Mimas

Bár nem láttam tisztán, hogy mivel szívatta meg Nicholas az idióta kalózokat, de a szavait azért hallottam, és megemeltem a férfi előtt a kalapomat, hogy túl járt az eszükön, és fel sem merült bennük, hogy ugyan miért is tenne meg nekik azt a szívességet, hogy megadja a kódot, ha eddig nem tette.
Minden esetre a dolgomat tényleg megkönnyítette és bár az egyik lövedék sajnos az egyik kölyköt is eltalálta, de tudtam, hogy egy kis fejfájáson kívül több baja nem lesz, csak ezt a többi túsznak is el kell magyarázni, akik most felzavart darázsként vették körül a földön fekvőket.
Míg Nicholara vártam, ezért sikerült megnyugtatni a kedélyeket és bezsebelni pár ölelést és vállveregetést, amitől őszintén örültem, hogy a férfi érkezése megszabadított és átirányíthattam a hálálkodókat hozzá.
- Az ő érdeme volt, hogy lekötötte őket, na meg a veszteségi listájuk is jó részt az ő közreműködésének köszönhető. – mutogattam Nich-re, akit gyorsan körül is vettek.
- Köszi, de nem volt nehéz dolgom. – hárítottam a dicséretét. – De most lassan rá kéne néznem a Bolhapiacra, na meg, ha erre a dögre rá vagyunk akaszkodva, nem nagyon megy sehová, pedig jó lenne, eltűnni a Mimas közeléből. – kezdtem a dolgok közepébe vágni.
- Mi legyen, ezzel mész tovább, vagy jössz velünk a Marsra? – kérdeztem érdeklődve.

Na alighogy beléptem a hídra, már letámadt a falka. Egy darabig megrökönyödve néztem, hogy miért jön felém a túszsereg, de aztán eljutottak Melissa szavai is a tudatomig. Na küldtem is felé egy gyilkos, mindent eláruló pillantást, hogy ezt most miért kellett rám uszítani?! De aztán már kénytelen voltam az engem körberajongókkal foglalkozni. Beletelt vagy tíz percembe, mire lecsendesítettem mindenkit és a személyzetet - pontosabban akik életben maradtak közülük - leszámítva mindenkit visszaküldtem a kabinjába, hogy most már pihenjék ki magukat meg lehetőleg ne itt lábatlankodjanak. Meg aztán elmondtam a személyzetnek, hogy hova vannak bezárva a kalózok maradékai. Utána viszont már csak sóhajtottam egyet, miközben csatlakoztam Melissához. Lett volna egy-két keresetlen szavam a rámhárítás miatt hozzá, de már túl fáradt voltam hozzá, hogy még ez is előjöjjön.
- Hé, attól még te szedted le őket - emlékeztettem rá egy halvány vigyorral.
Na a kérdése viszont elgondolkodtat.
- Hm... tudod mit? Úriember leszek és kikísérlek, addig pedig eldöntöm majd.
Legalább egy beszélgetés erejéig nem ártana... főleg, hogy ki akarom deríteni: korábbi megérzésem vaklárma volt-e csupán, vagy tényleg van valami a kútvízben.

Mikor lerázta a jónépet és közeledett felém, már láttam, hogy legszívesebben megfojtott volna egy kanál vízben az uszításért, de én csak vigyorogtam rá, mint a vadalma, és végül meg is úsztam földbe döngölés nélkül.
Mikor kölcsönösen biztosítottuk egymást, hogy jók voltunk, már azon igyekezhettem, hogy végre visszatérjek a hajómra és elvigyem erről a helyről a két öreggel együtt, akik remélhetőleg átaludták ezt az egészet, mert különben, lehet, hogy szobafogságot kapok egy hónapig is. Szóval hirtelen nagyon is sürgőssé vált, hogy elinduljak a Bolhapiachoz.
- Akkor menjünk, mert, minél hamarabb a hátam mögött szeretném hagyni ezt a helyet és ők sem tudnak ugrani, míg rajtuk csücsül a hajó. – intettem a serénykedő legénységre. – Na meg még több hálálkodást már nem viselnék el és a végén még eszükbe jutna, hogy valami plecsnit is kéne kapnunk érte. – rázom meg a fejem és már húzok is kifelé.
Most már nem kell settenkedve járni a folyosókon, így sokkal gyorsabban haladunk, amire még rásegítek, hogy elég tempósra veszem a dolgot.
- Minél előbb szeretném látni, hogy a kapitánynak és Machetának nem esett baja. – magyarázom Nicholasnak. – Aztán már emelem is le innen a járgányt és irány a Mars.

