Bár

Kissé csalódott lettem, hogy nem sikerült kirúgnom alóla a lábát, de hát neki is legyen egyszer gyereknapja, néha bejöhet a védekezése, így máris újabb támadáson törtem a fejem, hogy ne hagyjak időt gondolkozni neki, hanem folyamatosan fenntartsam a testi kontaktust.
Mivel a lábsöprés ellen hátrébb lépett máris utána ugrottam, hogy, mint az amerikai fociban egyszerűen megkíséreljem derékon kapni és a súlyomat kihasználva ledönteni a lábáról, és ha már sikerült a földre tepernem, akkor rögtön be is húznék neki egyet jobbról, egyet balról, hogy nehogy elferdüljön a nyaka. Persze azért ő sem hagyta magát és a fejemen csattant a lába, ami megakasztott egy fél másodpercig, de aztán folytattam, amit elterveztem.
Tudom, hogy nem sokáig bírom ezt a tempót, hiszen a páncéllal növelt súlyom azért nagyobb erőkifejtést igényel részemről, így igyekszem hamar eldönteni a magam javára a meccset.

Oly gyermeki, oly egyszerű és átlátszó ez a fogás! Bevallom, többet vártam tőle. Ez olyan... Kocsmai volt. Pedig már azt hittem, egy harcosra bukkantam, nem csak egy úgynevezett bunyósra... Nos, mindegy.
Jókorát csattant a talpam az arcán, de ezzel alig akasztottam meg. Ez mindenesetre elismerésre méltó valamelyest. Hagytam, hogy a földre rántson, sőt, az első két ütést is hagytam bevinni neki. Az arcom elzsibbadt, mintha eltört volna, de a regeneráció egyből rendbe is hozta. Két lehetőség között vacilláltam. Moraként szívjam le az erejét, és verjem össze, amikor elgyengült, vagy pedig egy kisebb robbanással repítsem hátra, hogy a meglepetését kihasználva tegyem ugyanezt? Esetleg egyszerűen és tisztán végezzek vele?
Nehéz döntés. Végül az erőelszívás mellett döntöttem, elvégre, egy morát nehezebb ez alapján azonosítani. Ha telepatának adom ki magam, a képesség alapján könnyebben rám találnak. Nem mintha ettől bármi félnivalóm volna, de miért fecséreljem ilyesmire az időmet?
Kiszabadítottam hát az egyik kezem, az arcába markoltam, és máris elöntötte tagjaimat az éltető energia.

Mikor sikerült levinnem a földre és keményen behúztam neki, mindkét öklömmel, akkor már szinte biztos voltam a győzelmemben, hiszen innen nincs az az isten, hogy hagyjam kiszabadulni, és az a teljesítmény, amit eddig mutatott, főleg kevés lesz ehhez.
Úgy gondoltam, még csépelem egy darabig, amíg kellően el nem kábul, aztán még talán egy két rúgás is belefér. Legalább megtanulja, hogy máskor ne kekeckedjen a magamfajtával, még ha olyan nagyra tartja magát, akkor se.
Azonban egyszer csak a keze az arcom felé lendült, amire annyira nem is reagáltam, csak annyira, hogy ne a szemem legyen a cél, de ahogy megragadott, már tudtam, hogy rossz ötlet volt. Hasonlót éreztem, mint mikor azzal a rohadékkal harcoltam a kórház mögött, azzal a Vincenttel. Az erőm szinte pillanatok alatt fogyatkozott meg és az ütésre emelt ökleim szinte ólomsúlyúként zuhantak a testem mellé, majd szabályosan lefordultam a férfi testéről.
- Te rohadék mora! - lihegtem vicsorogva.

Addig szívtam, míg le nem gördült rólam, és egy kicsit még tovább. Aztán felálltam és leporoltam magam. Lehajoltam, és könnyedén felemeltem a férfit. Bár ezt semmilyen különleges képesség nem indokolta, pusztán a több évtizedes edzéseknek köszönhető rendkívüli testi erő.
Tehát felemeltem, a hátát a sikátor falának nyomtam, és amikor eltűnt az a nyomorult csontpáncélja, az arcába fejeltem. Érzetem, ahogy eltörik az orra, de tudtam, hogy mivel metamorf, pillanatokon belül, vagy ha olyan gyorsan nem is, de egy-két perc alatt összeforrasztja a törött csontot. Ezt elkerülendő, még egyszer az arcába fejeltem, aztán félredobtam, mint valami rongybabát.
- És akkor mi van? Te talán büszke vagy rá, hogy metamorf vagy?

