Pizzéria

Ahogy a kezével közelített hozzám, először bizalmatlanul méricskéltem, és egy kicsit hátrébb is húzódtam tőle, de aztán rájöttem, hogy mi a szándéka, így inkább én is közelebb hajoltam hozzá.
-Mi van? - kérdeztem suttogva és lopva körülnéztem. - Látsz valami gyanúsat?
Mint kiderült, neki is voltak élményei azon az éjszakán, de még fontosabb, hogy sikerült végre azonosítanom őt.
-Szóval te voltál az, aki a szomszédban dörömbölt, és nem tudtam tőle aludni - vontam fel hűvös higgadtsággal a fél szemöldökömet, miután összefont karokkal hátradőltem a székemben, de csak egy idióta nem lehetett volna biztos benne, hogy halk, nyugodtnak tűnő szavaim mögött vulkánok törtek ki.
Azért hagytam neki lehetőséget a magyarázkodásra, de őszintén nem nagyon tudott olyat mondani, ami elegendő lett volna. Az a folyamatos, ütemes döngés, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda, de bármit megtettem volna, hogy végre leálljon. Még ennyi év elteltével is olyan szívesen borítottam volna Maverick képébe a maradék tortát.
Miután felvette a katonai magatartást, könnyebb volt a táncra hangolódni, és terroristák után kutatni, még akkor is, ha nem találtunk semmi gyanúsat. Utána azonban felgyorsultak az események, nem volt már idő olyan apróságokkal foglalkozni, mint a hangulat. Éppen megráztam a fejemet, hogy nem, nem láttam semmit, amikor sötétség borult a teremre. Kezem azonnal eltűnt a táskámban, de mielőtt még kihúztam volna a pisztolyomat, meghallottam Maverick hangját.
Szó nélkül engedelmeskedtem, és utána siettem. Nem tudtam, hova megyünk, de hamar világossá vált minden, ami az éteremben történt. Csak az oka nem.
-Miért kellett ekkora titokban távoznunk?
Ahogy egyre távolodtunk a Földtől, egyre több kérdés tolult fel bennem, de inkább meghagytam magamnak. Bíztam annyira Maverick szervezőkészségében, hogy elhiggyem, tudja, mit csinál.
-Hogyne hallottam volna az Athenaról! Ezt komolyan kérdezted?

/Előzmény: Edzőterem/


Nem hatott meg a felcsattanó hangja, de legalább kibukott belőle valami szenvedélyes és ez megérdemelt tőlem egy vigyort. Persze nem ezért engedtem el, bár felmerült bennem, hogy most akár tovább is mehetnék, és egy csókot megérdemelne, de én nem szoktam ezt kierőszakolni. Az nem az én világom, én e nélkül is megkapom a csajokat.
- Miért nem bébi? Mi rossz van ebben? Nekem például nagyon tetszett, nem kéne szégyellned a tested, hiszen klassz nő vagy, meg van mindened, ami kell. – formáltam meg egy test körvonalait a kezemmel, de nem akartam tovább húzni az agyát, mert láttam, hogy talán egy kicsit zavarba jött, ami ennél az éles nyelvű lánynál elég meglepő volt.
- Én nem sietek sehová. – vontam meg a vállam, de a figyelmeztetésére csak vigyorogva felemeltem a kezem. – Eszem ágában sincs. Tudom a szabályokat és hidd el, ez most olyan…..hmmm……munkaebéd lesz, oké? – de már ott sem volt, így neki dőltem az ajtóval szemközti falnak és míg vártam, lebonyolítottam pár telefont.

Meglepődve pillantottam fel a készülékről, mikor kilépett az öltözőből, hiszen ilyen gyorsan még egy csajom sem végzett még egy mosdóban sem, de hát mint már megállapítottam párszor Mira-t senkihez nem lehetett hasonlítani.
- Ejha! – füttyentettem egy éleset. – Ez aztán az átalakulás bébi! Beajánlhatlak egy modell ügynökséghez, nem akarod? – vigyorogtam rá, miközben szemérmetlenül végigmértem párszor. – Azt a batyut meg add ide, - intettem a bőröndje felé, - mert még azt mondják rám, hogy nem vagyok úriember.
Aztán, ha a kezembe nyomta már mehettünk is valami étel után nézni.
- Nekem? – néztem rá felnevetve. – Hiszen szinte azon élek, de el vagyok eresztve anyagilag, így nem muszáj spórolnod nekem. – ingattam meg a fejem. – Ehetünk valami úriasabb kaját

- Csak annyi, hogy undorodom Tőletek. Attól, hogy hozzám érjen valamelyik őtök hánynom kell. S az eltemetett emlékeimre és érzéseimre sincs szükségem. Így hatékonyabb vagyok, és a munkámra tudok koncentrálni. * Szólt a kérdéseire a rövid, tömör és rideg válaszom. Arcom rezzenéstelen volt és a szemeim is csak undorról és dühről árulkodtak már a gondolatra is. Mi lett volna akkor, ha valaki tényleg megpróbál magának tudni? De több magyarázatott nem fűztem hozzá… *

