Eurázsia

Jó darabig ültem csak székemben és bámultam előre. Mira pofonja elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek, még ha nem is ököllel ütött meg. Igen, járhattam volna rosszabbul is, de a szavai így is olyan hatással voltak rám, mint ha bucira verte volna a fejem egy lábassal vagy akármivel.
- Sajnálom Mira... de... én nem játszottam veled - suttogom, miközben egyik kezemet a homlokomnak támasztom és igyekszem lenyugtatni magam.
Haragot éreztem a lelkemben, amiért így beszélt velem, azok után, amit érte tettem. De most már az ösztöneimet nem hagytam érvényesülni. Elég volt mára, szépen vissza lehet tiplizni a helyükre, így is olyan vihart kavart köztünk, amit lehet, sosem fogunk kiheverni... ezzel pedig szerintem vehetjük is a jegyünket meg visszafelé. Ah, annyira szánalmas vagyok már megint. Csak itt üldögélek, megsemmisülten, mint ha valami gyerek lennék és egyszerűen egy ilyen mélyről jövő vihart nem tudok leküzdeni. Ilyenkor legszívesebben fogtam volna a pisztolyomat és fejbelőttem volna magam. Kész, aztán a többivel nincs gond. De nem, nem tettem meg, nem akartam feladni az életet ilyen könnyen... de csak tudtam volna, miért ragaszkodok hozzá ennyire.
- Nem akartam ezt tenni - mondtam, miután nagy nehezen leengedem a kezemet és bele tudok nézni Mira szemébe. - Arra készültem, hogy átraklak téged oda, ahol most ülsz... de... egyszerűen nem tudtam megállni, hogy megtegyem ezt.
Újra lehajtottam a fejemet és ezzel non-verbálisan adtam hangot annak, mennyire marhának tartom magam. Najó, talán nem ez volt a legszerencsésebb, amit mondhattam, de nem akartam elterelni a témát. Mira megérdemelte, hogy őszinte legyek vele, nem akartam neki se kegyesen hazudni, se semmi hasonló. Azzal a maradék önbecsülésemet is elveszítettem volna, melyen így is hatalmas csorba esett a hülyeségem miatt. Nem, ezt így tényleg nem lehet csinálni.
- Mira - emelem fel a fejem. - Jól tudom, hogy hogyan állsz ehhez a kérdéshez... többször elmondtad nekem és én be is akarom tartani ezt. Az én szememben nem egy játékszer vagy, hanem hús vér élőlény - itt leengedem megint a fejem. - Még ha a testem néhanapján nem így gondolja - pár másodpercig csendben hallgattam, majd. - Semmi olyan dolgot nem akarok tenni, amit megbánhatsz... se most, se a jövőben...
még ha most ezt is tettem.
Legszívesebben kimentem volna, hogy a lányt magára hagyjam a gondolataival, de nem tettem... megígértem neki, hogy akármi történik köztünk ezentúl, nem fogom magára hagyni a káoszban... és tartani akartam magam ehhez.

- A fárszt nem… * Kiabáltam el magam ami már tényleg azt mutatta, hogy valami bekattant nálam és, hogy ez nem minden napi hisz azért arra nem emlékszem, hogy bármikor is kiabáltam volna Nicholasszal vagy egyáltalán bárkivel minden ok nélkül. De aztán már mélyeket lélegezve igyekeztem visszafogni azt a bizonyos pumpát amit egyre csak nyomogatott a másik, a szavaival. ~ Nem, nem és nem. Ennyire nem lehetek értetlen és a másik sem idi*ta.~ Mantráztam néha-néha beszúrva időnként egy „nyugalom Miranda” félmondatot, hogy legyen türelmem végig hallgatni a zagyvaságát miközben majd fel robbanok a dühtől. Hát nem egyszerű feladat. S most még csak az sem nyugtatott, hogy jelenleg úgy éreztem magam, mintha csak Luke lenne velem szemben. Bár neki mentségére lenne, hogy egy kölyök, de szerintem még Ő sem nyúlt volna ennyire mellé. A képességével semmiképp. És legszívesebben a hajam téptem volna jelenleg. Ó jajj… ez már nagyon arra kezd hajazni, mint aki épp egy hiszti rohamot készül kapni. Na nem, azért ennyire nem alázom meg magam, hogy úgy viselkedek mint egy hülye tini. Ahogy a fejét lehajtotta csak keserűen elhúztam a számat. Azt hiszem az egészben ez volt az a rész, amivel még Én is egyet értettem. *
- Ide rakni… * Ismételtem elmélázva halkan, olyan vihar előtti csend állapotban, amit szemeim mutattak is, hisz ott vihar dúlt. Nem is kicsi… sőt… De a különbség annyi, hogy most nem kellett órákat várni arra a bizonyos viharra.*
- Hát Nicholas ritka nagy marha vagy, azt be kell ismernem, még ha nem is találkoztam jobb oktatóval mint Te. – kúszott vissza a hangom fokozatosan az ingerültségbe – Tudod, Te egyáltalán mi bajom van? Nem, kétlem… de segítek. Hol a francba érdekel, hogy mit mondtam??? Tisztában vagyok Én is vele!!! De ettől függetlenül… * S mivel hirtelen nem tudtam fojtatni a hajamba túrtam. Oké Mira… egyszer ezen is túl kell esni és hát jobb most, mint nyelni a békát egész végig. Hirtelen felálltam, és ha tetszett, ha nem Nicholas lábai közé térdeltem az ülésre az egyik lábammal, míg a másikkal a földön támasztottam magam. Kezeim a vállánál hátranyomták a másikat, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni. Ha így nem ment, hát elengedtem az egyik vállát és az állánál emeltem fel a fejet, hogy így kényszerítsem rá. Persze tudtam én, hogy ha akar, akkor igen csak letud szerelni, de hol érdekelt most ilyen apróság? Ahhoz túlságosan is sebzett voltam.*
- Az a bajom Nicholas, csak azaz egy kis apróság, hogy akartam, hogy megcsókolj. Nem Shepy miatt, mint múltkor… nem a cikk miatt, hanem mert ÉN ezt akartam, mert azt hittem, hogy Te is akarod… Mert TE kelltetted fel ezt a vágyat bennem. De persze… ez mit számít? * Húztam el keserűen a számat, s ha lehetett volna ezért a visszautasításért, amit kitéréssel oldott meg kinyírtam volna. Kár, hogy ez nem az Én módszerem. Egy hirtelen mozdulattal eljöttem Tőle és egy picit oldalra löktem a fejét miközben elengedtem az állát is. Férfi létére azért az a mozdulat akár még megalázó is lehetett volna, de nem látok a fejébe, hogy ezt miként is élheti meg. A lényeg, hogy utána az ablak előtt megálltam neki háttal és karba fontam a kezem, ahogy a rohanó tájat néztem és folytattam. Eddig sokkal több érzelem volt a hangomban, ami ezúttal már megmutatta a vágyam, a haragom és a sértettségem is, nem csak a szemeimben kavirnyáztak.*
- Semmit… Kettőből kettő… ez elég rossz arány, pláne ha azt nézem, hogy három év alatt sikerült ezt az arányt összehoznom és még csak nem is próbálkoztam vele máskor. Szóval tényleg nem számít… neked semmiképp, ahogy másnak sem. Más erőszakkal veszi el, azt, amit nem kaphat meg. Te meg… erőszakkal taszítod el magadtól azt, amit tálcán kínálok. Nem tudom melyik a rosszabb… Ha így vagy úgy tipornak meg. Szerinted melyik Nicholas? * Fordultam meg hirtelen jeges szavaim követően és már a tekintetemben sem volt más, ahogy nekitámasztottam a hátsom annak a kis asztalkának, ami az ablak előtt volt. Komolyan kérdeztem Tőle és választ szerettem volna. Vajon melyik okoz mélyebb sebet? Azt már nem is említettem, hogy az egyiket épp követi a másik. De ez sem volt mellékes tényező, csak épp nem tudott róla.*

