Pizzéria

Úgy látszik Mira nagyon is jól tud olvasni a gondolatokban, vagy a testbeszédem árulkodott, de végül vita nélkül belement, hogy én álljam a számlát és ezzel most már felhőtlen lett a tekintetem és vidáman hallgattam tovább, hogy mit is a válasza a rabszolgájával kapcsolatban.
Közben persze a tálcára kerül minden szép lassan, ami ahhoz kellett, hogy megtömjük a hasunkat is.
- El tudnál képzelni ilyen szituációban! – nevettem fel az visszavágásán. – Azt hiszem tényleg elég élénk a fantáziád, és igen tőled ezt bóknak veszem bébi.
Miközben fizettem, kicsit szüneteltettük a beszélgetést, mert a pénztárost nem akartuk nehéz helyzetbe hozni, de aztán további vigyorgásra késztetett a folytatás.
- Szóval még így sem tudnád élvezni egy hímnemű egyed társaságát, hogy azt tehetsz vele, amit akarsz? Simán odadobnád a macskádnak? – csóváltam a fejem. - Ennél azért kreatívabbnak gondoltalak, hiszen lenne mit megbosszulnod rajta, de hát végül is ez csak egy képzeletbeli játék, nem igaz? – ültem le az általa kinézett asztalhoz, az ablak mellé. – De ezek szerint, lehet, hogy fordítani kéne a képzeletbeli helyzeten és megcserélni a szerepeket. – vigyorogtam továbbra is rá. – Hiszen a domináns férfiak jönnek be neked ezek szerint. Hmmm……én általában szeretem a kihívásokat, még ha igaz is, hogy megkapom, amit akarok, de talán pont ezért vonzanak az olyanok, mint te. – kacsintottam rá. – De, ne ijedj meg, nem foglak lerohanni…….egyelőre. És ezzel részben meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy kik jönnek be nekem. – komolyodtam el egy kicsit, de csak egy kicsit. Jól éreztem magam Mira társaságában, hiszen nem volt most tétje a dolognak és kötelezettségeim sem voltak vele szemben, sem jók, sem rosszak, így felszabadult volt a beszélgetés.
- Sosem volt gondom, hogy elérjem, amit akarok és talán ez miatt érzem különlegesnek, ha valakiért meg kell dolgoznom, viszont sosem gondoltam rá, hogy hosszú távú kapcsolatot alakítsak ki, azt hiszem az nem nekem való. Így, ha esetleg mégis meggondolnád magad velem kapcsolatban, akkor erre azért számíts bébi, nem vagyok férj és apajelölt. – ráztam meg a fejem.
- És neked, mik a távlati terveid? Vénlány maradsz? – kérdeztem rá a magam nyers stílusában.

- A fantáziámmal semmi baj nincs. * Vigyorogtam rá oldalra, de ahogy mentünk a visszakérdései és a válaszai kissé letörölték ezt a vigyort és csak egy mosollyá szelídült. *
- Szavaid alapján elég rossz véleménnyel vagy rólam. * Ingattam meg a fejem és bár sejtettem, hogy nem épp a tetteim a felelőséket érte, de most zavart. Nem az, hogy nem adtam rá okot, hisz a pletykák elegendőek, hanem maga a feltételezése.*
- El tudom viselni a társaságotokat, Te is itt vagy Táncos. De mért büntetnék mást egyetlen ember hibájáért? Oké, egyformák vagytok és ezt nem is tagadom. De azért amit a Főnököm tett épp eleget bűnhődök Én, és azok, akik megpróbálnak hozzám érni. Azzal, hogy mást is bevonok ebbe, semmi sem fog változni… nem fogom jobban tűrni ha hozzám nyúlnak, nem fog a katonám visszajönni hozzám, a főnökömet sem fogom jobban szeretni. Még akkor sem, ha halálra kínzok, és a sárgaföldig alázok száz és száz másik hímet. * Mosolyodtam el és vontam meg könnyedén a vállaimat. Aztán ahogy a nagy könyvben meg van írva kezembe fogtam a pizzámat.*
