Athena

A kolonizáló időkből hátramaradt óriáshajó. Jelenleg a hadsereg tulajdona. Fegyverteszteket hajtanak itt végre. Nagyon jól őrzik, csak az illetékesek juthatnak be. A hajó a Holdtól távolabb, egy helyben vesztegel: igyekszik minden lakott területtől távol maradni.

//Előzmény: Pizzéria//

Az este folyamán sokadszor történik meg vele, hogy úgy érzi, végre sikerül előrébb lépnie, és talán eljutott oda, hogy Chloe tényleg kedveli őt, ám mint rendesen, most is az a vége, hogy lezuhan ezer felfelé álló óriás jégcsap közé, aztán azon gondolkodik: "Miért hiszi azt, hogy valami baj van, valahányszor hozzá akarok érni?". Gyönyörű összeesküvés elméletei lennének erről, amik nem épp egészséges önbizalomról árulkodnának, ám szerencsére ezúttal gyorsan akad más gondja is.
-Hát...igen...én voltam...
~Ha nem láttam volna saját szememmel, ahogy az "élve hamvasztás" nevű kedvenc sportját űzi, most megállapítanám, hogy egészen aranyos, amikor dühös...biztos nem vettem fel nyakkendőt? Olyan fullasztó lett hirtelen ez az ing...ELÉG EBBŐL! Ha valamit vonzónak talál benned, az biztos nem a töketlenkedésed lesz, szóval szedd össze magad.~
-De, mentségemre szolgáljon, nem tudhattam, hogy van ott valaki, pláne nem az iskolaelső. Minden esetre őszintén sajnálom, és ha van bármi, amivel kiengesztelhetlek, csak egy szavadba kerül.
Beszéd közben igyekszik katonásan kihúzni magát, és végül is sikerül is neki, hisz anno jó képzést kapott. Egyedül akkor rendül meg egy kicsit az arca, mikor a szeme sarkából meglátja az asztal közepén árválkodó kezét, ami egyszerre valahogy...kár szépíteni, hiányolja a nő érintését. Nem sokára aztán újra összekulcsolja ujjait Chloe ujjaival, de az már nem az igazi, valahogy hiányzik belőle az a meghittség, ami az előbb még ott volt, mikor nem tűnt ilyen mesterkéltnek minden.


Miközben az apró gép fokozatosan hagyja maga mögött a Föld légkörét, Maverick kigombolja az ingét, hogy végre lekaphassa magáról az elegáns, ám kényelmetlen ruhákat, és átbújhasson a fehér, kimondottan kényelmes, testhez simuló szabadidőruhába. A nőnek háttal állva öltözik, és közben magyaráz:
-Komolyan, tekintve, hogy egy féltve őrzött titokról van szó...ezért meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem te vagy a 3 ember egyike, akinek fogalma sincs róla.
Az Athena, akárcsak korábban az 51-es körzet a hadsereg egy olyan szigorúan titkos játszótere, ahol minden olyan kísérleti fegyver megtalálható, amit különböző okokból sehol máshol nem foghat a kezében egyenlőre senki. Ez a hold mellett keringő űrhajó, akárcsak egykori Nevedai elődje több mint 2000 tudósnak ad otthont, és hasonlóan az említett állomáshoz, erről is pontosan tudja abszolút mindenki, hogy létezik, csak épp arról oszlanak meg a vélemények, hogy pontosan mi is folyik a fedélzetén.
-Azért kellett a titkolózás, mert ez egy nem hivatalos látogatás. Soha senkinek sem beszélhetsz erről, sem pedig arról, amit odabent látsz - magyaráz tovább, aztán felhúzza a ruhája cipzárját, és már kész is van, ott feszít talpig fehérben, néhol kék csíkokkal díszítve. Dolga végeztével meg is fordul, ha pedig Chloe addig nem öltözött fel teljesen az sem probléma, eddig sem tudta megállni, hogy néha ne lessen egy-egy pillanatra.
-Gyakorlatilag azért engednek fel, hogy megbizonyosodjunk róla, a hajó minden biztonsági előírásnak megfelel, és készen áll a Protector asszony esetleges látogatására, viszont ha már ott vagyunk, megnézhetjük min dolgoznak, és ki is próbálhatunk néhány prototípust.
A puszta gondolat elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcára, és őszintén reméli, hogy Chloe is így van ezzel.
-Tudod, ha veled vagyok, még akkor is jól érzem magam, ha csak az alvó ügyfelünket bámuljuk váltott műszakban, az éjszaka közepén, szóval az "unalmas" randink is tettszett, de gondoltam, ha már ilyen nem mindennapi nővel randizom, ideje élni az alkalommal, hogy végre valami olyasmit csináljunk, ami mindkettőnk számára izgalmas. Mit szólsz, kiderítjük végre melyikünk a jobb lövész? - Kérdi, s a mondandója végére kihívón vigyorog a nőre.