Nem éreztem semmi olyat, amit más férfi ilyenkor. Hagytam, hogy Mira azt csinálja, amit akar, nem álltam ellen neki. Még akkor se, ha összever engem. De a szavai legalább annyi erővel bírtak, mint az ökle. Főleg nekem. De aztán amit mond... arra nagyon nem számítottam. Istenem, hogy lehettem ennyire hülye. Meg kellett volna tennem, nem lett volna szabad ellenállnom az ösztöneimnek. De aztán persze érkezik a józan gondolat. Na és akkor mi lesz, ha hagyom, hogy megtörténjen. Vajon tényleg sokkal jobb lenne a helyzet, mint most? Nem tudom... valahogy úgy érzem, hogy ebből a helyzetből jól sehogy se jöhettünk volna ki. Főleg én nem. Nem, ez az egész egy átkozott csapdahelyzet volt, aminek alig tudtunk ellenállni... azok az elfojtással töltött idők... azok most bosszulják meg magukat mindkettőnknél. De valamit azért meg kellett vallanom... és tudtam, hogy csak olaj lesz a tűzre.
- Akkor még se vagyok olyan jó emberismerő, mint gondoltam - mondom, miután felálltam és lassan odasétáltam Mirához, megállva előtte.
A közeledtemben nem volt semmi fenyegető, semmi rejtett szándék. Csak mélyen a szemébe akartam nézni, közelről, jelezve, hogy nem akarok menekülni tőle, főleg most nem... és főleg nem akartam gyengének tűnni, összetörve ülni a székemben. Szóval így folytattam a megkezdett gondolatot.
- Ugyanis én is meg akartalak csókolni téged, Mira. Azért nem tettem meg, mert nem tudtam, hogy te is tényleg ezt akarod-e... és hogy hogyan reagálnál rá.
Száműztem minden félelmet a hangomból, most komolyan beszéltem a lánnyal. Akárminek is tartotta magát, az én szememben egy érett nő volt és úgy is akartam vele beszélni. Vállalnom kellett a tetteim következményeit, akármi is lesz. Ha meggyűlöl egy életre, akkor is. Kezeimet lógattam magam mellett, most nem akartam hozzáérni. Pedig legszívesebben magamhoz húztam volna és ez látszott is a tekintetemben. De nem... most nem érdemlek semmi ilyen gesztust.
- Őszintén? Szerintem az utóbbi - ingatom meg a fejem, de egy pillanatra se veszítem el Mira íriszeit, a szemébe nézve akarok beszélni. - Nincs rosszabb annál, mint amikor akarsz valamit, vagy felajánlasz valamit, de nem azt kapod, amire számítasz. Bár lehet csak azért mondom ezt, mert most én teszem ezt veled. Amit én csinálok... az már tényleg kezd túlmenni az ésszerűségen. Szeretnék a kedvedben járni, Mira. Szeretném, ha legalább mellettem jól éreznéd magad. Nem, ne értsd félre, nem valami feladatomnak érzem ezt. Csak ezt akarom tenni és kész... de ilyenkor - egy pillanatra most nézek először félre, de addig nem is szólalok meg, míg vissza nem tér a tekintetem.

*Nem láttam Nicholas fejébe, pedig most nem ártott volna. Vajon egy emberbe lehet beleültetni valami kütyüt, hogy képes legyen gondolatolvasásra? Bár akkor meg azzal kéne megbirkóznom amivel más telepatáknak. S nem biztos, hogy ezzel még bonyolítani akartam a saját magam életét, szóval inkább az Agyasom a hátamra varrom, hogy tudjon ilyenkor súgni. De mivel ez eleddig nem történt meg és várhatóan nem is fog, csak hallgattam és vártam. Tekintetem folyamatosan nézte Noty közeledését, de egy cseppet sem keltett bennem félelmet. Azt már régóta nem éreztem egyébként sem, de a mozdulatai sem voltak olyanok. Nem ugráltam idegesen és zavartan egyik lábamról a másikra, mint egy hülye. Csak álltam a tekintetét és Én bizony el nem fordítottam volna még akkor sem, ha összevernek itt. Ó nem, ennél jobban nem adom meg magam ennek az érzelmi káosznak, amiből már jócskán kezdtem besokallni. Pláne, hogy bár a hátam közepére sem kívántam a másikat jelenleg a korábban történtek miatt mégis… mégis valahol reménykedtem, még ha ennek semmi jelét nem adtam. Befészkelte a gondolat magát, hogy; talán azért jön… Ó de nem… hát mért is? Az olyan, hű de nagy cucc lett volna és éreztem, hogy megint ereszkedik a vörös köd, amit egy mély sóhajjal igyekeztem szétoszlatni egy kicsit.*
- Ó hát hogyne… és persze az már bele sem fér egy ex katona életébe, hogy kockáztasson… mert persze minek azt? Hisz itt nem fegyverekkel kell játszadozni amik mögé ellehet bújni, ha rosszul lépsz… * Igen, ezzel bántani akartam bár magam sem tudom, hogy miért. De Én nem voltam az a fajta, aki átfogalmazza a gondolatait vagy épp magában tartja. Ha már kigondoltam hát ki is mondtam. Bár tény, zavart, hogy valamiért bántani akarom a másikat. Pedig már így is olyan szerencsétlenül állt ott, miközben a szemei másról beszéltek. S legszívesebben rákiabáltam volna, hogy; Fogd már be és csak csináld. De nem tettem, mondani akart még valami és egyébként is kérdeztem.*
- A kiszámíthatóság unalmas… nem erről van szó és ezt mindketten tudjuk. * S most először nem volt a hangomban semmi féle él, vagy gúny. Halkan mondtam és a tekintetem is lesütöttem volna, de nem… ezt nem szabad, nem alázkodom meg ennél is jobban, mint ahogy eddig tettem. A félbehagyott mondatán és azon, hogy félre néz, nem tudok elsiklani és a többire reagálni. Pedig igazán a fejéhez vágnám, hogy üdv a földön és oklevelet érdemel, hogy észrevette, hogy baromság az egész, amit művel. Hogy, elegem van ebből és már unom és tegyen valamit. De nem, ehelyett a kezem meg indul felé, hogy az arcát magam felé fordítsam és lássam, hogy mi a baj és miért ennyire… ennyire visszautasító, de félútón megakadt és csak visszahullott magam mellé, ezzel az asztalkába kapaszkodva, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. *
- Ilyenkor mi Noty? * Észre sem vettem, hogy visszaváltottam a számomra már kedves becenévre. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy érdekelt és a becenévvel, vagy anélkül, de a hangszínem megváltozott kissé. Talán valahol mélyen reménykedtem egy válaszban, csak még én sem tudtam, hogy az mi. Talán csak elegem volt az acsarkodásból vagy a franc se tudja, de minden idegszálam megfeszült, ahogy vártam a folytatást és még mindig az arcát néztem, hogy ha visszafordul, akkor a tekintetemmel találja szembe magát, ami általában mindig elárult mindent.*

- Más az, ha a saját életedet teszed kockára egy idióta célért, egy parancsért... és más az, ha egy számodra fontos ember érzelmi életét kuszálod össze.
A félretekintésemnél lehunytam egy kicsit a szemem. Oké, nem ártana most már jobban átgondolni, mi is lesz a következő lépés, mert ez már tényleg kezdett eldurvulni. Mira hangja szépen lassan lelágyult ugyan de éreztem, hogy mérges még rám így is. Joggal, ráadásul semmi se mutatkozott a magabiztos énemből már egy pár perce. Az eddig oly magabiztos énem, mi? Hol volt most az. A legjobb lenne eldöntenem, mit is akarok Mirával. Ez már az ő életére is kihatással van, azért ilyen érzelmi változásokat, amiket itt produkált... rövid idő alatt, ráadásul. Nem, ez így már nem mehet tovább. Hallgatnom kell az első gondolatra, ami eszembe jut most és az alapján továbbmenni, mert a dilemmázás csak ront mindenen. Az első gondolat, ami eszembe jutott, talán a legnyilvánvalóbb is volt ilyen helyzetben. Lassan újra felemeltem a fejem, Mira tekintetével összekötve a sajátomat. Hát nem volt mentes a káosztól, de voltak olyan elemek, melyekben kedvezést láttam a terveimnek. Ah, hogy én ezért mit fogok kapni, ha elszámítottam magam... bele se mertem gondolni. De már nem akartam megállni. Eldöntöttem, hogy akkor most ez lesz... ha már egyszer mindketten akartuk, ahogy kiderült. Szóval... még közelebb mentem Mirához, kezeimet lassan előre nyújtottam. Ezekkel hamarosan megtámaszkodtam azon a kis asztalkán, melyen a lány is, az ő kezei mellett. Közel hajoltam az arcához, közben pedig éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem. Most, hogy már nem tudtam az ösztöneimre fogni a dolgot, rájöttem, hogy hibáztam. Meg kellett volna már az előbb csókolnom a lányt. Nem tudom, hogy milyen reakciót váltott volna ki belőle, az kétségtelen... de hogy megspóroltam volna mindkettőnknek egy csomó problémát, abban biztos voltam. Az arcom pedig csak közeledett... és kínzó közelségre álltam meg az ajkaitól, már ha eljutottam idáig. A lány tekintete hívogatott, még láttam benne a vágyat. De nem is én lettem volna, ha nem szólalok meg egy ilyen helyzetben is.
- Ilyenkor egy idióta vagyok... de... most már nincs több menekvés - suttogtam.
Hát nem teljesen így akartam eredetileg befejezni a mondatot, de tény hogy passzolt. Nem akartam harmadjára is kitérni a dolog elől. Elég volt a meghátrálásból. Szóval... miután hagytam a lánynak pár másodpercet, hogy eméssze a hallottakat és nem állít meg, akkor eltüntetem a távolságot az ajkak közül.

