Eurázsia

*Nicholas nem állt messze a valóságtól. Hisz valóban ilyen voltam, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Ha valakit egyszer közel engedtem magamhoz, legyen az barát vagy társ, akkor azt nem eresztettem. S ez bizony kihatott fizikálisan is, ami az ilyen apró gesztusokban merült ki, minthogy bújtam vagy ösztönösen hozzá értem a másikhoz, hogy érezzem a közelségét. De persze erre reagálni nem tudtam, és ha kellett is volna, valószínűleg heves tagadás lett volna a válaszom vagy épp nem is válaszoltam volna. De most… most ki tudja, hogy miként felelnék egy-egy mondatra vagy kérdésre. Nem számított semmi, többek közt az sem, hogy a másik miként ítéli meg a tetteim, a szavaim vagy azt ami vagyok és persze ennek az éles ellentétjét, amit mutatok. Még akkor is, ha ez a kettő valahol összemosódott s mind kettő a részem lett. A nem törődömségem és minden érzelmi reakció hiányát mi sem mutathatott jobban, minthogy a simogatására nem válaszolt a testem, az agyamról már nem is beszélve. Még csak az ösztönös összerezzenés, sem amit elsőre kiszokott válltani még akkor is ha nem ellenkezek utána. Az első válaszának nem tudtam hinni… de nem is feltételeztem, hogy hazudik. Ez olyan, mint a tükör… tetszik amit mutat, mert tudom, hogy úgy nézek ki, de mégis gyűlölöm azt amit látok benne. A második kérdésemre a választ újra és újra legörgettem a fejemben.*
- Ezt még egy gyerek is megmondja, aki már nézhet híreket vagy képes olvasni és értelmezni azt, amit olvasott vagy látott. * Ehhez nem kellett diploma. De nem kifogásoltam a szavait vagy háborogtam ellene. Tudtam, hogy esélytelen a dolog még akkor is ha az elmúlt ööö… nyolc-kilenc évet kitöröltetném az elmémből, ami sérülté tett. De még akkor sem mennék ott semmire, ha az egész életem, az összes emlékem a ködbe vészne egy jó telepata segítségével. Alkalmatlan voltam rá. De amikor beszélt az simogatta az ürességet bennem. Mintha csak megtöltött volna, még akkor is, ha ilyen óvatosan válaszolt. Ez már nem az első esett volt… erre viszont már le kellett hunynom a szemeimet. Rideg, merev, megalkuvó kis hßlye… de jó. A szó legszorosabb értelmében. Ilyenkor pedig bántam, hogy Én ennek tökéletesen az ellentéte voltam. Szenvedélyes, hirtelen, makacs és egy óriási idi0ta. Olyannyira, hogy már csak azok értek nálam el valamit, akik ugyan ezekkel rendelkeztek csak épp a triplájára növelve. Ostoba dolog, hisz most is hova jutottam… Ám a nagy öntipró gondolatmenetem közben szemeim újra kinyíltak és már csak azt vettem észre, hogy a kezem a másik arcát simogatja. Hogy mikor került oda… na az jó kérdés. De talán nem ártana összekapnom magam.*
- Gondolom ideje lenne visszatérnem… * Mosolyodtam el halványan ám a tekintetem még mindig csak a mélységes üres kékség volt a maga szürke árnyalatával. De hogy tegyek is az ügy érdekében valamit, anélkül, hogy végig gondolhattam volna ültem fel és húztam magam a másik ölébe. S ha csak nem dobott ki az ablakon, vagy ugrott ép Ő ki nagy ijedségében, akkor bizony befúrtam magam a karjai közé s ha magától nem ölelt át, hát segítettem neki megemelve a karjait. De nyugton maradtam, csak a vállára fektettem a fejem. Oooké… de innen hogyan tovább? Biztonságba voltam, de valami hiányzott.*
- Mért nem ébreszt az érintésed? Pedig ennyi közelségért már életeket vettem volna… * Ingattam meg a fejem, miközben az arcom a nyakába fúrtam. Zavart, hogy még ez sem elég ahhoz, hogy az ösztöneim feléledjenek. Ha pedig az éled, akkor jön a düh, a harag, a vágyakozás és minden más érzelem is. Nem érezném magam ennyire… ennyire üresnek.*
- Csak jól akarom érezni magam… * Sóhajtottam a szavaimmal lemondóan és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy még több érintést kapjak… de ennyitől nem jött az élet. Hát hova lett a védő vonalam, ami ilyenkor riadót fújt?*

Amikor visszaszól a véleményemre, nem sok hiányzik, hogy elnevessem magam, de nem tudom, mennyire lenne az most etikus... de azt már nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak a lány szavain. Na igen, ő mér ilyen állapotban is képes olyan dolgokat visszaszólni nekem, amit nem várna az ember.
- Hát eléggé széleskörű látásmóddal rendelkező gyerek kell ahhoz... bár bizonyos értelemben a korunknál fogva még mi is annak számítunk - jegyzem meg, majd belenézek Mira tengerszín íriszébe. - Mira... ennek a gondolatnak az írmagját is irtsd ki magadból.
Csupán ennyit fűztem hozzá, nem többet, de a szavaim nem voltak érzéketlenek. Nem, egyáltalán nem parancsolásról vagy kioktatásról szóltak. Sokkal inkább baráti jótanácsról, talán még féltésről is. Mert azért ez így tényleg nem volt teljesen kóser. A lány eddig mereven elzárkózott a hasonló dolgokról, még a gondolatától is. Most meg menne az akadémiára... oké, láttam, hogy nem gondolta komolyan, de azért lehet, hogy el kéne vinnem az öreg Menheinhez, hogy vizsgálja meg... mondjuk agyonütne, mire elcibálnám... hamarosan éreztem a lány kezét az arcomon és amikor kinyitotta a szemét, láthatta, hogy melegen mosolygok le rá és a másik kezemmel az arcomon levő kézfejét simogatom. Amikor megint megszólal, én csak furcsállva pislogok rá. Nem igazán értem, hogy mire célzott, nem is szóltam rá... de ami következett, arra megintcsak nem számítottam, mint oly sok mindenre Mirával kapcsolatban. Mire feleszméltem, a lány már az ölemben ült, oldalasan. Eléggé meglepett vele, így neki kellett ösztökélnie arra, hogy átöleljem... de aztán a karjaim ráfonódtak, míg ő a vállamra hajtotta a fejét. A megjegyzése elég nehezen jutott el a tudatomhoz, de hogy mit mondjak...
- Te jöttél hozzám... - kuncogtam.
Határozottan tetszett a helyzet, miután már felocsúdtam. Éreztem, ahogy megint húzódik, combja a hasamat érintette. A kezeim is erre beindultak, végigsimítva őt többször. Hátát... karját a válláig... ha engedte, akkor a hasát. Nagy volt a kísértés, hogy a lábág is megsimogassam, de még élt az emlékemben, mit váltott ki belőle, amikor érintettem a fedetlen lábát legutóbb... szóval maradtak az eddigiek, míg ő pihent rajtam.
- Én is ezt szeretném, Mira - suttogtam neki. - Szeretném, hogy ha a közelemben jól éreznéd magad, legyen lehetőséged kikapcsolódni, ha velem vagy... de legalább a ránk váró napokban. Számíthatsz rám ebben...

- De akkor is meg tudná mondani, még diploma sem kéne hozzá. Ha csak ennyire képes az ottani pszihó-mókus akkor cseréljék le. Mert úgy át verem a teszten, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. * Szaladt ráncba a homlokom. Nem ez lett volna szerintem a buktató, legalábbis a teszt nem ezen része. *
- Kiírtja az önmagát… nekem tennem sem kell érte. * Na igen… voltak néha furcsa gondolataim, ötleteim, elképzeléseim de a többsége néha túl nagy falatnak bizonyult. Nem szerettem veszteni vagy feladni. Így inkább a többségébe bele sem kezdtem. Nicholas tökéletesen látta a helyzetet… annak ellenére, hogy kárt nem tudtam volna tenni benne. De engem orvoshoz vinni… nos valóban felért egy halálos küldetéssel melyre a kudarc biztosítva volt. Még ha el is érnénk odáig… Akkor se hiszem, hogy az orvos sokáig bírna. Ha az első három mondatomnál nem akad ki, akkor megismertetem a kezét a lapockájával és máris ki vagyok dobva. Azonban a keze érintése és a mosolya már el is terelte az ilyen szép gondolataim. Még ha az olykor-olykor megvillanó képeket nem is. De nem adtam jelét ezek kínzásáról. Ezek, na persze… önmagam kínzom, csak épp nem tudom, hogyan szabjak nekik gátat. A kuncogására csak elmosolyodtam… nem is vagyok olyan rossz még ilyenkor sem. Hisz nevet…*
- Radikális. Ennyi még akkor is sok lenne egyszerre, ha önként teszem. *Magyaráztam meg, hogy miért is… arról mélyen hallgatva, hogy valahol erre volt szükségem, közelségre. Na de ez a felfedezés csak egy sor káromkodást hívott életre az elmémben. *
- Termen kívül persze… No meg magadtól amúgy se tettél volna semmit. *Na tessék… ez a megjegyzésem kellően elegendő volt ahhoz, hogy a régebbi emlékképeim elűzve frissek vegyék át. ~Héé… inkább kérem vissza az előzőeket. Légyszi, légyszi…~ S most kimondottan örültem, hogy így elbújtam a nyakánál és nem láthatta, hogy bizony kissé kipirultam. A simogatása… nos, amíg nem volt tolakodó, azaz nem igyekezett a másik ruha alá mászni addig nem zavart, és nem is tettem semmit ellene. De a jóleső sóhajom sem tudtam visszatartani, ami így a másik nyakát perzselte. S belőlem csak újabb ficergést váltott ki pár pillanatra. S éreztem, hogy érzek… oké ez így abszurdan hangzik de így volt… azonban még nem mentem sehova. Egyrészt ez még halvány volt másrészt meg kényelmesen ültem.*
- Azon vagyok Nicholas… de azt hittem, hogy ez azért könnyebb ennél. A fene az egész jellemem be. Mennyivel könnyebb volt, mikor az ilyen dolgaim eltudtam intézni egy sms-sel, amiben egyetlen mondat állt; „Azt akarom, hogy addig szeretkezz velem, míg el nem felejtek mindent.” A röhejes, hogy akkor még hasznos is volt és ennyi elegendőnek bizonyult, ahhoz, hogy újra nevessek és elfelejtsem a nap nehézségeit. Lehetet szó bármiről… * Morogtam a nyakába. De a végén Én is felnevettem, bár inkább volt keserű mintsem jó kedvű.*