-Értem - bólintottam, majd enyhén széttártam a kezeimet. - Nos, mint láthatod, nem tartozom közéjük. Egyéb kérdés? Mutassam meg a fegyvertartási engedélyemet? Ezen a téren is akadhat három delikvens.
Arra, hogy ez egy titkos küldetés, amiről senki sem tudhat rajtunk kívül, csak komoran bólintottam. Nem sok jót sejtetett, de hát a munkám miatt már hozzászoktam a rázósabb helyzetekhez. Maverick mellett meg aztán végképp, ez az ember mintha szándékosan kereste volna mindig a bajt.
Mindazonáltal amikor kézhez kaptam a váltás ruhát, én is hátat fordítottam neki, így teljes diszkrécióval, de felesleges körülményeskedés nélkül öltözhettünk át. Kifejezetten örültem a cserének, mivel ez sokkal kényelmesebb volt, mint amit eddig viseltem. Még cipőből is másikat húzhattam, bár így megint sokkal szembetűnőbb lett a kettőnk közti magasságbeli különbség. De hát ezt a békát le kellett nyelnem, inkább arra gondoltam, hogy még jól jöhet, hogy ilyen magasan szívja a levegőt, ezzel is hozzásegítve magamat a pozitívabb hozzáálláshoz.
A Protector említésére még komolyabb lettem, hiszen ha nem is őriztem volna már, akkor is tudtam volna, mennyire fontos az ő védelmének kifogástalan biztosítása. Viszont kicsit azért felcsillant a szemem, amikor szóba kerültek azok a fegyverek, amikből még csak prototípusokkal voltak készen, vagyis nyilván a legmodernebb fejlesztések lehettek. Én pedig talán kipróbálhatom őket ezen az estén. Ujjaim akaratlanul is begörbültek, ahogy egy képzeletbeli pisztoly markolatát szorítottam, bár nem tudhattam, hogy pontosan milyen fegyvereket is fogunk látni.
Maverick valószínűleg nagyon szép beszédével nem nagyon tudtam mit kezdeni, legalábbis eleinte. Meg mertem volna esküdni rá, hogy most valami romantikusat mondott, de nehezen tudtam volna elhelyezni a szavait a saját kis világomban, úgyhogy inkább az utána következő részre figyeltem, az elejét meg egyszerűen csak megjegyeztem, hogy majd megkérjem Melissat, hogy fordítsa le nekem.
Mikor azonban számomra is érthető vizekre evezett, már értettem, mi is a szándéka. És nem álltam meg, hogy ne viszonozzam ugyanolyan szélesen, ha nem még szélesebben a kihívó vigyorát (furcsán is éreztem magam tőle).
-Állok elébe, katona.

-Hmm, jól áll neked a fehér, ráadásul ebben könnyebben mozogsz majd - jegyzi meg, majd végigméri őt újra, és a cipőjénél leesik neki a tantusz.
~Szóval ezért volt olyan magas az este...Most mondanám neki, hogy miattam fölösleges kisminkelnie magát, meg spanyolcsizmát hordania, mert természetes környezetében jobban tettszik, de az a könyv szerint amit olvasott, ezt úgy kéne értelmeznie, hogy valójában a pincérnőre hajtok és nem rá, úgyhogy inkább hagyjuk.~
Az azért örömmel tölti el, hogy nem fogott mellé ennél a programválasztásnál. Ezt persze csak nagyon apró jelekből szűrhette le, de már az is több, mint a semmi.
-Ezt már szeretem.

A sikló perceken belül dokkol a hatalmas hajóba, mely kifejezetten rondának számít, még az űr sötét, és egyhangú vásznán is. A fedélzeten egy tucatnyi ember fogadja őket, kik pontosan ugyanúgy öltöztek, mint ők, leszámítva a 4 katonát, aki testpáncélt visel, és a középen álló tábornokot, ki mellett eltörpül mindenki más, még Maverick-nek is felfelé kell hajtania egy kicsit a fejét, hogy a szemébe nézhessen. A robusztus, fekete bőrű férfi ismerős mindkettejük számára, hisz ő az az ellentmondásos figura, ki ha akar, olyan lágy, és kedves hangon beszél, hogy az ember összetéveszti a mikulással, ám többnyire inkább úgy jellemeznék, hogy ő az az ember, aki a kis krampuszból sátánt képez.
-Anderson Tábornok - Tiszteleg kivételesen Maverick.
-Shephard hadnagy, jó újra látni!
-Valójában, leszereltek szóval szólítson nyugodtan Maverick-nek, uram!
-Hát, hogyne fiam.
-Bemutatom...
-Chloe Skater! - Szakítja félbe a férfit a tábornok, és most a vörös hajú szépség felé fordul. - Emlékszem magára, és kivételesen nem azért, mert minden másnap az irodámban üldögélt, mint egyesek. Kérem, kövessenek.
A tábornok megindul előre, a 4 fős fegyveres kíséret pedig lemarad a két vendég mögött, biztos ami biztos, a személyzet többi tagja pedig munkához lát.
-Meg kell mondjam, azért csalódtam egy kicsit, amikor a privát szektorban vállalt munkát. Nagy hasznát vennénk egy ilyen tehetségnek, és szemmel láthatóan a fiút is egész jól gatyába tudja rázni.
~Fasza...tudtam hogy nem kellett volna bemutatnom a "szüleimnek" a 3. randi előtt...~
Pár percig sétálnak csak, amíg el nem érik az első teszt zónát.
-Shephard említette, hogy a vendége érdeklődik a fejlesztéseink iránt. Volna kedve tenni egy próbát?
Az asztalon 6 különböző fegyver hever, amit a technikusok épp tesztelnek. Mindegyik valamiféle pisztolyra emlékeztet, bár egyiket sem láthatta korábban még Maverick sem.