*Hát az összekuszálni az enyhekifejezés volt, de lássuk be nem ez volt a mondat lényege. Amire azért kissé meg is enyhült az arcom, még akkor is, ha baromságnak tartottam, úgy ahogy van. Persze féltjük a másikat, de nem éreztem úgy, hogy bármilyen ilyen helyett foglalnék el a másik életében. Ahhoz... nem ismerjük elég régóta egymást, hogy akár csak fontosnak is nevezzük. De persze ez az a dolog, ami kiszámíthatatlan és abszurd mód még a nagyokosok sem értik. És csak érzelmeknek nevezik.*
- Talán itt volt az ideje… * Nem mondtam többet. Minek? Ha akarja, megérti a másik, ha nem akkor meg édes mindegy és a kifejtés csak időpazarlás lenne. Persze ettől függetlenül még régi ismerős és mégis ismeretlen terepre tévedtem. Nem kevés fenntartásokkal és félsszel. De ez egy olyan dolog volt, amit bár nem mi idéztünk elő ám már elkerülhetetlen volt, ha az elmúlt félórát nézzük míg az ölében ücsörögtem, kissé elveszettem és tőlem távol álló gondolatokkal, érzelmekkel. Na igen, szívesen megöltem volna pár embert. Ezt elűzte, ám nem lehetett máshogy, minthogy vállaljuk azt, ami ezek helyébe lép, még ha nem is így akartuk. De most csak csendesen vártam, hogy mégis mire vár és választ adjon a feltett kérdésemre. Ahogy felém fordult tekintetem egy pillanatra se mozdítottam el, hiába éreztem, hogy mennyi minden örvénylik benne. Csupa ellentétes dolgok, a maguk jó és rossz oldalával egyaránt. Mikor megtámaszkodott mellettem egy pillanatra megmerevedetem, és ahogy nem hátrált úgyis maradtam. Valahogy nem akartam és nem is mertem mozdulni, így ujjaim szorosabban fonódtak az asztal vékony lapjára. Kissé hevesebben vert a szívem, bár tekintve, hogy már eddig is azt tette, csak az idegtől így ezt nem lehetet észrevenni már. Ellenben azzal, hogy pár pillanatig levegőt venni is elfelejtettem. De aztán megszólalt… a visszatartott levegő pedig kiszakadt belőlem.*
- Az vagy… * Erősítettem meg azonnal, a másik fele előtt meg csak bambán álltam. Hisz menekvés mindig van és ez nagyon kényszeresnek hatott. Mintha bárki vagy bármi is kényszerítené erre. De mikor ennek hangot is akartam adni, már lehetőségem nem volt. Ajkai az enyémre tapadtak és pár pillanatnyi leblokkolás után pedig már a jobb mancsom a hajába túrt, a bal pedig az oldalánál megfogva az anyagot vonta közelebb. A saját ajkaim pedig vad éhséggel tapadtak a másikéra, mintha csak ez lenne, az utolsó kapaszkodom a jelenbe. De pont ez volt az, ami eltaszított a mostból és három év éhségét próbálta lehetetlen mód kielégíteni.

Mira nem állt ellen, az ajkaink pedig végre, harmadszori nekifutásra már összeértek. Az indulatok pedig elszabadultak, ahogyan Mira ajkai egy pillanat alatt vadságba mentek át. NA erre nem számítottam. Tudtam én, hogy jó sok ideje már nem volt senkivel és még el is fojtotta az ilyen jellegű szükségleteit. Most ez az egész kirobbant belőle és egyenesen rám, ahogy még magához is vont és összenyomódott a testünk. Viszont... nem okozott nekem nehézséget az, hogy hamarosan csatlakozzak ehhez a vehemenciához. Ugyanis nem csak ő vont meg magától ilyesmiket, hanem én is... és jóval régebbóta, mint őt. Nem telt bele pár másodperc és Mira hátára fonódtak a kezeim, ahogy ugyanolyan éhesen, vadul csókoltam vissza a leányzót. Még jobban magamhoz vontam, de azért persze nem annyira, hogy megroppantsam valamijét. Annyi év önmegtartóztatás után a testem végre elégedett lehetett, hiszen csillapodik az étvágya... nem is akármilyen ,,luxustermékkel". Így érthető, hogy most nem álltam ellen a hívásnak és egyre jobban belemélyültem a csókba. Tettem ezt azért, mert én se akartam ellenállni. Már nem volt miért, igazából az eddigi önmegtartóztatás is fölösleges volt... najó, mégse, elvégre el kellet jutnunk eddig a szintig... ha Mirát akkor, először megcsókolom az edzőteremben, ki tudja, hogyan reagál rá... közel kellett engednie magát hozzám. Legalább ennyire, hogy most az ajka legyen az enyémen és ne az ökle. A hév egyre nagyobb erőt vett rajtam. Legszívesebben felültettem volna Mirát az asztalkára, de tisztában voltam vele, hogy bár a lány pillekönnyű, de ez a kis asztal még őt se bírná el, nem ilyenre tervezték. Ám volt más megoldás is, hogy kényelembe helyezzük magunkat, vissza a kályhához. Egy pillanatra se szakadtam el Mira ajkaitól, ahogy hátrálni kezdtem, magammal húzva, majd megemeltem őt. Gyorsan tettem pár lépést, mielőtt a nagy hévben elveszítem az egyensúlyt és leültem az ülésre, az ölembe ültetve a lányt. Teljesen odahúztam magamhoz, lent is, miközben nem csökkentettem hévet... és magamnak be kellett vallanom, hogy annyira vágytam már erre... Mira édes ajkaira...

*Nem csak az éhség volt jelen a mozdulataimban, hanem ettől sokkal több. Vágy, szenvedély, harag, düh, elveszettség, az éhség különböző megnyilvánulásai, amelyek már nem csak a testieket voltak hivatottak jelezni és talán még egy hajszálnyi menekülés is. De hogy mi elől? Talán csak önmagam elől, vagy a következményektől, amivel inkább nem akartam foglalkozni még, így csak még jobban tapadtam a másikra, ahogy a karjai körül öleltek. Hisz ha vége, akkor bizony szembe kell nézni vele. Ami rejtély volt, pláne most, hisz, ahogy engedett a vonásomnak már ezek a gondolatok semmisé lettek. Meg úgy ám blokk a gondolkodás is, mázli, hogy a nagy hevességben még nem felejtettem el levegőt is venni olykor. Nem is kellett ösztönözni mikor csak még közelebb vont magához, úgy léptem előre azt az apró lépést, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Ami talán így is volt, csak nem nálam. De mégis, szóval ez az, amikor az ember nem gondolkozik, és csak ösztönből cselekszik. De az ösztönösséggel nem voltam egyedül, hisz a másik már hátrált is, engem magával vonva. Na nem mintha szakadni akartam volna a pillanattól. Ahogy megemelt lábaim köré kulcsolódtak ám, ahogy helyet foglalt már kaptam is el a lábam, nehogy beszorítsa közé és az ülés támlája közé. Úgy látszik a lábaimat zsigerből féltettem, hisz felfogni aligha volt időm a „veszélyt”. Így bizony térdeim mellett találták meg a helyüket, ahogy szemben a lábain ültem. Ez a helyzet, a mozdulat meglepett és egy pillanatra el is vontam magam Tőle és meglepett, vágytól csillogó és kissé talán elégedett tekintettel néztem rá. De ez csak egy pillanat volt, arra elég, hogy lássa a tekintetem, de arra már nem, hogy kissé kijózanodjak. Ennek azonban csak egy oka volt. Kezei határozott, ám kicsit sem fájdalmas vonása. Hisz, ahogy megéreztem őket és testem is előrébb csúszott a lábain már ismét nem tudtam, hogy hol vagyok és talán a korábbinál egy kicsit hevesebben csaptam le rá, ezúttal már Én. Alapból érzékeny voltam az utóbbi órában minden apró érintésre, de ehhez még az is társult, hogy a határozottság mindig is a gyengém volt. Éreztem ujjait még a ruhámon keresztül is, az erejét, ami mellett nőnek érezhettem magam, de még nem volt bántó. Így már talán nem is csoda, hogy behódoltam és engedtem. A gyengédség jó dolog, alkalomadtán, de nem most és régen is csak nagyon ritkán.

