Mimas

A Szaturnusz holdja, melynek felszíne alatt a kalózok főhadiszállása található.

Két lézerlövedék csapódott a falba mellettem, melyet rögtönzött fedezéknek használtam. Kicseréltem a kimerült energiacellát egy frissre, miközben vettem egy mély levegőt. Amikor kicsit szünetelt a tűz heve, kiugrottam a fedezék mögül és lőttem. Az egyik kalóz holtan rogyott össze, társa pedig késve reagált. Pont be tudtam ugrani a szomszédos folyosóra és onnan rohamtempóban továbbindulni. El akartam jutni a raktárig, hogy ott megbújjak a sokaságban és végre legyen időm kifújni magamat.
- Miért keveredek én mindig ilyen helyzetbe?!

Korábban...

A szabadidős részleg egyik távoleső székében ültem, előttem a PDA-mal. Eléggé elmerültem a dolgokban és volt is miért. Kicsit fintorogva megnyomkodtam az oldalam, mely a legutóbbi eset óta fájt... igaz, már csak tompa fájdalom emlékeztet a rúgásra, de fenyegető mementó. Elég csúnyán felsültem pár héttel ezelőtt, ez pedig újabb megfontolásokra késztetett. Pontosabban újabb információgyűjtésre. Kicsit vicces, hogy nem Madonskyről gyűjtöm a legtöbb információt az üggyel kapcsolatban... hanem Chloe Skaterről, a testőréről. Nem csalatkoztam a memóriámban, valóban találkoztam már vele... még régen, az Akadémián összefutottunk. Nem, nem ismertük egymást, csak látásból rémlett fel pár emlék az elmémben róla. Mindenesetre, elég szép kutatómunkát végeztem. Madonsky irataiból derítettem ki a nevét, utána az akadémia adattárából szereztem adatokat, ez alapján eljutottam az őt munkáltató céghez is, szintén összeszedve pár dolgot. Nem bíztam a véletlenre, még a Marsra is átmentem, hogy találkozzak egy információ brókerrel. Nem volt olcsó, de tőle is megkaptam, amit kértem. A végeredmény ott volt előttem, szóval most átnéztem a lányról szóló összesített adatokat. Meg kell mondanom, nem csoda, hogy eléggé ellátta a bajom legutóbb. Sok elismerő jelentést írtak róla, akadémiai ajánlások, elismerések, sikeres küldetések... sikertelen 1-2. A családjáról nem sokat írnak sehol, de kicsit eljátszotta a gondolattal, hogy vajon milyen lehet. Kicsit nyeltem egyet... szóval ha ezekből több lenne... nyeltem egyet... mekkora sárkányok lehetnének már a rokonai... inkább nem mertem belegondolni. Hamarosan rámjött a migrén, szóval kikapcsoltam a fájlt és elraktam a PDA-t.
A DTE-123-as, vagyis keresztelt nevén az Ultimate Queen szállítóhajó fedélzetén voltam, mely menetrendszerinti járat a Föld és a Mars között. Már úton voltunk egy ideje és az út is eseménytelennek mutatkozott... egy darabig. Nem sokkal azt követően, hogy elmúlt a migrénem, a hajó megrázkódott... és újra... és újra... Erre csönd támadt a szabadidős részlegben, majd ideges morgolódás indult meg. Kevéssel rá beindult a sziréna is.
- Figyelem! A hajót kalóztámadás érte! Ismétlem, a hajót kalóztámadás érte. A biztonságiak jelentkezzenek a kijelölt területen, az utasok pedig húzódjanak a kabinjaikba!
Na erre kitört a pánik, ahogy szinte tolongva indult meg mindenki. Elindultam én is, de majdhogynem csoszogva haladtam. Egy fiatal kislányt nekem kellett felrángatnom a padlóról, mielőtt a sok idióta letapossa. Egyáltalán nem haladtunk, és ebben a hisztériában érkezett a következő bejátszás:
- A kalózok behatoltak a hajóra, ismétlem, a kalózok behatoltak a hajóra! A biztonsági személyzet jelentkezzen a kijelölt ponton.
Na ettől csak nagyobb lett a hisztéria és a tolongás, én pedig a fogamat csikorgatva fordultam el. Nem voltam ugyan tagja a biztonságiaknak, de egyszerű polgár se. Talán tudok segíteni. Nem volt nehéz megtalálni a harcokat. A lövöldözéseket távolról hallottam, egyre lassabban haladtam aztán. Végül megtaláltam az egyik csatateret, ahol néhány kalóz és sok biztonsági ember teteme feküdt. Gyorsan magamhoz vettem az egyik sugárfegyvert és hozzá majd egy marék energiacellát, majd tovább indultam. Próbáltam megtalálni a biztonságiakat... ám valami sokkal jobbat találtam.
Az egyik sarkon befordulva megláttam valakit. Egy magas, testes, szakadt ruhájú ember posztolt egy ajtó előtt. Üvöltött róla, hogy hova tartozik. Amint észrevett, már emelte is rám a karabélyát... de a sugárlövedékem még előtte égette át a koponyáját. Odarohantam a hullához, amikor is észrevettem egy feliratot az ajtón: ,,Biztonsági állomás". Ez kell nekem. Kinyitottam az ajtót, mire két megilletődött kalózzal futottam össze... most már halottal, gyorsan végeztem velük. Leültem a terminálokhoz és amit a kamerakijelzőkön láttam, enyhén elkeserítő volt. A legtöbb fontosabb helyet már elfoglalták a kalózok és éppen akkor törtek be a hídra is... gondolom nem kell ecsetlenem a végeredményt. Ahogy néztem, arra lettem figyelmes, hogy az egyik kalóz igencsak ügyködik a hiperhajtómű számítógépén. Riadtan néztem.
- Ó, hogy az a...
Vettem egy mély lélegzetet. Ezt nem hagyhatom. Ha itt marad a hajó, hamarosan jön a felmentősereg... de ha elviszik... ránéztem a jobb kezemre... ideje tenni valamit. Ez ugyan csak egy biztonsági állomás volt, de ezek az állomások a főszámítógépre csatlakoznak... ennél több nem is kell. Miután bezártam az állomás ajtaját, rádőltem az asztalra, kezemet a terminálon tartva. Lehunytam a szemem... és már el is merültem az elektronikában, aktiválva az implantot. Mint szellem a gépben, a mentem előre a rendszerben, míg meg nem érkeztem a fénysebesség szabályozót. Már éppen le akartam zárni, amikor egyszer csak aktívba kapcsolt a szerkezet és a hajó fénysebességre ugrott. Az uticélnak a Mimas volt megjelölve. Ez nem jó, hallottam olyan pletykákat, hogy a Mimason elég nagy a kalózaktivitás. Le kell állítanom. Kockázatos lesz, de ha elérjük a Mimast, akkor soha az életben nem fognak megtalálni minket.
Szóval összeszedtem minden bátorságomat és néhány másodperc után sikerült aktiválnom a vészhelyzeti kiugratót. Csak pár másodpercet voltunk a hipertérben, de fény sebessége és a Naprendszer ,,kicsinysége" miatt már a Jupiter túloldalán voltunk ekkor. De ennyi volt az utazás, zároltam a hiperhajtóművet, utána sikerült a hajtóműveket is leállítanom. Éreztem, hogy próbálkoznak az újraindításával, de nem fognak sikerrel járni. Végezetül aktiváltam a vészjelzőt, mely a közeli hajókat értesíti a helyzetünkről és a kialakult helyzetről... ezt követően pedig kinyílt a szemem, ahogyan visszahúzódtam a testembe. Lassan felegyenesedtem. Ah, a franc essen bele, ilyenkor nagyon el tudok szokni az igazi testemtől. Kellett egy kis időre, mire talpra tudtam állni. Itt viszont nem maradhatok, valósznűleg rá fognak jönni, honnan hatoltak be a rendszerbe és keresni fognak. Mielőtt azonban kiléptem, ismét rámjött a migrén. Fejemet a hideg falnak döntve szenvedtem, összeszorított fogakkal. Ez már a sokadik volt ma, úgy tűnik, nem nagyon honorálja a testem azt a vackot, főleg egy ilyen összetett művelet után. A kezem ökölbe szorulva remegett, míg le nem csengett néhány másodperc múlva az egész. Letöröltem az izzadtságot a homlokomról és kissé kábán léptem ki a folyosóra... és hibáztam.
- Állj!
Nem figyeltem rá, hogy van-e valaki a folyosón... és két fegyver csöve meredt rám a sarokról. A rámtörő adrenalin észhez térített a kábaságból és rohanni kezdtem a túloldalra. Sugárlövedékek cikáztak el mellettem, az egyik végig is horzsolta az oldalamat... de sikerült beugranom az egyik átellenes folyosóra.