A dokkolást követően Maverickkel együtt átsétáltunk a célállomásra, ahol már vártak ránk. A négy katona között kifejezéstelen arccal haladtam el, de ahogy megláttam az ismerős tábornokot, amint elé értem, vigyázzállásba vágtam magam, kezem pedig tisztelgésre lendült a homlokomhoz. Maverickkel ellentétben én nem szólítottam őt meg, csupán vártam a Pihenj! parancsra. De amellett még egy bóknak tűnő megjegyzés is elhagyta a száját, amire persze az előírtnál többet nem reagálhattam.
-Köszönöm, uram!
A felszólításra természetesen azonnal mentem utána. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a négy fegyverest, akik mögöttünk jöttek. Egyrészről ez könnyű volt, hiszen érthető munkájuk számomra csak még érthetőbb volt, hiszen nekem is a védelem volt a legfőbb feladatom. Mindazonáltal nem szerettem ha fegyverek célpontjának kellett lennem, még akkor sem ha csak a saját ostobaságom miatt szegeződött volna rám bármelyik is.
-Köszönöm, uram - ismételtem. - Sokáig úgy volt, hogy a hadseregnél maradok, de aztán... meggondoltam magam. Viszont így legalább Shepardnek is maradt baby-sitter.
A fegyverek már előkészítve vártak ránk. Egyik sem volt egész szobát elfoglaló több tonnás monstrum, de hát az csupán a régmúlt idők logikátlan feltételezése volt, hogy az erő feltétlenül a nagyságban van. Lehet, hogy egy csillagromboló sokkal látványosabb pusztításra képes, de a mindennapokban elég egy jobb minőségű lézerpisztoly is, az sem öli meg kevésbé a támadót, mint egy egész várost felrobbantó lövés. Főleg az én munkámnál, hiszen ott általában csak egy-két emberrel kell szembenéznem, esetleg kisebb-nagyobb bandával. Sokszor egyáltalán nem használtam fegyvert.
De ezek! Hát ezeket muszáj volt kipróbálni.
-Ha lehetséges, uram, szívesen - bólintottam alig leplezett lelkesedéssel, miközben le nem vettem a szemem az előttem heverő, ránézésre kifejezetten kézreálló pisztolyokról.
Az asztal mögé lépve, még egyszer felmértem az előttünk lévő céltáblák távolságát, méretét, elhelyezkedését, a kikészített fegyvereket sorra végig tanulmányoztam, de nem kellett sok idő, hogy megértsem a működésüket. Nagyon is pisztolyszerűek voltak. Aztán lőttem. Sorra az összessel. Az első átszakította a céltáblát pont a közepénél, de a többi már hozzá sem ért, akadály nélkül haladt át a frissen ütött lyukon. Nagyobb sugárerejűek voltak, pontosabb lövéseket lehetett velük leadni, kisebbet rúgtak, halkabbak voltak és úgy figyeltem meg, tovább is bírják újratöltés nélkül.
-Nagyszerű fegyverek, uram - biccentettem végül, mikor az utolsó is visszakerült az asztalra. - Remélem, hamar piacra kerül. Szívesen dolgoznék ilyenekkel.

Bár önmagához képest jóval több tiszteletet mutat öreg kiképzőparancsnoka felé, mint más organizmusok felé szokott, azért azt is rendesen kihasználja, hogy nem civil többé, s nem vágja magát haptákba, de még a mögötte álló fegyvereseknek is hátraszól kedvesen:
-Nyugi fiúk, nem felejtünk itt semmit.
Összességében, Anderson-nak nem tűnik fel komolyabb változás a férfi viselkedésében...
-No igen - szól baritonján, mely halk beszéde ellenére is bezengi az egész folyosót - Rá is fér, azért örülök, hogy végre jó kezekben van. Nem szeretem, ha valaki elpazarolja a tehetségét, és érte valóban kár lenne.
A tábornok hátra tekint Maverick-re, és bár arca olyan merev, hogy össze lehetne téveszteni a róla készült szoborral, a kissé zavarban lévő Sam azért felfedez a szemeiben egy kis huncut csillogást. Minden esetre alig várja, hogy végre fegyvert foghasson a kezében, de ugye hölgyeké az elsőbbség, és végre látja is miért:
-Nem rossz....
Ha csak hülyéskedett volna, Chloe pedig utána előadja ezt, nagyon hülyén érezné magát. Viszont ha már így alakult, az asztalhoz sétál, rövid mustra után felkapja az egyik nagyobb méretű pisztolyt, és gondosan célra tartva hét lövést ad le vele a célpontra. Az ő lövései nem egy lyukon mennek át sőt, meg sem közelítik egymást. Ezt követően oldalra fordítja a fegyvert, érdeklődve vizsgálja pár másodpercig, végül átkapcsol rajta egy fogantyút, ami addig úgy tűnt, csak a díszítés része, és újra meghúzza a ravaszt, mire a fegyver méretéhez képest egy irtózatosan nagy tűzcsóva tör elő, lángba borítva a 20 méterre lévő táblát, ami ezen a támadáson már nem mosolyog sokáig.
-Ez se rossz, de tudok megbízhatóbbat - vonja le a következtetést, aztán vet egy sokatmondó pillantást tűzokádó partnerére, mielőtt folytathatnák a túrát.
-Látom, sokkal azért nem lett komolyabb - jegyzi meg Anderson, aztán még hozzáteszi: - de legalább a szeme még a régi.
Maguk mögött hagyják ezt a lőteret, ám a következő szobában már várja is őket egy másik, ahol ezúttal valamivel messzebb, és több céltábla helyezkedik el. Az asztalon ezúttal puskák helyezkednek el, 10féle, és jobban nem is különbözhetnének egymástól, vagy éppen egy normális puskától, ha már itt tartunk. Az egyik zöld színű, hatalmas, és egy nagy, két ágú villa áll ki a végéből, egy másik végén mintha egy parabola antenna lenne, egy harmadik pedig egészen hasonlít egy normális gépfegyverre, amihez hozzáragasztottak egy láncfűrészt.
-Van egy kis dolgom, de azonnal visszajövök, addig szolgálják ki magukat.
A tábornok elmegy, Maverick pedig azonnal lecsap egy kézi lézerágyúra. Megvárja, míg Chloe is kinézegeti magát, aztán célra tartja a fegyverét, miből egy kimondottan vékony, vörös sugár indul útnak, ami egy pillanat alatt eléri a célpontját, és át is lukasztja annak homlokát, mintha csak papírból lenne.
-Csak hogy lásd, én is el tudom találnia tobozmirigyet, ha még a helyén van. Te jössz mesterlövész.

