Ivóhelyiség

Asztalok, székek, pult, semmi extra.

A múltkoriból okulva most inkább egy másik helyre jöttem. Elegem volt a királynőkből és hasonlókból. Jobb nekem a nyugalom, meg a háborítatlan ivás.
A negyedik vodkámnál tartottam, de még nem éreztem a hatását. Körülöttem csempészek, és gondolom,kalózok sürögtek-forogtak. Valaki el akart adni nekem egy tűvetőt, de elhajtottam. Nem volt kedvem ma a társasághoz. Csak ittam.
Egyszer valaki megütött valaki mást, de nem lett tömegverekedés. Kár. Talán egy jó kis bunyó enyhített volna valamit ezen a rohadt ürességérzeten... De ha nem, hát nem. Én nem fogom keresni a bajt...

A Mars, a Mars, már megint a Mars. Két nappal ezelőtt voltunk itt. Most biztos csak azért jöttünk ide, mert itt felejtettünk valamit. Nekem persze semmit se mondtak. Sőt, hogy őszinte legyek, most nem is szabadna itt lennem. Megkértek, hogy maradjak az ülőgumóimon az űrhajónkban és várjam meg, amíg visszajönnek. Azt se mondták meg, hogy enni mentek-e, vagy fél napon át ellesznek, de én azért dekkoljak a hajón... hát persze! Szartam az egészre és mivel jócskán lebecsül engem mindenki, azt sem gondolták volna, hogy tudom, melyik gombbal nyílik a gép ajtaja. Pedig de bizony, hogy tudtam! És ma olyan szerencsém volt, hogy még a porontyok is csöndben maradtak és elbújtak valahova. Szeretem, amikor kivételesen összejátszanak velem!
Amint kiszúrtam séta közben ezt az ivoldát itt, lendületből be is vágódtam az ajtón. Máris rosszabbul lettem, az egyik poronty pedig rá is zendített. Menjek ki innen, ha itt maradok megdöglök... ilyesmiket suttogott a fülembe, de én erősen megráztam a fejem és csak azért is beljebb mentem. Mintha mindenki engem nézett volna és ez viszont tényleg zavart már. Megálltam a helyiség kellős közepén és a fülem kezdtem túrni a kisujjammal. A másik kezemet pedig a kabátom zsebébe süllyesztettem. Kikapartam belőle pár biztosítótűt és néhány érmét, majd odaszédelegtem a pulthoz. Többször is hátranéztem, mert rossz érzéseim voltak, de azért leadtam a rendelésem.
- Egy... egy narancslé, az lesz. Nem. Inkább ásványvíz. Nem, mégiscsak narancslé. De ne legyen túl szőrös! - parancsoltam rá a csaposra.
'-Szőrös...? - kérdezett vissza hitetlenkedve és majdnem el is röhögte magát ott helyben.
- Igen!! - vertem egyet a pultra, az odaszórt érmék mind megugrottak egyet.
'- Nyugodtság van ember! - próbált csitítani. A csaposok mind azt hiszik, ők itt az istenek, na majd meglátjuk ki nyugtat meg kit! Azzal előrántottam a másik zsebemből a pillangókésem és egy ügyes kézmozdulattal kinyitottam azt, majd a pulton nyugvó kezét vettem célba vele. De jól mellétaláltam, vagy három centire a tenyerétől fúródott a penge a pultba. Jó erőben lehettem, mert nem nagyon akart kijönni onnan, végül két kézzel kellett kirántanom. Tetszett, hogy anélkül vágtam össze a kezem, hogy akartam volna. Röhögve néztem a vérző tenyerembe és le sem tojtam a csapos hangos panaszkodását.

Valami hülye balhézni kezdett pont mellettem. Le se szartam volna, mert épp elszivárgóban volt a harci kedvem, de akkor olyat tett, ami nekem nem igazán tetszett. Rátámadt a pultosra. Kérdem én, mi a fenének? Elvégre ő adja a piát. Rossz ember nemigen lehet. Ha meg mégis, kit érdekel? Civilben felőlem csinál, amit akar. Itt ő adja a piát.
Odafordultam, láttam, hogy egy szökött fegyencnek kinéző ipse épp egy véres kést próbál kirángatni a pultból. Végül összejött neki. A hülyéje... A késen a saját vére volt.
- Mi a fene bajod van neked, ember? -förmedtem rá - Minek kell balhézni?

