Serpentine tó

A parkot két részre osztó tó.

Egy nappal azután, hogy visszatértem a balszerencsés marsi utazásomról, úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy szabadnapot, míg elkezdem előkészíteni a következő merényletet. Már voltak terveim, ó, de még milyen mocsok terveim, de előbb tényleg pihi. Nem sok hiányzott, hogy szó szerint elveszítsem a fejemet, így hát kellett egy kis idő, mire lenyugodtam, regenerálódtam a fáradtságból, satöbbi satöbbi. Az ilyen célokra pedig egy gyógyírt tudtam: irány az anyatermészet... najó, nem teljesen anya, mert park és telepített, de akkor is természetes közeg ebben a jókora betondzsungelben. Így hát kimentem a Hyde Parkba, ott is a Serpentine-tavat néztem ki magamnak pihenőhelynek. Vettem az egyik árustól némi eledelt és lehuppantam a fűben... a tartalmát pedig elkezdtem dobálgatni a kacsáknak. Igen, bármilyen furcsa is, az idő ugyan változik, de a kacsák még mindig visszajárnak ide. Így hát megmaradtak turista-látványosságnak ők is. Ám ahogy etettem a kacsákat és pihengettem, lépéseket hallottam magam mögött. Hátranézve egy melegítős nőt láttam megjelenni, aki éppen... nyújtott. Nem bámultam, inkább visszafordultam a tó felé és bedobtam még néhány morzsát a kis éhenkórászoknak. Ám aztán, bevillant egy ötlet... végül is, miért ne, baj nem származhat belőle. Újra hátranéztem a nőre, aki immáron befejezte a nyújtást és csak elmélyedve nézte a vizet.
- Hétvégégi joggolás? - szólítottam meg.

- Hölgyem... hahó... kérdeztem valamit... izé... hall engem egyáltalán?
Ilyen és ehhez hasonló szavak hagyták el a számat, miközben próbáltam felhívni magamra a figyelmemet. Nofene, csak nem egy sikettel futottam össze? Akkor ebben az esetben jön az, hogy elkezdek integetni és kapálózni, mert most már azért is szerettem volna valahogy megszólítani. Hogy miért erősködtem ezen ennyire, azt nem tudom, de elég nagy volt bennem az elhatározás rá. Most már csak azért is, ha már rászántam magam, hogy csak úgy leszólítok valakit, megzavarva a napi rutinját. Aztán észrevettem valamit... mint ha lenyomott volna valamit.
- Hölgyem...
Na erre már észrevett és a jelek szerint nem vette zokon a dolgot, mert mosolygott. Aztán szabadkozva elmondta, miért nem hallottam... hát én majdnem ugrottam egy fejest a tóba, ennyire nem lehetek vak, hogy nem vettem észre a fülhallgatókat eddig... úgy tűnik több pihenőre lesz szükségem, mint ahogyan azt előre gondoltam.
- Oh, értem... csak azt kérdeztem, hogy csak nem joggol - igazítottam ki, majd intettem. - Nem csatlakozik egy kicsit? Két kör között nem árt egy kis pihenő.

- Áh, egyáltalán nem zavar. Nem szólítottam volna meg, ha nem így lenne - mosolyogtam.
Hm, érdekes, minden további nélkül jött csatlakozni hozzám, még ha nem is közvetlenül mellém ült. Nem egy befelé forduló személyiség, annyi szent. Hm... egyáltalán nem az, még kérdez is.
- Hááát... fogalmazhatunk így is. - mondtam, miután megint beszórtam egy csipet kaját. - A legutóbbi űrutazásomon volt egy kis... probléma, fogalmazzunk úgy, szóval most örülök neki, hogy minden rendben van és újra láthatok egy kis természetes közeget, stabilan állva a földön - mondtam könnyeden, holott egyáltalán nem volt annyira sétagalopp az ügy. - Na és ön? Pihen egy kicsit a következő hét előtt?