Leheletnyi szünet volt, de annál árulkodóbb. Ahogy Mirával összenéztünk, egymásba vájtuk a tekintetünket, láttam, hogy teljesen átadta magát az érzésnek... amit a csók előtt még megbújni láttam csak. Akármennyire is ágált a testiség ellen, most mégse láttam benne az ellenkezést. Sőt, inkább az élvezetet. Ez pedig nagyon is imponált nekem, ahogy a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz őt, ütközésig. Nem tudhattam, mi lesz ennek a böjtje... talán ha mindketten kijózanodunk... de... nem, nem, ebbe most nem az ösztöneink vittek bele minket. Mira is és én is viszonylag józanok voltunk, amikor kezdeményeztem... és messze nem olyan elvadultan, amikor egymás karjaiban voltunk. Ez valahogy megerősített abban, hogy most semmi rosszat nem csinálunk, még az ő szemszögéből sem... remélem, most az egyszer nem fogok tévedni. De aztán a lehelletnyi, igazából kínzó szünetnek vége lett, mert most Mira jött hozzám és csókolt meg. Oh... szóval kezd felébredni... najó, akkor folytassuk. Ahogy újra az ajkaink egymásnak feszültek, kezem felfedezni indult Mira hátán, simogatva, végighúzva az egyik ujjamat a gerince mentén, derekától a nyakáig. S ajkaink nem álltak le, legalább is a sajátom. Most így, szépen lassan kezdtem szembesülni vele, mit is taszítottam el magamtól egy átokverte munka kedvéért. 8 év, ennyi telt el azóta, hogy Gia-val szétmentünk, mert én bevonultam. Megérte? Nagyon nem, szóval Mirával valahogy már jobban együtt tudtam érteni a nézetei miatt. Ennyi év után el is felejtettem, milyen biztonságérzettel járhat egy nő közelsége... és most, amilyen állapotban voltam, legszívesebben sosem eresztettem volna el Mirát... még akkor sem, ha végül megérkezünk a végállomásra... valami... határozottan kezdett felébredni bennem... valami... lappangó érzés...

*Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem akarja már tovább a másik. Bár nem mintha sok menekülő útja lenne most már, legalábbis anélkül, hogy ne hagyna maga után kárt. De szerencsére vagy inkább a vágy és megtartóztatásának köszönhetően, úgy tűnt, hogy eszébe sem volt ilyen. Hisz nem taszított el, nem kért meg, hogy hagyjam, hanem viszonozta és csak még tovább szított. Nem tudtam, hogy hova fogunk kilyukadni és most már abban sem letten volna biztos, hogy hova nem. Pedig aztán a hova nem kérdésre mindig meg volt a magam határozott válasza eddig. Ahogy a keze elindult a hátam, mellkasom kissé előrébb nyomakodott az övéhez és kezeim pedig a nyaka köré fonódtak. Mancsom ujjaival pedig a hajába túrtam és a másik pedig a tarkóját cirógatták lágyan, miközben persze nem álltam meg. A lapockáimnál az elmémbe hasított az ordító Stop tábla vörös fénye, hogy itt az elég. De nem akartam, most már nem… zsigeri ösztöneimet leküzdve csúsztam még előrébb a lábaim bár meg kell hagyni, hogy igazából már nem volt, hova ha csak nem akartam a másikba belemászni, mintha csak egy holografikus kivetítet kép lenne. De a mozdulat ettől függetlenül megvolt, ahogy továbbra is kapaszkodót kerestem. Mikor a nyakamhoz értek az ujjai egy halk sóhaj szakadt fel belőlem, miközben megborzongva összerezzentem a karjai közt. Fejem hátrabicsaklott, s így a férfi ujjai a tincseim közé szaladtak végig szántva a tarkómon, és a hajába túrt kezem pedig a nyakamhoz vonta a másik éhes ajkait. S önkéntelen is megszorítottam a tarkóját, azzal a kezemmel ami eddig is ott cirógatta a másikat… *

Kellemes borzongás fut végig a testemen, amikor Mira még közelebb bújt hozzám a heves csókcsata során. Régi emlékek idéződtek fel bennem annak hatására, amikor az amúgy egyáltalán nem átlagos test hozzám préselődött. Az utolsó emlékek olyanról, amikor ilyen helyzetbe kerültem és felrémlett, mi is történt akkor... az emlék hatása és az ígéret, hogy talán most is hasonlóban lehet részem, még tovább szított, új energiával feltöltve. Éreztem Mira testét, még úgy is, hogy mindketten ruhában voltunk. Olyannyira egymáshoz nyomódtunk, hogy az a pár réteg már csak a vágyfokozást fogta vissza, de nem jelentett nehézséget elképzelni, ami a csomagolás alatt van. A kialakult kép pedig meglehetősen imponáló volt a számomra, a vágyamat fokozta. Az érintésem viszont a lányon is megtette a hatását, ahogyan Mira felnyögött és egy új térre emelte az eseményt. Nem volt ellene kifogásom, így újra oda terelődött az ajkam, ahol pár perce már járt és akkor nem pont a legjobb hatást érte el. Most viszont direkt ő húzott oda, szóval nem fogtam vissza magam, ahogy cuppogni kezdtem a formás nyakon. Mondhatjuk, hogy eléggé éhes voltam a lányra, szóval nem nagyon finomkodtam, kímélet nélkül kezdtem el felprédálni. Szivogattam, csókolgattam, néha még a fogaimmal is karistolgattam, mindkét oldalát, de nyomot azt nem akartam hagyni. Ám a kezeim se álltak meg. Simogattam a lányt, hátát, oldalát, derekát, lábait... és nem gondoltam rá, hogy meg kellene állni. Amíg hallom a nyögéseit, amíg érzem a remegését és az élvezetét, addig nem kell megállnom... mert én se akartam megállni.

Virágnyelvhez képest is virág nyelven, de nyomokban; +16

*Nem igazán tudtam, hogy merre hány méter és nem is gondoltam bele abba, hogy a tettem mit vált ki a másikból, csak mélyen bíztam benne, hogy valami olyasmit, mint belőlem. Türelmetlenséget. Az voltam, ahogy a lágy simogatások nem maradtak abba. Többre vágytam, hisz az ajkai többre hívtak kéjes ígéretükkel. A fogai vadsága egyenesen a gerincemig hatolt, hogy egyetlen pontra fokuszáljon bennem, ami már kínzón vágyott megint. Ajkai szívogatásába beleremegtem és csak vadabb táncra ösztökéltek. Egy olyanra, aminek már csak az alaplépések emlékei élnek bennem. Egy emlékre, ami még így is a tudatomon hasított végig. Egy kép, mikor hosszú hetek után hazaért és a köszönés sem volt fontos mikor belépet… A fal hűvösség, ujjai, szinte már fájón vad, éhes marása… kanapém kényelme, meztelen combjainak érintése. Fogai lázadása, ajka heves simogatása, az anyag szakadó suhogása… Combomba vájó ujjai ahogy férfias birtoklási vágytól fűtve rántott közelebb és ujjai vad cikázása a tincseim között. Nem menekülhettem, de nem is akartam. Tőle soha… Egy olyan kép emléke, ami már évek óta elkerült, de ez azzal ötvözve, hogy most Nicholas finom simogatását éreztem meg a combjaimon elegendő volt ahhoz, hogy visszataszítson ebből a bódult állapotból. Kezeim hirtelen hagyták békén az eddig kényeztetett nyakát és fogták le a mancsait a mozdulat közben, ahogy magam is kissé kijjebb csúsztam. Tekintetemben ott kavargott az emlék hatása, a vágyam a férfi iránt azonban a félelem is. Hisz már jól tudjuk, hogy annak mi lett a vége. Nem másztam el, de nem is bújtam hozzá vissza. Csak kinyitottam a szám, hogy szóljak… de talán nem lett volna a legokosabb elmondani, hogy mi a baj. Félreértés ne essék, a lábaimat féltettem ugyan, de nem véletlen nem engedtem legutóbb sem Notynak. Hisz okés, hogy a tánc miatt nagyon féltettem őket, de ugyanakkor azok voltak a legérzékenyebb pontjaim is. De még így sem kellett volna a férfi arcába vágni Shepy emlékét, hogy ezt ébresztette fel bennem a vágyammal kísérve. Igen, soha nem vágytam még annyira senkire, mint anno rá.*
- Én… Sajnálom… * Nem azt, ami történt, hisz akartam. Még mindig akarom. Maga azt, hogy megállítottam, hogy felelevenedet az emlékem. Hogy ez miatt nem bírtam folytatni. De leszállni sem tudtam a lábairól. Nem is akartam, hisz a vágyam lüktetését még mindig éreztem a hasamban.*

