Mimas

- Kettőig számolni csak tudnak - vontam vállat. - De legyen igazad. Hagy higgyék, hogy az egész tengerészgyalogság a nyakukon van, esetleg a kommandó.
Az ajtónál állók elintézése nem volt nehéz, pár pontos lövés meg elcsattanó saller és már a földön is feküdtek. Na de a neheze csak ezután jött, elkezdődött a harc a vezérlőért. Melissa ugyan belőtt és az elmondása alapján talált is, de nem tudtam erről meggyőződni, hisz akárhányszor benéztem, szinte azonnal ki kellett kapnom a fejem, mielőtt szitává lövik. Morogtam párat, de Melissa eléggé leleményesen megoldotta a belövéseket. Remek, legalább nem egy kókler... ah, miket gondolok, elvégre ő mentette meg az életemet.
- Sajnos valamit elfelejtettünk. Ők lőhetnek ránk szabadon, míg idekint vagyunk... de mi nem lőhetünk csak úgy be, mert szétlőjük a berendezést... hát nincs mese, be kell mennünk, különben hátbakaphatnak minket. Hát oké... fedezz.
Majd mielőtt még a lány egyáltalán reagálhatot volna, hirtelen bevágódtam az ajtón, fedezéket találva egy közelebb levő terminál mögött. Ki kellett használnom az alkalmat, mert éppen elállt a lézertűz és ki tudja, mikor lett volna a következő alkalom... mindenesetre már bent voltam, szóval elkezdődhetett a vadászat.
,,Na most merjetek rám lövöldözni olyan bátra."

Eléggé patt helyzetben voltunk, csak hogy míg ők ráértek, sőt az idő nekik dolgozott, addig minket baromian sürgetett, hiszen bármikor a nyakunkba kaphattuk az erősítést és akkor tényleg sarokba leszünk szorítva.
- át remélem ezt nekik is a lelkükre kötötték, mert, ha nem akkor mi hiába vigyázunk. Szóval remélem nem kapja el őket a hév, különben nekünk lőttek. – bólintottam a férfi megállapítására, mert általában a kalózok nem az eszükről voltak híresek, hanem a kegyetlenségükről.
Viszont nem gondoltam, hogy Nicholas azonnal a tettek mezejére is lép, így aztán igen csak gyorsan kellett reagálnom, amikor bevetette magát az ajtón.
Így aztán csak bedugtam a fegyvert az ajtón és csak húztam a ravaszt vaktában mozgatva a pisztoly csövét, úgy váll magasságban, remélve, hogy a férfi ez alatt közlekedik és lehúzza a fejét.
Úgy látszik a kis akciónk meglepte őket, mert pár pillanatig nem érkezett válasz, de aztán csak úgy villogtak a lézernyalábok szép kis lyukakat vájva a szemközti falba.
Azon agyaltam, hogy talán észre sem vették, hogy Nicholas beugrott, akkor azonban már két tűz közé foghatjuk őket.
- Most fedezz te! – kiáltottam be neki, és igyekeztem a másik irányba beugrani, mint amerre ő eltűnt. Sikerült is az egyik irányító konzol mögé beesnem, bár az egyik lövés csak egy hajszállal tévesztette el a fejem. Viszont hallottam a hátam mögötti becsapódást és az azt követő sercegő hang nem öntött el mámorral.
- A szentségit! – sziszegtem. – A kommunikációs panelnak annyi, ha jól látom.

Sikerült megvetnem magam az egyik asztal mögött, melyet felrúgtam és most instant fedezékként funkcionált innentől, függetlenül attól, hogy ennek ő mennyire örül neki.. ah, mire gondolok már, ez csak egy asztal, tele műanyaggal meg vassal, hagy ne legyen már lelkiismeret furdalásom amiatt, mert szétlövik. Bekuporodtam és időről időre kidugva a fejemet lőni kezdtem a kalózokra. Egyből érezhetően kevesebb lövedék érkezett a közelembe... talán a mögöttem levő terminál ebben nagy segítségemre volt. Nem igen akarhatták eltalálni. Kinéztem Melissára az ajtóban és pont akkor szólt a szándékairól. Bólintottam neki, majd talpra álltam és tüzelni kezdtem arra, amit láttam. Az egyik sugárlövedék le is vitte az egyik kalóz fejét, füstölögve dőlt hátra. Viszont csakhamar nekem is össze kellett húznom magam megint, mert újabb lövedékek tartottak felém. Elnéztem oldalra és láttam, hogy Melissa már bent van és fedezéket is talált magának. Ám nem kerülte el a figyelmemet, hogy az egyik terminál eléggé önkívületleni állapotban van nem messze tőle. Elhúztam a számat, megfogadva, hogy most már többet nem adhatunk oda nekik, különben hiába jöttünk ide és mehetünk a hídra a végén. Közben végeztem magamban egy kis memóriafelidézést, hol láttam eddig kalózokat mozgolódni. Utána ránéztem Melissára és ha ő is figyel, akkor kézjelekkel mutogattam neki. Valószínűsítettem, hogy megérti, ezért mertem. Lényegében azt igyekeztem a tudtára adni, hogy még öten vannak a túloldalon és hogy gyorsan végeznünk kell. Szóval én elkezdtem innentől tervezni, hogy hogyan tudnánk gyorsan pontot tenni az ügy végére, időről időre leadva néhány pontosnak szánt lövést.