Attól, hogy a testemből elszállt az erő, még az agyam egész jól működött, habár azért a gyorsasága hagyott némi kívánni valót maga után, de azt azért nagyon jól el tudtam képzelni, hogy most mennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Azt már a kocsmában is kiszúrtam, hogy ez egy nem mindennapi kegyetlen fickó, így most sem számolhattam a részéről sajnálatra, bár nem is kívántam.
Mikor felemelt, mint egy pehelysúlyú valamit, akkor már tudtam, hogy alaposan alábecsültem az erejét. A falhoz nyekkenve még átgondolni sem volt időm, hogy hogyan tovább, mikor az arcomba robbant a feje és még az első kín el sem lobbant, mikor követte azt a másik.
Aztán, ahogy elengedett azonnal összerogytam és az orromhoz emeltem lassan a kezem, melyből dőlt a vér és összekeveredett a fájdalom önkéntelen könnyeivel.
Tudtam, hogy nagyon gyorsan össze kell szednem magam, míg azt hiszi, hogy metamorf vagyok és nem számít a mora regenerációs képességemre, mert különben lehet, hogy itt hagyom a fogam és a tetem soha nem kerül elő. Valószínűleg nem én leszek itt az első.
- Háp, bég bindig jopp, bint boránag lenni. – szólaltam meg kezembe tapasztott arccal, majd, ahogy kezdtem helyre jönni, úgy emeltem rá a gyűlölettől lobogó tekintetem.
Nem tudtam mire számítsak tőle, ezért meg akartam lepni, hiszen kezdett az erőm is lassan visszatérni. Így aztán kicsit összehúztam magam, hogy majd neki ugorjak, ha közelebb jön, mint a kipattanó rugó, de látszatra a fájdalom miatt kuporodtam össze.

Nem érzetem egyértelmű hazugságot felőle, de mégis, mintha valami em stimmelt volna. Még csak azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon ez a különleges képesség, vagy pedig csupán a saját belső ösztönöm súgja-e ezt.
Közel léptem hozzá, de óvatosan, tartva némi távolságot. Az elbizakodottság éppolyan nagy hiba, mint a gyengeség.
- Metamorf vagy te egyáltalán? - rivalltam rá.
Azzal léptem még egyet előre...

Mikor meghallottam a hangját közeledni, nem mozdultam, csak kicsit nyöszörögtem, hogy még rá is játsszak a sérülésre és még közelebb csaljam.
Azonban meglepett a kérdése, hiszen azt hittem egyértelmű volt számára a csontpáncél miatt, és az is furcsa volt, hogy ezek után ilyet kérdezett, hiszen a morák és az emberek nem tudnak ilyeneket, akkor meg mi lennék szerinte ezen kívül. Ez igen csak felkeltette a gyanakvásomat? Lehet, hogy.....Nem lehet ekkora mákom! Viszont akkor meg nagyon-nagyon vigyáznom kell vele!
De a lényeg, hogy közeledett!
Mivel már aránylag rendben voltam, bár még mindig kicsit gyengébb a szokásosnál, azért nem okozott gondot, hogy gyorsan felpattanjak és egy fejrúgással kínáljam meg, ha már annyira közel volt.
- Miért? Szerinted mi a fene lennék? - kérdeztem vissza, miközben gyorsan megismételtem a rúgást, ha módom volt rá.

Villámgyorsan mozdultam, és a rúgás elsuhant a fejem felett. Megpróbáltam egy ütést mérni a belső combjára, de ennyire nem voltam jó. Még én sem. A második rúgás elől pedig hátraléptem.
Mi más lenne? Lehetne éppen metamorf. Valamennyire ők is regenerálódnak, majdnem olyan gyorsan, mint a morák. De mégsem hitte el ezt egészen. Nem mozdultam, vártam, hogy támadjon, és a saját lendületét fordíthassam ellene.
- Csak mond ki, hogy metamorf vagy - utasítottam. Bár arra, hogy megtegye, semmi sem kötelezte.