Nem mondtam végül semmit se Mira megjegyzésére. Látszott rajta, hogy semmit sem tud a katonai pszichológusokról. Viccesen fog hangzani, de talán a hadsereg legjobban képzett rétegéről van szó. Rájuk hárul az a hálátlan szerep, hogy a jelentkezők és a szolgálatban levők közül kik alkalmatlanok a szolgálatra. Az esetek többségében pedig a legapróbb jelből is észreveszik, ha ilyen személlyel állnak szembe. Legyen egy félrenézés, egy ártatlannak tűnő, de mégis árulkodó mozdulat és kész, máris látják a tényt. Látniuk is kell, elvégre ha alkalmatlanok mennek át náluk és később galibát okoznak, akkor a pszichológust veszik elő... de ezt most nem mondtam el Mirának. Szerintem kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy én most okoskodni kezdjek neki, szóval ráhagytam. De legalább a hülyeség kimegy majd belőle. Nem-nem, maradjon ő csak riporter, ne menjen az akadémiára. Nem neki való az.
- Lehet, hogy kezdesz hozzám szokni - vetem fel neki. - Igaz, most találkoztunk harmadjára, de eddig is elég sok érintést engedtél nekem viszonylag.
Na aztán kuncogni kezdek, amikor kimondja a következő gondolatait.
- Nos, szerintem még egy darabig nem árt, ha mindenem megvan - kuncogok a beszéd közben is.
Közben pedig nem eresztem a lányt. Bár elrejtette előlem az arcát, a reakcióján éreztem, mennyire élvezi a dolgot. Még közelebb húzódott, a forró lehelet a nyakamon pedig csak erősítette bennem a tudatot. Igaz, megint meg kellett küzdenem a gondolattal, hogy miket tehetnék a védtelennek tűnő Mirával, de visszazavartam a helyére. Ülj le, egyes. Igaz, a kísértés annyiban győzött, hogy már Mira lábát is simítottam... a szoknyája anyagáig és ott is lassú volt a kezem, hogy lássam, engedi-e. De igazából simogattam, ahol értem és nem értheti félre. Hátát, karját, tarkóját, derekát, oldalát... annyira kihasználható lett volna most az alkalom, de nem, nem.
- Majd segítek feledni neked. Ha a vidék másra nem jó, akkor arra, hogy elbújjunk a mindennapi élet mocska elől egy rövid időre... én pedig azon leszek, hogy mosolyogva jöjjünk majd vissza, ha végeztünk a kiruccanással - ígérem meg neki.

*A felvetésére összeráncoltam a szemöldököm és pár pillanatig nem is feleltem. Próbáltam végig gondolni ennek a valószínűségét, de volt valami, amivel még Én sem tudtam vitatkozni. Akár mennyire is akartam, hisz itt voltam és nem is akár hogyan. Éjjel is Nicholast hívtam, pedig hívhattam volna bárki mást, hogy rúgja szét egy kicsit a hátsóm, hogy lenyugodjak. S bár az első éjszakám nem szándékos volt, de aztán utána is Dokinál aludtam hosszú idő óta először még akkor is, hogy ha ebben nem volt semmi. Hisz nem együtt aludtunk.*
- Csak három? Bár mondjuk lehet, hogy az éjszakák miatt tűnnek többnek… Hisz az alkalmak számához képest elég sok időt töltünk együtt. * S bár tudtam, hogy ez nem tart sokáig, hisz lassan vissza kell mennem dolgozni. Ami pedig engem általában a Marsra kötött, ha csak nem volt valahol máshol nagyobb banzáj, ami miatt utaznom kellett. *
- De lehet, hogy igazad van… azonban nem tudom, hogy ez most jó vagy sem. * Feleltem a megszokásra is azért, hisz akárhonnan nézem… valóban kevésbé idegesített, mint bárki másnál. A kuncogására kérdőn vontam fel a szemöldököm, de nem mozdultam a válláról, a válasz azonban megmosolyogtatott.*
- Úgy csinálsz, mintha tudnék ártani neked. Pedig mind a ketten tudjuk, hogy esélyem sincs. No meg, nem is lenne logikus, ki tudja, hogy mikor melyik testrészedre lesz szükségem. *Oké, ezt ugratásnak szántam, még ha nem is igazán lehetet hallani a hangomon. Simogatása mikor a tarkómhoz ért, igen csak megfeszült a vállán az állkapcsom, ahogy összeszorítottam a fogaimat, hogy leküzdjem azt a jóleső borzongást, amit kiváltott. Az önuralom csodákra képes, így nem remegtem meg a karjai között. Már kezdtem örülni a fejemnek, hogy egész jó vagyok. Nem csak elviselhető, amit tesz, hanem még képes érzéseket is kiváltani, amik egyre nőttek bennem. S még ezeket elfojtanom is sikerült. Ügyes vagyok Én. De ez a siker élmény nem tartott sokáig, hisz, ahogy megéreztem a lábamon a simogatását a korábban elfojtott reakcióm a felszínre tört és összerezzentem a karjai között és ösztönösen tettem a kezem a vállára.*
- Nicholas…. * Figyelmeztettem. Legalábbis annak szántam, azonban legnagyobb meglepettségemre mégis volt benne valami lágyság, egyfajta lágy kérlelés miközben egy picit a kezem megszorította a vállát. Hisz nagyon viszketett, hogy inkább a nyakára csússzon és ezt a késztetést csak így bírtam leküzdeni. Szavai azért visszabillentettek a valóságba és a szorításom is lazult a vállán, még ha nem is vettem el a kezem. Egy kicsit eltoltam magam Tőle, hogy a szemeibe nézhessek.*
- Nem lehetne, hogy ott maradjunk? * Oké, ennek az esélye -1 a tízezerhez én is tudtam. De azt is, hogy ha haza jövök, szembe kell néznem megint a valósággal. Shepyvel, a munkámmal és a zűrős életemmel. *
- Oké, tudom, hogy nem lehet. De azért egy próbát megért… * Vontam meg a vállaim halványan mosolyogva és oldalra biccentettel fejjel néztem némán a másik szemébe. Az enyémben csak ugyan az lapult, mint eddig, de még is kicsit más volt. Az üresség továbbra is ott tátongott, azonban kapott egy leheletnyi csillogást, ami Doki tetteinek a következménye volt.*
- Én… * Kezdtem bele, de végül nem tudtam, hogy hogyan is fejezhetném be. Persze tudtam Én, hogy mit akarok mondani, még is csak tátogtam, mint egy hal. A harmadik után végül megingattam a fejem, hogy elzavarnak a gondolataimat jó messzire és visszadőltem rá. Hülyénk hangzott volna amit tudatni akartam vele. Még gondolatban is, nem még hangosan.*
- Itt maradok, ha nem gond… * Bújtam vissza, mint egy kiscica, s arcom ismét a nyakába fúrtam.*
- Van mára valami kimondott terved vagy el kell ott intézni valamit? Mennyi idő még az út, nekem azt hiszem át kell majd öltöznöm, ha nem akarok megfagyni. De persze ha melegítesz, akkor maradhatok is így… * Mosolyodtam bele a bőrébe. Muszáj volt beszélni, különben itt aludtam volna el a karjaiban. Bár még így sincs rá garancia, hogy nem így lesz.*