- Néha elengedhetetlen és kimondottan jól jön, hogy nő vagyok. Rengeteg dologtól megkímél. De kösz nem, bőven van Londonban modell és olyan nő, akikre csorgathatjátok a nyálatokat. Nincs kedvem közéjük állni. * Mosolyogtam a férfire barátságosabban, mint amikor távoztam. De aztán a szavaira felvontam a szemöldököm és fel sem tűnt a méregetése.*
- Mióta érdekel Téged, hogy mit mondanak mások? De ha ez a kívánságod… * S felé nyújtottam a táskám, hogy akkor vigye, ha jobb lesz a lelkének és az imidzsének. A nevetése pedig már végképp őszinte mosolyt csalt az arcomra.*
- Akkor már meg is találtuk az első közös pontot. A konyha művészete nem az Én műfajom. Mellesleg pedig azt mondtam, hogy meghívhatsz. Ergo csatlakozhatsz. Azt nem, hogy ki is fizetheted helyettem. *Kacsintottam oldalra, de aztán a szemeimet forgattam.*
- Fogd már be Joshua. *Nevettem el magam és elé kerülve hátra felé mentem.*
- Bemutatkozom még egyszer… Miranda Owen. * S kissé színpadiasan meg is döntöttem magam még mindig vigyorogva, de aztán visszatértem mellé.*
- A nagyszájú, elviselhetetlen és agresszív tyúk, akit baromira nem érdekel a flanc és a pénztálcád vastagsága. Ha ötfogásos ebédet akarnék enni, akkor hidd el, az mellett döntök, én sem keresek rosszul. De nem akarok, és az Én étvágyammal egy madár sem lakna jól, csak felesleges lenne pár falatért egy éttermet keresni. Amúgy is sokkal finomabb és laktatóbb a pizza és még hangulatosabb is az önkiszolgáló. *Közben persze felértünk és már el is vettem oldalról a tálcát, rátéve a szalvétát. Az evőeszköz lemaradt… eszemben sem volt késsel meg villával enni. S közben a kechup tasakból is tettem rá kettőt, természetesen a csípősből. *
- Már-már azt az érzetet kelti, mintha Én csináltam volna. * Nevettem fel ismét az abszurditásán. Én meg a sütés… még egy milánói vagy tojásrántotta oké, de ennél többet képtelen vagyok. Még ezeket sem mindig.*
- Már csak a kanapé hiányzik, valami jó film és egy kis gumicukor. S voilá… kész is egy kellemes este. Mi más kellhetne egy magamfajta nőnek? *Vontam meg a vállaimat könnyedén, és ahogy beszéltem persze közben haladtunk a sorban is.*

Bár már kezdek hozzászokni a kirohanásaihoz és a nem szokványos nézeteihez, de ez még engem is meglep, még akkor is, ha tudom, hogy mi vezette ide, hogy ezt érezze a férfiakkal szemben. De, hát végül is, egy egészséges fiatal nő! De, hát ez miért az én bajom, ha nem akarom az ágyamba cipelni? Így csak egy hajszálnyit emelkedett meg a szemöldököm a szavaira, de nem szóltam egy szót sem.

Persze sejtettem, hogy nem fog kötélnek állni, a modelles dumámra, de hát valahogy a tudtára kellett adnom, hogy milyen jól néz ki.
- Teljesen letörtem a visszautasításodtól. – játszottam az elszomorodottat, de aztán ismét vigyor kúszott az arcomra, ahogy megkaptam a bőröndjét. – És én mindig adok az imidzsemre.
Az, hogy nem akar élni a meghívásommal, vagyis azzal, hogy én fizessek, csak egy fejcsóválást váltott ki belőlem.
- Nálam ez nem így működik! Ha én meghívok valakit, akkor állom a cehhet is, és nincs kivétel bébi, de megnyugtatlak, nem áll szándékomban semmi ellenszolgáltatást várni érte, ez csak egy szimpla, baráti meghívás. Ne akarj leégetni a személyzet előtt, hogy már egy pizzát sem tudok kifizetni. – néztem rá mosolyogva, de láthatta a komolyságot is a szememben.
Nem szerettem volna, ha elterjedne, hogy a társaságomban lévő lány, magának fizette a számláját.
- Engem meg Josh Palmernak – hajoltam meg ismét, ahogy nem régen is tettem, - és tudom, hogy ki tudnád fizetni, de ez nem erről szól, hanem egy férfi ember hozzáállásáról és udvariasságáról. Rólam ne mondja senki, hogy nem vagyok az. – mutattam végig magamon és örültem, hogy nevetni láttam Mirandát, kimondottan jól állt neki.
Az önkiszolgáló étteremben és is követtem a lány példáját és felszerelkeztem, ahogy kell: tálca, evőeszköz és kiegészítők.
- Nem mondom, hogy ez nem lehet kellemes, de én még egy-két dolgot mellé képzelnék, mondjuk, ha a te mentalitásodat nézem, akkor egy rablánca fűzött férfi szolgát a lábadhoz, akin kiélheted az elfojtott ösztöneidet. – választok egy szimpatikus pizzát, miközben halkan kuncogok, az előttem elképzelt képen. – Mond azt, hogy nem tudnál vele mit kezdeni? – nézek rá kaján mosollyal.