Két lézerlövedék csapódott a falba mellettem, melyet rögtönzött fedezéknek használtam. Kicseréltem a kimerült energiacellát egy frissre, miközben vettem egy mély levegőt. Amikor kicsit szünetelt a tűz heve, kiugrottam a fedezék mögül és lőttem. Az egyik kalóz holtan rogyott össze, társa pedig késve reagált. Pont be tudtam ugrani a szomszédos folyosóra és onnan rohamtempóban továbbindulni. El akartam jutni a raktárig, hogy ott megbújjak a sokaságban és végre legyen időm kifújni magamat.
- Miért keveredek én mindig ilyen helyzetbe?!

Éppen rajtam volt az őrszolgálat sora, ahogy az egyik beszerző körutunkról tértünk hazafelé, amihez eléggé el kellett távolodnunk a lakott bolygóktól, hiszen a legtöbb roncsot már csak távolabb lehetett feltalálni, de most sajnos nem jártunk sikerrel, mert téves volt az információ, így mondhatni lyukra futottunk.
Az út a Mars felé unalmas volt, így a kapitány és Macheta elmentek lefeküdni, én meg felpakolva a lábamat az irányítópultra, hátradőlve a széken hallgattam valami befogott zenét, annak ütemére dobolva a szék karfáján.
Mivel minden műszer kifogástalanul működött és a radar sem mutatott semmi különöset, ezért elég váratlanul ért a vészjelző visítása, amit szinte azonnal, lendületből hallgattattam el, mert hirtelen azt hittem, hogy meghibásodott és nem akartam, hogy az Öreg kiverje miatta a hisztit, hogy megint nem állok a helyzet magaslatán. És bár úgyis leoltom azonnal, azért nem szívesen mennék bele most egy ilyen vitába.
Viszont be kell látnom – nagy örömömre, - hogy nem a műszer hibásodott meg, hanem tényleg igazi a vészjelzés, igaz nem a saját hajónk miatt, hanem egy idegen hajó miatt, mely elküldött egy jelzést.
Beazonosítva a koordinátákat, felhúzódott a szemöldököm, mert az már a Mimas környéke volt és azt minden valamire való űrhajózó tudja, hogy nem egy veszélytelen terület, már, ha nem épp kalóz az ember.
Gondoltam azért nem ártana értesíteni erről a kapitány, mivel közel-távol egy másik űrjármű sem tartózkodott és valószínűleg csak mi fogtuk a vészjeleket, legalábbis hathatós segítségnyújtás szempontjából.
Kinyitva az ajtót, azonban rájöttem, hogy az hiú remény, hogy én most lelket verjek Ben kapitányba, hiszen még a hajtómű is beleremegett a részeg horkolásba, és ahogy elnéztem nem ivott egyedül, így azt hiszem Machetát sem fogom felkelteni.
Bár egyedül átvészelni egy ilyen helyzetet nem volt ínyemre, de legalább most megmutathatom az Öregnek, hogy igenis el tudom vezetni egyedül is ezt a bárkát, képes vagyok meghozni a megfelelő döntéseket.
A megadott hely felé irányítottam hát a Bolhapiacot és mikor megláttam az űrben sodródó hajót, amely az azonosítója szerint egy bolygóközi rendszeres járat volt, megpróbáltam kapcsolatot létesíteni vele, de vagy nem volt ott senki, vagy elromlott a rádiójuk, így aztán minden cécó nélkül rákapcsolódtam az egyik dokkoló állomására.
A műszerek azt jelezték, hogy van légkör a fedélzeten, így nem vettem űrruhát, csak ellenőríztem a fegyverem és kinyitottam a zsilipet.

A legutoljára kinyílt sugárlövedék letépi a fejem... ha nem ugrok be az utolsó pillanatban egy újabb sarok mögé. Ezzel viszont csöbörből vederbe kerültem, mert egy meglepetten pislogó kalózba botlottam, aki alig pár centire állt mögöttem. Megragadtam a nyakát és előre rántottam, beletérdelve a gyomrába, amitől aztán légszomjjal a tüdejében zuhant össze. A trappoló hangokból ítélve az üldözőim nem adták fel a dolgot, szóval rohantam tovább, ahogy csak tudtam. Igazság szerint fogalmam se volt róla, hol van a hajó raktára, de követtem a falakon elhelyezett jeleket, melyekkel kerestem azt a részleget. Az, hogy találtam már korábban egy biztonsági állomást, jó jele volt, hiszen azokat nem pont az utasok környékére pakolják. Míg rohantam, valahogy nosztalgikus érzésem volt. Pont mint annak idején a bevetéseken, amikor olykor gyilkos sortűz közepetette kellett vonulnunk egyik területről a másikra, cimborálva a halállal. Egy az egyben úgy éreztem magam... leszámítva azt, hogy az akkori high-tech kütyüimet most mellőznöm kellett és csak egy sugárpisztolyom volt, se több... najó, meg egy implant az agyamban, de az nem mindig előny. Rohanás közben féloldalasan hátranéztem és megeresztettem pár lövést, de nem talált. Igaz, nem is az volt a szándékom vele, ilyen állapotban nem lehet pontosan lőni, csak akadályozni a többit a mozgásban. Őrült hajsza volt és ahogy néha néha hátranéztem, láttam, hogy bizony már nem csak ketten üldöznek. Végül, amikor már jó pár perce fogócskáztunk a folyosókon, a szemem megakadt egy kijelzőn az egyik nagyobb ajtó felett: B-raktár. Kapva kaptam az alkalmon és bevetettem magam a jókora helységbe, ami tömve volt ládákkal, poggyászokkal. Kiválasztottam egy irányt és elvegyültem az összevisszaságban. Miután jól bent voltam a sűrűjében, megálltam, megtámaszkodva az egyik masszív ládában. Mélyen szívtam ki-be a levegőt, szinte égett a tüdőm ettől az erőltetett menettől. Ah, kezdek tompulni, régen ez sokkal jobban ment... régen, basszus, Nich, 28 éves vagy, nem vagy te annyira öreg. Lassan leengedtem magamat a földre, nekivetve hátamat a ládának. Közben léptek zajára lettem figyelmes, így igyekeztem halkabban venni a levegőt, fülelve az esetleges közeledésre.
- Remélem valaki vette azt a vészjelzést - morogtam magamban.