Hát igen, szokványos dilemma az ilyesmi. Kapunk két napot a munkahelyen, hogy úgy ahogy rendbeszedjük magunkat, de igazából arra jó, hogy kicsit megállunk gondolkodni, meg morogni azon, hogy hoppá mindjárt vége és tényleg úgy lesz. Semmi más, de legalább van. Igaz, ilyen rabszolgahajcsár időszakban csoda, hogy van ilyen. Egyáltalán miért pont két nap?
- No igen. Mondjuk nekem annak idején még ez a két nap se volt meg gyakran... katonaság, tudja. De szerintem ezzel a rövidséggel mindenki így van. Nagyon munkamániásnak kell lennie ahhoz, hogy élvezze ezt... de hát, valamit valamiért. Elvégre az ember ezért kapja a pénzét.
A kérdezése eléggé meglep. Manapság az űrutazás már gyakorlatilag mindennaposnak számít, tehetősebbek saját civil űrhajóra tehetne szert. A prolibbaknak, mint nekem, be kell érniük az átlagos szállítókkal.
- Meg fog lepődni, de igazából nem sok a különbség az olyan utazásoktól, amiket itt, a Földön tesz. Mostanra a Föld már kiheverte a háborút, ami a természetet illeti, szóval újra szép a látvány. Odakint gyakran nem lát mást, csak a nagy sötétséget, ráadásul a sima útvonalakon nincsenek érdekességek... jaj, remélem nem vettem el a kedvét most ezzel. Akik abból élnek, hogy felfedezik a világűrt, biztos látnak érdekességeket. Csak hát a sima útvonalak unalmasak, mivel biztonságossá lettek téve. Én eddig csak a Marson jártam. Nem sokat tudok mondani róla, csak futólag voltam ott. Annyit tudok, hogy a nyílt színre nem lehet kimenni, nincs oxigén. Egy hatalmas kupolaváros van, minden szükségessel felszerelve. Ugyanaz, mint a Holdon. Nos... kíváncsi még valamire? Mert talán még eszembe jut valami.

- Alapvetően én úgy látom, hogy a munkamániások inkább azok közül kerülnek ki, akiknek amúgy nincs magánéletük. Nincs család, nincsenek közelebbi rokonok, szóval nincs miért másra fordítani az idejét. Esetleg nagyon sok pénz kell neki, emiatt pedig még különmunkát is vállalnia kell. Sajnos nagyon sokan vannak ilyen helyzetben, főleg az alsóosztály tagjai... ami persze nem egészséges, mert kevés időt hagynak maguknak regenerálódni, gépiesednek, aztán pedig... gondolom ezt nem kell részletezni.
Kicsit megnyugodtam, hogy nem vettem el a kedvét a dologtól a rossz kezdéssel... de azon meg egyenesen meg is lepődtem, hogy inkább csak még inkább felkeltettem az érdeklődését vele. Huh... oké Nich, úgy tűnik, ma a szerencse is melletted áll, nem lombozod le az emberek kedvét. Talán megérte ma felkelni.
- Oh igen, a Föld az gyönyörű. Amikor ráálltunk a Hold pályájára, a kabinomból volt szerencsém rálátni. Korábban láttam már fényképeket róla, de így élőben nagyon szép látvány volt, azokat felülmúlta, mit gondoltam. Ma már tudjuk, hogy sok terra alapú bolygó van szétszórva a világűrben... de ebből mégiscsak egy van, mely a miénk - na az újabb kérdései azért feladják a leckét. - Nem igen beszélgettem velük, de gondolom aki oda megy lakni, az tudja, hogy mit vállal. Nekem nem tűnt úgy, hogy kifejezetten zavarná őket a mesterséges közeg, alkalmazkodtak hozzá... gondolom én, de majd ha egyszer eljut oda, ön is megtekintheti - biztattam.