Szóval elindultunk a folyosón, Melissa pedig megosztotta velem az aggodalmát. Na igen, most jobban belegondolva... de hülye vagyok. Nem is kellett volna a vészjelzés meg az egész hóbelebanc. Egyszerűen elugratom a hajót a legközelebbi katonai támaszponthoz és voala, ott már a tengerészgyalogság megoldja a dolgot. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe... na mindegy, a lényeg, hogy vége van a dolognak, mi megúsztuk sérülések nélkül, a kalózok meg megkapták a magukét... remélem a maradékot bezárva tartják addig, amíg el nem érik a következő civilizált térséget.
- A kamerákon nem láttam, hogy kinyitották volna a légzsilipet - nyugtatom meg a lányt.
Amikor elhaladunk a szállásoknál, az egyik ajtónál megtorpanok. Elgondolkozok, majd újra Melissára nézek.
- Ha nem gond, akkor szerintem inkább veletek tartok... valahogy én se szeretnem, ha az út további részében a nem létező rajongótáborom megalakulna.
Meg azért a hírverés se hiányozna. Valószínűleg az elhárításnak eléggé feltűnne egy újság címlapján a képem és akkor forró nyomon lennének. Sokkal jobb, ha kitérővel folytatom innentől az utamat. Ha nincs ellenvetése a lánynak, akkor bemegyek az ajtón, éppenséggel a saját szállásom van mögötte és összeszedem a dolgaimat. Egy táskával gazdagodva lépek ki a szobából és intek, hogy mehetünk tovább.

Nichola szavai azért némiképp megnyugtatnak, de teljesen nyugodt csak akkor leszek, ha már elhagyom ezt a monstrumot és a Bolhapiac hídján állok, és azt is tudom, hogy a két öregfiú jól van.
Miközben már az utasfedélzeten járunk, a férfi hirtelen elhatározza magát, hogy mégis velünk tart, amit én csak egy biccentéssel veszek tudomásul.
- Nem gond, hiszen már mondtam, hogy szívesen elviszlek, ha nem akarsz ezek után a rajongóiddal maradni. – vigyorgok rá, hiszen, ahogy mondta, gondolom nem úszná meg a további utat, sőt lehet, hogy a megérkezésük után még vezető újsághír is lenne belőle. Ezt nem is állom meg, hogy ne kérdezzek rá.
- Pedig biztos nagy hírverés lenne belőle, hogy megmentetted a hajót! Nem vágy a világhírre? Még biztos plecsnit is kapnál. – nézek rá kíváncsian, bár nem úgy látszott már az előbb sem, hogy majd kiugrik a bőréből egy kis népszerűségért.
Aztán megvárom, míg összeszedi a cókmókját és folytathatjuk az utunkat. A zsilipekhez érve, nem látok semmi gyanúsat, hogy a kapitány felébredt volna, de azért nagyot sóhajtok, mikor már a Bolhapiac hídján állok és egy gyors programozás után és egy búcsú üdvözlés után, elemelem a hajót az utasszállítótól.
- Na, jó lesz a Mars neked is Nicholas? Vagy ejtsünk útba valami más leszállóhelyet? – vetem magam a kapitány üresen árválkodó székébe.

Kiráz a hideg a rajongó szó hallatára. Brrr, na már csak ez kéne! Ott lőném inkább fejbe magam, mint hogy körberajongjanak a fangirl-ök meg a hálálkodók. Soha életemben nem kedveltem az ilyesmit, még akkor is, ha jogos volt a hála. Nem éreztem egyszerűen szükségszerűségét. Csak tettem a dolgomat, meg amit szükségesnek véltem aztán most itt tartunk. Vége, kint vagyunk többedmagunkkal a slamasztikából... aztán már most inkább nem aratnám le a babérokat.
- Mondja az, aki inkább rászabadítja másra a sajátjait - vágok vissza Melissának.
Az utána következő eszmefuttatás se nagyon van ínyemre. Na a hírverés hiányzik a számomra a legkevésbé. Amikor még katona voltam, akkor se sütkéreztünk a rivaldafényben. Titokban dolgoztunk, a sajtóhoz pedig csak a kikozmetikázott hírek lettek kiszivárogtatva, azok is csak koloncnak, hogy ne okvetlenkedjenek és idegesítsék a hivatalt. Természetesen konkrét neveket sosem mondtak... azok örökre el vannak zárva egy akta mélyére valahol egy raktár mélyén.
- Aki hírnévre vágyik, azt lövik le legelőször... mint látod, én élek - ütöm el a kérdést.
Kissé furcsán érzem magam, amikor átmegyünk a másik hajóra. Ahogy körbenézek, tapasztalom, hogy ezzel a típussal még nem találkoztam. Nem tudom eldönteni, igazam van, de katonai szabványnak tűnik... még ha a kisugárzása egyáltalán nem az. Valahogy a légkör túlságosan nyugodt ahhoz, hogy a katonaságé legyen... az itt-ott erős piaszagról már nem is beszélve. Miután a lány mindent rendben talált, már le is választotta a hajót a szállítóról és nekem szegezte a kérdést.
- Bőven jó. Majd ott átszállok egy másik hajóra és visszamegyek a Földre - támaszkodok meg az egyik pilótaülés székén. - Talán azt nem fogják elrabolni. De amúgy nem lesznek rád mérgesek, hogy csak úgy vezetgeted a hajót?