Bólintok.
- Igen... nem találkozunk annyira gyakran, de általában pár óráig azért boldogítjuk egymást... najó, azért a két hét alatt elég sok volt a közös program, mondhatni - mosolygok a lányra.
A felvetése tényleg eléggé jogos. Mira elmondta nekem, hogy örül annak, mennyire kordában tudja tartani a dolgait. Most mégis azt éreztem, mint ha egy kicsit is, de sikerült rést ütni a pajzsára. A jóleső sóhajai a simogatásom hatására elárulták őt. Ebben viszont nem akartam gonoszkodni vele. Nem szokásom ilyen téren mások gyengeségeit kihasználni.
- Majd az idő választ ad erre is.
Újra kuncogok egyet. Ajj, Mira annyira naív tud lenni, még így is, hogy olyan körökben mozog amúgy, amilyenekben.
- Nehogy azt hidd. A sereg és a harcművészet megtanított néhány általános érvényű törvényre. Nem létezik legyőzhetetlen ellenfél, mert mindig jön valaki, aki erősebb. Láttam már felemelkedni és elbukni reménységeket, összetörni büszkeségeket. Hidd el nekem, nem indulsz olyan rossz esélyekkel - na itt viszont jött a gonoszkodás. - Mondjuk attól függ, milyen harcról van szó.
A simogatásom nem állt le és le is tudtam mérni, mennyit bír. Megállított, amikor éppen csak elkezdem a szoknyáján át simítani a lábát. Gyorsan vissza is tértem többi részére, amiket eddig simogattam. A szavai lágysága engem is megleptek, jól esett hallani ilyet tőle. Ám nem menekült meg teljesen. Éreztem ugyanis, amikor a tarkójánál simítottam, akkor megfeszül. Így néha elsimogattam arra is. Kívülállónak eléggé félreérthető volt a jelenet... de nézők nem voltak, elvégre a vonatkupé csak nekünk volt lefoglalva.
- Hm... távol a civilizáció mocskától, egy békés kisvárosban, ahol nem köt minket semmi az előző dolgainkhoz? - morfondíroztam el a kérdésén. - Ha te benne vagy, akkor én is.
Képzelem, ez eléggé meglephette, elvégre már temette az ötletet. De igazából nem is volt annyira rossz ötlet. Minden elől elbújni... amikor belenéz a szemembe és megszólal, én csak kérdően nézek rá és várom, hogy mondja, amit szeretne. A tekintetében még mindig van üresség, de elégedetten vettem észre, hogy a simogatásom tényleg célt ért, érzéseket is véltem felfedezni. Végül nem szólalt meg, csak visszadőlt, engem pedig ez nem zavart.
- Csak nyugodtan.
A kérdésére viszont elgondolkozok.
- El kell mennünk bevásárolni és lehet, hogy ebédet és vacsorát is kell rendelnünk. Szerencsére ismerek pár jó helyet, ahol adott az ilyesmi. Utána szállásfoglalás és szabadidős tevékenység. Semmi extrát nem terveztem. Minden, ami pihentető, arra nyitott vagyok - a melegítésére kajánul elvigyorodok. - Szívesen felhevítve tartlak én, de elég furcsán néznének ránk az emberek az utcán.

*Sok? Nézőpont kérdése, mint általában minden. Én nem éreztem soknak, de azt hiszem, hogy ez az, amit nem kell az orrára kötnöm. Talán csak azért, mert még Én sem tudtam, hogy mit is akarok ez alatt érteni, azon kívül, hogy jól érzem magam még akkor is mikor nem. Na de, hogy ezt így tisztáztam magammal még sem adnék félreértésre lehetőséget. Bármennyire is kikívánkozzék… *
- Az idő tehet egy szívességet. Mindenki ezt mondja, én is ezt hittem és tessék… semmire sem kaptam választ, semmi sem gyógyult be és semmi sem merült a múlt ködébe az idővel. Szóval bocs Noty, de ez baromság. * Persze azért szavaim után végig simítottam a felkarján, hogy érezze nem Őt akartam megbántani csak szimplán ez a véleményem. Keserű tapasztalat ugyan, de tapasztalat és ezen nem fog jelenleg változtatni semmi. Sőt, ezen már később sem, de persze sem jós nem vagyok sem pedig telepata, hogy lássam előre. Mint ahogy egyszer már felhívta erre Nicholas a figyelmem. *
- Nos… nem azt mondtam, hogy legyőzhetetlen vagy. Csak azt, hogy nekem nem sok esélyem lenni. S ügye ez nem egyenlő a nullával, hisz attól minden több. De tekintetbe véve az erőviszonyokat, a képzetséget, szükségem van még pár száz évre, hogy behozzam a lemaradásom. Ó hát mire is? Test-test ellen… talán. * Ha gonoszkodunk, akkor játszunk is. S bár valóban erre gondoltam, de nem olyan értelemben, mint amilyenben most kapott értelmet. Örültem, hogy nem folytatta a lábam kínzását és pontosan tudta, hogy mit akarok mondani még akkor is ha a hangsúlyom ilyen… hmm… esetlenre sikerült. Így erre már nem reagáltam, nem volt mire. Egy köszönöm meg még a helyzethez képest is szerencsétlenül hatott volna. De az nem kifejezés, hogy mennyire meglepett az, hogy még hajlandó is lenne rá. Mély, lemondó sóhaj hagyja el ajkaim.*
- Én sem vágyom másra jelenleg. De nem bírnám sokáig. Egyszer már elszöktem magam elől, de még akkor sem bírtam sokáig és haza jöttem. Ott sem lennék teljesen boldog. * Vontam meg a vállaimat, hisz Nichonak talán még tetszene is. Amúgy sem tűnik egy társasági lénynek. De nekem… nekem nem. Nem mondok semmit. Mit is mondhatnék? Hogyan írhatnám le azt, amit megfogalmazódott bennem? Pláne, úgy, hogy még magam sem tudom szavakba önteni. Csak egy dolgot, a kínt és a tehetetlenséget mely a félelmemből fakad. Na nem Tőle félek, még mielőtt itt félreértés esik. Csak… csak mindegy, hisz nem változtat semmit. Azokat az apró csillogásokat a beismerésével sem tudnám elrakni sehova. Ugyan ott maradna, és ugyan úgy csak nőne. De a simogatás, amikor ismét visszér a tarkómhoz azt hiszem ezt az elmondós dolgot egyszerűen megkönnyíti, hisz miközben hallgattam a terveit megremegtem a karjai közt, amit kicsit sem akartam.*
- És mit szólnál… * Kezdtem volna feltárni a variációit itt-ott átírva, mintha mi sem történt volna pár másodperccel ezelőtt. De megköszörültem a torkom és csak utána folytattam, mikor már nem volt benne az utórezgései a testemnek.*
- Ha csak egyszerűen a szálláshoz mennék, onnan megrendeljük a vacsorát és az ebédet, aztán otthon pihenénk. Este akár csinálhatunk is valamit és holnap neki indulunk várost nézni. Vagy esetleg este valami kellemes hangulatú helyre… * Tettem fel két variációt lényegében az övét összegezve úgy, hogy ma ne kelljen sehova se menni. Vagy csak egy kis délutáni pihi után.*
- Miióta érdekel, hogy mit gondolnak az emberek? * Vigyorogtam a nyakába és utána kissé feljebb emelve a fejem fejeztem be, hogy a fülébe suttogjak.*
- Különben mindketten tudjuk, hogy nem lehetne. Szóval mindjárt megyek… *És még eg kényszert folytattam vissza. Olyan szívesen megcsíptem volna a füleit azzal a biztos tudattal, hogy Ő nem bántana és még csak semmit sem tenne. De ez nem lett volna fair. Valami azt súgta, hogy nem szabad… De ahelyett, hogy indultam volna csak visszafeküdtem a vállára és egy puszit nyomtam a nyakára. *
- Meglátogatod a szüleid? * Kérdeztem, hisz emlékeztem, hogy azt mondta rég volt otthon és még nem volt kedvem menni. Míg visszafogom nincs gond. Ha meg már nem tudom, akkor apropóra jön menekülés céljából az öltözés. De amíg nem muszáj és nem sürget a menekülési kényszerem, addig nem hagyom veszni ezt… nem bizony, most csak a közelsége kell, hogy kiverjem a fejemből Shepyt és azt a libát vagyis sárkányt. S ha pont a vágy az amit éreznem, hogy ne legyek üres. Hát áldásom rá… *

- Sokszor hallottam már ezt - erősítem meg az álláspontját, ahogy kinézek az ablakon. - Csak van valami, amit nem árt figyelembe venni. Az Idő számára az emberélet mindössze egy röpke pillanat. Még így is, hogy 200 év a várható életkorunk, az ilyesmit nem mindig a közeljövőre kell várnunk. Lehet, hogy csak 20 év múlva jön meg a válasz, lehet, hogy csak a halálos ágyon... sosem lehet tudni.
De ezzel le is zártam a témát, egy kellemesnek és könnyednek szánt hétvége előtt ez picit megfeküdheti az ember gyomrát. Szóval ha erre mond is valamit, akkor nem reagálok majd rá.
- Saját esélyeket előre leírni se egy bölcs stratégia... test-test elleni harcban meg pláne nem - csipkelődök vissza neki.
Na igen, sejthettem volna, hogy végül nem lesz semmi a dologból. Nekem semmi bajom nem lenne belőle, az tény. Valószínűleg engem most mindenki csak New Londonban kutat, várva, hogy mikor csapok le még egyszer arra az alattomos féregre... jót mosolyogtam magamban azon, hogy míg ők görcsölnek, én egész jól elvagyok a saját bőrömben. Majd lecsapok akkor, ha már belefáradtak és lankad a figyelem. De addig is kipihenem magam.
- Azért ha meggondolod magad, csak szólj - vigyorgok.
A tervével igazából egyet tudtam érteni. A lány még nem tudta, de valószínűleg nagyon nem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogyan ő azt eltervezte. Azért mire ott rendbeállnak a dolgok...
- Lehet így jobb is lesz. Délután majd akkor a környéken rosszalkodunk... meg lehet egy vad éjszakánk is - iktatom be neki a kötelező pajzánkodást.
Most a cél az volt, hogy minél jobban kilazuljon és ahogyan észrevettem, a tervem ezen része lassan kezd is beválni. De leszűröm, hogy hoppá, a nyakánál mint ha érzékenyebb lenne. Mondjuk ezt így nem jelenthettem ki, de a tapasztalatok ezt mutatták. A simogatásom nem állt le, ugyanúgy bejártam azokat a pontokat a kezemmel, amiket engedett nekem... még a nyakát is. Az első megjegyzésére nem reagáltam, de a másodikra már igen.
- Ha akarod felhevíthetlek most is úgy, hogy ne fázzál, míg kint vagyunk.
Megérzem a lány ajkát a nyakamon és most rajtam fut át egy jól eső borzongás. Na ezen a ponton nő már évek óta nem járt. Hirtelen kedvem támadt volna megint megsimogatni a lábait, de visszafogtam magam... helyette a hasára csúszott rá a kezem... hogy közben hárítsam a kérdését.
- Nem... a szüleim pont Ausztráliában vannak... nyertek egy egyhetes üdülést ott, szóval pont elkerüljük egymást.
Na már megint ezek a féligazságok. Igen, igaz volt, hogy nyertek egy utat... amit igazából én bundáztam meg nekik. Direkt elküldtem őket a városból, hogy még véletlenül se találkozzunk össze...