*Ki ne élvezné a szabadságot, ha az egyrészt két hét, másrészt pedig teljesen mértékben fizetik. Na igen, tárgyalni tudni kell. Csak még azt nem döntöttem el, hogy a főnököm Tőlem és a kapcsolataimtól tart ennyire, vagy a hatóságoktól. De ez nem is érdekel addig, míg elérem, amit akarok. Legalábbis részben… Sóhajtottam fel. De a lényeg, hogy most itt vagyok. Megint a Földön. Csípős a hideg, de ez most csak nyugtatta a háborgó lelkem. Tornacipőm taposta a havat, szűk farmerom pedig kiemelte a lábaim, ahogy a csípőmnél összeköthető kabát is. De ez most… most nem számított. Itt volt a természet, madarak, jeges fák, andalgó párok kevese, a tó és a gépem. No meg persze Én is csak a gép mögé bújva, hogy a lehető legalkalmasabb pillanatban tudjak képet készíteni, még mielőtt az elszállna. Kommunikátorom zene funkcióra kapcsolva volt bedugva a fülembe. Hát mit ne mondjak… nem volt egy szívderítő szám . De legalább tökéletesen tükrözte a lelkiállapotom.*

Senki se gondolta volna, hogy ilyen hamar eltávot kapunk. A főtörzs biztos összeszedett valami nőt. A elmúlt napokban nagyon kisimultak a ráncai. Vén kujon. Nekünk se kellett több. Elvitettük magunkat a váltással egy darabon. Nem szándékoztam elhagyni a földet így mondtam, hogy valahol majd kiugrok. Hiba volt. Rám aggattak egy leselejtezett pilóta felsőt. Vitték megsemmisítésre. Révén, hogy én értek hozzá így én voltam az a "szerencsés" aki felveheti és kiugorhat vele. A gép bedöcögve a park fölé helikopter módba kapcsolt és úgy lebegett egy ideig a tó fölött.
-Ernyő nélkül? Eszeteknél vagytok? Ki nem ugrom... JÓ! ugrok... Inkább mint, hogy a marsra menjek veletek...Rohadjatok meg...
Nevettem még egy utolsót, sisak, fel és ki a gépből egyenesen a tóba. A majd 20 méteres zuhanás ebben a göncben meg se kottyant, főleg hogy a jég feltörése sok energiát elnyelt. Mire a tó fenekén sétálva kievickéltem a partra a többiek már rég leléptek. A tó felszíne a becsapódástól meglehetősen felrepedezett így nem volt nagy kaland kijutni a szárazföldre. Ahogy kiértem, a sisak eltűnt a fejemről és nagy levegőt vettem. Ez a friss levegő jobb volt mint amit ez tudott csinálni.
-Ilyet soha többet...
Körbenéztem az ijedt tekinteteken.
-Nyugalom ez csak hadgyakorlat...

*A fákon csüngő jeget fényképezve, amin meg tört a fény és százfelé szórta… valami gyönyörű volt. De az első kép után, kiszúrtam valamit a levegőben és a gépemmel együtt irányítottam felé a tekintetem. ~ Idióták~ De már csináltam is a képeket, ahogy az a valaki kiugrott belőle. A becsapódásról is készült pár kép, ahogy a feljövetelről is. Bár utóbbit nehezebben kaptam el, hisz nem tudtam, hogy hol fog újra felbukkanni. Azonban ahogy eltűnt a sisak, kissé meghökkentem, bár ez nem akadályozott meg abban, hogy a grimaszról készítsek pár képet, ami a férfi arcán feltűnt. Utána meg a nézőkre fordítottam a gépet és róluk is készült pár kép, elképesztően csodás volt ez a hirtelen reakció. Az őszinte döbbenet, ijedelmek sokasága. Mikor végeztem, csak leengedtem a gépet.*
- Hadd gyakorlat mi? Holnap már egy katona részeg fogadása lesz a címlapokon. * Kiabáltam oda neki. Viccnek szántam… de ezt a hangulatom és hangszínem aligha tükrözte.*

Mellkason csaptam maga, de vagy 2 szer oda kellett ütni mire reagált a ruha. Összehúzta magát egy mellvértté. Oldalán 2-2 csatot kicsatoltam, egy halk pisszegéssel az eleje és a hátulja eltávolodott egymástól, végül kibújtam belőle. Alig hogy a földön koppant a ruha egy ismerős hang csapta meg a fülemet.
-Hé, nem is vagyok részeg!... Még...
Halkult el a hangom ahogy egy lehetőség bontakozott ki lelki szemeim előtt. Ekkor éreztem úgy, hogy megtaláltam ez esti programomat. Egy kicsit elméláztam a dolgon, átgondoltam és egyetértően bólintottam is. Határozottan jó tervnek tűnt.
~Megcsinálom.
-Egyébként szia... Fogjuk rá, hogy tényleg gyakorlat.
Leguggoltam a mellvérttel szemben és a hátát kezdtem babrálni. Végül egy isteneset bele csaptam és a hátán halk pisszegéssel kinyílt egy tároló, a benne lévő szövetet elkezdtem kipakolni belőle.

