Eurázsia

Európa és Ázsia teljes területe, egyetlen hivatalosan is lakott városa New London.

Valamikor régen, több mint 3000 évvel ezelőtt még egy hatalmas, erdő melletti pusztaság volt itt, egy aprócska faluval. Igaz, azóta szinte már teljesen elpusztult, ami pedig megmaradt belőle, az több láb mélyen, a földfelszín alatt bújt meg. Napjainkra már a tisztás is a múlté, szinte az egész terület beerdősült, csupán kisebb-nagyobb ligetek maradtak belőle. Egészen mostanáig.
Miután valami eltévedt kalandor talált valami érdekeset, és ezt továbbította a múzeum igazgatósága felé, kirendeltek egy kisebb csoport régészt, akik alig egy hét alatt úgy felforgatták az egész területet, hogy szinte rá se ismerni. Számos fa kidöntve, a tisztásokon hatalmas földkupacok, míg köztük kisebb-nagyobb árkok, melyek alján a szerencsésebbek már néhány több ezer éves épületmaradványt is találhatnak.
És hogy én miért vagyok itt? Miután kiderült, hogy valószínűleg egy ókori kelta falu romjaira lelhettek, a múzeum engem rendelt ki, mint illetékes szakértő munkatárs. Persze örültem a megbízásnak, azon nyomban útra is keltem, ám őszintén szólva, álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont azt a falut találták meg, ahol életem első 200 évét leéltem… A régészek eleinte furcsállották, hogy miután egyszer bejártam a már feltárt részeket, szinte centire pontosan meg tudtam mondani, hogy mi, merre található a föld alatt, melyik épület hol található, meg ilyenek, de aztán elkönyvelték annak a dolgot, hogy nagyon jártas vagyok a témában, sőt, kicsit talán még örültek is, lévén ezzel a saját munkájukat is megkönnyítik.
A nap már lemenőben. Mivel Londontól alig egy órányira vagyunk, ahogy sötétedni kezdett, mindenki villámgyorsan összepakolt, és útnak indult haza. Hát igen, sötétben nem igazán lehet feltárást végezni… Én viszont még maradtam. Ahogy az erdő fái között sétáltam, ahogy annak idején is, számtalanszor, közben pedig egy régi dalt dúdoltam. De rég is volt… Már több éve annak, hogy nem jártam erre, és ki tudja, mikor kerekedtem volna fel magamtól, de… összességében, kellemes megnyugvással töltött el, arcomra pedig mosolyt csaltak a régi emlékek.

A holoneten nézelődtem mikor belebotlottam egy érdekes cikkbe. vagyis a hozzá tartozó képek valahogy megfogtak. Ahogy olvasgattam az új régészeti ásatásról ismét képek villantak be. Az első különös képek az álmaimból. Néha a monitoron lévő kép tűnt úgy mintha lángolna. Végre kezdtem értelmét látni azoknak az álmoknak is. Pedig ezek voltak azok amikre annak idején az álmos könyvben is utánanéztem de semmi. Összekaptam a cókmókomat és a helyszínre siettem. Már jócskán besötétedett így semmit sem láttam az egészből, csak nagy sötét foltokat, kupacokat. Jobb kezemben lógott a hatalmas biztonsági elemlámpa. De mivel elfelejtettem elemet cserélni csak villant egyet és kimúlt. Bal kezemben tüzet gyújtottam és lesétáltam a faluba. Ahogy körbenéztem furcsa érzésem támadt.
~Én itt már jártam...
Hangokat hallottam. Sikolyokat, tűzropogását, fegyverek csörgését. A földről felemelve tekintetemet a kiásott területen most már egy falu állott. A házak, emberek, minden lángokban. Jobb kezemben egy kard, balban pedig ugyan így ég a tűz. Előttem az égő házak közt férfiakat mészárolnak le Római katonák, nőket és gyerekeket hurcolnak el az orrom előtt. Éreztem, hogy valami hiányzik, ez most valamiben más mint za álmom. Egy részlet, hiányzik.
-De vajon micsoda?
Tanácstalanul néztem körbe a pusztulóban évő falun, szinte az égett hullák szagát is éreztem. Egyszer csak a tűz ropogása elhalkult és egy furcsa, ismerős hang csapta meg a fülemet. Fejem benyilallt, ahogy próbált valamit felidézni. Hajam lassan az égnek állt és kék lángok vették át a helyét. Lassan balra fordultam a hang irányába és megláttam egy szőke nőt. Mozgása, mimikája, sokkal élethűbb volt mint másoké.
-Anima?
Morogtam, furcsa hangon, mintha nem is én mondta volna.

A több ezer éves, visszaemlékezős időutazásomból végül egy különös dolog rántott vissza a valóságba, mégpedig valami villanás. Az ég tiszta volt,felhőtlen, már rég a Hold és a csillagok ragyogtak, így a villámlást kizártam. Valami katonai kísérlet? Vagy egy másik elementál? Genasi? Leviatán? Vagy melyik kontinensen és kultúrában hogy neveznek minket...
Óvatos léptekkel megindultam arra, amerről a fényt felvillanni láttam, közelebb érve pedig az is feltűnt, hogy valaki tüzet gyújtott. Csak nem valamelyik kollégám jöhetett vissza? Talán itt felejtett volna valamit? Furcsa... Ami régen annyira természetes volt, a tűz használata, az napjainkra szinte teljesen eltűnt. Mindenki elektromos műszereket és ketyeréket használ, modernebbnél modernebb lámpákat...
Ahogy még közelebb lopakodtam, már azt is láttam, hogy egy férfi az, nekem háttal állva.A láng, amit már korábban kiszúrtam, pedig valóban tűz, ráadásul kék lángokkal...
~Nem, az nem lehet... -kerekedtek el a szemeim, ahogy hirtelen eszembe jutott egy újabb, már sokkal kevésbé kellemes emlék a falumról.
Történetesen az a nap, amikor a római légiósok kifosztották és felperzselték. És ez, a mostani alak, bár még nem láttam z arcát, de hasonlított arra, akivel akkor összehozott a sort.
-Inferno? Könyörgöm istenek, adjatok valami jelet, hogy nem ő az... -vájtak a körmeim dühömben a fa kérgébe, ami mögött rejtőzködtem, a szél pedig egy kissé, mint ha felélénkült volna, a dühömmel együtt egyre fokozódott, s messzebbre hatott el.

