udvar

- Csak közelebb van a súlypontom a földhöz. - fintorogtam. - A hitnél néha nem is kell több. Te az életedet mások megmentésére tetted fel. Miért olyan nehéz elhinned hát, hogy másban is ott rejlik a jóság? Mindenkiben. És mivel ez így van, mindig lesz esély rá, hogy egyszer elmúlnak a harcok, az ellenségeskedés és a harag. Tudom, hogy létezik rossz... de nincs olyan lény a világegyetemben, aki ne dobná félre a dühét, hogy a szeretteit mentse. És mindenki szeret valakit.

Elmosolyodtam a lány kis viccén. Lassan elértünk a hajómig. Figyelmesen hallgattam Shalimart, és abban, amiket mondott, ráismertem a néhány évtizeddel ezelőtti önmagamra. Az idealisták csodás világa...
- A baj csak az, hogy ugyanez a szeretet néha rossz dolgokhoz vezet. Mint most is. anyám az irántam érzett szeretete miatt fog ámokfutást rendezni. Pedig ehelyett velem is lehetne...
Odaértünk az ócska X-100-ashoz. Egy haverom adta kölcsön a kórházból. Már réges-rég tönkre ment a telepatikus interfésze, és beépítettek a helyére egy egyszerű botkormányt. A fegyverek vagy működtek, vagy nem, a manőverezés meg... De hagyjuk. Jobb bele sem gondolni az ilyesmibe. Ha hazajutok vele, kisebbfajta csoda lesz...
- Azért remélem, sikerül elkerülnünk a vérontást. Nem szívesen látnám, még akkor se ha nálam a látást emlegetni mostanság felér egy viccel...

Elkomorodtam a viccén, de nem adtam jelét a sajnálatomnak. Ha ő, így tudja kezelni, nekem nincs jogom elszomorítani.
- Idő... ez mindennek a nyitja. Egyik napról a másikra és hit nélkül nem fog változni semmi. Azért tenni kell. Ha valaki, te elérheted az anyád szívét. Bár félek, az ő szeretete és büszkesége most eggyé vált. De ő sem gonosz. Senki sem az. De, hogy mi az, ami őt megváltoztathatja? Talán semmi. Talán te. Talán valami más.

A hátamat az ócska hajónak döntöttem, majd rögtön el is löktem magam tőle. a fémburok még mindig forró volt a légkörbe hatolástól. szabad ennek ennyire felmelegednie? Nagyot nyeltem. Érdekes egy út lesz ez hazafelé...
- Tudod, ezzel végső soron nem segítettél sokat. Tehát vagy én, vagy valaki, esetleg valami más egyszer majd talán meg tudja szelídíteni anyámat? Ez elég nagy "talán", azt hiszem. Arról nem is beszélve, hogy ha Hectornak ennyi idő alatt nem sikerült... Na mindegy. És abban sem vagyok egészen biztos, hogy édesanya nem gonosz a lelke mélyén egy egészen kicsit... Mert hát ő eléggé... Szigorú, azt hiszem, ez a jó eufemizmus.

Elmosolyodtam a kis ballépésén, majd egy kis aggodalom is felmerült bennem. - Egy kicsit mindenki gonosz. Ha nem lenne az, nem tudnánk definiálni a jót. - mosolyogtam. Én ebben hittem. - Amit én tehetek az annyi, hogy megakadályozom a nyílt harcokat. De az elégtétel vágyát nem tudom kiölni senkiből. - Utaltam arra, hogy valamiért haragszik Ben is és a királynő is. A pech az, hogy egymásra.

Rámosolyogtam a lányra.
- Tudod, azt hiszem értem, hogy Ben miért szeretett beléd. Amikor az ember találkozik a tisztaságnak és a jóságnak egy ennyire elemi, ennyire csodálatos formájával, nem is nagyon tehet mást. Szerencsés fickó a Lord. Nagyon szerencsés. Ami pedig az elégtételt illeti... Nos, azt kell, hogy mondjam, ebben az ügyben Bennel értek egyet. Azt hiszem, ebben az ügyben mindenki Bennel ért egyet. Talán még Hector is. Nem mintha ez bármin is változtatna. És én félek, hogy mi lesz, ha egyszer megkapja azt az elégtételt, ami jár neki.
A hajóra néztem, és elfintorodtam.
- Nekem ebbe vissza kéne szállnom. Szerinted képes lesz egyben maradni a Marsig?

- Tévedsz. - mosolyogtam. - Nem jár neki elégtétel és nem is akarja igazán megkapni. Ez csak a büszkeségről szól és azt félre lehet rakni, ha akad valami fontosabb. És az anyád bosszantása nem egy életcél. Vagy legalábbis nem hosszútávú. - Hátrébb léptem. - Annyi esélye van visszajutni, mint ideérni volt... Szurkolok. - vigyorogtam, majd megvártam míg távozik.

(Köszönöm a játékot! )

- Hát, remélem, hogy ezt ő is így gondolja - mosolyogtam.
A hajó felé fordultam, és nagyot nyeltem.
- Már az is kész csoda volt, hogy idáig elhozott. Az, hogy visszafelé is vigyen... Hát... Remélem, tényleg szurkolsz. Szükségem lesz rá.
Azzal beszálltam a kis hajóba. Odabent meleg volt, aminek nem szabadott volna lennie. a két hajtómű egymástól függetlenül indult be, amitől egy darabig csak pörögtem a kifutón. Aztán végül elhagytam az Udvar légterét.