Nagyon reméltem, hogy ez a lövés is csak véletlen volt és a kalózok sem akarnak nagyobb bajt maguknak, mert ha egy öngyilkos hajlamú bagázzsal akadtunk össze, akkor nem sok jóra számíthatunk, arra főleg nem, hogy megkímélik a berendezéseket. Meg aztán nekik ott a másik irányítási lehetőség a hídon. Arról már nem is beszélve, hogy közel van a Mimas és odáig akár el is vontathatják a hajót.
~ Na jó! Minél többet agyalok rajta annál rosszabb színben tűnik fel ez az egész! Vegyük úgy, hogy kell nekik ez a helyiség és nem karnak kárt tenni benne, ez sokkal jobban tetszik! ~
Nichola elég szépen aprítgatta az ellenséget, de aztán olyan össztűz zúdult rá, hogy a fejét sem tudta kidugni, de legalább felmérte addig a terepet, így mikor ránéztem, láttam, hogy heves mutogatásba kezd és nem volt nehéz leszűrni belőle, hogy öt kalóz van még életben és, hogy nem ártana csipkedni magunkat.
Nem mintha én itt akartam volna hawaii-jozni, de engedelmesen felmutattam a hüvelykujjamat, hogy értettem, bár gőzöm sem volt, hogy mivel oldhatnánk meg a dolgot gyorsan.
~ Hmm! Talán ha átalakulok eléggé meglepem őket és lesz időm letarolni őket valamivel. ~ meditálok, és aztán azon agyalok, hogy ezt, hogy tudnám a férfi tudomásárá hozni, de úgy gondolom, hogy ezzel csak vesztegetnénk a drága időt, így a tettek mezejére lépek inkább. Úgy is látja, ha nem vak, hogy mi a pálya. Ráadásul most már attól sem kell félnem, hogy nem marad rajtam ruha, mert Chloe segítségével beszereztem egy olyat, ami nem szakad le rólam és nem leszek pucér visszaalakuláskor sem, így már ez sem tart vissza.
Pillanatok alatt veszem fel a szaszkvacs alakját és hatalmas ordítással tépem ki az egyik széket a helyéből és vágom hozzájuk, remélve, hogy a társam sem tétlenkedik közben, mert bár a bőröm ilyenkor elég ellenálló, azért a lézerpisztoly bizony kilyukasztja.

Na, már megint olyan dolog történt, amire nem számítottam. Már a sokadik zsinórban, ha beleveszem az elmúlt napokat. Ez pedig egy idő után egy magamfajta, előre tervező, alapos embernek eléggé idegesítő tudott lenni. Mert mi történt? Hát az, hogy mint kiderült, a társam nem egy echte ember, akármennyire is olyan a külsője. Egyik pillanatban odanéztem, még minden úgy volt, ahogy eddig, kuporgott a fedezéke mögött. Pár másodpercre fordítottam csak el a fejemet... tényleg csak pár másodpercre. De ez elég volt ahhoz, hogy jöjjön a nap újabb meglepetése. Valami elég fura hangot hallottam a túloldal felől. Odanéztem és hát eléggé meglepődtem. Ott, ahol Melissa állt, egy... voltaképpen mi a halál ez? Fogalmam sem volt róla. Csak azt tudtam, hogy nagy, szőrős és... erős. Gyakorlatilag úgy tépte ki a gyárilag odarakott széket, mint ha valami fűszál lenne. A szék csakhamar a kalózok között csattant, az egyiket el is vitte magával, azok meg sűrű káromkodás közepette irányították fegyvereiket a... lényre. Na több se kellett nekem, kiugrottam a fedezékem mögül és odarohantam a legközelebbi kalózhoz. Minden szívfájdalom nélkül csaptam halántékon a legközelebbi kalózt, majd lőttem ki rájuk párat.
- Hahóóóó, én is itt vagyooook - igyekeztem felhívni magamra a figyelmüket.
Közben baljós gondolatok kergetőztek a fejemben.
,,Melissa Skater... Skater... ráadásul metamorph vagy valami hasonló a jelek szerint... megeszem a kalapom, ha... fedezékbe!"

A szék recsegve adta meg magát jóval emberfeletti erőmnek és az ordításommal egyetemben szállt a meglepődött kalózok felé. Szerencsére még a fegyverüket is elfelejtették használni, hiszen azért nem mindennapi, hogy hirtelen a semmiből egy majd három méteres, agyaras vadállat támad rájuk, még ha ma már megszokottak is a metamorf átváltozások.
Reméltem, hogy Nicholas viszont nem blokkol le, hiszen a katonákat azért tudtommal ilyenekre is képzik, így elég ideje lesz, hogy ő is kilőjön pár kalózt, míg ők engem bámulnak.
Ilyenkor azért kicsit nehezemre esett az ésszerű gondolkozás, mert előtérbe került a vadállati ösztön, így meg is indultam a megmaradt négy fickó felé, hiszen az ötödiket telibe kapta a nehéz szék és az már biztos nem kel fel egy darabig, de ekkor megjelent a látóterembe Nicholas és aprítani kezdte az ellenfeleket. Egy azonnal kidőlt, két másikat meglőtt, de abból csak az egyik terült el sajnos, a másik csak a vállába kapott egy lövést, de még talpon maradt.
Mikor megláttam a rám emelt pisztolycsöveket, akkor azért belém villant, hogy ez nem lesz így jó, de már ugrottam, hogy a fogaim és karmaim a legközelebb álló kalózba mélyesszem, ami még össze is jött, de ekkor éles fájdalom villant az oldalamba. Dühösen morrantam fel, de már meg is kezdődött a visszaalakulásom, így egyszerre zuhantam a földre a vérben úszó fickóval.