Csak néztem, ahogy a vérem kövér vércseppekké áll össze a tenyeremben. Amikor már egy kisebb tavacska gyűlt össze, lapjára fordítottam a kezem és az egész a földre folyt. Elgondolkodva néztem ezt az eseményt. Majd eszembe jutott a másik kezem is, amiben a kés volt. Alaposan megnéztem a pengén lévő vérfoltokat is. Talán még percekig ezzel lettem volna elfoglalva, ha nem szól hozzám egy újabb idegen. Vetettem rá egy gyors pillantást, majd visszanéztem a kezeimre. Nem tudtam, mit mondjak a kérdésére. A csapos is hápogott tovább és mintha egyre többen beszéltek volna körülöttem... rólam. A porontyok teljesen összezavartak, az egyik azt ismételgette a bal fülebe, hogy menjek ki, a jobba meg azt az utasítást kaptam, hogy maradjak. Egy harmadik szerint pedig meg kell, hogy védjem őket... minket. ~Megvédeni? Az vajon a kimenetelt vagy az itt maradást jelenti inkább?~
- Én csak inni akartam. - szóltam egészen halkan. Gondolatban még mindig döntésképtelen voltam, mintha valakik szándékosan lefagyasztották volna az agyam, hogy ne tudjak lépni! Félig tátva maradt szájjal meredtem az imént hozzám szóló alakra. Egy idő után olyan érzésem támadt, hogy ezt már jó ideje csinálhattam, de hogy meddig... nem tudtam. A tekintetembe aztán újra értelem költözött, amikor arra lettem figyelmeztetve a porontyok által, hogy ez az ember veszélyes lehet. Hátrálni kezdtem, vissza a pult felé, majd neki is ütköztem háttal. A kést bizonytalanul magam elé tartottam, hátha nekem akarna jönni. Nem bírtam igazán a szemébe nézni, csak egy-egy pillanatra, de ahányszor csak lehetett, próbáltam farkasszemet nézni vele néhány pillanatig.
- Hagyjon engem békén! - utasítottam valamivel határozottabb hangon és kész voltam bármelyik pillanatban döfni is, ha kell! - Én csak inni akartam! - ezt már határozottan kiabáltam, hogy mindenki jól hallja!

A férfi felém fordult. Volt valami a tekintetében... Vagy pont, hogy nem volt semmi? Egyszer az egyik, másszor a másik. Előbb őrületet láttam, zavart félelmet, aztán olyan ürességet, mint a holtaknál. Zavart, hogy így néz rám. Kényelmetlenül érzetem magam tőle, mintha valóban egy halottal néznék farkasszemet. De aztán a pillantása újra megtelt élettel, és bár azt hittem, úgy lesz, de ez sem hozott megkönnyebbülést. Most harcolni akart, vagy az is lehet, hogy harctól félt. Mindenesetre a kés hegye felé mutatott. Óvatosan, lassan felálltam. Vannak olyanok, akiknek egy ilyen bökő a bordái közé meg sem kottyan. Én nem ilyen vagyok.
- Hé, ember - kezdtem csitítóan - Ne pörögj be. Ha inni akarsz, hát igyál. A vendégem vagy. Csak tedd el a kést, oké? Senki sem akar bántani, és az sem lenne jó, ha bárki megsérülne, nem igaz?

Rosszul éreztem magam itt. Mintha mindenki szeme úgy fordult volna felém, mint sok-sok lándzsa. Néha össze is rezzentem, mert tényleg úgy éreztem, mintha most dobták volna a húsomba az összeset. A kezem remegni kezdett és alig tudtam már meggyőzően tartani azt az átkozott kést! Az idegen meg akart hívni, de én máris előreláttam, mire megy ki az egész. Valami titkos kézjellel vagy pillantással jelez a csaposnak, hogy szórjon az italomba valamit, amitől megdöglök, vagy minimum elalszom. Megkockáztassam mindezt...? A porontyok szerint is veszélyes ez az alak. Jaj nekem...
A véres kezemmel reflexből a fejemhez kaptam. Nem csak mert hasogatni kezdett benne szegény agyam, hanem mert nem igazán tudtam dönteni. De a percek múltak és én még mindig itt voltam. És közben semmi nem történt, csak néztük egymást a férfival...
- Jó. - feleltem végül és összecsuktam a késem, majd a zsebembe süllyesztettem, de a kezem nem vettem ki onnan. Végül úgy döntöttem, hogy szemem nekem is van, majd figyelem, mit csinál a csapos. A kezem pedig készenlétben tartom a kés fölött - Csak egy narancslevet kérek. - kértem megint halkan és megköszörültem a torkom, ami már határozottan száraz volt, mint egy marsi sivatag. A többi kalóznak eszébe nem jutna, hogy néha én is meg szoktam szomjazni. Bunkó parasztok!

