Az erdő

Miután kellemesen elfáradtam, bemelegedtem vissza vette ma tempómon. Felraktam a fülesem és kerestem valami jó számot a korizáshoz a holoneten. Hosszúkat lépve csúszkáltam nagy íveket leírva. Két két ujjal még jobba na fejemre nyomtam a fülest ahogy begyorsult a szám, behunyt szemmel fejbólogatva élveztem a zenét. Fel sem tűnt, hogy valaki magaráz nekem a partról. Igazából azt se vettem észre hogy valaki van ott. A zene ritmusára löktem magam, pörögtem forogtam élveztem a fülembe üvöltő zene minden egyes dobbanását. Mikor egy pillanatra kinyitottam a szemem egy aprócska sárkány lebegett előttem. Ijedtemben hanyatt vágódtam. vagyis csak a hátsómra huppantam és elcsúsztam alatta. Fülemről a fejhallgató a vállamra csúszott, így még a sárkány is hallhatta hogy mi szól belőle. Csúszás közben megfordultam a tengelyem körül és kézzel hátul megtámasztva magam néztem nagy szemekkel arra a repülő izére. Mikor láttam, hogy elkezdi olvasztani a jeget felpattantam.
-HÉ! NE! Tűnés! Nem szabad sicc! ROSSZ! ROSSZ ! Fujj mit csinálsz?! Nem szabad!
Kiabáltam rá kicsit kétségbe esve mint egy macskára aki épp a szőnyegre akar piszkítani. Kézzel kalimpáltam is és próbáltam elkergetni ezt az izét.

Mire mellé röppentem, már az is egyértelművé vált, hogy miért nem engedelmeskedett. Nem is hallotta, mit mondtam neki, hiába kiabáltam. A fülébe üvöltött zenétől csoda, ha egy robbanást meghallott volna. De nem volt idő a finomkodáshoz, kedvem meg végképp nem volt hozzá, így serényen olvasztottam tovább a jeget körülötte, nem törődve ügyetlen kalimpálásával és visítozásával, amivel el akart hessegetni. Ahogy az ijedtségtől hátraesett, átmenetileg abbahagytam a jégolvasztást, mivel, ha beszakad alatta a jég, akkor már teljesen felesleges erőfeszítés lett volna. De semmi ilyesmi nem történt. Mivel azonban esze ágában sem volt végre a part felé venni az irányt, inkább máshogy próbálkoztam.
Visszaváltoztam emberré. Ahogy szoktam, kisterpeszben álltam előtte, kezeimet hátrakulcsolva, és merev arccal néztem rá.
-Chloe Skater, személyi testőr, 3/B csoport. Azonosítószám: 426-316/Alfa-Q. Magának a megfelelő megszólítás ,,asszonyom". A nevelője helyeztetett maga mellé. Az elkövetkező hét napban nekem referál, nekem engedelmeskedik, Magdalen. Az ott a maga táskája - mutattam a partra, ahol a két túratáska hevert. - Minden szükséges benne van. Nincs több lazaság, nincs több henyélés. A tábort innen néhány kilométernyire ütjük fel. Amennyiben a szavam hitelességét szeretné megkérdőjelezni, már megkapta a nevelője üzenetét a kommunikátorára, nyugodtan ellenőrizze. Aztán adja át nekem. Ezekben a napokban nem lesz rá szüksége. Van kérdés?
Ha volt, még megvitattuk, de utána már az indulást sürgettem. Délig el akartam érni a táborhelyet.

-Ha neked ez kell akkor olvaszd be csak a jeget...
Azzal sarkon fordultam és vonultam volna el mikor hozzám szólt. Visszafordulva láttam, hogy ez bizony egy fajtársunk. Gondolhattam volna. Először csak nagyokat pislogtam mikor nekiállt darálni mindenféle vonalkódot. Az első szó amit megértettem az asszonyom volt, utána a saját nevem majd sikerült egy egész mondatot megértenem. A táskára néztem. Ingatni kezdtem a fejemet hevesen.
-Niiincs az az isten, hogy én azt a hátamra vegyem... Kikezdi a pulcsim vállát, hátát, alá fogok izzadni. Felejtsd el asszonyom... Az ki van csukva. nem-nem...
Ellenkeztem. Mikor említette hogy nézzem meg a kommunikátoromat rápillantottam. Tényleg pittyogott rajta az üzenet jelző. Elképedtem mikor megláttam hogy mit írt benne. Kétségbe esetten néztem fel Chloe-ra.
-Ami azt illeti van... Miért pont én? Karácsonyi ajándéknak ez nagyon pocsék... Mondjuk.. mindig is akartam ilyen cuki sárkányt.
Néztem rá vigyorogva. De a kommunikátoromról nem voltam hajlandó lemondani.
-Má mé ne lenne? Ezen van minden zeném... Internet elérés. Fogadjunk hajszárító nincs benne. A mamuszom még a suszternál van. és.... ha hozzá mertél érni a hajvasalómhoz és a festékeimhez én esküszöm hogy... nem is tudom mit csinálok veled de majd kitalálom!

Szótlanul intettem neki kifelé, hogy ha már ilyen bölcsen elindult, akkor valóban inkább ne a jégen társalogjunk. Ha kiértünk a táskájára mutattam, majd az enyémet visszaakasztottam a vállamra.
-Ebben van minden, amire szükségünk lehet. Sátor, kulacs, iránytű, váltásruha, bádogedények, vadászkés, és így tovább. Dönthetsz úgy, hogy te ezt nem kéred, de előre szólok, az éjszakák hidegek lesznek, a vacsorádat pedig magadnak kell megszerezned, és puszta kézzel az bizony nehéz lesz. Azt ajánlom hát, hogy gondolkozz logikusan. Ha később meggondolod magad, jöhetsz ide vissza, ha addig ugyan el nem lopták. Ami pedig a kérdéseidet illeti...
Szigorú tekintettel léptem közelebb hozzá.
-Nem a tulajdonod vagyok, hanem a kiképződ. A cuki szó jelentését ugyan nem ismerem, de jobb is ha leszoksz arról, hogy feleslegesen beszélj. Nincs rá szükség. Ahogy kommunikátorra, hajvasalóra, festékre, mamuszra sincs. És talán jobb ha előre közlöm veled, hogy ha a hét lejárta után nem éred el a kívánt szintet, meg kell ismételned ezt a kiképzést. Valami pedig azt súgja, hogy azt nem szeretnéd.
A következő mozdulatommal a kezéből vagy zsebéből nekem egyre ment, de magamhoz rántottam a kommunikátorát, a tó felé hajítottam, de mielőtt még a jéghez csapódott volna, a lézerpisztolyommal a fagyos táblába lőve, léket égettem, hogy a felesleges kacat végérvényesen elmerüljön.
-Ha mondok valamit - fordultam ismét felé, a tokjába csúsztatva a fegyveremet -, az nem kérés, parancs. Kénytelen leszel azt mondani, amit mondok, ha nem akarod, hogy visszaküldjenek hozzám. És most indulás előre, vagy te leszel a következő, aki megfürdetlek - kiáltottam rá összeszűkült szemekkel.