A figyelem megoszlott, ezt sikeresen elértük. Ennek volt köszönhető az, hogy újra felpattanhattam és tüzet nyithattam a kalózokra. Két találatot értem el, ebből az egyik ölt csak, a másik bezuhant az egyik konzol takarásába. De több lövést nem tudtam eszközölni, ugyanis oldalról bevillant egy kalóz és kiütötte a kezemből a sugárfegyvert.. meg majdnem az egyik fogamat is, ahogyan eltalált egy ütéssel. Ettől megtántorodtam, de aztán láttam, hogy már fogta volna rám a pisztolyát. Közvetlen közelről akarta elsütni, de én egy rúgással meggondolásra késztettem és elértem, hogy ő is letegye a fegyvert. Kést rántott, mire én is, e a támadást ő hajtotta végre. Szúrással jött, mire én kitértem és elkaptam a csuklóját, oldalra rántottam és gondolkodás nélkül állítottam bele hátulról a nyakába. Az egy szó nélkül csuklott össze. Ekkor egy fájdalmas kiáltás jutott el a tudatomig. Kezemben a késsel elnéztem oldalra és láttam, hogy Melissa szörnyalakja éppen puffan az egy konzol mögött és mint ha elkezdett volna összemenni. Szemöldök ráncolva indulam el felé, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy egy kéz kapaszkodik bele az egyik konzolba, majd magát felhúzva megjelent az a kalóz, akit csak megsebesítettem. Eléggé kába volt a tekintete, de mint ha észrevett volna valamit és emelte a sugárfegyverét... de nem rám... hanem oda, ahol Melissát láttam összezsugorodni. Annyi időm már nem volt, hogy pisztolyt rántsak és lőjek... de nem is kellett. A kezem lendült és a rövid-pengéjű kés nyílegyenesen megindult a kalóz felé. Ellenállás nélkül fúródott bele a homlokába, így holtan dőlt a konzolra. Kifújtam az amúgy már régóta bent tartott levegőt, miközben körbenéztem. Már nem láttam egy harckész haramiát sem. Illetve, volt még egy, az, akit a társam eltalált a székkel. Ám Melissa olyan hévvel vágta hozzá a széket, hogy a kába tekintetéből ítélve nem a következő két órában fog magához térni. Itt végeztünk. Gyorsan megkerültem a terminálokat és a földön feküdve találtam rá a lányra, aki az egyik, amúgy eléggé vérszegénység általi halálra ítélt kalózon feküdt... arcán egy fájdalmas grimasszal.
- Jól vagy? - guggoltam le mellé, hogy megnézzem, mi történt vele.

Nem tudtam, hogy vajon lesz időm-e teljesen visszaváltozni és fegyvert fogni, ha Nicholas-nak nem sikerülne leamortizálni a megmaradó kalózokat, ráadásul eléggé csípett a sérülés, bár, ahogy egy pillanatra oda néztem, láttam, hogy csak felületi, és bár vérzett de túl fogom élni.
Mindenesetre igyekeztem gyorsan a fegyveremhez jutni és csak pár másodperc után tűnt fel, hogy túl nagy a csend. Mielőtt azonban kikukkanthattam volna a konzol mögül megjelent a férfi, és mákja volt, hogy jók a reflexeim, mert persze önkéntelenül kaptam felé a pisztolyom.
Mikor megláttam egy sóhajjal eresztettem le, miközben megpróbáltam feltápászkodni a vérben tocsogó kalózról, akinek a torka fel volt tépve és nem szívesen gondoltam rá, hogy ezt én tettem vele, még ha az életemre tört akkor sem.
- Túl fogom élni. – bólintottam Nicholas kérdésére. – csúnyábbnak néz ki, mint amilyen vészes. – tapasztom a derekamra a kezem. – Majd később foglalkozunk vele, most inkább zárjuk le az ajtót és próbáljuk meg elvinni ezt a járgányt a Mimas közeléből. – bólintok az irányító pult felé.
Mivel hála az égnek nem lőttek ki más fontos berendezést így van esély, hogy felül tudom írni a parancsnoki híd utasításait is, ha kis szerencsém van és nem valami profi navigátoruk van.
- Remélem, hogy meg tudom oldani a programozást, de ahhoz azért kell egy kis idő, addig jó lenne tartani a frontot. – nézek a férfire.

Segítettem felállni Melissának, majd tekintetem a sebére terelődött, legalább is amíg nem takarta el. Első ránézésre valóban nem tűnt vészesnek, de igazából szerencséje is volt. Sajnos a sugárfegyverek jóval nagyobb roncsolást végeznek, mit a korábbi golyós töltények. Azt még ki lehetett szedni a szervekből és utána is működhetett... ugyanezt a sugárcsóvákkal már nem lehet eljátszani.
- Rendben, de ha visszaértünk első dolgod legyen megnézetni magad - bólintottam; nem beszéltem kioktatóan, inkább csak tanácsoltam, nem akartam, hogy valami baja legyen később.
A felvetésével csak egyetérteni tudtam. Most már egyértelmű lehetett nekik a szándékunk és csak reménykedni mertem benne, hogy Melissa jobb számítógép-használó volt annál, aki éppen a hídon csücsült és tanakodott, hogyan használhatná fel a hajó rendszereit ellenünk. Gyorsan újra magamhoz vettem a karabélyt hát és már mentem is, hogy az egyik felhasznált asztalból rögtönzött barikádot alakítsak ki a bejárattal szemben. Utána azonnal odamentem a biztonsági kamerákat kezelő monitorhoz és kikerestem a környező kamerákat.
- Egyelőre nincs semmi mozgás - mondtam a lánynak, miközben a tekintetem idegesen járt egyik monitorról a másikra. - De a hídnál mozgolódás van.

- Ne aggódj, majd megnézetem, nem ez lesz az első, hogy kicsit kidekorálják a bőröm. – bólintottam a tanácsára. – Most csak valamivel átkötöm, az elég lesz, míg nem keveredünk el innen. – nézek körbe, hogy mit tudnék kötésre használni, de aztán eszembe jut, hogy kell itt lenni elsősegély felszerelésnek, ha betartották az előírásokat.
Az egyik fali rekeszben meg is találom, így egy regeneráló tapaszt ragasztok a sebre és máris a feladatomra koncentrálhatok.
A konzolhoz gurítottam egy széket és innentől Nicholasra bíztam a védelmünket, mert belemerültem abba, hogy megpróbáljam átvenni az irányítást és közben kizárni a hídon ügyködő navigátort a rendszerből, mert különben semmit nem érek el azzal, hogy öt percig én vezetem az űrhajót.
- Oké! – mormolom a fogam között a férfi tájékoztatására, de jóformán nem is hallottam, miről beszél. Az ujjaim sebesen jártak a billentyűzeten, mert közben a hídon lévő kalóz is felélénkült, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Nem volt rossz a fickó, de bíztam benne, hogy én jobb vagyok. Hirtelen éles sziréna szó hasította ketté a viszonylagos csendet, majd a hajótest megrándult, mint a sebzett bálna, majd ismét megállt.
- Hogy azt a vákumban született, jó édes ….mmmm! – sziszegtem a fogam között, miközben ismét sebesen nyomkodtam a fel-felvillanó gombokat és végül jókorát rúgtam az egyik panelba, mire a sipítozó hang legalább elhallgatott.
- Azt hiszem menni fog, még pár perc és a kezemben lesz. – informáltam Nicholas-t. – De szerintem nem nagyon fogják díjazni és biztos, hogy már el is indultak errefelé. – tettem hozzá.