Már megszoktam, hogy mindenki eléggé elbiggyesztett szájjal néz végig a mi kis Bolhapiacunkon, de hát nagyot hibázik az, aki a romos külső után ítéli meg a kicsikét. Nagyon sok átalakítás és újítás van benne, ami megkönnyíti a munkánkat, ráadásul, nem véletlenül nincs kicsicsázva a külseje, hiszen így egy kalóznak sem fájdul meg ránk a foga. Nem nagyon igyekeznek roncsokra vadászni.
Bár Nicholas nem látta még a külsejét, azért láttam, hogy szemügyre veszi a hajót, de mivel nem kérdezett semmit, így nem tettem szóvá.
Mikor már irányba álltunk és nem volt teendőm a vezérlő panelon, akkor az Öreg székében kényelembe helyezve magam válaszoltam a férfinek, miközben intettem neki, hogy fogalja el a másodpilóta székét nyugodtan.
- Oké, akkor irány a Mars. – bólintok, majd elvigyorodom a kérdésére. – Ha a hajó még épségben lesz, mikor felébrednek, nem érdekli a kapitányt, hogy kicsit kiruccantam, de nem kell nagydobra verni persze ezt a kis kitérőt, rendben? – néztem rá figyelmeztetően. – Egyébként olyan másnaposak lesznek a jelek szerint, hogy örülnek, hogy szilárd bolygó lesz a talpuk alatt és gyógyíthatják a kutyaszőrt harapással. – fejezem be nagy bölcsen, mert ez hallottam valahol, talán Macheta köpte be ezt. – A Földön laksz, vagy ott dolgozol? – nyomtam meg egy felvillanó gombot közben.

- Hát ha neked ez a kiruccanás... eseménydús életed lehet - somolyogtam.
Lehuppantam a pilótaszékbe, mely enyhén hátradőlt velem pár pillanatra, mielőtt visszaállt volna normálisba. Kicsit megijedtem, hogy elrontottam, de aztán egyszer-kétszer még megmozgattam és ugyanúgy bemozdultam. Ettől megnyugodtam. Felvontam a szemöldökömet ezt követően, amikor ecseteli a kilátásokat. Hát valóban, amiről az ember nem tud, az nem is fáj neki... főleg ha nem lehet belőle semmit sem érzékelni. Bár ez a leírás pár dolgot eléggé kérdésessé tett a számomra. Főleg a ,,Te jó ég, hová kerültem?" című kérdés jelent meg a fejemben. No de aztán nekem is jött egy kérdés, én pedig elraktároztam magamban, hogy oké, ez már lassan kezd általánossá válni, hogy mindenki erről kérdez.
- Igen, törzsgyökeres földi vagyok - bólintok, majd a következő kérdését beelőzve válaszolok. - Régen katona voltam, most már... nos... mondhatjuk, hogy egyszerű bérmunkás csak - vonok vállat.
Még egyszer körbehordozom a tekintetemet a pilótafülkében, mielőtt megszólaltam volna megint.
- Nos és te? Kötődsz valamely kolóniához, vagy most már inkább űrnomád vagy? - utalok az űrhajón töltött életformára. - De... elmondásod meg a legénység létszámából ítélve nem a flottához tartoztok, jól gondolom?

Nem lepődtem meg rajta, hogy katona volt, ráadásul még mintha még az ismerkedésünk elején említette is volna, de a viselkedéséből le sem tagadhatta, hiszen egy civil biztos nem vállalta volna ezt az egészet.
- Hmm! Bérmunkás? Ez sok mindent jelenthet, kezdve a szó normál értelmezésétől egészen akár a bérgyilkosig, így eléggé tág fogalom. – vigyorogtam rá, most már teljes egészében neki szentelve a figyelmem. – De nem akarlak faggatni, mindenkinek meg vannak a maga kis titkai, nem igaz? – vontam meg a vállam.
Mikor aztán természetszerűleg vissza is kérdezett, nem volt gond, hogy válaszoljak, hiszen nem is kérdezett semmi olyat, ami kényelmetlen lett volna.
- Űrnomád? Ez tetszik, és mondhatni, hogy az vagyok. Ez – mutattam körbe, - ez az otthonom. – válaszoltam mosolyogva. – És nem, - nevettem fel a gondolatra, hogy a hajó a flottához tartozna, - nem tartozik a Bolhapiac a katonasághoz, azt hiszem minden flottatiszt sírva zokogna, ha meglátná. Majd ha leszállunk és meglátod kívülről, tudni fogod miről beszélek. – vigyorgok még mindig az ötleten. – Hárman élünk itt. Ben kapitány, Macheta a gépész és én. Én felelek a navigációért és a technikai dolgokért, és állítólag nem vagyok rossz benne. Roncsokra vadászunk és az abból kinyert cuccokkal kereskedünk. – magyarázom neki, hogy mi is a foglalkozásunk igazából.