-Mi?.... Miiii?.....MICSODA?!
Szemeim egyre csak kerekedtek el hogy sorolta, hogy mim van és mim nem lesz. Egy világ, sőt egy egész civilizáció omlott össze bennem. Vissza csöppentünk a késő ókorba. Még jó, hogy gépfegyvert nem kell cipelnem. Csak tátogtam hitetlenkedve egészen addig míg szúrós tekintetét rám nem szegezte. Akkor ijedten összébb húztam magam és csak pislogtam nagyokat elhajolva tőle, kezeimet szorosan magamhoz húzva, lábamat is egy picit megemelve fedezéknek.
-Tudod a cuki az olyan pici, puha, aranyos, szeretni való és dédelgetni való, egy szóban...
Kezdtem magyarázkodni szerényen míg nem kikapta a kezemből a TKE-t és el nem hajította bele a vízbe. Dermedten álltam a nővel szemben. Csak tátogtam min hal az akváriumban.
-Haba-aba-hab-aba.......a...
Mire végre összeszedtem volna magam és kinyögtem volna valami ismét belém fojtotta a szót ezzel a katonásdival. Mondandója befejeztével nyeltem egy nagyot. Pár másodpercig csak álltam ott kukán és bámultam. Ahogy feldolgoztam a helyzetet a part felé fordultam és sikítva menekültem Cloeh elől.

-Értem - bólintottam a szó definiálására. - Nos, azt hiszem, az elkövetkező napokban erre a kifejezésre nem lesz szüksége.
Nem ellenkezett, nem tiltakozott, legalábbis elég erőtlenül tette, hogy könnyedén figyelmen kívül hagyhassam. Egy kommunikátor elvesztése, a kényelem hiánya mind-mind jelentéktelen apróság volt, amihez hozzá kellett szoknia, és minél hamarabb ment ez neki, annál gördülékenyebb lesz a túlélés. Reméltem, hogy erre magától is rá fog jönni, nem kell mindent a szájába rágnom.
Aztán rájöttem, hogy talán mégiscsak ezt kellett volna tennem, akkor talán nem dezertált volna másodpercekkel az eligazítás után. Tűrhetetlen fegyelmezetlenség, de hát éppen ezért lennénk itt. A táskám ismét a földre zuhant, hogy gyorsabban haladhassak. Nem volt különösebben nagy kihívás, hamar kitűnt, hogy eddig legfeljebb az iskolai hajók után futhatott. Nem volt jó a tartása, kapkodó zihálását egészen felém fújta a szél, egyáltalán nem jól vette a levegőt, a keze még megközelítőleg sem adott neki elég lendületet, vagyis nem számított az előny, amit a váratlansággal szerzett magának. Hamar utolértem. Akkor elrugaszkodtam a földtől, majd egyenesen nekiugrottam. Kezeimmel a vállát kaptam el, és hátrarántottam, miközben én magam oldalra lendültem, combjaimat a csípőjére szorítottam, aztán egy könnyed mozdulattal kirúgtam alóla a lábait, hogy ne csupán a földre essen, de pontosan alám. Egyik talpamat a mellkasára támasztottam, hogy az orra Alison állán legyen. Természetesen nem nehezkedtem rá, de azért határozottan tartottam, hogy ne csillapítsam a veszélyérzetét.
-Ez a hét a maga javát szolgálja - jelentettem ki határozottan enyhén felé hajolva. - És tekintve, hogy úgysem ússza meg, egyszerűbb és eredményesebb lenne együttműködnie velem. Már csak azért is, mert haza nem mehet, be sem engednék, itt kint pedig több esélye van velem, mint nélkülem. Egészen pontosan nélkülem meghal, velem viszont van esélye a túlélésre.
Hátrébb léptem, hogy ha akar, felállhasson.
-A döntés a magáé, Magdalen, nekem édesmindegy, hogy itt pusztul-e. De a jelenét és a jövőjét is biztosabbá teheti, ha végre azt teszi, amit mondok.

Pánik szerű menekülésemnek hamar vége szakadt. A biztonságot nyújtó távoli fák képét felcserélték a felhők. A hátamba fúródó szigorú tekintet érzését pedig a fájdalom és a hideg hó váltotta fel. Nagyot sikkantva vágódtam a hátamra. Fel se tudtam jajdulni egy pár cipő már a mellkasomat nyomta. A bakancs redőibe lévő hó pedig bizonyára kiolvadt és a koszos lucskos hó most összefogja koszolni a kedvenc felsőmet. Bár jelenleg valahogy ez tűnt a legkisebb problémának. Próbáltam két kézzel letolni magamról a lábát, kukac módjára ki evickélni alóla. Még meg is haraptam a csizma orrát. Utána pedig ütlegelni kezdtem a sípcsontját de hamar abba hagytam mert piszok mód fájt tőle a kezem. Szemeimbe lassan könnyek szöktek és szipogva hallgattam mi fog rám várni az elkövetkezendő napokban. Ahogy távolodott a lába még dühösen rácsaptam kettőt, hogy mihamarabb levegye rólam. Felültem és hátat fordítottam neki. Kézfejeimet hónom alá csaptam, nyakamat behúztam, lábaimat magam elé húztam és duzzogva ücsörögtem a hóban. Csöndben szipogva. Kapucnimat is a fejemre húztam és nem voltam hajlandó tudomást venni róla.
-Mi hasznom lenne abból ha itt fagynék meg?
Dörmögtem az orrom alá bosszúsan.

-Semmi - bólintottam. Éppen ezért kell velem tartania. Örülök, hogy végre megértette.
Valami eszméletlenül szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott ült, bőgött, mint egy éhes kisbaba, olyan kicsire kucorodva össze, mintha attól félne, hogy még megláthatja valaki. Lemondóan csóváltam meg a fejem. Hogy őszinte legyek, nem nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy egy ilyen makacs, nyilvánvalóan elkényeztetett lányt tanítsak a túlélésre és fegyelemre. De hát ez volt a dolgom. Nekem pedig éppúgy tilos volt megkérdőjelezni a feletteseim döntését, mint neki az enyémet. Mindkettőnknek tennie kellet a dolgát, és reméltem, hogy nem lesz ebben akadályozó tényező. Legalábbis, ahogy elnéztem... nem lesz sokáig az.
-Ha tovább csörögsz a hóban, örülhetsz neki, ha csak felfázol, és minden vizelésnél úgy érzed, mintha tömény salétromsav marná végig a húgycsövedet - jegyeztem meg szenvtelenül. - Ha viszont az ráhúzódik a vesédre, már vizelned sem kell majd ahhoz, hogy úgy érezd, mintha másodpercenként kést mártanának beléd, amit aztán jól meg is forgatnak. A petefészkeidre ugyanez vonatkozik. Durvuljon el a helyzet, kerülj rossz kezekbe, esetleg semmilyenbe, itt végül is nincs sok orvos, és az egy dolog, hogy az öklödet fogod rágcsálni kínodban, de a gyereknemzésről is lemondhatsz. Szóval!
Visszamentem a táskákhoz, amik szerencsére csak pár méternyire voltak, a borzalmas szökési kísérlete nem juttatta messzire (mondanom sem kell, hogy erőtlen csapkodása nem okozott éppen szenvedést). A magamét harmadszor is a vállamra vettem, az övét pedig a hóban húztam egészen hozzá, ahol egy hanyag mozdulattal a hátának, vagy ha már felállt, a lábának döntöttem.
-Vedd fel. Ezek nélkül halott vagy. Felesleges hisztériáznod, ezt végig kell csinálnod. Akkor pedig akár tanulhatnál is pár dolgot. A következő ilyen helyzet már halálos is lehet, nem ártana, ha legalább egy fikarcnyi esélyed lenne, hogy megvédd magad. Nem lehetek mindig melletted, hogy vigyázzak rád. Na, indíts!

