kérdezni.
- Ez egy sárkány. – mosolygok rá. – Tudod olyan, amit fel kell engedni a levegőbe és megpróbálni ott is tartani, hogy szálljon a szélben. – csillognak nekem is a szemeim, ahogy tanulmányozom a leírását.
- Szóval magamra vagyok utalva. – nézek megjátszott szomorúsággal mindkettőjükre. – Na, nem baj, ha egy bonyolult fegyver összeszerelésével elboldogulok, egy ilyen játék csak nem fog ki rajtam. – mélyedek bele a darabjaiba.
Néha, azért a kezembe nyomnak egy-egy alkatrészt, hogy besegítsenek, és végül sikerült is összeszerelni, bár megizzadtam vele.
Természetesen azonnal ki kellett próbálnom, és meglepetésemre egészen jól sikerült, de aztán majdnem elszégyelltem magam, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek és gyorsan Nuo kezébe nyomtam a zsinórtartót, majd pár szóval igyekeztem elmagyarázni neki, hogy miként engedje, vagy feszítse meg a sárkányt tartó kötelet.
- úgy van Nuo! Már eddig is nagyon ügyes voltál, menni fog ez, csak tartsd erősen, nehogy elvigyen. – vigyorogtam, de azért ott voltam mellett, hogy segítsek, ha kell.
- Te, nem akarod kipróbálni? – néztem kipirosodva Ana-ra.

Na ezzel Emlilie elérte, hogy most eléggé pupillázva nézzek rá. Nanneeeee, ezt most nem mondhatta komolyan... de komolyan mondta, látom rajta. Na tessék, ezt is megkaptam, ha még eddig soha.
- Pedig nem viselkedtem pont úgy - jegyeztem meg, utalva arra, hogy azért vele se kezdtem el egyből flörtölni... pedig azért nem volt egy csúnya lány, sőt. - Áh, az más. Akik csak azért omlanak utánunk, mert katonák vagyunk, vagy voltunk, azok rendszerint agyatlan fruskák, tisztelet a kivételnek. Talán a legtöbb katonatársam beéri ilyennel is, ingyen szórakozási lehetőség végett, de nem, köszönöm, nekem nincs rá szükségem. Inkább nőre vágynék, mint valami agyhalottra.
A kérdése újfent meglep. Tényleg, akarok én ilyesmit az életben? Vagy egyáltalán van-e még rá okom, hogy gondoljak rá. Akárhogy is, körözött személy vagyok, még ha a rendőrség nem is mutogatja mindenhol a fantomképemet. Nem, előbb le kell zárnom a múltamat, mielőtt olyanok is megfordulnának a fejemben, mint a boldog házas élet meg a megállapodottság.
- Őszintén szólva erre még nem gondoltam... csak nemrég léptem ki, kell egy kis idő, míg megszokom... de te leszel az első, akivel megosztom azt, amire jutottam - kacsintok neki. - No és...
Na eddig jutottam, mert a következő pillanatban a lány eltűnt mellőlem és csak a nevetése útján találtam meg... ahogy mellettem feküdt a földön. Aha, szóval elesett. Megcsóválom a fejem, miközben leguggolok mellé.
- Na tessék, csak nemrég álltunk fel de te már feküdnél - vigyorgok, miközben segítek neki felülni.

*Nem tudja, s nem is érti, hogy a nagyok számára miért feltünő néha, ahogy viselkedik, még akkor sem, ha Ana-t szomorúsággal önti el a tudat, hogyha nem is sokáig, de jobban leköti a figyelmét a sárkány, mint a kislányét. Végül mégis csak odamegy, s bár a csillogástól nagyon messze van az, amit esetleg szemében látni lehet, produkál némi érdeklődést, s természetesen önszántából.
Nem csekély részeredményként könyvelhető el az is, hogy nem áll odébb, mikor a kis masina útjára indul, sőt egy kis idő után, mikor feltételezi, hogy Jimmy kiélte gyermeki énjét, elkéri a játékot, s azzal a lendülettel, amint ujjai közt érzékeli a zsinór végét, a földre „tereli” a sárkányt.
Mégsem adja fel, pedig a következő bő 1 perc alatt, a két felnőtt bíztató szavai mellett, még kétszer mutatja meg, hogy ki az úr, s tereli kényszerleszállásra a „repülőt”, mint valami hivatásos repülőelhárító szakember, pedig soha sem tanulta ennek a mesterségnek a fortélyait. Végül aztán megbirkózik a feladattal, s nagy nehezen a levegőben tartja a játékot, s az idő relatív lassú múlásával azt is „bizonyítja”, hogy mindez maximum 90%-van köszönhető szerencsének, egyébként pedig teljesen ura a helyzetnek, s arcán megjelenik egy „régóta” nem látott kis mosoly, s ahogy szemeit a sárkányra szegezi, s elfelejti, hogy hol van, mi történt az elmúlt 24 órában, s úgy az elmúlt 1 hétben, zöld szemeibe visszatér az élet, s a ragyogás, ami szinte egész életében ott pihent.
*Végül magához tér, s a sárkányt, nem teljesen önszántából ismét a földre kényszerítve, mosolyogva nyújtja át a zsinór végét Ana-nak.*
- Tessék, pjóbáld ki te is.