Úgy tűnt, a férfi végre lenyugszik. Amikor eltette a kését, megnyugodtam kissé. Aztán tudatosult bennem, hogy most meg nekem kell innom ezzel a félnótással. Mostantól az én felelősségem. Fene essen bele! Én már soha nem rúghatok be békésen?
Elnéztem a fickót. Véres volt a keze, és a fejét is összekente vele. Idióta... Ráadásul narancsot kér. De tisztán. Semmi vodka bele, vagy ilyesmi. Az ember nem ezt várná egy késsel hadonászó nehézfiútól...
- Miért nem iszol valami keményebbet? Fizetek egy sört, vagy valamit. Pont olyannak tűnsz nekem, mint akire ráfér egy kis lazítás.
De azért nem rendeltem neki önkényesen. Annyit az egész nem ért, hogy ezért megint kiboruljon. Majd eldönti, mit akar.

Egyik pillanatról a másikra ingerült kezdtem lenni. Már olyan régóta szeretnék egy rohadt narancslevet inni és azt hittem, ezt a szándékomat más is megérti. De nem! Miért nem jó neki a narancslé? Miért jobb neki, ha alkoholt iszom? Ezt semennyire nem értettem már!
- Nem ihatok alkoholt. Ma nem. - szögeztem le a dolgokat és egyre inkább úgy kezdtem viselkedni, mint aki egyetlen perccel tovább sem bírja ki, ha nem öntheti magába azt a kurva gyümölcslevet!
- Én csak egy narancslevet AKAROK inni! - váltottam át megint hangosba, mert féltem, hogy nem voltam elég határozott és megint megkérdezi, miért pont a rohadt narancslé... Hirtelen magam elé vettem a vérző tenyerem és megint megnéztem a sebem. - Egy narancslevet... csak egy narancslevet... - ismételgettem, magam sem tudtam már, hogy hányszor és hanyadjára.
~Innod kell te szerencsétlen! Különben kiszáradsz! És akkor mi lesz velünk? Gondolj néha ránk is, ne csak magadra!~ nyivákolt mind az összes egyszerre. A panaszos hangjuktól kivert már a víz és egészen kétségbeesetten néztem fel a tenyeremből az idegen férfira.
- Innom kell MOST, különben bajom lesz! És a petéknek is... és annak nem örülnének... egyik sem örülne... akkor megjárnám... Úgyhogy innom kell!!! - kezdtem hadarni, a végén meg nem bírtam már ki, hogy ne kiabáljak megint. Most már határozottan úgy éreztem, hogy tényleg már csak néhány perc és valami nagyon nagy baj lesz...

Szavaira, hogy ma nem ihat alkoholt, csak vállat vontam. Nekem aztán mindegy... De megint kezdte nagyon belelovalni magát. Túlzottan is, sőt, a végén már kiabált. Erre én is felemeltem a hangon. A mai napra már bőven elég volt a dilinyósokból. Felé fordultam.
- Nyugi már, haver - mordultam rá - Megkapod a kibaszott narancslevedet, csak fogd be a szádat! Az agyadban, ott vannak peték... Jézusom...
Intettem a csaposnak, az meg gyorsan kitöltött neki egy narancslevet. Kérdőn pillantott rám, és tétova mozdulatot tett a vodka felé. Megráztam a fejem. Kapja csak a srác meg a narancsát, ne variáljunk, még a végén megint elkezd a késével hadonászni...
Azért jöttem ide, hogy nyugodtan berúghassak. Pont, mint abba a másik krimóba. De ot meg a rohadt morák nem hagytak inni... Itt meg ez a félkegyelmű. Miért kell a holdkórosoknak folyton oda járniuk, ahol én is vagyok?

