Az erdő

Mikor elindult, nekiláttam előkészíteni a tűzrakást, hogy azzal is előrébb legyünk. Gondoltam, majd később elmagyarázom neki, mit hogyan csináltam. De azt már nem gondoltam, hogy alig egy perc leteltével máris visszajön, ráadásul olyan könnyedén lóbálja azt a teli vödröt, mintha valójában üres lenne, vagy képes lett volna megtölteni... hóval.
Fenyegető lassúsággal álltam fel a guggolásból, majd lassú kínhalált ígérő tekintettel elindultam felé nem sok jót ígérő komótossággal. Bár legszívesebben fellógattam volna a bokáinál fogva, sikerült uralkodnom magamon, és csupán a vödörnyi havat borítottam a fejére.
-Ha azt mondom, vizet hozz, akkor vizet hozol! - harsogtam dühösen. - Nem érdekel, hogy nincs hozzá kedved, nem érdekel, hogy nehéznek találod, nem érdekel, hogy fázol, bármikor kerülhetsz hasonlóan nehéz helyzetbe, ahol az életed múlhat azon, hogy le tudod-e győzni a gyengeségedet! Ha még egy vödör vizet sem vagy képes hozni, aligha éred meg azt a kort, amikor végre lerázhatnád a seggedről a tojáshéjat! És most takarodj! Vissza ne gyere nekem víz nélkül! És Alison! - szóltam utána. - Ne legyél hülye! Húzz kesztyűt. Találsz egy párat a táskádban.
Ezek után állva maradtam. Mozdulatlanul vártam, hogy visszajöjjön, és akármennyire is szakadt meg, nem segítettem neki, szó nélkül mutattam a tűzrakástól messzebb egy pontra, ahova letehette.
-Holnap már sokkal többet kell nyújtanod - jelentettem ki hűvösen. - Szánalmasan gyenge, önállótlan és ostoba vagy. Holnaptól meg ne lássam ezeknek a jelét rajtad. Most pedig takarodó. A vacsorát befejezem én, ha kész van, felkeltelek, és ehetsz. De ez az utolsó, hogy ilyen engedékeny vagyok. Tűnés a szemem elől!

-NAAAA
Sikítottam fel mikor a fejemre borította havat. Az a szutyok még a pólómba is belement. Majd egy táncikáltam körbe-körbe mire kitudtam szedni az utolsó adagot is. Lesepertem a fejemről a havat. Elszorult a szívem hogy a fagyott tincseimet babráltam.
-Ez is víz....
Hánytorgattam fel az igazamat.
-Begyöpösödött szipirtyó...
Morgolódtam magamban, talán még ő is hallhatta de nem érdekelt. A vödröt magam után húzva battyogtam a patak felé. Nekem inkább negyed óra volt mire odaértem. Megtöltöttem a vödröt. Csurig ahogy kértem. Alig bírtam el. Az a 40 liter víz majdnem olyan nehéz volt mint én. Több hosszabb pihenőt is tartottam visszafele. Így a 20 perces sétából csináltam egy laza 40 perceset és csak alig lötyköltem ki 1-2 litert. Terpeszben totyogva két kézzel pár centire a föld fölött tartva a vödröt tipegtem a fa alá és leraktam oda ahova mondta. Zihálva ültem el terpeszbe a vödör elé. Két kezemet ráraktam és pihentettem. Sajgott mindenem mint a franc.
~Holnap hogy fog sajogni e jó isten.
Alig mertem belegondolni, hogy holnap az ágyból nem fogok tudni kimászni. Ahogy ecsetelni kezdte a hibáimat csak ingattam a fejemet ide oda. Szemeimet felakasztottam, félig kinyújtott nyelvel tátogtam.
-Bla-bla-bla...
A takarodó hallatán, mint aki új erőre kapott, úgy szaladtam be a sátorba, mint egy be speedezett lajhár. Szaladtam, úsztam 4 kézláb. A sátorban alsónadrág, trikóra vetkőztem. Egyik hálózsákot kiterítettem, a másikkal pedig takaróztam. Vacogásom néhány perc alatt elmúlt és úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak.

-Rendben van, nagyokos! Ha ez is víz, akkor te mától a hóban fogsz fürdeni! Ha neked ez is megfelel, ám legyen.
Ha dohogva is, azért csak elindult. De hogy mit időzött ott ennyit, arról fogalmam sem volt. Már épp megfordult a fejemben, hogy utánamegyek megnézni, hogy egy vadállat ölte-e meg, vagy a tóba fulladt, amikor meghallottam a semmivel sem összetéveszthető zihálását, amivel talán még a Marson élőkkel is tudatni akarta, hogy neki most milyen rossz és nehéz a sora. Hihetetlen agóniát tudott csapni egyetlen vödör víz miatt. Ilyen állóképességgel és izomzattal nem is értettem, eddig hogy tudott életben maradni. Hiszen már attól kettétörik, ha túl erősen harap bele egy vattacukorba.
-Negyven perc - mordultam rá, amikor végre elszenvedte a kijelölt helyéig a vödröt. - Ha esetleg hiányoztál volna az iskolából, elárulom neked, hogy az kétszer annyi idő, mint amennyit engedélyeztem. Ennyivel is hamarabb lesz az ébresztő.
Miután szintén a legmélyebb agóniában elkotródott aludni, én még befejeztem a tűzhely felállítását, megpróbáltam helyrehozni, amit Alison tönkretett a madáron a pucolása közben, majd megmostam, végül nyársra húzva megsütöttem. Azokban a percekben, ahogy eszembe jutott, hogy még csak most kezdődött el a hét ezzel az elviselhetetlen hisztérikával, komoly nehézséget jelentett volna kitalálni, hogy kettőnk közül vajon melyikünk vágyott jobban haza.

Reggel öt órakor taszítottam párat a talpammal Alison lábszárán, hogy felkeltsem. Addigra a madarat ismét tűz fölé tettem, hogy átmelegedjen, hiszen ilyen melegben kellett is az. Ha a lány nem volt hajlandó felkelni, először belefújtam a nyakamban lógó sípba (ami az ő táskájában is volt, hogy veszély esetén tudjon nekem jelezni), de ha még az sem jött össze, akkor a bokájánál fogva húztam ki a hóra. Őszintén ez a mozdulat most talán egy picikét jólesett bosszúból azért, mert képes volt kisajátítani az én hálózsákomat és pokrócomat. Csak sikerült azért lerugdosnom róla, de álmában meglepően többet konyít a harcművészetekhez, mint ébren.
Még sötét volt, de időpazarlásnak tartottam tovább várni.
-Öltözz fel, aztán reggeli. Fél óra múlva indulunk.
Ha elkészült, meg is reggelizett, gyorsan lebontottuk a sátrat. Ha még maradt a madárból, azt vittük magunkkal. El se hittem, hogy ilyen vajszívű vagyok, de ha még éhes volt, megengedtem neki, hogy út közben még egyen a sült húsból (gondoltam, talán addig se beszél).
-Innen nem látszik a fák miatt, de van erre ár mérföldnyire egy hegy. Arra fogunk ma felmászni.
Ha feleselni kezdett, gyorsan hozzátettem:
-Állítólag van ott egy meleg vizű forrás. Ha rám hallgatsz, inkább abban akarsz fürdeni, mint az itteniben, aminek a felszínéről először fel kéne törni a jeget.