*A mosolygós arc és a komoly szemekre csak sóhajtottam. Sosem az érdekelt, hogy mit mutat a másik kifejezése, hanem azt, hogy mit mutat a szeme. *
- Jó-jó… kivételesen eszemben sincs megbántani. De nem ismerem a játékszabályaidat és általában mindig a sajátjaim szerint játszok. Szóval legközelebb az ilyeneket tudasd előre és akkor talán nem csak a szád fog mosolyogni, hanem a szemed is. Lehet hihetetlen, de ha akarok, akkor tudok alkalmazkodni… *Vontam meg a vállaimat. S ezzel bele is mentem abba, hogy Ő fizessen. Nem erőszak ám, csak na… vannak dolgok amikre fel kell hívni a figyelmem és ez is közéjük tartozott. Apropó… ha már itt tartunk, ha haza megyek, megint le kell csukatnom magam. Lógok egy meghívással a Nagyfiúnak.*
- Nálam meg nem ezen múlik, hogy milyen véleményt alakítok ki. De mint mondtam rendben, csak ne húzd fel az orrod. Vagy ha mégis, akkor ne egy számla miatt. * Mosolyogtam oldalra egy kicsit, aztán, már ahogy haladtunk egy ananászos, kukoricás csoda is a tálcámra került. A szavaira összevont szemöldökkel sandítok rá, hisz hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a megnyilvánulását. Aztán leesett… még sem olyan okos a másik, mint gondoltam. De a képen elvigyorodtam.*
- Hát ha szeretsz rabláncra kötve lenni és ugrálni…* Mert bizony nem véletlen hagytam ki a társaságot de csak egy pillanatig figyeltem a reakcióját aztán meg is magyaráztam.*
- A társaságot csak azért hagytam ki, mert a jelenről esett szó. S jelenleg egész jó társaságom van. Igen, igen… ezt bóknak is vehet. Ami pedig a kérdésed illeti… * S mivel a kasszához értünk befogtam, míg a másik fizetet és csak akkor folytattam mikor elindultunk az asztalok felé.*
- De igen, tudnék vele mit kezdeni. Kikötném a hálóban a szekrényhez és ott hagynám, hogy a macskám hadd játszadozzon vele. Mancs még élvezné is, a férfi már kevésbé. Lehet, hogy vehemensebb vagyok az átlagnál, de ez ne tévesszen meg. Ha a pincsikre buktam volna anno, akkor veszek egy kutyát. Már akkor is csak annak volt esélye, aki tudott velem bánni, aki képes volt megzabolázni s akár térdre is „kényszeríteni”, ergo játszva elérni az akaratát. S azt hiszem ez nem változott, csak annyiban, hogy azóta nehezebb feladat, így csak még kevesebb ember volna képes erre. Pláne úgy, hogy már nem is érdekel… * Vontam meg könnyedén a vállaimat s ha közben Josh megtalálta a megfelelő asztalt akkor persze leültem vele szembe. Ha a döntés az enyém volt már megint, akkor egy ablak melletti asztalt választottam.*
- Na de, Te sokat tudsz Én meg semmit… Szóval Te jössz… azt tudom, hogy a lányok elepednek érted és egy jó szexért a hátsód is kinyalják. Te meg persze ezt kihasználod, és sosem utasítanál vissza egy menetet, ha az a lány még jól is néz ki. De ez csak szex… a hormonok kielégítése. Ez nem feltétlen fedi azt, amire Te vágysz… Engem pedig az érdekelne, ha már témánál vagyunk, hogy milyen csitrik jönnek be NEKED és nem pedig az, hogy milyenek cipelsz az ágyadba. * Vigyorogtam fel egy pillanatra a másik szemeit kutatva a saját az Én kíváncsi szürkés zöldemmel. De csak egy pillanat volt az egész aztán már folytattam is a tasakok bontását és a csípős szósz rányomkodását a pizzámra.*
- A hazugságokat nem szeretem, de a Te „szakmádban” elengedhetetlen, ahogy az enyémben is. Azonban mint baráti meghíváson vagyok, szóval, ha nem akarsz válaszolni akkor inkább ne tedd ahelyett, hogy hazudnál. * Kértem a másikat. Sosem hisztiztem be ha nem kaptam választ a kérdésemre.*

Úgy látszik Mira nagyon is jól tud olvasni a gondolatokban, vagy a testbeszédem árulkodott, de végül vita nélkül belement, hogy én álljam a számlát és ezzel most már felhőtlen lett a tekintetem és vidáman hallgattam tovább, hogy mit is a válasza a rabszolgájával kapcsolatban.
Közben persze a tálcára kerül minden szép lassan, ami ahhoz kellett, hogy megtömjük a hasunkat is.
- El tudnál képzelni ilyen szituációban! – nevettem fel az visszavágásán. – Azt hiszem tényleg elég élénk a fantáziád, és igen tőled ezt bóknak veszem bébi.
Miközben fizettem, kicsit szüneteltettük a beszélgetést, mert a pénztárost nem akartuk nehéz helyzetbe hozni, de aztán további vigyorgásra késztetett a folytatás.
- Szóval még így sem tudnád élvezni egy hímnemű egyed társaságát, hogy azt tehetsz vele, amit akarsz? Simán odadobnád a macskádnak? – csóváltam a fejem. - Ennél azért kreatívabbnak gondoltalak, hiszen lenne mit megbosszulnod rajta, de hát végül is ez csak egy képzeletbeli játék, nem igaz? – ültem le az általa kinézett asztalhoz, az ablak mellé. – De ezek szerint, lehet, hogy fordítani kéne a képzeletbeli helyzeten és megcserélni a szerepeket. – vigyorogtam továbbra is rá. – Hiszen a domináns férfiak jönnek be neked ezek szerint. Hmmm……én általában szeretem a kihívásokat, még ha igaz is, hogy megkapom, amit akarok, de talán pont ezért vonzanak az olyanok, mint te. – kacsintottam rá. – De, ne ijedj meg, nem foglak lerohanni…….egyelőre. És ezzel részben meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy kik jönnek be nekem. – komolyodtam el egy kicsit, de csak egy kicsit. Jól éreztem magam Mira társaságában, hiszen nem volt most tétje a dolognak és kötelezettségeim sem voltak vele szemben, sem jók, sem rosszak, így felszabadult volt a beszélgetés.
- Sosem volt gondom, hogy elérjem, amit akarok és talán ez miatt érzem különlegesnek, ha valakiért meg kell dolgoznom, viszont sosem gondoltam rá, hogy hosszú távú kapcsolatot alakítsak ki, azt hiszem az nem nekem való. Így, ha esetleg mégis meggondolnád magad velem kapcsolatban, akkor erre azért számíts bébi, nem vagyok férj és apajelölt. – ráztam meg a fejem.
- És neked, mik a távlati terveid? Vénlány maradsz? – kérdeztem rá a magam nyers stílusában.

