Serpentine tó

Több ütés még így is érte az arcomat. Próbáltam kicsit lehajolni előlük. Egész jól védtem a képemet mikor kaptam pár gyomrost is. Az elsőket bírtam de a sokadiknál a fájdalomtól leengedtem a fejemről a védelmet így is ismételten szabad prédaként szolgált amit ki is használt elég rendesen. Ahogy megéreztem, hogy már nem rajtam van, a másik irányba oldalamra fordultam és összekuporodtam. A fejem szét akart robbanni, a hasam ki akart jönni a fájós fejemen keresztül. Némi vért és néhány fogat köhögtem fel amit kicsit arrébb köptem magamtól.
~Azt hiszem.... ez egy nagyon hülye ötlet volt....A mártíromsággal is csak az a baj, hogy bele kell halni...
Ingattam meg kótyagos fejemet amit alig bírtam tartani. Homlokkal a hóba fejeltem és lihegtem. Hamarosan megéreztem az enyhülést. A jéghideg hó most valahogy nem zavart. nagy nehezen átültem a sarkamra és fellélegeztem. Majd Miranda felé fordultam. Láttam és hallottam, is hogy a mécses eltörött. A kérdés az volt, hogy mennyire. Egyenlőre csak néztem és vártam. nagy nehezen összekaptam magam és feltápászkodtam. A körénk gyűlt nézőközönséget elhessegettem. Legalábbis próbáltam.

*Csak néztem, néztem és néztem a semmit. Nem láttam semmit, csak a véres kezeim. Hallottam, hogy valaki köhög, hogy emberek gyűlnek körénk, de csak távolról. Minden olyan távoli volt, mintha nem is lettem volna ébren. Láttam magam, ahogy ott fekszek, megtörten és gyengén. Igaza van Dareiosnak, egy nagy nulla vagyok. Nem akartam felkelni és nem is kezdtem el éledezni. Jó volt ott a hideg hóban… jobb volt mint valahova elmenni. Jobb, mint egyedül lenni. Talán meg is fogok fázni és akkor majd… de nem. Ezt azért nem akartam, hisz valamelyik nap majd kirándulni megyek. De akarok én egyáltalán? Most nem. Így csak ott feküdtem és meg sem mozdultam. A légzésem, szívverésem jelezte csak azt, hogy élek. Még a pislogásom is ritka volt. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben. Felkelni és folytatni azt amit el kezdtem, vagy csak hagyni, hogy itt érjen véget minden. Már tudtam. A remény motivált eddig, mely egyetlen este alatt lett hamuvá. Nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Hogy merre tovább. Nem értettem, hogy miért kellett hagynom, hogy ennyire kiborítson valaki. Hogy miért nem engedtem el a fülem mellett és csak mentem tovább. De ezek a kérdések most nem számítottak. Nem akartam válaszokat, nem akartam Én már semmit. Húgom szavait hallottam a fülemben csengeni. „Mira, a szerelem nagy szívás. Nem tesz semmit, csak a nyomorba dönt és mikor vége már azt sem tudod, hogy ki voltál már előtte.” Hinnem kellett volna és nem reményt táplálnom. Se benne, sem pedig magamban.*

A tömeget nagy nehezen sikerült nagyjából szétoszlatnom. Gyerekeket a szülők elvitték. Másoknak dolga akadt, bár 1-2 bámészkodó még így is akadt akik többször ide fordultak de velük már nem foglalkoztam. Mirához sétáltam. Közben kibújtam a kabátomból. Leguggoltam mellé.
-Jobban vagy?
Válasz ugyan nem jött a szájából. Ez a hallgatás nem éppen egy belegyezés volt. Hátára terítettem a kabátom és két vállánál megfogva felültettem a kabát aljára, hogy ne közvetlenül a havon üljön.
-Hahó...
Finoman megráztam, aztán elkalandozott a tekintetem a kezére. Nem mertem belegondolni, hogy hogyan nézhet ki az arcom, ha az ő keze ilyen.
-Föld hívja Mira-t...