Sajnos mindkét rúgást elkerülte, bár az ellentámadása sem volt sikeres, így most patt helyzet alakult ki. Most már egyre jobban visszanyertem az erőmet, ahogy segített a gyors regeneráció, viszont nem tetszett, ahogy pedzegette, hogy mi vagyok.
- Nem mindegy az neked, hogy ki veri be a képedet, egy mora vagy egy metamorf, ne tán egy ember? - tartottam továbbra is bizonytalanságban, hiszen miért kéne bármit is mondanom neki. - Én sem kérdezem, hogy milyen fajhoz tartozol, kinek a sorait boldogítod. - köptem egyet a földre, majd megint megpróbálkoztam egy két gyors egyenessel a fejére, majd ugyanezzel a lendülettel a gyomrára.

Megelégeltem a dolgot. Untam a játszadozást, és sértette a fülemet a tiszteletlensége. Nem mozdultam. Helyette szétrobbantottam a mellkasát, amitől nyilván újra a falnak csapódott. Azt tudtam, hogy ebbe nem fog belehalni. Vagyis... Ha valóban metamorf, akkor talán igen, de hát kit érdekel, nem igaz? Csak egy Rendfenntartó, semmi több.
Fölé tornyosultam. Akár bele is rúghattam volna, de mi értelme lett volna? És méltó sem lett volna hozzám.
- A nevedet, a rangodat és a fajodat. Most! - parancsoltam. Bíztam benne, hogy ilyen állapotban nem marad ereje ellenkezni.

Az ütéseim elszálltak a feje mellett, amit egy enyhe elmozdulása okozott, és ez még nem lett volna baj, de aztán láttam összeszűkülni a szemét és a következő pillanatban valami iszonyatos erő lökött hátra és borzasztó kín robbant a mellkasomba, mely úgy nyílt szét, mintha belülről kiszakította volna valami.
A hátam mögötti falnak vágódtam olyan erővel, hogy egy pillanatra még talán az eszméletemet is vesztettem, de a gyötrő fájdalom újból visszarángatott. Éreztem, ahogy a meleg vérem patakokban folyik végig a testemen, ahogy erőtlenül a földre csúsztam, majd meghallottam az erélyes és ellentmondást nem tűrő hangját felcsattanni magam fölött.
- Jimmy …..O’Conor ,….közkatona…..és …és……metamorf……- nyöszörögtem, miközben vért köhögtem fel, de már éreztem, hogy a vérzés fokozatosan eláll és megkezdődik a regenerálódás. Nem tartottam volna ésszerűnek most ellenkezni vele, hiszen a kezében voltam. Legyen boldog az információjával, sokra úgy sem megy vele.

Elmosolyodtam, majd odaléptem hozzá, és a mellkasán tátongó sebbe dugtam a kezem, hogy ne tudjon összezáródni. Elképzelhetetlen volt számomra az a fájdalom, amit okoztam, és ez inspirált.
- Te nem vagy metamorf és nem vagy mora. De akkor micsoda? Halljam! És ne próbálj újra hazudni, mert kitépem a szíved!
Könyékig véres lettem. Bosszantó... ez egy drága ing volt. De hát... Áldozatokat kell hozni...
Egészen közel hajoltam az arcához. Úgy gondoltam, immár nem jelent veszélyt.
- Ha őszintén válaszolsz, lehet, hogy meghagyom az életedet. Tíz másodperc gondolkodási időt kapsz. Kilenc... Nyolc...Hét...