Nem nagyon akartam kegyelmezni Mirának, ez volt a terv. Az éhségem végre teret nyert, hagyni akartam őt lakmározni. A reakciója pedig csak erősítette bennem ezt a tettvágyat. Jó volt hallgatni a lány hangját, érezni a teste remegését, melyeket kiváltottam belőle az érintésemmel, az ajkammal. Imponált nekem. Főleg a tudat, hogy azért nem is rozsdásodtam be annyira az évek során. Azért tudtam még bánni a nőkkel. Ám aztán a tervemet és a késztetésemet megint keresztül húzták. Mondjuk miért lepődtem meg, Mira mellett nem lehetett biztosan tervezni soha az életben. Ezt már megtanultam. Amikor el akart húzódni, még utána kaptam az ajkammal, hátha vissza tudom csalogatni, de nem sikerült és utána rá is parancsoltam magamra, hogy állja. Az, hogy lefogott és hátrébb húzódott, intő jel volt az akaratára. Mondjuk, kérdéses volt, hogy tényleg ez-e az akarata. A vágy még égett a szemében, de a kezeimet még fogta, valamiért le akart állni... én pedig engedtem neki. A testem ordított a folytatásért, de nem kapott szót. Most nem, hiába égett még a tekintetem a vágytól Mira iránt. Nem, most figyelnem kell. Mirától ez is nagyon nagy haladás volt, hogy hajlandó volt csókolózni, beengedni az erogén zónáiba. Tudtam jól, mennyire elzárkózott... ez egy olyan kapusor, melyet csak folyamatosan lehet felnyitni, nem lehet rohanni. Igaz, a bocsánatkérését nem tudtam hova tenni. Csak rámosolyogtam bíztatóan, majd finoman kiszabadítottam a kezét a fogásból. Egyik kezemmel felsimítottam a hátára és visszahúztam magamhoz... de nem, most nem csókoltam meg, csak megöleltem őt.
- Majd folytatjuk - suttogtam a fülébe halkan, egyszerre biztosítva róla, hogy semmi baj és hogy lesz még folytatása a dolognak. - Annál is inkább, mert mindjárt megérkezünk a pályaudvarra.
Bezony, ahogy elnéztem Mira frizurája mellett, már láttam egy jelzőtáblát és az első házak sziluettjét is. Öt perc és meg fogunk érkezni.

*Nem tudtam mit fog reagálni a férfi, így kissé vacilláltam még mielőtt megszólaltam volna. Az első reakcióm lenyeltem. Nem mindig az a legjobb, ha a valamit hosszasan fejt ki az ember. Erre ez volt az a helyzet volt az élő példa. Hisz a már Tőlem megszokott hosszas fejtegetés helyett csak két szót nyögtem ki, és ezek csak külön-külön voltak értelmesek együtt nem igazán. Vagyis nem úgy, ahogy akartam őket. Azonban Noty arcán lévő mosolyra csak értetlenül vontam össze a szemöldököm. Le sem tudtam volna tagadni, hogy nem erre a reakcióra számítottam. A kezei szabadultak, hisz nem szorítottam így még csak megerőltető sem lehetett számára, hogy kivonja. De kissé feszülten vártam, hogy mit fog csinálni. Ahogy csak közelebb vont és megölelt, homlokom a vállára támasztottam.*
- Nem biztos, hogy kéne… * Motyogtam az orrom alatt, hisz már az eddigieknek sem lett volna szabad, de már csak feltételes volt az egész. Tekintve, hogy történt ami, és már kicsit sem voltam biztos önmagamban. Pláne, úgy nem, hogy ezek után már bármi történhet. De nem. Nem szabad semminek sem. Pont. A vágyam meg majd elmúlik és idővel ugyan, de megint semmissé lesz és békén hagy egy jó időre. Remélem egy jó hosszúra. De ahogy a mondat második fele is elhangzott elnevettem magam és visszaegyenesedve túrtam a hajamba. De mintha csak kényszeres mozdulat lett volna.*
- Soha jobbkor… akkor talán nem árt készülődni. Nem venném jó néven ha a leszálás közben tömegnyomor lenne. * Vontam össze a szemöldököm. Hisz ez egyet jelentett azzal, hogy bizony az emberek összepréselődnek. Grrr…. inkább áldogálok kint egy pár percet és kijussak még mielőtt baj lenne, vagy dekkolok még bent negyedórát mire mindenki leszáll. Nos, az első variációnál maradtam, így kissé megtámaszkodva a másik combjain, de felálltam. Vagyis abban a pillanatba le is ültem tekintve, hogy kocsonyának éreztem a lábaimat ami még azzal is párosult, hogy elzsibbadt.*
- Remek… * Kezdtem el masszírozni a vádlim előre dőlve, és a fülem mögé tűrve a hajam, néztem oldalra Nicholasra.*
- Leveszed addig a táskám? Azt úgy sem érem el… * Kértem meg, valamivel már normálisabb hangon. Vagyis kezdett visszatérni a jó öreg Mira, szóval nem kell sokat várni az ugratásokra sem valószínűleg. Legalábbis addig sem gondolkodok. Pulcsi, kabát és ha Nich levette a táskám, már pedig mért ne tette volna, akkor már kész is voltam a leszállásra. Az arcom még mindig ki volt pirulva kicsit. De annyi baj legyen. Majd a kinti levegő lehűti. Ha Noty indult, akkor természetesen követtem, miközben nagyon ügyeltem arra, hogy ne érjek hozzá senkihez. Még hozzá sem. Ami valószínűleg csak akkor jön össze, ha nem fog rántani a vonat miközben meg áll. De egyenlőre csak a tekintetem pásztázta kíváncsian a tájat mely az ablakból látszódott. Ha maradtunk, akkor a kabin ablakán, ha mentünk, akkor a folyó ablakain.*

Na igen, kérdéses, hogy most mi lett volna a jó. Folytatni később, vagy elfelejteni örökre. Ah, ez utóbbi nem fog menni. Vannak olyan dolgok, amiket az ember egy életre megjegyez... egy ilyen szintű szenvedély pedig pontosan beleillett az ilyen dolgok közé. Főleg úgy, hogy nem akármilyen személlyel kapcsolatos, hanem valakivel, akit igazából vonzónak is találok. Még ha én ezt nem mondtam el neki eddig... talán sose fogom. Nem lehet tudni, örülne-e az igazságnak. De azt tudtam, hogy akár tetszik, akár nem-e neki, ez a pár kellemes perc biztos belerögzült egy életre a fejembe. Már csak azért is, mert túl szépnek tűnt így utólag is, hogy igaz legyen. De nem mondtam semmit, majd az idő eldönti, hogy lesz-e folytatása. Mira elkezdett felállni, de aztán nem igen jött össze neki. Na igen, így visszagondolva a lába nem pont egy kényelmes pozícióban volt eddig. No, de azért segítettem neki és behúztam magam mellé az ülésre, nehogy a földön kössön ki. Halványan mosolyogtam, miközben néztem, hogy elkezdi masszírozni a lábát. Viszont a kérdésére összevontam a szemöldökömet.
- Ehm... nagyon belefeledkeztél akkor a történtekbe - mondom, miközben a szomszédos ülésre mutatok.
Nem raktam vissza a lány bőröndjét és ő se, szóval az említett poggyász ott csücsült túloldalon. Jobban belegondolva még szerencse, hogy a nagy hévben nem arra húztam Mirát, mert akkor tuti ráülünk. No, de aztán Mira rendbe szedte a lábait és felálltunk. Már közeledtünk az állomáshoz, szóval fel is álltunk és elindultunk kifelé, magunk mögött hagyva a túlfűtött kabint. Átsétáltunk az ajtóhoz, más kupék még csukva voltak, bent szedelőzködtek az emberek. Mira odakint eléggé érdekes térséget láthatott. A vasút mentén szinte mindenhol útépítésű házak voltak, sehol egy régebbi épület. Persze a magyarázat kézenfekvő volt.
- Edinborought elpusztították a háború idején - mondom, miközben a falnak dőlve nézek ki. - A háború előtt több milliós nagyváros volt. Most alig lakják pár ezren, főleg munkások, de vannak még földművescsaládok is. A város régi arculatából alig maradt valami.
Na erre rá is cáfol a következő kép. Hamarosan a vonat megállt, az autómata ajtók pedig kinyíltak. Mirát előre engedtem, segítettem neki leadni a csomagját, ha igényelte, majd aztán én is leszálltam és odaálltam mellé a saját dolgaimmal.
- Érdekes mód a vasútállomás nem kapott találatot.
És valóban, egy, az eddigi épületekhez képest eléggé archaikus természetű vasútállomás helyezkedett el előttünk.