*A megjátszott szomorúságára csak Jimmy arcára siklott a kezem egy széles vigyorral megkísérve.*
- De mi majd itt leszünk és igyekszünk a lehető legjobban hátráltatni abban, hogy elérd a célod. * Persze nem gondoltam komolyan, de a nők máshoz nem értenek, ha az általános nézeteket nézzük. Pláne nem egy gyerek. De mikor végeznek csak karba font kézzel nézem, ahogy mind a kettő élvezkedik a szabadban. De nem, valahogy semmi ingert nem érzek arra, hogy társuljak hozzájuk. No meg szépen is néznénk ki, magas sarkúban sárkányt eregetve. Hamarabb törném ki a bokám mintsem, hogy sikerrel járjak.
Jimmy kérdésére csak a fejem ráztam mosolyogva, hogy Én bizony nem és hesegettem is vissza játszani Nuoval, persze csak egy futó puszit követően, hogy lekenyerezve még csak eszébe se jusson erőszakoskodni. Na persze Nuo ezt megoldja, hisz kérdés helyett a kezembe nyomja a zsinort, amit leguggolva elé vissza is adok neki.*
- Nem-nem… játszatok egy kicsit, aztán lassan megyünk haza. Majd az udvaron még játszhatsz ha szeretnél. * Borzoltam össze a haját nevetve és már fel is álltam. Toporogva, néha, néha a havat turkálva a cipőm orrával vártam, hogy kijátsszák magukat. S mikor el megtörtént, csak mindannyian a kocsiba ülve, mely azóta is ránk várt indultunk el haza.*

//Köszöntem a játékot és sajnálom.//

Régen nem volt részem már ilyen nyugodt és felettébb szórakoztató kikapcsolódásban, amikor nem kellet folyton attól rettegnem, hogy riasztanak és szolgálatba kell mennem, ráadásul itt volt velem a szerelmem is, ami még örömtelibbé tette ezt a pár órát.
Miután úgy láttam, hogy Nuo is kiszórakozta magát és Ana-t nem lehet rávenni arra, hogy beszálljon a sárkányeregetésbe, na meg a hideg is kezdte éreztetni a hatását és lehelve melengettem átfagyott ujjaimat, én is rábólintottam a hazamenetelre.
- Azt hiszem mára ennyi elég volt. - szedtem össze a játékot, miután a kislány a földre engedte. - Majd ha már jobb idő lesz, akkor lehet hosszabb időt is eltölteni vele. - néztem rá ígérettel a szememben, hiszen azt hiszem nekem i jól fog esni majd.
Miután a sárkány visszakerült a zacskóba, átöleltem Ana derekát és kapott tőlem egy engesztelő puszit is, hogy kicsit magára hagytam, majd követtem az autóhoz, ami hazavitt minket.

//Én is köszönöm és ilyen is van //

*Talán a világért sem ismerné be, magán kívül senkinek, de sikerül elterelnie a gondolatait, egy egyszerű játékkal, s ez meg is látszik rajta. Bár a mosoly, távoli rokona csak annak, amit Ana láthatott az arcán az első napokban, ismét képes mosolyogni, s nem kényszerből, ez egyértelműen látszik arcán, s úgy alapjáraton a viselkedésén.*
- De aztán ne panaszkodj, hogy nem játszhattál. *mondja, már-már nevetve, mikor a nő visszautasítja a lehetőséget, s ismét a magasba tereli a sárkányt.
Nem érzi a hideget, hozzászokott, hogy fázik, ám a nagyok egy idő után a távozás mellett döntenek, s nem is ellenkezik. Szó nélkül beszáll a kocsiba, s mintha valami vonzaná, „felnyalja” magát az ablakra, ahogy eddig mindig, mikor kocsival utazott. Csillogó szemekkel nézi a tájat, s egy rövid ideig, ha nem is teljesen önszántából, de elnyomja a fájdalmat a szívében.*

//Én is köszönöm.//

Nick

//Emilie//

Kicsit rosszallóan megcsóváltam a fejemet.
- A látszat meg a gyakorlat mi? Pedig a melegítő azért megadja a sportos hangulatot.
Emilie elfogadta a felé nyújtott kezet, szóval a következő pillanatban talpra húztam. Nem volt nehéz dolgom, egyáltalán nem tartozott a súlyos kategóriába, ezt már ránézésre is meg tudtam állapítani. Ez a kis talpraállítás csak megerősített engem a hitemben.
- Egy fenét vagy béna. Ilyesmi még a legjobbakkal is előfordul. Meg aztán, ezek a kövek eléggé sunyi jószágok tudnak lenni.
,,Főleg ha akna van alájuk rejtve."
Viszont az utána való felajánlásán kissé megilletődök. Oké, segítettem neki talpraállni, de azért kicsit ez a hálakifejezés talán erősre sikeredett. Bár... ezek szerint elég sok rossz tapasztalata lehetett, ha ennyire honorálná.
- Nos, végső soron, lehet róla szó - mosolygok. - Majd ha téged nem kötnek le a kicsik nekem meg lesz elég szabadidőm hozzá... mondjuk, főállású alkalmi munkásként a részemről nem lesz olyan nehéz a dolog.