- A képek szempontjából ez nem látszik, az újságírókat meg aligha fogja érdekelni. *Vigyorodtam el, mikor oda érkeztem mellé. Na igen… a média, még csak tenne rá egy lapáttal és ki tudja mit hozna le annak érdekében, hogy a kiképzett katonák hírét rombolják. Pláne… ha én írom meg a cikket. Ami nem volt rossz ötlet, de na… azért ennyire nem esem túlzásba.*
- Szia neked is Dar. Csak nem még egy szabad nap? De mért pont a tó? * Tettem fel a kérdést, miközben néztem, hogy mit csinál. De már nem használtam a gépet. Egyrészt nekem nem volt szép, másrészt pedig… nem illett volna a gyűjteményembe. *

-Egy hívásba kerül, hogy a gépedet a képekkel együtt a semmivel legyen egyenlő. De nincs nálam telefon... szóval, egy kérem megfelel?
Pillantottam fel a hátizsákban kutakodva. Aztán visszafordultam és kiszedtem a kabátomat a táskából a többi cuccommal együtt. Meg egy apró bilétát törtem le a hátizsák belsejéből. Halkan pittyegni kezdett így felálltam és Mira felé indultam. Bal kezemben kabát, jobbal pedig mintha megakarnám ölelni. Ha nem venné a jelzést akkor szólok, ha még úgy sem akkor kénytelen leszek belekarolni és hátrébb paterolni. Lelkiekben pedig készültem, hogy a kabátom koszos lesz a talajtól a kezem pedig sajogni fog.
-Menj egy kicsit hátrébb...
Ahogy tettünk két lépést a mellvértet összezárult, végül mállani kezdett. Alig egy perc múlva nyoma sem maradt. Addig én felvettem a kabátom és válaszoltam a felmerült kérdésre.
-Hát, valami olyasmi, a főtörzs kizavart szinte mindenkit a laktanyából. Biztos valami nő. Na és te? Gondolom nem repülőről kivetett katonák után kémkedsz. Vagy igen?

*Na igen... a szavaira összeszűkültek a szemeim. Oké, engem megfenyeget teszek rá magasról.. na de a gépem? Ez már túlment minden határon és egyébként sem voltam rózsás kedvemben.*
- Még egy fenyegetés Dareios és magam írom meg a cikket. Mire megtalálják a gépem és engem, addigra a cikk már a nyomdában lesz. Arról nem is beszélve, hogy ostobaság azt feltételezni, hogy a gép nincs összekötve legalább egy központi szerverrel, amire automatikusan mennek át a képek miután elkészültek. *Elmosolyodtam. De ebben nem volt semmi jó kedv. Csak hideg tárgyilagosság és némi fenyegetés. *
- Jobb ha megjegyzed, hogy a gépemért harapok. * Szúrtam mellé, hogy rájöjjön, hogy hol is rontotta el. Ahogy megindult felém, eszembe sem jutott hátrább menni. De aztán, ahogy belém karolt, tettem egy lépést hátra, hogy a másik lábamon legyen a testsúlyom és azt a lábam, ami mellette volt a lábába akasztva gáncsoltam ki, miközben a belém karoló kezét elkapva taszítottam rajta, hogy biztos, ami tuti a földön legyen. Ha ez összejött, akkor bizony fentről mosolyogtam rá jegesen.*
- És azt is, hogy ne érj hozzám. *De aztán a felszólításnak engedelmeskedve tettem pár lépést hátra. Így tökéletesen láttam, hogy mi történik.*
- Ez meg mi volt? * Tettem fel az egyértelmű kérdést, de ha mentünk mentem Én is vele. Biztos távolságban, hogy ne érjen hozzám. Bár egy boxzsáknak örültem volna most a legjobban.*
- A főnököm barom volt és a nyakába akasztottam két hét fizetet szabit, hogy megtanulja, ha azt mondom, hogy nem. Akkor az bizony nem legyen. Szóval csak élveztem a szabit. * Az utolsó mondatomnál a jeges tények mellé került némi gúny. No igen, kicsit sem mondhattam volna, hogy élveztem a helyzetet. *