Úgy mértem végig Mavericket, mint egy eladásra kínált zsák krumplit, majd szenvtelenül csak ennyit mondtam:
-Igen. Kár.
Miután kipróbáltam a fegyvereket, Mavericken volt a sor. Megjegyzését figyelmen kívül hagytam, hiszen én is tudtam, hogy nem lőttem rosszul, bár lehettem volna gyorsabb is (bár mentségemre legyen mondva, még sosem használtam ilyen lőfegyvereket). Inkább arra figyeltem, hogy ő hogy teljesít. Az alapvető érdeklődésen kívül szakmai szemmel is kellett néznem, hiszen ez fontos megemlítenivaló volt a jelentésemben. Feszülten követtem tekintetemmel minden egyes mozdulatát, hogy az emlékeimbe vésve minél részletesebben tudjak róluk később beszámolni.
Értetlenül húztam össze a szemöldököm, amikor láttam, hogy nem tartotta stabilan célra a fegyverét, hanem valamiért folyamatosan arrébb mozdította. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, ennyire nem ügyetlen. Ilyet csak egy bizonytalan kezdő csinálna, ő pedig nem volt az. Ahogy azonban a céltábla felé fordultam, aminek Maverick lövései nyomán igen jó kedve támadt, lemondóan fújtam ki a bent tartott levegőt, és megcsóváltam lehorgasztott fejemet. Ilyen emberből is csak egy lehet. De ha engem kérdeznek, már ennyi is sok. De legalább volt benne annyi fegyelem, hogy eltakarított maga után... a saját módján...
-Igen, szerintem is vannak nagyobb önkontrollal bíró tűzokádók - villant felé szigorú pillantásom, remélve, hogy érti a fenyegető célzást.
A következő teremben már jóval nagyobb puskákat próbálhattunk ki. Ezúttal már egyedül, mivel a tábornoknak el kellett mennie valahova. Míg el nem tűnt, tartottam a vigyázzállást, csak azután fordultam vissza az újabb prototípusokhoz.
-Elfogadható - biccentettem szemrevételezve a lövését. - De tudod - folytattam, miközben odaléptem az én kiszemeltem mögé, egy akkora fekete puska mögé, ami akkora volt, mint én, de egy kapcsolóval azonnal kilendültek a támasztói, ami a földön tartották, kényelmes vállmagasságba igazítva, hogy nekem már csak a célzásra kelljen figyelnem. -, egy tábornok jelenlétében viselkedhetnél katonához illően. Lehet, hogy ő elnéző...
Nem fejeztem be a mondatot, mert úgy véltem a lövésem magáért beszél. Eddig a fejemet enyhén oldalra döntve figyeltem a célpontot, a kezeimmel finoman mozgatva a puskát a kívánt irányba. A figyelmeztetést az ember alakú céltábla két lába közötti robbanásszerű becsapódás tette egyértelművé, amit a kilőtt töltény okozott.

Chloe fenyegető pillantása az ő célba lövése után nem ijeszti meg, most hogy végre elhagyták a romantikus környezetet, és fegyvert foghat a kezébe, kezdi elemében érezni magát, igaz Randipartnere pedig levetkőzte magáról azt az aranyos zavart, amit eddig az ismeretlen helyzet hozott ki belőle, de sebaj. Akkor sem volt aranyos, amikor megtetszett neki...egy kicsit sem.
-Jó tudni, hogy NEKEM még őket is ilyen könnyű felidegesíteni - kacsint a nőre az önkontrollos duma után, aztán a másik teremben érdeklődve figyeli, mit művel a nő a transformer puskával.
-Elnéző... - Ismétli meg halk cinizmussal, s közben feldereng előtte a pucolásra váró latrina semmihez sem hasonlítható aromája, melyet egy évtizednyi alkoholizmus sem mosott ki az emlékei közül, ezt pedig követik az erőltetett menetek, a két hónapos erdei túrák, és az eltáv megvonások.
-...ja...az. Viszont már nem vagyok katona, így annyira sem érdekel a rangja, mint kadét koromban.
A robbanás láttán, főleg azon, milyen stratégiailag fontos helyen történik, gúnyos mosoly ül ki az arcára, Aztán célra emeli a puskáját.
-Ne félts - szól, és meghúzza a ravaszt, a vörös sugár azonban nem talál el semmit, a hátul feszítő hatalmas, többszörösen megerősített falon kívül, ami arra szolgál, hogy az elvétett lövések ne a hajó oldalába üssenek lyukat, aztán pedig csak vár, és vár, működtetve a sugarat, amíg rá nem esik a nagyon rosszul járt céltábla kemény feje, ami ez után két egyenlő darabban folytatja útját a föld felé.
-..tudok vigyázni magamra.
A lézerpuskát hagyja az asztalon pihenni, hogy helyette egy kisebb, kecsesebb géppuskát vehessen használatba. Célra tart, és lő, ám az első sorozat nem sikerül valami fényesen, a fegyver annyira visszaránt, hogy két lyuk jelenik meg a bábú nyakában, a többi mindössze megskalpolja szerencsétlent.
-Kezdem érteni, miért nincs ez még kész - jegyzi meg epésen, aztán a vállához emeli a puskát, átkapcsolja egyet lövésre, és megismétli Chloe számát az egy lyukon átszálló 6 lövéssel.
-Egyezzünk meg, ha ugyanannyi lövésből több pontot érsz el, mint én, akár még "URAM" nak is hajlandó vagyok szólítani egyszer. Viszont ha én győzök...hmmm...akkor adnod kell egy puszit. Van hat lövésed, mehet? Hölgyeké az elsőbbség.

-Nem, ez nem jó - javítottam ki csendesen. - Nagyon is veszélyes.
Komolyan nehezemre esett elhinnem, hogy tényleg ennyibe vegye a tábornok rangját, és az ehhez kapcsolódó előírásokat. Hiszen én is civil voltam,nekem sem lett volna kötelező betartanom a hadsereg ezen szabályait, de úgy véltem, aki a Herefordon végzett, annak ez nem is számít, holtnapjáig az ott megtanultak szerinte fog élni. De legalább az ilyen alapvető protokollt betartják. Maverick katonához és Hereford veteránhoz méltatlan viselkedése nagyon bosszantott. Feltétlenül meg szándékoztam ezt is említeni a jelentésemben. A feljebbvaló semmibevétele nem csupán a szokásokat sérti, de adott helyzetben veszélyes is lehet, hiszen van, hogy a felettesünk parancsától függ a saját, esetleg mások élete is. Nekem ez nem volt játék még civilként sem. Reméltem, hogy a mellettem céltáblákat szeletelő férfinak sem, ez a mostani pedig csupán... átmeneti elmezavar.
Éppen ezért nem voltam hajlandó belemenni a fogadásba. Nem volt kérdés, hogy a tábornokot az őt megillető módon kellett kezelni, de úgy látszott, Mavericknek ez nem volt ennyire tiszta. Hogy elkerüljem a felesleges bonyolításokat, amikor a fegyverek felé intett, átengedve nekem az elsőbbséget, a puskákat figyelmen kívül hagyva léptem oda inkább hozzá, és lábujjhegyre állva arcon pusziltam.
-Tábornok úr - jelentettem ki visszatottyanva a talpamra.
Utána azonnal, nem hagyva neki időt a gyors reakcióra elkaptam a fegyvert markoló kezét, és a karját átkarolva, ujjait túszul ejtve pördültem a már kilyukasztott céltábla felé, és ravasz helyett az ő ujjait nyomogatva én is leadtam hat lövést, melyek mindegyike áthaladt a Maverick által ütött résen. Elégedetten figyeltem a füstölgő, de semmivel sem tágabb lyukat, de nem sokáig. Ellépve Mavericktől ismét szembefordultam vele, majd kisterpeszben, hátrakulcsolt kezekkel felnéztem rá.
-Nos?