- Jó étvágyat… * Böktem még ki és neki is álltam enni, azért közben figyeltem a másikra. Na de aztán jött a nap csúcspontja, hogy Én kerüljek láncra. S a fejemben már ki is vetült egy kép ahogy lenge bőrcuccban, lánccal a nyakamban a kanapém előtt térdelve… Na ez olyan abszurd volt, hogy alig bírtam vissza tartani a nevetésem. ~Férfiak… mindent szó szerint vesznek.~ De erre nem reagáltam, hanem inkább csendben hallgattam tovább és közben lenyeltem a pizzám. Mázli, hogy ez korábban történt, mint ahogy kacsingatni kezdett.*
- Nem Én vagyok az egyetlen, akiért küzdeni kell, így nem ijedezem. De Én a későbbiekben sem javasolnám, hogy nekem ess. Oké nem tudnék ellened sokat tenni, de nem akarom, hogy felboruljon az életem. Ezt is majd egy évembe került mire megszoktam. *Na igen. Még ha a másiknak sikerülne is - amit én kétlek-, utána már nem tudnék visszaállni a jelenlegi életemhez. Régen legalábbis szükségem volt a rendszerességre. Aztán jött a kulcsszó, amire kissé elsötétültek a szemeim. Már emennyire egy világos szem eltud és rögtön el is fordítottam a tekintetem az ablakon kifelé nézve. *
- Én sem vagyok anya jelelölt és a fehér sem az én színem. *Hangomban volt valami, de az arcom továbbra is rezzenéstelen volt. De csak eddig tartott és már vissza is fordítottam a mosolygós arcom a másikra.*
- De nem kell félned, nem gondolom meg magam sem veled, sem mással kapcsolatban. Én ugyan nem kötöm be senki fejét, ahogy az ágyamba sem engedek senkit. *Na de a kérdésre kuncognom kellett. Hirtelen apám jutott eszembe és az állandó noszogatása.*
- Fején találtad a szöget. Pontosan ez a tervem, feltéve persze, hogy megélem azt az időt. Régen családot akartam, egy férjet, aki szeret… tipikus álom családot. De ma már nem. Nem akarok semmit az élettől. Jó munkám van és szeretem is, a fizetésemre sem panaszkodhatok, a szabadidőm meg nincs sok, ha csak nem megyek szabira, mint most. Az alvási időszakom leszámítva, elégedet vagyok az életemmel. Mellesleg ha akarnék, sem tudnék ezen változtatni. Az exem oda meg vissza van valami tyúkért, én meg érte. S ha ehhez még hozzá vesszük azt a tényt is, hogy nem tudok főzni, nincs időm randizgatni, az újdonsült ismeretségeimnél már ki van zárva a testi kontaktus… megkapjuk azt a képletet, hogy esélytelen még egy alkalmi kapcsolat is, nem még egy állandó. * Ingattam meg ezúttal Én a fejem.*
- De mi bajod van a hosszú távú kapcsolatokkal? * Kérdeztem és ismét neki láttam az ebédemnek.*

- Legtöbbször az emberek így reagálnak Miranda. – vontam meg a vállam a kérdésére. – Másokon töltik ki a bosszújukat, ha az azon nem lehet, aki okozta nekik. És, ha mást nem ez is segít, de én úgy látom, hogy te inkább dédelgeted magadban ezt a fájdalmat, mint valami olyan emléket, amit nem akarsz törölni az emlékeidből, mert azzal valami olyat is elveszítenél, amit nem szeretnél. – jegyeztem meg nagy bölcsen, mert már rendőrként és ügynökként is volt tapasztalatom az ilyen bántalmazott nőkkel kapcsolatban.