Kicsit megnyugodtam, amikor láttam, hogy megtalálta az elsősegélyládát és le is kezelte magát. Oké, nem volt súlyos a sebe, talán fel is fújtam a dolgot. De nem tehettem róla, nekem az volt a berögződésem, hogy ha valaki megsérül a csapatban, azt a tűzharc után azonnal vonszoltam a szanitéchez, hogy varrja össze, mielőtt komolyabb baja lenne. Tény, hogy túlságosan apáskodó lehet ez a viselkedés, de jópár társam élete ezen múlt. Ez a seregben nem volt játék. A társaink élete egyet jelentett a mi életünkkel is. Sose lehet tudni, hogy az a bajtárs, akit hagyunk elesni a csatamezőn, hányszor mentheti majd meg a jövőben az életünket. Ezért csak figyeltem rájuk... de még így is sokan elestek a harcokban.
- Nyugi, a végén még nem lesz min dolgoznod! - szóltam oda Melissának félválról.
Még a gondolkodás közepette is hallottam, ahogy csapkodja a billentyűket, meg még bele is rúg a gépbe. Majdhogynem visszhangzik a fejemben a kopácsolás, miközben nézem a monitorokat. Még semmi mozgás... még semmi... még semmi... mozduljatok már meg!!!
- Rendben van, csak ügyesen - aztán pár másodpercben mordultam egyet. - Jön a fogadóbizottság, három saroknyira vannak - lenyomtam a panelen egy gombot, mire egy hangos kattanást lehetett hallani az ajtó felől.
Az ajtót ezzel lezártam, de tisztában voltam vele, hogy ez max pár percet fog segíteni rajtunk. Talán öt perc, mire kivágják az ajtót és elkezdődik a tűzharc. Remélhetőleg a lány addig végez... mondjuk amilyen gyorsan kopácsol, van rá esély. Mindenesetre még pár percig figyeltem a képernyőket, nézve, hogyan szórakoznak az ajtóval. Csakhamar lehetett hallani a kopácsolást az ajtón... én meg... hé, miért se szivatnám őket? - bekapcsoltam a hangosbemondót és beszóltam a kalózoknak:
- Ne kopogtass, nyissál be!
Na sűrű anyázások érkeztek erre a túloldalról, jelezve, hogy elérte őket a dolog.

Örültem, hogy Nicholas figyelte a monitorokat és az ajtót, így nem érhetett minket váratlan meglepetés, mivel ha át akartam venni a hajó irányítását, teljes figyelmemet a számítógépre kellett fordítanom. Bár eddig a kalózok nem tűntek valami észkombájnnak, de aki a navigátoruk volt, az elég profinak tűnt, így nem vészesen ugyan, de megizzasztott, mire egy diadalittas gombnyomással kizártam a rendszerből.
Előtte még hallottam a férfi figyelmeztetését, majd az ajtón bejutni szerető banda kalapálását.
Mivel már a kezemben volt a hajó, így felhőtlenül felnevettem Nicholas beszólásán a fiúknak, bár tudtam, hogy ezzel csak alaposan felhergelte őket.
- Azért én nem örülnék neki túlzottan, ha mégis sikerülne nekik. – jegyeztem meg még mindig fülig érő szájjal. – De a hajó most már a miénk! Hová parancsolja az úr a fuvart? – kérdeztem a monitorra mutatva, melyen most a bolygóközi térkép villogott. – Szerintem, ha elindulunk, akkor hamar feladják, mert remélem nem esik le nekik, hogy nem tudok nagyobb sebességre kapcsolni a saját hajóm miatt. Ha megtenném, leszakítanám magunkról és azt nem igazán szeretném. – magyaráztam a kifelé fülelő férfinek. – Szóval? Szerinted kitart még addig az ajtó, míg leesik nekik a tantusz?

Hát a kalózokat nem nyugtatta meg a megjegyzésem, az már egyszer fix. Az ajtó masszív volt, de hangszigetelt nem, szóval hallottam, milyen szitkokat vágnak felváltva Melissa és az én fejemhez. Komolyan mondom, hogy ha anyázásból harcolnánk, akkor verhetetlenek lennének. Így viszont nem érvényesült ez, kiabálhattak akármennyire csak akartak, az ajtóban ez nem tett kárt, sem pedig a dühös ütések a fémlapon. Szóval a figyelmem nem rájuk terelődött, hanem inkább a terem túloldaláról jövő harsány nevetésre. Kérdően néztem Melissára, azért ennyire ez nem volt jó... vagy tényleg? Mindegy, ha derítette, akkor jó, legalább oldódik a feszültség.
- Nem kéne - amikor megkérdezi, hogy hova menjünk, sóhajtok. - Bárhova, ahol van katonai helyőrség vagy valami... de... remélem tudod, hogy ez hosszú út lesz. Ők nem tudnak elmenni, mivel nincs hajójuk a törzsön... elvégre a hipertérből ugrottunk ki, amikor rátaláltál a hajóra. Szóval... mire elérjük a normál térben a legközelebbi helyőrséget, az napokig is eltarthat. Szóval... vagy szerezzünk élelmet, takarót, mert napokig itt leszünk, vagy le kell nyomnunk őket.