Mikor már a személyszállító űrhajón voltam és megálltam egy pillanatra, hogy tájékozódjam, ami elsőnek feltűnt az a furcsa csend volt. Általában egy ilyen szép termetes járművön mindig zaj van, hiszen járnak a hajtóművek, a személyzet teszi a dolgát, az utasok is jönnek mennek, szól a zene, de most szinte természetellenes csend telepedett mindenre, egészen………egészen addig, míg meg nem hallottam a jellegzetes süvítő hangot és a detonációt, ami sugárfegyverre utalt, vagy valami hasonlóra.
Önkéntelenül a falhoz lapultam, bár meg kellett állapítanom, hogy elég messziről jött a hang, de ekkor már a megperzselt burkolat és égő alkatrészek szaga is az orromba lopózott, amit eddig nem tudtam beazonosítani.
~ Azt a jó….! ~ futott át rajtam és már bántam, hogy nem néztem meg, hogy vajon más is ráakaszkodott-e a hajóra, pedig fel kellett volna bennem merülni, annak is, hogy ezen a környéken vajon még mi érhet egy hajót, ha nem kalóztámadás.
Mert nem hiszem, hogy a legénység lázadt volna fel, bár olvastam valami réges-régi történetet valami hasonlóról, de hát az az őskorban volt, ma ez már csak mese.
Előkaptam a pisztolyom és óvatosan kidugtam a fejem, ellenőrizve, hogy az előttem lévő folyosón nincs senki, csak pár kormos csík a falon, ami lövésekre utalt.
Halkan osontam tovább, pár kabinba bekukkantva, ahol vagy senki nem volt, vagy éppen voltak, de holtan.
~ Ez nem jó, nagyon nem jó! ~ mantráztam magamban, de legalább meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg kalózok, aztán húzok vissza a hajómra és jó messzire, aztán értesítem a zsarukat, ennyi.
Na ekkor hallottam meg az előttem lévő keresztező folyosó felől a dobogást. Kidugtam a fejem és jó pár felfegyverzett embert pillantottam meg, akik felém tartottak. Kétségbeesetten néztem körül és láttam meg egy B raktár feliratú ajtót, ami szerencsémre nem volt lezárva, így villámgyorsa húztam be és igyekeztem eltűnni a ládák és csomagok dzsungelében.
~ Remélem, hogy nem vettek észre és nem pont ezt a helységet akarják kipakolni! ~ haladtam egyre hátrébb, hogy minél távolabb legyek az ajtótól.

A lélegzetem néhány kellemetlen perc után újra normalizálódott, legalább is igyekezett normalizálódni. Még kicsit szapora volt, amikor újra talpra álltam, de nem vészes. Lassan elkezdtem sétálni... majd nem sokkal rá a fülemhez vad trappolás jutott el, mely egyre közelebb ért. Több ember mozgása lehetett, egy ember nem képes ennyi lábdobogást kiadni. Fülelve közelítettem meg a zaj forrását, fedezékben maradva...
- Ide ment be! Láttam!
- Remélem is Hok, mert nem vicces ilyen helyen bújócskázni!
- Egyáltalán kit keresünk?!
- Egy nőt!
- Nőőőt? Aszittem férfit!
- Áh, hagy, Marcas mindenhol bombázókat lát.
- Fogd be a szád barom és keresd!
- Kussoljatok már! Egy süket is meghall így titeket?
,,Nő?" - gondoltam magamban.
Na ez kezd érdekes lenni, a jelek szerint ezek a tulkok elég vakok. Mindenesetre úgy 5-6 hangot különböztettem meg egymástól, talán ennyien vannak. De előbb látnom kell a saját szemmel. Óvatosan közelebb mentem, majd kikukkantottam az egyik láda mögül. Aham, jól hallottam, 6 szakadt ruhás kalóz mozgolódott a sorok között. Annyi eszük legalább volt, hogy nem szakadtak szét... vagy mégis? Az egyik sorban mint ha mozgást láttam volna a kalózok túlsó oldalán. Na mindegy. Észrevettem, hogy az egyik lemaradt. Elraktam a sugárpisztolyomat, majd óvatosan lopakodni kezdtem a delikvens felé. Fogalmam sincs, hogy miért maradt egy helyben, de nekem jó volt. Hátulról elkaptam a fejét és kitekertem a nyakát, mely akkorát roppant, hogy talán az egész helységben hallani lehetett. A társai erre megfordultak, de már csak az összerogyó holttestet látták, mert eltűntem megint a poggyászok között. Tettem egy félkört, majd újra rájuk találtam. Éppen az előző hulla körül álltak, nézték, hogy mi történt vele. Céloztam a pisztolyommal és lőttem, mire hátközépen találtam az egyik kalózt. Most viszont észrevettek és vad össztüzet lőttek rám, újra bemenekültem hát a sűrűjébe.
,,Kettő kész, maradt négy" - gondoltam elégedetten, miután megtorpantam és tovább füleltem.

Csendben megálltam az egyik ládahalom mögött és a fegyverem készenlétben tartva füleltem, hogy vajon sikerült-e időben eltűnni a kalózok szeme elől.
Amikor meghallottam a beszélgetést legszívesebben a fejem a kemény ládába vertem volna, egyrészt azért mert megláttak, másrészt a fickók elejtett szövegéért.
~ Uram Atyám! Hol szedték össze ezeket a szerencsétleneket! ~
Mivel nagy nehezen maguktól is rájöttek, hogy nem jó, ha folyamatosan cseverésznek, miközben üldöznek valakit, így most csendben, vagyis inkább azt mondanám, hogy valamivel csendesebben botladoztak a csomagok között kialakított szűk utakon.
Mindezt az egyik láda mögül kilesve láttam, és megállapítottam, hogy nem lesz nehéz mögéjük kerülni és akár még az ajtón is kisétálni, úgy, hogy ne vegyenek észre.
Csak egy szépséghibája volt a dolognak, hogy mikor már éppen indultam volna, megláttam valami árnyékot mozdulni a túloldali ládák között. Vagy csak a szemem káprázott volna a megerőltetéstől?
A vészjelzés azonban már elindult az agyamból, így bár nem tettem le a tervemről, hogy szép halkan kisurranok a raktárból, de most még óvatosabbá váltam, ahogy igyekeztem mögéjük kerülni. A szemem folyamatosan pásztázta a környezetemet és ki voltam hegyezve minden mozgásra.
Persze lehet, hogy így sem vettem volna észre az Árnyat, ha nem majdnem az orrom előtt lepi meg az egyik kalózt és elhűlve néztem, milyen könnyed mozdulattal törte ki a nyakát.
Mire újra levegőt vettem a férfi, már el is tűnt a szemem elől, beleolvadva a raktár félhomályába.
Azonnal visszavonulót fújtam és jól is tettem, mert a kalóz társai azonnal a hulla mellett teremtek kivont fegyverrel és vérszomjas tekintettel nézegetve körbe- körbe, hogy hol pillantják meg az ellenséget.
Mikor a lövés felhangzott, akkor aztán elszabadult a pokol, de szerencsémre az ellenkező irányba figyeltek és tüzeltek, így én az ajtó felé próbáltam meg elosonni, de pechemre, a kalózok is fedezéket kerestek, így az egyik pont előttem ugrott be az egyik láda mögé.
Pár percig farkasszemet néztünk, de ő jobban meglepődött, mint én, hiszen abszolute nem számított rám, így én lőttem elsőnek. Nem akartam megölni, de a reflexeim jól működtek, így átlőtt mellkassal csúszott le a láda mellett a földre, de még el tudta sütni ő is a fegyverét, ami végig égette az oldalamat, de igazából csak fájó felületi sérülést okozott, ahogy odakapva a szemem és a kezem meg tudtam állapítani. Beleharaptam a számba, hogy ne kiáltsak fel, de már futottam is egy másik fedezékbe, mert a lövések elárulták, hogy nem csak egy bujkáló van a raktárban. Én arra tippeltem, hogy a legénység egyik tagja vette fel a kalózokkal a harcot, így aztán kisebb hezitálás után, mégsem az ajtót vettem célba, hogy elmeneküljek, hanem maradtam, hátha tudok még segíteni.
Visszafelé kezdtem araszolni, hogy igyekezzem becserkészni a maradék kalóz triót.
Csak remélni mertem, hogy az árnyékként mozgó férfi időben rájön, hogy én nem vagyok az ellensége.

