Sarkkörök

Miranda lelkének és emlékeinek ápolását Luke-ra hagyom, mert amúgy sem hiszem, hogy valaha is „öribarátok” leszünk, inkább a kommunikátorral igyekszem megküzdeni, hogy elérhessem vele Chloe-t.
Sajnos nekem nincs olyan szerencsém, mint kedvenc riporteremnek, aki azonnal kap segítséget, mert én elérni sem tudom a húgomat, ami persze nem meglepő, ha éppen dolgozik, mert tudom, hogy olyankor nem szereti, ha bármi is elvonja a munkáról a figyelmét, így biztosan kikapcsolta, de arra is számíthatok, hogy ahogy tud visszahív majd.
Viszont mindegy is, hiszen Miranda barátja már ezek szerint amúgy is útban van ide, már csak életben kellene maradni addig, ami ezen a végtelen hómezőn, ahol úgy virítunk, hogy a Marsról is látszunk, nem sok jóval biztat, hacsak nem kapnak hóvakságot a mostanra már biztosan elég zaklatott üldözőink.
A kabátot szorosan magamra húzom és sajnos nem hiszem, hogy meg tudnám vigasztalni Luke-t, azzal, hogy a túlélésünk érdekében, nem lesznek még további áldozatok, de szerintem ezzel ő is tisztában lehet, ahogy Miranda is, aki eléggé depressziósnak tűnik még mindig, a pesszimista megjegyzéseivel.
- Most, hogy kiszabadultunk, megszöktünk előlük és túléltük a hajótörést, nehogy már feladjuk emberek! – léptem közelebb hozzájuk. – Főleg, hogy ezek szerint útban van a segítség, vagy nem Miranda? – igyekeztem kicsit felrázni a nőt. – Talán azt akarod, hogy a barátod csak a holtestedet találja meg? Majd, ha már megmenekültünk, lelkizhetsz a vállán egyet. Keressünk valami fedezéket, mert nem hiszem, hogy hógolyó csatát akarnának vívni velünk. – néztem körül, hogy mi lenne erre a célra alkalmas, és ha találtam ilyet, akkor arrafelé rángattam őket.

-Aha - feleli Mira-nak átszellemülten - pont olyan, mint...HÉ!
Összeráncolt szemöldökkel morog vele egy kicsit, de csak a míg meg nem sajnálja, és mivel Melissa a tudtára adja, hogy az ő dolga lesz a nőt visszarángatni a mély depresszióból, ezért máris munkához lát, hisz az mégsem járja, hogy ennyi veszélyes kaland után percekkel az előtt patkoljanak el, hogy megmentik őket! Első lépésként kezét határozottan, ellentmondás nem tűrve, de mégis finoman helyezi a nő válla mellett mintegy másfél méterre található kidőlt fémgerendára, majd valamivel közelebb hajol hozzá, hogy kicsit halkabban beszélhessen, és ne tudja meg más, mi aggasztja Miranda-t.
-A kapitány még élt, amikor a szekrényben bujkáltál, az egyik embere lőtte agyon. Nem te ölted meg, és mivel a fegyvered bénító fokozatra volt állítva, senki mást sem, hacsak nem vertél agyon vele egy kalózt, amíg nem figyeltem, de ahhoz nincs elég őrült tekinteted. Hmm...neked szürke szemeid vannak, de fura...
~Nem ilyenkor szoktam én elvörösödni zavaromban, és gyorsan másfelé nézni? Á, itt is van...bár lehet ez csak szimpla halálfélelem...gáz, hogy pár száz kalóz ennyire rám tudja hozni a frászt, tudom, de ez van.~
-Tarts ki Mira, már nincs sok. Tudod mit? Hallottam, hogy kijött a második része annak a táncos filmnek, amit a múltkor megnéztünk, és ha hajlandó vagy összeszedni magad, esküszöm ráveszem valahogy Nick-et, hogy nézze meg veled. Jó lesz? Na fel a fejjel, és gyere!
Biztatásképpen még meg is veregeti a gerendát, aztán Melissa mellé sétál, hogy jobban szemügyre vegye a másik hajót. Már akkor is szitkozódott, amikor egy ember mászott ki a roncsból, és bár a következő 20-nál meg tudja állni, azért nincs jó kedve. Aztán kigördül egy rozsdás, hangos, de azért igen ijesztő kinézetű tank, mögötte még vagy két tucat fickóval, már előhúzza a lézerkardját.
-Én...
Hátratekint, hogy nem szállt-e le máris a segítségükre siető hajó hangtalanul valahogy, de sajnos csalódnia kell. Nyel egy nagyot, bekapcsolja zölden ragyogó fegyverét, és elszántan néz az egyre közeledő seregre.
-Megpróbálom elvonni innen őket, hátha nyerünk egy kis időt. Ti menjetek a másik irányba. Ha itt a hajó, megpróbálok visszajutni...
Jól tudja, hogy nem annyira határozott személyiség, hogy ne tudják erről lebeszélni, ezért esélyt sem ad a dologra, és már rohan is előre, aztán pedig elfordul balra, mikor meglátják, és tűzet nyitnak rá. Az egyik energialöveg tök véletlen telibe találja a fegyvere pengéjét, amiről vissza is pattan, és egy nagy adag havat robbant a levegőbe, miután a földbe csapódik.
~Meg kell tanulnom ezt direkt csinálni...~
A fiú terve sikerül, a tank, és az emberek nagy része őt kezdi követni, de páran azért tovább haladnak a roncs felé, hogy megnézzék maguknak. Mindössze 5-en vannak, de úgy logikáznak, hogy valószínűleg úgysem éltek már, szóval csak elegen lesznek rátok.