Pechemre nem volt az a hiszékeny fajta, akit ezzel le tudtam rázni, valamiért nagyon érdekelte, hogy mi vagyok, ráadásul még elég jó megfigyelő is volt hozzá, hogy kiszúrja a regenerálódást. Mondjuk azért be kell látni ez nem volt nehéz, de láthatóan számított is rá.
Mikor a kezét a sebbe nyomta, kis híján elájultam a fájdalomtól. Lehet, hogy így is volt pár pillanatig, de aztán csak a kín maradt.
A hangját is mintha kilométerekről hallottam volna, fókuszálni sem volt már erőm, tudtam, hogy ha nem változom át meg fogok halni.
Azt még érzékeltem, hogy közel van, hiszen eltakarta előlem a fényeket, és ha most nem lépek, akkor már soha.
- Hát, ….- kapott el egy újabb köhögő roham, - ……ha ….ennyire…..szeretnéd….tudni…
Azzal megindítottam az átalakulást és karmos kezemmel a nyaka felé próbáltam csapni, hogy felszakítsam az ütőerét, bár kétséges volt, hogy megtudom-e tenni, hiszen nagyon elgyengültem és borzalmas fájdalmaim voltak.
Most már nem volt visszaút, végeznem kell vele.

Szánalmasan gyenge volt. Ha nem lep meg a próbálkozása, akkor még akár a karját is eltörhettem volna. Így viszont csak félreütnöm sikerült a lendülő, karmos kezet. A nyakamat nem, de az arcomat megsebezte. Vér fröccsent méregdrága ingem gallérjára. Ez csak még jobban felbosszantott.
De legalább már tudtam, kivel van dolgom. Kihúztam a kezem a a sebből, és félrehajítottam a szánalmas kis alakot.
- Gyenge vagy. Szégyent hozol a fajtádra, Gyűjtő - mondtam mély undorral az arcomon és a hangomban.
Lassan elkezdtem lépkedni felé. Nem tudtam még, hogy mit akarok tenni, és azt sem tartottam kizártnak, hogy annak ellenére, minek született, megölöm. Ha befejezi az átváltozást, és a nyelvével megpróbál elkábítani, egészen biztosan végzek vele. Bár... Egy ilyen sérülést órákba telhet regenerálni. Kétséges, hogy van elég ereje akár a teljes átalakuláshoz is.

Nem sikerült! Legalábbis ahogy én szerettem volna. Igaz megsebeztem, de ez édes kevés volt, így nem sikerült kiszabadulnom a szorításából.
Viszont magától elengedett és ez meglepett, hiszen most már azt is tudta, hogy nem lehetek metamorf, sőt azt is, hogy mi vagyok igazából. Egy pillanatra még a fájdalomról is elfeledkeztem, csak az járt a fejemben, hogy ez az ember, ha ember egyáltalán az erejéből adódóan, miért nem rohan el üvöltőzve, hogy látott egy gyűjtőt és hozza rám a társaimat, a rendfenntartókat és ad fel.
~ Mi??? Szégyent hozok a fajtámra? ~ a szavai egyre nagyobb zűrzavart okoznak a gondolataimba és ezen az sem segít, hogy nyekkenve landolok a földön és most már igazán belém robban a fájdalom. Inkább befejezem az átalakulást és visszaveszem emberi alakom, még félig öntudatlanul, hiszen ez már belém rögződött. Nem láthatnak meg így és értelme sincs már!
- Is….ismersz minket? – nyögtem ki csatakosra izzadva az erőfeszítéstől, hogy eszméletemen maradjak, de végül sikerült. – Tudod….mi….vagyok, és még sem hívsz senkit? – igyekszem annyira feltornázni magam, hogy legalább a hátam a falnak vessem. A nyílt seb közben bezáródott, de a teljes regenerálódás még sokáig fog tartani,……és fájni.
- Most mit….mit akarsz tenni? – kérdeztem, hiszen egyelőre esélyem sem volt a védekezésre. Volt egy olyan érzésem, ahogy közeledett, hogy megöl, de minimum fel fog adni, csak még kiszórakozza magát előbb. Nem minden nap akad az ember horgára egy gyűjtő, és hiába mondanám neki, hogy én nem vagyok olyan mint a többi, miért hinné el.