Hiszen bármikor kérhette volna egy teleptata segítségét és örökre megszabadulhatott volna, mint az emlékeitől, mind ez emiatt kialakult gátlásaitól. Okos nő, biztos, hogy benne ez legalább úgy felmerült, mint most benne.
- Egyáltalán végig gondoltad, hogy miért lettél ilyen? – kérdeztem, miközben én is beleharaptam a pizzába, mert nem akartam használni az evőeszközt, ha ő ilyen lazán veszi. – Jó étvágyat neked is.
- Mint mondtam nem akarok tőled semmit, legalábbis jelenleg, de hát még ez változthat, igaz, akkor tudni fogod. – vigyorogtam rá, de láthatta, hogy ezt most nem gondoltam komolyan.
Lehet, hogy egyszer tényleg ágyba viszem, de csak azért, hogy ismét átélje, amiről önként mondott le és talán már azt sem tudja, hogy mit mulaszt. De ez nem most lesz.
Csak a fejemet csóváltam a további kis monológjára, hogy ő hosszú távon valószínűleg szűzességet fog fogadni és a munkájának szenteli az életét, de most nem szóltam egy szót sem, hiszen már kifejtettem ezzel kapcsolatban a véleményemet és nem szeretem magam ismételni. De kívántam, hogy valaki legyen olyan tökös legény majd a közeljövőben, hogy ezen változtat és nem nekem kell majd megtenni, hogy végre észhez térítsem.
Végül azért nem álltam meg, hogy egy mondatot ne szúrjak közbe.
- Nem az exed az egyetlen férfi a világon bébi.
A hosszú távú kapcsolataimra vonatkozó kérdésére csak elvigyorodtam.
- - Semmi, de én nem tudok megmaradni egy nő mellett. Nekem kell a változatosság és az újabb és újabb szenvedély. – haraptam le egy falatot és rágtam kényelmesen, miközben azért szemmel tartottam a környezetemet is, hiszen nálam ez általános elővigyázatosság volt. – Meg aztán az én életvitelem sem kedvez a dolognak, még ha rászánnám is magam.

*A nagy bölcsességre oldalra biccentettem a fejem és fürkészőn néztem a másikat. Először nem akartam válaszolni és az ajkamba haraptam, de aztán mégis megtettem.*
- Talán igazad van. De hiába kérem olyan emberek segítségét, akik esetleg törölhetnék a memóriám és mást ültetnének a helyére, ha a következmény ugyan az. Lehet, hogy nem akarnék görcsösen emlékezni rá, mert nem volna mire. De attól még a belső sérüléseim megmaradnak és az akkori párom sem lesz meg. De talán nem is ezek… Talán csak emlékezni akarok rá, hogy milyen hibát követtem el, hogy még egyszer ne essek bele. Nem fogok gyenge nő módjára ezekhez az eszközökhöz nyúlni. Hibáztam és viselem a következményeit. *Mert bizony én hittem, sőt meg voltam győződve arról, hogy ez az Én hibám volt. Hisz ha nem megyek, ha nem iszom meg a pezsgőt… akkor elkerülhető lett volna. De nem tudtam megülni a hátsomon a lakásomban. A kérdésére bólintottam.*
- Minden csak ok és okozat. A hatalmi gettós harcban megölték a húgom, aztán a főnököm és az, amit ebből következett. De még a pasim ki tudtam volna heverni, ahogy a húgom halálával is megbirkóztam anno. De a főnököm akciójából fogant lányom elvesztését már nem tudtam ilyen könnyen venni… pláne, hogy az utóbbi három alig párhónapon belül jött egyszerre. S ez szerintem elegendő válasz arra is, hogy miért nem fordulok telepatához vagy egyáltalán orvoshoz. Ezt a veszteséget nem akarom elfelejteni és azt sem akarom, hogy más tudjon róla. Rajtam és az orvost