//Én is köszönöm! //

Véget ért a szabadság, amit ugyanúgy munkával töltöttem. A munka alatt pedig sok-sok futást, üldözést, menekülést és lövöldözést értek. Mert aki van olyan hülye, hogy a Marsra megy nyaralni, gondolván, hogy már biztos nem emlékszeik rá senki...
Szóval, cseppet sem kipihentem érkeztem vissza az Udvarba. a fegyverrel hadonászó nagydarab fickók után Shalimar gondolata felüdülésnek tűnt. Ő csak kicsit megrágcsálja néha az embert, ha olyanja van... Jó, nem, csak szeret fenyegetőzni vele. Egyébként elég rendes megbízó, de ezt nem én mondtam!
Tehát, felvenni a szolgálatot... azt persze senki nem tudta megmondani, hogy a védencem merre tartózkodik. Miért is tudnák? Elvégre csak a testőrei...
Kimentem hát a nagy kertbe, mert hát hiába nem voltak már virágok, ő a hóban is jól el tud játszani... Nagy levegőt vettem, és elkiáltottam magam:
- Shalimar!

Hogy miért a hó alól kerültem elő? Hát... igazából pontosan nem is tudtam mikor kerültem alá. Sétáltam a gyerekekkel, aztán bekísértem őket és... pocok. Hogy normális-e, hogy télen egy pocok rohangál a havon azt nem tudtam.
- Nem akartam megenni! - mondtam reflexszerűen. És tényleg nem akartam. Csak... csak meg akartam fogni. Lesöpörtem a havat magamról, majd csak méregettem a férfit. - Már le is telt a szabadságod? - döntöttem oldalra a fejem. - Még ki se élveztem a magányt.

Vajon a megfázástól is nekem kéne megvédenem? Vagy a hidegvérűek nem is tudnak megfázni?
- Hát persze, hogy nem, Lady Shalimar. Nyilván csak a virágaidat védted tőle, ahogyan nyáron is - mondtam alig érzékelhető gúnnyal a hangomban.
Odaléptem hozzá, megfordítottam, és mint egy gondos apa, a hátáról is leveregettem a havat. Közben tovább morogtam.
- Letelt. Nagyon szórakoztató volt... Bár el se mentem volna. Egyébként meg semmiféle magányt nem kellett volna élvezned, ha a testőreid nem lettek volna olyan töketlenek, hogy csak távolról figyeljenek. Tudniuk kéne, hogy a te esetedben, Lady, az nem elég.
Végeztem a porolással, és hátrébb léptem.
- Legalább elkaptad a pockot?

- Nem. - biggyesztettem le az ajkamat. Biztos, hogy normális az, hogy mindenki az apámnak vagy az anyámnak hiszi magát? - Amúgy meg, nem tudom, hogy minek kellenek testőrök, mikor itthon vagyok? Már csak úgy, meg se szoktam szökni... Bőven elég lenne, ha az utcán követnétek! - mondtam határozottan. - Kibulizok neked még pár nap szabit, ha most hagyod, hogy bemenjek a városba. Egyedül! - jah... hát lehet, hogy ez volt a másik oka annak, hogy a hó alatt közlekedtem. A feltűnésmentes távozás.

Karba tettem a kezem, és a szememet forgattam.
- Végső soron... Talán nem is az a parancs, hogy mindig legyek melletted - vallottam be kelletlenül - De tudod te, milyen baromi unalmas napi tizenkét órában egy szürke szobából nézni egy képernyőn, hogy mit csinálsz? Na kösz, nem... Akkor már inkább melletted maradok.
Aztán gonoszul elvigyorodtam.
- Pocsék szabadságom volt, szóval nem kell több, kösz. Ergó, nem mész sehová... Legalábbis egyedül nem. De én nem bánnék egy sétát...

Lemondóan hajtottam le a fejem.
- Na jó... erdő vagy város? - kérdeztem. Na jó, talán egy kicsit hiányzott... a többi testőr nem szórakoztató. Vagy félnek, vagy nem foglalkoznak velem, unalmasak és nagyon könnyű megszabadulni tőlük. - Azt hiszem, most épp senki se ment vadászni... Én meg unatkozok. Már kétszer kiosontam és vissza. Egyszer a főkapun át. - mosolyogtam. Még mindig gyakorlatban! - De bemehetünk a városba is valami forrót inni és bazárokat nézni.

Megint csak a fejemet csóváltam.
- Jelenteném, hogy a többi testőr iszonyat béna, de nincs kinek... Én vagyok a főnökük. Ben azt mondaná, vegyek fel másikakat, de hát... Ez már a harmadik széria. Persze, ha nem idegelnéd ki mindet... Na mindegy.
Az erdő felé pillantottam, de valahogy nem vonzott. A városban viszont sokkal nehezebb lenne szemmel tartani. Nagy dilemma...
- Egyelőre maradjuk itt. Majd később elmegyünk a városba... Hosszú a tizenkét óra...
Nagy lépésekkel elindultam az erdő felé.

//Az erdő//

- Hé! Nem szoktam kiidegelni őket. Igen nehéz is lenne, főleg, hogy többnyire nem látom őket. Ha meg igen, a beszélgetések kimerülnek az "igen Lady Shalimar- nem Lady Shalimar"-ban. - fintorogtam. - Nem sokan mernek olyan szemtelenek lenni, mint te. Félnek Bentől. - indultam az erdő felé egy félmosollyal az arcomon, ami inkább volt keserű, mint vidám. - És mi jót csináltál a szabadságodon, ami ilyen rossz volt?

//Az erdő//