Nem aggódtam túlságosan az ajtó miatt, hiszen sejtettem, hogy ha csak nem hoznak valami komolyabb lézervágót, azon biztosan dörömböléssel nem jutnak be, így bőven van időm a hajót beprogramozni és elindítani a kijelölt bolygó felé.
- Rendben, akkor talán megcélozhatjuk a Holdat. – biccentettem, miközben sebesen írtam be az adatokat a számítógépbe, de Nicholas megjegyzésére megcsóváltam a fejem.
- Ezt nem tehetjük meg, mert valószínűleg hamarosan felfedezik a Bolhapiacot és akkor azt akarják majd elvinni, hogy meneküljenek, ha ide nem jutnak be. – mondom komolyan elgondolkozva, hiszen ezt nem hagyhatom. – Nem sodorhatom veszélybe a kapitányt és Machetát! – jelentem ki határozottan. – Ki kell találni valamit, hogy megszabaduljunk a kalózoktól, mielőtt ez bekövetkezik.
De mielőtt még bármilyen tervet készíthettünk volna, megszólalt a hangszóró és egy dühös, rekedtes férfihangot hallottunk.
- 10 percetek van, hogy visszaadjátok az irányítást a hídnak és kinyissátok az ajtót, különben elkezdjük lelövöldözni az utasokat és a személyzetet. Minden öt percben egyet.
A fagyos és kegyetlen hang egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Nem vagyok gyakorlott az ilyesmiben, így kétségbeesetten nézek Nicholas-ra, hiszen mégis csak ő volt a katona.
- Most mit csináljunk?

Megráztam a fejem.
- A Hold túl messze van. Legyen legkésőbb a Mars, az ottani erők biztosan tudnak segíteni, hacsak addig nem futunk bele egy katona konvojba.
Melissa viszont felvet egy újabb problémát. Ez pedig tényleg igaz. Bár nem tudom, hogy mennyi ember férhet el a hajón, arra bőven elég, hogy a főkolomposok elmeneküljenek. Na azt azért nem kéne. De még mielőtt reagálhatott volna, megszólalt a hangosbemondó... én pedig döbbenten pislogtam egy darabig magam elé. Aztán szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy mit is hallottam... és piszok mérges lettem tőle. Szemét banda. Ó, hogy az a rohadt... vad indulatokról árulkodott a tekintetem. Mindig is gyűlöltem a kalózokat. Nem csak amiatt, mert a múltban rengeteget harcoltam velük... nem... maga az életforma volt az, ami kiverte nálam a feszültséget. Ez az emberi életet semmibe vevő barbárság. Ez egy olyan dolog volt számomra, amit mindennél jobban megvetettem... és most lépésre szántam el magam.
- Amit most látsz, arról ne beszélj senkinek... és ne is kérdezz róla - reagáltam a kérdésére.
Odamentem a főszámítógéphez, majd ráraktam a kezemet a konzolra. Nem akartam ezt csinálni... alapvetően nem szoktam használni az implantomat, csak amikor feltétlenül szükséges. Most viszont ártatlan emberek élete forgott kockán... most már nem finomkodhatok. Bekapcsoltam a hangosbemondót.
- Fél percetek van, hogy elálljatok ettől, különben tíz másodpercenként végzek veletek egyesével, egészen addig, míg mindannyian meg nem rohadtok.
A hangom hideg volt, nem csak üres fenyegetéssel benne... én pedig lehunytam a szemem, ahogy beléptem a virtuális valóságba. A tudatom pedig munkához látott. A másodlagos vezérlőt leszámítva mindenhol lekapcsolt a világítás... kint hallani is lehetett az ideges megjegyzéseket... minden ajtót lezártam, hogy ne lehessen mozogni... és akkor felkapcsoltam a világítást a hídon... majd innen túltöltést idéztem elő az egyik számítógépen... amely gyakorlatilag felrobbant és a kilövellő elektromosság halálra rázta az ott levő kezelőt... majd a hangosbemondóból az alapból beprogramozott hang kezdett beszélni.
- 10... 9... 8...

Miközben Nicholas újabb útitervvel áll elő, már pötyögöm is be az új adatokat, hogy nem veszítsünk egy percet sem.
A közbevágó hang, mely súlyos választás elé állít bennünket, egy pillanatra megakaszt, de a programozást azért még befejezem és csak ezután nézek fel a mellettem álló férfira.
Pillanatról pillanatra láttam az elboruló arcát és igazán nem lettem volna annak a kalóznak a helyében, akit most a kezébe kapott volna.
Tényleg tanácstalan és meg kell vallanom, most először kissé rémült is voltam, hiszen ezzel komolyan sarokba szorítottak minket. Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam akár egy valakit is lelőnek, így aztán meglepődve pislogtam Nicholasra, mikor megszólalt.
- Oké….. – a hangom még bizonytalanul csengett, hiszen elképzelni sem tudtam, mit akar. – Rendben. – bólintottam
Aztán azon kívül, hogy vissza dobta a fenyegetést a hangszórón keresztül és a számítógéphez sétálva rátámaszkodott, majd lehunyta a szemét, nem történt semmi. Vagyis……mégis, mert hirtelen sötét lett. A monitorokon nem láttam semmit, csak a kinti társaság kiabálását, na meg a gépi hang visszaszámlálást.
- Mi történik Nicholas? – kérdeztem szinte suttogva. – Mit csinálsz?