Felnevettem. Csodálatosan ostoba volt. a kezébe adtam minden információt, és mégsem jött rá. Ki más lehet az aki nem rohan el üvöltve, aki nem hívja a hóhérokat, amikor rádöbben, mivel van dolga? Ki más lehet, akinek egy legyőzött Gyűjtő szégyent, és nem sikert jelent? Csak egy másik Gyűjtő. De ő nem jött rá.
- Ismerem a fajtádat. a nagy és nemes gyűjtők korcsa vagy te, egy legyőzött, ócska féreg, aki szégyent hoz a fajra, önmagára és a császárára.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon mit akarok tenni. Legszívesebben végeztem volna vele. Bármily kevesen voltunk is, gyengékre nem volt szükségünk. Az emberi faj kevés igazsága közé tartozott az is, hogy csak az erősnek van joga túlélni. Ez a dzsungel törvénye, ahogy ők mondták.
- Egyelőre nem öllek meg. Nem ismerlek, pedig ismernem kéne téged. Mindenkit ismerek. Tudni akarom, ki vagy, és hol rejtőztél eddig. Beszélj! És ne felejtsd el, hogy tudni fogom, ha hazudsz.

Lassan szállt el a fájdalom köde az agyamról és mikor még mindig életben voltam, már kezdett gyanús lenni a dolog. Aztán, ahogy beszélt a gyűjtőkről és a császárról! Mintha tudná, ismerné őket és ez csak egyet jelenthet. Ő is egy közülük! Ami aztán azonnal be is bizonyosodott, ahogy tovább hallgattam.
- Igen! Az vagyok, egy ocsmány féreg, az ami sosem akartam lenni! De nem volt választásom! - sziszegtem dühösen és elkeseredetten, hogy elszalasztottam az alkalmat, hogy végezzek egy újabb példánnyal. Önkéntelen a pisztolyom felé néztem, de gyorsan el is kaptam róla a tekintetem, mert szerettem volna, ha nem veszi észre, mikor majd magam felé lebegtetem.
- Miért kéne ismernie? - néztem rá kutatóan. - Ki maga, hogy bármit is számon kér tőlem? És mi van azzal, hogy tudja, ha hazudok? - kérdeztem vissza, húzva az időt, miközben a pisztoly megindult szép lassan felém. - Rejtőztem, mert muszáj. Tudja! Nem szívelik a fajtánkat az emberek! - tettem hozzá gúnyosan.

Megint undorodva tekintettem a kis féregre. Egy Gyűjtő, aki felvette az emberek érzelgős, életközpontú nézeteit... gusztustalan. a fajtánk paródiája, undorító kifigurázása.
- Nem számít, hogy ki vagyok. De te... Te egy áruló vagy. És egy árulóra mindig halál vár...
Észrevettem a lebegő pisztolyt. Hát, ez érdekes... Nagyon sokoldalú fiatalember, meg kell hagyni. És, nemsokára nagyon sok is lesz belőle. Szétszórva mindenfelé.
Semmit sem tettem az ellen, hogy a pisztolyát elérhesse. Épp csak annak markolatát hevítettem izzóvá, olyannyira, hogy a bőr és a hús sziszegve párologjon el az áruló kezéről, amint hozzáér... És ha véletlenül mégis működne az ily módon ellehetetlenített fegyver, és még el is találna? Ez csak fájdalom. Egyetlen lövés kevés, hogy végezzen velem, több pedig nem adatik meg neki.

A pisztoly lassan közeledett, de még túl messze volt, így tovább kellett beszélnem, de amúgy is szívesen mondtam meg neki a magamét.
- Áruló? Ugyan mit árultam én el? Hiszen nem is létezünk! Csak valami élősködő piócaként ragaszkodunk a régi életünkhöz, ami már a múlt ködébe vész. Igen! Szívesen tépném ki magamból azt a szörnyet, ami vagyok, hogy végre ne ezzel kelljen együtt élnem. - sziszegtem felé, de ekkor hatalmas detonáció lökött méterekkel arrébb és éreztem, ahogy fémszilánkok állnak bele a hátamba és a lábamba. A pisztolyom robbant fel, de mitől? Nyögve próbáltam megfordulni, hogy lássam, mi lett a férfivel. Reméltem, hogy levitte a fejét valami repesz legalább, de sejtettem, hogy nem lehet ekkora mákom.