*Luke mozgását csak a szemem sarkából követtem figyelemmel, de csak magam elé tekintettem a semmibe. De válasz helyett azonban, csak lepörgettem a buksimban az események lényegét, ami akkor történt miután elváltunk. Ez gyorsabb volt, mint bármi mást mondani vagy csinálni, vagy úgy alapjaiba véve egyáltalán lélegezni. *
- Szürkészöld… Nichonak van szürke szeme. * Adtam a tudtára, hogy mégis miért látta szürkének a szemem azt viszont már nem tudtam. Bár tény, nem is sűrűn éreztem magam ilyen kietlen állapotban. Mintha nem volna semmi, végképp semmi. Azonban ahogy a nő megszólal összevont szemöldökkel Melissára néztem és bár a kérdése elég logikus, mégis egy baromság. Mármint nem maga a kérdés, hanem a megfogalmazás.*
- De igen, azonban nem a barátom. Ha az lenne, már nem volna alkalma értem jönni. * Talán csak Freud dugta fel a fejét, hisz barát sok féleképpen lehet valaki, nekem mégis ez ugrott be elsőre, másodikra már nem volt időm. Hisz jött Luke őrültnél is őrültebb ötlete. ~ Ha túléled magam foglak megverni, a hajón, úgy szórakozz. ~ Küldtem neki gondolatban. Ám bár a szavaim ellenére a hangomban még így mentális síkon sem volt semmi érzelmi töltette. Csak a száraz tény, hogy valóban megteszem, ha itt nekem hőst játszik. De hát… a fal is könnyebben reagált volna, vagyis inkább belátóbban, mint Luke. Tekintve, hogy már szaladt is.*
- Bent vagy kint? *Tettem fel Melissának a kérdést, hogy mégis hol fogadjuk őket. S a válaszának megfelelően cselekedtem avagy, ha nem válaszolt, akkor csak egyszerűen követtem.*

A sikló sebességszabályozóját maximumra állítottam, szóval elég gyorsan közeledtem a megadott koordináták felé. Viszont időről időre le kellett tisztítanom az üveget, köszönhetően a hőmérsékletbeli különbségeknek. Odakint egyre csökkent a hőmérséklet, de idebent pedig jó meleg volt, mert feltekertem a fűtést, hogy amikor beszállnak, hamar fel tudjanak melegedni. Szóval elég hamar párásodott az üveg, takarítgattam is rendesen. Ránéztem időről időre a navigációs számítógépre, a hátralevő idő pedig csökkent. Elég gyorsan, szóval egy idő után visszamásztam az elülső ülésre és vártam az érkezést. Aztán észrevettem valamit a távolban. Villanásokat. Összevontam a szemöldökömet, mert egyre gyakoribb és gyakoribbá váltak, hamarosan pedig a hajtómű zúgása ellenére is elért a hang. Eltátottam a számat egyik pillanatról a másikra. Tűzpárbaj. Egyértelműen az volt. Nane... naneeee... Mira, a manóba már, értem én, hogy nem vagy katona, de azért ezt az apróságot közölhetted volna velem! Lassan egy kilométeren belül voltam, a sikló pedig elkezdett ereszkedni, ahogy engedelmeskedett a robotpilóta utasításainak. Csak remélni mertem, hogy nem pont a harc kellős közepén fog ledobni.
,,Remek, ha ezt tudom, akkor nem csak egy szál késsel indulok el egy civil járműben" - morgolódtam magamban.
- Mira, megérkeztem, hamarosan landolok egy... ha jól látom, valami roncs mellett - veszem észre a jégtáblába fúródott valamit, majd hozzáteszem. - Nem tudtam, hogy parti van.
A méterek lassan elfogytak, ahogyan a sikló megállapodik, közvetlenül a roncs mellett. Kicsit féltem tőle, hogy neki fog hajtani, de szerencsére még pont megállt és nem koccoltam le.
,,Ah, ha ezt túléltem és valaha normális életem lesz, elmegyek egy civilpilóta tanfolyamra"
Felhúztam a csuklyámat a fejemre, majd kezembe véve a késemet kinyitottam a sikló oldalát. Azonnal megcsapta arcomat a hideg szél, ahogyan kiugrottam belőle. A tűzharc a roncs túlfelén volt, rohanvást indultam el arra felé, közben figyelve bármilyen mozgásba.
- Hol vagytok? - szóltam bele a kommunikátoromba.