- A fantáziámmal semmi baj nincs. * Vigyorogtam rá oldalra, de ahogy mentünk a visszakérdései és a válaszai kissé letörölték ezt a vigyort és csak egy mosollyá szelídült. *
- Szavaid alapján elég rossz véleménnyel vagy rólam. * Ingattam meg a fejem és bár sejtettem, hogy nem épp a tetteim a felelőséket érte, de most zavart. Nem az, hogy nem adtam rá okot, hisz a pletykák elegendőek, hanem maga a feltételezése.*
- El tudom viselni a társaságotokat, Te is itt vagy Táncos. De mért büntetnék mást egyetlen ember hibájáért? Oké, egyformák vagytok és ezt nem is tagadom. De azért amit a Főnököm tett épp eleget bűnhődök Én, és azok, akik megpróbálnak hozzám érni. Azzal, hogy mást is bevonok ebbe, semmi sem fog változni… nem fogom jobban tűrni ha hozzám nyúlnak, nem fog a katonám visszajönni hozzám, a főnökömet sem fogom jobban szeretni. Még akkor sem, ha halálra kínzok, és a sárgaföldig alázok száz és száz másik hímet. * Mosolyodtam el és vontam meg könnyedén a vállaimat. Aztán ahogy a nagy könyvben meg van írva kezembe fogtam a pizzámat.*
- Jó étvágyat… * Böktem még ki és neki is álltam enni, azért közben figyeltem a másikra. Na de aztán jött a nap csúcspontja, hogy Én kerüljek láncra. S a fejemben már ki is vetült egy kép ahogy lenge bőrcuccban, lánccal a nyakamban a kanapém előtt térdelve… Na ez olyan abszurd volt, hogy alig bírtam vissza tartani a nevetésem. ~Férfiak… mindent szó szerint vesznek.~ De erre nem reagáltam, hanem inkább csendben hallgattam tovább és közben lenyeltem a pizzám. Mázli, hogy ez korábban történt, mint ahogy kacsingatni kezdett.*
- Nem Én vagyok az egyetlen, akiért küzdeni kell, így nem ijedezem. De Én a későbbiekben sem javasolnám, hogy nekem ess. Oké nem tudnék ellened sokat tenni, de nem akarom, hogy felboruljon az életem. Ezt is majd egy évembe került mire megszoktam. *Na igen. Még ha a másiknak sikerülne is - amit én kétlek-, utána már nem tudnék visszaállni a jelenlegi életemhez. Régen legalábbis szükségem volt a rendszerességre. Aztán jött a kulcsszó, amire kissé elsötétültek a szemeim. Már emennyire egy világos szem eltud és rögtön el is fordítottam a tekintetem az ablakon kifelé nézve. *
- Én sem vagyok anya jelelölt és a fehér sem az én színem. *Hangomban volt valami, de az arcom továbbra is rezzenéstelen volt. De csak eddig tartott és már vissza is fordítottam a mosolygós arcom a másikra.*
- De nem kell félned, nem gondolom meg magam sem veled, sem mással kapcsolatban. Én ugyan nem kötöm be senki fejét, ahogy az ágyamba sem engedek senkit. *Na de a kérdésre kuncognom kellett. Hirtelen apám jutott eszembe és az állandó noszogatása.*
- Fején találtad a szöget. Pontosan ez a tervem, feltéve persze, hogy megélem azt az időt. Régen családot akartam, egy férjet, aki szeret… tipikus álom családot. De ma már nem. Nem akarok semmit az élettől. Jó munkám van és szeretem is, a fizetésemre sem panaszkodhatok, a szabadidőm meg nincs sok, ha csak nem megyek szabira, mint most. Az alvási időszakom leszámítva, elégedet vagyok az életemmel. Mellesleg ha akarnék, sem tudnék ezen változtatni. Az exem oda meg vissza van valami tyúkért, én meg érte. S ha ehhez még hozzá vesszük azt a tényt is, hogy nem tudok főzni, nincs időm randizgatni, az újdonsült ismeretségeimnél már ki van zárva a testi kontaktus… megkapjuk azt a képletet, hogy esélytelen még egy alkalmi kapcsolat is, nem még egy állandó. * Ingattam meg ezúttal Én a fejem.*
- De mi bajod van a hosszú távú kapcsolatokkal? * Kérdeztem és ismét neki láttam az ebédemnek.*