Egy kissé elszámítottam magam a fegyver teherbírását illetően. Modern, veszélyes fegyver lehetett, hisz bármilyen anyagok is voltak benne, azok meglehetősen nagyot robbantak. A lökéshullám, bár én jóval messzebb voltam a robbanás epicentrumától, hátratántorított. Kis híján el is estem. Aztán több helyen fájdalom mart a testembe, és éreztem, ahogy forró vér önti el drága ruháimat. Egy repesz állt ki a combomból. Ezt kirántottam. Artériát nem ért, így a vér sűrűn, mélyvörösen patakzott a máris záródó sebből. Egy másik repesz a karomat sértettem fel, ez azonban csak felszíni vágás volt.
Az igazi gondot a harmadik okozta. Mélyen beékelődött vállam porcai közé, pokoli kínokkal ajándékozva meg. Bal karom használhatatlanná vált, s tudtam, az lesz még legalább egy órával az után is, hogy a repeszt kihúzom a testemből.
Kitéptem a forró fémdarabok, és dühös morranással félredobtam.
- Egy okot mondj, hogy miért ne öljelek meg, áruló! - förmedtem rá az ellenfelemre.

Szerencsére nem okoztak túl nagy sérülést a repeszek, amik máris elkezdtek kilökődni, ahogy a sebek zárulni kezdtek, csak az egyik ment mélyebbre, ami az oldalamban állt meg, és valaha, valószínűleg a markolat egy darabja lehetett. A még mindig sisteregve égető darabot sziszegve rántottam ki és visszarogytam a földre, hiszen még alig volt erőm, de már kezdtem összekaparni magam, főleg, hogy láttam ellenfelem sem járt jól, bár a feje sajnos megmaradt.
Kérdésére egy darabig némán néztem rá, hiszen ez olyan kérdés volt, amire csak ő tudta a választ. Igaz semmi kedvem nem volt meghalni, főleg egy gyűjtő által nem, de ha most életben hagy, élete végéig vadászni fogok rá. Na, de ezt nem valószínű, hogy a tudomására fogom most hozni, most ki kéne mászni a csávából egyelőre.
- Talán, mert nem vagyunk olyan sokan, hogy pazarold a faj vérét. – szólaltam meg halkan és elgyötörten. – És mert, mint mondtam nem árultam el semmit, hiszen nem fedtem fel fajunkat senki előtt, akkor meg mit árultam volna el? – vontam meg a vállam. - De te ki vagy, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsunkat? - kérdeztem most már én is, hiszen jó lenne többet is megtudni, hányan lehetünk még és főleg hol rejtőznek a többiek.

Jól esett volna a sikátor falának dőlve pihenni egy kicsit, de az előttem heverő féreggel ellentétben bennem volt annyi tartás, hogy ne mutassak fájdalmat és fáradtságot.
Elgondolkodtattak az érvei. Megvallom, jónak tűntek.
- Nos... Ebben igazad van. Valaki előtt már így is lelepleződtünk, aki vadászik ránk... Hogy ki vagyok? Az téged ne érdekeljen, áruló. Nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy te vagy az, aki a saját fajtáját gyilkolja. Undorító...
Legszívesebben leköptem volna. Kívánságlistám második helyét megkínzatása, míg harmadikat fejének azonnali szétrobbantása töltötte ki. De... A harc becsülete többet ért ennél.
- Úgy döntöttem, ez egyszer futni hagylak. Hogy vadászhass. Én leszek a vad. Nagyon... Érdekes játszma lesz. És a végén az egyikünk meghal. Én a helyedben megerősödnék, mielőtt újra ütközetbe indulok.
Intettem a kezemmel, amelyiket mozgatni tudtam. A mozdulat hanyag volt, mégis szétrobbantotta az áruló bal karját, vért, húst és csontszilánkokat szórva mindenfelé.
-Látod? Gyenge vagy. Tanulj, fejlődj. Vagy pedig meghalsz.
Azzal hátat fordítottam neki, és elindultam kifelé a sikátorból. Szomorkás mosollyal égettem porrá a zakómat: az öltöny többi része is tönkrement. Már mindegy volt.