Felvontam az egyik szemöldökömet Melissa megjegyzésére, de aztán rájöttem, hogy bizony az okfejtése logikus. Mondjuk nő, akárki akármit mond, sokkal logikusabb ez a fajta állatfaj, mint a másik.
- Neeem, a bérmunkás itt most szó szoros értelmében értendő - rázom meg a fejem halványan mosolyogva. - Alkalmi munkából élek, főleg olyanokból, ahol jól jön a fizikai erő és a munkamorál... néha nekem van a legtöbb, amilyen sok gyepes agyú rakodómunkás van mostanában - forgatom meg a szememet. - Adok egy jótanácsot, sose menj a közeledbe... hacsak nem akarsz idejekorán megőszülni - oldalra döntöm a fejem. - Egyáltalán nem faggatsz, ha valami olyat kérdezel, arra úgy se válaszolok - somolygok.
Oké, a logikai képességeim nem faktultak meg túlságosan az elmúlt időkben, jól észrevettem, mi a különbség a flotta meg egy magánzó hajó között. Mondjuk még jó, hogy fogták az adást, különben most jókora bajban lennék.
- Oh... látom tudtam újat mondani - kuncogok. - Ahha... oké, most már értem, miért hívják úgy ezt a bárkát, ahogy. Találó elnevezés - tekintek újra körbe és hát igen, tényleg nem egy katonás változat - megint kuncogok. - Na igen, a flotta az mindig is büszke volt a saját makulalátlanságára és rendségére. Talán amiatt, mert még mindig ők a legnagyobb csatadöntő tényező - összevonom a szemöldököm. - Te vagy a navigációs? Fura, azt hittem te vagy az egyszemélyes biztonsági szakember, aki óvja a bajos esetektől a legénységet.

- Áhh! – legyintettem a megjegyzésére a rakodómunkásokkal kapcsolatban. – Ez hála az égnek általában nem az én dolgom és Macheta-nak meg meg van a képessége, hogy megértesse magát velük. – kuncogtam fel, ahogy a legutóbbi rakodásra visszaemlékszem, aminek emléke, egy elgörbült daru, még mindig mementóként áll a marsi kikötőben.
Most,, hogy ki- és elszabadultunk a másik hajótól és a kalózok bázisától is, már egészen felszabadult lett a beszélgetés, ami betudható a lelkiállapotunknak is, így én is csak vigyorgok Nicholas megjegyzésére a flottával kapcsolatban.
- Hát igen, csak éppen akkor nincsenek sehol, amikor csatán kívül lenne rájuk szükség. – vonom meg a vállam, mert a tény az tény, hogy a flotta túl lomha a kisebb volumenű dolgokhoz, és a kalózok ellen nem nagyon hatékonyak.
- Nem! – ráztam meg a fejem nevetve. – Nem olyan elveszettek, nehogy azt hidd. Ha majd megismerkedsz esetleg velük, látni fogod, hogy a két öreg, a mogorvaságuktól eltekintve, amit kötelezően bemutatnak minden férfiembernek, akit a közelemben látnak, nagyon jó fejek ám és tudnak is magukra vigyázni. – magyarázom és a hangomon érezheti, hogy gyengéd szálak fűznek a két idősebb férfihoz.
A hajó közben halad és néha-néha van csak szükség egy-egy parancs beütéséhez, vagy esetleg kerüléshez, de egyébként gondtalanul telik az idő és közeledünk a Marshoz.

Kuncogok egyet az elgörbült darun. Elég érdekes élet lehet, ha valaki
- Őrülj neki. Nekem már pár agysejtemet elpusztították az ilyen tényezők... ami azért gond, mert alapból sincs sok - morgolódok. - De legalább nem ebbe kezdtem el őszülni.
Jobban végignézve a hajón, valahogy hiányérzetem támadt. Régebben játszottam a gondolattal, hogy én is a flottához csatlakozok egyszer és megtanulok hajókat vezetni. Ám ez végül csak egy gyerekes álom maradt, én pedig a gyalogságé lettem. DE hát tény ami tény, még mindig felébred bennem olykor a vágyálom, hogy mégiscsak megtanuljak gépeket vezetni. De sajnos tudtam azt is, hogy egy élet, még ha 200 évig is tart, rohadtul kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk... még ha csak mi is állunk a saját fejlődésünk útjában.
- Na ne is mond - morgok egyet. - Érdekes mód valahogy nálunk is akkor nem volt légicsapás, amikor kellett volna időben.
Belesüppedtem a székbe. Nem volt egy bőrfotel, de határozottan jó érzés volt itt üldögélni. Meg még mindig jobb, mint ha a boncasztalon feküdnék... mert ha nincs Melissa, akkor bizony ott vagyok most. Lehunytam a szemem pár másodperc erejéig. Jó volt néha megállni és kifújni magunkat, kellemes társaságban lenni, mielőtt belerohanunk a következő megmérettetésbe... ahogy magam ismerem, az lesz dögivel. Az utolsó gondolataira aztán kinyitottam a szemem, csalafinta ábrázat jelent meg az arcomon.
- Akkor lehet, nem kéne meglátniuk. Még azt hinnék, hogy el akarlak rabolni tőlük.