*Vörös minden, akár csak egy festmény a lemenő nap fényében. De ez vadabb… fájdalmat hordozz amit éreztem. De most valami más is volt… melegség, nyomokban. Egyetlen nyomon. Hagytam, hogy megemelje a felső testem… de tekintetem felé kaptam. Akár ki is volt, nem épp erre számítottam. Hirtelen kezdtem el hátrálni a férfitől és igyekeztem felállni.*
- Ne… nyúlj… hozzám… *Szűrtem fájdalmasan minden próbálkozásnál, amivel egyenesbe próbáltam hozni magam. Mire sikerült az utolsó szót is kimondanom, végül már álltam, de hátráltam. Lassú, bizonytalan léptekkel. Már vártam, hogy mikor esek el. De nem voltam olyan gyenge, mint amilyennek éreztem magam. Legalábbis fizikailag.*
- Haza… * Motyogtam. De nem akartam a szüleimet látni, nem akartam Gabe aggódó tekintetét látni. Egyedül akartam lenni. Megakartam szabadulni ettől a mocsoktól, mi a kezemre tapadt. De lakásom nem volt itt. A marsig szaladni meg nehéz… anélkül, hogy ilyen kinézettel ne kapcsoljanak le. De nem érdekelt… kissé riadt és jeges tekintetem még utoljára a férfiéba mélyesztettem és kissé meg is billent oldalra a fejem. Vizsgálgattam… belé akartam látni, de az ösztönöm nyert. Sarkon fordulva már szaladtam is előre… valamerre. *

Úgy tűnt csak ennyi kellett, hogy valamelyest maghoz térjen. Ahogy függőbe került, már mocorgott is, sőt beszélni is sikeredett neki, még ha döcögősen is. Nem festett túl jól így mikor hátrált én is hátra léptem egyet és csitításként felemeltem a kezem. Tenyeremet jól láthatta.
-Nyugalom, minden rendben lesz.
Beszélhettem hozzá, csitíthattam, nem használt. A haza szóra összeráncoltam a szemöldökömet, de nem volt időm morfondírozni a dolgon, futásnak eredt. Tétován pislogtam párat. Utána kellene mennem de így véres arccal nem lenne túl szerencsés... Felmarkoltam egy kis havat és futásnak eredtem. Arcomhoz érve a hő olvadni kezdett, két kézzel átmostam az arcom a közben teljesen vízzé vált hóval. Aztán arcot törültem a felsőm ujjával. Végül rákapcsoltam hogy utolérjem Mirát.
-Állj meg... MIRA! Mégis hová mész? Tönkre megy a géped ha így dobálód!
Próbáltam utalni a nyakában ide oda dobálózó gépre. Hátha arra hallgat és megáll.

*Dareios minden kiabálása hiába valónak bizonyult, hisz nem akartam megállni. Bár a kérdés jogos, hisz fogalmam sem volt, hogy hova megyek. De nem is érdekelt, csak… csak mennem kellett. NA aztán elhangzott a varázs szó vagyis a mondat és megtorpantam. A mellkasomra pillantva néztem meg, hogy nem-e lett baja. Ha Dareios odaért hozzám, kezem előre nyújtottam és finoman megérintettem az arcát de aztán már le is ejtettem. Épphogy az ujjaim hegye érintette.*
- Vigyél haza… kérlek. * Néztem a szemeibe szinte már könyörgő sajátommal, amiben még mindig nem sok élet volt.*
- Hozzád haza… nem akarok találkozni anyuékkal. Csak egy óra kell… kérlek Dareios. Utána… utána ha akarod nem hallasz rólam többet.

Ahogy megállt elé kocogtam és fújtam egyet. Megálltam vele szemben. Még mielőtt szóhoz juthattam volna aggódó tekintetem összeakadt az övével. Szavai belém fojtották az enyémeket. Kicsit megemeltem a két kezem, hogy biztatásul a vállára tegyem de időben kapcsoltam, hogy most talán az lenne a legrosszabb amit tehetek így zavartan vissza húztam őket magam mellé.
-Rendben de én...
Egy pillanatra elakadt a szavam, hogy hozzám kéne haza vinni.
-Rendben, de én vezetek... Vagyis... majd a Taxis...
Nem éreztem szükségét, hogy az utolsó mondatára válaszoljak, majd ha kitisztult a feje és magához tér esetleg.
-De előbb mosd meg a kezed... így nem illik beülni egy Taxiba.
Lehajoltam és felszedtem egy nagy adag havat. Jó tapadós hó volt így nem okozott nagy kihívást egy nagyobb adag összegyűjtése egy mozzanattal.