Mindkét kezem ökölbe szorult, szinte már görcs szerűen, amíg vártam, hogy a dolgok előrehaladjanak. Úgy éreztem, az agyamat befagyasztották és képtelennek éreztem magamat arra, hogy kérjek magamnak egy pohár üdítőt. Most már nem ment, mert megzavartak... De az idegen végre nem akadékoskodott. Pedig a jobb zsebemben, az ujjaim közt megint ott tartottam a kést...
- Kösz. - vettem el végül a narancslevet a sérült kezemmel és egyéb kommentár nélkül fenékig kiittam a löttyöt a pohárból. Olyan pokoli gyorsan ittam, hogy az államon is végigcsorgott a lé, nem csak a nyelőcsövemben... de mit sem foglalkoztam vele. Közben a fejemben ott visszhangoztak a férfi utolsó szavai. Az agyamról meg a petékről. Nem szerettem, ha tréfálkoznak ezzel. És magyarázkodni is utáltam már! De akkor sem ment ki a fejemből. A fejemből...
~Ez az ember veszélyes. Még mindig veszélyes! Minden hülye tud venni neked egy pohár üdítőt... Csak nem hiszed, hogy kedvességből tette? Nem is érdekled!~ szaladtak át szavak a fejemen és a tekintetemben megmozdult valami. Most már egészen máshogy néztem a férfira, aki bár tényleg meghívott, de számára eltaposni való kis senkiházi lehettem.
~Én majd segítek neked! Csak kövess majd!~ suttogott a bal fülembe az egyikőjük. És bár még mindig a férfira meredtem, de a szemem sarkából már láttam, hogy ott áll mögötte. Nem csinált semmit, csak állt. Valamiféle reményt éreztem magamban. Egyedül gyenge vagyok, csak egy sovány, beteg és gyenge test. De talán ketten már elbírunk vele...
Hirtelen a földre ejtettem az üres poharat, olyan álmatagon, mintha véletlenül történt volna csak. Másik kezemmel pedig egy gyors mozdulattal előrántottam a kést és megpróbáltam jól az idegen nyakához szorítani.
- Ne merj velem többé így beszélni... soha többé... most pedig KIFELÉ! - halk, de baljóslatúan hangzó szavaim a végére megint ordításba csaptak át, kezem pedig kivételesen nem remegett egy cseppet sem. Egészen úgy éreztem, most jött el az én időm! Példát kell statuálnom ővele mindenki előtt! Kasper Solarz nem egy utolsó idióta, akibe mindenki belerúghat!!

Azt hittem, végre nyugodtan ihatok. A fickó is elvette a narancsot, és villámgyorsan felhajtotta. Hát, tényleg szomjas volt. De én is az vagyok, szóval békén lehet végre hagyni.
Össze se rezzentem, amikor a pasi elejtette a poharát. ez már legyen az ő gondja. Én fizettem az üdítőjét, de a poharat aztán ki nem fizetem helyette...
Valami hideget éreztem a torkomnál. Nem estem pánikba. volt már ilyen. Vajon ez a barom tényleg elnyisszantaná a torkom? Talán. Az se nagyobb gáz, mint ami most van.
- Vidd innen ezt a szart, de gyorsan. Nem mondom még egyszer. Nem akarlak bántani.
A műkezem felőli oldalon állt. Nem tud olyan gyorsan vágni, ahogy ellökném, lehetőleg át a falon. Vagy mégis? Nos, lehet, hogy kiderül.

Az eltökéltségem még mindig tartott. Most igazán erősnek éreztem magam és tudtam, ha ezt elkezdem, végig is kell csinálnom! Szinte végig a szemébe néztem, csak néhány pillanatra néztem el mögé. Nem akar bántani... persze, eredetileg senki sem akar senkit bántani, mégis megteszi! Még hány és hány ilyen alak lehet, mint ez itt! Soha nem azt mondják, amit gondolnak... itt ez a sok fej, benne mindenféle gondolattal, de ami a szájukon kijön, az egészen más. Ez már szinte bűnös!
- Azt mondtam kifelé! Ki a kocsma elé! - azt akartam, hogy még több ember lásson minket. Akár az egész utca. Ha tényleg annyira nem akar bántani, akkor meg majd szépen engedelmeskedni fog! Közben megint a háta mögé néztem és láttam, hogy az engem segítő poronty egy villanásnyi idő alatt az ajtó mellé keveredett. Jó érzésekkel és határozottsággal töltött el a gondolat, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk.
- Ma senki nem rúghat belém többet, érted?! Ma már nem! - kiabáltam tovább. A félelem is felütötte a fejét bennem, bármennyire is nem hittem az előbb, hogy így is érezhetek még ma. De valamiért féltem... valamitől. És határozottan éreztem, hogy egyre nehezebben tudok a férfira, a késre, és az összes többi mindenre figyelni.

Továbbra is nyugodt maradtam. Ha pánikolok, akkor ez a futóbolond is még idegesebb lesz, és akkor aztán egy lyukas garast se fog érni az életem. Nem mintha amúgy sokkal többre tartanám, de már egészen megszoktam. Épp ezért maradt higgadt a hangom is, amikor megszólaltam.
- Kimegyek veled a kocsma elé, ha ezt akarod. Mondtam, hogy nem akarlak bántani. Nem ismerlek, és őszintén szólva, rohadtul nem is érdekelsz. Csak le akarom végre inni magam. Szóval most jól figyelj. Te elteszed a kést, és akkor én oda megyek veled, ahová csak akarod. Nem lesz bunyó, nem lesz veszekedés, és még egy második narancsot is kaphatsz. Csak tedd el azt a rohadt kést, oké? Semmi szükség rá, ha felnőtt férfiak beszélgetnek.
Ennyire tellett tőlem. Attól függően, mennyire csavarodott már be a tag, még akár működhet is.