~Hát, annyira tényleg nem...de Melissa legalább büszke lenne rá, milyen emberien kezel engem, és az is valami, nem?~
Kíváncsian figyeli, hogy vajon mi lesz a reakciója az ajánlatra, és amikor megindul felé, magában már borítékolja is, hogy ezt most elszúrta, egész biztos most jön a közelharci rész és...és...és....
~???~
A füstölgő puskacsőre tekint, mely lassan hullik oldala mellé kezével együtt. Nagyjából eddig tartott, amíg sikerül feldolgoznia a történteket, de aztán erőt vesz magán, és fegyverrel a kezében az asztalhoz sétál. Chloe puha ajkának érintése az arcbőrén, hozzá képest apró, mégis acélos kezeinek szorítása, az ahogy a háta a mellkasához simult tüzelés közben...szinte túl sok inger egyszerre ahhoz, hogy ne rózsaszínben lássa az egész világot maga körül, de van egy sejtése, hogy az a borzalmas könyv szíve választottjának értelmezésében valami olyasmit tanácsolna, hogy a nő derítse ki, képes-e a férfi még az ilyen...szoros helyzetben is a feladatára koncentrálni, és megvédeni őt...
~Megvédeni...ÉN szorulok védelemre! Illetve egy frászt! ÉN SEM, ÉS AZT PRÓBÁLNÁ MEG VALAKI!!!~
Felkap egy hatalmas, kékes fegyvert, mely még az előzőnél is hosszúkásabb, a tetejére pedig egy távcsőre emlékeztető valamit szereltek a technikusok, aztán mint a higgadtság szobra célra tart, és tüzel. Egy relatív lassú, strandlabda méretű kék energiagömb indul meg előre, elkerülve a céltáblákat, majd amikor a tömeg közepére ér, meghúz egy másik ravaszt, mire egy sokkal gyorsabb, szintén kék energianyaláb találja telibe a gömböt, felrobbantva azt. A lökéshullám deréktól felfelé kettészakít minden állva maradt céltáblát, Maverick pedig dolga végeztével visszateszi a fegyvert a helyére. Reméli, hogy ez megfelelő válasz arra a "nos"-ra, így nem szól semmit, csak vissza fordul, hogy újra megcsodálhassa a másfél fejjel lejjebb fekvő hűvös, de mégis gyönyörűséges ikertengert.
-Jól sejtem, hogy végeztek itt? - Töri meg a hirtelen kialakult síri csendet a visszatérő Anderson, mire Maverick nyomban felé fordul, és vigyázzba vágja magát.
-Igen, Tábornok Úr!
-Rrrendben... - feleli a férfi, a csodálkozástól hold körüli pályára állt szemöldökkel. - Ez esetben talán haladjunk tovább.
Megindulnak mindhárman, Maverick katonás léptei láttán azonban már nem tudja megállni Anderson, hogy ne kérdezzen rá halkan Chloe-nál:
-Mit művelt vele? Nekem 10 év alatt sem sikerült ez...
Ahogy tovább haladnak, egy lezárt teszt terem mellett visz el az útjuk, ahol egy erőtér mögött fél tucat króm színű, Rick magasságú páncél feszít vigyázzállásban.
-Na igen, sajnos a Nanopáncél-t nem tudjuk bemutatni működés közben, ugyanis a viseléséhez különleges kezelés, és képzés szükséges, jelenleg pedig nincs senki a fedélzeten, aki ezekkel rendelkezne, kivéve persze...
Itt sokat mondóan Maverick-re tekint, aztán szemeivel az egyik páncélra bök.
-Ezt nem hiszem el - ámul el a férfi. - Még megvan? Azt hittem megsemmisült a hajóval együtt...
-Szívós egy dög az a páncél, akárcsak a viselője. Nos...
Maverick kommunikátora idegesítő csipogásba kezd, de gyorsan le is nyomják azt.
-Lenne még egy dolog tábornok úr. A protector asszony biztosra szeretne menni, hogy ha esetleg a látogatása során akadna sürgős dolga, tudnak biztosítani a számára egy biztonságos, és főleg lehallgatás biztos szobát, ahol tud dolgozni.
-Nos, ez alighanem az én irodám lesz. Sajnos nem tarthatok önökkel, mert ismét szólít a kötelesség, de nyitva áll önök előtt, kérem, nézzenek körül. Tudja, hol találja.
A tábornok újra távozik, Maverick pedig megindul az ellenkező irányba.
-Ez tetszeni fog.