A kalózok lassan kilövöldözték magukat, én meg már majdhogynem fütyülgetve, elég kényelmesen elvoltam a láda tövében ücsörögve. Annyi akciót láttam már életemben, hogy tudjam, ettől a látványos tüzijátéktól az ég egy adta világon nincs miért félni. Ezek a barmok majdhogynem agyaggalamb lövészetet tartottak a semmire. Gratulálok, ti is anyuka szoknyája mögül tanultatok meg célozni. Lassan az össztűz elhalt, én pedig újra fülelni kezdtem. Halk neszeket hallottam, semmi komolyabb mozgást. A jelek szerint nem igen mernek megmozdulni az előző után. Hát majd akkor én. Már éppen elgondolkoztam, hogyan tovább, amikor egy újabb lövést hallottam eldördülni. Na tessék, ezek nem unták meg az energiacellák pazarlását. Mondjuk mindegy, nekem csak jó, ha...
- Ez meg ki a franc volt?
- Kinyírták Satort!
- Mi?! De ki, az a kurafi nem lehetett arra!
Legszívesebben megforgattam volna a szememet erre az újabb párbeszédre... rendes körülmények között. Most viszont felkeltette valami az érdeklődésemet. Nem ők lőttek? Akkor... ez azt jelentette, hogy még van valaki a raktárban rajtam kívül, aki nem éppen kalózbarát. Most így jobban belegondolva eszembe jutott, hogy láttam valami mozgást a ládák között, amit nem tudtam hova tenni. Vagy úgy, szóval tévedtem és nem valami külön utas volt a delikvens. Sóhajtottam egyet megkönnyebbülésemben, hogy nem csak nekem jutott eszembe felvenni a harcot. Mondjuk nem ártana megtalálni... lassan kimozdultam a fedezékből és megindultam a kalózok felé. Ahogy belestem a sorokban, érdekes dologra lettem figyelmes. Két kalóz állt egymás mellett és pont nem voltam benne a látóteremben. Oké, itt az ideje redukálni a számukat. Odalopakodtam mögéjük, majd közvetlen közelről céloztam be az egyik tarkóját. Meghúztam a ravaszt, majdhogynem szétrobbantva a delikvens fejét... aztán... aztán beütött a baj. Mielőtt még rácélozhattam volna a másikra, rámtőrt a fejfájás... nem is kicsit, nagyon. A helyzeten ráadásul csak rontott, hogy a lelőtt társa észrevett és egy jókora maflást lekevert szemből, ami miatt nekiestem a legközelebbi ládának és bevertem a tarkómat. Kábán terültem el a földön, teljesen kiszolgáltatottan, alig fogtam fel ezt követően a történteket, annyira hasogatott a fejem.
- Marcas, gyere, elkaptam!
- Mi?! - pár másodperc múlva - Na tessék, ennyit a besurranónktól... kupáljuk ki egy kicsit, mielőtt kinyírjuk.
Az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatomig a következőpercekben, az az volt, hogy mennyire hideg a padló... és hogy valami kemény dolog időről időre nekicsapódik az oldalamnak... semmi más a hasogató fejfájáson kívül.

Tudtam, hogy nem sokáig marad titokban, hogy más is belépett a játékba, hiszen akire oly bőszen lövöldözött a még életben lévő három kalóz, nem lehet hirtelen a hátuk mögött, így bár az intelligencia szintjük egy csótánnyal volt egyenértékű, akiktől előre is bocsánatot kérek, ha megsértenék, azért a fülembe jutó hangok alapján csak kikövetkeztették, hogy valaki más is van itt.
Mivel most biztosan ezerrel figyelnek mindenfelé, így egy darabig csendben meglapultam, majd négykézlábra állva lestem ki a fedezékem mögül és amit láttam kicsit meghökkentett.
Egy férfi jelent meg hangtalanul a két ellenkező irányba fülelő kalóz mögött és az egyiknek, minden teketória nélkül lőtte szét a fejét. Mondjuk erre már felkészülhettem volna, hiszen láttam már, hogy az előző fickónak sem kegyelmezett, akinek nyakát szegte. De nem készültem fel! Így aztán pár percig csak próbáltam összeszedni magam és figyelmeztetni magam, hogy ezek kalózok, akik simán kinyírnának, ha a kezükbe kerülnék, így aztán lassan, de biztosan összekapartam magam. Szeretem magam keménynek és határozottnak mutatni, és általában nem riadok vissza egy kis adok-kapoktól, vagy lövöldözéstől, de embert ölni ritkán szoktam, akkor is önvédelemből és véletlenül, de ez most más volt.
Mire aztán magamhoz tértem sokkal rosszabb lett a helyzet, mert a kalózok kerekedtek felül és a férfi már vérző orral hevert a földön, látszólag ájultan vagy mi, mert nem is védekezett, ahogy a két jómadár rugdosta, pedig nem nagyon fogták vissza magukat, még nekem is fájtak a csattanások.
Nem volt más választásom, mint hogy leszedjem róla őket, és úgy, hogy sem segítséget ne tudjanak hívni, se utánunk ne jöhessenek.
Felemeltem a pisztolyom és gondos célzás után meghúztam a ravaszt. Mindkét kalóz összerogyott.
Gyorsan oda rohantam és ellenőriztem, hogy nem haltak-e meg, de csak a vállukat lőttem meg, így ha megtalálják őket, akkor még meggyógyulhatnak.
Most az ismeretlen férfihez siettem és megpróbáltam magához téríteni, bár elég rosszul nézett ki. A szemei fennakadtak és már kezdtem azt hinni, hogy talán nagyobb a baj, mint elsőre gondoltam volna. De nem maradhattunk itt, így a hóna alá nyúltam és elkezdtem kifelé húzni, hogy minél előbb a hajómra tudjak érni vele.
- Kitartás. – mondtam neki. – Hamarosan biztonságos helyen leszünk. – lihegtem az erőlködéstől.