Mondjuk Mira válaszát a barátjával kapcsolatban nem nagyon értettem, de azt hiszem most ez volt a legkisebb bajunk, így nem kérdeztem rá, mire is gondolt.
Mivel árgus szemekkel néztem a másik űrhajó felé, Luke-val szinte egyszerre vettem észre a közeledő bajt. Nagy bajt! Tank? Ugye nem gondolják komolyan? Épp elegen maradtak életben a tank nélkül is, hogy komoly fejfájást okozzanak, míg megérkezik a segítség, nem kell hozzá még ez a bádogkaszni is!
Szemem gyorsan siklik végig a hajónk roncsán, hogy hová is áshatnánk be magunkat, ahol nem lőnek ripityára az első másodpercben, mikor meghallom a fiú eléggé elcseszett javaslatát, ami nagylelkűnek nagylelkű, de legalább annyira öngyilkosság is.
- Ez baro……..- akarnám mondani, de már kivont lézerkarddal rohan a vesztébe, hiszen szinte azonnal tüzet nyitnak rá, és én egy pillanatra behunyom a szemem, hogy ne lássam, ahogy telibe kapják.
- Csak Mira kérdésére nyitom ki újra, és meglepődve látom, hogy Luke még él és szalad tovább, igaz fogalmam sincs, hogy hová, de mivel felénk is tartanak páran, így ezt a kérdést el kell napolnom egy ideig. – Bent semmi esetre sem, hiszen csapdába esnénk, ráadásul ki tudja meddig marad a felszínen a roncs. – rázom meg a fejem.
Viszont erről eszembe jut valami és a még éppen a felszínen lévő bejárat felé kezdek rohanni.
- Bújj el a hajó takarásában, én meg megnézem működnek-e még a pajzsai ennek a romnak. – kiáltom oda, nehogy kövessen.
Ha sikerül beindítanom és még működik is az űrhajó pajzsa, talán egy darabig kitart, mi meg kifelé lövöldözhetünk vidáman. Remélem Luke is csak egy kört tesz, aztán visszajön, itt nagyobb az esélye, hogy életben marad a segítség megérkezéséig, vagy ha nem legalább együtt halunk meg. Addig is csatlakozom Mira-hoz és igyekszem rábírni az ellenfeleinket, egy-egy lövéssel, hogy ne nagyon jöjjenek közelebb.

Később meghallom a jellegzetes sivítást, ahogy csak egy sikló képes hangot kiadni, de nem látom a hajótörzstől, hogy ki az, így csak remélem, hogy Mira barátja érkezik valami hathatós segítséggel.

~Nem mondom, hogy nem esik jól az aggódásuk, még ha ilyen furcsán is mutatják ki a lányok(na jó, magukhoz képest nem furcsán...) de pont ezért nem szeretném, hogy átgázoljon rajtuk ez a páncélozott nokedliszaggató, arról az 50 kalózról nem is beszélve. Kis szerencsével talán még én is túlélem.~
Ahogy az üldözőit próbálja lehagyni egyszerre arra lesz figyelmes, hogy a látási viszonyok még a sarkvidékhez képest is egyre jobban züllenek, mintha az ég úgy döntött volna, hogy itt márpedig hóvihar lesz, és nem érdekli, ki mit gondol erről. Luke még egyszer hátrafordul, üldözőit viszont már nem látja, csak egy nagy hajót az égen.
~Na jó...te drága űristen, kérlek mond, hogy kivételesen nem túl nagy kérés az, hogy ez ne a kalózok erősítése legyen.~

A kalózok 8 fős osztaga, aki még mindig a hajó felé tart azonnal tűzet nyit a közeledő sikló felé, ám nem céloznak valami jól, és kézifegyvereik amúgy is csak annyi kárt tudnak tenni a gépben, ami legfeljebb akkor jelentene problémát, ha kölcsönzött lenne a verda. Pár másodpercnyi össztűz után aztán rádöbbennek, hogy mellesleg nem is annyira szeretnék, ha hasznavehetetlen roncsot csinálnának a siklóból - vagyis az egyetlen űrhajóból a környéken, ami még repül - ezért inkább tovább futnak arra, amerre leszállni látták a gépet. Mint említettem egyenlőre csak nyolcan vannak, de ez nem marad így sokáig, mert azok, akik Luke után indultak messze vannak bár, de ahogy meglátták a gépet ők is úgy döntöttek, hogy fontosabb azt a bárkát elfoglalni, mint bosszút állni, ezért már csupán alig egy tucat ember üldözi a fiút, a többiek a tankkal együtt megint a roncs felé masíroznak, és 5-6 percen belül oda is érnek.

~Csak tudnám mit kell csinálnom ahhoz, hogy a nap ne úgy végződjön, hogy elrabolnak, és a kalózok elől rohanok az északi sarkon? Vagy ez a déli? Nem fontos, a lényeg, hogy ideje rájönnöm, mikor hagy végre békén az univerzum. Ezek szerint az nem jó, ha a szobámban ülök, és nyugton maradok.... BAKKER!!!~
Nagyot suhint a kardjával, aztán rémülten guggol le.
-Jesszus...bocsi, én nem akartam...azt hittem fegyvert fogsz rám...melyik hülye képes a fejét kinyújtani a fedezék mögül, ha úgysem lát?
-OTT VAN! ELKAPNI!!!
Újabb lövedékek hasítanak el Luke körül, mire ő megint menekülőre fogja a dolgot.