Meghallottam a nevemet és furcsa nyomást kezdtem érezni a mellkasomban. Hunyorogva lépdeltem közelebb a nőhöz. Ahogy megcsapott a szele a szívemben lévő nyomás a tetőpontjára ért és hirtelen megszűnt. A megszűnés oka a testemből kirobbanó erős hőhullám volt. Talpam alatt a talaj kiszikkadt és felrepedezett egy pár négyzet deciméteres területen a szárasságtól. A kezemben lévő elemlámpa pedig megolvadt és elejtettem. Földet érve lassan eldeformálódott, majd megszilárdult ismét amint kihűlt. a környező fák levelei egy része felpöndörödött, kiszáradt.
-Anima, te vagy az?
Kérdeztem túlvilági hangon a kezemben lobogó láng egy kicsit megnőtt és egy arcot formált. Méghozzá előző testem arcvonásai ültek ki a tűzre, ami szemlátomást vigyorgott. Az erősödő széltől azonban hamar elvesztette az alakját. Kezemen a lángok ki is aludtak. Fejemen is csak pislákoltak a kék láng tincsek, olykor átcsapva pirosba. Egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy milyen ruhában van. Olykor régies, máskor pedig hétköznapi viseletben látom. Előfordul, hogy összefolyik de arcát azt tisztán látom és ismerősnek tűnik.

Sajnos, miután másodszor is meghallottam a nevemet a szájából, elég bizonyíték volt számomra. Igen, ez ő...
-Inferno... -sziszegtem a fogaim között, ahogy a hajtincseim lassacskán, akár a kígyók, életre keltek körülöttem, ahogy a szél is erősödött.
Válasz helyett azonban csak előléptem a fa mögül, mit eddig menedéknek használtam. Lehet, hogy annak idején ő volt az erősebb, de az utóbbi pár ezer évben azért én is tanultam ezt-azt. Egy pár pillanatig farkasszemet néztem vele, majd lassan felemeltem az egyik karom, szép, fokozatosan erősítve ezzel a körülöttünk keringő szelet. Annyira erős még nem volt, hogy ledöntsön egy embert a lábáról, még... Csupán a kisebb lángokat oltotta el.
-Inferno! Áruld el nekem, mi szél hozott pont erre téged? Egyáltalán, hogy van merszed visszajönnöd ide, azok után, amit a népemmel tettél?! -kérdeztem kimérten, ámde harcra készen.
Egész türelmes ember vagyok, de azt hiszem, ez itt pont az az ember és szituáció, ahol és akinek elég egy rossz szó, és repülni fog.

Talán a friss levegő miatt de kezdett kitisztulni a fejem. Hunyorogva néztem a nőre. Egyre kevésbé tűnt ismerősnek. Belül éreztem, hogy ismerem. Mikor tátogott csak hunyorogva közelebb léptem. Hátha tisztábban hallom.
-He? Micsoda?
Alig tettem egy lépést a folyamatosan erősödő szélben, elért a hangja. Dühösnek tűnt. Infernónak hívott, így biztosra vehette, hogy valami régi ismerősöm az. De hogy Mora, vagy leviatán e azt még nem tudtam eldönteni.
~Mond, hogy nem egy megcsalt barátnőt hagytál rám te rohadék!
Arcomat kezdtem takargatni a széltől ami immáron bántotta a szememet is.
-Válaszokat keresek. Te voltál az a nő pár ezer éve ugye?! Te tudod mi történt itt!
Kicsit megfagyott bennem a vér. Most már minden kételyem elszállt afelől, hogy ez csak puszta álom vagy a balesetem miatt hallucinálok. Az egyre jobban zavaró széltől kezdett kicsit felmenni bennem a pumpa. Egyenlőre csak a hajam kapott nagyobb lángra, már amennyire tudott ágaskodni a nagy széltől.

-Válaszokat, mi? Mégis, mire?! -kérdeztem vissza, majd a válaszát hallva elnevettem magam.
-Igen, én voltam, és még szép, hogy tudom... És nagy szerencsétlenségedre attól tartok, ezt amíg élek, nem fogom elfelejteni. Hála neked, "kedves" Inferno. -mosolyodtam el gonoszan, majd a következő pillanatban kitártam a férfi felé a tenyeremet, s ha elég, akkor kioltom vele a haja helyett pislákoló kékes lángokat.
Bennem ugyanis ez nyomta felfelé a pumpát, de kegyetlenül... Azt hiszi, hogy a bolondját járathatja velem, azzal, hogy játssza az értetlent? Ez ő, minden jel egyértelműen erre mutat.
-Inferno! -kiáltottam felé- Lásd, kivel van dolgod, ha megígéred, hogy többé nem jössz vissza ide, és már indulsz is, akkor sértetlenül elengedlek, most az egyszer. Ha viszont nem... -halkult el a hangom, s ezzel egy időben a szél ereje is érezhetően megnőtt- Remélem, hogy tudsz repülni, mert ha nem, akkor ma este megtanítalak.