Már nem is foglalkoztam azzal, hogy mit magyaráz. Pofákat se volt erőm vágni. Már csak aludni akartam. Az se érdekelt különösebben, hogy holnap korábban kelünk. Eggyel több ok volt, hogy mihamarabb aludni térjek.
Reggel sípszóra keltem, de fordultam egyet és behúzódtam a hálózsákba. Fejemet is teljesen eltüntettem benne. Még arra se tértem magamhoz teljesen, hogy kivonszolt a sátorból. De ahhoz elég volt, hogy a korgó gyomrom magamhoz térítsen. Nagy nehezen vissza kúszta ma sátorba és felöltöztem volna ha találok tiszta ruhát. Kidugtam kómás kócos fejemet a sátorból.
-Csak viccelsz ugye, hogy nincs tiszta nadrág meg póló?
Tekintetéből azonban sütött.... vagyis égetett, hogy a válasz nem. Meghűlt bennem a vér és undorodva vettem fel ismét a tegnapi hosszú nadrágom és felsőmet. A sátorból jócskán kihallatszott a fintorgásom, végül teljes menetfelszerelésben bújtam elő a sátorból. Rögtön rávetettem magam az ételre de az első falat után elhúzta ma számat. Száraz volt és íztelen. Lassan nyammogtam rajta kettőt. Nem volt sok kedvem megenni de olyan éhes voltam, hogy inkább legyűrtem így szárazon ezt a keveset is. A sátor lebontása megért még egy külön misét. Akár hogy próbáltam nem bírtam vissza passzírozni ezt a nagy dögöt a kis zsákjába, végül Chloe megmutatta, hogy hogyan is kéne. Így mindjárt belement és nem hogy szűkösen, még hely is volt benne.
-Hörrrrrrr....
Kezdtem rögtön morogni a hegymászás miatt, de a tudat, hogy egy meleg vizű forrás vár ott fenn, új erőt adott nekem és szorgosan lépdelve Chloe nyomában.
-És, amúgy te mennyi idő vagy? 100-200? Olyan mogorva vagy...

Most komolyan megéri egyáltalán válaszolni neki? Tiszta póló, amikor a tegnapit alig pár óráig hordta? Tiszta nadrág, aminek egy hétig akkor is bírnia kell, ha vérebek cincálják a lábát nap nap után? Szerencsére azonban annyira már sikerült megismernie, hogy csupán a tekintetemből ki tudja olvasni, hogy csupán még egy szót szóljon, és anyaszült meztelenül talpalhat utánam a hegycsúcsra.
A hús persze nem nyerte el a tetszését, a sátorral talán még ügyetlenebb volt, mint előző nap, de legalább kevesebbet nyavalygott, mint eddig, én pedig igyekeztem már ezt is kisebbfajta sikernek elkönyvelni. Végül időben elindultunk, amivel én kellőképpen elégedett voltam, bár örültem volna neki, ha legalább a sátrat rendesen össze tudta volna pakolni. De persze ez is rám maradt. Ez a lány egy istencsapása!
-Huszonnégy - feleltem egyre csak az utat nézve. - És nem mogorva vagyok, csak fegyelmezett. Nem ártana neked is megtanulnod ezt. Ha mindig a külvilág tudtára adod, mitől félsz, mennyire el vagy gyengülve, nem lesz túl nagy kihívás ártani neked, akár meg is ölni. A védekezés az esetek legkisebb százalékában szól tényleges harcról. Minél fegyelmezettebb vagy, annál erősebb. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy keveset beszélj. Minél többet beszélsz, annál többet árulsz el magadról, és annál könnyebben találják meg a gyengepontodat. Éppen ezért mostantól csak akkor szólalhatsz meg, ha feltétlenül fontos. Remélem, képes vagy mérlegelni, hogy mi is éri meg a kockázatot, hogy a holnapi ébresztőt még egy órával előbbre hozzam.
Mikor úgy véltem, eleget okítottam, többet én sem beszéltem. Nagyon reméltem, hogy ezt a pár órát ő is kibírja.
A hegy lábához hamar elértünk. Itt még nem lejtett annyira az út, és egy kis ösvényt is találtunk, amit annyira nem lepett be a hó a fák sűrű elhelyezkedése miatt. A szerencsénk azonban alig egy óráig tartott, amikor az út hirtelen nagyon meredekké vált. Ha csikorgattam is a fogam a lassú tempó miatt, gondolnom kellett arra, hogy Alison még nincs megfelelő erőben az ekkora megerőltetéshez, ezért komótosabban is haladtunk, és több pihenőt is tartottunk, mint amennyire szerintem egy rátermett embernek szüksége lehetett. Alison elvégre igen távol állt mindentől, ami akár csak súrolta is a ,,rátermett" jelzőt.
Dél körül tartottuk a leghosszabb, harminc perces pihenőt. Elővettem a madár maradékát, hogy megegyük, és mindkettőnknek fújtam sárkányként tüzet egy-egy vastagabb botra, hogy legyen fáklyánk az ételt és saját magunkat melengetni.
-Ha kilépünk, estére elérjük a forrást - jelentettem ki. - Úgyhogy jó lenne, ha összeszednéd magad, és nem kéne egész úton lajhár módjára haladni.

Az állam majdnem a betonon koppant. Már ha lett volna a közelben binom, kemény szép beton. Hitetlenkedve dadogtam.
-Hu-hu-hu-hu-hu-hu- HÚSZON NÉGY?! Neked meg élned... Volt neked gyerek korod? Olyan vagy mint egy 240 éves berzenkedő katona tiszt...
Aztán ő folytatta nem törődve azzal, hogy én épp a fontosnak vélt fecsegésem közepénél tartok. A hegyi beszéd csak dőlt le, mint heves lavina a hegyről élén a prédikátorral. Nem is igazán figyeltem rá. Valahol a nekem is kéne résznél elvesztettem a fonalat. Nem is nagyon keresgéltem míg a végére nem ért. Értékes órákat akart elvenni az alvás időmből. Ekkor éreztem úgy hogy a félbe hagyott fecsegni valómat lényegében végig mondtam. Némán zsebre dugott kézzel battyogtam Chloe után. Többször is megpróbáltam szóba elegyedni vele de az első betű kiejtése után inkább csöndbe maradtam. Jobb híján unalmamban dúdolgattam vagy épp csöndben szenvedtem. Kisebb nagyobb sóhajokat hallatva. Lassan beköszöntött az ebéd szünet. Megtömtem a belemet már amennyire megtudtam tömni abból a kevésből. Szemeim felcsillantak, hogy akár estére oda is érhetünk.
-Mennék én gyorsabban ha nem kéne cipelni ezt a sok szemetet...
Rúgtam egyet a táskába ami meg se moccant, viszont a lábujjam belefájdult.
-Áu...