Egyik pillanatban még örültem, amikor elkezdte a mondatot, aztán haragot kezdtem érezni. Mit haragot, gyűlöletet! Meg bizonytalanságot... de a poronty még mindig ott állt az ajtóban és ezt jelnek vettem. Utasításnak, hogy igenis menjek ki, de akkor mi legyen a késsel? Azt senki nem mondja meg nekem, hogy jó-e, ha ott tartom a nyakánál, vagy mindehhez talán nem is kell... nem tudtam dönteni. Az emberek mindig sokkal engedelmesebbek lesznek, ha fegyvert nyomnak a testükhöz és amikor elrakják azt, már azt hiszik, minden veszély el is múlt. Én meg nem akarom, hogy ez a férfi itt erősebbnek higgye magát!
- Te nem értesz engem... Te azt hiszed jobb vagy nálam és én csak egy kis izé vagyok, akit mindenki leköphet! Ezért meg kell, hogy leckéztesselek! Érted?! - tébolyultan nevettem egyet-kettőt és elképzeltem azt a mozdulatot, hogy itt, mindenki szeme láttára elvágom a torkát. Akkor biztos az egész kocsma rettegné a nevem! Vajon jó dolog lenne híres embernek lenni...?
- Gyere vissza!! - kiabáltam az ajtóban álló űrporontynak, de az már ott sem volt. Vajon most mellettem áll? A kést továbbra sem vettem el, de már kezdett zavarni, hogy így elhúzom ezt a francos gégemetszést! - Valamit igazán mondhatnál, hogy hogyan is kéne ezt... tehát hogyan is... - motyogtam magam elé alig érthetően és egy pár pillanatra teljesen elmerültem a gondolataimban...

Az az érzésem támad, hogy annak ellenére, hogy viszonylag ügyesen forgatja azt a kést, még nem sok éles helyzetben használta. Ez nem feltétlen jelent jót. Egy tapasztalatlan fickó könnyebben követ el hülyeséget, például könnyebben vág nekem egy második vigyort...
A fickó összezavarodott. Valakivel kiabált, akit vagy csak ő látott, vagy talán még ő sem. Na remek. Ez tényleg dilinyós... Úgy döntöttem, nem várok tovább. Ez a helyzet már így is kezdett nevetségessé válni...
A robotkarom szemmel alig látható sebességgel mozdult. A kés eltűnt a torkomtól, ahogy a fickó is mellőlem. Gyomron találtam, és ő két bárszéklet elsodorva odébb repült. Felálltam. Amikor évekkel ezelőtt elvesztettem a karom, tragédiaként éltem meg, de azóta rengetegszer megmentette az életem. Emberi végtag nem lett volna képes arra, amit most csináltam.
- Én szóltam, haver - mondtam a dilinyósnak - Kimentem volna, ha elteszed a kést.