leszámítva, aminek nincs nyoma, most már csak Te tudsz erről. De ha most elkezdesz sajnálkozni akkor a hajadra kenem, az ebédem. * Engedtem meg egy halvány mosolyt a férfinek, hogy lássa nagyon is komolyan gondoltam. Persze a hangomban ott volt halványan a szomorúság és a bánat, de a nagyját sikerült elfojtanom magamban így alig észrevehető. Annak azért örültem, hogy hagyta az evőeszközöket, nem akartam kellemetlenül érezni magam, hogy Ő itt késsel meg villával eszik én meg nem. Az újabb megjegyzésére csak a fejem ingattam.*
- Nem tudom melyik a rosszabb… az, hogy nem tartasz igényt rám és ezt még ilyen nyíltan közlöd is, vagy az, hogy ha igen… * S bizony kissé elmélázott képet vágtam. Persze tudtam Én, hogy melyik a rosszabb és nekem tökéletes volt így. Eszemben sem jutott változtatni az álláspontján.*
- Tudom… de az egyetlen olyan akinek elviselem a közeledését és vágyom rá. * Vontam meg a vállaimat könnyedén és újra enni kezdtem. *
- Egyetlen kapcsolatból is kilehet hozni a változatosságot és fent tartani a szenvedélyt. De felőlem aztán egyszerre is viheted Őket… ez csak az én véleményem. * Mosolyodtam el de a foglalkozására csak a szemeimet forgattam.*
- Tény… nem egy leányálom, de neked is csak azt tudom mondani, hogy egy pláza maca tény, hogy nem viseli el. Azonban nem minden nő törékeny virágszál. Van, akit kicsit se riasztana vissza az, amit csinálsz és képes volna megállni a helyét. Annyi, hogy nem terem minden bokorban. De csak nem tapasztalat, hogy nem tudják elviselni? * Szaladt fel a szemöldököm kíváncsian.*

Tudtam, hogy nem vagyok valami tapintatos a lánnyal, de hát nem is a lélekbúvárja voltam, és talán pont ez hiányzott neki, hogy valaki ne úgy közelítsen hozzá, mint, ahogy legtöbbször teszik a férfiak egy csinos, de látszólag sérült nővel.
- Hibát követtél el? – kérdeztem ráemelve a szemem hitetlenkedve. – Te bolond vagy! Tényleg azt beszélted be magadnak, hogy neked kell bűnhődnöd, annak a szemétládának a tette miatt? – ráztam továbbra is értetlenül a fejem, mert ezt tényleg alig akartam elhinni és most már legalább tudtam, hol van a kutya elásva, akár mit is jelent ez.
Aztán felsorolta még, amik még rájátszottak erre a történetre és bár nem vagyok az a sajnálkozós fajta, és őt ismerve, most sem rezdült egy arcvonásom sem, miközben beszélt, azért el kellett ismernem, hogy ez egy embernek még gombócból is sok, nem hogy személyes tragédiából.
És milyen jól tettem, hogy egy szóval sem taglaltam, mennyire szar lehetett ez neki, mert azonnal szóvá is tette, hogy nem vár el semmilyen könnyhullatást tőlem.
- Különleges lány vagy te Miranda Owen! – szólaltam meg végül kis hallgatás után. – Más ember örömmel szabadulna meg ezektől az emlékektől, hogy megpróbáljon normális életet élni, te meg pont az ellenkezőjét teszed. Szándékosan teszed tönkre magad és hajszolod a veszélyt. Mit akarsz elérni ezzel?
Nem kérdeztem rá, de láttam már ilyen embereket, akik hajmeresztően veszélyes dolgokat csináltak, mindenki csodálta őket, aztán kiderült, hogy szándékosan keresték a…..halált.
Eldobni maguktól nem akarták, vagy……vagy nem merték. Ez már nem fért bele, de minden tettüket ez motiválta. Talán Mira is ilyen lenne? Kutatóan néztem a szemébe.