*HA bújni kell, hát bújni kell. Tettem odább pár lépést, hogy neki feszüljön a hátam a roncsnak és vártam, hogy Melissa visszaérjen. Nagyban lövöldözött, míg én igyekeztem Luke-ot figyelemmel tartani. Ugyanis voltam olyan szerencsétlen, hogy én ott hagyjam a fegyvereim címszó már nem kell. Mondjuk amúgy sem az enyémek voltak, szóval igazából lényegtelen. Közben persze megszólalt a kommunikátor ami ezek szerint Melissa – hál istennek sikertelen – telefonálása után visszakerült hozzám. Gondolkodás nélkül nyomtam meg, hogy meghalljam Noty hangját. *
- Igen, annak a takarásában vagyunk Melissával. Ha látsz egy idiótát, aki rohangál, lehetőleg ne lődd meg. Ő az Agyas. *Habartam gyorsan a készülékbe, hogy minden rendben legyen és nehogy véletlen Luke az áldozatok közé hulljon.*
- Pedig láthatod… remélem mályva cukrot hoztál, hogy teljes legyen a buli. * Oké, a humor érzékem megmaradt és az az idétlen vigyor is a képemen. Akkor már nagybaj nem lehet. Csak ne lennék még mindig nyakig véres, mint aki épp most mászott ki egy horror filmből. Hát… a véres arcom, hajam, ruhám… már ha ezt – rövidnadrág, póló és egy hatméteres kabát - annak lehet nevezni, nem lesz szívderítő látvány az tuti. Közben kitekintettem Luke-ot keresve, hogy meg-e van még. Azonban épphogy kinéztem már lendült is a kardja én meg csak odébb ugrottam, de a „kabátom” még igy is megérezte a dolgot.*
- Óvatosan Te… nem most szeretnék meghalni, ha már ide ért Noty. NE menj sehova! * S még mielőtt ellenkezhetett volna, már meg is ragadtam a kezét, miközben Nicholas hangja újra felhangzott.*
- Kövesd a hangokat Nicho… de ne azt ami a fejedben van. Mellissa lövöldözik, ahol nagy a tömeg, na ott találsz két jó nőt. Csak épp nem táncolni akarnak minket látni… * Feleltem a kérdésére, de nem nyomtam le. Csak próbáltam a pajzs mögött maradni, a hátam még mindig a roncsnak feszült.*
-Szerinted meddig bírja ez a vacak? * Érdeklődtem Mellissánál a pajzs után.*

,,Lelőni? Mivel?!"
Ez volt az első gondolat, ami átfutott a tudatomon Mira szavai hatására. Minden rendben lett volna, ha csak legalább a sugárvetőm nálam lett volna, már nyugodtabb lennék a jövőnket illetően. De így még az se, szóval kicsit morcos voltam, hogyan tovább. Mindenesetre eljutottam a roncs egyik széléhez, mire Mira felvázolta nekem a helyzetet. Nem valami szívderítő, nincsenek egy helyen. Egy név viszont meglepődésre ad okot.
,,Melissa?"
Remek, ha most tényleg ennyire kicsi a Föld, hogy... oké, inkább nem mondom ki, pontosabban gondolom ki, mit eszek meg, mert nem vagyok éhes.
- Bár inkább az lenne a jövetelük célja - szól az egyetlen megjegyzésem Mira táncos megjegyzésére, miközben kidugom a fejemet.
Aham, már látom, mi a helyzet és nem a legjobb. Nem messze tűzharc zajlott, a feleket nem volt egyszerű megkülönböztetni. Úgy okoskodtam, hogy valószínűleg nem Miráék szorították sarokba a másik felet, így ők lehettek a túloldalon, a rájuk lövők pedig az ellenség. Ámde óvatlan voltam és túl sokáig néztem kifelé, észrevettek. Két tűzharcot vívónak felkeltettem az érdeklődését és még pont láttam, ahogyan visszakaptam a fejemet: elindultak felém. Remek, akkor rögtönzök, azonnal az elején. Kihúztam a késemet a csizmám szárából, majd veszek egy mély levegőt... teljesen lecsendesítem az elmémet, mintegy felkészülve a harcra. Rég volt már... rég, hogy egy csata kellős közepében találom magam és ott kell megnyugtatnom magam, hogy aztán minden gond nélkül harcolhassak. Most pedig ezt kellett tennem... küzdenem kell, hogy Miráék túléljék. Vettem egy mély levegőt... és ekkor kilépett a sarok mögül a két támadó. A lábam azonnal lendült, mellkason rúgva a hozzám közelebb levő. A hirtelen ért erőhatástól a másiknak esett és felborultak. Rájuk vetettem magam, mint valami keselyű a döghúsra. Először a kezem sült el, hátborzongató reccsenés kíséretében zúzva össze a felül levő ádámcsutkáját. De az alul levő se maradt sokáig életbe, ahogy rémült tekintetébe állítottam a késemet. Amint ez megvolt, már orvosoltam is a fegyverhiányt. Elvettem a támadók - ránézésre kalózok - egyik sugárfegyverét, hozzá jópár tárat, majd kiugrottam a sarok mögül és fedezékről fedezékre kezdtem előre nyomulni... és amint tiszta célt láttam, immáron besegítettem Miráéknak, mintegy oldalba támadva a támadóikat...

Szerencsémre a pajzsok még kitartanak, bár, ahogy a szikrázó műszereket elnézem, nem valami sokáig, ha van valahol valami védőangyalunk, akkor remélem azért addig mindenképp, míg megérkezik a felmentő sereg, akibe Mira annyira bízik.

Minden esetre nem árt, ha addig sem engedjük túl közel a kalózokat, hiszen, ha bekerítenek, akkor csak ki kell várniuk, hogy lemerüljön a generátor és az ölükbe pottyanunk.
Időnként ezért megeresztek egy-egy lövést, hogy fedezékbe kényszerítsem őket, és erősen fohászkodom, hogy Luke-t ne lőjék szitává a meggondolatlan akciója miatt, ami csak ideig-óráig odázza el, hogy az őt üldözők is felénk tartsanak majd.
Ahogy minden rosszban van valami jó, így az érkező űrsiklóról kiderül, hogy riporterünk barátja érkezett meg, de a csevejből azért annyi rosszat leszűrök, hogy valószínűleg egyedül, ami, ha csak nem hozott magával valami elrettentő fegyvert, akkor sokra nem megyünk. Sőt még a hajóhoz sem tudunk eljutni, hiszen ahhoz ki kéne mászni a fedezékből, ami kész öngyilkosság lenne.
- Mi a helyzet Mira? A barátod, aki nem a barátod, tud segíteni? Mi a terv, hogy jutunk el a siklóig? Ez a romhalmaz, már nem tart ki sokáig. – mutatok a néhol már erősen hullámzó, szikrázó pajzsfelületre.
Közben valami csoda folytán Luke is befut, legalábbis, ha hinni lehet Miranda szavainak, mert én most nem nagyon tudok nézelődni, eléggé lefoglal, hogy a bátor, vagy éppen botor rabszolgakereskedőket vadásszam le, akik kibújnak a tank, vagy a fedezék mögül. Már szép számmal hevernek a földön, bár még mindig csak kábító fokozattal lövök, az erősebbet meghagyom végszükség esetére.
- Nagyon el kéne tűnnünk innen! – vetem oda két lövés között.