A kabár meg a szakadt, agyonhordott pulóver alatt úgy kezdtem izzadni, mint akit egy kukás zacskóba csomagoltak. Talán emiatt, de lehet, hogy egészen más miatt, de úgy éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm. Amióta ennyire sovány vagyok - jó pár éve - pillanatok alatt elillan belőlem az erő. Pedig igazán nem sok mindent csináltam ma, amit fárasztónak lehetne nevezni. De talán a koncentráció... igen, azt hiszem túl sokat koncentráltam az elmúlt percekben. Úgyhogy nem is emlékszem már arra, hogy épp hol járt az eszem, amikor egyszer csak kaptam egy irdatlan nagy gyomrost a férfitól. Aléltan terültem el a padlón és jól odacsesztem neki a koponyám. Felnyögtem és a fejemhez kaptam. Meglepő módon a másik kezem még mindig görcsösen fogta a kést. Ezen vígan heherészni kezdtem, de csak alig hallhatóan, mert a szusz még mindig belém volt szorulva. Aztán nagy sokára, miután nagyjából összeszedtem a gondolataim, hogy hova tovább, felkászálódtam a földről. Megkapaszkodtam az egyik székben és újra nevetgélni kezdtem.
~Hát ez jó hervatag próbálkozás volt a részemről... De ne félj kicsi emberke, nem vagyok én ennyire gyenge!~
Aztán vetkőzni kezdtem, mert most már tényleg úgy éreztem, hogy emiatt a rohadt izzadás miatt terelődött el a figyelmem! Levettem a kabátom és a pulóverem, alatta már nem volt semmi a felsőtestemen. Csak sok ezernyi heg és néhány frissebb vágás a mellkasom közepén, meg a felkaromon. A csontjaim szinte mindenhol kilátszottak a testemen. Minden bordám tisztán látszott a bőr alatt és tudtam, hogy a csigolyáimmal, meg a többi csontommal is hasonló a helyzet. De én szerettem sovány lenni. Eleinte nem volt tudatos az egész, hogy így lefogyjak, de pár éve rájöttem, hogy sokkal jobban nézek ki, ha kilátszanak a csontjaim. A csontos test szép... én ha tehetném, az összes dagadt embert összeszedném, beraknám egy helyiségbe őket és hónapokig éheztetném őket, hogy a végén ők is így nézzenek ki!
- Így már jobb! - szólaltam meg hosszas szünet után és határozottan jókedvű lettem. Szerettem volna egy újabb próbálkozásért kopogtatni a férfi ajtaján, de most fel akartam hergelni magam. A porontyok is nagyon örültek neki, hogy nekivetkőztem. Sejtelmes mosoly ült ki az arcomra, miközben a kezemben tartott késsel ejtettem néhány vágást a hasfalamon. A frissen kicsorduló vért azonnal szétkentem a hasamon, majd fel, egészen a mellkasomig. Mindezt olyan élvezettel csináltam, mint aki épp egy nőben van benne. Jókedvűen nevettem egyet és újra megindultam a férfi felé. Mindkét kezem vérben úszott, a jobbomban pedig ott volt a kés is, szintén teljesen véresen. A gyomrom ugyan fájt még, de nem sokat törődtem vele.
- Na, akarsz kóstolni egy kis mérgező vért? - vigyorogtam, de magam sem voltam biztos benne, hogy, a vérem mérgező lehet-e a petéktől. Talán igen, talán nem. Majd most meglátjuk!

Nem akartam igazán bántani, így amikor beverte a fejét, elfintorodtam. Na remek, ha betörik a koponyája, még azt is rám verik. Pont ahhoz volt kedvem, hogy a volt kollégákkal húzódzkodjak egy ilyen félnótás miatt...
De végül felkelt. Ennek valamennyire azért örültem. Persze még jobb lett volna, ha a kést elhagyja valahol repülés közben, de így sem rossz. Aztán viszont vetkőzni kezdett. Borzadva néztem a felsőtestét. Rémes volt. És ahogy néztem, ezeket a vágásokat mind magának csinálta. Legalábbis abból ítélve, hogy megint nekiállt...
Elgondolkodtam, vajon lehet-e mérgező vérű mora a pasi? Elvégre sosem lehet tudni. Aztán rájöttem, hogy nem... Amelyik már olyan öreg, hogy a vére mérgező legyen, az nem lehet ilyen sebhelyes. Begyógyul. Akkor meg miket beszél ez itt? Bár... Nem csak egy morának lehet mérgező a vére, nem igaz? Sosem lehet tudni, mik adódhatnak... Akár még chipbeültetéssel is elérhet ilyesmit, ha erre vágyik.
Előhúztam a plazmavetőmet és kábító fokozatra állítottam.
- Nézd, haver, én nem akarok balhét. De ha leteszed a kést, szívesen elviszlek a kórházba. Azt hiszem, rád fér.