Én is felnevetek a meglátásán, hogy nincs sok azokból a fontos agysejtekből, de persze sejtem, hogy ezt ő sem gondolta komolyan.
- Nem féltelek én attól, hogy nem marad elég azokból a sejtekből, mert ahogy megismertelek van ott bőven tartalék is, és még egy ősz hajszálat sem látok. – hajolok közelebb, mintha tényleg azt vizsgálnám.
- Tényleg! Azt tudom, hogy katona voltál, de nem, hogy milyen. De, ha jól veszem ki a szavaidból, nem a flottánál. – dőlök vissza és várom kíváncsian a választ.
Tény és való, hogy azért szerencsém is volt, hogy pont Nicholas-ba futottam bele a hajón, mert kifoghattam volna, valami kétbalkezest is és akkor valószínűleg most én is a Mimas felé tartanék fogolyként, vagy hullaként repkednék az űrben.
De, hát minden szerencsésen alakult, és most itt társalgunk kedélyesen, miközben lassan meg is érkezünk a vörös bolygóra.
- Hát, ha szerencséd van, akkor nem ébrednek fel még egy darabig, és megmenekülsz a vizslató kérdésektől. – állok fel, hogy készítsek magamnak valamit enni, mielőtt még leszállunk.
- Kérsz valami kaját te is? Ha megérkezünk, lerohannak a vámosok és utálok velük üres hassal alkudozni. – magyarázom a férfinek.
Közben a bolygó érzékelő műszer sípolni kezd, ami azt jelenti, hogy tényleg lassan megérkezünk.

Kérdőn tekintettem először Melissára. Na igen, furcsálltam, hogy fel se tűnt neki a dolog, szóval kicsit oldalra fordítottam a fejemet és a hajam egy részét oldalra toltam, ezzel felfedve neki, hogy van bizony jó pár ősz hajszál a fejemen.
- A nem pont egészségesnek nevezhető életmód átka. Az agysejtjeim hiányára viszont ilyen bizonyítékom nincs - mosolygok.
Natessék, mostanában mindenki azt szeretné tudni, hogy melyik egységnél szolgáltam korábban. Tisztára mint valami állásinterjú, csak hát oda meg nem akarok visszamenni. Elég volt annyi a jóból.
- A rangereknél voltam, ott is a S.A.R.S.T.-nál szolgáltam. Különleges egység, a háború miatt feledésbe merült térségeket kutatják fel a földön és biztosítják. Régi atomsilókat, bunkereket, raktárakat... fogalmazzunk úgy, hogy nem pont barátságos viszonyom a kalózoktól onnan ered.
Kuncogok egyet.
- Na igen, azt tényleg jó lenne.
Amikor Melissa elmegy élelmet csinálni, arra leszek figyelmes, hogy rajta felejtem a tekintetemet. Gyorsan meg is rázom a fejemet és követem, hogy ne legyen túl nagy a távolság. Viszont a navigációs computer csipogása jelzi nekem, hogy lassan az út végére érünk... szóval most már meg kellett kérdeznem valamit.
- Figyelj csak... azt mondtad, Skater a vezetékneved... nincs véletlenül egy Chloe nevű rokonod?
Nem tartottam túl valószínűleg, hogy lehetséges, de hát sosem lehet tudni.

Látványosan megbámultam azt a pár ősz hajszálat, amit mutatott, de hangosan felnevettem, amikor arról beszélt, hogy a fogyóban lévő agysejtjeiről nincs ilyen bizonyítéka.
- Arra nem is tartok igényt, de azt hiszem még nincs okod panaszra. – fűztem hozzá, miközben az ételkiadó automatával küzdöttem, hogy ne valami egészséges vackot akarjon kotyvasztani, hanem, amit én szeretnék. Nem hiszem, hogy Nicholas díjazta volna, ha valami felettébb vitamin és energiadús pempőt rakok elé.
- Persze, gondoltam, hogy nem valami egészségügyi szolgálatot láttál el, ahhoz túl képzettnek tűntél, de így érthető. – bólintottam a katonai pályafutása taglalására. – És a kalózokkal kapcsolatban, mondjuk nekünk nem nagyon van dolgunk velük, de azért igyekszünk elkerülni a kellemetlen találkozást. – vontam meg a vállam, ahogy végre sikerült legyűrnöm az automatikát.
A csipogás ugyan jelezte, hogy lassan megkezdhetjük a leszállást, de kajálni még bőven lesz addig időnk. Már majdnem megfordultam a kezemben az ételes dobozokkal, mikor megszólalt a hátam mögött, amitől picit összerezzentem.
- Chloe? Ő a húgom. – néztem rá kíváncsian, hiszen mindenre számítottam, de arra nem, hogy felmerül a testvérem neve. – De te honnan ismered? Talán találkoztatok már? Akkor el lehet mondani, hogy kicsi ez a világ! – hitetlenkedtem, mert ez tényleg a csodával lehet határos.