Annyit azért felfogtam, hogy valószínűleg engem most ütlegelnek/rugdosnak ezek a senkiháziak, de a fejem annyira fájt, hogy majdhogynem elnyomta az ütleg keltette impulzusokat. Most már talán a kívülálló is sejthette, miért rühelltem annyira az implantomat. Hasznos volt meg minden, de túlságosan nagy árat fizettem érte. Nem elég, hogy majdhogynem gépet raktam belőlem össze, de még itt van ez a szaros fejfájás is... aztán arra lettem figyelmes, hogy az engem érő... valamik abbamaradnak és mint ha hallottam volna két jókora dördülést is. Innentől megmaradt nekem a fejfájás... ahogy a hátamon feküdve, kába tekintettel bámultam a plafont. Majd mint ha megmozdult volna valami. Két puha érintést éreztem, majd mint ha megemeltek volna és húzni kezdenének. Na szép, most visznek biztos a kivégzőhelyre, vagy talán ki is vágnak a... ááá, basszus, rohadt fejfájás. Még gondolkodni se lehet miatta. Csak hasogat, homályosít, és hasogat, fáj és hasogat... és persze a legjobb... igen, hasogat... mondjuk nem, ez nem a legjobb. A legjobb az, amikor végre elkezd háttérbe szorulni és lassan kezdett tisztulni a kép. A fájdalom lassan elmúlt, de a kábaság megmaradt... ám már legalább érzékeltem is valamit a külvilágból... és igen, valaki tényleg seprűt játszott velem.
- Állj... álljunk meg - kértem.
Ám a húzás nem állt meg. Vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte. Azt azért alá kellett írnom, hogy eléggé segítőkész volt ez a valaki. De ha sokáig akar még így ráncigálni, akkor hosszú utunk lesz. Meg... valahol sejtettem, hogy aki húz, az nem ellenség. Valószínűleg egy másik testrészemnél rángatna, ha az lenne. Vettem egy mély lélegzetet és megfogtam az engem húzó egyik kezet, jó erősen megszorítva. Nem annyira, hogy fájjon neki, inkább csak jelezve, hogy nem csak döngicsélek, kezd visszatérni az erőm.
- Tudok járni... csak egy kicsit álljunk meg - kértem, most már határozottabb hangon.

Nem mondom, hogy valami rohadt gyorsan haladtunk így a folyosón, hogy a földön vonszoltam magam után a férfit, főleg, mert közben erősen füleltem, hogy nehogy belerohanjunk egy csapat kalózba, mert ahhoz, hogy húzni tudjam a sebesültet, el kell tennem a fegyverem, így aztán ez elég gáz lett volna.
Aztán el kezdett motyogni valamit, ami legalább jó jel volt, hogy előbb-utóbb magához tér és igazán díjaztam volna, ha ez előbb van és nem utóbb, de azért nem álltam meg, mert csak időt vesztettem volna vele.
Nagyon reméltem, hogy jó irányba haladok és nem pont a hajó belseje felé, mert nagy siettemben, nem nagyon néztem a jelzéseket, csak bíztam az ösztöneimben. Mostanában azért nem tévedtem el egy hajón sem.
Mikor azonban megéreztem a szorítását a kezemen és most már tisztán hallottam, hogy mit mond, nagyot szusszanva leengedtem a földre és az egyik kezemmel a térdemen, a másikkal a folyosó falán megtámaszkodva igyekeztem visszanyerni normális légzésemet.
- Ha sokszor csinálsz ilyet, nem ártana fogyóznod kicsit! – lihegtem oda neki. – Egyébként ki vagy? Matróz vagy utas? És hol a többi nyavajás? Már csak azért, hogy el tudjam kerülni őket és visszamenni a hajóra, mert ha megtalálják és felébreszti az Öreget és Machetát, akkor itt baromi nagy bunyó lesz. – húztam el a szám, mert arról már nem is beszéltem, hogy én mit fogok kapni ezért, feltéve ha túléljük.
- Na, húzzalak még vagy meguntad a lazsálást és jössz magadtól?

Végül megálltunk és miután leengedett a földre, fel is nyomtam magam ülésbe, hátamat nekivetve a falnak ültem innentől, hallgatva a lány szavait... mert ahogy a hangjából kivettem, az volt. A tekintetem eléggé homályos volt még, annak tisztulnia kellett. A szavakra nem is reagáltam először, ám azt éreztem, hogy valami mint ha szivárogna az orromnál. Oda emeltem a kezemet és megérintettem, a szeme elé hozva a végtagot pedig láttam, hogy vér. Vérzett az orrom, valószínűleg a kalózok testápolásának köszönhetően. Morgolódva húztam elő egy zsebkendőt a zsebemből és takarítottam le magamról a vért.
- Remek, 10 éves korom óta nem fordult elő ilyesmi - morgolódtam.
De azért nem akartam bunkó lenni, szóval ránéztem a mellettem állóra, hogy válaszoljak neki... ám, amit tapasztaltam, az ledöbbentett. Chloe Skater állt mellett.
- Te meg mit kerese...
A fejembe tóduló adrenalin kitisztította a látásomat, így nem fejeztem be a mondtatot. Ugyanis rájöttem, hogy tévedtem. Nem Chloe állt mellettem, hanem egy másik lány... de... mint ha hasonlított volna rá... nem is kicsit... ám még se ő volt. Ah, kezd már rögeszmémmé válni a testőr a jelek szerint, ha már mindenhol őt látom.
- Bocsánat, csak... összekevertelek valakivel - lassan, de még támaszkodva a falnak felálltam, most már válaszolva a kérdéseire. - Nicholas McNeal vagyok, a hajó egyik utasa. Sajnos a többi kalóz hollétéről nincs fogalmam. Annyi biztos, hogy a hídon vannak, mert a hipertérben voltunk egy darabig. Nos és... benned kit tisztelhetek, mint felmentőt?
Miközben beszéltem, valahogy hiányérzetem volt. Hamarosan rá is jöttem, hogy mi az: nem volt nálam a sugárvető. Biztosan elejtettem a csetepatéban... remek... na de mindegy, örülhetek, hogy csak azt vesztettem el... jut eszembe.
- Köszönöm, hogy megmentettél - biccentettem egyet, majd mégegyet, amikor az indulást helyezi kilátásba. - Mutasd az utat.

Most már jobban szemügyre tudtam venni a férfit, akinek markáns arát még szétmaszatolt vér borította, de ahogy kezdett jobban lenni, és ő is észrevette ezt, már az is eltűnt róla.
Láttam, ahogy fokozatosan tér vissza belé az erő és ez biztató volt, hogy nem kell végig cipelnem a hátralévő úton és, ha mégis megtámadnának, nagyobb eséllyel már ketten vehetjük fel velük a harcot, bár ahogy körülnéztem meg kellett állapítanom, hogy a fegyverét bizony ott hagytuk és másikat meg nem láttam nála. Hát ez pech! Erre viszont eszembe jutott, hogy én hülye, meg átváltozhattam volna metamorf alakomba és akkor a férfit könnyedén, akár futva is elvihettem volna az űrhajóba., de hát már késő bánat.
Amikor rám nézett és úgy csinált, mint aki ismer, rajtam volt a meglepődés sora.
- Hogy én? – böktem magamra felegyenesedve, de mielőtt még kérdezhettem volna, máris visszakozott, hogy összekevert valakivel.
- Semmi gond, - vontam meg a vállam lezserül, - biztos rengeteg hasonló lány rohangál sugárpisztollyal egy kalózok által elfoglalt űrhajón. – válaszoltam könnyed gunyorossággal a hangomban, miközben néztem, ahogy feltornázza magát álló helyzetbe.
Aztán meghallgattam, hogy kicsoda ő és, hogy mit tud a kalózok jelenlegi helyzetéről, ami cseppet sem öntött el nyugalommal, hiszen akkor, ha a híd az övék, akármikor ugorhatunk a hipertérbe és az nem lenne túl jó, hiszen a Bolhapiac akár le is szakadhat erről a hajóról.
- Oké, Nicholas, azt hiszem nem ártana sietnünk, ha nem akarunk itt ragadni. Ezek a kalózok sem most kezdték a szakmát é, ha Collectorhoz tartoznak, akkor jobb lesz minél messzebb keveredni innen, ráadásul a Mimas is itt van a közelben, bármikor kaphatnak segítséget is. Egyébként Melissa vagyok, Melissa Skater. – biccentettem felé, majd nekivágtam a folyosónak, megint csak előhúzva a pisztolyom és kihegyezve az érzékeimet, nehogy ellenségbe botoljunk. Aztán gondoltam egyet és a csizmaszárból előhúztam az egyik késemet és a férfinek nyújtottam.
- Tessék, bár nem az igazi, de végszükség esetén jó lesz.