-Igen, huszonnégy - ismételtem, hogy biztos legyen benne, mert úgy néztem, megerősítésre volt szüksége. - És mint látod élek, a kettő nem zárja ki egymást. De 21 éves koromig én is kiskorú voltam, így természetesen nekem is volt gyerekkorom. Mi ezen a meglepő?
Megjegyzésére, hogy olyan vagyok, mint egy 240 éves berzenkedő katonatiszt pedig csak biccentettem.
-Köszönöm.
Nem jeleztem neki, mert úgy véltem, túl korai még, hogy elbízza magát, de kifejezetten példásnak találtam a némaságát, amivel végre tett egy aprócska lépést a fegyelem és hosszabb távon az előre gondolkodás és mérlegelés felé (elvégre, minél többet beszél út közben, annál gyorsabban fárad el). Megjegyeztem magamnak, hogy ha a továbbiakban sem lesz vele baj, mondjuk napnyugtáig, akkor nem hogy nem hozom előbbre az ébresztőt, de holnap fél órával tovább alhat. Ezt persze nem közöltem vele. Azt akartam, hogy azért viselkedjen a helyzethez méltó komolysággal, mert belátja, hogy ez most szükséges, és nem azért, mert a lustasága ösztönzi.
Na, végszóra! Ez a lány valami hihetetlen teremtés! Lehet, hogy én itt felesleges is vagyok, csak zárják burokba, és zárják egy atombiztos, de belülről gumifalú bunkerba, akkor talán biztonságban lesz még magától is.
-Próbáld csak meg még egyszer, és nekem már nem is kell fegyelmeznem - vetettem oda szenvtelenül, miközben a fájós lábát babusgatta, hogy rossz volt nézni. - Ettől még nem fogunk lassítani. A te hülyeséged, viseld a következményeit!
Ahogy mondtam, nem volt megállás, nem volt lazsálás. Ennek köszönhetően pedig este hat órára meg is érkeztünk a kijelölt helyre. Egy óriási szikla széltől védett tövében határoztam meg a sátor felverésének helyét, amit ezúttal már teljes egészében rábíztam.
-Ha rendesen megcsinálod, rögtön utána megyünk a meleg vízi forráshoz. Ha nem, nincs alvás, nincs pihenés, visszamegyünk a hegy aljába, aztán újra megmásszuk, de ezúttal futva. Szóval sok sikert!

Valahogy sejtettem, hogy nem fog megkímélni a fájós lábam miatt. Ha valami azt megtanultam az elmúlt 24 órában, hogy nála csak a legrosszabbra szabad gondolni. Bármi van, még ha azt mondja, hogy jó hír az felér egy kisebb csapással... Leszámítva a fürdőt... Az az egyetlen dolog ami még tartotta bennem a lelket. Ha egyszer oda beszabadulok én tavaszig ki nem merészkedek onnét. Az első kiló méterek után a fájós lábujjam volt a legkisebb problémám. Végül úgy tűnt megérkeztünk de sehol sem láttam gőzölgő medret, sőt még vizet se. Pláne nem folyékonyat. Fáradtan sóhajtottam, tudtam, hogy nekem kell ma már felállítani azt a vackot, mikor azt hittem rosszabb nem lehet, közölte, hogy mi van akkor ha elbaltázom a dolgot. Nyeltem egy nagyot és remegő kézzel kezdtem neki a sátor felállításának. Alkalmas hely keresése, kiterítés, föld lazítás, rögzítés, maga a sátor felállítása...
-Asszem kész....
Szóltam bátortalanul és a sátor irányába böktem. Reménykedtem, hogy jó lett. Legalábbis még áll... Már vártam, hogy mi lesz a vége. megyünk fürdeni vagy futkározunk fel s le a hegyről mint, a mérgezett egerek...

[Nyussznak]

*Ó nem, nem laktam itt még csak az kéne, hogy mindig szem előtt legyek. Ch.. Azonban ez volt az egyetlen hely, ahol minden probléma nélkül az lehettem, ami vagyok. Egy ragadozó… kissé nagy farokkal. Már ha azt a három métert nagynak lehet nevezni. Na, ez a következménye annak, ha egy macska féle egy egérrel szaporodik. Na jó… ez vicc volt. Legalábbis remélem, hogy apám nem egy patkány. Bár sosem láttam még átváltozva… Hmm… majd megkérdezem Tőle. De most van fontosabb dolgom is. Sokkal jobban szerettem tavasszal meg nyáron itt lenni. Most a hollófekete bundám csak virított a hófödtetájon. A lányomat, az kis hercegnőmet már születése óta traktáltam azzal, hogy szokja azt, ami. Vagyis ez még kétesélyes, hisz még pici ahhoz, hogy ez kiderüljön. S egy olyan lánynál, akit a széltől is óvtam, a regeneráció sem játszott be, hogy legalább abból kiderüljön. De persze mindenre fel kell készülni, így még ha nem is lesz metamorf legalább nem tagad ki. S ha nem lett volna elég feltűnő a fehérben a fekete, akkor Vanessza boldog kacagása adta az egész erdő tudtára, hogy itt vagyok. ~ Így aztán lehet vadászni...~ Na igen… a szőkeségem imádott lovagolni. Vagyis ahogy Én hívtam párducogolni. Ugyan is ezt, az Én hátamon szerette űzni és mindig jobban élvezte, ha ehhez átváltozom. Most is a hátamon ült, és ahogy rohantam előre hullámos haja úgy lobogott a huzatban. Persze, hogy baja ne essék jól fel is volt öltözve, és a farkam is készenlétben volt, hogy ha épp pottyanna, akkor elkapjam. Sárga szemeim előre meredtek, ahogy a fák közt cikáztam vele.*
- Gyorsabban… gyorsabban apa… még… még… * S ha nem volt elég ösztönző a Drágám kacagó és önfeledt hangja, akkor bizony még a szőrömet is meghúzta, amire egy morranással feleltem. ~ Ne húzd, mert Én is meghúzom a hajad Vani… Vagy megint labdának használlak.~ Feleltem… na igen, ez volt a morgás. A probléma ott volt, hogy ebből nem értett a lányom és a biztonság kedvéért még meg is „sarkantyúzta” az oldalam. ~ Hát ez kész… most komolyan lónak nézel? Mi vagyok én egy jól betanított kanca Életem? És mi a frászért beszélek hozzád mikor úgy sem érted?~
- Apuuu… kérlek… * Jött a kérlelés a morgásom közepette. ~ Hát jó… de kapaszkodj…~ S már rá is gyorsítottam. Persze nem nagyon és a farkam is a hátánál volt. ~Nőőők… de legalább ez az egy tudja, hogy miként kényszerítsen engedelmességre.~
- Yuuuhééééééy... *Oké-oké... ezért a kiáltásért és a csillingelő nevetéséért már megérte.*