- Akkor meg már úgy is mindegy. * Egyeztem bele, hogy akár jöhet ott is a válasz, de akkor meg már minek? Erre egyébként sem lehetett volna túl sok mindent reagálni, de talán nem is akartam választ hallani. Nem csak Notytól nem, hanem egyébként sem. Szavaira azonban már mosolyra húzódtak az ajkaim, bármennyire is nem voltak odaillőek.*
- Nem is stratégia… azonban az önismeret egy fontos dolog, és ha az ember nincs tisztában az esélyeivel az végzetes lehet. Nem lebecsültem magam, csak szimplán tisztában vagyok a képességeimmel. *Magyaráztam meg, hogy miért is ez a véleményem. A stratégiákat amúgy is meghagytam a nagyokosoknak, akiknek szükségük volt rá. Nekem nem igen szokott lenni, ha meg igen, akkor sem gondolkodok, hanem ösztönből cselekszem.*
- Óóó… abban azért nem. Ott igen csak nagyobb esélyeim vannak, mint neked… a női bájaim azt hiszem mindig is előnyben lesznek, ha a testeket nézzük… * Kuncogtam fel. Hisz bár már azt sem tudom lassan, hogy mikor használtam ki az adottságaim egy ilyen helyzetben, azért arra még emlékeztem és tisztában voltam vele, hogy ott az erő semmis és ha egy Rick mentalitású embert is képes voltam ezzel megbűvölni, akkor egy egyszerű halandó már gyerekjáték. Na ácsi… nem, most pont nem szabad Shepyre és aaa… szóval abban az irányban gondolkodnom.*
- Hidd el… Te leszel az első, akinek szólni fogok. * Ígértem meg, még ha nem is úgy hangzott. Az meg már más kérdés, hogy csak azért, hogy tudjon róla vagy azért, hogy velem tartson. Ezt azért nem gondoltam végig, de tudni azt biztos fog róla.*
- Hmm… csábító… mégis miféle vad éjszakára gondolsz? * Búgtam neki még mindig hozzábújva és bár sejtettem, hogy csak a vérem szívja a megjegyzésével, de valljuk be, nem hangzott ez olyan rosszul, mint amilyennek kéne. Tekintve, hogy szórakozni megyünk, biztos nem újabb önvédelmi leckéket fog feltárni a kérdésemre. Jobb tématerelő meg aligha lehetne. Ahogy a keze még párszor a nyakamhoz téved, inkább kevesebb, mint több sikerrel sikerül visszafojtanom a reakcióm, de utána, ahogy szokom, úgy lesznek egyre gyengébbek a látványosan érezhető megnyilvánulásaim. Ami pedig a nem nyilvánosakat illeti azok nem is fontosak, legalábbis számomra nem. A borzongása viszont, csak egy intő jel volt, hogy bizony okosan tettem, hogy nem haraptam meg a fülcimpáját. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem töltött el némi önelégültséggel a reakciója még úgyis, hogy tisztában voltam vele, hogy csak azért van, amiért nálam. Szimplán rég volt részünk ilyen szintű közelségben és a leghalványabb dolgok is erős reakciókat váltanak ki. Ennyi az egésznek a nyitja, amibe nem kell belegondolni semmi többet. S Én sem tettem, ezért is maradtam a helyemen és nem rebegtem el egy bocsánatkérést.*
- Én benne vagyok, amúgy sem szeretem a sok ruhát. Szóval hajrá… * Adtam utat, annak ellenére, hogy vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy ezt miként is óhajtja véghezvinni a másik. De ennek ellenére nem tartottam Tőle. Nicholas nem bántana, nem tenne semmi olyat, amit nem akarok, és mint az a bizonyos eset mutatta a teremben, olyat sem, amit akarok. Viszont ahogy a keze megállapodik a hasamon az enyém, felkúszik a nyakához. Amire fogalmam sincs, hogy miért volt szükség, tekintve, hogy a másik kezem már egy ideje amúgy is a tarkóját cirógatta. De hát az ösztönös mozdulatok sosem kértek magyarázatot vagy indokot. S bíztam benne, hogy Noty sem most fog ilyet kérni, hisz nehezen tudtam volna megmagyarázni a vágyat, ahogy ezt az egész helyzetet sem. Hisz már nyugodt voltam, mégsem akartam mozdulni. De nem is számít… legyen bármi, szinte biztosra vettem, hogy ahogy visszaérünk Londonba, már csak egy kellemes emlék marad. Amire szívesen emlékeznék vissza éjjelente az álmaim helyett. *

- Pedig ellenem szükséged lesz rá - kötöm az ebet a karóhoz, a lehető legpimaszabb hangon, amit meg tudok ütni. - Ha kell, teljes mellbedobás sem árt, ha már a bájaidról van szó... hm... lehet az működőképes megoldás lenne - morfondírozok hangosan, ahogy összekötöm a lány mondandóját.
Ha Mira úgy nézné önmagát, ahogy én őt, tudná, hogy ez bizony működőképes dolog lenne. Főleg ha olyan ruhákat visel, mint most, vagy amikor először találkoztunk. Nem kellene nagyon domborítania hozzá, hogy működjenek a... dolgai. De a lány nem volt telepata, hogy belelásson a fejembe, max a reakcióimat figyelheti meg... ám úgy, hogy most eléggé el volt bújva a bőrömbe, aligha figyelhet fel erre.
- Hm... milyen éjszakára is - a kezeim most megállnak a simogatásban, ahogy átölelem a lány derekát és elgondolkozva felnézek a plafonra. - Voltál már nálam este, te is tudod, hogy az ilyesmit elsőre nehéz megmondani... elvégre a közös dolgaink mindig spontán vannak. De ha mondanom kellene valamit - a hangom most átvált sejtelmesre, ahogy leemelem a tekintetemet a plafonról. - Valami... vad... kellemes... emlékezetes. Olyan dolgok, amik egy magadfajta vadmacskának az ínyére vannak... bár lehet ezt napközben is elkezdhetjük alapozni. Elég sok a kényelmes hely hozzá.
Naigen, Mira még mindig nem tudta, hogy igazából hova is akarom vinni, de szerintem tetszeni fog neki. Amilyen reakciója volt a hóesésben... csak remélni merem, hogy azóta nem változott a dolog. Na de aztán Mira olyan dolgot mond, ami akarva-akaratlanul is megindítja bennem a folyamatokat. Még mindig megvan bennem az érzés a nyakcsókjából, még ha nem is folytatta. Valami beékelődik az elmémbe... valami, amit Mira és én csinálunk és már a gondolattól is megremegek újra. Jól tudtam, ha ezt megtenném vele, sosem bocsátaná meg... ha akarata ellenére csinálom.
- Oh, tényleg - vigyorogtam kajánul. - Akkor lehet, be kéne húzni a függönyt a kupé ajtaján... hogy más ne lássa.
Igen, Mira beleegyezett, még ha kétellettem is, hogy nem tudja, miről is van szó. A helyzet az, hogy én se tudtam, de most már valamit kezdenem kellett a helyzettel. A tudatalattim viszont nem hagyott csendben. Az egyik kezem lent marad az ölében és újra simogatni kezdem a hasát, most már határozottabban... míg a másik felkúszik a búló archoz és keresek egy szabad pontot, ahol meg tudom simogatni... ebből mi lesz...