~Nem, ez rosszabb... Talán egy volt felség, vagy még az oltárnál ott hagytam... Annó komolyan azon aggódtam, hogy milliós adósságot fog valaki rám hagyni...?
A süvítő széltől a szálló portól elég nehézkesen hallottam mindent amit mondott. De a lényeget azt hiszem sikerült felfognom. Viszont eszem ágában sem volt távozni, itt van valaki aki ismert, beszélt velem, aki többet tud rólam, minthogy: "csúnya rossz ember voltál" milliókat öltél meg stb...
-Arról szó sem lehet...
Kiáltottam miután hajamat kioltotta a még mindig erősödő szél. Próbáltam beszélni de a saját hangomat nem hallottam, ő pedig csak mondta és mondta a magáét. Egy ideig csak töprengtem, hogy repülő órákat veszek és esetleg kiderítem ,hogy ki vagyok, vagy elkullogok és valószínűleg csak újabb évezredek múlva fogok Anima-val találkozni. Nehéz döntés volt és a körülményke nem könnyítették meg a döntés hozatalt. Nem akartam repülni mert a landolás biztos nem lett volna egészséges de itt sem hagyhattam. Két kezembe temettem a fejem. Hajam ismét lángokba borult. Ahogy a kézfejem, gerincemen is végig egy csíkba.
-ELÉG!
Üvöltöttem felé, és pár centire előttem a felém szálló levegő és a benne lévő porszemek mind felfénylettek ahogy lángra kaptak és pillanatok alatt elégtek. Úgy néztem ki mint egy üstökös aki láng csóvát húz maga után. Még mindig komolya ellen kellett tartanom a szélnek.
-Nem megyek sehová válaszok nélkül!

A song of Storm and Fire

Lehet, hogy neki gond volt a hallásával, hozzám viszont minden egyes szavát elhozta a szél, ilyen közelségből még csak az sem számított, hogy suttogja, vagy épp kiáltja őket.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja ilyen hamar feladni, és szótlanul elkullogni, szóval már készültem rá, hogy segítsek neki meghódítani a kék eget. Amikor azonban láthatóan elgurult a gyógyszere és lángra kapott majdnem egész alakosan, egy pillanatra én is ledöbbentem, ahogy figyeltem. Sőt, ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a baj. Igaz, részben az én hibám is, de elkerülhetetlen volt, hogy ennyi szikra mellett ne kapjon lángra valami. Igaz, hogy tél volt, viszont hó hiányában egy szempillantás alatt borult lángba a száraz avar.
-Nem-e? Akkor tedd fel a kérdéseidet, ha tudod! -kiáltottam felé, majd ahogy az avartűz közeledett felém, úgy emelkedtem el a földről, a fák kopasz koronái közé.
Kezemet kitártam Inferno felé, mint ha csak egy segítő kezet nyújtanék neki a távolból, ám a következi pillanatban már a mutatóujjammal köröztem a levegőben - ennek hatására pedig a levegő is hasonló, körkörös mozgásba kezdett a férfi körül, lassacskán felfelé haladva. Egy pár pillanatig csak körben fújdogált, majd egyszer csak felgyorsult, s hála nekem, Inferno is elkezdett a levegőbe emelkedni, csak továbbra is tartva a távolságot kettőnk között.

Arcom előtt ahogy fújtattam egyet a kifújt forró levegő két kitüremkedést csinált a viszonylag egységes esemény horizonton és 2 nagy lángcsóvává nőtte ki magát ami a fejem mellett húzott el két oldalt, mint egy leszakadó tűzbajusz. mögöttem a levegőben még ficánkolt a két tűzkukac kettő hármat míg végül kék színét elvesztve vörössé vált és szinte azonnal kialudt a nagy szélben.
~Előbb elzavarna, most meg tegyem fel? Ez hülyének néz...
Az orrom előtt a meggyulladó apró levelek, por és minden immáron nem csak felgyulladt és elillant hanem tovább égve a hátamra gyűlt, ezzel megnövelve az ott húzódó lángtarajomat. Kezemet könyékig lángok borították, és a taraj a derekamon túlnyúlva egy hosszú lobogó farokká változott, végén a pereme időnként átcsapott pirosba. Könyökömtől a tricepszemen végig a vállamig húzódott egy-egy láng csík és azon keresztól a tarajomba csatlakozott ( Aang tetoválás ) Ismét fújtam 2 nagy "kukacot" ám ezek belecsapódtak a korábban kiszáradt fatörzsekbe és átölelve azokat lángra kaptak. A szél pedig folyamatosan táplálta és terjesztette a többi fára.
A szél azonban irányt váltott. Vagyis, igen csak furcsán kezdett viselkedni. Mintha csak körülöttem keringet volna, egyre könnyebbnek és könnyebbnek kezdtem érezni magam. A talaj pedig lassan de biztosan mintha kicsúszna alólam. Ekkor eszméltem rá, hogy ez a nő, egy fajtársam. Méghozzá egy levegő Leviatán. Mielőtt még felemelkedtem volna egy pillanatra elbambultam, hogy az "üstökös csóvám" most milyen szép spirálisan megy felfelé. A körülöttem lángra kapott avar pedig milyen szépen alkot egy külső gyűrűt. Nemvolt időm bámészkodni a föld végleg kicsusszant a talpam alól. Éreztem, hogy ebből nagy zakózás lesz. Összegömbölyödtem. Ösztönösen próbáltam védeni magamat. A már égő erdőben felfelé csapkodó lángok felém hajoltak és mintha egy hengerre tekernénk fel valamit úgy csavarodott a szélörvényre a lángok sokasága. Az egészből egy nagy tűzoszlop lett. Eleinte vörös lángoszlop volt de szépen lassan átcsapott az egész kékbe. Amiből hirtelen egy lángcsóva csapott ki Egyenesen Anima felé.
A tűzoszlop rádőlt az erdőre és immáron az egészet vastagon beborították a kék lángok. Valahogy már nem érdekelt a korábban bennem felmerülő rengeteg kérdésre a válasz, csupán két dolog piszkálta a csőrömet de az nagyon.
-Hogy merészeltél rám támadni?! Kinek képzeled te magad?!
Üvöltöttem felé mire az egész erdőben megugrottak a lángok.