- A kocsi… van nálam. * Halásztam elő a remegő kezeimmel Gabe autójának a kulcsait és a férfi felé nyújtottam. Az, hogy más vezeti most el sem jutott a tudatomig, csak azt tudtam, hogy nekem nem szabad. A kezeim említésére csak összevontam a szemöldököm és riadtan vettem észre, hogy még mindig véres. Rá volt száradva. Tekintetem pár pillanatig a kezem és markában tartott hó között ingázott. Hirtelen nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Végül a még mindig remegő kezeimet előre nyújtottam és beletúrtam velük a hóba. De tekintetem elfordítottam, ahogy rózsaszínre festette a havat végül elolvadva folyt le. Így érzésből próbáltam lehámozni magamról a tettem nyomait. Mikor végeztem végül csak ránéztem, hogy akár mehetünk is.*

Ilyen se volt még velem. Egy kupac hóért kaptam egy egész kocsit. Ha előbb tudom hogy egy kupac hó ennyit érhet. Már gazdag lennék. Míg ő a kezét mosta én kerestem pár zsebkendőt. De sehol nem találtam. Aztán beugrott, hogy hol van.
-A belső zsebben, nem ott a másikban, van zsebkendő. Törüld meg a kezed és menjünk. Csak mutasd hol parkoltál.
Azzal követtem Mirat egészen a kocsiig. Miután beszálltunk elismerően bólogattam. Szép jármű volt.
-Előre is bocs a kupiért. Meg az esetleges koszért...
Beindítottam a motort és elindultam. Kicsit furcsa volt a tömeg, és hogy ilyen közel vagyok a talajhoz. No meg hogy kormánnyal kell vezetni. A kényelem is elég érdekes volt de hamar hozzá tudtam volna szokni.

Folytatás: Victoria Queens Street: ...

*Felszólítására bólintottam, de mivel elsőre mellé lőttem és már így is feszült voltam, hogy más kabátja alatt kutatott inkább megráztam a fejem és beletöröltem a nadrágomba. Annak már úgy is mindegy volt. *
- Kösz. Erre… *Intettem a fejemmel és mintha csak magam lennék elindultam a kocsi irányába. Gabe fekete konzervdoboza nem messze parkolt és így hamar oda értünk. Először reflexszerűen mentem a vezető oldali ajtóhoz, aztán megtorpantam és visszasétáltam az anyós ülésre. Fejem a hideg üvegnek döntöttem és kissé féloldalasan néztem Dareiost folyamatosan, ahogy haladtunk… *
- Nem érdekel… * Ennyi volt minden, amit kinyögtem. S meg sem fordult a fejemben, hogy nem tud vezetni.*

// Folyt.: Victoria Queens Street: …//

Mosolyogva fogadtam el a felém nyújtott kezet. Csak remélni mertem, hogy nem zavarja közben az érdessége.
- Nicholas McNeal vagyok. Részemről a szerencse, Emilie.
Rendben, mostantól akkor a hangnem is adott lesz, szóval ez a dilemma is eldőlt. Hm... na ez érdekes, pont az óvónénit nem néztem volna ki belőle. Bááár, a természete eléggé nyitott volt, az meg eléggé szükséges egy ilyen munkához... főleg a kicsikhez, nekem lehet, nem lett volna hozzá türelmem... báááár, ki tudja, azért eléggé tág az ingerküszöböm. Mindenesetre eléggé áradozva beszélt a munkájáról, amit én a szeretet jelének véltem... mármint, hogy szereti a munkáját. Elvégre, a gyűlölt dolgokról nem szívesen beszél hosszan az ember... főleg nem olyan lelkesedéssel a hangjában, ahogyan én most hallottam. Szóval szépen végighallgattam, míg sétáltunk és kísért minket a kacsahad... bakker, ezek egyre többen lesznek.
- Fura, én pont azt mondtam volna, hogy fordítva van... elvégre, a szülők a ,,felnőtt emberek"... jó, mondjuk minél idősebb, annál szenilisebb - húzom el a számat kissé, amikor említi, hogy hogyan bánik az egyik anyuka a lányával. - Csak tudnám ebben mi a jó. Eddig hasonlónak nem láttam jó végét. Mellesleg... milyen korunk ifjúsága? - érdeklődök. - Mármint ahhoz képest, amilyen mi voltunk annak idején - a lányt nagyjából korombelinek saccoltam, ezért használtam ezt a szót. - Elvégre, változnak a generációk.

Sóhajtottam egyet.
- Hát igen, a gyermeki tiszta szív... legalább is amíg az. Olykor elgondolkoztam, valóban sejtettem-e előre naív kisgyerekként, hogy milyen életem lesz. Persze nem sejthettem, hisz mit tudtam akkor még a világ milyenségéről.
Valahogy amit mond, az eléggé törvényszerűnek tűnik. A generációk mindig lecserélődnek, csak azért, hogy az utódokon legyen miért ráncolni a homlokunkat. Ugyan úgy, ahogy annak idején rajtunk is ráncolták a homlokukat az idősebbek.
- Hát nálunk azért néha elcsattant egy két atyai, de utólag belegondolva, csak jót tett... mert tényleg csak akkor kaptam, ha már nagyon nem bírtam magammal. Jó, akkor se akkorát, hogy kiköptem a fogamat, azt kaptam máshol, de elég erélyes fellépés volt ahhoz, hogy utána nyugton maradjak.
Amikor megkérdezi, hogy váltsunk-e férfia témára, én csak felvont szemöldökkel nézek rá.
- Férfias témára? Az attól függ, mit értesz alatta. Szerintem a klasszikusokról, pl a kocsmázásról, a fegyverekről, bizonyos újságokról, esetleg az autókról azért te se akarsz órákat beszélni - vigyorogtam. - Meg engem amúgy se zavar a téma, azért kérdeztem rá.