Mira szokás szerint olyan elbűvölő, hogy Luke komolyan fontolgatni kezdi, hogy inkább visszasétál a kalózokhoz, hátha velük jobban kijön, ám ahogy valaki rálő, már el is dől a kérdés, hogy hol szeretne lenni inkább, miközben behúzott nyakkal bukik le. Ez a reflex szerű mozdulat amúgy több okból is fölösleges, részben mert úgysem tért volna ki a lövés elől időben, de főleg, mert a hajó pajzsa közben bekapcsolt, szóval a lövedék nem érhette volna el őt. Nem mintha ezt tudta volna.
-Várjunk, megjött? Hol...
Ekkor pillantja meg a pajzson kívül operáló, elég morbid dokit, aki a gondolatai alapján inkább emlékezteti harci droidra, mint emberre, és csak azért biztos benne, hogy ő még ennek ellenére is az utóbbi, mert a robotok gondolatait nem szokta hallani.
-Gyalog jött, vagy hozott hajót is? Akkor még mire várunk, húzzunk innen!
Él a gyanúperrel, hogy ehhez viszont rá is szükség lesz, így aztán némi problémát jelent az a fél tucat kalóz, aki közé, és közéjük masírozik, hogy elvágja az6 őket oldalba kapó fickó menekülési útvonalát.
~A kis optimisták, azt hiszik menekülni fog, csak mert negyvenszeres túlerőben vannak.~
-HÉ, IJESZTŐ MANUS! - Kiáltja Nick-nek, és egy meglepően pontos, és erőteljes dobással eljuttatja hozzá a fénykardját, nála valószínűleg úgyis jobb kezekben van egyenlőre, és ennek a "pengéje" is hosszabb, mint a körömreszelőnek, amivel eddig harcolt.
-Minden oké? - Kérdi aztán, miután lebukott Melissa mellé, és az egyik földről felkapott fegyverrel ő is elkezd lövöldözgetni összevissza. Gyakorlatilag csak arra figyel, hogy Nick-et ne találja el, és a dolgok nem eltalálásában nagyon is profi.
~Amúgy mi a francért hasalok, ez a fedezék egy erőtér, nem homokzsák! Ha ezt túlélem, lehet vallást kell váltanom, az ateizmusba valahogy nem férnek bele a csodák...~

Egy leszakadt plasztacél darab mögött bújtam meg, majd felpattantam. Két lövést eresztettem meg, mind a kettő talált... igaz, csak egy embert szedtem le, de az is valami. Utána visszabújtam, majd kikémleltem megint. Még öt fegyverest láttam, akik messze voltak... oké, négy, mert a következő pillanatban Miráék vélt helyzete felől egy lövedék leterítette az egyik mocskot. Maradt öt. Innen viszont nem vagyok jó helyzetben. Megeresztettem pár lövést, majd fedezéket váltottam. Három lövedék repült el mellettem, ebből kettő súrolt. Ez is jelezte, hogy nem kellene csak úgy rohangálnom. Bevetettem magamat a következő darab mögé, aztán vártam. Lövedékek csapódtak a fedezékbe, de nem engedték át. Remek, akkor itt megvetjük magunkat. Megeresztettem néhány lövést, odaátról fájdalmas kiáltást hallottam. A tekintetem viszont utána a fegyver energiaszint mérőjére terelődött. Nem jó... eléggé nem jó. Tíz lövést talán még kibír az energiacella, de aztán másikat kell szereznem. A franc ezekbe a hülyékbe, hogy nem voltak képesek a fegyvereiket karbantartani. Éppen azon gondolkoztam, hogy oldjam meg, amikor:
,,Heh?! Ijesztő manus az öreganyád térdekalácsa, az!"
Na ekkor koppant mellettem valami a földön. Szemöldökömet összevonva vettem fel a henger alakú tárgyat.
,,Ez meg mi a fene? Hm... van rajta egy go... HOGYAZANYÁD!!!"
Amikor lenyomtam a gombot, a henger végéből egy fénysugár tört ki. Kis híján eldobtam, de valahogy mégiscsak a markomban maradt. Eléggé meglepődtem, hogy a sugár nem vágódott ki... hanem egy idő után megállt, egyfajta nyalábot alkotva. Szemöldökráncolva néztem. Kicsit megmozgattam... és majdnem levágtam vele a lábamat. A nyalábnak nem volt súlya, nem éreztem, merre halad... gyakorlatilag az utolsó centin állt meg. Akármi is ez, valahogy éreztem, nem pont könnyű használatra készült. De talán nem nekem. De a tesztelésre nem sok időm maradt. Egy ellenség jelent meg mellettem. Reflexszerűen felé csaptam a nyalábbal... és eléggé meglepődtem. Úgy vágta ketté a férfit, mint forró kés a vajat.
,,Hm... kell egy ilyen otthonra"
Mindenesetre kikapcsoltam a fegyvert. Kétélű jelenleg úgy, hogy nem tudom használni. Újra kikukkantottam. Hoppá... felkaptam a karabélyt és lőttem vele. A két megmaradt kurafi menekülőre fogta a dolgot... az egyiket én terítettem le, míg a másikat egy, a megmentendők felől érkező lövedék. Uh, nagyon tud az a valaki odaát. Mindenesetre nem volt idő bámészkodni. Lecseréltem a karabélyomat egy másikra, miközben bekapcsoltam a komlinket.
- Mira, itt a lehetőség! Fussatok, a sikló a roncs sarkán van! Itt leszek mögöttetek!