- Legtöbbször az emberek így reagálnak Miranda. – vontam meg a vállam a kérdésére. – Másokon töltik ki a bosszújukat, ha az azon nem lehet, aki okozta nekik. És, ha mást nem ez is segít, de én úgy látom, hogy te inkább dédelgeted magadban ezt a fájdalmat, mint valami olyan emléket, amit nem akarsz törölni az emlékeidből, mert azzal valami olyat is elveszítenél, amit nem szeretnél. – jegyeztem meg nagy bölcsen, mert már rendőrként és ügynökként is volt tapasztalatom az ilyen bántalmazott nőkkel kapcsolatban.
Hiszen bármikor kérhette volna egy teleptata segítségét és örökre megszabadulhatott volna, mint az emlékeitől, mind ez emiatt kialakult gátlásaitól. Okos nő, biztos, hogy benne ez legalább úgy felmerült, mint most benne.
- Egyáltalán végig gondoltad, hogy miért lettél ilyen? – kérdeztem, miközben én is beleharaptam a pizzába, mert nem akartam használni az evőeszközt, ha ő ilyen lazán veszi. – Jó étvágyat neked is.
- Mint mondtam nem akarok tőled semmit, legalábbis jelenleg, de hát még ez változthat, igaz, akkor tudni fogod. – vigyorogtam rá, de láthatta, hogy ezt most nem gondoltam komolyan.
Lehet, hogy egyszer tényleg ágyba viszem, de csak azért, hogy ismét átélje, amiről önként mondott le és talán már azt sem tudja, hogy mit mulaszt. De ez nem most lesz.
Csak a fejemet csóváltam a további kis monológjára, hogy ő hosszú távon valószínűleg szűzességet fog fogadni és a munkájának szenteli az életét, de most nem szóltam egy szót sem, hiszen már kifejtettem ezzel kapcsolatban a véleményemet és nem szeretem magam ismételni. De kívántam, hogy valaki legyen olyan tökös legény majd a közeljövőben, hogy ezen változtat és nem nekem kell majd megtenni, hogy végre észhez térítsem.
Végül azért nem álltam meg, hogy egy mondatot ne szúrjak közbe.
- Nem az exed az egyetlen férfi a világon bébi.
A hosszú távú kapcsolataimra vonatkozó kérdésére csak elvigyorodtam.
- - Semmi, de én nem tudok megmaradni egy nő mellett. Nekem kell a változatosság és az újabb és újabb szenvedély. – haraptam le egy falatot és rágtam kényelmesen, miközben azért szemmel tartottam a környezetemet is, hiszen nálam ez általános elővigyázatosság volt. – Meg aztán az én életvitelem sem kedvez a dolognak, még ha rászánnám is magam.

*A nagy bölcsességre oldalra biccentettem a fejem és fürkészőn néztem a másikat. Először nem akartam válaszolni és az ajkamba haraptam, de aztán mégis megtettem.*
- Talán igazad van. De hiába kérem olyan emberek segítségét, akik esetleg törölhetnék a memóriám és mást ültetnének a helyére, ha a következmény ugyan az. Lehet, hogy nem akarnék görcsösen emlékezni rá, mert nem volna mire. De attól még a belső sérüléseim megmaradnak és az akkori párom sem lesz meg. De talán nem is ezek… Talán csak emlékezni akarok rá, hogy milyen hibát követtem el, hogy még egyszer ne essek bele. Nem fogok gyenge nő módjára ezekhez az eszközökhöz nyúlni. Hibáztam és viselem a következményeit. *Mert bizony én hittem, sőt meg voltam győződve arról, hogy ez az Én hibám volt. Hisz ha nem megyek, ha nem iszom meg a pezsgőt… akkor elkerülhető lett volna. De nem tudtam megülni a hátsomon a lakásomban. A kérdésére bólintottam.*
- Minden csak ok és okozat. A hatalmi gettós harcban megölték a húgom, aztán a főnököm és az, amit ebből következett. De még a pasim ki tudtam volna heverni, ahogy a húgom halálával is megbirkóztam anno. De a főnököm akciójából fogant lányom elvesztését már nem tudtam ilyen könnyen venni… pláne, hogy az utóbbi három alig párhónapon belül jött egyszerre. S ez szerintem elegendő válasz arra is, hogy miért nem fordulok telepatához vagy egyáltalán orvoshoz. Ezt a veszteséget nem akarom elfelejteni és azt sem akarom, hogy más tudjon róla. Rajtam és az orvost leszámítva, aminek nincs nyoma, most már csak Te tudsz erről. De ha most elkezdesz sajnálkozni akkor a hajadra kenem, az ebédem. * Engedtem meg egy halvány mosolyt a férfinek, hogy lássa nagyon is komolyan gondoltam. Persze a hangomban ott volt halványan a szomorúság és a bánat, de a nagyját sikerült elfojtanom magamban így alig észrevehető. Annak azért örültem, hogy hagyta az evőeszközöket, nem akartam kellemetlenül érezni magam, hogy Ő itt késsel meg villával eszik én meg nem. Az újabb megjegyzésére csak a fejem ingattam.*
- Nem tudom melyik a rosszabb… az, hogy nem tartasz igényt rám és ezt még ilyen nyíltan közlöd is, vagy az, hogy ha igen… * S bizony kissé elmélázott képet vágtam. Persze tudtam Én, hogy melyik a rosszabb és nekem tökéletes volt így. Eszemben sem jutott változtatni az álláspontján.*
- Tudom… de az egyetlen olyan akinek elviselem a közeledését és vágyom rá. * Vontam meg a vállaimat könnyedén és újra enni kezdtem. *
- Egyetlen kapcsolatból is kilehet hozni a változatosságot és fent tartani a szenvedélyt. De felőlem aztán egyszerre is viheted Őket… ez csak az én véleményem. * Mosolyodtam el de a foglalkozására csak a szemeimet forgattam.*
- Tény… nem egy leányálom, de neked is csak azt tudom mondani, hogy egy pláza maca tény, hogy nem viseli el. Azonban nem minden nő törékeny virágszál. Van, akit kicsit se riasztana vissza az, amit csinálsz és képes volna megállni a helyét. Annyi, hogy nem terem minden bokorban. De csak nem tapasztalat, hogy nem tudják elviselni? * Szaladt fel a szemöldököm kíváncsian.*