Jót mosolyogtam Emilie múltidézésén. Hát igen, ezen minden gyerek átmegy. Ahogy csillogó szemmel gondolkozik a jövőn, találgatva, hogy milyen foglalkozást fog űzni. Tűzoltó lesz-e, vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász... uh, na ez most vajon honnan jött már megint elő? Néha elgondolkozok azon, hogy verseket kéne írnom... ilyen gondolatokkal... simán.
- Én még nagyon kis koromban szerettem volna orvos lenni. Talán amiatt, mert az óvoda, ahová jártam, örökölt néhány nagyon régi orvosi felszerelést, amikkel lehetett játszani és persze ártalmatlanok voltak. Emlékszem, kész élvezet volt foglalkozni velük és műteni a másikat... aztán persze szépen lassan ez is megváltozott. Mondjuk a prímet akkor is egyik ismerősöm vitte. Ő repülőgép anyahajó akart lenni... nem, nem a pilóta, aki vezeti a gépet, vagy a karbantartó, aki dolgozik. Maga a hajó.
A kérdésére és az azt megelőző megjegyzéseire jót kuncogtam, miközben igyekeztem ártatlan tekintetet vágni az újságokra. De aztán már csak halványan mosolyogtam, ahogyan válaszoltam.
- Nos... régen katona voltam, néhány évig a különleges erőknél szolgáltam. De két éve kiléptem a szolgálatból és azóta nem igen találom a helyemet. Jelenleg igazából alkalmi munkákból élek. Ha van valami munka, ahová be kell segítenem, akkor szólnak és én megyek. Szállítás, pakolás, építkezéseken való besegítés... szóval inkább fizikai jellegű. Nem a legjobb, de a munkaerőt legalább megfizetik.

Amikor az ember egy kis magányra vágyik, hogy összeszedhesse a gondolatait, hogy helyre tegye magában a dolgokat... Akkor rendszerint belefut egy ismerősbe, aki ezt lehetetlenné teszi. Nos, én olyan ismerősbe futottam bele, akire ez hatványozottan igaz volt. Egy szép, halálos, kabáttolvaj ismerősbe...
Nem igazán igyekeztem lopakodni, de azt hiszem, mégis összejöhetett, vagy ha nem, akkor nem érdekelte őt, ki próbálja hátulról megközelíteni. Mielőtt még átgondolhattam volna, mit teszek, fél karral hátulról magamhoz öleltem, megcsókoltam a tarkóját, és a fülébe súgtam:
- Szép kabát...

Mèg mindig dühös voltam a hotelban törtèntek miatt. Azóta persze, már sikeresen megszabadultam a vèráztatta ruhadarabjaimtól, de a vágások mèg mindig fájtak kicsit.
A parkon át igyekeztem... hova is? Ki akartam szellõztetni az agyam, visszaszerezni a higgadságom... Leküzdeni az emberi szarságot...
Talán ez vokt az oka a figyelmetlensègemnek, vagy a sok ember... inkább az elsô, de mikor egy jar ragadott meg kis híján hátearúgtam.
De megèreztem az ismerõs illatot ès a csók már csak hab volt a tortán.
Nesze neked higgadtság... a gyomromat, mintha belülröl ègettèk volna...
- Kösz... egy dipolár bohóctól kaptam... - kúszott mosoly az arcomra, ès hálás voltam, hogy azt nem láthatta a fèrfi.

Elengedtem, de nem léptem hátra. Helyette kezeimet a derekára tettem, és újra tarkón csókoltam. Aztán magam felé fordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szóval egy dipolár bohócnak tartasz? Érdekes... Főleg az érdekes, hogy épp te tartasz engem dipolárnak... De ami azt illeti, a bohóc ellen nem tiltakozom.
Nagy volt a kísértés, hogy megcsókoljam, de inkább elengedtem és hátra léptem.
- Nincs másik kabátod. Így nem tudom visszakérni a sajátomat - jegyeztem meg.
Rajtam egy egyszerű, fekete darab volt, de a barnát sokkal jobban szerettem.
- És más is van nálad, ami az enyém...