Ahogy megláttam az egyre növekvő lángtengert, ahogy elborította és egymás után bekebelezte a lombját vesztett fákat, egy kissé megijedtem, de… végülis, a falu romjai jóval arrébb voltak, és egy tisztás is volt a közelben, szóval nagy kárt nem tehetnek benne a lángok. Pláne, hogy a jó része még a föld alatt volt… A közelben meg nem hogy más embert, de még állatokat se nagyon láttam, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Miután így megnyugtattam magam, vissza is tereltem a gondolataimat az ellenfelem felé.
Ahogy teltek a pillanatok, úgy borították el őt is egyre inkább a lángok. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, hogy csak tűzidomár, vagy telepata, vagy csak valami gyújtogató szélhámos, netalántán ő is leviatán… Nos, azt hiszem, most már biztosra vehetem, hogy az utolsó. Sajnos, nagy szégyen ez a fajunknak, hogy ilyen elvetemült gyermekei vannak, mint ez itt.
Miután a levegőbe emeltem a szerencsétlent, egy pillanatra ismét ledermedtem. Az oké, hogy lángokban állt a fél erdő, de ahogy a lángok lassan ismét elvesztették forró, vöröses színüket, hogy helyette hűvös kék színben izzanak… Akármennyire is pusztító volt, azt meg kell hagyni, hogy szép volt. Hiába, mindig is szerettem a kék színt, még ha ezek a kék lángok azóta is kísértenek a rémálmaimban néhanapján.
Az elmerengésemből a kiáltása rántott vissza a valóságba, pont, amikor egy lángoszlopot indított el felém. Egy szempillantás alatt felvettem a saját elementálom anyagát, a levegőt, így ahelyett, hogy kárt tett volna bennem, az csak elhalt a levegőben. Kérdésére válaszként csak a nevetésem visszhangzott a fülében, majd még néhány méterrel megemeltem a lebegési magasságán, mielőtt mint ha elvágták volna, megszűnt volna a szél keringése körülötte. Sőt, ahogy elkezdett lefelé esni, inkább még segítségként gyorsítottam is az esésén…
Persze, nem akartam, hogy meghaljon. Még nem… Azok után, amit tett, a minimum, hogy előtte még szenvedjen, ahogy az a több száz ember szenvedett, akiket akkor ő ölt meg. Így, hacsak nem talál ki valamit, akkor mielőtt becsapódhatna a földbe, egy erős, oldalról jövő fuvallattal lököm el oldalra, a lángok közé. Ha már ő teremtette őket, csak nem tesz benne túl nagy kárt, nem igaz? Aztán, ha még mindig nem cselekszik, egy újabb felemelkedésének lehet tanúja. Szó szerint…

Az kellemetlen, tehetetlen érzés fogott, el ami ellen nem tudtam mit tenni. Ez a gyűlölt érzés pedig a zuhanás volt. A talaj vészesen közeledett bennem pedig a feszültség egyre nagyobb volt. A félelem és a harag belül feszített szét. Kalimpáltam ahogy bírtam, az erdőből a tűz is felém igyekezett, hogy óvó lángnyelvei körém fonódjanak. Ám egy hirtelen széllöket szétzúzta a testem. A különös az volt, hogy az ütést tompának éreztem és felszabadítónak. Ahogy testem kipukkant egy kék láng pacaként repültem be az erdőbe lángok közé. A bennem felgyülemlett feszültség szerte foszlott. Szabadabbnak éreztem magam mint eddig soha. A vadul csapkodó lángokon egy lökés hullám haladt végig minek után az erdőt borító kék lángok lágyan nyaldosták az eget. Nem éreztem határokat, egy leírhatatlan megnyugtató érzés kerített hatalmába. Ahogy felkeltem a földről Az elszenesedett fákról a lángok lekúsztak. Mire felálltam madártávlatból szemléltem az eltörpült tájat. Azt hittem ismét Anima tart a levegőben ám rá kellett döbbennem, hogy nem erről van szó. Erre főleg abból következtettem, hogy sehol sem láttam.
-Merre vagy?! Mutasd magad.
Hatalmas testemet alkotó kék lángnyelvek nyugodtan lobogtak.

Úgy tűnik, nem volt szükség az újabb reptetéshez. Inferno összeszedte magát. De nem is akárhogy, ahogy feltápászkodott a földről, egy több méter magas lángizével találtam szemben magam . A szelek szárnyán lágyan tovasuhanva, közelebbről is szemügyre vettem a hatalmas tűz-óriást.
Amikor ő is észbe kapott, hogy mi a szitu, és engem szólított, csak jót mosolyogtam magamban.
-Vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még valóra válik, és akkor már késő lesz panaszkodni... -küldtem az elsuttogott üzenetemet a szelek szárnyán Inferno felé, majd eltávolodtam tőle.
Igen... Amire most készültem, ahhoz egy kicsit több helyre lesz szükségem. Miután eltávolodtam, összpontosítani kezdtem, majd ismét elkezdett keringeni a levegő, egyre nagyobb sebességgel. Ezúttal azonban nem Inferno körül, nem... Körülöttem! Egészen addig, míg egy apró széltölcsér nem jelent meg, mely másodpercről másodpercre egyre növekedett és erősödött, mígnem egy tornádóvá nőtte ki magát.
Egyelőre még csak egy helyben maradtam, ott, ahol a "lábam" a földet érte, tövestől kicsavarva néhány fát. Kíváncsi voltam, erre mit lép az ellenfelem... Van-e valami a tarsolyában?