Ha már a főnök (mármint ezen a bolygón lévőn, nem az űrbéli) azt mondta, hogy használjuk nyugodtan az erdőt, akkor miért is ne? Szóval ismert meg szép hazád címszóval rászántam magam és kicsit jobban felderítettem a terepet. Hát, mit ne mondjak, túl sok extra nem volt benne, sőt, kimondottan unalmas volt, de legalább nagy. Meg kihalt, bár lehet, hogy nem épp a tél közepén kéne társaság után kutatnom erre. Mindent egybevetve nem volt nagy szám, de ha már vettem a fáradtságot, hogy idejöjjek, akkor már repültem egy kört a fák között, mígnem megéheztem. Akkor aztán landoltam a legközelebbi fa egyik magasban lévő ágán, majd elkezdtem a rügyeket rágcsálni.
Szóval épp üldögéltem egymagamban a fa tetején, még csak egy árva mókus sem járt a közelben, amikor, valami különös, és az erdő békés csendjébe nem illő hang ütötte meg a fülem. Egyből hegyezni is kezdtem, majd a hang irányába forgolódtam, amikor pedig megláttam, hogy honnan ez a zaj, az állam majdnem 20 méterrel lentebb, a hóban landolt a döbbenettől.
~Wow... ezt én is ki akarom próbálni! -csillantak fel a szemeim, s azzal le is csusszantam az ágról, és zuhanórepülésben indultam az akkor épp alattam elhúzó kis páros után.
Igaz, egy kissé lemaradtam tőlük, de aztán sikerült belehúzni annyira, hogy utolérjem őket. Egy pár másodpercig csak felettük repültem, majd zutty, lehuppantam a nagymacska hátára, a kislány elé - de úgy, hogy vele szembe üljek, a menetiránynak háttal. Azzal a kis karmaimmal már kapaszkodtam is, nehogy leessek.
~Szia! -rikkantottam vidáman.

*Még mindig futottam, bár a célom csak az volt, hogy Vani kiélvezze végre és vadászhassak egy kicsit. Bár, hogy addig hova teszem a kölyköt… na ez fogós kérdés. Azért még se kéne látnia. A nagy merengésemből egy rikkantás szakított ki.*
- Apu… apu… egy denevér nyúl… * Hallottam a megdöbbent hangot. ~ Jah persze… fényes nappal egy denevér vagy egy repülő nyúl. Én meg csak egy festmény vagyok.~

A lány egyik keze pedig óvatosan elindult, hogy megsimogassa az elé huppant szárnyast. Arcán széles mosoly volt, mintha csak egy csoki pottyant volna az ölébe.

Na de aztán jött az éles fájdalom inger, ami jelezte, hogy a lányom épp nem a fantáziáját próbálja kivetíteni, ami azért elég morbit mostanában, ha engem kérdezne valaki. De ez most elenyésző volt, a mély morgáshoz képest, ami felszakadt a torkomból. ~ Eressz el, Te átok fajzat.~ S már lassítottam is, hogy szemügyre vegyem a fájdalmam okozóját és egyben a vacsorámat. Mivel lassabban mentem Vani nem eshetett le, így a farkincám egy könnyed és hirtelen mozdulattal a szárnyas köré próbáltam fonni, hogy bizony magam elé vonva szemügyre vegyem, s közben meg is álltam. Ha sikerült akkor közel húztam a szemeimhez és a szép fogsoromhoz mely épp vicsorgott rá. ~ Egy agancsos, szárnyas, nyúl… Ó anyám, milyen fajzat vagy Te?~ Kérdeztem morgó hangon, amiből maximum csak akkor értet, ha mind ez mellett még egy macska is lakott benne. De mázli, hogy a meglepett tekintetem állati alakban nem látszódhatott. Mélyet szívtam a levegőből és bizony felismertem fajtársam. ~ Ugrott a vacsora, ha csak nem akarok Ben vacsija lenni utána.~ De aztán eszembe jutott valami, ami mosolyt csalt az arcomra, csak épp ez most egy szélesebb vicsor formájában nyilvánult meg. Kíváncsi voltam, hogy nőstény vagy hím. S bizony elkezdtem forgatni a farkammal, hogy megnézhessem. ~ De, honnan a fenéből tudom egy nyúlnál, hogy nőstény vagy hím? A frászért lógtam el a biológia órákat, mikor az állatokról tanultunk. De bezzeg mikor az emberi szaporodást vettük az első sorban ültem.~ De mivel hosszas és kitartó forgatásom nem vezetett sehova, maximum csak felrázta a másik gyomor tartalmat, így abba hagytam. De utána azért kitartóan morogtam rá és ha szabadulni akart, akkor csak szorosabbra húztam körülötte a farkam.*

- Apa… enged el! *Csapott a szőkeség az apja hátára. Persze volt esze a kölyöknek, hisz tenyér helyett ököllel tette, hogy azért még ha nem is okoz fájdalmat, de legalább az apja érezze, hogy mit szeretne.*
- És hadd tartsam meg… majd otthon adok neki vizet, meg enni meg veszünk neki egy ketrecet. Ígérem nem fog a házban rohangálni. * Szólt az izgatott áradat, miközben kék szemei vágyakozón csüngtek az állatkán.*

Bal mancsom megemeltem és kicsúsztattam a karmaim. Az évek sora, hogy a leleményesség bele ivódik az emberi tudatba. S írni kezdtem a karmommal a hóba… „Mért martál meg?” Szólt a kérdés és a nyulat úgy irányítottam, hogy lássa azt amit írtam. Oké... egynél több karmom volt és kettő ért a hóba, de még így is olvasható volt.

~Denevérnyúl? Na ez új… de még mindig klasszisokkal jobb, mint a patkányfogó hógolyó.
Azt hiszem, a kiscsajjal sikerült első látásra összespanolnunk. Ahogy nyúlt, hogy megsimizzen, már bújtam is volna közelebb, farkincacsóválva, amikor valaki közbeszólt. Vagyis morgott… A következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy a levegőben lógok, hála az apjának.
Ahogy közelebb húzott, kissé összeszűkültek a szemeim és nekiálltam farkasszemet nézni vele, nehogy már azt higgye, hogy ő itt a főnök, ám amikor már a fogait is kivillantotta, én is bemutattam az én miniagyaraimat. Igaz, én nem vicsorogtam hozzá, csak szélesen elvigyorodtam.
~He? Mit makogsz? Bocs, de nem értek macskául…
Aztán csak néztem, néztem… Valahonnan olyan ismerősnek tűnt, de nem akart eszembe jutni, hogy hol láttam már korábban. Lehet, hogy amikor Benhez igyekeztem múltkor az Udvarba? Ki tudja… Mondjuk túl sok gondolkodási időt se kaptam, már már kezdett is reptetni a maga módján. Kitártam a mellső lábaimat, eleresztettem egy vidám „vííííííííííííííííííí!” kiáltást, mint ha hullámvasúton ülnék, még a szárnyaimmal is csaptam egyet kettőt a hatás kedvéért. Aztán leesett, hogy miért is forgat így, s egyből magam alá húztam a lábaimat.
~Fújjj, te perverz disznó! Teszel le de rögtön! És mindezt a gyerek előtt, anyám, milyen példát mutatsz te a lányodnak?! –azzal bevágva a durcát, összegömbölyödve, duzzogva néztem továbbra is farkasszemet vele, már amikor úgy forgatott, hogy lássam az arcát.
A végén már azt hittem, hogy majd innen megyek nyugdíjba, amikor a megmentőm végre aktivizálta magát. Én csak helyeslően bólogattam rá, ám amikor a ketrec szóba jött, csak legyintettem.
~Hohó, azért álljon meg a menet! Ketrecet nem kérek, egyébként sem tanácsos egy ilyen nagy mozgásigényű élőlényt ketrecben tartani. Amúgy meg, hacsak nem adamantium, előbb-utóbb úgy is átrágom magam rajta… -magyaráztam belemélyülve, amikor feltűnt, hogy a cica nekem irkál valamit a hóba.
~Mi, hogy én? Csak kapaszkodtam, hogy ne essek le, bocsesz! –válaszoltam vállat vonva, de aztán rájöttem, hogy ebből egy mukkot se ért, így aztán nyújtózkodni kezdtem a föld belé, hogy én is hóba véssem a válaszomat.
Vagy ha letesz nekem az is jó, a lényeg, hogy az előbbi választ én is lefirkantottam a hóba. Igaz, az én karmaim ehhez kicsik, így egész manccsal, de azért így is olvasható. Majd akkor hirtelen eszembe jutott, hogy honnan volt ilyen ismerős. Gondoltam egyet, és utánafirkantittam még egy mondatot:
"Amúgy… valamelyik szülőd véletlenül nem [You must be registered and logged in to see this link.] volt?"