Tényleg jó darabig gyanakodva méregettem a lányt, majd képzeletben adtam magamnak egy taslit, hogy hogyan a manóban voltam képes benézni ezt. Hiába, ahogy az ember öregszik, egyre csak hülyébb lesz. Nekem meg kezd az agyamra menni a jelek szerint ez az egész gyilkossági ügy. Hiába, nem voltam az a fajta, aki saját céljából öl. Parancsra és önvédelemre, az más volt, de kedvtelésből már egyáltalán nem tettem. Alig vártam már, hogy végezzek az utolsóval is és vége legyen ennek az egésznek. Na, de most vissza a jelenbe, mert akció van.
- Abból, akivel összekevertelek, még azt is kinézem, ha nem rosszabbat - jegyeztem meg a hasonlatára.
Na igen, mondjuk tény, hogy ez nem pont egy plázacica barát munka volt. Kicsit meg is lepett, hogy ilyen paraméterekkel megáldott lány van a katonák között... legalább is gondolom, mert azért a mozdulatai és a felszerelése nem laikusra utalnak. Jó, mondjuk miért lepődök meg ezen, nem ez az első hasonló felismerésem.
- Collector? - vontam össze a szemöldökömet. - A kalózkapitányra gondol? Hát nem tudom, azok alapján, amit a pletykákban hallottam, ezek kissé kenyérpusztító népnek tűnnek, hogy hozzá tartozzanak... - na de ezután meghallom, hogy hogyan is hívják és... hát megtorpanok tőle egy pillanatra. - Skater? - kérdezek vissza.
Oké, most már ez hatványozottan kezd egyre bonyolódni. Talán még se véletlen, hogy összekevertem... áh, Nich, hova gondolsz, jópár milliárd ember él a Naprendszerben, biztos hívhatnak mást is így. Bár az ördög nem alszik... na majd rákérdezek, ha nyugodtabb környéken leszünk. Miután megkaptam a kést, a pengéjét a csuklómnak nyomtam, hogy mozgás közben ne vágjam meg magam.
- Kösz, csak majd szólj, hogy vissza is adjam.

Néha hátra, hátra pislogtam, hogy tényleg jól van-e és tud a lábán járni, de mikor láttam, hogy nincs baj, akkor már inkább az előttem lévő útra figyeltem.
Kis fázis késéssel, de azért leesett, hogy azt mondta utas, és ezek szerint akkor nem a legénység tagja, egyszerű földi halandó létére viszont túlságosan is képzett harcos benyomását keltette, hiszen láttam, hogyan törte ki a kalóz nyakát egy mozdulattal.
- Skater! – erősítettem meg önkéntelenül a kérdésére, amit úgy gondoltam csak nem hallott jól, azért kérdezett vissza.
Amikor a kést odaadtam, azt is hozzáértő módon fogta, nem kifelé tartva a pengét, ahogy egy laikus tette volna, így egyre nagyobb volt a meggyőződésem, hogy valami katonaféle.
- Elárulhatnád azért, hogy mivel vívtad ki a csipetcsapat érdeklődését, mert több utast nem igazán láttam, hogy harcolt volna velük, te viszont eléggé profi módon tetted. – kérdeztem miközben egy kereszteződő folyosón kilesve megállapítottam, hogy szabad a pálya és tovább mentem. – Láttam, ahogy kitekerted az egyik nyakát, ezt nem tanítják az iskolában. – tettem hozzá, hogy tudja miről beszélek. –És egyébként meg, nem értem, hogy ha hipertérbe ugrott a hajó, akkor mitől állt meg, mielőtt még elérte volna a bázisukat? Lehet, hogy vannak még a legénységből a hajón és visszavették az irányítást? Hiszen valaki leadott egy vészjelzést is. – osztom meg vele az aggodalmam. – Ha visszaértünk a Bolhapiacra, azonnal hívom a katonaságot, azt hiszem addig is jobb innen eltűnni. – osztom meg vele a tervemet.
Úgy látom, hogy már nem járhatunk messze a helytől, ahol rácsatlakoztam a hajóra, így már kezdtem szebb színben látni a helyzetünket.
- Sajnos, ha így is van, akkor sem kockáztathatok, hiszen egyedül….vagyis kettesben nem szállhatunk szembe egy hordányi kalózzal. – vonom meg a vállam magyarázatként.

Szerencsére nem lassítottam a haladást, még így sajgó oldallal sem. Miért van az, hogy mindenki az oldalam veri szét... argh... be kellene szereznem valami védőfelszerelést, különben a végén még elfogy rólam a bőrréteg ettől a nagy ütlegtől. Mindenesetre a hallásom azért még jó, szóval nem hallottam félre a nevét. Gyűltek gyűltek a sötét fellegek a fejem felett... nők... ah. Szerencsére azért a lány képzett volt, nem rohant bele azonnal a folyosók veszélyébe, inkább kinézett, még ha ettől le is lassultunk. Egy darabig csendben haladtunk, de aztán nekem szegezett egy kérdést, ami persze érthető is volt, mivel utasnak adtam ki magam.
- A többi utas valószínűleg azért nem szállt szembe velük, mert összecsinálta magát és húzott a kabinjába, ahogyan azt el is rendelték a bemondón. Én azért maradtam kint, mert régen katona voltam és gondoltam besegítek egy kicsit. Sajnos már nem vették hasznát a biztonságiak a tudásomnak, a jelek szerint a jelentős részüket lemészárolták, vagy elfogták. A hipertérre meg nem tudok választ adni... se a vészjelzésre. Egyik pillanatban még éreztem, hogy átugrunk a hipertérbe, pár másodperc múlva ki is jöttünk. Talán a másodlagos hídon még van valaki, aki keresztbe tudott tenni és elküldte a vészjelzést - nem szívesen hazudtam azzal kapcsolatban, hogy én csináltam a mentést, de nem igen akartam híresztelni minden úton-útszélen, mi van a testembe építve. - Bár... nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem kicsit túl könnyű az utunk. Biztosra veszem, hogy éppen egy csapda felé megyünk... valószínűleg nem fognak minket csak úgy kiengedni.
Valóban így volt, túlságosan könnyű volt az utunk, nem futottunk bele egyetlen kalózba se. Ennyire azért nem hittem volna, hogy hülyék legyenek. A kamerákat biztosan megfigyelés alatt tartják, abból meg van egy rakat ezen a típuson... valami nagyon rossz előérzetem volt a következő eseményekkel kapcsolatban.