*Lábam rendbe szedéséből kissé értetlenül tekintettem a másikra, hogy most ez mit akar jelenteni, de ahogy a tekintetem a mutatott irányba fordítottam az arcomba szökött szerintem, azaz ötliternyi vér, ami biztosan volt egy emberi testben.*
- Kapd be… * Morogtam neki, mert többre nem futotta nagy zavaromban, hogy nem is volt mit levenni, és hogy erről annyira megfeledkeztem. Bár inkább csak azért, mert a másik telibe találta. Ami előtte történt, az már homályba merült. Addig biztosan, míg nem szedem össze magam. Szóval talán ideje lenne. Még a peronon is csak érdeklődve, de kicsit máshol járva szemlélem az épületeket. Persze azért felfogtam, hogy mit mond Noty. A szakmám előnye, hogy képes vagyok akkor is figyelni, mikor nem figyelek. Na jó, ez egy kicsit kusza mondat, de a lényeg meg van.*
- Ahogy az összes többit is. De itt legalább újraépítették, máshol még ez sem mondható el. * A történelem nem volt az erősségem és nem is szerettem. De még ehhez viszonyítva is túl szárazak voltak a szavaim. Ahogy leszálltunk segíteni nem kellett, nem volt nehéz. A peronon körbe tekintve szinte áldottam a hűvös levegőt, ha eddig nem is, most biztos, hogy elmúlt a vörösségem. De azért felhúztam a cipzáram nagyik. Egy megfázásba ugyan nem halok bele, de kicsit sem kellemes, pláne úgy, hogy ha az embert nincs ki ápolja. Már pedig ilyenkor a családi háztól a legmesszebb mentem, többnyire a saját lakásomig. Tekintve, hogy ott anyám nem nyom belém minden gyógyszert és házi praktikáknak nevezett cuccot, aminek már a színe sem néz ki jól. *
- De nem néz ki rosszul, szóval legalább karban tartják. * Húztam el egy vérszegény mosolyt. Egyértelmű volt, hogy valahol bánt a történtek. Csak a kérdés az, hogy azért mert vége lett vagy azért mert így utólag nagy baromságnak tűnt és féltem a következményeitől. Nos… talán mindkettő, talán egyik sem. De inkább csak újra a másikra néztem, ahelyett, hogy most kezdeném boncolgatni a dolgokat.*
- Szóval innen mivel és merre? * Kérdeztem, érdeklődve, hogy mégis hova lyukadunk ki. Mert persze semmi konkrétat nem mondott. S menetközben ugyan elnyomta valami más a kíváncsiságom, most az nem volt, így halványan, ugyan de kezdett újra éledni. Én meg reméltem, hogy végre képes leszek ember módjára viselkedni megtartva a már jól meg szokott lépésnyi távolságot. Anélkül, hogy a másikhoz érnék, vagy épp megölelném vagy… na jó, sicc innen hülye gondolatok. Szóval követtem, ahogy haladtunk és amennyiben megindult persze.*

A szemöldökömet összevontam Mira megjegyzésére, majd kaján vigyor jelent meg az arcomon, jelezve, hogy elég nagy labdát kaptam az imént.
- Hát ha ragaszkodsz hozzá...
Direkt nem fejeztem be, kissé kétségessé téve a befejezést. Igazából összekötötte volna azzal a megjegyzésemmel korábban, hogy még folytatni fogjuk az előzőt, ha úgy alakulnak a dolgok. Na ez egy plusz ígéret lett volna, de sejtettem, hogy Mira megint a vörös 50 árnyalatát fogja felvonultatni.
...
Elhúztam a számat, miközben kinéztem a városra.
- Na igen... mondjuk, igazából nem értem, mi alapján vannak újjáépítések. Az aláírom, hogy a Föld lakossága annak idején jelentősen megcsappant, de azóta már 300 év eltelt. Mégis, a fővárosok közül szinte csak New London lett nagyobb mértékben újjáépítve. A katonaidőm alatt bejártam a vidéket. A nagyvárosok... Berlin... New York... Fokváros... mind romokban vannak. Kisvárosokat pedig eléggé elszórva lehet csak találni, az ő újraépítéseik pedig nem voltak könnyűek. Például a Edinborough is főleg a helyiek hozzájárulásaiból épült újra... de lehet látni a szerény forrásokat. Talán az eredeti város tizede, negyede van csak egyben, ha a kiterjedését nézzük - felnéztem az állomásra - No igen, a helyiek módfelett tisztelik a múltat, szóval az ilyen épületek rendbentartására is külön szervezetet tartanak fenn.
Közben magamra kanyarítottam a kabátomat, melyet eddig a karomra fektetve tartottam, a kapucnimat pedig a fejemre húztam. Egyből jobban éreztem magam így, elvégre a melegített az anyag. Mondjuk, én északi voltam, szóval emiatt sokkal jobban bírtam a hideget, mint mások, így nem esett volna nehezemre egy szál pulcsiban sétálgatni ebben a havas tájban.
- Majd meglátod - vigyorgok rá, miközben felhúzom kezemre a kesztyűimet.
Utána megragadtam a bőröndömet és Mirának intve elindultam. Ám miután átmentünk az állomáson, nem a belváros felé vezettem őt, hanem egy oldalsó sétányra lefordulva indultam el a lánnyal, mely párhuzamosan haladt a sínek mellett, kifele vezetve a város határa felé.

*Utolsó szavai pedig csak olaj volt a tűzre, vagyis jelen esetben a belsőmre. Tekintve, hogy ott égtem. Csupa zavaros dolgoktól, amiket már magam sem tudtam hova rakni. De ez csak arra volt elég, hogy még jobban – már ha ettől is lehet - elvörösödtem és inkább szó nélkül hagytam.
…
- New London volt a középpont akkoriban így gondolom ott kezdték el, hogy mindenki lássa, hogy mindent újra lehet kezdeni. – Na épp nem így akartam mondani, de erről újra eszembe jutott Rick, amit csak egy keserű szájhúzással kommentáltam. De lássuk be, nagy haszna van a férfinek. Kellő motivációt nyújt arra, hogy valaki karjaiba vessem magam és kellő motivációt arra is, hogy többet ne akarjam megtenni. Ez aztán a nesze semmi, fogd meg jól dolog. Fel kellett volna adnom a keresését. Úgy már két évvel ezelőtt… na de vissza a jelenbe, mert ebből megint nem lesz jó.*
- Nem mindent, de na… érted. *További szavaira azonban csak megvontam a vállaim. Erre már nem tudtam mit mondani. Néha jó volt elmerülni egy-egy régi aktában, cikkben a munkám közben, de ennyi. Nem igazán foglalkoztam vele mélyebben. Ha meg valakinek szüksége volt a nagyvárosokra az Londonban mindent megtalál, nyugodtan utazhat, oda költözhet… még világot is lát. Miután elindultunk csak egy lemondó sóhajjal jutalmaztam az incselkedését. Mocsok… de nagyon. De persze ha nem lenne az, már az első találkozásunk is pár óra alatt vége tért volna és az alatt is egymást néztük volna csendben. Lábaim taposták a havat és egyszer majdnem sikerült is elesnem, de azért még időben visszanyertem az egyensúlyom. Egy jó tízperc után csak megjátszott durcás tekintettel néztem rá.*
- Most komolyan végig hallgatsz és hagyod, hogy a kíváncsiságom dolgozzon? Már lassan házak sincsenek erre… és meddig sétálunk még? * Próbáltam úgy csinálni, mint aki hisztizik, de a kíváncsiságom ott csillogott a szemeimben, így aligha volt hihető. *

- Akkor is eltelt már három évszázad - vetem a lány érvelésének ellenében. - Amennyiben New Londonnal valóban azt akarták szimbolizálni, hogy mindig van esély az újrakezdésre, úgy ezt tovább kellett volna vinni vidékre is, jelezve, hogy nem állt meg a folyamat. De lehet, hogy csak én vagyok túl idealista - vonok vállat.
Eindborough földútján sétálva régi emlékek idéződnek fel bennem. Gyakorlatilag amíg nem jelentkeztem a seregbe, ki se mozdultam ebből a kisvárosból. Itt lakott az összes közelebbi rokonom, ráadásul minden megtalálható itt, amire egy városnak szüksége van. Boltok, éttermek, kulturális- és szórakozóhelyek, iskolák, egy kisebb park... még repülőtere is volt. Igaz, nem olyan űrkikötőre kell gondolni, mint amilyen New Londonban van, de amúgy belföldről képes hajókat fogadni. Egyszóval van itt minden, ami kell, csak tudni illik, hol keressük. Egy ilyen őslakosnak pedig, mint nekem, mindig megvolt a használható információja az ilyenekhez. Most viszont nem mentünk be a belvárosba, a sínek mentén haladtunk, amíg el nem értünk az út végére. Ekkor már a város peremén sétáltunk, de innentől már nem is voltunk bent, mert egy másik földúton haladtunk kifelé a zöld... pontosabban most fehér övezetbe. Itt már fák is voltak elvétve az út mentén, a távolban lehetett látni egy nagyobb erdőt is... persze a távolság előbb-utóbb megeresztette Mira nyelvét.
- Ne türelmetlenkedj vagy megfürdetlek - vigyorgok rá, bár lehet látni a szememen, hogy tényleg meg fogom tenni, majd előre tekintek - De lassan megérkezünk.
Előre fele bökök itt a fejemmel, párszáz méternyire pedig már lehet látni egy házat, melyhez eme földút vezet. Minél közelebb érünk, annál jobban kivehetőek a vonalai. Számomra megszokott, de nem tudom, Mira mennyire mozog ismerősen a faházak környékén...