*A kis szárnyas durcija nem hatott meg. De ha összegzem a képet, akkor biztos, hogy nő. Egyrészt szárnya van… a csirkéknek is van. Hisztis… ahogy a lányom. És még szúr is az agancsaival, akár csak a rózsa tövisei. Jó következtetés mi? Kár, hogy ez csak az Én agyam szüleménye, hisz egy hímmel is kicseszhet így a természet. De ahogy a föld felé nyújtózott a szárnyas letettem a földre. Rajtam aztán ne múljon az öröme. No meg már elegem volt Vani simogatásából, ami ütésekben nyilvánultak meg.*

- Apa tegyél le… * Szólt a parancs a kicsi szájából, s ha földet ért egyből azt nézte, hogy a denevér nyúl mit csinál. Mellette leguggolva és haja is előre omlott.*
- Mit csinál? * Nézett fel az apjára értetlen pislogások közepette.*

*Hát lehet egy ilyen parancsnak ellenállni? Naná… de azért most, mint egy idomított kutyus feküdtem le, hogy a kicsi könnyedén le tudjon csusszanni. ~ Ír Édesem.~ Jött egy lágy morgással a válasz a kérdésre. Aztán megnéztem, hogy mit hozott össze. ~ Pff… a szépírást még gyakorolnod kell Szárnyas.~ De a lefirkált válaszra csak a fejem ingattam. Na de a kérdés váratlanul ért és csak pislogtam a sárga szemeimmel lefelé. A válaszom meg egy morgás volt, ezúttal inkább fenyegetésnek szántam. De aztán írni kezdtem kicsit odébb.*
„Változz át és megbeszéljük, és utána csatlakozhatsz Vanihoz a hátamra. A táskájában van nadrág és pulcsi. Kicsit nagy, de arra a pár percre megteszi… utána Én is visszaváltozom.”
* Na igen… leírni hosszú lett volna mindent. Ez gyorsabb volt. S ha a Szárnyas megnézte, akkor bizony az én pulcsim bőven a térdéig érne, ha felvenné.*

~Apádnak írok, mert nem érti amit magyarázok neki… -dünnyögtem az orrom alatt miközben könyökig a hóban toporogtam, hogy összehozzak valami válaszfélét.
Amikor a kislány odasétált mellém, csak ránéztem egy pillanatra, vidám farkincacsóválás, és már írtam is tovább. Atya ég, eddig fel sem tűnt, de mióta nem otthon lakok, egész hiányoznak a kis lurkók…
Persze, hogy apucinak nem jött be a válaszom, valahogy sejthettem volna. Férfiak, mindenért csak morogni tudnak. És megint… Na, nem megmondtam? Bár tudja a fene, hogy most mi nem tetszett neki. Aztán újra írni kezdett, én meg addig kicsit arrébb ugráltam, hogy ne legyek láb alatt. Így kicsit arrébb, a kislány mellett a hátsó lábamra ültem, aztán úgy szimatoltam felé, miközben a nózim egyre járt.
~Hé, picur, te is alakváltó vagy, mint apukád? –tettem fel a kérdést, de mire nekiálltam volna elmutogatni, mint valami activity játék, már kaptam is az újabb választ, így inkább visszaugráltam a párducféle mellé.
A szemöldököm helye egyből felszaladt, ahogy az átváltozást kezdte emlegetni. Atya ég, hányszor fogjuk még ezt eljátszani? Így is félek, Ben mikor fog kivágni innen, a múltkori után. Bár, itt csak nincsenek lesifotósok.
„Jó, de… ugye nem valami metamorf híresség vagy? Benji titkára, vagy apja, unokatesója, vagy ilyesmi?” –kérdeztem vissza, biztos ami biztos, majd Vani felé fordulva a levegőbe szökkentem, ráböktem kétszer a táskájára, majd lehuppantam elé a földre, és őziketekintetemmel pitizni kezdtem neki, remélve, hogy veszi a lapot.
~Naaa, léccilécci, apukád mondta. Vagyis írta…
Lényeg a lényeg, ha esetleg nem kapnám meg, akkor újra felrepülök, csak most én túrom ki az említett ruhadarabokat a hátizsákból. Aztán, ha a pulcsi már a földön van, akkor belebújok, vagy beletolatok, vagy legalább megpróbálok, ilyen agancsokkal azért nem olyan egyszerűen kivitelezhető. Igaz, ha valaki besegít az öltöztetésbe, kivételesen most azt se bánom… Ha pedig már pulcsin belül vagyok, akkor szép lassan visszaváltozok emberi alakomba.
-Szóval, akkor sziasztok megint… -simítottam végig a pulcsin, ami akár hálóingnek is elment volna- Amúgy mit akarsz pontosan megbeszélni? Bocsi még egyszer, ha megsebesítettelek. Izé, a nadrágot meghagyjam neked? Vagy te majd akkor változol át ha én újra „denevérnyúl” leszek? Egyébként Jaya-nak hívnak.