- Ez csak tőled függ bébi. – mosolyodtam el a megjegyzésére. – Én nyitott vagyok minden kapcsolatra a továbbiakban is. Csak nem kapkodom el. De vedd számításba, hogy ha akarok valamit, azt meg is szerzem magamnak. – villantottam egy teli fogsoros vigyort felé.
- Tudom, tudom. – emelem fel megadóan a kezem. – De, hát mit csináljak, ha az egyetlen lány, akit ismerek, hogy ilyen, az szüzességet fogadott és ha meg akarnám csókolni itt és most, komoly védelmi intézkedéseket kéne tennem, hogy a későbbiekben is nemzőképes maradjak. – dőltem hátra jóllakottan és kajánul vigyorogva.

- Kösz a bókot Szépfiú. * Kacsintottam rá, mikor közölte, hogy bolond vagyok. De a kérdésére megingattam a fejem.*
- Nem nekem kell bűnhődnöm. Azonban mindenhez két ember kell.. ha nem nyújtok lehetőséget, akkor nem lett volna alkalma. Tudod, ok és okozat. De akárhogy is… ezt nem tudod megváltoztatni semmilyen bókkal vagy sértéssel. * Vontam meg a vállam és bár ettem, azért kitartóan fürkésztem az arcát hátha közelebb jutok Táncoshoz. Vagyis inkább ahhoz, hogy mi zajlik le benne. Ugyan is hallgatott és nem is szólt egy kis ideig. Hol ott eddig mindenre kapásból válaszolt. Vagy csak Én beszéltem túl sokat egyszerre már megint? Na de mikor megszólalt és újabb kérdést tárt fel vissza kívántam a korábbi hallgatását.*
- Én ezekkel kívánok normális életet élni, s nekem ez a normális. De Te is beláthatod, hogy a normális elég relatív és képlékeny fogalom. A kérdésed meg kissé összetett… Eleinte mikor átváltottam a színészetről a húgom esete motivált. Aztán meg kergettem a halált… de ez ebbe viszonylag hamar beleuntam és közben elfogadtam a történteket, így ez kiesett és lényegtelenné vált. Ki tudnám mosni magam, ott tudnám hagyni azt, amit abban az időben kialakítottam magam körül, de nem akarom. Mit érnék el vele? Lenne sok-sok szabadidőm, amivel nem tudnék mit kezdeni és csak nézegetném a falat. Neeem… nem tudnék újra így élni. Most legalább érzem, hogy élek… még ha másoknak ez nem is normális élet. De engem ez tesz teljessé… anyuék megszokták, mások véleménye meg sosem érdekelt.* Magyaráztam meg, hogy mi az amiért még mindig folytatom azt amit elkezdtem anno. Persze az események nem változtak, csak a motiváció. A válaszára azonban elvigyorodtam, miközben megtöröltem a számat.*
- Tisztában vagyok vele. Szerinted mért mondtam el ezeket? Azért mert a szívembe loptad magad? Nem Josh… csak inkább halld Tőlem, minthogy még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe kerüljek, mint az imént mikor kiderült, hogy a főnökömig rohantál leellenőrizni. Ha már valamit egy embernél több tudd, az már nem titok. Így hiába tüntettem el minden nyomot, okos vagy… úgy is találtál volna valamit, hogy eljuss a forrásig, ha nagyon el kezd érdekelni a dolog. *Tértem ki egy logikus válasszal a másterű szándékokról. Még a végén tényleg biztatásnak veszi, ha a magam módján csípősen válaszolok. S azt hiszem, hogy emberemre akadtam, ahogy Nagyfiú fogalmazott, még ha nem is ilyen téren gondolta. Fent tapasztalhattam, hogy ha nagyon akarná, elérné a célját. Ezt meg Én nem akartam… De az újabb megjegyzésére már nem bírtam lakatot tenni a számra. *
- Vagy csak a látszatra adsz, mint a sok futó bolond, aki nem lát a szemétől. De a puding próbája az evés. De még mielőtt megéheznél… próbáld meg úgy, hogy a Marson kerüljön sor az étkezésre. Az itteni cellákat nem szeretem…. Jack „szállodája” sokkal kényelmesebb, nincs hideg és ott még ismerem is a srácokat. Amúgy is rég találkoztam az Öreggel… *Vontam meg a vállaimat vigyorogva és az ugratás, szójátékok mindig is felszabadítottak és már kezdtem is elfelejteni, hogy miről is beszéltünk korábban.*
- Köszönöm az ebédet, nekem ennyi elég volt. Viszont szomjas vagyok, szóval, ha indulunk kifelé menet álljunk meg a fagyisnál. Szeretnék egy dupla csokis Shaket.