*Provokatív szavaira elnevettem magam és már amennyire ebben a helyzetben tudtam meg is ingattam a fejem. Ez nem rosszallás volt, csak amolyan játékos hangvételű.*
- Egyből a bájaim mi? Le sem tagadhatnád, hogy pasi vagy. De ebből kifolyólag tudom, hogy bár provokálsz, de a helyzettel nem tudnál mit kezdeni. Ahogy elérni sem, hogy kialakuljon. * Nos, hogy ez most csak egy egyszerű felkérés volt keringőre vagy valóban így gondoltam, az nem derülhet ki sem a hangsúlyomból, sem a mozdulataimból. Hisz semmivel sem voltak másabbak, mint korábban és hála az űristennek Luke sincs a közelben, hogy súgjon a férfinek. Bár ha itt lenne sem volna képes, tekintve, hogy már csak a gondolattól is eléget volna, nem még ha azt szavakba kéne öntenie. Ahogy abba marad a simogatás, kissé megfeszülve küzdöm le a mozgásom, amivel egy ember valami olyasmit akar jelezni, hogy a másik ne hagyja abba azt, amit épp csinált. Szavaira csak összevontam a szemöldököm.*
- Egyszer sem volt még vad éjszakánk, de csak nem le akarsz itatni? De mégis hova viszel? Egy lakatlan szigetre, hogy olyan sok a hely? *Na de bár a kérdések felmerültek, azért sosem voltam hangulatromboló, még ha olyakor össze is törtem egy-egy ember illúziót. De az már nem az én hibám… Így aztán azért érdemben is reagáltam a szavaira.*
- De ha olyan emlékezetes és élvezetes, mint amikor benedvesítettük… egymást, azt hiszem, megér egy próbát. * Haraptam az ajkaimba, hogy ne nevessem el magam. Hisz tény, azaz este is érdekes volt és akárhányszor csak eszembe jut, ahogy gyerekek módjára medencét csináltunk a fürdőjéből és a konyhájából mindig nevetnem kell. Pláne, azon, hogy mennyit leszerencsétlenkedtem mikor le kellett vennem a vizes nadrágom. *
- C-c-c… * Cincogtam vidáman a szavaira, miközben a fejem is megingattam, ahogy feljebb emeltem kicsit, mikor a keze ismét útnak indult a hasamon és az arcomon is megtalálta a helyét, de csak annyira, hogy halkan a fülébe suttogjam a válaszom.*
- Mily kár, hogy ahhoz fel kell állni és nekem eszemben sincs megfutamodni… * Hisz ha felállok, akkor nagyon is jól tudom, hogy már vissza nem mászok. Megtaláltam volna a helyem mellette a sarokba húzódva vagy épp vele szemben, ahol korábban Ő ült. De bár jobban - a helyzethez képest túlságosan is - voltam, még sem akartam, hagyni, hogy utána visszagubózzak. Örültem, hogy végre még ha nem is nagyon, de megtaláltam a szárnyaim. Ahogy végeztem a szavaimmal, amit korábban nem tettem, most sor került rá. Méghozzá, finoman megharaptam a férfi fülcimpáját. Mozdulatomban cseppnyi határozottság sem volt, mintha csak az egész egy nagykérdőjel lett volna. De mindenkérdésre várunk egy választ, így mikor elhúztam a fejem, csak belesimítottam még jobban az arcom a kezébe, miközben az arcát és a szemeit fürkésztem a saját élet nélküli, de vágytól csillogó szürkés tekintetemmel. Igen, érdekelt még akkor is, ha valószínűleg nem értem meg, hogy mit is jelentenek. De ha neki szabad, akkor itt az ideje nekem is.*

Igen, férfi vagyok, elvégre én nem tartozok a szebbik nem tagjai közé... vagy akkor én lennék a leglaposabb nőszemély az egész univerzumban. Nem úgy, mint az ölemben üldögélő egyén... akinek a pimaszkodására elvigyorogtam, mint egy farkas.
- Óóó... az egy dolog, hogy jó ideje nem voltam már nővel, de ez nem jelenti azt, hogy
nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. A rozsdát le lehet oldani.
No igen, ebben igaza volt Mirának, vad éjszakánk még tényleg nem volt... olyan értelemben, ahogy sokan gondolnának rá. Meg más értelemben se, elvégre nem akartam őt bántani. Ám nekem szegez egy kérdést, nekem pedig ez lehetőség rá, hogy az előző beszólásáért húzzam kicsit az agyát.
- Olyan helyre megyünk, ahol minden adott lesz egy kis kikapcsolódásra. Puha ágyak, hangulatos környezet, még ital is... a többit majd később megtudod - elvigyorodok újra, miközben felemlegeti a legutóbbit. - Óóó, arra jó esélyünk lesz... mert hogy dolgozni fogok a nedvességeden, arra mérget vehetsz.
Mira ellenvetésére már készültem rá, hogy visszavágjak neki szavakkal, amikor picit emelte a tétet és már mást illetett a szájával. Újra megborzongtam, most már jóval erősebben, mint legutóbb. Régi emlékeket ébresztett fel a tettével... olyan emlékeket, amilyennel egyszer már zavarba hoztam. Ez pedig új tettekre késztetett.
- Most már én se akarok.
A lánnyal az ölemben oldalra kezdtem el csúszni, mintegy araszolva. Hamarosan ott voltunk az ajtó mellett, én pedig felnyúltam a húzókához. Néhány vonás után a kupé ablakát és vele az esetleges kíváncsiskodó szempárokat is eltakarta a leomló függöny. Mira ezt követően elhúzódott, ahogy belesimult az arcát simító kezembe. A hasa helyett az alsó kezem most a derekára tévedt rá, ott simítva végig őt a ruháján keresztül. A tekintete árulkodó volt, engem pedig csak tovább indított. Szóval a lány szembesülhetett vele, hogy őt is vágyakozó szemek illetik.
- Kihúzom az ágyat, oké?
Mivel sokan este utaznak haza a munkából, ezért a vonatok üléseinek aljában van egy kihúzható rekesz, amely ággyá alakítja át az ülőalkalmatosságot...

- Igen le lehet… de nem vagyok sem oldószer sem maró anyag. * Mosolyodtam el, de a következő szavai csak még jobban fel kelltették a kíváncsiságom. De aztán hamar le is lombozta mikor a nedvességem került szóba. Jelenlegi helyzetben minden jó szándékomat latba véve sem tudtam úgy érteni, ahogy azt kéne. Így bizony csak kissé kipirult arccal reagáltam a szavaira.*
- Ööö… * Oké, az, hogy reagáltam az túlzás, hisz ezt jóhiszeműen sem lehet annak venni. Hajm… úgy látszik Luke nem csak a jókedvet képes rám ragasztani, hanem a szövegét is, ami körülbelül ennyiből áll majdnem mindenre, amit mondok, vagy épp gondolok. Mikor Nicholas kijelenti, hogy most már Ő sem akar, akkor nem igazán értem, hogy mire gondol, hisz még csak egyszer futamodott meg, azt is jogosan. De ennek ellenére egy mosolyt csal az arcomra és a másik kezem is lecsúszik a nyakához, hogy kapaszkodva maradjak a helyemen, ahogy húzódzkodni kezd velem együtt az ajtó felé, hogy „éjszakát” csináljon a kabinban. Kíváncsian néztem rá, ahogy belesimultam a tenyerébe, mely bizony beterítette az arcomat. Az amit láttam, számomra rejtély volt. Ó nem, annyira azért nem voltam ártatlan – pláne, hogy ez már messze állt tőlem egy jó ideje-, hogy ne tudjam, hogy mit jelent. Hisz nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez a vágya csillogása. Tény és való, hogy már ezer meg egy éve nem néztek így rám, legalábbis nem ilyen nyíltan, pláne nem ilyen helyzetben. Arcom csak egy picit fordítottam, ahogy a keze megtalálta a derekam és bár nem vont magához, az mégis ösztönösen fordult kicsit oldalra, hogy közelebb vonja saját magát a másikhoz. Ahogy az arcom fordult, pedig az ajkaim finoman végig simítottak a tenyerén és ujjaim kissé megszorították a tarkóját. Nem, innen már nem volt megállj, éreztem és amúgy sem lett volna szép dolog, ha már az önmegtartózkodás példaképénél elértem, hogy vágyon rám, még ha nem is akartam. Na de a szavai… azok felébresztettek ebből az álomból.*
- Nem… * Pislogtam rá meglepetten, mint aki még csak azt sem tudja, hogy mi történt az imént, pedig aztán nagyon is tisztában voltam vele. De nem is kellett több ahhoz, hogy úgy pattanjak fel, mint aki épp tűzbe nyúl. ~ Tűzbe… milyen ironikus.~ Jutott eszembe, hogy Dareisos kis híján majdnem élve megsütött, ha nem higgad le. Na de akárhogy is, már a bőröndömért nyújtózkodtam…*
- Én… ööö… átöltözni… megyek…* Makogtam zavartan miközben kissé ugrálva és kipirulva próbáltam meg elérni a bőröndöm, hogy levegyem. De ezeket a vackokat olyan magasra teszik, hogy egy normálméretű ember aligha éri el, még magas sarkúban sem. A kopogásra összerezzentem, de már nyomban nyílt is az ajtó.*
- Jegyeket, bérleteket…* Szólt a mély hang én meg úgy fordultam el lesütött fejjel, mint akire épp most nyitott rá az apja miközben épp elveszik a szüzességét. Remek… azt sem tudom mikor éreztem magam ilyen kényelmetlenül utoljára.