Hát, nem pont erre a reakcióra számítottam. Elvégre, azért az én testem jóval idősebbnek tűnik, mint amilyen igazából. A testem kb 40-50-nek simán kinézhet, esetleg harmincas évek végére lehet saccolni... de ki mondaná meg, hogy még mindig csak két darab X-em volt? Talán egy gondolatolvasó.
- Hát, abban ne legyél annyira biztos.
Voltaképpen nem rémlett, hogy igenlő választ adtam volna Melissának az élelemmel kapcsolatban. De amikor látom, hogy milyen serényen dolgozik, már nincs szívem rászólni, hogy igazából nem kéne. Szóval inkább csak álldogálok nem messze tőle és reagálok a szavaira.
- Néha még a felcsernek is keményebb dolga volt, mint nekünk - mosolygok, pedig igazából ezekben semmi boldogság nincs. - Összefoltozni a katonákat egy-egy komolyabb ütközet után vagy előbb, az olykor felért egy rémálommal - a kalózok említésére elfintorgom magam. - Hát nézd, tűzkeresztségnek bőven jó volt a mostani. De szerintem inkább ne beszéljünk róluk. Örülök, hogy vége ennek az őrületnek.
Na, de aztán tényleg kicsinek mutatkozik ez a galaxis. Chole Melissa húga. Eléggé megdöbbenek ezen, elvégre nem számítottam rá teljesen, hogy ezt a választ fogom kapni. Viszont... najó, ezt meg kell néznem. Közelebb sétálok Melissához, de nem, nem túl közel, két méternyire megállok tőle és az arcát kezdek tanulmányozni. Próbálom összevetni magamban a vörös hajúval a vonásait. Igyekszem nem túl indiszkrét lenni, azért nem bámulom nagyon, nem is hajolok az arcába... és pár másodperc kínosnak nevezhető csend után sóhajtok egyet.
- Akkor már mindent értek. Tudod, miután kirángattál a raktárból és eléggé rácsodálkoztam, hogy mit keresel ott. Ez azért volt, mert először a húgodat ismertem fel benned, nem volt túl jó a látásom éppen... mondjuk egy vörös paróka és ki is adhatnád magad neki - oldom kicsit a feszültséget. - Pár napja összefutottunk, hogy úgy fogalmazzak.
Inkább nem mondom el neki, hogy összeverekedtem a húgával aztán közelről fejbelőttem... na, kábítóval, de akkor is.

Bár kezemben a tányérokkal nem nagyon tudom lemérni a reakcióját, mert épp helyet keresek azok lerakásához egy lehajtható pulton, így annyira nem tűnik fel, hogy Nicholas rácsodálkozik a dologra, vagyis azt legalább annyira a meglepődés számlájára írom, mint ahogy engem is megdöbbentett ez a dolog.
Persze azért az feltűnik, mikor alig fél méterre tőlem úgy vizslat végig, mintha éppen a DNS-met akarná megvizsgálni, ezért aztán önkéntelenül is hátralépek egyet és igyekszem elkapni a tekintetét, hogy kérdőn nézzek rá.
- Ezek szerint tényleg találkoztál a húgommal, habár sosem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítunk. – ráztam meg mosolyogva a fejem, majd leültem, hogy nekiálljak az evészetnek és intettem a férfinak, hogy ő is lásson neki.
- Tudod nagyon kicsi volt, mikor elvesztettem őt szem elől, és csak nem olyan régen találkoztunk össze újból, és bár sosem vallottam be magamnak, de sokszor kísértett a rémálom, hogy nem él már. Így aztán nem volt sok időnk azon agyalni mostanában, hogy hasonlítunk-e. – fűztem magyarázatot a dologhoz. – Csak nem valami munka miatt futottatok össze? De gondolom elég figyelemreméltó jelenség volt. – kuncogtam fel, ismerve Chloe mindenkit ledöbbentő stílusát. – A munkáját viszont remekül végzi! – biztosítottam, bár nem kérdezte.

Leültem Melissa mellé és nekiláttam én is az evésnek, persze miután csak megköszöntem. Nos, miközben hallgattam, elgondolkoztam pár dolgon. Eddig Chloe-ról gyűjtöttem az információkat a következő megmozdulásomhoz és meg se fordult a fejemben, hogy vájkáljak a családi életében... vagyis, oké annyit megnéztem, hogy kik a szülei meg ilyesmi, de a családi háttérbe nem ástam jobban bele magam. Most viszont, amit megtudtam, az enyhén szólva is soknak tűnt. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, amikor Melissa a húgával való kapcsolatáról beszél. Ha valami rosszul sül el a múltkor, akkor bizony elég könnyen az álomból valóság lehetett volna. Most valahogy örültem neki, hogy csak kábító lövedékekkel lövöldöztem. Majd. Kicsit elgondolkoztam. Jut eszembe, mikor is gondoltam utoljára a családomra? Elvégre, a szüleim még élnek, három testvérem is van. Mikor gondoltam rájuk utoljára? Képzeletben megragadtam magamat visszarángattam a földre. Ha nagyon el vagyok gondolkodva, a végén még kifecsegek valamit és abban aligha lesz köszönet.
- Hát igen, mondhatjuk, hogy munka miatt futottunk össze - mosolygok halványan, miközben kapirgálom az ételt. - Abban biztos voltam, elvégre a te hugod és téged se kell félteni - mosolygok.
Lehet kézenfekvő lett volna Melissától információt szerezni Chloe-ról, de aztán elvetettem az ötletet. Ismerve a hátterüket, ez a dolog aligha lett volna ildomos tőlem...