A választ megkaptam, így akár elégedett is lehettem volna, de……ott volt ez a volna! Az, hogy katona volt, még nem jelenti azt, hogy rohanni kell segíteni a legénységnek, főleg kalózok ellen, de hát nem azért jöttem, hogy faggatózzam, hanem, hogy segítsek, így most bár zavart a dolog, nem feszegettem tovább a témát.
- Ha van valaki a másodlagos vezérlőben, akkor az tudja, hogy itt vagyunk, de nem jelentkezett azóta sem. – ráncoltam össze a homlokom, mert ez eszembe juttatta, hogy valószínűleg a kalózok is tisztában vannak vele, hogy betolakodó van a hajón, még sem hallatszik semmi a hangszórókból, egy nyekkenés sem. Sőt, ha belegondolok túl nagy a csend.
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy csak reméltem, hogy McNeal nem rohan belém.
- Várj! – inttettem neki és hallgatózni kezdtem. – A hajóm ott van a mögött a kanyar mögött, de az az ajtó, ami előttünk van, mikor jöttem nyitva volt. – mutattam a lezárt folyosóra.
Erősen törtem a fejem, hogy magam elé képzeljem ennek a hajónak a felépítését és kitaláljam, hogy van-e kerülő út, vagy…
- Lehet, hogy meg kéne nézni azt a másodlagos irányító helyiséget. Jó lenne elszakadni a Minas-tól és lefejteni magunkról a hajójukat, akkor talán több esélyünk lenne. Mennyire vagy már jól? Nem hiszem, hogy sima utunk lesz, de megkockáztathatjuk elérni a Bolhapiacot. – vacilláltam egy sort.

- Vagy csak volt valaki ott és már lefülelték.
Természetesen én nagyon is tisztában voltam vele, hogy bizony nincs senki a másodlagos vezérlőben, hiszen én hack-eltem meg a rendszert. Bár most, hogy eszembe jutott... én hülye, miért nem mentem egyenesen oda?! Akkor irányítás alatt tudnám tartani az egész hajót és Melissának is tudnék onnan segítséget nyújtani. Ah... én hülye. Na mindegy, késő bánat, most már úgy is közel vagyunk a megmeneküléshez... aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Azt a légzsilipet, ahonnan megmentőm érkezett és mellesleg az oda vezető utat biztonságiak, valamint a kalózok hullái tarkították, már lezárták. Így legyen ötösöm a lottón. Mondjuk akkor nem értem, miért nem vár minket itt az egész pereputty, de legalább egy gonddal kevesebb... mert ez meg baromi nagy volt most. Fogaimat csikorgatva gondolkodtam a megoldáson, de Melissa beelőzött ezzel kapcsoltban. Na igen, a női észjárás.
- Sajnos jobbat nem tehetünk. Ehhez a munkához tényleg legalább a másodlagos vezérlő kell... és talán le is tudnánk zárni úgy a hajót, hogy utána ne tudjanak egykönnyen mozogni. Viszont... - ránéztem a fegyvereinkre, majd visszaadtam a kést a lánynak - ehhez többre lesz szükség.
Átnéztem a hullákat és néhány kalóznál volt pár értelmesebb dolog. Rendes körülmények között nem turkáltam volna, hiszen már kifele tartottunk, de most szükséges lesz. Melissának adtam egy sugárkarabélyt a hozzájuk tartozó energiacellákkal. Én is magamhoz vettem egy karabélyt, a hozzá való energiacellákkal, egy sugárpisztolyt, meg az egyiknél volt egy rövid pengéjű kés.
- Így már több esélyünk el - biztosítottam ki a fegyvert.

Nagy megkönnyebbülésemre nagyon úgy nézett ki, hogy már kellően összeszedte magát, így hathatós segítséget tud nyújtani, ha beleszaladnánk egy csapat mániákus gyilkosba, akik szeretnének kiiktatni minket.
Eléggé tapasztaltnak tartottam magam…….kisebb verekedésekben, de nem egy hajó visszafoglalásában, így jól jött volna egy kis harcedzett katonai segítség, amit most tőle reméltem.
Nekem például eszembe sem jutott a hullákat átkutatni fegyverek után, amiért most meg is róttam magam gondolatban, de szerencsére Nicholas-nak igen, és ez máris sokat javított a túlélési esélyeinken.
- Kösz, ez tényleg nem árt! – emeltem fel a fegyvert, hogy ellenőrizzem, mennyire van feltöltve. - Akkor ezek szerint mehetünk visszafelé, mert ha jól emlékszem akkor valahol középtájon, a reaktorcsatorna mellett kell lennie a másodlagos vezérlőnek ezen a típusú hajón. – indultam meg visszafelé. – Te tudod hol van? Jártál már arra? Egyébként, ha van elég sütnivalójuk valaki most is figyelemmel követ minket és nem biztos, hogy szeretnék, ha sikerrel járnánk. – intettem a sarkokban meglapuló pici kamerákra és hőérzékelőkre. – Így azt hiszen számíthatunk kellemetlen meglepetésekre. – biztosítottam ki a fegyvert én is, követve a férfi példáját. - De, ha te katona voltál akkor szívesen átadom az irányítást, biztos több tapasztalatod van ilyen helyzetekben, mint nekem. Azt már tudod, hogy hol az űrhajóm és, hogy vannak is rajta, így nem szívesen veszíteném el, a többit rád bíznám. - nézek rá kérdőn.

Kicseréltem a sugárpisztoly és a karabély energiacelláját, így már biztos lehettem benne, hogy nem fog a lehető legnagyobb szükség esetén cserbenhagyni, mondjuk, látszik, hogy kalózoktól vannak a fegyverek és nem valami reguláris haderőtől. Nincsenek egységesítve, felemás márkák. Valamit mégiscsak jól csinálnak, ha ilyen szedett-vedetten képesek voltak lenyomni a biztonságiakat. Mondjuk, sok lúd disznót győz, ez az elv elég régóta működik.
- Szerintem inkább csak egyszerűen működjünk együtt, az a legbiztosabb. A magam részéről fogalmam sincs róla, merre találjuk a másodlagos vezérlőt, szóval inkább nem kóklerkedek... a végén még belefutunk valami nagyobb csürhébe és akkor megnézhetjük magunkat. Bár - sandítok én is a kamerák felé -, ahogy nézem, ez nem lesz olyan nehéz így sem. No de induljunk... a kalózok már biztos előkészítették a teapartit... nem illik megváratni a házigazdákat, nemde? - eresztettem meg egy halvány, de egyszersmind balsejtelmű vigyort.
Más lehetőségünk amúgy se volt az út zárva van, ahogy az régen egy filmben párszor elhangzott sejtelmesen, még ha nem is a holtak őrzik... bááár, elég sok itt a hulla. Intettem Melissának, hogy jöjjön, majd elindultunk vissza, hogy elérjük a szabadulásunkat...

Hát kifogtam az egyetlen pasit az űrben, aki nem akar irányítani, de azt hiszem pont a legrosszabbkor. Máskor biztosan díjaztam volna, hogy csak együttműködni akar, de most jól jött volna valami szakmai irányítás, de hát ha nem, nem.
- Ezek szerint én kóklerkedjek. – húztam fel a vállam és grimaszoltam felé egyet, de azért elindultam. – Hát ha csak nem nagyon alakítottak itt át semmit, hogy több utast zsúfoljanak be, akkor én tudom, de én is azt hiszem, hogy kapunk némi fogadóbizottságot.
Nem nagyon volt értelme a lopakodásnak, de azért nem ártott fülelni és figyelni, hogy ha várnak is minket, lehetőleg mi lőjünk elsőnek és ne fordítva.
Elhaladtunk a nemrégen elhagyott raktár melle, aminek most nyitva volt az ajtaja és látszott, hogy a sebesülteknek hűlt helye van, csak a halottak hevertek ott ahol hagytuk őket.
~ Tehát már itt is jártak, vagy a két manus szedte össze magát, amit kétlek, elnézve e vértócsát, amit maguk után hagytak. ~
- Várj! Tudtommal a következő folyosó közepén van a vezérlő ajtaja, így ha eddig nem is, most biztosan őrzik már. – állítottam meg a vállára tett kézzel alig hallhatóan beszélve. – Valami haditerv vagy valami?