Verbális választ ugyan nem kaptam a kérdésemre, de az, ahogy letarolta a terem összes céltábláját egyértelmű üzenet volt, amit egy katonai akadémián tanult személynek gond nélkül kellett tudnia dekódolni. Nekem sem akadt vele problémám. Elégedetten figyeltem az eddigieknél sokkalta látványosabb próbalövéseit, utána pedig türelmesen vártam, mit akar még hozzáfűzni. Bár én személy szerint nem láttam szükségét, hogy szavakkal is megerősítse iménti megnyilvánulását, már hozzászoktam, hogy Maverick imádja hallatni a hangját.
Most mégsem szólt semmit, csak állt és nézett rám. De hogy miért... Kiszámíthatatlan ember!
Már nyílt a szám, hogy megkérdezzem, milyen feladatot bíztak még ránk a fegyverek kipróbálásán kívül, ám ekkor nyílt az ajtó, és a tábornok jött vissza. Még eszembe sem juthatott, mit kap legközelebb puszi helyett Maverick, ha továbbra sem tartja magát a szabályokhoz, amikor máris vigyázzba vágta magát, és egy szabályos tisztelgéssel valamint a megfelelő megszólítással kiegészítve köszöntötte a tábornokot. Valahol megértettem a tábornok csodálkozását, noha én inkább na-végre gondolatokkal voltam teli, hiszen ez volt az elvárható viselkedés, a betartásáért igazán ne várjon jutalom puszit. Mármint... na...
-Engedelmével, tábornok úr, ezt a módszert nem ajánlanám általános eljárásra.
A nanopáncélokhoz sok hozzáfűznivalóm nem volt. Természetesen tudtam, mik azok, de sosem tartoztak a kedvenc eszközeim közé. Minél kevesebb felesleges súlyt szerettem magamon tudni, ami ráadásul még a mozgásban is akadályozott volna, még akkor is, ha ilyen mértékű védelmet nyújtott. Átalakulva úgyis nehezebb célpont voltam.
Miután ismét elbúcsúztunk a tábornoktól, az iroda felé vettük az utunkat. Ami engem illett, nem csupán azt szerettem volna felmérni, hogy a Protector asszony mekkora csendben tud itt dolgozni, hanem azt is, hogy maga a helyiség mennyire biztonságos. Milyen könnyű átmenetileg biztonsági berendezéssel ellátni, vagy pont merényletekhez szükséges eszközökkel (bomba, lehallgatókészülék stb.), amire majd oda kell figyelnünk. A Protector asszony védelme munkától függetlenül a legfontosabb feladata volt mindenkinek.
-Hogy érted? - néztem Maverickre. - Páncélozott?

-Értem... - jegyzi meg a tábornok, mielőtt távozna, aztán gyanakodva kezdi méregetni egykori kadétját, kinek a tarkóját szemlélve is meg tudja állapítani, hogy mosolyog éppen, igaz nem szélesen, épp csak annyira, amennyit megenged a protokol...ami egyre furább.
~Kétlem, hogy az újoncok nagyon bánnák a dolgot...mármint, ha Chloe adja a puszit, és nem Dave bácsi. Más kérdés, hogy a nyíl ami a szívükbe repülne nem Kupidótól származna, hanem tőlem...~
-Nos, igen - Feleli a páncélozással kapcsolatos kérdésre Maverick, mikor már kettesben vannak a különlegesen vastag falú ajtó előtt - Mielőtt átalakították, itt szállásolták el a legfontosabb embereket a kolonizálóhajón...persze hibernált állapotban. Sok jó ember kis helyen is elfér, de egy éber politikus akkor is kevesellte volna ezt a szobát, ha csak egymaga él benne.
A kapitány kártyáját lehúzva az ajtó melletti panel hosszas gondolkodásba kezd, de aztán valaki a távolból engedélyezi a belépést, és a hatalmas fémlap termetéhez képest ijesztően fürge mozgásba kezd, és hamarosan szabad az út a két zsoldos előtt. A terem valami elképesztően nagy, és valósággal kong az ürességtől. Minden falat festmények, érmek, szobrok, illetve fegyverek, és egyéb dísztárgyak lepnek el, kivéve a gigantikus íróasztal mögötti részt, ahol egy ablaknak álcázott, elképesztően éles képű monitor foglal helyet. Egy 20. századi ember ezt látva könnyedén elhihetné, hogy valóban csak egy vékony üvegréteg választja el őt az űr végtelenjétől.
-Jelenleg nem tűnik nagy számnak, de ha riadót fújnak a hajón, és a VIP-t elhelyezték itt, onnantól kezdve az ajtó bezárul, és a legújabb lézervágóval is órákig tart rést ütni rajta. Idebent pedig működésbe lép számtalan letapogató gép, és ha illetéktelenek lépnek be, vagy azoknak, akik itt vannak a súlya, a szívverése, vagy akár csak a hangszíne túlzottan eltér a megadott mintától, működésbe lépnek az automata lövegtornyok, a szellőzőkön keresztül pedig altatógázt lövellnek a szobába. Emellett két óránként átkutatják minden négyzetcentiméterét lehallgatóberendezések, és apró, bujkáló metamorfok után kutatva, úgyhogy ha az elnököt itt szorítják sarokba, nem lesz nehéz dolgunk megvédeni.
Mondandója végén az íróasztalhoz sétál, és megnyom rajta egy gombot, mire az ajtó bezáródik, és valahogy...olyan csendes lesz minden. Mintha megállna a levegő is, és Maverick léptei, illetve hangja is csak akkor hallható újra, amikor közel ér a nőhöz újra.
-Ami szerencse, mert így folytathatjuk a randinkat. Gyere, valamit szeretnék mutatni neked.
Ha nem ütközik ellenállásba, kézen fogva vezeti a nőt a szoba közepén megjelent fehér pontra, majd úgy igazítja őt, hogy pontosan a közepére álljon, ő maga pedig szorosan mögé. A holografikus parancsnoki kivetítőt eredetileg egy embernek tervezték, de ily módon mindketten tanúi lehetnek annak, ahogy a szoba körülöttük egybe olvad az űrrel, s nemsokára maguk maradnak a csillagok között, körbeölelve egy kisebb űrhajó flottával. Dirigálni persze nem engedi őket a program, de a látvány attól még így is lélegzet elállító.
-Várj, ez még nem minden - súgja, és gyengéden oldalra fordítja a nőt, hogy láthassa a sebesen száguldó égi tüneményt, mely egyenesen feléjük tart.Az üstökös, bár még messze jár, ami ilyen gyorsan repül, és ennyire lángol sosem lehet elég messze, viszont ha az ember mellett két csatahajó áll, nincs túl nagy probléma. Egy kevésbé fényes, de hasonlóan kecsesen repülő rakéta indul meg a kométával épp szemben, hogy aztán fél úton végzetes legyen találkozásuk, és ne maradjon belőlük más, csak egy halk robbanás, és milliárdnyi hópehelyre emlékeztető jégdarab, melyek szép lassan táncikálnak el Maverick és Chloe teste mellett. A férfi egyébként csak pár napja szerzett róla tudomást, hogy mára időzítették ezt az akciót, és gondolta, ez mindenképp látnia kell a másiknak is.
-Ez volt a második legszebb dolog, amit ma láttam - jegyzi meg, megtörve ezzel az űr csendjét egy pillanatra, aztán szembe fordul az elsővel, és tenyerével újra a körülöttük szálló jégdarabok fagyosságával vetekedő tekintet arcát kezdi simogatni, és ha ezúttal sem állítják meg, lejjebb hajol, közelebb a nő arcához.