Szinte euforikus lett a hangulatom, miután újra magamnak eshettem. Ez kicsit mindig segít. Mint amikor más kifújja z orrát, vagy kiokádja a romlott ételt: nem biztos, hogy közben kellemes, de utána mindenképpen jobb lesz. Ilyenkor csak egy baj van, hogy nehezen hagyom abba a nyiszálást, mert ha egyszer elkezdem... de most itt ez a tag, meg egy halom másik, akik most úgy bámulnak engem, mint egy Mária jelenést. Kezemben még mindig ott volt a kés, amire időnként bizalommal teli pillantásokat vetettem. Kis vacak kacat, ma már csak röhögnek rajta az emberek, de azért még mindig el lehet nyiszálni vele az ütőereket!
Aztán hirtelen megtorpantam és nem túl kedvesen kezdtem el az idegenre nézni. Meg a hirtelenjében előkapott fegyverére...
- Háh! - hisztérikus hangon kiáltottam fel, miközben rámutattam a plazmavetőre. - Szóval lelőnél, mi?! Én itt neked megyek egy szaros késsel, te meg előkapod ezt?! - hadonásztam felé most már a késemmel is. - Rohadtul fair, mondhatom rohadtul! - kibukottságom egy fokkal sem lankadt lejjebb. Nehéz volt kitalálni, hogy hova tovább, mert a porontyok is elbizonytalanodtak. Teljesen ellentétes utasításokat adtak nekem, amitől aztán kezdett minden összezavarodni bennem. Néhány pillanatig félig megmerevedve álltam és bámultam magam elé, majd újra úgy éreztem, hogy magamnál vagyok. Közben össze is ült a "tanács" és meghozták a döntést: adjam meg magam.
- De... de miért?! - kérdeztem vissza hebegve és jól megnéztem a saját késem. Majdnem elsírtam magam, de aztán valamiért mégsem. Lenyalogattam a saját vérem a fegyverről, összecsuktam és a nadrágzsebembe csúsztattam. Minden mozdulatom bizonytalan volt. Csak abban bíztam, hogy ők tudják, mit csinálnak, ha már én nem. Végül feltettem a vérben úszó kezeim, mintha csak egy fakabátnak engedelmeskednék.
- De csak ha normális kórházba viszel! - vált a hangom megint határozottá. Nem akartam, hogy felnyomjon egy diliházba. Még egyszer nem viselném el! Nem nem és ezerszer is nem!!! A sima kórház viszont oké. Még azt sem bánom, ha foglalkoznak velem és ellátják a sebeim. Holnap úgyis felvágom megint az összeset.

Kényelmesen nyújtóztattam ki fáradt lábaimat az asztalnál, dédelgetve a kezemben tartott, sötét színű löttyel teli poharat. Unottan vezettem körbe a tekintetem a füstfallal borított krimón, ami a vendégek szájából áradt. Az enyémből is. Olcsó szintidohányból tekert cigarettaféle lógott belőle, mint kb minden helyi lepukkant alkoholista képéből, ez árasztotta a jellegzetes, barnáskék füstöt. Mogorván húztam meg az olcsó lőrét. Savanykásra számítottam, de keserű volt. Olyan keserű, hogy néhány percre még el is tudja talán magáról hitetni, hogy az életnél is szarabb. De az utóíze, ami a számban hagy, az savanyú, mint az emlékek. Olyanok ezek a helyek, mint egy szépen kipakolt állatkert. Ott az a kákabelű, nyúzott képű alak, a helyi kígyó. Seftel persze bármivel, de egy lecsapó vipera sebességével kap a mordálya után, ha balhét szimatol. A sarokban horkoló bazi nagy rakodómunkás a medve. Erős, elborzasztó izmok, ingerlékeny fajta, de akárki átveri. Na meg a rossz borért, percnyi feledésért betévedt csövesek, akik elüldögélnek egy-egy párlat mellett órákig, szívják átfagyott csontjaikba a meleget, mielőtt visszamennek a hideg éjszakába. A vágómarhák...
Ismertem már mindet, ott voltak az összes lebujban, ahol csak megfordultam. Más kérdés, hogy én is közéjük tartozom, egy az állatseregletből. Azt hiszem ma nagyon morcos vagyok, ez annyit jelent, kell még néhány ital. Pedig üzlet van kilátásban valami hülyével. Nem tudom, hogy az istenben terjednek ilyen gyorsan a hírek, de kiszagolta a pasas, hogy a múltkor kirámoltunk egy a háború óta sodródó gyűjtő roncsot. Meg se bassza a skulókat, meg az ilyesmit, neki csak a fedélzeti számítógép adatmodeme kell, ha még jó. Nos az, csak tudnám, mégis miként akarja az a vadparaszt feltörni. Mondjuk mindegy is. Nem az én ügyem. Épp elég barom van, aki a fél tökét odaadja az ilyen háborús maradékért. De hogy menjek a város bordélyba? Menjen már! Pár dolcsiért járjam le a lábam? Tökömet! Jöjjön ide. Ez jó hely. Karcos pia és van belőle elég, hogy egy órán belül szépnek lásd a felszolgáló lányokat is. Unottan várakoztam.