Akár mennyire is megpróbáltam a logikájára és a józan eszére hatni, az érzelmei helyett, úgy látszik túl mélyen ivódott bele már ez az állapot, ahhoz, hogy meghalljon bármi mást a saját indokain kívül, amivel alátámasztja a viselkedésének jogosságát.
- A te életed, úgy cseszed el, ahogy akarod! – vontam meg a vállam a beszéde után, bár sajnáltam, hogy még csak el sem gondolkozott azon, amit mondtam neki. – Csak gondoltam szólok, hogy kár érte, sokan vetnék magukat a lábad elé, ha rászánnád magad, hogy normálisan élj. Már persze nem a te mércéd szerinti normálisan. – tettem hozzá vigyorogva.
Hátra dőlve, még mindig fülig érő szájjal hallgattam, hogy burkoltan megkapom a feddést, hogy szaglásztam utána, ami gondolom még nem lett volna baj, ha nem tudok meg semmit, de így kénytelen megosztani velem ezeket a dolgokat, hogy az ő szemszögéből is lássam.
Igaz már többször a tudomására hoztam, hogy mit tartok arról a gennyláda főnökéről, így nem kellett bizonygatnia a saját álláspontját.
- Nálam a titkod legalább olyan jó helyen van, mint saját magadnál. – nyugtattam meg. – És tényleg felkeltetted az érdeklődésemet, ez igaz. Nagyon is. – ittam bele a dobozos sörömbe.
Ahogy ismét megeredt a csípős nyelve, az én szemeimben is vidám szikrák keltek életre, és ebből sejthette, hogy nem fogok megfutamodni a kihívás elől, ha már így felajánlotta. Később nem visszakozhat, hiszen maga ajánlotta.
- Azt mondod a Marson tehetek egy próbát? – hajoltam közelebb kajánul nézve a szemébe. – Rajtam ne múljon, de aztán csak meg ne gondold magad bébi. Ígérem egyszer megleplek és hidd el, a cellák közelébe sem kerülünk majd, ha csak nem valami huncutságon töröd a fejed, én szeretem az extrém helyeket.
A hangom a végére egészen mélyre vált, ahogy a szememben a fények is sokat ígérnek a lánynak, és igyekszem nagyon kétértelmű lenni, de egyre gondolni.
- Egészségedre. – álltam fel és segítettem elhúzni a széket. – Csokis shake? Szerinted az oltja a szomjat? Azt hiszem én maradok a sörömnél. – emelem meg az üres dobozt, aztán otthagyom az asztalon. – Akkor menjünk.