Felvont szemöldökkel mosolyogtam rá. Nem is igazán mosoly volt, inkább csak felhúzott szájszél a jobb oldalamon.
-Ilyet azért csak nem tennél...
Ahogy éreztem a lábamat elakadni és a növekvő lendületet, másik lábammal léptem előre, jó hosszan és nagyot toppantva kitámasztottam magam. Könyökömet amint tudtam behajlítottam és közel húztam magamhoz, hogy szabaduljon a fogásból. Végül fordultam egyet a stabil, lábamon, hogy szembe kerüljek vele és a másikat is magam alá húztam.
-Most nem. Inkább gyere ha jót akarsz magadnak.
Hátráltam még két-három lépést.
-Ez egy olyan pilóta ruha amiben múltkor is láttál. Csak régi leselejtezendő darab. Volt...
Gépére néztem majd rá, megint a gépére, megint rá.
-Ahhoz képest, hogy szabin vagy, máris az öledbe hullott egy jó cikk. EZ tehetség, vagy balszerencse?

- Ha fenyegetsz még többet is. * Szögeztem le határozottan és nem csak rá akartam ijeszteni a másikra. Ha valaki átkerül, a ló túloldalára én sem vagyok elnéző és tartom szem előtt a másik érdekeit. De még a sajátjaimat se… Túl szép lett volna, hogy sikerül is. Úgy látszik már sokkal felkészültebb a legutóbbi talink óta. Szinte mintha már számított volna rá. De azért már mentem vele, ha másért nem is, akkor ennyit megérdemelt, mert nem vágódott el. Szavaira azonban felhorkantam.*
- Nem dolgozom jelenleg. Csak a tájat fényképeztem. Mellesleg ha nem volnál ekkora tahó, hogy a hülyeségre fenyegetőzéssel reagálsz akkor fel sem merült volna a cikk. Mellesleg pedig, egy magam fajta sosem pihen. Annyi, hogy a szabim lehetővé teszi, hogy míg a mocsok fizeti a szabim, amit ez alatt összehozok, az saját zsebre megy. Tudni kell tárgyalni… *Vontam meg a vállaim, ám megláttam két hógolyózó gyereket és máris elkaptam a gépem, hogy a megfelelő pillanatban elkapjam őket. A lány épp felkacagott, ahogy eltalálta a hógolyó. Na igen… a gyermeki ártatlanság. Ehhez egy pillanatra lelassítottam, de aztán már mentem is tovább.*

Mikor megkaptam, hogy tahó vagyok, épp a kabátomba bújtam bele. Kicsit megálltam a mozdulatba, egy sóhajtás erejéig. Megigazítottam a ruhadarabot és szótlanul végig vártam. Hallva a gép kattogását oda fordultam.
-Nézd, kissé fárasztó hetem volt, az imént dobtak ki egy gépből és kellett végig sétálnom egy tó fenekén. Azt csodálom, hogy a héten csak 2 szer lőttek le és az előbb a fiúk nem akarták kiluggatni a ruhát hogy beázzon.
Forgattam a szememet. Utóbbi valahol vicces volt. Legalábbis mikor nyáron csináljuk ezt. Most valahogy nem esett volna jól a hideg zuhany.
-Na és jól telik a szabadság?
Kérdeztem érezhetően megenyhült hanggal. Ránéztem én is vetettem a gyerekekre. Utána egy lopott pillantást intéztem Mira felé, és végig pásztáztam azt a rengeteg tiszta havat ami körül vett bennünket. Egy sunyi kis mosoly kerekedett az arcomra ahogy szemem sarkából figyeltem Mirát.