- Hát ezt a protector asszonnyal kéne megvitatnod és nem velem. Én, aligha tudok értelmes választ adni az ilyen kérdésekben, de szerintem még Ő sem vagy a fene sem tudja. * Vontam meg a vállaim, valahogy az építések nem foglalkoztattak, csak amikor oda rendeltek, de lássuk be, mindenkinek jobb, hogy ha az ilyenekre nem engem küldenek. Sokkal jobban szerettem a veszélyesebb munkákat, azok legalább kitöltötték az életem, a napjaim és olykor az éjszakáim is anélkül, hogy gondolkoznom kellett volna.
Az út csendessége számomra kissé nyomasztó volt, ha figyelembe veszem azt a tényt, hogy folyton jár a szám ha kell, ha nem. De jelenleg talán nem meglepő, hisz volt mit magamban tisztázni vagyis inkább csak elfojtani, mert tisztázni pont hogy nem akartam. Szóval csak sétáltam egészen addig, míg meg nem untam a magammal vívott kakaskodásom és az út hosszát. Mikor Noty megszólalt csak elnevettem magam.*
- Próbáld csak meg… * Csillantak felé játékos fényben úszó zöldes íriszeim egy pillanatra de ahogy előre bökött a fejével összevont szemöldökkel jutalmaztam a látványt.*
- Háromszáz éve még voltak faházak? * Bukott ki belőlem az idétlen kérdés, hisz láthatóan van, vagy ha utána épült, akkor meg mi a frászért fát használtak? *
- Micsoda romantika… * Na jó, ez már csak ugratás volt. Hisz ez több ezer éve volt „divat” mikor felváltotta a vályogházakat. De attól még a hangulata meg van, egy faházban még találni kandallót, mellette egy hinta széket, ahol a tűz ropogása mellett kötöget, vagy épp olvas valaki egy pohár bor társaságában. vagy épp a kandalló előtti szőnyegen engednek… Na ácsi… replay.*
- Szóval, hogy hogy még fából van? * Beszéltem inkább, minthogy a hely romantikusságát próbáljam meg fejtegetni gondolatban, amit egyébként valóban csak ugratásnak szántam.*

- Valószínűleg a protector asszonynak kisebb gondja is nagyobb annál, mint egy hogy egy kívülállóval beszélgessen a jelenlegi településhálózatról és a logisztikáról. Gondold el, milyen arcot vágna, ha beállítanék hozzá ezzel audienciára - oké, itt inkább leteszek róla, hogy az emberiség vezetőjének ábrázatát imitáljam. - Szóval ő inkább csak foglalkozzon a bokros teendőivel, én meg megpróbálok kitalálni valami okos választ.
Mellesleg a földút mellett, ahol sétáltunk, vagy térdig érő hó volt, maga az út pedig járásra letisztítva. Úgy tűnik a bátyáim megtartották azt a jó szokásukat, hogy még itt is letisztították a havat, nem csak a saját portájuk mentén. Hiába, valaki még figyel az ilyen dolgokra is. Mindenesetre Mira felhívására ravaszkásan vigyorogtam továbbra is. Ahhaaa, szóval így állunk.
- Vigyázz, mert a végén még tényleg behajítalak a hóba, mielőtt megérkeznénk.
Ez sokkal inkább ígéret volt, mint üres ,,fenyegetőzés", ezt láthatta rajtam előttem is. Szerettem játszani Mirával, ezt ő is tudta, nem riadtam vissza. Aztán csak mosolyogtam tovább.
- Ha már a külsejéről is így vélekedsz, akkor be se menjünk - nevetek, majd magyarázóra fogom. - Ezt apámmal építettük. Az öreg az egyik kertimunka során talált egy nagyon régi tervrajzot és az alapján állítottuk össze úgy húsz éve. Azóta ez a nyaralóhelyünk, ha valamelyikünknek egy kis időre van szüksége. Mondjuk a hétvégék jelentős részét is itt töltöttük, kis családi összejövetelekre - kuncogok. - Van aki nyaralóba jár, mi meg egy olyan házba, ami azért nem sokaknak van a mostani korban... és mint mondtam: mi, Edinborough-iak, nagyon szeretjük a hagyományos dolgokat. Persze van benne áram meg annyi techonlógia, ami szükséges, szóval nem gyertyával fogunk világítani, de igyekeztünk rá, hogy minél természetesebbnek tűnjön.
Közben odaértünk az ajtóhoz, én meg előhúztam egy beléptető kártyát. Hát nem volt egyszerű megtalálnom, miután betörtem a szüleim házába ezért. Végighúztam az olvasón, mire kattant a zár, én pedig kinyitottam az ajtót.
- Csak a vendég után - intettem jó házigazdához illően.

- Te tudod, csak hárítottam a dolgot, mert Tőlem még értelmes választ sem várhatsz erre nem még okosat. * Vigyorodtam el, hogy felőlem aztán mindegy, hogy magának válaszol, vagy épp tényleg rákérdez. Bár tény, megnéztem volna azt a kifejezést, amit levágna Anastasia. Azonban a dobálózás már inkább kedvemre való volt.*
- Még előtte… nocsak, utána tervezted? * Vontam kérdőre a férfit egy felháborodott horkantással. Ám ez csak a látszat volt, hisz tekintetem még mindig vidáman csillogott a másikra, ahogy kerestem a tekintetét. *
- Ööö… inkább romantikázom, minthogy megfagyjak. * Nevettem vele, hisz mindketten tudtuk, hogy a romantika az távol állt tőlem. Bár semmi sem lehetetlen, de ettől még valószínűtlennek tartottam, hogy ez bekövetkezne. De aztán csendesen hallgattam, ahogy a házról beszélt és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.*
- Sajnálom, hogy nincsenek itt. * Jegyeztem meg, hisz Nicholas rejtély volt számomra, egy vonzó rejtély mert sűrűn piszkálta a buksim, csak még magamnak sem vallottam be. No meg, lássuk be, nincs attól mulattatóbb, mikor a szülök a gyerek kori bakikról mesélnek egy bögre tea mellett a teraszon. Tapasztalat, bár én megfenyegetettem a sajátjaimat, hogy felgyújtom az összes képet, ha megteszik. De néha még így is akadt egy-két dolog, amit megemlítettek. *
- Ejjjj de kááááár… pedig az csak megadná a hangulatot a tökéletes románcra. * Vigyorogtam szélesen, ám szavaimból sütött, hogy bizony egyáltalán nem bánom, hogy van áram meg ilyesmi. Hideg volna a tóban fürdeni meg ilyenek. Ahogy odaértünk az invitálásra összevontam a szemöldököm de aztán megvontam a vállam és beléptem kemény két lépést, hogy megvárjam Nicholast is míg belép mögöttem, és előre hajolva igyekeztem lehámozni a cipőm, miután a kezemből a falhoz támasztottam a táskám.*