Mira közelebb húzódott, mintegy jelezve a testével, hogy áll a folytatások elébe. Az érintése is ezekről a dolgokról árulkodott, én pedig egyre mélyebben elmerültem a pillanatban. Nem is értettem igazából, miért kérdeztem rá az ágyra. Egész nyugodtan hanyatt dönthettem volna az ülésen. Tény, hogy egyikünk se kicsi, de pont elég lett volna a hely bárminemű dologhoz. Ha meg leesünk, hát na, azért nem olyan kemény a padló se. A türelmem is fogyni kezdett, már annyira közelinek éreztem a dolgok kezdetét, hogy ösztönösen akartam elejét venni és eltüntetni azt a kevés időt is, amit a vágytól csillogó szempár ígért nekem. Már éppen simítottam volna rá a tarkójára, hogy közel húzzam magamhoz az arcát... amikor beütött a krach. Már megint az a nagy szám, eljárt, Mira pedig szó szerint elugrott tőlem. Rendben, igazából valahol örültem neki, hogy ezt megtette, mert jelezte, hogy igazából ő ezt nem akarta... hanem ugyanaz történt vele, mint velem, elragadta a hév és nem gondolkoztunk. Mégis... valahol csalódott voltam. Nagyon közel voltam hozzá megint, hogy a testem elnyomott vágyai végre oldódhatnak. Oké, én elnyomtam, de tudat alatt azért eléggé tudja piszkálni a tudatomat. Jó darabig kábán ültem a székben, ahogy igyekeztem összeszedni magam. Jópár másodperc eltelt, mire rájöttem, hogy segítenem kellene Mirának. Éppen felálltam, amikor bejött a kalauz. Ránéztem és egy pillanat alatt kijózanodtam... a méregtől. A kalauz nagydarab volt, kopasz, én is csak a válláig értem. Mégis, a felszólítása után ahogy ránéztem, olyan ijedt arcot vágott, mint ha megfenyegettem volna. Lassú, komótos mozdulatokkal előhúztam a jegyet a zsebemből, majd odaadtam neki. Gyorsan megnézte, majd miután lekezelte a jegyemet, gyorsan ki is ment, halálra vált arccal. Vártam egy kicsit, majd miután megnyugodtam a kalauz rossz időzítését követően, odaléptem a túlsó oldalra és leemeltem Mira bőröndjét, melyet leraktam a lány eredeti helyére.
- Kint leszek a folyosón.
Azzal elindultam kifele a kupéból... azért itt lényegesen könnyebben át tud öltözni, mint a mellékhelységben.

*Nem tudom, hogy mikor ment el a kalauz vagy, hogy mi történt míg nem figyeltem, hisz túlságosan elvoltam foglalva a zavarommal és azzal, hogy önostorozásba kezdtem gondolatban. Hisz tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Elvére bár áldásom adtam arra, hogy ha vágyat kell éreznem arra, hogy elfelejtsem Shepy és a sárkánya képét akkor benne vagyok. De arra már nem gondoltam, hogy ez nem csak nálam lesz így és hogy annak vannak bizonyos következményei amit egy épeszű ember nem elfojt hanem elvesz. De Én sosem voltam ép eszű, szóval még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg ki is elégíthetném azt, amit felkeltek. Ezekből a gondolataimból csak Nicholas hangja rántott vissza és kissé ijedten kaptam a tekintetem felé. Olyan érzésem volt, mintha megbántottam volna vagy legalábbis olyat tettem volna, amit nem szabad.*
- Köszönöm… * Sütöttem le a tekintetem és a bőröndömhöz lépve, magamra kaptam egy vastagabb farmert, egy pólót és előkészítettem a pulcsim meg kicseréltem a vastagkabátom, hogy már csak fel kelljen venni. Nem tartott sokáig, de a cipőm is lecseréltem egy kényelmesebb, lapos talpú csizmára és utána kihúztam az ajtót és reméltem, hogy nem ment el a másik. NA igen, ettől ijedtem meg, hogy sikeresen őt is elkergetem az ostobaságommal.*
- Kész vagyok… * Szóltam halkan és visszaültem a helyemre a bőröndöm odébb tolva, amúgy sem bírtam volna visszarakni. Lábaim felhúztam és térdem átölelve néztem ki az ablakon, de nem raktam fel a cipőm, bár tény, hogy már tisztább nem is lehetne tekintve, hogy a bőröndből vettem ki. De muszáj volt magam valamivel nyugtatni. A gondolataim felértek egy káosszal és a testi késztetéseim sem múltak el egyik pillanatról a másikra és csak makacs mód ragaszkodtak ahhoz, hogy tovább ostorozzanak. Tekintetem lehunytam és egy nagyot sóhajtva szólaltam meg kis idő múlva.*
- Nézd… sajnálom. Nem lett volna szabad, tudom. Nem tudom mi ütött belém, hogy képes voltam ilyen messzire menni. De lássuk be, hogy nem ülhetünk a hétvégén egymás tekintetét kerülve nagy zavarunkban… * Mondtam ezt úgy, hogy továbbra sem tudtam a másik szemébe nézni. Egyrészt szégyelltem magam, másrészt pontosan tudtam, hogy a vágyam az még mindig ott van és nem akartam, hogy lássa. *
- Nem mondom, hogy felejtsük el, tekintve, hogy az előző hasonló alkalmat sem tudtam. De valamit kezdeni kell vele… csak gőzöm sincs, hogy mit. * Utolsó mondatom már szinte csak suttogás volt, ahogy a fejem a térdemre fektettem még mindig kifelé bámulva és hintáztatva magam, mint egy rossz kölyök.*

Odakint kinyitottam az ablakot, majd a keretre támaszkodva kihajoltam. Egy kint álldogáló párocska erre eléggé mogorván nézett rám, mivel beengedtem egy jókora hideg levegőt is, de ki mondta, hogy ennyire kevés ruhában kéne kint álldogálniuk. Nem törődtem velük, csak hagytam, hogy lassan kiszellőzzön a fejem az előző vörös ködből és tudjak normálisan gondolkozni. A testem még mindig háborgott, követelve, hogy menjek vissza és folytassam, amit elkezdtünk, mert már nagyon éhezik. De nem, újra, még ha ezt én is bántam, de lenyomtam magamban az érzést. Mira annyira le volt fagyva, ahogy ott álldogált, valószínűleg az utolsó közös tettünk lenne, ha most csinálnék vele egy ilyen... hirtelen felindulással járó dolgot. Szóval nyugvás van. Éppen sikerült úgy ahogy lenyugodnom, mire Mira szólt, hogy végzett. Becsuktam az ablakot, majd visszamentem a kupéba... hogy aztán megint eljátsszam ugyanazt, amit odakint. Viszont itt a hőmérséklet változás nem volt annyira szembetűnő. A kupék alapból melegebbek voltak, így jól kompenzálták egymást a bejövő hideg levegővel. Viszont így is megmozgatta a levegőt és még segített pluszban a kedélyek megnyugtatására... mikre nem képes egy kis friss levegő. Szükség is volt rá, mert ahogy az ablak mellett álltam, Mira szabadkozni kezdett és hangot adott a meglátásának. Ránéztem, de ő kerülte a pillantásomat. Elhúztam a számat. Olyan gyámoltalannak tűnt már megint. Hirtelen az érett, mindenre kész nőből visszavedlett tapasztalatlan kislánnyá... és ez a nonverbális beszéd... mindennél többet mond, rágja magát. Nekem kellett kihúznom ebből. Visszasétáltam Mira mellé, lehuppantam az ülésére... majd odahúztam magamhoz és megöleltem... már ha hagyta persze, de a tervem ez volt. Ám a mondanivaló az kijött belőlem, akármilyen is a közeg.
- Nem kell bocsánatot kérned, Mira. Én éppen annyira sáros voltam benne, mint te, ezt ketten hoztuk össze. A megoldást pedig meg fogjuk találni... de ne rágd magad. Kikapcsolódni jöttünk el a városból... ha majd visszakerülünk a normális hétköznapokra, majd addig nem nyugszunk, míg meg nem találjuk a megoldást. No, mit szólsz hozzá?

//Global 7000//

*Igen, rágtam magam és ezen a hideg levegő mit sem segített amit Nicholas engedett be. Még csak annyira sem emeltem ár a tekintetem, hogy megkérjem, csukja be az ablakot. De ahogy beszélni kezdtem már Én magam sem tudom, hogy miért magyarázkodtam. Pláne ilyen hevesen. Oké, tudtam, hogy épp mit próbálok kimagyarázni, csak azt nem, hogy miért. Mikor lehuppant mellém és magához akart voni, a tekintetembe egy kis ijedség is költözött a már meglévő fények mellé. Nem tudtam, hogy meddig bírok ellenállni vagy épp mennyi kell ahhoz, hogy végleg elpattanjon bennem valami. De nem ellenkeztem, az előbbiek után ennyi már bőven belefért. Fejem a vállára fektettem és csendesen egy lemondó sóhajjal hallgattam a szavait.*
- Megoldást? Mégis mire Nicholas? Ha visszajöttünk már megyek dolgozni és aligha lesz időm napokat, éjszakákat veled tölteni így a veszélyforrás is megszűnik. De a jelenlegi helyzeten nem változtat… felébresztettük apránként a vágyam pedig baromira nem akartam. Nem tudom, hogy mikor fog elpattan vagy mi lesz az a pont, ami az utolsó csepp és már nem tudom megállni pedig most fogunk eltölteni kettesben egy hétvégét. Ez nem épp a legjobb indítás… pláne, hogyha valamivel, valamiért tényleg elpattan akkor a következmények sem egy rózsaszín, vadregényes álom lesz. Abba maradna a találkozóink, az edzések, a szórakozásaink és ráadásként még a négy fal között gubbasztott napról, napra megküzdve újra ezzel az egész nemi dologgal egyetlen alkalom miatt. Ezt Te sem akarhatod… * Már a gondolat is elég volt arra, hogy fejem megemeljem, és a szemébe nézzek. Persze ott volt benne a korábbi szégyenkezésem a tettem miatt, az azelőtt felébresztett és még mindig jelenlévő vágy, de ugyan akkor a félelem is. Nem akartam, hogy ezek a dolgok bekövetkezzenek a magammal való küzdéssel az élen. De ha már a vágynál járunk, akkor nem is sikerült sokáig a szemébe néznem anélkül, hogy ne vándorolt volna lejjebb a tekintetem… valami sokkal csábítóbb felé, miközben önkénytelen is megnyaltam az ajkaim. De azért igyekeztem minduntalan vissza emelni a szürke szemeibe… *