Jól értetted, de nem egészen emberi forma hanem a harci



Nem kellett túl sokat várnom a válaszra. Ez tetszett, határozottan. Bár maga a válasz hagyott némi kívánni valót maga után de most erősnek éreztem magam. Nem dolgozott bennem az életösztön. Maga voltam az élet egy építő köve, a megtestesült erő, maga az energia. Mintha éreztem volna minden egyes robbanást, lángocskát, gyertyát ami a világon volt, nem beszélve a föld belsejében háborgó magmát. Valahogy úgy éreztem, hogy az a sok erő amit ezek a dolgok képviselnek mind bennem vannak és engem szolgálnak. Felszabadultam és nem éreztem haragot Anima iránt, békét éreztem, és vágyat. A pusztítás erős vágya még ott forrongott bennem és úgy éreztem ezt ki kell adnom magamból. Mint egy jó sírás, ami után kitisztul az ember feje.
Láttam, hogy a szél ismét összpontosulni kezd egy területen. Némi elismeréssel néztem a lassan kialakuló tornádót. Amint a bemutató nagyja lezajlott és csak várt úgy éreztem rám vár. Felkacagtam.
-Nem tudtad, hogy a szél csak felszítja a tüzet?
Tudtam, hogy egy nőt nem szabad megvárakoztatni, tennem kellett valamit. Egymás után az ég felé fordítottam a kezeimként szolgáló két nyúlványt. Rájuk fókuszáltam mire az eddig békés lángok már egyre vadabbul csapdostak az egész felületén. Felszívtam magam és kiadtam a két végtagból egy erős folyamatos tűzcsóvát egyenesen a hurrikán tövébe. A hurrikán erejétől és a láng becsapódásától kisebb nagyobb sziklák szakadtak ki a földből amik szanaszét repültek.

(köszi, javítva )

Inferno kérdésére ismételten elmosolyodtam. Már hogyne tudnám...
-És te nem tudtad, hogy a tűz úgy táncol, ahogy a szél fütyül? -hallhatta ismét a hangomat, a fejében. Vagy a helyén, ott valamelyik kék lángcsóva közelében, ahol az emberszabásúak füle szokott lenni.
Azt persze csak magamban tettem hozzá, hogy az oké, hogy a szél táplálja a tüzet, de arra kíváncsi lennék, hogy oxigén nélkül hogy akarja életben tartani azokat a hírhedt kék lángjait...
A hurrikán erejétől és a láng becsapódásától kisebb nagyobb sziklák szakadtak ki a földből amik szanaszét repültek.
Egy pár pillanatig még maradtam a helyemen, nézve, ahogy fajtársam az ég felé emeli a lángjait, majd amikor felém irányította azokat, én sem tétlenkedtem. A szanaszét robbanó sziklákkal különösebben nem foglalkoztam, viszont néhányat felkaptam a hurrikánhoz azok közül, amik elég magasra repültek. Aztán viszont egyenesen Inferno felé vettem az irányt. Amerre haladtam, tövestől fordultak ki a fák, néhány fennakadva a hurrikánban, akárcsak korábban a sziklák, utánam pedig füst, por, és pusztítás.
Őszintén? Mindig érdekes dolgokat produkált, ha két leviatán ötvözte a képességének erejét... Hajtott a kíváncsiság, hogy mi történik akkor, ha a hurrikánként bekebelezem ezt a tűzóriást...

Felkacagtam frappáns válaszán. Úgy festett tényleg egy megcsalt, vagy elhagyott feleségről volt szó.
~Vajon kötöttem rá életbiztosítást? Biztos sokat ér most...
A hurrikán távolsági begyújtása a nagy por ellenére nem igazán akart működni. Abba is hagytam a tüzelést és csak néztem a közeledő veszélyt. Egy váll, vagy mi, körzéssel felszívtam magam. Eszem ágába nem volt elállni az útból. Nem is nagyon volt rá lehetőségem. Lomhának éreztem magam. Mikor kellő távolságba ért a tölcsér két kézzel alul és felül rámarkoltam. Ujjaimban gyengülést, zsibbadást éreztem ahogy a nagy szélörvény széthordta azokat. Kezem nyomán a repkedő fák, gallyak és minden éghető lángra kapott. Szürke tölcsért lassan kezdték a kék lángok átszínezni. A Zsibbadó érzés tovább terjedt, már a könyökömnél járt, és orcámat is nyaldosta a furcsa érzés ahogy a levegő bele bele kapott és megbontotta a formáját. Erőt vettem magamon és a zsibbadáson felülkerekedve átöleltem a hurrikánt és magamhoz szorítottam a forgó tölcsért. Éreztem, hogy az egész szétfeszít. A belém csapódó kövek gond nélkül, kissé szenesen léptek ki a testemből, a fák szintén, bár azok kék hajkoronával és és palásttal hagytak el. A hőmérséklettől a hurrikánban lassan minden éghető anyag lángformát öltött. Éreztem ahogy átveszem felette az uralmat és az energiáját magamévá teszem. A hatalmas tölcsér szinte az egész alakomat deformálta és maga köré csavarta. Miután sikerült összeroppantani a támadást egy pukkanással szétvetette a formámat és egy nagyobb területet pirossá vált a testem. Összehúzódtam egy alig 10 méteres gömbé. int egy kék nap úgy festettem és külső tűzrétegemet lelövelltem magamból szerte szét. A talajon végig futva körbe egy növekvő tűzkupolaként tágult a fejem fölött ami alatt vissza szereztem normál harci formámat. A kupola sugara nagyjából 100 méter volt mikor az utolsó lángcsóvák is el vörösödtek és kialudtak. A talajon körbe továbbra is apró kék lángok jelezték a néhai tűzkupola alapkörét.