Látom a lövésektől elhulló kalózokat, akiket biztos, hogy nem én szedtem le, már csak a kifröccsenő vér miatt is, hiszen én kábítóval lövök, így biztos vagyok benne, hogy Mire „barátja” szállt be a „fogyasszuk le az emberrablók számát” akcióba.
A megzavarodott és az erők megosztására kényszerülő ellenfeleink így talán legyőzhetőek, vagy legalábbis addig feltarthatók, amíg el nem érjük a siklót és el nem pályázunk melegebb éghajlatra.
- Nem tudom meddig tart ki ennek a romnak a pajzsa, így jó lenne ha elkezdenénk a hajó irányába húzódni. – kiáltottam hangosan, hogy mind Luke, mind Miranda meghallja és, hogy jó példát mutassak, megkezdtem a visszavonulást abba az irányba, amerre láttam leszállni.
Ahogy hallottam hasonló következtetésre jutott Luke is, de előtte még elhajította a kardját és én csak most vettem észre, hogy a megmentőnk egyes egyedül jött.
~ Na szép! Jó kis felmentő sereg! ~
Viszont valahonnét nagyon is ismerős volt, de még nem tudtam jól szemügyre venni, mert a kalózok nem nagyon akartak elengedni minket.
- Okénak oké, míg nem felém fogod azt a vackot! – intek az állammal a pisztoly felé, amivel a srác időnként vaktában megereszt egy-egy lövést. – De most igyekezz a pilóta felé és Mira te is, addig fedezlek benneteket, míg kikerültök a pajzs védelme alól, aztán ha ott vagytok, akkor ti, vagy az a fickó fedeztek majd engem. – magyarázom a tervet hadarva.
- Na nyomás! – indítom útnak őket egy hangos kiáltással.
Megcélzom a fedezékbe húzódott rablókat és egymás után húzom meg a ravaszt, így a fejüket sem merik kidugni, így Luke és a riporternő valószínűleg épségben átjuthatnak. Ha meg vannak, akkor jövök én. Folyamatosan tüzelve rohanok és szerencsémre csak az utolsó méteren fogy ki a stukkerból a kakaó.
- Jobb lesz, ha húzunk elfele, mielőtt magukhoz térnek. – lihegem a fedezék mögé esve, ahonnét már látni a siklót. Akkor látom meg ki jött értünk.
- Nicholas???? Hát te meg?

A "pjú pjú" hadművelet remekül halad, annak ellenére, hogy Luke csak akkor segíti jelentősen, ha később kiderül, hogy a hópelyhek közt is elrejtőzött egy rakás ellenség. Azért igyekszik, és próbál a csatára gondolni, és nem az öreganyja térdkalácsára, bármennyire is erre buzdítja az ijesztő manus.
~Egyébként, anyám nem öreg, ijesztőnek viszont...háááát...ha engem követne egy ilyen sereg, akkor sem szívesen húznék vele ujjat.~
Aztán engedelmesen követi Melissa utasítását, hogy ne kelljen néznie, ahogy a kardja tárgyi bizonyítékká válik egy mészárlásban. Komolyan elgondolkodik rajta, hogy hagyja majd Doktor Terrornak, hogy megtartsa a történtek után, de aztán arra jut, hogy csak ezért nem érdemes megválni valamitől, amit másfél évtizede hurcol magával.
~Hmm...mit is akartam csinálni...ja igen, menekülés!!!~
Mira-t maga előtt taszigálva indul meg az űrhajó felé, aztán amikor a nőt belökte annak ajtaján, újra elszántan kezd fedezet tűzet biztosítani csapattársai számára, ugyanis a történtek után akkor sem lenne hajlandó felszállni Melissa nélkül, ha történetesen tudná hogy kell...
-Áú! - kiált fel, amikor az egyik elkóborolt lövedék a vállát súrolja, és onnantól kezdve már csak fél kézzel lő tovább az ellenségre, amíg Nick, és Melissa oda nem érnek. Ekkor mosolyogva hagyja abba a tüzelést, hogy nehogy őket találja el véletlenül, aztán az inafarktus kerülgeti, amikor egy jégfalat áttörve az orruk előtt jelenik meg az ellenség tankja.
-Melissa, ne lőj, én vagyok az, Maverick - szól a fémszörnyeteg hangszórója, majd egy perc tanakodással később a férfi rádöbben, hogy lehet nem ártana olyat is mondani, ami tényleg okot ad a nőnek, hogy ne lőjön:
-Itt a húgod is.
Hogy hogyan kerültek ide, az mindenki számára jó kérdés, kivéve Luke-ot, aki látja:

A rabszolga kereskedők anyahajójának fedélzetén, nem sokkal az után, hogy a sarkkörökön eladták Melissa-t, Mira-t, és Luke-ot.
-Ugh...nem lehetne egy kicsit balra? Asszem ott is meghúztam egy izmomat, amikor kitörtem a társad nyakát.
A cseppet félkegyelmű vallató újra behúz egy nagyot Rick-nek, aki csak röhög rajta.
-Utoljára kérdem, mit akarsz ezen a hajón?
-Jöttem kiszabadítani a csajomat...Au...na jó, akkor a riporternőt...
-Hehh, korán jöttél, csak most hozzák fel a másik hajón, a többi fogollyal együtt. Most meg mit vigyorogsz? Minek örülsz, mi...MI??? ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!
Egész szánalmasan fest, ahogy fél lábon ugrálva csapkodja a másik lábán a nadrágja szárát, hogy eloltsa rajta a lángokat, eddigre azonban egy fekete lábszár nyakon ragadja, és a földre rántja egy akrobatikus mozdulattal, hogy közben lefegyverezhesse, és fejbe lőhesse. A vörös hajú nő ez után szigorúan a székhez bilincselt Rick-re néz, és ráförmed:
-Hagyd már abba a hülyéskedést, és gyere, sietnünk kell!
A bilincs a padlón koppan, Rick pedig már fel is pattan, hogy előkészíthessék ketten a terepet Melissa érkezésére.

Pár perccel később:

Nos, kicsit elszámolták magukat. Mentségükre legyen mondva, hogy az nem volt benne a tervben, hogy a hajón egyszer csak mindenki bedilizik, mert a másik hajó berepül a hangárba, és ott fordul meg, aztán lövöldözni kezd rájuk.Chloe persze titokban nagyon büszke a nővérére, amiért el tudta kötni a hajót, ami fogva tartotta, rajta viszont jelenleg ez nem segít most, hogy egymaga próbálja feltartani a felé áramló hordát, hogy a társának legyen ideje... Robbanás szakítja félbe a gondolatmenetet, és Rick egy plazma-gránátvetővel csúszik be a nő mellé, annak ellenére, hogy rádión világosan arra utasította, hogy hagyja el a hajót az egyik mentőkabinban amíg ő fedezi.
-Azt hittem már elmentél!
-Dehogy hitted! - Jelenti ki Rick önelégülten vigyorogva, és újabb robbanással tartja vissza a feléjük törni készülő hadat. - Lásd be, nem tudsz nélkülem élni.
-Abbahagynád ezt?
-Persze, pár perc múlva úgyis lelőnek...
-Azt próbálják meg... - morogja Chloe a csatazajtól alig hallhatóan, leginkább csak magának.
-Bocs, hogy mondtad?
-A harcra figyelj Maris néni, és ne a trécselésre, hogy legalább valami hasznodat lássam, ha már itt vagy!!!

A zuhanást követően, mikor megállapítják, hogy még mindig élnek, gyorsan kölcsönkérik az ellenség tankját, az ugyanis mégsem járja, hogy gyalogoljanak a lenge öltözetükben ebben a nagy hóban.
-Látom őket. A nővéred jól van, és megtaláltuk, végre!

Ezek után a tank az ellenség felé fordul, és lead még pár lövést, mielőtt kiszállna belőle két utasa, hogy ők is a felszállni készülő siklóban foglaljanak helyet.
-Na jó....több stoppost csak nem veszünk fel, tűnjünk innen! - Kiáltja Luke, majd egy gombnyomással bezárja maga mögött az ajtót, mielőtt a gép az égbe emelkedne.

Odabent egy kicsit zsúfoltan vannak persze, de sok jó ember kis helyen is elfér, illetve az is segít, hogy Chloe minisárkánnyá tud változni, így csak egy valakinek kell egy másik ember ölébe ülnie.
-Ne vergődj már te átok - szól rá Maverick a Noty-t csúnyán méregető szárnyas hüllőt - még nem gyógyult be teljesen a sebed, és unom már, hogy versenyt rendeztek abból, hogy melyikőtök öl meg, amiért veszélybe sodortam a másikat.
A kalózok öklüket rázva figyelik a hajót eltűnni, Luke pedig csodálkozva húzza elő a hevesen csörgő kommunikátorát, ami most, hogy kiléptek a jelzavaró hatósugarából működésbe is lép, Mira készülékével együtt, és mindketten vagy 50 nem fogadott hívással lesznek gazdagabbak.
-Ajjajj...te, ijesztő manus ott elől...visszakaphatnám a fénykardom? Van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rá, ha hazaérek...