Nyugtatóan végigsimítottam a hátán.
- Nem, nem akarom Mira - nézek mélyen a lány szemébe. - Nem akarlak én is gazdagítani egy negatív emlékkel. Olyan ember szeretnék lenni melletted, aki mellé el tudsz bújni, ha már eleged van ebből az átokverte világból. Nem az a célom, hogy most itt helyben gerincrevágjalak és aztán mehessünk is vissza a fővárosba. Nem ezért hívtalak el... de... igen, érzem én is, hogy lassan teljesen a határon táncolunk.
Ezeket mondtam, de a testem mint ha nem akarna reagálni a parancsaimra. A vágy még mindig bennem van, de egyben féltem is Mirát. Nem akarom a saját önzőségem miatt összetörni őt, nagyon nem érdemelné meg, akárhogy is érzi másként. Mégis, a vágy még nem ment ki teljesen a fejemből és... Mira tettei kezdik újra feltornázni a dolgot, ahogy észrevehetően vizslat engem. Ez engem is arra késztet, hogy a tekintetem végig siklik időről időre a lány nyakán, letéved a mellkasára, de oda nem nagyon akarom engedni, mielőtt túlságosan is beindulának a dolgok. Most már bánom, hogy olyan sokáig éltem önmegtartóztató életmódot. Úgy éreztem, ki fogom bírni, míg kell, de úgy tűnik, rögtön a legelső megmérettetésnél el fogok bukni csúfosan.
- Akármi is lesz, nem foglak téged magadra hagyni.

*A simogatása nem épp azt a célt érte el, aminek szánta, hisz bár nem mutattam, de elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy még így is észrevegye, hogy kissé megremegtem és csak a kezem is libabőrös lett. Azért Én igyekeztem nem foglalni ezzel a reakcióval. Szavaira már nyitottam is a számat, hogy vitába száljak vele, hisz helyenként nem úgy volt, ahogy azt képzelte. Hisz ha negatívként élnem most ezt meg, ha más nem, de a vészféket meghúzva is, de itt hagytam volna. Persze nem volt jó érzés, de nem is volt rossz. De aztán csak becsuktam, most talán az igazság bátorítás lenne és a továbbiakról nem tudtam, hogy milyen érzéseket váltana ki belőlem, így az is megeshet, hogy valóban negatívakat. Így inkább csak hallgattam és bólintottam a szavaira.*
- Egy percig sem feltételeztem, hogy ezért hívtál volna. *Az, hogy a magam részéről már nagyon is közel táncolok a határhoz lényegtelen, hisz tudom, hogy nem szabad engedni neki. Még akkor sem, ha muszáj. Meg kell majd találnom a közép utat, de ez még nem most lesz. Most még el voltam azzal foglalkozva, hogy ne kalandozzon el a tekintettem folyton a másik szájára, hogy ne érezzem, vagy legalább elfojtsam az a hülye késztetést, ami csak tovább ösztönöz, hogy ne csak nézzem. Az ígérete elég hatásos módszernek bizonyult és egy nagyon halvány mosoly jelent meg az arcomon. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a combján, míg a másikkal a nyakánál átöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.*
- Köszönöm… * Suttogtam neki, miközben a puszim követően megtámasztottam a homlokom az övén még mindig rátámaszkodva, azt már észre sem vettem, hogy az kezem ujjai továbbra is lágyan cirógatják a tarkóját. Pár pillanatig csak így voltam, és ha nem történt semmi ami meggátolt volna ebbe, akkor elhúzódtam és a fejem a lábára fektettem.*
- Szerintem Én pihenek egy kicsit, ha nem zavar. * Motyogtam halkan és egy újabb sóhajt követően igyekeztem aludni egy kicsit. A kérdés csak az volt, hogy ez mennyire fog összejönni vagy mennyire fogja hagyni a másik. Hisz jelenleg még a legapróbb simogatás sem az évekkel ezelőtti nyugtató, altató hatását fejtette ki, hanem valami sokkal ösztönösebbet.*

Az idő telt és úgy tűnt, Mira már eléggé megnyugodott. Persze nem láttam bele, nem tudhattam, mi játszódik le a bonyolult lélekben. A puszija és a közelebb húzódása viszont újra rendesen megdobogtatja a szívemet. Mira nagyon közel jön, ahogyan kapaszkodik a nyakamban és megint megvan a testi kontaktus. Közel vannak a kínálkozó ajkak, én pedig keményen harcolok magammal, hogy ne hajoljak előre. Így is tűzforró levegő jön ki a számból, ahogyan küzdök. Nem szabad, jól tudom. De a kicsiny távolság annyira kínzó, hogy nem tudom elnyomni magamtól... és még a simításai is karcolgatják az akaratomat. Már majdnem megadom magam az érzésnek és hanyatt döntöm Mirát, amikor elveszi az arcát és így fel tudok lélegezni, persze csak képletesen. De a ,,veszély" nem múlik el teljesen, mert Mira engem használ párnának, fejét az ölembe hajtva.
- Pihenj csak - suttogom neki, nem tudok sokkal hangosabban beszélni.
Próbáltam megnyugtatni magam, hogy rendben van, vég van a vészhelyzetnek, de nem tudok. A szívem hevesen kalapál, az ösztöneim kapaszkodnak az utolsó szalmaszálba is, hogy cselekvésre késztessenek. Nem értem, mi van velem, korábban mindig tudtam parancsolni magamnak, az érzéseimnek. Most valahogy ez az egész nem akart működni és kiszolgáltatott voltam. Hiába harcoltam ellene, a kezem ösztönösen megindult, hogy megsimogassa a pihenő lányt, lágyan végighúzva kezét a felsőtestén.

*Mivel nem néztem Noty arcát, így nem tudtam, hogy mi zajlik le benne és a melege leheletét is arra tudtam be, hogy melege van már megint, hisz nem rég szellőztetett egy kicsit. De nem kérdeztem rá, csak begubóztam megont az ülésre, hogy a fejem a lábára tudjam fektetni. A hangja furcsa volt mikor megszólalt és összevontam a szemöldököm, miközben kicsit visszafordultam, hogy mégis mi baja van. Feszült volt, éreztem és látszott is egy kicsit rajta, amin azért nem csodálkozom, egy ilyen beszélgetés után én sem tudnék napi rendre térni azonnal, még akkor sem, ha úgy látszik, hogy igen.
Ahogy lehunytam a szemeim, hogy oké… akkor alvás még mielőtt valami végzeteset tesz valamelyikünk már a gondolataim uralták az elmém. Így, hogy már nem figyeltem a másikra, mert nem volt mire figyelnem minden kapott valami mögöttes értelmet. Valami olyat, amit nem mernék megnézni, ami röhej, tekintve, hogy nagyon ritka az, ha félek valamitől. Nos ez mégis ezek közé tartozott. Újra és újra próbáltam kiverni a fejemből a korábbi közelséget, hogy végül lenyugodjanak a kedélyeim...
Már-már majdnem sikerült, mikor megéreztem magamon Nicholas kezét. Váratlanul ért, már egyáltalán nem számítottam rá, így a reakcióm sem tudtam visszafojtani, de még csak elnyomni sem. A combján, pontosabban pedig a fejem mellett pihenő kezem ujjai a combjába mélyedtek, ahogy a testemen egy újabb remegés futott végig. Arcom kissé oldalra fordítottam, hogy a feltörő sóhajom hangját elfojtsa az így a számat takaró nadrágja. Nos, a hang nem jött ki de a meleg leheletem biztosan csiklandozta ahogy a farmeranyagán átszűrődött. Kellet pár pillanat mire már nem akar feltörni semmilyen sóhaj vagy épp kérlelés a részemről és visszatudtam fordítani a fejem.*
- Noty… ez… szeretnéd ha… * Nem tudtam megfogalmazni, amit akarok így inkább a szemébe néztem. Egyszerre akartam tudatni vele, hogy a mozdulata mit tett és megkérdezni, hogy akarja-e, hogy elfeküdjek innen vagy épp, hogy még közelebb legyek. Ah… képtelenség ezt így megkérdezni, szóval inkább vártam.*

A simításaim megtették a hátását és láttam, hogy nagyon nincs vége a dolognak, csak egy kis szünet volt és jön a második menet... ennek pedig nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Az, amit Mira tett az érintésemre, újra felkorbácsolta a kedélyeimet és az éppen helyreállt tudatomba bombaként robbant az újabb követelőzés a testemtől. Főleg az, ahogy Mira lereagálja az egészet, a forró lehelete eléri a bőrömet. Megremegek, most legszívesebben felrántottam volna magamhoz, hogy... de végül csak a simogatásom folytatódott, miközben Mira próbálta feldolgozni a történéseket. Fogalmam sincs már igazából, mit akarunk. Mindkettőnk tudata harcol az élmény ellen, de a testünk makacsul ragaszkodik mindenhez. Sosem tapasztaltam még ilyet... de azt igen, hogy szépen lassan az akaratunk így meg fogja adni magát. El akartam lökni magamtól a lány... hogy szabaduljon a kontaktustól és ne is érjünk egymáshoz, míg meg nem érkezünk... de nem, nem került rá sor, hiába volt meg bennem a késztetést. Helyette végighúztam az egyik ujjamat a lány gerince mentén.
- Mira... én... - nem tudtam befejezni a mondanivalómat.
Lenéztem a lány szemébe és nem tudtam neki mondani, hogy menjen el. Már én is azt akartam, hogy ott maradjon velem és ne menjen el, a tekintetem is ezt sugallta felé. A kezem pedig nem állt meg, már a másik is simogatta... az arcát... a nyakát...