*Amint a Nyuszi ugrálni kezdett Vani már nyúlt is utána, hogy magához édesgesse akár csak egy plus macit.*
- Mit szólsz ahhoz a névhez, hogy Batmen? *Dünnyögi a nyuszinak, mit sem foglalkozva azzal, hogy az állatka mit akar, simogatja és dögönyözi, a maga módján néha-néha meg-meghúzva a szőrét. Ami Ő maga észre sem vesz és így folytatja a kissé durva simogatást. Aztán mikor már a táskáján játszott az apja inzultálására levette és a kinyitva a földre rakta. Nem tudta, hogy mit szeretne a másik és nevetve nézte, ahogy kiszedi a pulcsit és szenved vele.*
- Segítsek? Biztos fázol… * Kérdezi, de már nyúl is, hogy megnyissa a pulcsit és a Nyuszi bele ugráljon. Mikor a nyuszi helyén egy nő áll szemeibe könnyek gyűlnek és a mosoly helyén ajkai lefelé gördülnek.*
- Akkor nem tarthatom meg… igaz apu? * Kérdezi és a könnyek bizony ki is buggyannak a szemeiből a nagy elkeseredettségében. S az apukáját átölelve mit sem foglalkozik a lánnyal tovább.*
- Vanessza… * Dünnyögi apja bundájába a nevét.*

*Mikor a Szárnyas elkezdett a táskán ugrálni segítettem neki. Orrommal megbökdöstem a táskám, hogy a lányom is értse, hogy vegye le. Ez megszokott volt, ez mindig azt jelentette, hogy átváltozom és kell a ruhám. A fogaimmal kihúztam a nadrágot mivel azt benne hagyta és miután átváltozott magam is megtettem. Bár engem kevésbé zavart a meztelenségem, a lányom már hozzá volt szokva és kicsi ahhoz, hogy felfogja. De miközben vettem a nadrágom széles vigyorral mértem végig a Szárnyast.*
- Ahhoz kevés vagy Szárnyas, hogy kárt tegyél bennem, még akkor is, ha ilyen szép példány vagy. * Mértem végig újra és felegyenesedve gomboltam be a nadrágom, ahogy újra végig mértem. Na igen, ez bók volt. A magam módján.*
- Felvehetted volna, engem nem zavart volna a meztelenségem, de már késő bánat. Nicholas… * Nyújtottam felé a kezem, és ha meg is kaptam, akkor bizony kezet csókoltam neki finoman s utána leguggolva öleltem meg a lányomat.*
- Ő olyan, mint Én Kicsim… Örülnél annak, ha aput egy ketrecbe zárva látnád? *A hirtelen meghökkent fejrázására, csak letöröltem a könnyeit.*
- Na úgy Jayát sem szabad bezárni. * Nyomtam egy puszit az arcára és a nőnek feltűnhetett, hogy rengeteg szeretet volt a hangomban mikor a lányomhoz beszéltem. Miközben pedig felálltam hátra túrtam az ujjaimmal a hajam.*
- De kezdetnek talán azt mindenképp, hogy a párducogolni akarsz, az csak a lányomnak van ingyen és potya utasként nem illik megmarni a másikat. Most pedig dönthetsz Szépségem… később vissza változol mikor a lányom rá un a hóra és repetát kér… *Tekintettem az elszaladt lányra aki egy hóembert igyekezet összehozni.*
- De cserébe nem marsz meg. Vagy pedig így maradsz, és közben figyelsz a lányomra… már ha szereted szőrén megülni a hátast. * Vigyorogtam pofátlanul a nőre hisz bugyit aligha találhatott a táskámban és a szárnyai alá rejtve sem láttam. *

~Nekem jó, csak ne hagyd abba! –nyüsszögöm a kislánynak, bánom is én, hogy hogy dögönyöz közben.
Na jó, amikor a bundámat is ráncigálja, kissé beharapom a szám alját, de hát na, ilyen aljas dög azért nem vagyok, hogy egy kislányt megríkassak, így aztán hősiesen tűrtem minden simizést meg nyüstölést.
Hála az égnek, végül az apuka is besegített, így megúsztam az activityt, sőt, a kiscsaj még öltözködni is segített! Ám amikor megláttam, hogy elszontyolodott miután átváltoztam, egyből elszállt az én jókedvem is.
-Na szép, pályafutásom csúcsa - sikerült megríkatnom egy kislányt…
Amúgy meg gondoljon aki amit akar, én aztán nem fogok pucérkodni egy kisgyerek előtt. Még az kéne, utána meg majd engem szid az összes szülő, hogy megrontom a kis szemük fényét.
-Ugyan, ha akarnék, akkor simán kárt tudnék tenni benned. Csak nem akartam. Amúgy is, ahhoz képest, hogy épp csak megkarcoltalak kicsit, hogy felmordultál… Amúgy engem se az zavar, hanem a mínusz 10 fok, szóval gondoltam jó fej leszek és hagyok neked is valamit. Lásd, milyen arany szívem van. –mosolyodtam el szélesen- Bár, ha tudtam volna hogy ennyire csíped a hideget…
A kezemet csak gyanútlanul nyújtottam, hogy viszonozzam a kézfogást, ám amikor egy kézcsókot kaptam helyette, csak meglepetten pislogtam. Na igen, erre aztán végképp nem számítottam.
~Ehh, ez meg mi volt? –totyorogtam egy helyben zavaromban, elvégre azelőtt még sosem „köszöntött” így senki, mégis, honnan tudnám, mit kéne reagálnom rá?
Aztán végül maradt az egyszerűbb megoldás, egyből össze is fontam magam előtt a karomat, úgy néztem a következő kis jelenetet, ahogy az apuka vigasztalni próbálja a kislányát. De fura… látni, hogy ennyire rajong a kicsiért. Kicsit még talán irigyeltem is a lányt, hisz én még azt se tudtam, hogy ki az apám, nem hogy velünk élt volna, vagy így aggódott volna értem. Bár, szerintem ő se tud róla, hogy van egy lánya… Anyám meg? A munkája mellett se ereje, se ideje nem igazán maradt rá, hogy foglalkozzon velem.
Miután véget ért a vigasztalás, Nicholas ismét felém fordult, én pedig csak egy szemforgatással válaszoltam a vádaskodására. Bla-bla-bla…
-Egyik percben még „nem tudsz kárt tenni bennem”, a másikban meg már „megmartalak”… Te is eldönthetnéd már végre, hogy melyik az igaz. Amúgy... Ha már átváltoztam, akkor maradok így, nem majd percenként váltogatom a formámat, ahhoz egy kissé kimerítő, szóval had építse Vanessza azt a hóembert… Nem csalódtam nagyot, hogy a másik alakomat jobban csípi. Na jó, mégis. Azért kissé szíven ütött.
A bájvigyorával nem tudtam mit kezdeni, így aztán csak szép lassan megindultam felé.
-Egyébként pedig… -lépdeltem egyre közelebb a hóban- Ki említette egy szóval is, hogy párducogolni akarok? Csak épp erre jártam, gondoltam beköszönöm, Benji úgy is kiakadt múltkor, hogy alig ismerek más metamorfokat… Oké, igaz, nem mondta, de az arcára volt írva, úgyhogy nem volt nehéz rájönni. Jut eszembe, amúgy ti mi járatban vagytok errefelé? Vanessza elhozott megsétáltatni?