//Köszönjük a játékot //

Kizsebeltem néhány hullát gyorsan, elvéve tőlük a sugártárakat meg egy sugárvetőt is, na meg... igen, találtam pár gránátot is. Éppen felálltam, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, oda nézve láttam, hogy a kis csapat megindult az általam mondott irányba. Tekintetem aztán arra fele terelődött, ahonnan pár perce még a kalózok jöhettek... amerről egyre jobban valami baljóslatú csörömpölést lehetett hallani az üvöltő szél ellenére is... miután Miráék eltűntek a sarkon, kissé hátrébb húzódtam, a legutolsó fedezékhez, ami elválaszt a siklótól. A tőlem telhető legvadabb tüzet zúdítottam az újonnan feltűnőkre, igyekezve lelassítani őket. Viszont néhány sugárlövedék más szögből és kiröppent. Vagyis valaki hátramaradt Miráéktól is... oh, na szép, ki lehet ez a hősi lélek?
- Nicholas, itt vagyunk a siklónál, gyere, de AZONNAL! - hallottam a komlinkből Mira hangját, pár másodpercnyi tűzpárbajt követően.
A tény, hogy nem a becenevemen hívott, már jelezte, hogy eléggé sürgetni akar. Már éppen készültem a továbbrohanásra, amikor valaki bevágódott mellém. Már éppen odavágtam volna a puskatussal, amikor a szavai és a látvány megállított.
- MELISSA?! - mert igen, ő volt... módfelett lengén öltözve... elkuncogtam magam, de nem a látványtól. - Na, már nem csak az űr kicsi, mi?
Megfordult a fejemben, hogy Melissa nem pont barát most... de amikor meghallottam a fedezéken kopogó lövedékeket, elszállt eme balsejtelmem. Vetettem egy pillantást a lány kezében levő sugárvetőre, melynek vörösen villogott az energiaszint jelzője. Odaadtam neki az általam rekvirált pisztolyt, majd kidugtam a fejem... na akkor lettem figyelmes rá, hogy valami gonosz dolog jelent meg a sarkon.
- Naneeeeee.
Oké, mi jöhet még egy páncélos után... kellett nekem megkérdezni... amilyen gyorsan feltűnt lőtávolságon belül a páncélos, úgy fordult és kezdett el lőni a távolba. Először nem értettem, mi történt... de aztán hallottam a hangosbemondó szövegét... és egyszerre könnyebbültem meg és szörnyedtem el az amúgy Melissának szánt üzenetet... szóval a húga is itt van. Óóóó, ez nem lesz jó... nagyon nem lesz jó. De aztán lenyílt a páncélos hátulsó ajtaja és két alak rohant ki belőle, egyenesen felénk. Észrevettem a vörös hajzuhatagot és nyeltem egyet. Na most mi lesz... de azonnal tudtam, mi... felemeltem a sugárkarabélyomat, a tust a vállamnak támasztottam és lőttem... a sugárnyaláb közeledett a felénk rohanókhoz... majd... elrepült Chloe és Maverick között... és leszedte azt a kalózt, aki éppen megjelent a páncélos mellett. Utána a vállamra dobtam a karabélyomat, leakasztottam a két gránátot, majd elhajítottam őket. Két robbanás hallatszott, mely valamelyest visszavetette a kedvüket a közeledéstől... főleg, hogy feltépte a jégpáncélt az adott helyen. Körülbelül ezen a ponton haladt el mellettünk a két újonnan érkező... így már Melissával nekünk se volt maradásunk.
- Vezetsz? - kérdeztem út közben a fekete hajú lányt.
Visszarohantunk a siklóhoz, ahol Mira és egy fiatal srác várt ránk. A srác már bent ült, míg Mira a sikló mellett állt és várt. Megérkeztünk, Chloe pedig már út közben átalakult sárkánnyá. Bölcs döntés, nagyon szűkösen fogunk így beférni... lehet nekem a raktérbe kellene bemásznom.
- Gyorsan, szállj be - szóltam Mirának, amikor odaértünk.
A többiek elkezdtek beszállni, már csak hátul volt hely. De a lány nem mozdult... és ahogy jobban szemügyre vettem, láttam, hogy valami nem stimmel. Mira gyakorlatilag úszott a vérben, az arcra nyúzottságról árulkodott. A tekintete a siklón volt, pontosabban, ahogyan észrevettem, a másik fickóra, aki Chloe-val érkezett. Aztán lassan rám vándorolt a tekintete. Lassan felemelte a kezeit és megnézte őket. Csupa vér volt. Remegni kezdett a keze, rám nézett.
- Noty...
Aztán felakadt a tekintete és elkezdett összezuhanni. Még időben elkaptam és gyorsan berántottam magammal a siklóba. Négy főre tervezték, így nem tudtam magam mellé ültetni... szóval maradt az ölem. Átkaroltam a lányt, mintegy biztonsági övként, a sikló pedig az ajtó lezárulása után útnak indult. Felsóhajtottam, ahogyan lassan az adrenalin párologni kezdett belőlem. Kinézve láttam, hogy a kalózoknak az albán légvédelmen kívül másuk nem igen van. Gond nélkül el tudtunk menni. Lekapcsoltam a sugárkarabély készenléti állapotát, nehogy elsüljön, majd jobban szemügyre vettem Mirát. Elájult, de nem láttam rajta semmi külsérelmi nyomot, ami súlyos lett volna. De ez csak a külső volt... a belső... az majd akkor fog kiderülni, ha magához tért. De addig mást nem tehettem, mint tartottam és óvón átöleltem... talán túl óvón is, de nem láttam magam. Maverick szavaira ránéztem a sárkányra. A pilótaülés háttámláján gubbasztott, pont előttem és morgott rám folyamatosan. Visszanéztem rá.
- Majd máskor - suttogom neki. - De most van fontosabb dolgom is.
Utána megütötte a fülem a srác megjegyzése... gőzölgő fejjel adtam oda neki a kért eszközt.
- Már most szükséged lesz rá, ha még egyszer így hívsz - morgom oda neki, majd a következő szavaim már mindenkinek szóltam. - Hoztam néhány pokrócot és meleg teát, szolgáljátok ki magatokat.
Lassan kiment a fejemből az adrenalin, én pedig fáradtan döntöttem a fejemet az ölembe fekvő vállára. Valahogy, pár perc erejéig, újra úgy éreztem magam, mint annak idején, szolgálat közben...