Miközben ettem, kíváncsian vártam, hogy mit mond majd Nicholas, hol találkozott a húgommal. Láttam, hogy ő is elmereng egy pillanatra, de azt csak annak tudtam be, hogy a válaszon gondolkozik. Tényleg érdekes volt, hogy az ember lánya az űr másik végén botlik bele olyanba, aki ismer valakit a családjából, szinte hihetetlennek tűnik, mégis valóságos. Ha az ember filmen látná, talán még meg is mosolyogná, hogy milyen színes a fantáziája a rendezőnek, de igazuk van azoknak, akik azt mondják, a valóság sokszor felülmúlja a kitalációt.
Mikor aztán végre válaszol, a szavai mosolygásra késztetnek, hiszen bár igaza van, de azért szerintem én és Chloe ég és föld vagyunk, vagy inkább tűz és víz?
- Hát azért vannak nyilvánvaló különbségek, és itt nem csak a külsőre gondolok. – nevettem el magam, felidézve Chloe sarkos, lényegre törő stílusát. – Valamiért sokszor úgy érzem, a húgomat valami elzárt szigeten nevelték és még mindig nem sikerült szocializálódnia, de egyébként ő sokkal megfontoltabb, hozzáértőbb és hatékonyabb, mint én. Neki ez az ügy biztos csak egy könnyed ujj-játék lett volna. – vonom meg a vállam még mindig mosolyogva. – Mondjuk, ha nem mozogsz ilyen körökben, akkor nem nagyon értem, hogy milyen munka ügyben közösködhettetek, de nem akarok indiszkrét lenni. – rázom meg a fejem, hiszen tényleg nem akarom firtatni, ha Nich nem akar beszélni róla.

Nos, ha tudatosan nem is akartam információkat szerezni a riválisomról, úgy tűnt, a sors nem így akarta. Na mindegy, úgy voltam vele, hogy ez önként jön és nem kértem, szóval nem mondom Melissának, hogy ne mondjon semmit. Oké, a kiskapu keresésben sosem voltam gyenge, ezt már jópáran elismerték.
- Ah, ahogy annak idején a kiképzőtisztem mondta: mindenki másként csinálja - vonok vállat. - Neki is megvannak a saját eszközei és neked is... az meg, hogy ő a hatékonyabb, nem olyan biztos. A te módszereid is elég szépen működtek ma - kacsintok egyet, majd újra az élelmemben fordulok.
Oké, nem bele, inkább az belém. De ezt most megnyugtatásként mondtam a lánynak... vagy... inkább nem teljesen csak annak, de főleg tárgyilagos megállapításnak szántam. Nem kell ahhoz feltétlenül érzéketlenül húzogatni a ravaszt, hogy eredményesek legyünk. Talán úgy könnyebb, de nem feltétel. Melissa pedig helytált a saját módszerei által a mai incidensben, meg még engem is megmentett. Nincs itt miért szerénykedni kérem. Na de persze tesz egy jogos megjegyzést... ah, na tessék, lehet túl sokat mondtam el magamról már megint és még emlékszik is rá. Gyorsan reagáltam, mielőtt túlságosan vonakodó csend telepedne rám.
- Hát na, olykor még én is visszatérek hasonló munkákra. Például elég sok ex katona keres alkalmi pénzt biztonsági őrként, csak úgy beugrásra.
Továbbra se nagyon akartam elmondani a találkozás körülményeit... leszűrtem Melissa szavaiból, mennyire fontos neki a testvére és valahogy nem akartam ez miatt a légzsilip túlfelén találni magam idő előtt...

A dicséretre csak vidáman elmosolyodok, de végül szó nélkül hagyom, hiszen tényleg megoldottuk végül is, még ha nem is olyan gyakorlatiasan, mint Chloe tette volna, de életben maradtunk és ez a lényeg.
- Hát, igaza lehet a kiképzőtisztednek, még a testvéremtől is annyira különbözőek vagyunk, hogy soha, semmit nem csinálnánk egyformán. – raktam le a villámat befejezve az evést, majd a szennyest a hulladék feldolgozóba dobtam.
Azért figyelmesen hallgatom, amikor mégis válaszol a kérdésemre, hogy mikor is futhattak össze a húgommal és közben vissza ülök a kormányhoz, hogy előkészítsem a landolásunkat, mert már dokkoló pályán haladunk.
- Persze, úgy nem is csodálom, hogy találkoztatok, sokszor küldi a cég személyi védelemre is. – bólintottam, de a figyelmem már a gépeké és az irányító állomásé volt.
- Jobb lesz, ha bekötöd magad, mindjárt pályára állunk. – mosolyogtam rá. – Aztán már magad mögött hagyhatod ezt az egész eltérítéses dolgot remélhetőleg. Remélem nem előztek meg a hírek, mert akkor ugyan csak nehezen szabadulunk a hatóságoktól.