- Gondoltam szeretnél előbb lepakolni. De csinálhatom előtte is, ám te fogsz akkor dideregni, míg üzembe helyezem a kandallót - öltök rá nyelvet, picit közelebb is húzódva hozzá, mint ha csak nyomatékosítani akarnám, hogy hamarosan repülni fog.
Már ott álltunk a ház előtt, amikor Mira megjegyezte, hogy kár, nincsenek itt a családtagjaim. Valahogy keserű érzés éledt fel bennem a szavak hatására.
- Hát nem tudom. Szerintem megint adhattuk volna elő azt a jelenetet, amit a szüleidnél. Ráadásul az én családom törzsgyökeres északi, az ilyesmiket annyiban nem hagyják annyiban.
Pedig milyen jó lenne. Évek óta nem láttam a családomat, a szökésem óta nem is próbáltam meg felkeresni őket. Ők úgy tudják, hogy halott vagyok és talán így a legjobb. Most is azért küldtem el őket a világ túlsó felére, a szó szoros értelmében, hogy nehogy lebukjak. Jobb nekik a boldog tudatlanság, mint hogy rájöjjenek, mi lett a fiukból/testvérükből.
- Azt mondtam, hogy nem szükséges... nem pedig azt, hogy nem lesz - kuncogtam.
...
Picit megtorpantam az ajtóban, amikor Mira elkezdett a cipőjével babrálni. Révén, hogy háttal volt nekem, egy bizonyos felét mutatta felém munkálkodása közben. Talán neki nem tűnt fel, de nekem eléggé, elvégre eléggé impozáns látvány volt. Valahogy a kabinban történtek miatt most még fogékonyabb voltam a látványra. Persze idővel összeszedtem magam, de nem pár másodperc alatt. Aztán csak beléptem én is, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Néhány másodpercig sötét volt, aztán kattant valami, ahogy aktiváltam a villanyt. Kicsit a lány úgy érezhette, hogy másfél évezredet visszament az időben. A falak, a padló, de még a plafon is szinte csak fából volt. Ráadásul a fal nem deszkából, hanem szabályos tölgyfa rönkökből lett összekapolva. A padló klasszikus hajópadló volt. Csak itt-ott lehetett némi betonbetoldást látni, de a kialakítás úgy volt, hogy a környezete minél jobban elrejtse azt. Külön előszoba nem volt, egyből a nappaliba jutottunk, mely elég tágas volt. Látszott, hogy több ember számára épült. Egybe volt nyitva a konyhával, mely jobbra nyílt. A padlót több helyen szőnyeg borította, kifejezetten a kandalló előtt, mert persze az is volt, kötelező alapon. Na meg persze bútor, így egy kanapé és több fotel a szokásos asztalok, székek mellett. Díszítés is volt, bár inkább puritánabb jellegű volt a terep. Talán a legszembetűnőbb dekorelem a kandalló felett lógós, nagyon réginek tűnő puska volt. Továbbá több ajtó is nyílt innen.

- Te meg ápolni a hétvégén. * Vigyorodtam el, s ahogy felém lépet akaratlanul is tettem egy lépést távolabb. Nos, hogy ez csak a megszokott reflexem, avagy csak a játék kedvéért volt. Nos, azt döntse el Ő maga. De én tudtam, hogy igazából egyik sem. Féltem. Féltem, hogy megismétlődik az, ami korábban. *
- A bátyám is kibukott. De ez most fenyegetés volt? * Kérdeztem rá egy széles mosoly kíséretében, de inkább ez, minthogy kapásból kihívásnak vegyem. Aminek ugyan most foganatja nem lett volna, tekintve, hogy nincsenek jelen. Ám a következő mondatára felkacagtam.*
- Ott a pont… *Ingattam meg a fejem lemondóan. Bizony ez a kör a férfié. *
…
Számomra természetes mozdulat volt, hisz még mindig igyekeztem kizárni a tudatomból Nicholast, mint férfit. Annak ellenére, hogy szinte még mindig érzem, hogy testileg mennyire is az. De csak a cipőm cipzárjával voltam elfoglalva. Egészen addig, míg sötétség nem honolt a helységre. A pulzus számom megnövekedett és mintha hirtelen forró lett volna a levegő körülöttem, pedig az űristen lássa lelkem még csak levegőt venni is elfelejtettem. De ez csak egy pillanat volt, hisz ismét fény robbant a házba, szinte megvakítva, még ha csak képletesen is. A légzésem úgy tért vissza és fejemből ki a furcsa képek. Na jó, nem voltak ezek olyan furcsák, tekintve, hogy tök normális dolog valakit a hideg fának nyomni és éhesen, szinte egér utat se hagyva a másiknak, letámadni s elvenni azt, amit mint egy mézesmadzagot húzott el az orrom előtt korábban. Igaz, ez normális? Ahogy sikerült – kissé remeg kézzel – befejeznem a cipőm leszedését, csak félre raktam az útból és beljebb lépve tekintettem körbe.*
- Ilyet én is akarok… * Forogtam körbe némi csodálattal a hangomban ám annál több elismeréssel a szememben. Hosszú, vékony ujjaim végig szántottak a fán de aztán egy a szám is elhúztam, ahogy a nappali díszét kiszúrtam.*
- Kivéve azt… * Mutattam a fegyverre, de inkább a környezetemmel voltam elfoglalva. Idegen, de mégis… semmi közöm a házhoz, ám otthonosnak tűnt. Sokkal jobb, mint elsőre hangzott vagy vártam volna. *
- Azt hiszem nem kapsz ágyba reggelit… kár volna felgyújtani. * Biggyesztettem le az ajkaim játékosan miközben visszasétáltam – vagy épp csak oda, ahol volt – Nicholashoz és karom a nyaka köré fontam, miközben kicsit lábujjhegyre állva hajoltam a füléhez. Tök véletlen – és ez csak tényleg véletlen volt – kicsit neki nyomodva a felső testemmel, ahogy előre dőltem kissé.*
- Azt hiszem tényleg megfontolandó, hogy ne menjünk vissza. * Búgtam lágyan a fülébe, szinte már-már csábítóan. Amiből persze semmit nem vettem észre és a férfi közelsége váltotta ki. De már el is távolodva tőle indultam meg a konyhába.*
- De kávét főzni minden gond nélkül tudok, ha segítesz egy kicsit. Szóval gyere, mutogass én meg csinálom. * Vigyorogtam rá a pult mögül. Ó nem, nem véletlen volt a fogalmazás csak félig kifejtve. Persze arra gondoltam, hogy mit és merre találok. De, hogy a másik félre érti vagy sem… nem rontanám el ha mégis.*
- Aztán ráérünk a tüzeléssel foglalkozni. * De csak akkor mozdultam mikor a másik is megérkezett. Otthonos, de nem vagyok otthon. Nem fogok kutakodni. Ám, ha megmondja mi hol van, kiszolgálom magam minden gond nélkül. De na… legyen itt velem. Hogy miért? Csakis azért mert ez egy közös hétvége és ilyenkor az emberek együtt csinálnak mindent. Kivéve a zuhany, alvás meg ilyeneket. Legalábbis ezt igyekszem elhitetni magammal is, hogy csak ez az oka.*

- Ó, leápollak én nagyon szívesen, de aztán reklamációt nem fogadok el.
A léptemre Mira eltávolodott, mire én csak vigyorogtam. Menekülsz mi, na nehogy azt hidd. Szóval én is tettem felé egy lépést, visszaredukálva a távolságot a korábbira. Ne érezze ám magát biztonságban tőlem, bármikor repülhet, érezze csak.
- A skótok már csak ilyenek. Veszélyes népség.
...
Mosolyogva néztem, ahogyan Mira szemügyre veszi a terepet. Láttam rajta, hogy minél többet nézi, annál jobban tetszik neki. Hangot is adott neki hamarosan, én pedig megkönnyebbültem. Akkor mégiscsak jó ötlet volt őt idehozni. Persze kiszúrja pont azt a dolgot, amiről sejtettem, hogy ilyen véleménnyel lesz. Ennyire már ismertem a pimasz leányzót. Még ha nem is volt nyitott könyv előttem.
- Az már ártalmatlan - legyintek. - De apám nagyon büszke rá. Még kerti munka során találta. A becsüs azt állította róla, hogy még a 20. század előtt gyártották pár évszázaddal... na meg persze azt is elmondta, hogy annyi pénzt kaphatnánk érte, amiből még az unokáim is elélnek. De apám megtartotta, még akkor is, ha a szerkezete már teljesen szét is kopott. Most már csak egy dísz a falon, ilyenbe már lőszert se gyártanak.
Megforgattam a szememet.
- Mint ha csak tűzhelyen lehetne reggelit készíteni.
Na ami ezután történt, az hozzájárult ahhoz, hogy pár másodperc alatt újra 200-ra gyorsuljon a pulzusom. Ahogy Mira átkarolta a nyakamat, felidéződött bennem az a néhány kedves perc, amit a kabinban töltöttünk. Éreztem, a testem megint vágyik egy olyan élmény után... főleg ami a fülembe súg és ahogyan teszi ezt. A karom szinte automatikusan emelkedik fel. De nem szorítottam magamhoz. Átkaroltam ugyan a vállát, de nem vontam teljesen magamhoz, inkább csak amolyan tartozék volt, jelezve, maradjon csak még. Persze így gond nélkül el is tudott húzódni, főleg, hogy csak az egyik karomat használtam.
- Még mindig áll az ajánlatom - suttogom vissza neki, hangomban sokat sejtető tónussal. - Elvégre te is akarsz egy ilyet.
...
Kuncogok egyet.
- Mira a feltüzelt konyhatündér.
Odamentem a lányhoz és részletesen megmutattam neki, mi hol van. Edények, fűszerek, cukor, evőeszközök... mindent, aminek hasznát vehetjük az elkövetkezendő napokban. Na meg persze a hűtőszekrényt is, amiben jó pár dolog volt, elvégre feltöltöttem amikor utoljára itt voltam.
- No, és akkor ez minden... mondjuk a legjobbat még nem mutattam meg.