Hunyorogva fordítottam hátra a fejemet. Hogy gyilkos pillantásommal próbáljam meg szíven szúrni. Már ha van neki... Azért valljuk be, hogy egy ilyen göncben, kisírt szemekkel és arcra fagyott könny-gyöngyökkel eléggé nevetségesen festett. Bár sokat dobott a fenyegetésen az elkenődött smink. Ezen törekvéseimet hamar feladtam, és csak szemforgatva fordultam előre, próbáltam nem meghallani, hogy mi minden bajom lehet abból, hogy a földön ücsörgök. Bármennyire próbáltam nem tudomást venni róla egyre jobban azon járt az agyam amit mondott. Mikor megérezte ma hátamnak döntött táskát hátra fordultam és megnéztem, hogy megint, mit akar. Se szó, se beszéd, továbbra is összefont karokkal, felálltam és ráültem a táskára. Mikor kiadta a parancsot az indulásra csak dacosan megráztam a felső testem és vissza kuporodtam kicsire.
-Akkor hagyj békén...
Vágtam hozzá.
-Prr... prrr.... prrrrüüüüümmm..... Indítottam...
Morogtam naki miután hanggal próbáltam utánozni egy őskori 4 kerekű robbanómotoros kocsit. Kapucnimat szorosabbra húztam a két kis madzaggal ami kilógott belőle majd az egyiket a számba vettem és rágcsálni kezdtem.

Kezdtem nagyon unni a huzavonát. A lánynak fikarcnyi belátása sem volt, de még annyi sem, hogy ráér később balhézni teljesen feleslegesen. Pazarolja a saját idejét, de ami még rosszabb: az enyémet is. Mindennek a tetejében, én nem tudom, hogy már ő is rohamot kapott, vagy mi baja lett, de valami azonosíthatatlan, artikulálatlan krákogásba kaptam. Hitetlenkedő döbbenettel néztem, miközben mindkét szemöldököm a magasba szaladt, valamint az egyik orrcimpám is. Komolyan képesek voltak egy mentálisan sérült lányt a nyakamba varrni. Még sosem tűnt ilyen nehéznek teljesíteni a parancsot ahelyett, hogy egyszerűen hátat fordítottam volna neki, hogy akkor oldja meg, ahogy akarja, nekem ugyan nem fog fájni miatta a fejem.
Bosszús szusszantással mértem végig.
-Legyen, ahogy akarod - bólintottam.
Odalépve hozzá kihasználva a kapucnija okozta látás korlátozást elkaptam a két kezét, és a zsebemből addigra már előhúzott bilincset (a nevelője figyelmeztetett rá, hogy talán szükség lehet egyre, bár én magam nem voltam a híve) a csuklóira kattintottam. Ezek után egy vékony, de erős kötelet húztam elő, amivel a bokáit kötöztem össze. A végére, még maradt belőle vagy két méter, úgyhogy előbb áthurkoltam a bilincsen, úgy, hogy a teste ívben hátrafeszüljön, de a keze még távol legyen a bokáitól, majd a hátizsák pántjához csomóztam.
-Majd szólj, ha már jönnél a saját lábadon - vetettem hátra, ha sikerült megkötöznöm.
A kötél maradékát magamra erősítve húzni kezdtem magam után a lányt és a batyuját. Persze elég nehéz volt, nem is haladtunk valami gyorsan, viszont a felsője egy idő után biztosan felgyűrődött szabad bejutást hagyva a hónak, ami kínzóan hideg lehetett, a kavicsoknak, apró hulladékoknak, amik szúrhatták, vághatták, meg a mocsoknak, amit nyilvánvalóan nagyon nem szeretett. Esetleges visongásával, ellenkezésével nem törődtem, ha nagyon elviselhetetlen volt legfeljebb úgy léptem, hogy a végén kaparó mozdulatot tegyek, mint egy gödröt ásó kutya, hogy kapjon az arcába egy jó adag havat, ami talán lehűti.

Belül nagyon megörültem neki, hogy ezek szerint lelép. Kicsit meg is nyugodtam, de megmozdulni még nem volt kedvem. Biztosra akartam menni, hogy békén hagy és lelép a búsba innen. Egy frászt... Alig kaptam észbe már kezeim bilincsben voltak.
-HÉ!
Kiáltottam rá torkom szakadtából ijedten, de nem törődött vele.
-Mit műv.....
Nem bírtam megkérdezni, hogy mit akar csinálni ugyanis a talaj instabillá vált és eldőltem oldalra mint egy zsák krumpli, arccal a hideg, fagyos hóba. Próbáltam ellenkezni, ficánkolni de csak azt értem el vele, hogy még legalább egyszer magam köré tekertem a kötelet. Ahogy vontatni kezdett még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabaduljak. Egészen addig mocorogtam míg meg nem éreztem a hideg havat beáramlani a ruhám alá.
-JÓ JÓ! ELÉG! ÁLLJ! Jövök csak engedj el! EZ HIDEG TE ÁLLAT! Hallod?! Miért jó ez neked?!

Valami elmondhatatlanul irritált a hisztériázása, de próbáltam arra gondolni, hogy legalább magamat is edzem egy kicsit. Elvégre nem elég a harchoz érteni, mentális ellenállásról is gondoskodni kell. És ez a lány... hát hozzá rengeteg kellett. De jó gyakorlat... jó gyakorlat... jó gyakorlat... Ó, hogy nyelne több havat, legalább befogná végre!
Persze nem hagyta magát, annyit ficánkolt, hogy néha hátra kellett lépnem, nehogy elessek, de attól nem kellett félnem, hogy esetleg kiszabadulna. Mondjuk örültem, hogy legalább annyi lélekjelenléte van, hogy vészhelyzet esetén nem adja meg magát azonnal, de jelenleg érthető okokból könnyebb lett volna, ha inkább a szófogadás mellett marad. Szerencsére azonban előbb-utóbb oda is eljutott.
Akkor megálltam, szó nélkül kioldoztam, megszabadítottam a bilincstől, majd a kötelet és bilincset elrakva vártam, hogy végre felvegye azt az átkozott táskát.
-Nekem? Nekem nem jó. Én azért csinálom, mert ezt az utasítást kaptam, de kettőnk közül valójában te vagy az egyetlen, aki nyerhet is itt valamit.
Ha végre valahára kegyeskedett elindulni, nekivághattunk a hosszú útnak. Nagyjából hat órányi túra állt előttünk, amelynek során úgy véltem nem árt, ha máris megtanulja a fegyelem egyik fontos szeletét: nincs felesleges locsogás. Éppen ezért balhézhatott akármennyit, kérdezősködhetett, beszélhetett, szóra sem méltattam. Én a magam részéről némán tettem meg a kijelölt táborhelyig az utat.
Ahova érkeztünk, egy jókora fa tövében volt, amelynek alsó, vaskos ágai alig kétméternyire voltak a talajtól, így az a rész viszonylag védve volt a hótól. Ledobtam magamról a súlyos táskát, majd kivettem belőle az összecsomagolt sátrat.
-Nem korszerű - magyaráztam. - Régi, semmi automatikus rendszer nem működik benne, úgyhogy neked kell felállítanod a két kezeddel. Meg kell tanulnod boldogulni a legminimálisabb segédeszközökkel is, hogy ha egyszer elvágnak az elektronika nyújtotta kényelemtől, akkor se kelljen kimúlnod. Alapjában véve háromszemélyes sátor, úgyhogy bőven elég lesz kettőnknek. Na, mutasd, mit tudsz. Állítsd fel!