Eljutott a kérdése hozzám, de nem válaszoltam. Nem, nem azért, mert bunkó voltam és csak a saját dolgommal akartam törődni. Sokkal inkább azért, mert nem tudtam. Az implantnak van egy olyan idegesítő határa, hogy nem lehet mozgás közben használni. Teljesen mozdulatlanná dermedek ilyenkor, még beszélni se tudok. Olyan vagyok, mint egy eleven holtest, mely kimászott a sírból. De azért a kérdése, mint gondoltam, eljutott hozzám... én pedig meg is mutattam neki, mi folyik itt... pontosabban ott, mert a kijelzőkön a következő pillanatban csak a híd kamerái jelentek meg, mintegy élő egyenes adást biztosítva neki a történésekről. Így láthatta, hogy agyonvágja az áram a következő kalózt.
- 10... 9... 8... 7... 6... 5... 4... 3... 2... 1...
A kalóz, aki Melissa ellenfelének bizonyult a híd komputerének megszerzése közben, most ordítva esett hátra, ahogyan a számítógépből kitörő nyalábok halálra sújtották.
- 10... 9... 8... 7... 6... 5... 4... 3... 2... 1...
Az egyik kalóz elkeseredésében elmenekült a terminálok mellől, a fal mellett keresve menedéket... csupán azzal nem számolt, hogy van mellette egy kapcsoló... na és mi van a kapcsolóban? Elektromosság... vagyis pontosabban volt, mert kicsapott belőle.
- 10... 9... 8... 7... 6... 5... 4... 3... 2... 1...
Újra és újra. Mindig ugyanaz a 10 másodperc ment végig a beépített hangon, már már idegesítő monotonitással. Ez is egyfajta pszichikai hadviselés volt, mert igazság szerint eléggé idegesítő volt ez a géphang. De a célnak megfelelt... én pedig nem álltam le. Vagy megdöglenek mindannyian, vagy elállnak az ötlettől, de én nem fogok megkönyörülni rajtuk... túlságosan is gyűlöltem hozzá a kalózokat, hogy amnesztiát adjak nekik... főleg egy ilyen ultimátumot követően.

Nicholas továbbra is úgy állt a terminálnál, mint aki állva elaludt, de a halántékánál lüktető ér, azért azt mutatta, hogy ez közel sem így van. Viszont mivel nem válaszolt, már léptem volna hozzá, hogy megrázzam, de ekkor életre keltek a monitorok és a hidat kezdték el mutatni, ahol minden 10 másodpercben, legalábbis a gépi hang tanúsága szerint, valami elektromos kisülés következtében hullottak a kalózok.
Pont akkor esett össze a hackerük is és a rövid rángatózásából ítélve, nem csak elájult. Aztán a menekülőt is elérte a végzete a kapcsolóból kicsapó energianyaláb képében.
Megbénulva meredtem a képernyőkre, és már nyúltam a férfi fel, kiáltásra nyitva a számat, hogy hagyja abba, mikor egy sírástól maszatos gyerekfej takarta ki a képernyő nagy részét és a fejéhez egy pisztolyt szorongatott egy tarkopasz, nagydarab, tetovált fickó, akinek szinte vérben forogtak a szemei.
- Akármit is csinálsz hagyd abba, vagy szétloccsantom a kölök fejét. Most! – ordította a helyiség közepén állva, miközben a szemeit ide-oda kapkodta idegesen. – És van még belőlük kettő, ha nekem bajom esik. – intett maga mellé, ahol megjelent még két kalóz, egy-egy gyerekkel a karjaiban.
A háttérből sikoltozás és kiabálás hallatszott, ahogy az ajtónk előtt is megélénkül a kopácsolás, amibe sivító hang vegyült, ami nem volt jó hír, mert szerintem hoztak egy lézervágót.
- Nicholas! – ráztam meg a férfit. – Hagyd abba! Beszéljük meg!
Ha visszatér a jelenbe, akkor folytatom.
- Valamelyikünknek látszólag meg kell adnia magát, a másik addig a szellőzőn keresztül hátba támadhatja őket. Nem hagyhatjuk, hogy bántság a gyerekeket.

Óóó, a rohadék! Egy másodpercre voltam tőle, hogy kisütöm az agyát, de nem kitalált valamit. Hezitáltam, nem akartam beáldozni a kissrácot... pedig az is megfordult a fejemben pár másodperc erejéig. Na ez az igazán félelmetes. Mióta lennék képes gyerekeket ölni? Úgy tűnik, elég sok rossz hozadékkal volt rám ez a munka... sokkal többel, mint amit el tudtam képzelni. Mindenesetre a töltetet betöltve hagytam, arra az esetre, ha a szemétládája mégiscsak csinálna valamit. Melissa rángatása viszont eléggé idegesített, alig tudtam koncentrálni. Szóval lassan visszahúzódtam és eléggé dühös volt a tekintetem... persze ez nem neki szólt, sokkal inkább az új eseményeknek. Rohadt barbár népség, hogy ilyenekre kényszerítik az embert. A szavai viszont akár fel is használhatóak. Bólintottam, majd kicsit visszamentem a gépbe... addig, amíg meg nem jelent a szellőzőrendszer térképe a kijelzőn, ezzel együtt lenyílt a helyi járat ajtaja.
- Te vagy a kisebb, így neked kellene csinálnod. Tanulmányozd a térképet, addig én megpróbálom szóval tartani ezt a szemétládát. Én majd itt maradok, amíg pozícióba kerülsz.
Azzal minden hidegvéremet összeszedve fordultam vissza a géphez és kezdtem el beszélni a hangosbemondóba.
- Látom a kalózok nem változnak - szóltam hideg, metsző hangon. - Ugyan olyan ostobák vagytok, mint mindig. A túsz csak addig ér valamit, amíg él. Ha meg merészeled húzni a ravaszt, onnantól megszűnik a túsz jelentette előny és te egy koszos, rothadozó hullaként fogod végezni a padlón... ugyanez igaz rátok is. Láthattátok, mennyit jelent számomra az életetek. Egyszerre sütöm mindannyitokat ropogósra, ha bántani merészelitek őket... és ez az összes társatoknak szólt a hajón.
Ha Melissa jelzett, hogy készen áll, akkor odaálltam a szellőző járat alá és bakot tartva feldobtam őt.