Undorodva löktem be a mocskos ajtót, de arcomon csak a magába mélyedő ember semleges arckifejezése tükröződött. A kabátom többet ért, mint ez az egész ócska lebuj. És nem titkoltam, hogy ezzel tisztában is vagyok. De ha igaz, amit hallottam, hogy az öreg kalmárnak van egy eredeti adatmodeme arról a hajóról, aminek a nevét ezek a visszamaradott senkik még kiejteni sem tudnák... Akkor megéri elviselni ezt a lepratelepet.
Hamar megtaláltam az emberemet. Ronda egy teremtés volt, de hát melyik ember nem az? Néha még a nevelt lányomra is nehéz ránéznem, pedig emberi mércével kimondottan vonzónak számít. Gusztustalanok ezek az emberi testek, de hát ha muszáj ezt viselni...
Leültem a félszeművel szemben. Magamhoz intettem egy unott képű, pattanásos tinédzserlányt, aki olyan bamba volt, mintha azt sem tudná, hol van. Kértem tőle egy whiskey-t, meg még egyet abból, amit a vénség ivott.
- Szerintem ne is húzzuk az időt. Igaz, hogy elhozott valamit egy Gyűjtő-hajó roncsáról?
Jobb az ilyesmin hamar túlesni. Minden érintkezés ezekkel a majomszármazékokkal fárasztó és többnyire felesleges. Szívből reméltem, hogy ez nem lesz az.

A dilinyósra néztem, aztán elindultam a kijárat felé.
- Normális kórházba foglak vinni. Nem kell aggódnod. Gyere már!
Ismertem egy jó orvost, még Rendfenntartó-.koromból. Ő majd rendesen el fogja látni. És ha van egy kis esze, ő beviteti a pszichiátriára... Szerencsére a dilinyósnak az nem jutott eszébe, hogy az, hogy én rendes kórházba viszem, nem jelenti azt, hogy ő onnan ki is jöhet... De hát ezt muszáj volt megtennem. Nemcsak másokra, magára is veszélyes volt. ez utóbbi nem érdekelt volna, viszont amíg szabadon garázdálkodik, lehet, hogy megint belebotlok, és nem hagy majd inni. Akkor inkább letudom a dolgot most.

//Központi Kórház//

- Jó... az, az jó lesz így... - válaszoltam úgy, mint akinek csak félig voltak ott a gondolatai. Mert a másik felük egészen máshol járt már... Vajon jó ötlet, hogy elmegyek ezzel itt a kórházba? És mi lesz, ha megint itt ragadok a Marson, mert a többiek közben hazamennek a Mimasra, vagy bánom is én hova?? Annyira nem éreztem rosszul magam. Sőt, semennyire sem éreztem rosszul magam. Vagyis a fejem fájt, persze, de az mindig fáj. Egy kicsit jobb szokott lenni, ha alszom egyet, viszont évek óta rosszakat álmodok és ha nem muszáj, nem alszom. De akárhogy erőlködök, két napnál tovább nem bírok ébren maradni. Talán majd a kórházban felírnak nekem valami jó kis orvosságot a fejfájásomra... ha erre gondoltam, máris jobb kedvem lett. Arcomra széles mosoly ült ki, miközben elhagytuk a kocsmát. A porontyok kivételesen nem kommentálták a dolgot.

//Központi Kórház//

//Matthias//

~Na jó, már vagy egy órája itt dekkolok ezen a bolygón, és ha nem húzok el, de gyorsan, Paul emberei meg fognak találni, és nem hiszem, hogy a lányos sikolyaim, és remegő kezemben tartott fénykardom el tudná ijeszteni őket mégy egyszer. Lássuk csak...~
Megáll a kocsma közepén, aztán a halántékát masszírozva koncentrálni kezd, hogy megpróbálja kiszűrni a rengeteg hang közül azt, amire figyelnie kéne, aztán fél perccel később kissé lámpalázasan ül le az egyik box-ba, Mathhias Gilmore-al szemben.
-Jó napot, remélem nem zavarok. Igaz, hogy maga pilóta?

Nem nagyon volt már dolgom az indulás előtt, mert az áru már a hajóraktárban pihent szépen rögzítve, aminek meg nem kell szem előtt lennie az meg a titkos rekeszekben, a papírjaim rendben voltak és már csak az indulásra vártam.
Addig viszont nem ártott még legurítani egy-két sört és meghallgatni néhány űrvándort a legújabb hírekkel, hátha lehet profitálni belőle.
Mikor a fiatal srác belépett az ajtón, majd minden szem rátapadt, hiszen nem úgy nézett ki, mint aki idevaló, sem a kora, sem a viselkedése miatt, de ami a legjobban meglepett, hogy némi habozás és fejmasszírozás után pont az én asztalomat bökte ki és úgy ült le, mint aki ismer engem.
- Zavarni éppen nem zavarsz, ha csak nem valami adósságot jöttél behajtani, de honnan veszed, hogy pilóta vagyok? - néztem rá enyhén mosolyogva, bár a kezem az asztal alatt már a pisztolyomon nyugodott, hiszen soha nem lehet tudni.