Úgy tűnik, ellenfelem vagy nagyon magabiztos volt, vagy komplett idióta. Vagy csak nem tud mozogni ilyen alakban, ám azt elég valószínűtlennek tartottam. Odaérve hozzá már készültem, hogy elugrik, vagy ilyesmi, de nem, ő csak játszotta a kemény gyereket. Ahogy átölelte a hurrikánomat, az lassan halvány kék izzásba kezdett, akárcsak St. Elmo tüze, köszönhetően a benne lévő éghető fadaraboknak. Ha valaki véletlenül erre jár, vagy néz, érdekes jelenségnek lehet most tanúja, azt hiszem, ahogy a természet erői összecsapnak.
Bár a találkozás és a lefogás hatására fokozatosan vesztett az erejéből, azért nem adtam fel. Lassan elengedtem az összes felkapott szikladarabot, ellenfelemhez vágva őket, bár úgy tűnik, amennyire én, olyannyira ő is sebezhetetlennek bizonyult.
Nem tudom, végül mennyi ideig tarthatott ez a nagy egymásnak veselkedés, de egy idő után úgy tűnt, sikerül kikezdenem a tűzalakot. Miután "szétpukkant", egy pár másodpercig még egy helyben állva forogtam, mire visszanyerte a hurrikánom a formáját és erejét. Aztán, ahogy Inferno kupolája nőni kezdett, úgy kezdett fel az ég felé megnyúlni a hurrikán, mígnem teljesen elkeskenyedett és eltűnt. Mire a kupola elérte a maximális méretét, én már több mint 100 méter magasból tekintettem le az alattam zajló eseményekre.
Mire az egésznek vége lett, újra alászálltam én is, egészen a földig. Mivel ilyen formámban láthatatlan vagyok, így egyelőre nem foglalkoztam Inferno lángformájával, a kupola körvonalán suhantam körbe. S ahogy haladtam, úgy vontam el az oxigént a lángok körül, eloltva azokat.
Végül csak egy helyben lebegve néztem fel a tűzóriásra, egy pár pillanatig, hogy mihez kezd. Vajon tartogat-e még valami bemutatót ma estére, vagy véget vessek a ma esti előadásnak?

Figyelmemmel követtem ahogy a lángjaim kialszanak a tűzkorong szélén. A semmittevés közepette meghallottam egy furcsa, csattogó hangot a távolban. Oda se kellett nézzem hogy tudjam, de 110% ra mentem. Nem csalódtam. Egy helikopter az, a mieink közül. Mögötte pedig a felkelő nap. Egyenesen felénk tartottak. Nagyot dobbant a szívem... vagy mi az amim most van. Mégse láthatnak így meg. De ötletem sem volt, hogy miként vethetnék ennek véget. Csak gondolnom kellett rá és már a földön találtam magam. Az a rengeteg láng jó része áramlott vissza belém, megtöltve a ruhámat hússal és a véremmel. Ami pedig nem hozzám tartozott az elvörösödött és visszahullott az erdőre.
Felnéztem az égre. Nem tudtam pontosan hol van, de belül valami azt súgta, hogy éppen rá nézek.
-Ezt, majd máskor megbeszéljük. Remélem sikerül tisztáznom magam. Most én vagyok Infernó és nem az aki ezt tette...
Intettem az ásatás irányába.
-Remélem még találkozunk... Lenne néhány kérdésem, Kollegina.

Sejthettem volna, hogy előbb vagy utóbb észrevesznek minket. Bár, tegyük hozzá, Inferno talán egy fokkal figyelemfelkeltőbb egyéniség... Legalábbis éjszaka, az egyetlen megmaradt város közelében...
A közelében lebegve figyeltem, ahogy magába szívja a lángok maradékát, amit nem, azokat meg én magam oltottam el, már ha maradt egyáltalán. Már épp indultam volna haza, amikor meghallottam a hangját, így egy helyben lebegve hallgattam meg, bár alakot nem öltöttem. Ki tudja, milyen közel járhatnak, vagy milyen technológiát használnak, nem hiányzik, hogy lencsevégre kapjanak, aztán engem állítsanak elő a pusztításért...
A szavait hallgatva nem tudtam, hogy mit higgyek. Ő, és mégse... Legalábbis azon túl, hogy felismert, más nem utalt arra, hogy ő lett volna a régi ismerősöm. Viszont, nem sok tűz leviatán mászkál kék lángokkal, az is tény. Ráadásul eddig még olyannal se találkoztam, akinek az előző életéből lettek volna emlékei. Lehet, hogy én is megtudhatnék tőle pár dolgot a fajunkról?
-Rendben. Ha beszélni akarsz velem, a múzeumban megtalálsz. Ég veled! -vehette ki a szavaimat a szél zúgásából, majd miután búcsút intettem neki, gyorsítottam egy kicsit, majd a szelek szárnyán elindultam az otthonom felé.

//Köszi a játékot! //

//Angol-sziget, északi vasútvonal//

Ugyan 3002-őt írtunk, de volt valami, ami még itt maradt egy letűnt korszakból a régi, valaha Nagy-Britanniának nevezett országból... ez pedig nem volt más, mint a vasút. Oké, most senki se egy 19. századi gőzösre gondoljon, azért azon már túllépett a tudomány. Régi képeken láttam, hogy néztek ki a nyugati országokban a vasutak akkoriban... most közel hasonló, igazából fejleszteni már nem igen lehetett rajtuk mit. Max a gyorsaságukat, de a kényelem már korábban is elérte a maximumot, amit adni tudnak a vasutak. Mostanában hallottam, hogy egyesek szerint felesleges a vasút, hiszen már hajókkal is sokkal gyorsabban el lehet érni az adott helyeket... de aztán maradtak. Azért a vasút mégiscsak egy jelképp, kiváltképpen itt, az egykori angol területeken. Ez volt a technikai fejlődés első nagyobb mérföldköve... arról nem is beszélve, hogy a nosztalgiázni vágyóknak is remek lehetőség és mivel lassabban megy a hajóknál, esélyt is ad egy kis kikapcsolódásra, merengésre. Ráadásul a jegy olcsóbb is, mint a siklóké, hajóké, így a szegényebbek számára is elérhető.