Mikor kinyitotta a szemét és megpillantottam a dühös tekintetét, olyan gyorsan engedtem el a karját, mintha tűzbe nyúltam volna. Sejtettem, hogy nem én rám haragszik, de nem tudhattam biztosan, így inkább hátrébb léptem párat, hiszen ki tudja hol jár most az agya éppen, mert, hogy ő manipulálja valahogy a kezén keresztül a gépeket, abban már biztos voltam, de kíváncsiskodni ráérek később is……ha lesz később.
A szavaira csak bólintottam és a képernyőre meredve igyekeztem memorizálni a térképet. Nem volt nehéz dolgom, hiszen már hozzászoktam bonyolult ábrák észben tartásához, így ez sem vett sok időt igénybe. Közben azért megpróbáltam kirekeszteni a beszélgetésüket a tudatomból, hiszen Nicholas hideg, kegyetlen hangja, ami annyira nem illett a megismert férfihoz, most még engem is megborzongatott.
- Kész vagyok. – suttogtam a fülébe, majd mikor kinyílt az ajtó és könnyedén feldobott a nyíláshoz, már másztam is benne szaporán, hogy a folyosó egy mások szegletében bukkanjak ki. Halkan huppantam le a földre és kibiztosítva a fegyverem, kilestem az ajtó előtt ténykedő kalózokra. Négyen voltak és jól sejtettem, valamiféle lézervágó volt náluk és az ajtó már pirosan izzott. Visszadőltem a falnak és mélyeket lélegeztem, majd háromra nekilódultam és folyamatosan tüzelve száguldottam feléjük, bízva abban, hogy a meglepetés ereje az enyém.
Mire odaértem az ajtóhoz, már egyikük sem élt. Most a háttérbe szorítottam a viszolygásomat, hogy eddig még alig párszor fordult elő, hogy ölnöm kellet, most meg már számolni sem merem. De a gyerekek látványa megacélozta a szívemet.
A híd felé indultam. Tudtam, hogy magamra kell vonnom a figyelmet, hogy Nicholas is a tettek mezejére tudjon lépni.
Az ajtó a hídnál nyitva volt és belesve rajta, megállapítottam, hogy már csak ez a három kalóz marad valószínűleg, mert a másik falnál kuporgó vagy húsz ember előtt sem állt senki, őket is a gyerekekkel tartották sakkban.
- Hé kalózok! – szóltam be elhaló hangon, hogy azt higyjék a végemet járom. – Megadom magam, segítene valaki, megsebesültem.
Ha beveszik és kijön az egyik, akkor nagyon pontosan kell céloznom, ha kettő jön akkor még nehezebb lesz, de bíztam magamban.

Na Melissa eléggé meglepett. Éppen elég heves, de a saját részemről azért hideg és kimért vitát folytattam a kalózbanda vezetőjével. Ennek a fafejnek fel se tűnt, hogy igazából csak el akarom vonni a figyelmét. Szóval éppen a sokadik sértést vágta már a fejemhez és én készültem hidegen válaszolni neki, hátha még jobban dühösebb lesz, amikor lövéseket hallottam kint. Azonnal aktiváltam az implantot és bevetettem magam a kameraképek közé. Odakint történt valami. Átváltottam infrára és láttam, ahogy Melissa pont leteríti az utolsó kalózt. Na ez eléggé meglepett. Azt hittem, hogy egyből a hídhoz megy. De aztán kilőtte a kint levőket. Hm... ügyes lány. Akkor segítek neki. A híd felé biztosítottam neki a látási viszonyokat azzal, hogy felkapcsolgattam a folyosón a lámpákat. Egészen a hídig, melynek ajtajának zárját kinyitottam és nagyon lassan, milliméterről milliméterre nyitottam ki. Így Melissa be tudott nézni... én pedig vártam, hogy mit fog tenni. Na megint meglepett, hogy bekiált. Mit tervezhet? Azt látom, hogy az egyik kalóznak felkelti a figyelmét a lány, de... mit akarhat. Gyorsan elkezdek kutatni, hogy mivel segíthetnék neki... ami elég nehéz lesz így, de majd ezzel kell beérnie...

Tudtam, hogy most ki kell tennem magamért, hiszen Nicholas bízik bennem és most is mindent megtesz, hogy elvonja rólam a figyelmet. Ugyanakkor segít, hogy lássak is valamit, na meg az ajtónyitás sem egy hátrány, hiszen másként kicsit körülményesebben tudnám elcsalogatni a jómadarakat.
- Kösz Nich! – suttogtam bele azért az egyik kamerába, hátha látja éppen, de már a közeledő lépésekre koncentráltam.
Úgy feküdtem, hogy félig háttal legyek a kifelé igyekvőnek és ezáltal takarjam a kezemet is, amiben a fegyvert szorongattam.
- Hé! Ne mozdulj te rib&nc! Hallottam magam felett a rekedtes, feszültségtől terhes hangot.
Persze nem mozdultam, reméltem elég halottnak, vagy súlyos sebesültnek látszom ahhoz, hogy kicsit elbízza magát.
A következő pillanatban durván megrugdosták az oldalamat. Még mindig nem mozdultam.
Aztán egy kéz megragadta a vállamat és a hátamra fordított, én meg abban a pillanatban lőttem. Nem volt nehéz eltalálnom a kalózt, aki most kissé elszakadt a túszától, ráadásul sokkal nagyobb darab is volt. Most nem hibázhattam és nem is tettem, átlőtt fejjel rogyott össze a halott sápadt kölyök mellett.
- Pszt. – rakom az ujjam a számra a kimeredt szemű srácnak jelezve. – Én vagyok a jó kislány, maradj csendben. – lehelem szinte hangtalanul felé.
Aztán a kamerákba nézek és felvonom a vállam, mivel a másik kettőre dunsztom sincs mit csináljak. Talán még az egyiket ki tudom lőni váratlanul, de a másik addig megölheti a kicsit.
- Segíts! – tátogom a férfi felé, remélve, hogy látja.