Tudtam, hogy nem vagyok valami tapintatos a lánnyal, de hát nem is a lélekbúvárja voltam, és talán pont ez hiányzott neki, hogy valaki ne úgy közelítsen hozzá, mint, ahogy legtöbbször teszik a férfiak egy csinos, de látszólag sérült nővel.
- Hibát követtél el? – kérdeztem ráemelve a szemem hitetlenkedve. – Te bolond vagy! Tényleg azt beszélted be magadnak, hogy neked kell bűnhődnöd, annak a szemétládának a tette miatt? – ráztam továbbra is értetlenül a fejem, mert ezt tényleg alig akartam elhinni és most már legalább tudtam, hol van a kutya elásva, akár mit is jelent ez.
Aztán felsorolta még, amik még rájátszottak erre a történetre és bár nem vagyok az a sajnálkozós fajta, és őt ismerve, most sem rezdült egy arcvonásom sem, miközben beszélt, azért el kellett ismernem, hogy ez egy embernek még gombócból is sok, nem hogy személyes tragédiából.
És milyen jól tettem, hogy egy szóval sem taglaltam, mennyire szar lehetett ez neki, mert azonnal szóvá is tette, hogy nem vár el semmilyen könnyhullatást tőlem.
- Különleges lány vagy te Miranda Owen! – szólaltam meg végül kis hallgatás után. – Más ember örömmel szabadulna meg ezektől az emlékektől, hogy megpróbáljon normális életet élni, te meg pont az ellenkezőjét teszed. Szándékosan teszed tönkre magad és hajszolod a veszélyt. Mit akarsz elérni ezzel?
Nem kérdeztem rá, de láttam már ilyen embereket, akik hajmeresztően veszélyes dolgokat csináltak, mindenki csodálta őket, aztán kiderült, hogy szándékosan keresték a…..halált.
Eldobni maguktól nem akarták, vagy……vagy nem merték. Ez már nem fért bele, de minden tettüket ez motiválta. Talán Mira is ilyen lenne? Kutatóan néztem a szemébe.
- Ez csak tőled függ bébi. – mosolyodtam el a megjegyzésére. – Én nyitott vagyok minden kapcsolatra a továbbiakban is. Csak nem kapkodom el. De vedd számításba, hogy ha akarok valamit, azt meg is szerzem magamnak. – villantottam egy teli fogsoros vigyort felé.
- Tudom, tudom. – emelem fel megadóan a kezem. – De, hát mit csináljak, ha az egyetlen lány, akit ismerek, hogy ilyen, az szüzességet fogadott és ha meg akarnám csókolni itt és most, komoly védelmi intézkedéseket kéne tennem, hogy a későbbiekben is nemzőképes maradjak. – dőltem hátra jóllakottan és kajánul vigyorogva.

- Kösz a bókot Szépfiú. * Kacsintottam rá, mikor közölte, hogy bolond vagyok. De a kérdésére megingattam a fejem.*
- Nem nekem kell bűnhődnöm. Azonban mindenhez két ember kell.. ha nem nyújtok lehetőséget, akkor nem lett volna alkalma. Tudod, ok és okozat. De akárhogy is… ezt nem tudod megváltoztatni semmilyen bókkal vagy sértéssel. * Vontam meg a vállam és bár ettem, azért kitartóan fürkésztem az arcát hátha közelebb jutok Táncoshoz. Vagyis inkább ahhoz, hogy mi zajlik le benne. Ugyan is hallgatott és nem is szólt egy kis ideig. Hol ott eddig mindenre kapásból válaszolt. Vagy csak Én beszéltem túl sokat egyszerre már megint? Na de mikor megszólalt és újabb kérdést tárt fel vissza kívántam a korábbi hallgatását.*
- Én ezekkel kívánok normális életet élni, s nekem ez a normális. De Te is beláthatod, hogy a normális elég relatív és képlékeny fogalom. A kérdésed meg kissé összetett… Eleinte mikor átváltottam a színészetről a húgom esete motivált. Aztán meg kergettem a halált… de ez ebbe viszonylag hamar beleuntam és közben elfogadtam a történteket, így ez kiesett és lényegtelenné vált. Ki tudnám mosni magam, ott tudnám hagyni azt, amit abban az időben kialakítottam magam körül, de nem akarom. Mit érnék el vele? Lenne sok-sok szabadidőm, amivel nem tudnék mit kezdeni és csak nézegetném a falat. Neeem… nem tudnék újra így élni. Most legalább érzem, hogy élek… még ha másoknak ez nem is normális élet. De engem ez tesz teljessé… anyuék megszokták, mások véleménye meg sosem érdekelt.* Magyaráztam meg, hogy mi az amiért még mindig folytatom azt amit elkezdtem anno. Persze az események nem változtak, csak a motiváció. A válaszára azonban elvigyorodtam, miközben megtöröltem a számat.*
- Tisztában vagyok vele. Szerinted mért mondtam el ezeket? Azért mert a szívembe loptad magad? Nem Josh… csak inkább halld Tőlem, minthogy még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe kerüljek, mint az imént mikor kiderült, hogy a főnökömig rohantál leellenőrizni. Ha már valamit egy embernél több tudd, az már nem titok. Így hiába tüntettem el minden nyomot, okos vagy… úgy is találtál volna valamit, hogy eljuss a forrásig, ha nagyon el kezd érdekelni a dolog. *Tértem ki egy logikus válasszal a másterű szándékokról. Még a végén tényleg biztatásnak veszi, ha a magam módján csípősen válaszolok. S azt hiszem, hogy emberemre akadtam, ahogy Nagyfiú fogalmazott, még ha nem is ilyen téren gondolta. Fent tapasztalhattam, hogy ha nagyon akarná, elérné a célját. Ezt meg Én nem akartam… De az újabb megjegyzésére már nem bírtam lakatot tenni a számra. *
- Vagy csak a látszatra adsz, mint a sok futó bolond, aki nem lát a szemétől. De a puding próbája az evés. De még mielőtt megéheznél… próbáld meg úgy, hogy a Marson kerüljön sor az étkezésre. Az itteni cellákat nem szeretem…. Jack „szállodája” sokkal kényelmesebb, nincs hideg és ott még ismerem is a srácokat. Amúgy is rég találkoztam az Öreggel… *Vontam meg a vállaimat vigyorogva és az ugratás, szójátékok mindig is felszabadítottak és már kezdtem is elfelejteni, hogy miről is beszéltünk korábban.*
- Köszönöm az ebédet, nekem ennyi elég volt. Viszont szomjas vagyok, szóval, ha indulunk kifelé menet álljunk meg a fagyisnál. Szeretnék egy dupla csokis Shaket.