*Szavaira felvontam a szemöldököm, aztán végül vállat vontam.*
- Bocs, de jelenleg nem érdekel, hogy milyen heted volt vagy akár csak, hogy milyen napod. Te választottad, hát viseld a következményeit büszkén. * Húztam el a számat kissé gúnyosan. No igen… ez a Mira, nem az, akivel korábban találkozott. Ezt a Mirát aligha érdekli valami, vagy neveteti meg.*
- A jó is legalább olyan relatív Dareios, mint a rossz. *Tértem ki szárazan a kérdése elől, de aztán már igyekeztem visszafojtani azon érzéseimet, melyeket a gyerekek játéka váltott ki. Nos… nem esett nehezemre, majdhogynem semlegesen tekinteni a környezetemre.*
- Mit fogsz kezdeni a potya napoddal? *Tettem fel a kérdést úgy, hogy egy pillantást sem vetettem a másikra. Minek? Az arcát ismerem, a kifejezése meg az abban megbúvó érzések nem érdekeltek. Tök felesleges mozdulat lett volna.*

Reakciója egy kicsit váratlanul ért. Nem egészen ilyesmi válaszra számítottam. Összeráncolt szemöldökkel pislogtam rá. Egy grimasz is megjelent az arcomon ami egy fejrázással le is kopott. Sok értelmét nem láttam a beszélgetés ezen részének folytatására. Lemondóan sóhajtottam és mellé sétáltam.
-Nem tudom, elmerengek a relativitás elméleten, elhívlak ebédelni ha már így összefutunk, vagy csak beülök egy kocsmába és takony részegre iszom magam. Esetleg forralt borozok és egy padon ülve bámulom a lassan lemenő napot ezen a csodás téli estén...
Ecseteltem egyhangúan, kés közönyösen, de az utolsó mondatom kicsit leverte a biztosítékot. Megborzongtam tőle.
-Najó... Te is kérsz?
Kotortam elő a tárcámat és megnéztem mennyi apróm van, ha igent mond akkor hozok neki egy nagy pohár bort.

*Hallgattam, hogy mit mond, de közben csináltam azt, ami megnyugtatott ami elterelte a figyelmem a fényképezést. De a kérdésére megálltam és érzéketlen szemeim az övébe fúrtam… na jó, azért ennyire nem hatásos, szóval fellehet lelni benne némi keserűséget ha valaki figyel.*
- Nem vagyok az a romantikus típus Dareios. A napfelkeltét nyáron magam is sokszor megnézem, ezért kaptad a lehetőséget, hogy társulj az egyiken. Az ebéd meghívást meg köszönöm, de nem épp vagyok szórakoztató társaság. De ezt Te is láthatod… Ha emberek közé vágynék, akkor csak otthon lennék a szüleimmel. *Ez bizony a borra is egy egyöntetű visszautasítás volt, ahogy az ebédre is. De nem indultam még tovább. *
- Viszont ha a képek miatt maradtál a társaságomban, akkor ha csak ez minden vágyad kitörölhetem Őket. * Fűztem még mellé, hisz ilyenkor nem sokan maradnának meg mellettem. Legalábbis akik már ismernek.*

Szemei fürkészése után lemondóan sóhajtottam.
-Azt látom...
Azzal sarkon fordultam és elindultam az árus felé. Vettem kétszer féllitert. Míg ügyködött vele sűrűn pillantottam Mirára. Nem akar e lelépni vagy valami.
-Köszönöm.
Kezembe vettem a két poharat és visszacammogtam Mirához.
-A képek még maradhatnak. Ha azoktól nem lesz ilyen búval baszott.
Azzal belekortyoltam az egyik pohárba. Kommentárt nem fűztem a dologhoz. Többször is rávillantottam fürkésző szemeimet. Ha netán összeakad a tekintetünk nem kapom el másfelé. Csak egy kis idő után vagy visszanézek arra amit az előbb fotózott, vagy iszok egy kortyot és másfelé fordulok.
-Mi történt?