Végre szabadság. Először úgy terveztem, hogy ha végre elenged akkor megtépem, de azzal nem kalkuláltam, hogy tele lesz a felsőm hóval így először azt távolítottam el. Fogaim vacogtam az arcom vörös volt a nagy hidegtől. Több tincsem is összefagyott. Már nem is volt kedvem verekedni, csak haza akartam menni és elfelejteni ezt az egészet. Szorosan magam köré fontam kezeimet és vacogtam a hidegtől.
-Ennek semmi értelme... Neked se jó, nekem sem. Akkor minek szenvedünk? Mindenki menjen a saját dolgára...Dünnyögtem fáradtan. A táskához caplattam és kinyitottam. Beletúrtam, hogy találjak valami meleg ruhát. A koszos vizes pulcsimat levettem és a táskára raktam míg fel nem vettem a tiszta felsőt. Egy fintor jelent meg az arcomon.
-Ez gusztustalanul fest... olyan unalmas...
Zsörtölődtem és elraktam a pulcsimat. Bezártam a táskát és megpróbáltam félkézzel felkapni a batyut de meg se moccant. Két kézzel nagy nehezen sikerült megemelni és a hátamra tenni. A táska lendülete vitt magával így ide-oda tipegve próbáltam talpon maradni végül hasra estem a táska pedig még bele is préselt a hóba. Ez kellően felmérgelt ahhoz, hogy elég erőt gyűjtsek magamban és felálljak vele megint. Olyan jól sikerült két lábra állnom vele, hogy a lendület tovább húzott hátra. Csakhamar el is vágódtam a csomagommal együtt. Úgy éreztem magam, mint egy hátára fordított teknős. Először próbáltam táskástul felállni. Végül kibújta belőle és két kézzel féloldalasan vonszolni kezdtem magam után a táskát. Az első pár száz méter után máris nem fáztam. Közben folyton szidtam a rendszert, Chloe-t a táskát, a telet. A szókincsem legalább a kétszeresére bővült cifrábbnál cifrább szidalmak közepette.
-Itt kell szenvednem ezzel a Gekkóval ahelyett, hogy a tanácsban aludnék a puha székekben... Papó... ezért még számolunk...
Egy örökké valóságnak tűnt az út. Az első órában kikáromkodtam magam, onnantól kezdve pedig folyamatosan beszéltem Cloehhoz. Egy idő után már az sem zavart, hogy nem válaszolt, mondhatni megszoktam. ha épp nem beszéltem akkor énekeltem. Az utolsó órákban pedig rám jött a panaszkodhatnék.
-Éhes vagyok... pisilnem kell..... szomjas vagyok... ki van száradva a szám... fáradt vagyok... aludni akarok.... Ott vagyunk már?
Aztán egyszer csak nagy nehezen ott voltunk. Leültem a mázsás táskára és lihegtem, mint egy kutya. Reméltem, hogy most már békén hagy. Eljöttem vele a világ másik felére. De neeeeem neki még sátrat kell állítanom. Kezembe vettem és nézegetni kezdtem az ismeretlen kivitelezésű sátrat. Gombot nem találtam...
~Biztos giroszkópos.
Egy laza mozdulattal elhajítottam a fa alá ahol nem is volt hó. Erre csak csattant egyet. Chloeh már kezdte is magyarázni hogy ez valami hordozható barlang amit nekem kéne kivájnom 2 kézzel pattintott eszközökkel. Legalábbis én ennyit fogtam fel a dologból. meg egy picivel többet.
-Szóval csak fel kell állítanom...
Odaslattyogtam és felállítottam a henger alakú táskát az egyik alapkörére.
-És most? Ebben így sem férünk el... Még én sem, nemhogy 3-an...
Aztán megadta magát és ismét eldőlt a lábamra.
-ÁÚÚÚ!
Dühömben odébb rúgtam mire a csomagolás kinyílt és egy rakás vacak hullott ki belőle. Számhoz kaptam.
-Basszus, ennek annyi...