- Bízok a képességeidben - biztosítottam a grimaszát látva, miután elindultunk.
Több szó nem igen esett köztünk egy darabig, inkább a feladatra koncentráltunk. Viszont minél beljebb mentünk, valahogy egyre furcsább érzések kerülgettek. Miért van az, hogy sehol egy rajtaütés? Amennyi ajtó mellett elmentünk, minden gond nélkül kivitelezhettek volna egy támadást úgy, hogy elvágják az összes menekülési útvonalunkat és két tűz közé szorítanak. Elég hamar megszabadultak volna tőlünk akkor, hiába vagyunk mindketten képzettek. De valamiért ez elmaradt, mi pedig elértük a másodlagos vezérlő előtt levő folyosót, amikor Melissa megállított és a továbbiak felől érdeklődött.
- Őszintén szólva elég sok az idegesítő tényező. Nem értem, miért nem támadtak ránk eddig, elvégre több alkalmuk is lett volna. Ebből arra következtetek, hogy nem tudják, pontosan hova megyünk és máshol várnak minket a meglepetésükkel. Így lehet, hogy a másodlagos hídnak sincs megerősítve a védelme. Hangsúlyozom, lehet - elnéztem a sarokba, ahol szintén pózolt egy kamera. - Alapvetően ilyen szituációban, amikor az ellenfél helyzeti előnyben van, egy olyan meglepetésszerű tettet kell végrehajtani, amire nem számít... pontosabban számít, de annyira nyilvánvaló, hogy nem tartja lehetségesnek. Vagyis ha most a kamerák szeme láttára rátörnénk a kalózokra az irányító ajtaját és berombolnánk, az meglehetősen nagy meglepetés lenne.

Bár csak a férfi hátát láttam, szinte sütött róla a feszültség, ami egy idő után rám is átragadt, hiszen mégis csak egy kalózokkal teli űrhajón lopakodtunk végi, amelyen bármikor rajtunk üthetnek.
Ezt a véleményét hangoztatta is, amikor az utolsó folyosón megálltunk, hogy eldöntsük, hogyan tovább. Persze igaza volt, és tényleg furcsa volt ez a kihaltság, mintha szándékosan takarították volna el előlünk az utat, még csak utasokkal és a legénység tagjaival sem találkoztunk, ami valószínűleg azt jelentette, hogy valahová összeterelték őket.
- Talán elromlott a belső kamerarendszer és tényleg nem tudják, hogy merre járunk. Talán azt hiszik, hogy a hidat vesszük célba és azt erősítették meg, vagy éppen nem tudják, hogy rajtam kívül nem érkezett-e erősítés. – ötleteltem.
Az, hogy nem működnek a kamerák, egyre biztosabb voltam, bár az is lehet, hogy más van a háttérben, amiről még csak sejtelmünk sincs.
Még azt sem zártam ki, hogy a férfi, akit megmentettem nem mondott igazat és valamiért őt kímélik, talán valamilyen fontos információ birtokában van, ami miatt nem törhetnek az életére. Talán, talán, talán! Sok a talán!
- Hát akkor okozzunk meglepetést! – mosolyogtam beleegyezően Nicholas-ra. – Jobb, ha mihamarabb kiugrasztjuk a nyulat a bokorból, nehogy később okozzon kellemetlen meglepetést.
Még egyszer ellenőriztem a fegyvereimet és várakozóan néztem a férfire. Ha elindult a nyomában loholtam és azonnal tüzet nyitottam, ha kellett.

- Reméljük van akkora szerencsénk. Mondjuk elég hülyék lehetnek, ha tényleg a híd megtámadását várják tőlünk. Na ahhoz tényleg kevesek vagyunk.
Melissa mindenesetre elfogadta a tervemet és elég magabiztosnak tűnt a továbbiakkal kapcsolatban. Vagány egy csaj, azt el kellett ismernem. Bólintottam neki, majd a hátamat a falnak vetve kinéztem lopva a folyosóra. A folyosó egy T elágazásban végződőtt a túloldalon, két kalóz őrizte az ajtaját. Gyorsan vissza is húzódtam, majd ránéztem a mellettem állóra.
- Tiéd a jobboldali.
Magamban elszámoltam háromig, majd háromra kiugrottam fedezékből és tüzet nyitottam. A kalózomat először elvétettem, de a másik elkaszálta a lábát. Üvöltözve esett le, de azért még a biztonság kedvéért belelőttem egyet, hogy befogja a száját. Mondjuk a lövések hangja biztosan felkeltette már az állóvizet a hajón, ha az ordibálása más nem. Megvártam, míg Melissa elintézi a másik őrt, majd odasiettem az ajtóhoz. Elhelyezkedtünk a két oldalán, majd ránéztem a másikra.
- Csak pontosan - rácsaptam az ajtó nyitógombjára, majd benéztem.
Hát a fejemet kis híján levitte egy sugárlövedék, amit bentről lőttek ki. Gyorsan visszahúzódtam és áldottam az eszemet, hogy nem rohantam be előre... szitává lőttek volna egy pillanat alatt...

- Ki mondta, hogy ezek a kalózok okosak? – néztem rá játékos megrökönyödéssel. – De a viccet félretéve, szerintem nem igazán tudják, hány emberből áll a felmentő sereg, így akár ezt is gondolhatják. – mondom el az ötletemet.
Mikor kellően felkészültnek éreztük magunkat, amire én kellően rá is játszottam, bár közel sem voltam olyan magabiztos, mint amennyire ez látszott, akkor a férfi felmérte a terepet egy kis leskelődéssel, majd közölte a végeredményt.
- Oké, jobb oldal! – bólintottam, majd mikor kiugrott én is követtem a példáját és tüzeltem .
Persze kapásból a fickó vállába lőttem idegességembe, pedig a lábár céloztam meg, de végül is az volt a lényeg, hogy legalább eltaláltam, mert a másik kalóz üvöltésére azért megremegett a kezem. Igaz az enyém sem maradt csendben csak mikor fejen csaptam a pisztolyommal.
Nem gondoltam, hogy ezek után nem tudja az egész hajó, hogy hol vagyunk, még ha a kamerák nem is működnek, így gyorsan az ajtó másik felére álltam, amikor Nicholas is így tett.
Mikor azonban az ajtónyitó gombra csapott, valami hirtelen ötlettől vezérelve, én inkább leguggoltam és onnan lesve befelé lőttem csak úgy vaktában párat, mert bár nem nagyon volt időm körül nézni, azért a bentről hallatszódó lövések tudatták, hogy itt már felkészülve vártak minket.
- Azt hiszem eltaláltam kettőt. – húzódtam vissza, majd most már felálltam, hiszen már számíthattak lent is rám, így nem volt értelme ott maradni. – De még vannak bent és akiket meglőttem sem hiszem, hogy halálos sebet kaptak.