-Megfelelő - bólintottam Maverick beszámolójára. - De bízzunk benne, hogy nem lesz rá szükség.
Azért én is körbejártam a helyiséget, hogy szemrevételezzek minden lényeges pontot, hiszen látnom kellett a saját szememmel is, mennyire megbízható az aprócska helyiség felszereltsége. Persze ezt elsősorban akkor tudtam volna megítélni, ha működés közben látom, de mint mondtam: reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Egyébként is a szakma legjobbjai dolgoztak rajta, úgyhogy nekem meg kellett elégednem annyival, amennyit ránézésre megállapíthattam, a továbbiakban bíznom kellett a tábornokban és az embereiben. Ez viszonylag könnyen ment.
Már csak azért is, mert Maverick nem sok időt hagyott az aggódásra, hanem kézen fogva a szoba közepére vezetett, majd számomra indokolatlanul közel lépett hozzám - ennyire azért nem volt kicsi a szoba. De mindez hamarosan lényegtelenné vált, hiszen ami ezután következett, annak váratlansága és komolysága túl sok figyelmet igényelt.
Hirtelen kint voltunk az űrben. Persze nem valójában, ezt én is tudtam, de a holografikus technikának köszönhetően nyugodtan elkezdhettem volna nyújtózkodni az űrhajónk felé, ami úgy tűnt, csupán néhány centiméterre volt a talpunktól. De ilyen hülyeséget csak egy civil vagy egy tengerész csinált volna, így inkább arra próbáltam összepontosítani, vajon mire is akarja felhívni a figyelmemet Maverick.
-Szerinted támadás veszélye áll fent? - kérdeztem tettrekészen, ellenséges űrhajók után kutatva körülöttünk, de csak a mieinket láttam mindenfele.
Aztán kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Ahogy az üstökös felé fordított, először akaratlanul is hátrahőköltem, szóval nekiütköztem Maverick mellkasának, de aztán összeszedtem magam, elvégre az itt dolgozókat egy ilyen esemény nyilván nem ér felkészületlenül. És valóban hamarosan megjelent a rakéta, ami szétrobbantott minden problémát.
A magávalragadó látvány pedig pár másodpercre a szavamat is elvette, csak néztem a csilogó űresőt hatalmasra tágult szemekkel, még a szám is nyitva maradt résnyire.
-Ez fantasztikus - suttogtam elragadtatva. - Ez egyszerűen... lenyűgöző. Nem hittem volna, hogy a X310-es rakétákat máris piacra dobják! És milyen pontos pályán mozgott! Mit szólsz? Én azt hittem, erre még legalább fél évet várni kell a tesztelések miatt. Erre tessék. Ez zseniális.
Az aznap látott legszebb dolgok rangsorolására megértően biccentettem.
-Hát igen, az a sugárvető a tesztelő szobában tényleg messze veri az X310-t, de azért nem sokkal.
Azért furcsa volt, hogy ilyen gyengédséggel beszélt ezekről a dolgokról, de hát valahol meg tudtam érteni. Ha nem is voltam annyira fegyver mániás, hiszen csak a munkám megkönnyítését szolgáló eszközökként tekintettem rájuk, azért jó volt látni, hogy a technika fejlődésével, ennyi könnyítésre számíthatok a közeljövőben. De az érintése azért...
-Te meg mit csinálsz? - ráncoltam a homlokomat. De aztán hamar leesett a tantusz. - Ó!
A bemagolt anyag szerint, a randevú végén, ha sikeresnek ítéltük meg az estét (márpedig ez határozottan az volt, elvégre teszteltük a hamarosan forgalomba kerülő fegyvereket, felmértük a Protector biztonságát szolgáló berendezéseket, de még egy pizzériát is magasfokú védelemmel biztosítottunk órákon át), akkor mintegy elismervényt és buzdítást a jövőbeni hasonló kiemelkedő teljesítményért, meg kell tennünk a ,,következő lépést". Következő lépés! Milyen ócska fedőnevek! Nem is értem, mi miért nem használtunk olyanokat anno, hogy ,,Egyik katona" ,,Másik katona" stb. Na, de koncentráljunk, hiszen a munka befejező fázisait még el kéne intézni.
Ezért aztán, hacsak Maverick nem ellenkezett, a vállába kapaszkodva ágaskodtam fel hozzá, majd ajkamat az ő ajkához nyomva hosszú csókot váltottam vele.
-Nos - léptem egyet hátrébb, amikor végeztem, és a kezemet nyújtottam felé kézfogásra -, köszönöm a közreműködést.