*Minden reményem szertefoszlott ahogy nem csak egy simogatás volt, hanem a reakcióm ellenére még tovább folytatta. Talán, még ha Luke módjára is, de talán el kellett volna makognom a kérdésem és azt, amit kiváltott. Nem tudtam, hogy direkt csinálja vagy, csak azért mert nem érti, hogy mit vált ki. Még az utóbbiban is reménykedtem, pedig már Nicho sem volt kölyök, hogy ne vegye észre, vagy ne legyen tisztában vele. Ahogy az ujja végig simított a gerincemen, szemeimet lehunytam egy pillanatra, míg visszafojtottam, hogy megtörténjen az ami az imént is. A hangjára kinyitottam a szemem és vártam a folytatást, de nem az jött amire számítottam. A szemei és a tettei sem, de talán az utóbbi volt az, amitől már megint úgy éreztem magam, hogy lassan már annyira ég a testem, hogy a vonat padlóját is képes lenne kiolvasztani. Ahogy a keze a nyakamhoz került már megint felsóhajtottam, de a tekintetem már nem fordítottam el egy percre sem. Még akkor sem, mikor ismét megtámaszkodtam a lábán és lassan feltoltam magam. A célom az volt, hogy felüljek és visszahúzódjak a sarokba, ahol a hideg üvegnek támasztva a fejem lehűlhetek. De a mozdulat félúton megakadt és csak néztem a szemét. Talán még magamnak sem ismertem be, de nem akartam lehűlni, nem akartam elmenni. Fejem kissé oldalra billentettem, hogy az arcomat és nyakamat simogató keze kényelmesen elférjen.*
- Nem… De… Talán… Jobb lenne… * Na igen, négy különböző mondatnak az első szavai. Nem szabad, de akarom. Talán egy próbát megérne. Jobb lenne, ha visszamennék a helyemre. Érthetetlen ellentétek és még csak ki sem tudtam mondani, mert nem tudtam, hogy mit akarok valójában. Nem, ehhez én már gyenge voltam. Túlságosan is olyan, akiket megvetettem és még is… én magam is ilyen lettem, ahogy ilyen közelkerültem hozzá. Elhúzódni nem akartam, de befejezni sem azt, amiért megrekedtem. Talán csak bátorságom nem volt hozzá, talán csak féltem de lehet, hogy nem is akartam igazán.*

Tovább élesedett a helyzet én pedig nem tudtam, örüljek-e neki vagy ne. A testem persze örült, elvégre egyre közelebb került az általa várt közelséget és ami vele jár... de a tudatom ez messze nem így volt. Nem, én nem azért hívtam el Mirát, hogy engedjünk a testiségnek és ki se szálljunk az ágyból. Nem, én csak szerettem volna neki pár kellemes napot szerezni, mielőtt újra munkába megy. Úgy tűnik, nem gondolta így a teljes lényem. A etstem most már megelégelte az állandó elnyomást és nagyon kegyetlenül vissza akart vágni. Igen ám, csak hát itt én voltam az úr és lassan elkezdtem összegyűjteni az erőmet, hogy le tudjam nyomni a vágyat magamban. Ez viszont időbe telt, a test pedig egy utolsó próbálkozásra szánta el magát, hogy megmásítsa a szándékaimat. Egyik kezem Mira derekára tévedt, bevonva őt teljesen az ölembe és amint ott volt, az arcom megindult előre, hogy megcsókolja a kívánatos ajkakat. Az utolsó tett viszont ellenállásba ütközött. Nem akartam megcsókolni a lányt és csak az utolsó pillanatban tudtam kitérni. Igen, határozottan kezdtem összeszedni magam.
- Mindjárt... mindjárt...
Azt akartam, mondani, hogy mindjárt vége ennek az őrületnek, kiszabadítom magunkat ebből az egészből. Ah, hol van ilyenkor a fejfájás, amikor jól jönne és le tudna állítani. Sehol persze, jellemző. Ám csapdába kerültem. Mira ajkát ugyan direkt, de elvétettem... igen ám, de ott volt a nyaka, ami új célponttá lépett elő és ezt már nem tudtam megállítani, ahogy belecsókoltam a nyakába.

*Ebben a megrekedt állapotban néztem a másikat és döntés ide vagy oda, de bizony nem tudtam dönteni. De az azért elég beszédes lehetett, hogy bár nem mozdultam, de nem is ellenkeztem mikor a másik az ölébe vont. Ismét ott voltam, a különbség csak annyi, hogy most Ő akarta és nem önként találtam meg a helyem, ott ahol igazából semmi keresnivalóm sem volt.
Ahogy közeledett, az egyébként is apró távolságot leküzdve kissé mintha még a lélegzetem is megakadt volna és most egy mora körülbelül fél mérföldről is meghallotta volna, ahogy a pulzusom megemelkedett és ezáltal természetesen a szívritmusom is kissé hevesebb lett, mint addig, míg a csalódás nem vette át a helyét, ami persze lejjebb gyűrte a kedélyállapotom és egy nagyot nyelve hallgattam elakadt mondandóját. Hát, ez egy hidegzuhanynak is beért sőt… talán még hatásosabb is volt. Tekintve, hogy nem mostanában voltam ilyen, ilyen állapotban és úgy, hogy viszonylag még az eszemnél is voltam. De még mielőtt bármit reagálhattam volna már bele is csókolt a nyakamba, amire összerezzentem, de a korábbi hidegzuhanynak „köszönhetően” nem volt rám különösebb hatással.
Ahogy elhúzódtam kissé – hisz fel nem álltam - Tőle már le is kevertem neki egyet. Szemeimben szikrázott a csalódottság és a harag egy furcsa keveréke. Ám erről mi sem árulkodhatott jobban, minthogy nőként ütöttem meg. Notynak tudnia kellett már, hogy nem épp vagyok nőies, ha ütni kell. Most mégis csak tenyérrel kapott bár azt sem tudom, hogy mikor ütöttem így utoljára. Ez árulkodott arról, hogy nem a tette miatt kapta, hanem csak egy sértett nőtől. Persze csak akkor kellett ebből olvasnia, ha a szemeimből nem sikerült és az utána lévő szavaimból.*
- Ne merészelj játszani velem Nicholas McNeal! Az elsőt megértettem és talán még meg is köszöntem, de ezt mivel magyarázod? * Kérdeztem szikrázó és leplezetlen undorral a hangomban. Nem, nem szerettem, ha játszanak velem. Ilyen szinten nem, pláne nem akkor mikor ennyire meggyengítnek. Ettől még Zack is jobb volt, pedig Ő aztán nem vetette véka alá a szándékait, sőőőt… át is lépte a határaimat. S szívesebben álltam volna Josh játékával szemben, vagy épp játszottam volna Rick féle legyünk barátok küldetést. De ez… ez már… sok volt. S ha csak nem lett pipa akár a hangsúlyom miatt vagy nem tett valamit ellene, ha más nem a szemeimből tükröződő érzelmi káosz miatt, akkor most felálltam és leültem vele szembe. Ó nem, nem mentem ki… érdekelt. Kimenni ráérek utána is.*
- Mivel Nicholas? Az elsőnél a dühöm volt az okod és, hogy nem akarsz olyat tenni, amit esetleg megbánnánk… ez… ez… * Tártam szét a kezem, hogy ez az egész teljesen más volt. Itt nyoma sem volt, sem haragnak, sem gyűlöletnek. Én akartam és nem más, még akkor is ha nem voltam benne biztos. S nem, közel sem azt, hogy megfektessen azért ilyen messzire nem mentem volna. Felpiszkál, eléri, hogy akarjam, aztán meg kitér, hogy utána mégis megcsókolja a nyakam. Ez nem más mint játék… egy mocskos játék. Az Én szememben mindenképp. Hisz itt már nem a szavakkal játszott, ahogy eddig is, hanem azzal, hogy éreztem, hogy képes voltam még én is nőnek érezni magam. Talán eddig… *