- Igazad lehet... nèha magam is úgy èrzem, hogy a közeledben hol sírni, hol nevetni támad kedvem. - fintorogtam rosszkedvüen. Az èrintèse is betegesen jól esett...
- Csak nem a kis játèkszeredre gondolsz? - kèrdeztem, miután magam is hátráltam egy lèpèst. - A... másik kis játèkszeredre. Arra, amit a kabátodban tartasz... nem a gatyádban.... Utóbbit nem tudom visszaadni. Az elsõt meg nem akarom. Vicces kis szerkezet. - vigyorogtam. - Kicsit aggódtam amiatt, hogy így nyilvánosan bárki megláthat... Akkor pedi a császár megtudja mit müvelek...
Levettem a kabátot ès lemondòan a fèrfi felè nyújtottam.
- Miattam ne aggódj... jól viselem a hideget. - Eddig nem is èreztem a vágást a nyakamon, de most, hogy szabadon èrte a szèl, csípni kezdett.

Fogtam a kabátot, mögé kerültem, és a vállára borítottam.
- Azt a játékszert visszakérem. Hogy a másikat megkapod-e valaha... Amelyik mellesleg egyáltalán nem kicsi... Azt még nem tudom.
Ahogy ráborítottam a kabátot, mintegy véletlenül, át is öleltem. Aztán megláttam a nyakán a vágást, ami nem nézett ki túl jól. Magam felé fordítottam, és fojtott haraggal a hangomban feltettem a kérdést:
- Mi történt a nyakaddal? Csak nem a császárod...? Miattam...?
Bár ezt magam sem tartottam túl valószínűnek.

Hogy tudnak az emberek így èlni minden nap? Ès èn hogy èrezhetem ezt? Gyomorbántalmak... szívritmuszavar, koordinációs zavarok. Le akartam hunyni a szemem ès hátralèpni, hogy a fèrfihoz bújjak... Nem!
Ellèptem ès beburkolam magam a kabáttal.
- Munkaköri bántalom... - válaszoltam. Persze ezzel nem árultam el semmit. De hát... Ha a császár megtudja mit müvelek, tõle is számíthatok ilyesmire... -Nem az Uram tette. - prèseltem ki magamból. Legalább a többit nem kell megmagyaráznom...
- A kis szerszámod nincs nálam... nem akartam magammal hurcolászni.

Nagyjából ilyen reakcióra számítottam tőle. Utána léptem, és elkaptam a karját.
- Várj! Nem tartozol nekem magyarázattal. De... Meg tudom gyógyítani. Csak egy pillanat az egész...
Odaléptem hozzá, és megfogtam a tarkóját. Apró csókot leheltem a sebre, majd még egyet és még egyet. Egy perc múlva már nyoma sem volt. Hátrébb léptem, és melegen a nőre mosolyogtam.
- Akkor kénytelen leszel elvinni magadhoz... Persze, csakis a szerszámom miatt.
A karomat nyújtottam neki, és bátorítóan rámosolyogtam.

Na most feladta a leckét ezzel a kérdéssel. Mi is... elkezdtem kutatni a tudatomban, keresve a választ. Olyan régi történet ez már, nem most voltam óvodás... mondjuk, igazából még kölyöknek számítottam. Mióta az átlagéletkorunk 200, kicsit átértékelődtek az emberek korkorlátjai... főleg ilyen ésszel, mint ami néhanapján előjön nekem.
- Nos... hát lássuk csak... amikor legutóbb találkoztam vele... 10 éve? Azt hiszem igen, akkor láttam utoljára... jah, megvan, egy gyorsbüfé standja mögött láttam eladóként. Mondtam is neki, hogy kicsit földhözragadt lett a terveihez képest.
Na a visszakérdezése egy kicsit... nem, nem mondom, hogy fájdalmasan érint, elvégre már egy pár emberrel átestem ezen a témán. Csak éppen egy óvónénitől nem vártam, hogy ilyen téma után fog érdeklődni. Űrutazás, férfias témák, katonaság... biztos jó pályán vagy te, Em?
- Jaj Emilie, nem kell mindig szabadkoznod - mosolyogtam. - Nem, nem kényelmetlen egyáltalán. Nos... fogalmazzunk úgy, hogy szolgálatra alkalmatlan lettem egy sérülés végett. Bár tény, a vége felé már nem szerettem. Az emberben van egy határ, ameddig hajlandó elmenni katonaként, amit még tolerál az ingerküszöbe... azon túl pedig már nagyon nehéz folytatni ezt a szakmát.