Akár mennyire is megpróbáltam a logikájára és a józan eszére hatni, az érzelmei helyett, úgy látszik túl mélyen ivódott bele már ez az állapot, ahhoz, hogy meghalljon bármi mást a saját indokain kívül, amivel alátámasztja a viselkedésének jogosságát.
- A te életed, úgy cseszed el, ahogy akarod! – vontam meg a vállam a beszéde után, bár sajnáltam, hogy még csak el sem gondolkozott azon, amit mondtam neki. – Csak gondoltam szólok, hogy kár érte, sokan vetnék magukat a lábad elé, ha rászánnád magad, hogy normálisan élj. Már persze nem a te mércéd szerinti normálisan. – tettem hozzá vigyorogva.
Hátra dőlve, még mindig fülig érő szájjal hallgattam, hogy burkoltan megkapom a feddést, hogy szaglásztam utána, ami gondolom még nem lett volna baj, ha nem tudok meg semmit, de így kénytelen megosztani velem ezeket a dolgokat, hogy az ő szemszögéből is lássam.
Igaz már többször a tudomására hoztam, hogy mit tartok arról a gennyláda főnökéről, így nem kellett bizonygatnia a saját álláspontját.
- Nálam a titkod legalább olyan jó helyen van, mint saját magadnál. – nyugtattam meg. – És tényleg felkeltetted az érdeklődésemet, ez igaz. Nagyon is. – ittam bele a dobozos sörömbe.
Ahogy ismét megeredt a csípős nyelve, az én szemeimben is vidám szikrák keltek életre, és ebből sejthette, hogy nem fogok megfutamodni a kihívás elől, ha már így felajánlotta. Később nem visszakozhat, hiszen maga ajánlotta.
- Azt mondod a Marson tehetek egy próbát? – hajoltam közelebb kajánul nézve a szemébe. – Rajtam ne múljon, de aztán csak meg ne gondold magad bébi. Ígérem egyszer megleplek és hidd el, a cellák közelébe sem kerülünk majd, ha csak nem valami huncutságon töröd a fejed, én szeretem az extrém helyeket.
A hangom a végére egészen mélyre vált, ahogy a szememben a fények is sokat ígérnek a lánynak, és igyekszem nagyon kétértelmű lenni, de egyre gondolni.
- Egészségedre. – álltam fel és segítettem elhúzni a széket. – Csokis shake? Szerinted az oltja a szomjat? Azt hiszem én maradok a sörömnél. – emelem meg az üres dobozt, aztán otthagyom az asztalon. – Akkor menjünk.

- Tegyük fel, hogy idővel meggondolom magam és újra érdekelni kezdenek a normális, emberi kapcsolatok. Akkor sem érdekelnének azok az emberek, akik a lábaim előtt hevernek. Abban nem volna semmi kihívás… a könnyen jött dolgokra meg úgy is ráunnék elég hamar. * Vigyorogtam rá… persze ez így volt, még akkor is ha a párkapcsolatokat nézzük. De ezekből a mondatokból is sütött, hogy bár tudnék kapcsolatokat kialakítani, de vannak dolgok, amik belém ivódtak és nem tudnám levetkőzni.*
- Olyan férfival nem találkoztam, aki kihívást jelentene… * Na persze ez már cukkolás volt a másiknak, ami sütött az arcomról. Még akkor is ha volt igazság alapja.*
- Ez majd idővel kiderül… * Feleltem kissé elkomolyodva arra, hogy Ő ugyan tartja a száját. Hiába mondta, mondhatott volna bármit. Ez az amit akkor sem hiszek el ha a csillagokat is leígérik. Ezt bizonyítani kell. S szavaim után belegondolva abba, hogy mit nyújtottam a másik kezébe legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. De már nincs mit tenni, pláne, hogy a szemei jeleztek és ez ugyan úgy nála is örömmel töltött el, mint bárki másnál. Egy különbség volt… a többieknek esélyük sincs. De ez most hol érdekelt engem… így mikor kissé előrébb dőlt, magam is így tettem az asztal fölött. *
- C-c-c… ugyan már Szépfiú… sosem futamodom meg, különben is… tudod hol lakom. De ne bízd el magad… ahogy az Én kezeimre is könnyen kerül bilincs, úgy a Tiédre is. * Vigyorogtam kihívóan. Érdekes játék ez… már csak épp meg kéne tanulnom megállni azt, hogy beszálljak. Néha igazán jól jött volna… mint most is. De nincs mit tenni, nem tudom megállni, hogy ne játsszak a tűzzel. Legfeljebb megégetem magam… Az udvariasságra csak a szemeimet forgattam, de nem tettem szóvá… sőőt…*
- Köszönöm. * … még meg is köszöntem.*
- Nem, de nekem tökéletes… folyékony, hideg és édes. Más nem is kell… pláne, hogy vezetek.* Vontam meg a vállaim miközben elindultunk.*
- Egyébként meddig tart az udvariasságod? Mert ha nem bánod, akkor az állomásra már magam mennék ki. Nem fognak elrabolni és igen csak hülyén venné ki magát, ha kísérettel érkezem egy másik kísérőmhöz. Még a végén felrebben a pletyka… * Persze az utolsó mondatom nem érdekelt még engem sem. Pletykából volt így is bőven…*