- Az meg sem fordult a fejedben Szépségem, hogy a lányomat féltettem? * Csettintettem a nyelvemmel. De aztán elnevettem magam.*
- Ugyan már… egy párduc hőmérséklete magas, ilyen időben is átváltozásom után minimum félóra mire visszahűl a meg szokott emberire és elkezdenék fázni. De az a pulcsi sem sokat melegít, szóval hogy lásd milyen „arany szívem” van megmelegíthetlek. * Nem véletlen dobtam vissza a nő saját szavait, s kezem is kitártam, hogy rajtam aztán ne múljék. Ha idejön, akkor átkarolom és lesz egy élő, lélegző radiátora egy kis ideig.*
- Neked mindig ennyit jár a szád? * Kérdeztem összevont szemöldökkel, de persze ezt nem rossznak vettem, hogy ennyit fecseg… sőőőt… csak legalább valami értelmes hagyná el a száját. Sigh… a nők sosem változnak. *
- Attól, hogy nem tettél kárt még megtetted… *Világítottam rá a tényre, hogy mire is gondoltam. De most komolyan hány éves? 12? Najó nem… attól azért idősebbnek tűnik, és azért még büntetnének. De ezért a Szárnyasért már nem. Ahogy elkezdett közelebb jönni szemeimben megcsillant valami. Talán a párducom vadász ösztöne? Vagy a férfiúi ösztöneim? Ki tudja… De mikor a köszönéshez ért már vigyorogtam, is mint a vadalma. A kérdésére pedig megragadtam a csuklóját és magamhoz rántottam. Tekintetem az övébe fúrtam és kissé lejjebb is hajoltam. Lábaim pedig úgy helyeztem, hogy ha a nemesik felem akarná venni a térdét azt könnyes félre, tudjam vele tolni. *
- Ó nem… a lányom csak azért van itt, mert élvezi. S ez az egyetlen hely, ahol az lehetek, aminek születtem… De ha már a köszönésnél tartunk… nem akarsz beköszönni még egyszer, csak ezúttal emberi alakban meg lovagolva? *A lány érezhette, hogy valóban melegebb a testem, mint egy emberé még. De nem eresztettem, azonban nem is fogtam olyan szorosan a karját, hogy kárt tegyek benne. Nem akartam bántani… csak játszottam a magam pofátlan módján.*

-Őszintén? Nem. De… most komolyan megfordult a fejedben, hogy képes lennék bántani egy gyereket? Én? Na ne már… Elég gyereksírást hallottam az árvaházban, nem hiányzik több belőle.
Az alacsony hőmérséklet elleni magyarázatára csak felvontam a szemöldököm.
-Ez most komoly? –pislogtam csodálkozva- Ez nem fair, pedig én vagyok a havasi nyúl… Oké, átváltozva elvagyok hetekig, de így meg, jó, ha 5 percig… Neeem, köszi, még van belőle vagy másfél perc, addig kibírom. –ráztam a fejem az ajánlatára- És hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még többet is, csak többnyire a kutya se érti, mit magyarázok… Na jó, azt hiszem én eddig bírtam, jövök!
Azzal, ha még állt az ajánlat, akkor kapott egy naaagy teletubbies-ölelést. Meg rögtön utána finoman bele is boxoltam az oldalába, hogy szakadjon már le végre a témáról… Mármint a sérüléséről.
Aztán ahogy magyarázott, csak hümmögtem egyet, aztán azon voltam, hogy lopjak egy kis meleget, ám ahogy tovább kérdezősködött, egyre inkább felszaladt a szemöldököm. Te, ez most szórakozik, vagy komolyan gondolja? Fel is néztem rá, de ahogy megláttam, milyen képet vág hozzá… Hát, lehet kár volt.
-Nem.
S már lendült is a lábam, mindent beleadva, hogy válaszoljak neki, csak arra nem számítottam, hogy ő már készült a támadásomra… (Így aztán, ha félrelöki a lábam, vagy nekiesek, esetleg fel is lököm, vagy csak az én térdem fog fájni utána, de nagyon…)

- Nem tudhattam, hogy ki vagy… S a lányomat a széltől is óvom. * Nyugtattam meg, hogy nem egészen ellene irányult a dolog, mindössze az apai féltés beszélt belőlem, amibe bele kellett suvickolnom az anyait is, mert bizony csak én voltam a kicsinek. A finom visszautasítására csak leengedtem a karjaim és a megtoldására elnevettem magam. Egyre szimpatikusabb ez a lány. S nem is kellett sokat várni és már jött is. Én meg köré fontam a karjaim és lágyan simogattam a tenyeremmel a hátát, hogy ott is melegítsem. Kivételesen ebbe semmi hátsó szándék nem volt. A bokszolására csak megtámasztottam a buksiján a fejem.*
- Ne simogass szivi mert a végén valami keményet fogsz érezni. *De azért lefogtam a karját ilyenkor nem szívesen estem volna neki. Olyan kis törékenynek tűnt… Mikor felfelé emelte csak mélyen néztem a szemébe, hogy bizony lássa, hogy nagyon is komolyan gondoltam. Éreztem, ahogy megfeszült és ez a támadást jelezte és ahogy lendült a térde odébb söpörtem az enyémmel, de ez nem fájhatott neki hisz eltalált. Annyi, hogy csak a másik lábam combját. S ahogy nekem esett… hát rajtam aztán ne múljék, ha már ennyire rám akarja vetni magát… rásegítettem egy kicsit és hátra vetettem magam, hogy a hátamon kössek ki. Na de rántottam is magammal, egyenesen magamra és a másik kezét is megfogtam, nehogy a csuklójával próbálja meg tompítani az esését és kárt tegyen magában a reflexszerű védekezéssel. *
- Hmm… szép vagy, aranyosan szenvedélyes és még rámenős is. Hol jártál eddig? Most legszívesebben téged küldenélek alulra egy fordulattal, de nem akarom, hogy megfázz… * Közöltem a mocskos szándékom, de nem tettem meg. Tényleg nem akartam, hogy megfázzon. Na de ahogy feküdt rajtam én bizony igyekeztem a lábai között felhúzni az egyik térdem, hogy a lábához préselhessem magam. De ha nem jött össze sem estem kétségbe, azonban felállni nem engedtem. Még nem.*

A megjegyzésére már épp a fejéhez vágtam volna valami csípős megjegyzést, ám még időben sikerült beharapni a szám. Nem… Csak azért se fogok semmit se visszavágni rá. Pasiból van, úgy is lenne valami válasza rá, amivel csak még jobban zavarba hoz meg felcseszi az agyamat. Akkor már meg inkább nem vágom magam alatt a fát.
A támadásomra visszatérve meg, a fene essen belé, hogy számított rá. Nem elég, hogy neki estem, még fellöknöm is sikerült! Igaz, erre megint nem számítottam, így aztán ha térddel érkezek a gyomrába, vagy ne’adjisten máshová, hát, akkor magára vessen. Viszont attól már nőtt vagy 3 számot az egóm, hogy az én vasággyal 50 kilómmal sikerült felborítanom!
-Mit ne mondjak, téged se nehéz levenni a lábadról. –cukkoltam, miközben feltápászkodtam meg lekászálódtam róla.
Vagyis, csak próbáltam volna, ha nem fogta volna épp le a kezem.
-Ne is, szar dolog úgy repülni, hogy az illető feszt tüsszög, pláne erdőben, ahol a fákat kéne kerülgetni… Oh, köszönöm a bókokat, meg nagyon drága vagy, hogy így aggódsz értem, de… nem akarsz végre elengedni? Vagy azt várjuk, hogy hóban fekve is olyan jól bírod-e a hideget? –ejtettem le a kezeimet.
Aztán ahogy megéreztem, hogy mit mocorog a lábával, egyből keresztbe raktam a lábam, azért álljon meg a menet… A kezem meg ökölbe szorult, ahogy megpróbáltam kiszabadítani. Persze ilyenkor utáltam, hogy hiába dobom be minden erőmet, a másiknak meg se kottyan, sőt, többnyire csak jót szórakoznak rajtam… Persze, én ettől függetlenül nem adtam fel, továbbra is próbáltam kiszabadulni. Mondjuk, hogy a kezeim ennyire korlátozva voltak, eléggé megcsappantak a lehetőségek. Bár, mocorogni, kapálózni, végső esetben térdelni még így is tudtam…