Gyaloglás közben nem csupán az volt egyértelművé, hogy ezalatt az egy hét alatt mindketten nagyon sokat fogunk vele szenvedni, de az is, hogy ez az egy hét vajmi kevés lesz ahhoz, hogy rendesen összekaphassa magát. Nem mondom, a hátizsákoknak tényleg volt egy súlyuk, de azért ennyire nem voltak nehezek. Ráadásul az enyém nehezebb volt, hiszen többek között a sátrat is én cipeltem, mégsem szerencsétlenkedtem vele annyit, mint ő a szinte pillakönnyű cókmókjával. Eszem ágában sem volt segíteni neki, amikor elesett, aztán megint, aztán megint, vagy nem tudta felhúzni a táskát, és így tovább, mivel jelenleg épp azért voltunk itt, hogy önállóan is képes legyen megoldani a problémáit, legyenek azok bármilyen nehezek. Vissza fogja még sírni úgyis, amikor még az jelentette a legnagyobb gondot, hogy nem elég szép a pulóvere.
Nem érdekeltek a problémái. Nem evett olyan régen, hogy tényleg éhezzen, ha olyan teszetosza, hogy képtelen megtalálni a vizes kulacsot a táskája oldalán, akkor magára vessen, ha pedig tényleg annyira kéne pisilnie, mint amennyire állította, akkor már rég tárgytalan lenne a probléma. Az meg, hogy álmos... hát azt aztán tényleg szóra sem lehetett volna méltatni. Világos nappal ilyesmiről hallani sem akartam. Egyáltalán hogy jutott az eszébe?!
Mikor elérkezett a sátor felállításának a feladata, pár lépéssel távolabbról figyeltem az ügyködését. Mozdulatlanul, összefont karokkal, egy szó nélkül. Egy idő után azonban már kifogytam azokból a jelzőkből, amivel a szerencsétlent lehetett fokozni, úgyhogy úgy döntöttem, megkegyelmezek neki. Elvégre senkit sem lehet rögtön a mélyvízbe dobni, egy sátor felállítása pedig... Rendben van, szavazzuk meg, hogy neki nagyon nehéz. De most utoljára!
-Nyugalom, Magdalen, nem tett tönkre semmit - biztosítottam, amikor már nem bírtam tovább nézni a szánalmas próbálkozásait. - Mondom még egyszer: semmi elektromosság. Csak tegye, amit mondok.
Kerestem két kézreálló követ, amik jó hegyesek voltak. Az egyiket odadobtam neki.
-Tanuljon meg felhasználni bármit, amire szüksége lehet. Ha nem is az az eredeti funkciója, ha beválik, nincs is másra szüksége. Ne legyen annyira ráutalva a megszokott segédeszközökhöz, mert annál gyengébb és kiszolgáltatottabb lesz. Például mi most ezeket fogjuk használni, hogy a fagyos talajt egy kicsit fellazítsuk. Keressük meg a legsimább területet.
Hagytam, hogy megpróbálja legalább ezt megoldani, de szükség esetén persze segítettem neki. Így tettem minden lépésnél, hadd gyakoroljon.
-Remek, most kiterítjük a sátrat, hogy lássuk, pontosan mekkora, és hogy helyezkedik el... így, most látjuk a cölöpök helyét... azok a kis fém kampószerűségek, de azt majd a végén... most jöhet a váz... csak bele kell bújtatni... ilyen formája lesz... most a cölöpök... minden sarokhoz egy, aztán kettő közé is... feszesebbre... ne egyenesen döfje le, hanem ferdén, így... most a ponyvát... mintha betakarná... jó, most rögzítjük azt is cölöpökkel... most belül leterítjük ezeket a pokrócokat, hogy védjen a hidegtől... most pedig a hálózsákok... plusz egy-egy pokróc... táskák a lábnál a sarokban, hogy ne akadályozzák a közlekedést, de ha szükségünk van valamire, gyorsan ki tudjuk venni. Kész is van.
Ha ne adj' isten le merészelt feküdni, a karjánál fogva rántottam talpra.
-Kifelé! Most könnyíthet magán, egy percet kap rá.
Előkotortam két kisebb hátizsákot, és gyorsan átpakoltam beléjük a legszükségesebbeket, majd a lány után mentem.
-Most pedig elmegyünk élelmet szerezni. Fogja a táskáját, és spóroljon a vízzel. Amíg nem találunk vízlelőhelyet, nincs honnan pótolnunk.

Szívemhez kaptam és megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem tettem tönkre a sátrat... vagy mi ez. Mobil barlang! Végén még áshattam volna ki egy igazit. vagy ne adj isten összebújva kéne vele aludnom, hogy ne fagyjunk meg... Ahogy belegondoltam kirázott a hideg. Valahogy úgy jelent meg a fejemben, mint valami orosz díjbirkózó vagy valami testépítő. Sőt... Ben bácsi bikiniben ezzel a fejjel. Mint valami rosszul össze ollózott fénykép...
-Atya... úr.... isten....
Borzadtam el még a szemem is kikerekedett. Megráztam a fejem hogy kiverjem belőle ezt a szörnyű képet. A mellkasomnak dobott kő gyorsan feledtette velem a gondolatokat. A lehulló kődarabot elkaptam és felé mutattam.
-Ouu... Na ezt most miért kaptam?
Jött is rá a válasz. De sokra így se mentem vele.
-Amire szükségem lenne az a tó fenekén van, vagy a föld alatt, vagy a világ végén otthon és kell hozzá elektromosság meg CI-VI-LI-ZÁ-CI-Ó! És ezzel akarod felszántani a földet? Olyan dög nehéz az a táska, biztos nincs benne legalább egy rota-kapa, vagy eke?
Fakadtam ki, majd duzzogva elcsöndesültem és kerestem egy laposnak tűnő helyet. A fa alatt volt is pár, kisebb nagyobb kavicsok ugyan voltak ott de hát azokat odébb rugdostuk mikor a sátrat kezdtük el kiteregetni. Ez a tűbe fűzősdi pedig olyan nagymamás volt, csak nagyba, vagy vakoknak kifejlesztve. Oké, hogy rövidlátó vagyok de van kontaktlencsém és még látok. Reménykedtem hogy addig ő elkezdi felásni a területet talaj lazítás gyanánt de csalódnom kellett.
~Azt is biztos rám sózza...
A cölöpök leveréséhez érve döbbentem rá hogy nem kell az egészet felásni. Meglazítottam a talajt és mint egy szeget félkézzel teljesen belevertem a földbe. A gond ott volt hogy a sátor nem igazán volt hozzá rögzítve, a másik pedig ott hogy mint kiderült ferdén kellett volna. Egy jó 10 percembe beletelt mire kihúztam a földből. Halk puffanással hanyatt is vágódtam mikor kiszaladt a földből. Bosszankodtam egy sort. Ahogy a többinél is mikor rácsaptam az ujjamra. Az utolsónál már annyira elvoltak fagyva az ujjaim meg annyira fájt, hogy ruhaujjon keresztül fogtam a követ és félkézzel püföltem. Aztán a talajt ugye felejtettem fellazítani így egy csálé mozdulattal elgörbítettem. Mielőtt Chloeh észrevette volna gyorsan belepüföltem az egészet a földbe.
~Jó lesz ez így...
Lassan de biztosan a sátor felállt, bekerültek a pokrócok a cuccok és még a hálózsákok is, már csak egy dolgot hiányoltam.
-Mennék én de hova? Azt is össze kell rakni vagy mi? Mert a sátorba nem láttam nyomát...
Zsebre dugtam a kezem mert annak kényelmesebb zsebe volt mint ennek a förmedvénynek ami rajtam volt. Szemeim felcsillantak. Kihúztam a jobb kezem amiben volt egy túrórudi. Felbontottam és az egészet a számba tömtem.
~Végre valami jó is történik velem...