Így azon a bizonyos reggelen az New London - Edinboroug-Country Expresz járat elhagyta a Kings and Cross pályaudvart és elindult a történelminek is nevezhető vasútvonalon északra, az egykori Skócia fővárosának irányába... fedélzetén Mira Owennel és velem, Dave Straussal, alias Nicholas McNeal-el.
- Kicsit azért másként néz ki a táj, mint a betondzsungel, nemde? - pillantottam ki az ablakon, amikor kiértünk New London külvárosából is és hivatalosan vidéken voltunk már a zöldövezetben.

*Egyetlen bőrönd és az sem egy ház méretű. Ez volt minden, amivel útra keltem erre a két napra. A reggelem már feldobták, így nem csoda, hogy még most is, a vonaton – ami azért klassz dolog - ülve vigyorogtam, mint a vadalma. Bár tény, a jó kedvemhez hozzá tett az izgalom is. Mind a vonat okozta és mind az, hogy elmegyek Londonból egy ismeretlen helyre, egy alig ismert férfivel. Csodás párosítás. A poén, hogy tényleg annak éreztem. A fehér, térd fölé érő szoknyámban magam alá húzva a lábaim foglaltam el a helyem kényelmesen, a vörös kabátom mellettem felakasztva és a királykék blúzom sem engedett több belátást, mint azt a tervezők engedték.
A kommunikátorom a kezemben és csak Nicholas szavai miatt tekintettem fel, ahogy próbáltam belépni az újság szerverébe.*
- Hmm? * Tekintettem fel a férfire elmélázottan, hisz teljesen máshol jártam. Épp a kollegáim munkáját ellenőriztem le addig, míg volt erre lehetőségem.*
- Tényleg csodás, de sajnos az üveg visszatükröződik, így nem tudok képeket csinálni. S ha nem haragszol, akkor leellenőrzöm a céget kicsit, hogy élnek-e még vagy mire haza érek, kereshetek másik munkát. *Kértem bocsánatot, de már vissza is néztem a szerkezetbe, ami betöltötte az oldalt és a képre, amit megláttam a szemeim is kidülledtek, ahogy átfutottam a sorokat. Közben a kezem remegni kezdett, ami már odáig fajult, hogy mire a végére értem úgy esett ki a kezemből a készülék, mintha az csak folyékony halmazállapotot vett volna fel és kifolyt. A koppanásra csak lekaptam a fejem és néztem… néztem a képet, ami a szalagcím felett volt. Szemeimben semmi nem volt. Sem a megmagyarázhatatlan jó kedv, amivel érkeztem, sem szomorúság. Hisz még az élet halovány szikráját sem lehetet felfedezni.*
- Chloe Skatter… * Esetleg, kutató, de leginkább színtelen volt a hangom. Kerestem az elmémben, de nem rémlett, hogy találkoztam volna korábban ezzel a névvel. Azonban mégis mindent megmagyarázott. *
- Ismered? * Tekintettem fel a velem szemben ülő férfire, hisz Ő katona volt. De nem hajoltam le a készülékemért, nem kellett. Nem akartam újra a sorokat látni. Azonban a hangom és a tekintetem sem változott, ahogy a remegésem is csak úgy csillapodott, hogy eszméletlen erővel szorítottam a saját combomat. De nem éreztem... Nem éreztem dühöt, indulatot. Nem éreztem semmit.*

A dolog egyik pillanatról a másikra alakult ki és igazából fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem. Egyik pillanatban még a kép eléggé idilli volt. Két barát üldögél a vonaton és mennek kikapcsolódni, talán lehetne ennél jobb? Igaz, Mira munkával indított, de ezt úgy fogtam föl, hogy majd ezt követően nem kell vele foglalkoznia, ha most elrendezi, így nem szóltam érte. Na viszont ekkor beütött a krach. Éppen kifele néztem az ablakon, majd vissza, amikor megakadt a tekintetem a lányon. Valami... nem volt rendben. Mira már a pályaudvarra is jókedvűen érkezett. Most viszont... ó, hogy az a, na itt nagy gond van, konstatáltam, amikor kiesett a kezéből a szerkezet.
- Mira...
De nem folytattam, mert meghallottam a nevet és... na ettől én is lemerevedtem. Miért... miért jön mostanában elő mindenhol Chloe neve? A franc essen bele, pont Mirától nem vártam volna, hogy az általam üldözött Madonsky testőrét emlegesse. Viszont gyorsan össze is szedtem magam, mert nem akartam, hogy feltűnjön neki a reakcióm. De aztán nekem is szegezte a kérdést... basszus, ki kell vágnom magam... gondolkozz.
- Ismerős a neve... ja, persze, együtt jártunk az Akadémiára.
Pótcselekvésként felvettem Mira kommunikátorát a földről. Na most már megnézem, mitől került ilyen állapotba. Egy cikk került így a szemem elé... én pedig eléggé pupilláztam azon, amit olvastam. Kissé sokkolódtam is, a végére meg már a fejemet fogtam. Na ezt valahogy nem néztem ki Chloe-ból. Nem ismertem annyira, de ehhez azért túl komolynak véltem... a nővére más tészta, ő azért lazább természet. Viszont van egy harmadik szereplője is a történetnek... amitől aztán szépen világossá is válik, mitől került Mira ilyen állapotba.
,,Óóóóó, bazd meg Shepard"
Bezártam a cikk ablakát, majd feltekintettem Mirára. Na valami nem volt rendben. Azt vártam volna, hogy mérgesen, dühösen fog tekinteni a világba az exe érdekes történetét követően. De... nem... valahogy más dolgot láttam, miközben átültem mellé... ürességet... kongó ürességet.
- Mira... - megszólítottam, de nem igen tudtam, mit mondhatnék erre.