Figyeltem, ahogy Melissa elintézi az egyik kalózt, így a támadóink létszáma kettőre csökkent. Illetve, még vannak, de azokat sikeresen elzártam a hajó egyes részeibe, úgy talán egy tucatnyit. De most már csak két seggfej maradt, akiket el kellett intéznünk, minél hamarabb, mert eléggé viszkethetett az ujjuk a ravaszon. Főleg most, hogy megint elesett egy társuk. Csodálkoztam is rajta, hogy nem lőnek... naja, hülyék lennének, azonnal kivégezném őket, ha ez megtörténne. Viszont a patthelyzet még mindig megvolt és ennek a trükknek még egyszer nem fognak bedőlni. Melissa is leleplezte magát, a meglepetésre így nem tudunk építeni. Mindenesetre a lány tőlem várta a megoldást, ahogy belesuttogta a kamerába a kérését. Az én agytekervényeim pedig vadul jártak, hogy mi is legyen. Kell lennie valami megoldásnak. A franc essen bele, az egész hajó az én parancsnokságom alatt van, minden rezdülését irányítani tudom... kell lennie valami... na és ekkor eszembe jutott. De valahogy értesítenem kell róla a... ahhha, láttam a kameraképen, hogy van tőle nem messze egy ellenőrző terminál. Tökéletes. Elkezdtem mindenféle fényes képeket megvillantgatni vele, hogy Melissa, ha csak a szeme sarkából is látja, akkor észrevegye... de ha nagyon nem, akkor leadok egy hangot vele, hogy feltűnjön neki. Ha odamegy, akkor a következő felirat jelenik meg.
,,Jobb ötletem nincs a következőnél. A szellőzőt kellene újra használnod. A kivezető nyílása a hídnak pont a közepén van, onnan rálátásod van a terület nagy részére. Nem messze tőled van egy bemeneti nyílás, ott be tudsz menni - itt részletesen megmutatom neki a tervrajzon, merre és hogy jut el a hídhoz. - Kinyitom a szellőzőt a hídon is, neked pedig lőnöd kell, kábítóval. Megpróbálom úgy terelgetni őket, hogy egymáshoz közel legyenek, de ne legyen hátráltató tényező, ha a gyerekeket találod el. Majd magukhoz térnek - ki szünet, majd. - Jó lesz?"

Bár nagyon értékeltem volna, ha Nicholas tud segíteni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan tudná megtenni, de láttam, hogy mit művel a hajó irányító rendszerével, így bíztam benne, hogy kitalál valamit.
Nagyon féltem, hogy ezzel az akcióval talán a gyerekek még nagyobb veszélybe kerültek, de mivel semmi rémisztő hangot nem hallottam a hídról, így remélhettem, hogy a kalózok sokkal jobban féltik a seggüket annál, hogy kiengedjék utolsó mentsvárukat a kezeikből, de ettől még veszélyben lehetett más túsz,, ha esetleg eszükbe jut ez a lehetőség, és minél többet hagyjuk őket gondolkozni, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb ez eszükbe is fog jutni.
Míg türelmetlenül vártam, hogy történjen valami, addig egyrészt a kölyköt elküldtem Nicholas-hoz, másrészt észrevettem, hogy a folyosó másik oldalán valami villogni kezd, és mivel sejtettem, hogy kinek a műve, így odasiettem.
Azon nyomban írás jelent meg és én gyorsan olvasni kezdtem, mit eszelt ki a társam, miként tudjuk végre teljesen kiiktatni a kalózokat.
Önkéntelenül bólintottam, amikor a végére értem, és reméltem, hogy a kamerákon keresztül ezt ős is látta, majd megnézve a térképet az szellőző nyíláshoz mentem, ami azonnal ki is nyílt én meg bemásztam és tétovázás nélkül a térképen jelölt útvonalon a híd felé másztam.
Odaérve a szellőző fedele hang nélkül csúszott félre és én beláttam az egész hidat, a középen álló kalózokkal együtt, bár még nem volt tökéletes a dolog egy pontos lövéshez, így drukkoltam, hogy Nicholas-nak sikerüljön összébb terelnie őket.
Ha ez sikerül neki, akkor habozás nélkül tüzet nyitok a már előre betárazott kábító lövedékekkel, de azért igyekszem nem a kölyköket eltalálni. Mindkét kalózra több lövést adok le, hogy biztosra menjek. Nagy lesz odalenn a kavarodás és a sikoltozás, így pár percig fogalmam sincs, hogy mi történik, mert takarásban kerülnek, így feszülten várok, majd elszánva magam, leugrom a hídra, készenlétben tartva a fegyverem.
Ha sikerült a terv, akkor beleszólok a mikrofonba.
- Most már minden rendben, gyere ide.

Melissa hamarosan bevetette magát a szellőzőbe, most pedig rajtam volt a dolog, hogy mennyire tudom megkönnyíteni a dolgát. Ahogy ott álltam és gondolkoztam, a lehető legkézenfekvőbb megoldást találtam ki. Átállítottam az egyik számítógépet alapállásba, programozó felülettel, majd megvártam azt az időt, hogy Melissa biztosan elérje a helyét. Utána kijöttem megint a komputerből és addig volt alkalmam megint újragondolni. A tervem egyszerű volt, de ha bejön, akkor én vagyok a világ legnagyobb géniusza...
- Rendben srácok... győztetek. Lekódoltam a hiperhajtóművet. Megadom nektek a kódot, de azzal a feltétellel, hogy a jelszót közösen, fele-fele arányban írjátok be.
Belementek, mire én meg elmondtam nekik, hogy melyik terminálhoz menjenek... történetesen mindkét idiótát odacsaltam ezzel a szellőző alá.
- Na akkor uraim... diktálom... B... A... L... F... A... csere... maradék... S... Z... O... K... oké, most pedig olvassátok össze.
Na és míg kiolvasták, mit is írtak a képernyőre, addig Melissa sugárpisztolya elsült. Újra és újra. Több kábítósugár indult meg és a legtöbb talált is. A két kalóz egy hétre elegendő kábítólövedéket kapott, de sajnos az egyik kölyök is velük ájult az egyik sugárnyaláb miatt. Elhúztam a számat erre, de hát ez van... még jó, hogy kábítóval lőtt a lány... mondjuk ezt a szülőknek megmagyarázni nem lesz egyszerű... mondjuk... nem nekem kell, nem én húztam meg a ravaszt. Mindenesetre a lány hívására mentem is, pár perc múlva pedig beléptem a híd ajtaján.
- Szép lövés volt.