-A követ azért, hogy áss vele, az ütést meg azért, mert nem figyeltél - világosítottam fel kissé talán mogorván, de azért még higgadtan. - Azt ajánlom, ezt ne játszd el akkor, amikor majd valaki mondjuk egy kést dob feléd.
Újabb felesleges kérdésére csupán egy fagyos pillantással válaszoltam, de a lényeget talán ebből is kitalálhatta. Aztán már egyébként is a sátor felállítására kellett koncentrálnunk. Nekem ugyan nem okozott különösebb nehézséget, de én nem is tettem túl sok mindent a felállítás érdekében, inkább csak instrukciókkal láttam el, és minden feladatot egyszer megmutattam, hogy kell, de a többit rábíztam. Ha jön egy vihar és elviszi a sátrat, ő sokkal jobban fog szenvedni, mint én, de annyi észt azért kinéztem belőle, hogy ezt ő is tudja, ami talán kicsit motiválja, hogy tényleg jó munkát végezzen.
-Ne kézzel csináld, hanem lábbal. A cipőd nem tud fájni, a kezedet viszont ráérsz agyonkínozni. Óvatosan lépj rá, ne taposd, csak a talpaddal nyomd le. A sarkadat lehetőleg tartsd a földön, hogy könnyebben tudd irányítani, ha mondjuk beleütközne egy kavicsba, vagy ilyesmi, de ha megfelelően fellazítottad előtte a földet, akkor azért kisebb az esélye, hogy ilyen probléma előfordul. Gyerünk, mozogj már!
Viszonylag elégedett voltam a munkájával, mivel kissé csálé volt ugyan, de legalább állt, és ahogy ellenőriztem a cölöpöket, zsinórokat, ponyvát, úgy tűnt, elég biztosan tartja magát.
-Hogyhogy hova?! - morogtam. Direkt csinálja? - Keresel valahol egy alkalmas helyet, de legalább tizenöt méternyire innen. Te még sosem csináltál ilyet szabadban?... Áh! Gatyát, alsóneműt letolod, leguggolsz terpeszbe, fenekedet hátrahúzod felfelé egy kicsit és vigyázol, hogy ne ülj bele semmibe, és ne is másszon rád semmi, és elvégzed a dolgodat. Ajánlom, hogy a nadrágodat fog össze egy kicsit és húzd felfelé, különben könnyű célpont lesz. Nem vagy férfi, úgyhogy a célzásra elég korlátozott lehetőséged van. Na, kifelé! Van még negyven másodperced!
Kezdtek komoly kétségeim lenni afelől, hogy ez a lány akár még az legkorszerűbb segédeszközökkel felszerelt lakásában is képes önállóan elvégezni a dolgát. Legszívesebben elráncigáltam volna a Herefordra, és az öt év letelte előtt egy nappal sem engedtem volna ki. Ráfért volna.
-Kész vagy? Induljunk. Figyelj oda, errefelé vadállatok is lehetnek, azokkal nem olyan könnyű tárgyalni, mint esetleg néhány bűnözővel. A késed legyen végig kéznél, de ne húzd elő, amíg nem muszáj, mert a csillogásával magadra vonod a figyelmet.
Nagyjából két kilométernyire távolodtunk el a táborhelyünktől, amikor a természet hangjai már felerősödtek. Rezgett az avar, néha hó csusszant le egy-egy bokorról, bár szellő sem moccant, madárhangok, lombsusogás zengett. Mondhatni megérkeztünk az erdő éléskamrájába. Mindezt elmondtam Alisonnak is, hogy tudja, mire kell figyelni.
-Nézd ezeket a bogyókat - mutattam egy bokorra, amin hosszúkás piros termés volt látható. - Mérgező, ne egyél belőle. Ez viszont - mutattam egy pár lépéssel odébb lévőre, aminek a bogyói gömbölyűek és sötétlilák voltak. - Ez már más. Nekünk még mindig halálos, de az állatoknak nem. Valószínűleg rá is járnak. Na, most vedd elő a köteledet.
Megmutattam neki, hogy hurkolja és kötözze ki, aztán kikötöztük őket.
-Ha erre jön valami állat, ez elkapja. Nem tudom, mi lesz az. Nyúl, pocok, esetleg egy vak madár, majd meglátjuk. Mi addig menjünk tovább, hátha találunk valami mást is. Vigyázz, ne csapj zajt.

-Azt akarod mondani.... hogy itt nincs WC?! Mégis miféle beteges vicc az ilyen? Eszem ágába sincs szabadban WC-zni, meglesnek. Macerás... Mit gondolsz? Minek találták fel a WC-t dísznek?
Hideg tekintetéből és abból hogy már 30-nál járt a számolásban tudtam következtetni arra, hogy nincs mese... Mit volt mit tenni, elvonultam és a hallottak alapján ügyeskedtem.
~Ez így... nem állapot...
Bosszús arckifejezéssel battyogtam vissza. Nadrágomat igazgatva.
-Felírtam, hogy S.O.S. Remélem meglátják téged meg muszáj-kabátban visznek vissza a többi defektes mellé...
Szépen nyugisan befeküdtem a sátorba. Már kezdtem elvackolni magam mikor kirángatott, kezembe adott egy kötelet és egy kést. Ezzel együtt az indulási parancsot is.
-Nem fogsz békét hagyni sose, fogadjunk...
Néztem rá szúrós szemmel. Fáradtan sóhajtottam és elpakoltam a kelékeket. Zsebre dugott kézzel baktattam a nyomába. Lusta voltam magamnak kitaposni a havat.
-Nem tudnál kisebbeket lépni? Hogy lehet ilyen hülyén járni?
Az ő egyenes lábnyomait eléggé el csúfította az én kissé kifele csámpázó lépteim. No meg nyújtanom kellett a lépteket, majdnem szökdellni, hogy egyik nyomból a másikba érjek. Nagy nehezen isten háta mögött 2 kilométerre találtunk valami kaját. Már szedtem is volna le a pirosat, mikor mondta, hogy mérgező. Aztán a sötét bogyó se volt jobb. Itt betelt a pohár egy cifra káromkodással túrtam két kézzel a hajamba az összefagyott tincsek közé.
-Ebben a .......... erdőben semmi ehető nincs?!
Végül csak elő kapartam azt a nyamvadt kötelet és nagy nehezen de sikerült nagyjából úgy megkötnöm ahogy neki. Azzal tovább is álltunk. Egy hangos ropogás hagyta el a testem.
-Most mi van?! Itt se szabad? Nesze neked természet primitív életmód...

-Ki lesne itt meg? Az állatok? Ők sem csinálják máshogy. Ha esetleg valaki követ minket, és rád rontana? Hát őt sem az fogja érdekelni, hogy mit művelsz, de a gatyádat gyorsan húzd fel. Nincs itt más lehetőség az ilyesmire, úgyhogy hacsak nem akarod egy hétig tartogatni és hazavinni, azt ajánlom, próbáld túltenni magad rajta! Ha pedig nagy dolgod lenne, annak áss egy gödröt, aztán kapard el, hogy se a szag ne zavarjon, se belelépni ne tudjunk.
Dohogásával mit sem törődtem, amikor visszaért. Bár túlzottan is jól művelte az idegesítést, nagyon nehezen tudtam csak megőrizni a higgadtságomat, ugyanakkor arra gondoltam, hogy szorult helyzetben bárhonnan kibeszélné magát. Még az elrablói fizetnének, hogy vegyem vissza, bár azt meg kell hagyni, hogy ezért az irritáló lányért nagyon sokat kérnék.
-Nem tudnék kisebbeket lépni - közöltem vele fagyosabb hangon, mint a minket körülvevő hó. - Méghozzá azért nem, mert így gyorsabban érünk oda, kevesebb zajt csapunk. De egyvalamit véss az eszedbe, Magdalen. Tanulni vagy itt, ami azt jelenti, hogy kérdezhetsz, de nem kritizálhatsz. Mint civilnek így is többet nézek el neked, mint bárki más tenné, és ezt becsüld meg. Ha én nem járok sikerrel, mész oda, ahol én tanultam, a Hereford Katonai Akadémiára. Ott már rég a hóban a fekvőtámaszoznál ilyen hozzáállással.
A csapdájával viszonylag elégedett lehettem, a mocskos szájával már kevésbé. Közöltem is vele, hogy még egy ilyen megnyilvánulás a részéről, és egy órával hamarabb lesz az ébresztő, és már így is bőven napkelte előtt ki kell kászálódnunk a hálózsákunkból.
Ahogy mentünk tovább megpillantottunk egy őzet.
-Na, belőle például elég sokáig ellenénk - mutattam a még nem teljesen kifejlett állatra, ami épphogy készülhetett elhagyni a kölyökkort. - Arra egy hét alatt esélyünk nincs, hogy mindenre megtanítsalak, de...
Felemeltem a pisztolyomat, és becéloztam az őzet. Már épp tüzelni akartam, amikor valami recsegő hang felverte a környék csendjét, még néhány madár is riadtan repült fel egy közeli bokorból. A kiszemelt zsákmány is riadtan kapta fel a fejét. Vártam pár másodpercet, és felemelt kézzel jeleztem Alisonnak, hogy még egy ilyen baki, és saját kezűleg kötök csomót a beleire. Szerencsére az őz hamar megnyugodott, és tovább keresgél valami táplálék után. Ismét becéloztam, és most habozás nélkül lőttem, nehogy túl későn derüljön ki, hogy Alison babot reggelizett.
Az állat sebzetten zuhant a földre, de még nem halt meg. Csupán a lábát találtam el, de nem azért, mert mellélőttem.
-Gyere! Vedd elő a késedet. Te fogsz végezni vele, ha enni akarsz még ma. Ha elvéted, koplalni fogsz a következő vadászatig, ami legközelebb holnap lesz, ha ezt elszalasztjuk.