//Köszönöm a játékot! Bocs, ha durva voltam! Remélem, tényleg lesz folytatása, nagyon élveztem!//

Persze hiú ábránd volt azt hinni, hogy majd bemutatkozik, de hát egy próbát megért, így is volt rá egy tippem, hogy valami nagykutya lehet a klánban, vagy akármiben, amiben a bujkáló gyűjtők élnek. Néha azért szeretnék többet megtudni a fajtámról, hiszen akkor nagyobb eséllyel harcolhatnék ellenük. Mivel ennyire a szívén viseli, hogy nem álltam be a sorba, így valószínűnek tartom, hogy valami fejes lehet.
Na persze, azt az örömet sem adom meg neki, hogy megtudja, tényleg én vadászom rájuk, nem akarok öngyilkos lenni….egyelőre. Még ezek szerint van dolgom ezen a világon.
- Ezt szívesen megígérem neked! És, ha legközelebb találkozunk, már felkészülten várlak, hidd el. – bólintottam gyűlölettől lobogó szemekkel.
Aztán a következő pillanatban felfogni is alig bírtam, ami történt, a kínról, ami elöntött, majd az eszméletlenségbe taszított már nem is beszélve. Az utolsó emlékem még az volt, hogy mond valamit és int a kezével, aztán mikor a fájdalom magához térített, csak a lassan összezáródó karcsonkom látványa volt, ami elém tárult és a rengeteg vér, amiben feküdtem.
Már másodszor vesztettem el a karomat, még szerencse, hogy regenerálódom, különben búcsút is mondhatnék a vadászatomnak.
Valahogy összeszedtem magam és megtalálva a zubbonyomat, valamennyire eltakartam a véres ruhámat és testemet, majd hazavonszoltam magam.
~ Hamarabb találkozunk mint hinnéd, gyűjtő! ~

//Köszönöm a játékot – és ennél kevesebbet nem is vártam volna a Császártól – klassz volt //

*~ Mindjárt sötétedik, nem mehetsz egyedül... Veled megyek, mert a Főnök azt mondta vigyázzak rád… Ha nem tetszik, akkor kikötözlek addig, míg nem ér haza. Inkább ezért kapjak, ezt olcsóbban megúszom…~ Gúnyolódtam gondolatba a Baby-sintéremen, aki mintha mi sem volna természetesebb itt sétált velem, miközben én igyekeztem megtalálni azt a kocsmát, ami mellett elhaladtam már egyszer. A memóriámmal semmi baj nem volt, és csak egy üzenetet hagytam Paulnak, hogy hova mentem, vagyis mentünk.
Mikor a bejárathoz értem hangzavar szűrődött ki és én egy nagyot sóhajtva néztem szigorúan a Baby- sintéremre.*
- Legalább csinálj úgy, mintha csak egy vendég lennél. Ne rontsd még ennél is jobban az esélyeim… *Hallottam, ahogy Ragyás felhorkant, de nem foglalkoztam vele. Csak beléptem a helységbe. Ha valaki felém nézett, akkor egy mosolygós, fiatalnak látszó lányt pillantott meg rendezett öltözékben. Hosszú hajam, most is szabadon omlott a vállaimra és a hátamra. Lábaimon egy magas sarkú csizma. Szára egészen a térdemig ért, melybe egy szűk farmernadrág tűnt el. Vörös kabátom takarta a csípőm, és az alatta lévő kék pulcsim egészen a fenekem alá ért. Könnyed léptekkel sétáltam el a pultig… *
- Jó estét. A Főnőkét keresném. *Szóltam kedvesen csilingelő hangom a pultoshoz. Hogy a Baby-sintérem mit csinált fogalmam sincs, de nem is érdekelt.*

Az épp szolgálatban lévő pultos szaladt hátra hozzám azzal, hogy egy gyönyörű nő velem akar beszélni. Bár én egyetlen embert sem láttam szépnek, de még kellemes külsejűnek sem, nemhogy gyönyörűnek, mégis lelkesedést kellett színlelnem. Behívhattam volna az irodába is, de előbb tudni akartam, milyen ügyben jött hozzám. Ha nem fontos, az iroda és a négyszemközti beszélgetés túl nagy kegy volna neki.
A bárba lépve megállapítottam, hogy a nő emberi szemmel valóban gyönyörű lehet. Talán még Sarabinál, a nevelt lányomnál is vonzóbb. Ennek megfelelően felvettem a máris elbűvölt férfi álcáját, és így léptem oda hozzá.
- Kellemes napot, hölgyem. Scott Zahn vagyok. Miben lehetek a szolgálatára?