*Hát ha az ékszeremre érkezett volna már nem vigyorogtam volna rá és bókolgattam volna utána az fix. De akár hol is talált meg a térde az arcom rezzenéstelen maradt, még akkor is ha gondolatban elrebegtem egy űrimát a felmenőinek. *
- Nem sűrűn adatik meg, hogy ilyen gyorsan valaki rám veti magát. S amúgy sem hiszem, hogy létezik olyan férfi, aki képes Neked ellenállni Szárnyas. * S bizony elengedtem az egyik kezét, hisz már nem volt az a veszély, hogy a védekezésével kárt tesz magában. Szabad kezem meg finoman hátra simított egy tincset a füle mögé az arcából. Bár tény legszívesebben tovább csúszott volna a tarkójára, hogy magamhoz vonjam. De nem… Ő nem tűnt olyan lánynak.*
- Nem. Azt várom, hogy köszönj. * Kacsintottam rá vigyorogva és ezzel célozva a lovaglásra, hisz ezért esett nekem, mert köszönni akart. Én meg nem rontottam el a játékát.*
- De igazad van… így csak gyorsabban hűl vissza a testem és akkor már nem lenne miért hozzám bújnod. * Határoztam el, hogy márpedig ezt élvezni és fel is akartam állni de előtte még megpróbálkoztam azzal a bizonyos lábmozdulattal amit persze rögtön észre vett a másik és hevesen reagált. Mire csak lebiggyesztettem a számat.*
- Nem pofátlan akartam lenni, csak a lábam is melegebb és melegíteni akartalak. Ugyanis a lábaid fedetlenek. De ha nem kapálóznál ennyire, akkor fel is tudnék állni. * Néztem komolyan a szemébe. Oké, mindig elértem azt a bugyit, amibe épp bele akartam mászni, de ennyire pofátlan eszközökhöz még férfi létemre sem nyúlok. Különben sem lenne kellemes érintés a másiknak a durva farmer… már ha épp nem az erőszakra bukik. Amit nehéz volna elképzelni erről a bájos arcról. S ha végre lenyugodott, akkor bizony elengedtem a kezét, de csak azért, hogy a derekára fonjam a sajátjaim és Őt is megemelve álltam fel. Ha sikerült, akkor bizony leengedtem a földre és a fogásom is lazult. Tehát ha akart, akkor el tudott húzódni. De ha maradt, akkor csak, mint előtte finoman tenyérrel simogattam a hátát, hogy minél nagyobb felületen tudjam melegíteni s a leheletemmel is ez volt a célom mely a haját csiklandozta.*
- Szívesen megnézném, ahogy lestukkolsz pár fát és szédelegve repülsz tovább. Viszont ha a lányom fázik meg, akkor Őt nekem kell ápolnom és orvoshoz cibálnom, így viszont nem tudnék dolgozni. S hidd el alapból is hisztis, hát még ha beteg. * Kuncogtam el magam szeretetteljesen, ahogy a kis hiszti gépre gondoltam.*
- Így mit szólnál hozzá, ha a közös érdekünkben bemennénk az Étkezőbe? Csinálok egy forró teát neked is, és ha kibírod képem, akkor még főzök is valami meleg késői ebédet. * Kissé elvontam a fejem, hogy lássam, mit szól hozzá Jaya és ha csak volt egy kis tapasztalata vagy szeme, akkor láthatta, hogy semmi hátsó szándékom nem volt az ajánlatban. Ha bele egyezett, akkor bizony felkaptam a leányzót, hogy a karjaimba vigyem be.*
- Nincs cipőd… * mosolyogtam rá bocsánatkérőn és ezzel meg is magyarázva, hogy miért tettem.*
- Életem…. Gyere menjünk, apa fázik és hozd a táskád. * A lányom persze csatlakozott a táskát felkapva a földről rohant előttünk néha-néha belerúgva a hóba vagy épp ugorva egyet.*

-Ne hívj már Szárnyasnak, az olyan izén hangzik. Akkor már inkább a denevérnyúl, még az is jobb becenévnek.
A megjegyzésére csak megcsóváltam a fejemet, pedig akadnak azért jó számmal ilyenek. A következő lépésére azonban abba is maradt a mozdulat, ismét egy váratlan reakció, amire nem számítottam, így csak csodálkozva pislogtam rá. Aztán, ahogy meghallottam a válaszát, egy halk „ó” hagyta el a számat, mint aki most világosodott meg, majd elsuttogtam, hogy: „Szia.”
Persze, ahogy meghallottam a következő megjegyzését, csak vágtam egy grimaszt és kissé eltoltam magam tőle. Nem igaz, ennek mindenre van valami hű-de-nagyon-frappáns válasza? Valami hihetetlen… Taníts, mester!
-Semmi gond, csak utálom, ha a lábamat piszkálják. –vontam vállat, ám amikor megkaptam a „fejmosást” a kapálózás miatt, tisztára úgy éreztem magam, mint valami kisgyerek, akit épp most szidtak le otthon.
Sóhajtottam egyet, majd egy szempillantás alatt abbamaradt minden korábbi mocorgás-kapálózás. Persze, amikor felemelt, azért biztos ami biztos belekapaszkodtam a nyakába, s ahogy a lábam újra földet ért, el is engedtem azt, hogy aztán magam előtt összefont karokkal tovább toporogjak egy helyben a hóban, lesütött tekintettel.
-Annyira azért nem vicces, egyszer, még pár éve úgy telibe kaptam egy fát, hogy teljesen kiütött. Másnap reggel egy ketrecben ébredtem valami menhelyen… Néhány túrázó megtalált, aztán elvitt. Mondjuk még mindig jobb, mint a bográcsban ébredni, azt nem szeretném kipróbálni. –idéztem fel magamban az emléket.
-Miért, mit dolgozol? –kérdeztem vissza kíváncsian, ám amikor meghallottam az utána jövő ajánlatot, egyből felcsillantak a szemeim- Azta... te tudsz főzni?! Hát miért nem egyből ezzel kezdted? Csak mutasd az utat, mert nekem lövésem sincs, hogy merre van… követlek!
-Vagy nem… -tettem hozzá, amikor felkapott. Csak kérdő tekintettel néztem rá, ám már jött is a válasz, mielőtt még feltehettem volna a kérdést.
-Figyelj… Ezen ne múljon, visszarepülök, aztán nem kell cipelned. Meg amúgy is, Vanessza nem fog megsértődni? –sandítottam a szemem sarkából a kislányra- Gyerek létére gyalogoljon, engem meg viszel… Vagy most jön az, hogy őt meg a nyakadba kapod? Aztán mint valami karácsonyfa… Uhh…



//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//