Földöntúli örömmel tölti el, hogy a meglepetése teljes siker, és láthatóan tettszik partnerének amit szervezett. A táncos, romantikus izékben sosem volt éppen jó, de ha csak az kell a boldogságához, hogy felrobbantson valamit, nem lesz itt gond.Aztán a megható pillanatot, mikor sikerül elérnie, hogy a nő elámuljon, egy olyan követi, mikor nem tudja eldönteni, hogy arcát a tenyerébe temesse, vagy megkérje Chloe kezét ott helyben, de az ilyenek nélkül lassan már gyanakodna, hogy szegénnyel valami baj történt, vagy kicserélték egy...másik alakváltóra.
-Nem a puskára gondoltam - jegyzi meg, ahogy tovább cirógatja gyengéden. Na igen, ez nő képes elérni, hogy ne gondoljon a fegyverekre...annyit. Néha pedig semennyire sem, például amikor megragadja a vállait, hogy félúton találkozhasson vele a levegőben, ő pedig szorosan öleli magához a derekánál fogva, hogy mialatt ajkaik egymást cirógatják, úgy érezhesse, mostantól nem engedi el egy percre sem. Időközben a szoba újra betölti az űrt körülöttük, de az áhított nővel való első csókja annyira leköti, hogy ezt akkor sem fogná fel igazán, ha a padlóval együtt egy hadosztálynyi katona is felbukkanna, a puskájukat rájuk szegezve.
-Hmm? - Kérdi, mikor kedvese(?) kislisszan a karjai közül, és egy 21. századi mikrohullámú sütőből épített katódsugárcsöves monitor kapcsolási rajzát kezdi el magyarázni zblorg nyelven...vagy legalábbis Rick annyira tudja értelmezni a dolgot, mintha épp ezt tenné.
-Örömmel...bármikor... - Feleli, aztán elfogadja a felé nyújtott kezet, és megpróbálja ujjait átkulcsolnia nő ujjai között.
-Szóval...mi lenne, ha hazakísérnélek? Tudom, hogy elvagy a "hős lovagod" nélkül is a harcmezőn, de innen azért hosszú az út...
~Á, szia, itt az agyad...bocs, csak most tértem magamhoz...MEGCSÓKOLT TÉNYLEG! TÉNYLEG-TÉNYLEG!!! YAAAY!!!!~
-Szóval...induljunk édes, hagyjuk dolgozni az Athena lakóit.

A kézfogás kissé bajosan ment, mert Maverick mintha szédült volna. Némiképp bódultnak látszott, és a kezemet sem bírta rendesen megfogni, úgy kellett rásegítenem, hogy az ujjaink a kézfogás előírásainak megfelelően simuljanak egymáshoz, ne pedig különös módon összekulcsolódjanak, aminek végképp semmi értelmét nem láttam.
-Természetesen, csatlakozhatsz - egyeztem bele. - Tényleg veszélyesek már ilyenkor az utcák, de ne félj, nem jöttem fegyver nélkül, és egyébként is: testőr volnék.
Reméltem, hogy ettől kellőképpen megnyugszik, de akárhogy is, elindultunk hazafelé, hiszen amiért jöttünk, megtörtént, itt már nem volt semmi dolgunk. A megszólításra meglepődve néztem rá. Nem értettem, mi szükség volt erre.
-Maverick, nem kell ezt csinálnod - biztosítottam. - A küldetésnek vége, már nem kell randevúznunk. Most már újra Chloe vagyok, nem édesem.
Hiába, voltak emberek, akik lassabban kapcsoltak másoknál. Hogy lett belőle mesterlövész?!
Még egyszer megköszöntem a tábornoknak a segítséget (Maverickre nagyon csúnyán néztem, ha ezt kihagyta), és biztosítottam, hogy gondom lesz értesíteni a Protector biztonsági főnökét a felkészültség szintjéről. Aztán hazafelé indultunk, hogy kipihenjük ezt a mai napot, bár nekem még volt azért elintéznivalóm. Egyrészt sürgősen felhívni Melissat, másrészt megírni a jelentésemet.
-Jó éjszakát, Maverick - búcsúztam tőle a taxiban. - Örülök, hogy a küldetés sikerrel zárult, és a Protector biztonságban látogathat el az Athenara. Szép munka volt.
Még egy utolsó biccentés, aztán kiléptem az utcára, és behúzódtam a lakásomba. Ott első dolgom volt elővenni a kommunikátoromat, hogy felhívjam Melissat, miután behuppantam a kedvenc fotelomba.
-Szia, még nem vagy álmos?... Na, mondom, mi történt...
Nem is fukarkodtam a szavakkal, precíz beszámoló következett, hogy a nővérem mindenről pontosan értesüljön.

//Mavericknek köszönöm a játékot, nagyon élveztem! És fel a fejjel //

//Melissaval folytatás: Ivóhelyiség //

Egyre kevésbé érti, hogy mi folyik itt, illetve ez így nem igaz, a kezdetektől fogva sejti, ám agya próbálja megvédeni a felismeréstől, ami akkor kezd el szívszorítóan egyértelművé válni, mikor a nő kitér ujjai elől. Nem bántja, fizikálisan nem, mégis, akár ki is törhetné az ujjait azzal a semleges kézfogással, és akkor sem lenne rosszabb.
-...
~"Nem kell, hogy vége legyen!" Mond csak ki! Aztán magyarázd el, hogy nem egy újonnan felbukkant másodlagos célpontra célzol és...~
-Bocs, Chloe... - Szól legyőzötten, hisz egyre nyilvánvalóbb a számára, hogy ha tényleg látott bármilyen érdeklődést a nő szemében ma este, az is csak színjáték volt a "küldetés" kedvéért, a csók pedig...
~Próbálj inkább nem gondolni rá. Sok szerencsét...~
Egyszerre nem érdekli semmi. a tábornoktól elköszön, ahogy illik, és még a kártyát sem felejti el visszaadni, aztán csendben kullog a nő mellett, de még a taxiban sem szól egy szót sem.
-Jó éjt...
A taxiból jóval korábban száll ki, mint kéne, már persze, ha haza akarna menni. Hogy végül mi veszi rá, hogy egy kocsma helyett mégis a saját lakása felé vegye az irányt, azt maga sem tudja, de fél órányi séta után ruhástól veti magát az ágyba, a válts göncöt pedig ott hagyja a szoba közepén, ahogy illik.
~Nem baj...mármint, az, de próbáljuk meg a dolgok jó oldalát nézni a változatosság kedvéért. Évek óta először volt egy randim, amin mindketten végig józanok voltunk, és egészen kellemes volt. Igaz, ugyan, hogy nem jött össze, de talán jobb is így, az ajkainak...azoknak az édes ajkainak eper íze volt...és én utálom az epret...~

//Én is köszi @->>-- //