A szavaira, amiben azt taglalta, hogy nem jelentenének kihívást neki a lába előtt heverő férfiak, és, ahogy én is, úgy ő is szereti a kihívásokat, csak megcsillantak a szemeim.
Nagyon is tetszett ez az oda vissza pengézés, ez a kettősség, ami jellemezte a lányt, hiszen miközben végig azt igyekezett a tudomásomra hozni, hogy soha nem fog férfival kezdeni a történtek után, a szavai mindig felszították a tüzet. Lehet, hogy más férfiakat ez elbizonytalanított volna, de engem nem, és én a szavaimat, bár játékosnak hangozhattak, válaszul az övére, én azért nagyon is komolyan gondoltam.
Ha ő ennek ellenére továbbra is ezt játssza, akkor könnyen szembesülhet a végeredménnyel és akkor már nem visszakozhat. Én szeretek vadászni és soha nem eresztem el a zsákmányt!
- Óóóó! Mit nem hallok! Azt mondod még én sem jelentek kihívást? – néztem kuncogva a szemébe. – Igaz, még nem is tettem érte semmit, de ezek után már nem érhet váratlanul, ha mégis, hiszen ez nagyon is felhívásnak hangzott. – villantak meg a fogaim, mint egy vérbeli ragadozónak.
- Én általában biztosra megyek bébi. – reagáltam a figyelmeztetésére. – És arra is vigyázok, hogy az én kezemre ne kerüljön bilincs, de a tiéden biztos jól mutatna, csak a helyet kell jól megválasztani hozzá. – cukkkolom én is, visszaadva a kölcsönt.
Miközben elindulunk, hogy beszerezzük azt a fagyit, a kérdésére is válaszolok.
- Az udvariasságom határtalan, már persze csak a felé, aki megérdemli, de, nem szoktam ráakaszkodni senkire, így ha megfelel, akkor besegítelek egy taxiba és érzékeny búcsút veszünk. – intettem a várakozó kocsik felé. – De számíts rá, hogy egyszer csak felbukkanok és akkor behajtom rajtad, amiről beszéltünk. – tettem hozzá kaján mosollyal.
Aztán, ha elfogyasztotta a hideg édességet, és nem talált ki valami mást, akkor minden úgy történt, ahogy mondtam és miután a kocsi elhúzott, még néztem egy ideig utána, aztán egy jól eső vigyorral az arcomon indultam el.

//Köszönöm a játékot, nagyon remek volt //

- Azt. * Vágtam rá kapásból a kérdésére, de ahogy folytatta csak elnevettem magam.*
- Ugyan már… Te is tudod, hogy ha az ágyadba akarnék mászni minden gond nélkül sikerülne. Egy helyen jelentesz kihívást…. az edzőteremben. No meg ha csomót akarnék tenni a micsodádra és elakarnám érni, hogy rajtam kívül ne legyen más. Ezen a két dolgon kívül nincs más… ezt a kettőt meg nem akarom. * Magyaráztam meg, hogy miért nem jelent kihívás. Vagyis ahol igen, ott akkor mégis miért nem. *
- Annak veszed aminek akarok… * Vontam meg a vállaim, ám a buksimban elhangzott egy örömittas „igen” kiáltás is és legszívesebben most ezt a hangocskát lecsaptam volna. Ugyanis, most kellett volna közölnie, hogy barom vagyok nem pedig örömködnie. *
- Hát, ha csak így tudod elérni a célod, hogy lehetetlenné teszed a másikat… * Nagyon nem akarta venni a lapot a bilincsre és csak leragadt itt. Hát rajtam aztán ne múljék… beszállok én ide is. S szavaim bizony erről árulkodtak, ahogy a széles és jókedvű mosolyom is. S kivételesen nem a shakenek volt köszönhető, amit közben iszogattam. Pedig aztán ez is tud csodákat művelni velem.*
- Jól hangzik… de taxira nincs szükség. Kaptam egy autót a szüleimtől, mert megunták, hogy nekik kell fuvarozni ha itthon vagyok. * Forgattam a szemeimet, ami elárulhatta a másiknak, hogy tök feleslegesnek tartom az egészet. Annyit nem tartózkodom itthon, hogy tényleg szükség legyen rá. *
- Nem tudsz meglepni szépfiú… tartozom neked. Akár ezért, akár a másikért keresel meg. De miután haza jöttem mindennap számítani fogok a látogatásodra. Te nem vagy az a fajta, aki előtte oda telefonál, hogy egyáltalán rá érek. *Kacsintottam a másikra és elővadásztam a kocsi kulcsaimat, hisz a taxi állomás helyett a parkoló felé vezettem. A táskámat bedobattam vele a hátsó ülésre és még mielőtt beszálltam volna rá néztem.*
- Köszönöm… nagyon jól éreztem magam. * Hátha érzékeny búcsút akart… Na jó nem, nem ezért. Tényleg jól éreztem magam. Ahogy elcseszte a másik a napom, olyan könnyedén vidított fel utána. De már ott sem voltam… Ha lekésem a hajót Nicholas valószínűleg felakaszt, így nem akartam húzni az időt holmi válaszra várással.*

//Én is nagyon élveztem. Viszlát a Marson… //