- Az Akadémiára… * Ismételtem halkan továbbra is színtelen hangon. Hisz ezt olvastam is az imént… mármint nem ezt, hanem azt, hogy a Sárkány is oda járt. Ez megmagyarázta a kapcsolatot az exem és a nőstény között. Ahogy sok minden másra is magyarázatot adott. Ám egy valamire még sem… Sosem fordult meg a fejemben ilyen kérdés, sosem hasonlítottam magam másokhoz. Pláne nem… De nem. Most mégis ez a kérdés kiáltott a fejemben; Miben jobb Ő mint Én? Persze tudtam Én a választ… Őt valószínűleg nem kell kötözni, nem kell önvédelemre tanítani, félteni vagy az ég tudja még mi minden eshetőséget zár ki a katonaság miközben megölik a tanítványaik lelkének, személyiségének egy részét. Rick is ilyen volt. Kemény, határozott ám benne még olykor fel lehetet fedezni a gyerekességet is és a vidámságot. Az Én katonám még tudott élni és örülni az apró dolgoknak. De nem… már nem az enyém. Egy jó ideje nem az… A nagy elmélkedésem közepette észre sem vettem, hogy Noty átült mellém. Csak a hangjára kaptam oldalra a fejem… Pár pillanatig csak néztem a másikat, de végül már nem akartam mást mint elmenni és egyedül lenni. Oké, ez volt az amit az ösztöneim diktáltak… Távol lenni mindentől és mindenkitől még összeszedem magam. Hogy ne lásson senki… De Én… Én tudtam, Én láttam, hogy ilyenkor mit is csinálnék a legszívesebben. S az pont ennek az ellenkezője volt. Bár csak egy halvány kép volt az amiből tudtam… a múlt egy apró árnya. Mikor Mavericket az Old Billbe rendelte a csapos, azzal, hogy kibuktam a húgom emléke miatt mikor egy akcióm felsült. Akkor átölelt és egész este el sem engeded. Akkor jobb lett. Az emlékre lehunytam a szemeim és inkább csak oldalra csúsztam és oldalra dőlve Nicholas lábára hajtottam a fejem. Oké, nem volt kényelmes, de nem érdekelt, fel sem tűnt.*
- Mivel jobb egy önműködő android mint egy normális nő? * Hát igen… a katonaságon androidokat képeztek… csak ezekhez nem kellett programot írni. Egyszerű utasításokra működtek. Ül, fekszik, gyilkol… akár csak a kutyák. De nem… ez még a kutyákra is sértés, tekintve, hogy nekik van önálló gondolkodásuk és csak a félelem miatt engedelmeskednek egy-egy parancsnak. Az, hogy közel sem voltam normálisnak nevezhető már elenyésző tényező… de nem akartam ennyire személyeskedni.*
- Szerinted felvennének az Akadémiára? * Két színtelen kérdés, azonban valahol mégis tükrözi azt, ahogy éreztem magam. Pocsékul. Kevésnek. Még egy olyan idiótának is mint Rick. Ám az utóbbi kérdésemnél már kissé felfelé fordítottam a fejem, hogy lássam a másik arcát. Az igazságra voltam kíváncsi nem pedig a kegyes hazugságokra. Azokat sem tudtam megbocsátani soha, ahogy a szimpla hazugságokat sem.*

Hivatalosan is leromlott a morál. Annyira már ismertem Mirát, hogy tudjam, egyes dolgokat miért csinál... igaz, azzal teljesen nem voltam tisztában, miért hajtotta a lábamra a fejét, de nem először csinálta. Tény, egyszer sem volt teljesen beszámítható, de nagyjából ki tudtam logikázni az érzést. Nem akart magányt, legszívesebben megosztotta volna talán tudat alatt a fájdalmát, de aktív énje ez ellen ellenkezett... mégis egy ilyen gesztus oly sok mindent jelenthet. Kezdtem gondolkozni már azon is, hogy Mira igazából bújós természet és azért csinál ilyeneket... könnyen lehetséges, fogalmam sem volt róla, milyen lehetett korábban. Csak azt, hogy volt valami sokk az életében... de mi volt az, arról is csak homályos elképzeléseim voltak... és nem akartam kihúzni belőle. Majd elmondja, hogy ha akarja. Mindenesetre nem tétlenkedtem, hanem nyugtatóan Mira hátára tettem a kezét és simogatni kezdtem nyugtatóan. Már legutóbb is láttam, hogy ilyenkor nem mérges rám, ha engedély nélkül érintem. Szóval most nem aggódtam ezen. De a kérdései megtörik a hallgatást közöttünk.
- Semmivel.
Ennyivel le is zártam az elsőt a részemről. Ezen nincs mit egyszerűen filózni. Igaz, fogalmam sem volt róla, hogy most Mira mire gondolhat android alatt, de a válaszom szerintem kézenfekvő volt és egyenes. Viszont a második kérdésre nem vágtam rá azonnal a választ. Az nagyon összetett dolog volt és a tekintetébe nézve láttam, hogy nem a széptételt várja tőlem. Szóval picit gondolkoztam, majd utána válaszoltam.
- Nem - mondtam. - A fizikai képességeid megvannak hozzá, az tény. De... ez csak a kérdés egyik fele. A jelentkezőket a katonapszichológusok gyakorlatilag kifacsarják, hogy csak a legmegfelelőbbek jussanak be. Tény, hogy nem csak katonákat képeznek, de azért csak úgy nem szabad mindenkinek fegyvert adni a kezébe... és szerintem nálad ez lenne a fő buktató. Te elítéled a fegyvereket, egy jobb pszichológus pedig észrevenné és elkaszálna a felvételin.