-De jó nekem... Milyen kedves tőled...
Jegyeztem meg ironikusan vágva a pofákat mellé és kézzel is gesztikuláltam.
-Persze majd elmegyek magamtól a Herisonford képzőbe és megtanulok ostorral csapkodni, valószínű...ch...
Rántottam vállat és részemről lezártam ezt a dolgot.
-Akkor minek vagyunk itt ha nincs rá esély? Fölösleges ez az egész...
Aztán megláttam a kis őzet és rossz érzés fogott el. Annyival másabb volt mint azok akiket ismertem. Ő még a világát is alig tudja, és olyan kis esetlennek tűnt. Ahogy a fegyver elsült sikkantottam egyet és össze rándultam.
-Legközelebb szólhatnál ha lövöldözni kezdesz...
Mordultam rá zaklatottan. Arcomból kiszaladt a vér és jégcsappá dermedtem.
-H-h-h-hogy én? Megöl...
Szemeim felakadtak és eszméletlenül terültem el a hóban.

-Hereford - javítottam ki automatikusan. - És nem használnál ott ostort használni, inkább modern harcászatot és pusztakezes harcot tanulnál. De a beiratásodról persze nem én döntök.
A már várható bizalmatlan méltatlankodására csak odavetettem neki egy ,,Majd meglátjuk!"-ot, mert nem láttam értelmét ezt bővebben kifejteni. A kedvemért nem fog hinni a kiképzése hasznosságában, meg kell inkább várni, amíg magától rájön, hogy pár dolgot azért megtanult, és talán egy icipici fegyelmet is sikerül belevernem ezalatt az egy hét alatt. Ha meg mégsem... hát én jeleztem a felettesemnek, hogy nem biztos, hogy én volnék erre a legalkalmasabb ember. De a parancs, az parancs, nekem pedig mindent meg kell tennem, hogy sikerrel járjak.
-Mit mondtam a felesleges fecsegésről?! - mordultam rá.
Hihetetlen, hogy még ezt sem érti. De az még hihetetlenebb, hogy eddig nyavalygott, hogy éhes, most meg itt lenne a zsákmány, és eszében sincs lelőni. De hát miért? Talán bizony azt hiszi, találunk majd egy steakfát valahol itt a környéken? Nem volt róla tudomásom, hogy vegetáriánus lett volna, akkor pedig miért tiltakozik a hús ellen? Bár, ha az lenne, sem érdekelt volna. Errefelé nincs annyi ehető növény, amivel túlélhetné.
De hogy képes volt elájulni, az már mindennek a teteje! Meg se próbálja, azonnal feladja! Elégedetlen dünnyögéssel kapartam össze, és a vállamra dobva elindultam visszafelé a táborhelyünkhöz. Az biztos, hogy ma már nincs értelme forszírozni az igazi vadászatot.
-Felkelni - pofozgattam, amíg magához nem tért. - Nincs henyélés, munka van, ha enni akarsz.
Ha kinyitotta a szemét, folytattam. A fa tövébe ültettem, hátát a törzsnek vetve. Előtte viszonylag száraz gallyak, néhány kő, és egy döglött madár hevert.
-Tűzrakásra lesz szükségünk - magyaráztam. - Ma még én csinálom, de holnap már a te dolgod lesz. Az őzet elhibáztad, úgyhogy ma nem fogunk sokat enni. Ez a madár akadt fenn a csapdámban, a tiédben persze semmi, az még egy hangyát se bírna el. Ha kész vagyunk a tűzzel, megkopasztjuk és megsütjük ezt a dögöt. Ez lesz az ebédünk, és ha még este is magadnál leszel, a vacsoránk is.
Pár perc alatt kész voltam a tűzrakással, és a lángokra sem kellett sokkal többet várnunk. Utána jöhetett a madár.
-Vedd elő a késed. Előbb ki kell folyatni a vérét. Az összeset. Remélem, ez már fog menni. Ez már döglött, még egyszer nem tudod megölni, vagyis még egyszer nem tudod elrontani! A tollait pedig így szedd.. így, látod? Tessék, láss neki.

Arra keltem, hogy részben fázom, másrészt ég az arcom ,harmadrészt pedig billeg a fejem alatt a párna. Ahogy résre nyitottam a szemem tűnt fel, hogy nem a párna billeget hanem a fejem. De ez nem igazán jutott el a tudatomig, a lényeg az volt hogy én aludni akartam valaki meg kelteget a maga módján. Cloeht meglátva csak oldalt fordultam a fának, felhúztam a lábaim és összegömbölyödve szunyáltam tovább.
-Csak még öt percet had...Addig beázik a müzli...
Morogtam és lassan aludtam vissza. Kaptam még két nagy maflást a másodiktól még hanyatt is dőltem. Ez kiverte a csipát a szememből. Fel is tornáztam magam ülő helyzetbe, hátul megtámaszkodtam és sajgó arcomat dörgöltem másik kézzel. Ekkor tudatosult bennem hogy még mindig az erődben vagyok és nem csak egy álom volt az az egész. Müzlim sehol, pulcsim tiszta dzsuva a TKE-m a víz mélyén. Ismét elkapott síró görcs de próbáltam visszatartani. Összegömbölyödtem a fülhallgatómat pedig két kézzel a nyakamhoz szorítottam és térdeim közé hajtottam a fejem.
-Ennek sosem lesz vége...?
Néztem fel Lassan Cloehra fáradtan, arcomon legördült 1-2 könnycsepp ami államig se ért már kis golyóvá fagyott. Vissza ejtettem a fejem, nagy levegőt vettem és gyűjtöttem egy kis erőt magamba. Végül felemeltem a tekintetem és figyeltem hogyan gyújt tüzet. Éreztem, hogy holnap hosszú napom lesz mire én ebből tüzet csiholok. A döglött madárra néztem és próbáltam nem kihányni azt a némi slejmet ami még a gyomromban volt. A bemutató után két ujjal fogtam a madarat és ügyetlen mozdulatokkal kezdtem pucolni szerencsétlen dögöt. Többször is megborzongtam, ahogy egyre jobban kivehetőek voltak a vonásai szerencsétlen dögnek. Végül előtúrtam egy zsebkendőt és bebugyoláltam vele a fejét, hogy ne lássam. Ez valahogy nagyban megkönnyítette a dolgom és sokat javított a pucolás sebességén.