- Miért, szerinted más testvérek máshogy vannak? - vonom fel a szemöldökömet. - Én se csináltam semmit se úgy, mint a bátyáim, volt is belőle kavarodás bőven... de mégis, ez volt az, amivel kiegészítettük egymást az életben és szerintem ez nálatok is így van.
Melissa végzett az étellel, de nekem még volt, szóval kicsit gyorsabbra vettem a figurát. Mire lehuppant a vezetőülésbe, én éppen akkor raktam el tárolóba a maradékot. Nem látja, így megengedek magamnak egy megkönnyebbül sóhajt, amiért sikerült kibekkelnem a témát. Viszont fejbe akarva-akaratlanul is reagálok:
,,Nem mondod..."
Megfogadom Melissa tanácsát és bekötöm magam az egyik székbe. Na viszont amit mond, azzal csak egyetérteni tudok. Valahogy se igazoltatásra, se kellemetlen kérdésekre nem lett volna szükségem. Annyira hiányzott, mint mókusnak az erdőtűz.
- Nagyon remélem, de talán csak most szedték össze magukat odaát a hajón - morfondírozok. - Ez esetben remélhetőleg elég gyors voltál és még nem előzött meg minket a hír. Bár... csak remélni merem, hogy a közeljövőben ez volt az utolsó ilyen kalózakció. Kicsit ciki lenne, ha a következő hajót is megtámadnák, amire felszállok és kezdhetjük elölről az egészet, nemde?

- Hát lehet, hogy igazad van és más testvérek is ilyenek, de mivel olyan sok-sok éven át ezt nem volt lehetőségem gyakorolni, így ez nekem most az újdonság erejével hat. – vonom meg a vállam, de ezért valahol megnyugtat a tudat, hogy nem arról van szó, hogy rossz testvérek lennénk, ha másoknál is így működik.
Mikor meggyőződtem róla, hogy Nickholas bekötötte magát, megkezdem a leszállás és dokkolás, már-már eléggé begyakorolt műveletét, igaz ritka az olyan alkalom, amikor Ben kapitány nincs a másik székben ilyenkor, de ezt a férfinak nem kell tudnia. Ha a másik hajóval való dokkolás nem okozott gondot, akkor ezt is megoldom.
- Talán tényleg szerencsénk lesz, minden esetre szép csendesre tervezem a leszállásunkat, így az esély is kevesebb, hogy ha mégis megelőztek a hírek, bennünket beazonosítsanak. – bólintok a szavaira.
Én sem szeretném, ha a pilóta engedélyemet forszíroznák utána, ha lecsengett az esetleges felhajtás. Na meg Ben-től sem tenném zsebre, amit kapnék az egyéni akciómért.
A leszállás sikerül minden probléma és koccanás nélkül, amit azért egy nagy sóhajjal veszek tudomásul, mikor végre hátra dőlhetek a székben.
- Na lenn vagyunk és semmi fogadó bizottság, csak a szokásos vámosok. – nézek a dokkot figyelő kamerákba.

- Sose késő elkezdeni - kacsintok. - Biztosra veszem, hogy ezzel is megbirkózol... egy élet-halál harchoz képest az ilyesmi már semmi.
Legalább is én így voltam vele, persze könnyen beszéltem. Én nem éltem akkor hosszan külön a testvéreimtől, mikorról ezek a tapasztalataim származtak. Ma már persze máshogy van, hiszen nekem is volt egy évek óta tartó különülésem. Ah, bele se merek gondolni, mi lesz, ha meglátják a halottnak hitt öcsit. Szóval inkább bekötöttem magam, majd vártam az ismerős érzést, ami a bolygó légterébe való belépést jelentette. Megfogtam a szíjakat és vártam, hogy landoljunk. Az egész manőver nem tartott sokáig, de eléggé megrázott a landolás. Végül csak sóhajtottam egyet, nyugtázva a sokadik ilyen énemet. Annak meg már csak örültem, hogy mi is volt Melissa megállapítása. Viszont a landolás ténye már azt is jelentette, hogy ennek a kalandnak itt a vége. Szóval sóhajtottam megéegyet és kikapcsoltam az engem ülésben tartott szíjakat.
- Akkor lehet nem kellene kísérteni a szerencséket és gyorsan elpárologni - mondtam, ahogy felálltam. - Főleg a tiédet nem, hogy feltűnjön a főnöködnek, hol is vagyunk voltaképpen - kuncogok. - Szóval... azt hiszem, én engedelmeddel távozok a fedélzetről.