-Öt perc múlva azt akarom, hogy már a tükörképemet is lássam a madár seggén!
Hihetetlen, milyen kölykök vesznek körül manapság! Még hogy még öt perc! Parancsot kapott, és leállt alkudozni. Ez nekem annyira szokatlan és egész egyszerűen megmagyarázhatatlan volt, hogy kifejezetten felkészületlennek éreztem magam az ilyen esetekre. Én nem ehhez szoktam, nekem ez nemhogy nem volt normális, de még azt is könnyebben viseltem volna, ha valaki az egész Marsot akarta volna tűbe fűzni. Én sem álltam le tiltakozni, vagy módosítani az utasításon, amit kaptam, hiába irtóztam még a gondolatától is, hogy egy ilyen idegesítő, agyonkényeztetett semmirekellőből egyetlen hét alatt kihozzak valamit.
-Hogyne lenne vége - vágtam rá a nyilvánvaló választ, amire nem is értettem, miért van szüksége. - Pontosan hét nap múlva. Ebbe sem kell belehalni, d minél többet ellenkezel, annál nehezebb lesz, én pedig teszek róla, hogy éppen csak elviselhető legyen. Ezt pedig szerintem ne várd meg. Úgyhogy munkára! Azonnal!
A korából kiindulva már felnőtt ember volt, mégis, ahogy most rám nézett, inkább néztem tizenkettőnek. Meg egyébként is... Azok a nagy bociszemek, a legördülő könnycseppek azon a kipirult babaarcon pedig furcsamód azt sugallták, hogy finoman töröljem le a könnyeit, takargassam be, vigasztaljam meg, hogy nem lesz semmi baj, majd én megvédem, szerezni neki valahonnan egy nyalókát, aztán hazavinni. Azonban még alig kezdett el felfelé emelkedni a két kezem, máris visszakényszerítettem őket magam mellé. A Semmi lazaság! rám is vonatkozott.
Fogalmam sem volt, hogy miért csavarta zsebkendőbe a madár fejét, de ez végül is mindegy volt. A parancs az volt, hogy pucolja meg, ha ez valamiért megkönnyítette a dolgát, hát hajrá. Arra jutottam, hogy végül is még újonc, úgyhogy ennyire még lehetek vele engedékeny. De több luxus nincs!
-Rendben van - bólintottam, amikor ellenőriztem a munkáját. - A tiéd lesz az a része, ahol a toll van, vagy kopaszd meg rendesen! Ha kész vagy, egy kicsit tágítsd ki a végbélnyílást, és a késed segítségével távolítsd el a belsőségeket!

Most hogy túl voltam a pucoláson jött a neheze. Szemeim nagyra nyíltak és undorodva néztem vissza a tetemre.
-Hogy MIII?!
Remegő kézzel, szigorúan 2 ujjal fogtam meg a tetemet, a késsel pedig, amit alig 3 ujjal fogtam, kezdtem el macerálni a hátsó felét. Remegtem az undortól, öklendeztem, könnyeim ismét patakokban... mit patakokban, gleccserekként kúsztak le az arcomon.
-Blee... fúúj.... ez büdös.... IIIIáááj.....fúj....
Hosszú kínszenvedések árán, folyamatos jajgatás és fújolás közepette végül kikapartam belőle mindent amit találtam. Émelyegtem, a szagok az éhség és a tudat együttes hatására.
~Legközelebb sehova se megyek müzli nélkül... Legalább 1 heti adaggal!
-Kész....
Tettem el a dögöt és a készt a madárka belei mellé. Véres, fázó kezemet pedig beletöröltem a hóba, bár ettől csak még jobban fázott... Egy zsebkendővel megpróbáltam letörülgetni róla a vért de egy jó része már oda száradt. Csak azért nem ültem távolabb a tetemtől mert a mostani ölőhelyem már egészen felmelegedett.

Rossz volt nézni, amit művelt. Inkább marcangolt, mint zsigerelt, ráadásul mindezt úgy, mintha egy modern kori Borsószem királykisasszony lett volna. A vadonban. Éhesen. Fázva. A túlélésért küzdve. Bár a küzdés talán erős szó, ha rajta múlna, csak kifeküdne, és várná, hogy ha van egy kis szerencséje nem hal meg, hanem varázsütésre hazakerül a kényelmes otthonába. Tényleg nem mindig szerettem a feletteseim utasításait. Miért pont én?
-Normálisan fogd a kést... húzd fel a madár lábát... ne csinálj ekkora bemetszést, szétesik az egész... ne tépd, hanem vágd, különben a húsát is elpazarlod... fordítva tartsd... nem, a másik fordítva... mondom, normálisan fogd a kést, öt ujjad van...
Végül csak megcsinálta, igaz ennyi idő alatt én egy egész rajjal végeztem volna, de hát neki kellett gyakorolnia, nem nekem, és nekem sem ment jobban elsőre, ezt igyekeztem szem előtt tartani. Amikor végzett, visszamásztam a sátorba, majd hamarosan egy negyven literes fém vödörrel tértem vissza, ami eddig a táskámban volt. Nem foglalt sok helyet, mert az oldalán egy sín és egy kapocs segítségével lehetett az átmérőjét csökkenteni, ráadásul bele is lehetett pakolni. Most maximumra húztam, így akár negyven liter víz is beleférhetett.
-Tessék - adtam oda a lánynak. - Abba az irányba menj, nagyjából tíz perc sétával elérsz egy patakhoz. Hozz onnan vizet. A vödör teli legyen, vagy kétszer kell fordulnod, de akkor egész éjszaka hordhatod a vizet egy magad ásta gödörbe, világos? Ha visszajöttél, megmossuk a madarat, tüzet rakunk, és nekilátunk megsütni. Indíts.

Nem győztem forgatni a szemem és pampogni némán mikor magyarázott. Örültem, hogy az a néhány ujjam nem fagyott le. Fáradtan sóhajtottam ahogy az a nagy vödör előkerül. Már éreztem, hogy az rám vár. Nagyot sóhajtottam, megfogtam a vödröt és mentem pár métert, ott elkezdtem bele havat pakolászni. Amikor teli volt visszatotyogtam vele és odaraktam elé.
-Tessék, víz...
Láttam, hogy nagyon csúnyán néz rám.
-Most megint mi van?! Ez is víz... Csak... meg van egy kicsikét fagyva...
Kicsit összébb húztam magam, mert sejtettem hogy nem fog neki tetszeni a dolog.
-Tűzön felolvad... fa meg van annyi, mint a szemét...
Motyogtam bátortalanul. De éreztem, hogy már csak azért is el fog küldeni a patakhoz.