- Tegyük fel, hogy idővel meggondolom magam és újra érdekelni kezdenek a normális, emberi kapcsolatok. Akkor sem érdekelnének azok az emberek, akik a lábaim előtt hevernek. Abban nem volna semmi kihívás… a könnyen jött dolgokra meg úgy is ráunnék elég hamar. * Vigyorogtam rá… persze ez így volt, még akkor is ha a párkapcsolatokat nézzük. De ezekből a mondatokból is sütött, hogy bár tudnék kapcsolatokat kialakítani, de vannak dolgok, amik belém ivódtak és nem tudnám levetkőzni.*
- Olyan férfival nem találkoztam, aki kihívást jelentene… * Na persze ez már cukkolás volt a másiknak, ami sütött az arcomról. Még akkor is ha volt igazság alapja.*
- Ez majd idővel kiderül… * Feleltem kissé elkomolyodva arra, hogy Ő ugyan tartja a száját. Hiába mondta, mondhatott volna bármit. Ez az amit akkor sem hiszek el ha a csillagokat is leígérik. Ezt bizonyítani kell. S szavaim után belegondolva abba, hogy mit nyújtottam a másik kezébe legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. De már nincs mit tenni, pláne, hogy a szemei jeleztek és ez ugyan úgy nála is örömmel töltött el, mint bárki másnál. Egy különbség volt… a többieknek esélyük sincs. De ez most hol érdekelt engem… így mikor kissé előrébb dőlt, magam is így tettem az asztal fölött. *
- C-c-c… ugyan már Szépfiú… sosem futamodom meg, különben is… tudod hol lakom. De ne bízd el magad… ahogy az Én kezeimre is könnyen kerül bilincs, úgy a Tiédre is. * Vigyorogtam kihívóan. Érdekes játék ez… már csak épp meg kéne tanulnom megállni azt, hogy beszálljak. Néha igazán jól jött volna… mint most is. De nincs mit tenni, nem tudom megállni, hogy ne játsszak a tűzzel. Legfeljebb megégetem magam… Az udvariasságra csak a szemeimet forgattam, de nem tettem szóvá… sőőt…*
- Köszönöm. * … még meg is köszöntem.*
- Nem, de nekem tökéletes… folyékony, hideg és édes. Más nem is kell… pláne, hogy vezetek.* Vontam meg a vállaim miközben elindultunk.*
- Egyébként meddig tart az udvariasságod? Mert ha nem bánod, akkor az állomásra már magam mennék ki. Nem fognak elrabolni és igen csak hülyén venné ki magát, ha kísérettel érkezem egy másik kísérőmhöz. Még a végén felrebben a pletyka… * Persze az utolsó mondatom nem érdekelt még engem sem. Pletykából volt így is bőven…*

A szavaira, amiben azt taglalta, hogy nem jelentenének kihívást neki a lába előtt heverő férfiak, és, ahogy én is, úgy ő is szereti a kihívásokat, csak megcsillantak a szemeim.
Nagyon is tetszett ez az oda vissza pengézés, ez a kettősség, ami jellemezte a lányt, hiszen miközben végig azt igyekezett a tudomásomra hozni, hogy soha nem fog férfival kezdeni a történtek után, a szavai mindig felszították a tüzet. Lehet, hogy más férfiakat ez elbizonytalanított volna, de engem nem, és én a szavaimat, bár játékosnak hangozhattak, válaszul az övére, én azért nagyon is komolyan gondoltam.
Ha ő ennek ellenére továbbra is ezt játssza, akkor könnyen szembesülhet a végeredménnyel és akkor már nem visszakozhat. Én szeretek vadászni és soha nem eresztem el a zsákmányt!
- Óóóó! Mit nem hallok! Azt mondod még én sem jelentek kihívást? – néztem kuncogva a szemébe. – Igaz, még nem is tettem érte semmit, de ezek után már nem érhet váratlanul, ha mégis, hiszen ez nagyon is felhívásnak hangzott. – villantak meg a fogaim, mint egy vérbeli ragadozónak.
- Én általában biztosra megyek bébi. – reagáltam a figyelmeztetésére. – És arra is vigyázok, hogy az én kezemre ne kerüljön bilincs, de a tiéden biztos jól mutatna, csak a helyet kell jól megválasztani hozzá. – cukkkolom én is, visszaadva a kölcsönt.
Miközben elindulunk, hogy beszerezzük azt a fagyit, a kérdésére is válaszolok.
- Az udvariasságom határtalan, már persze csak a felé, aki megérdemli, de, nem szoktam ráakaszkodni senkire, így ha megfelel, akkor besegítelek egy taxiba és érzékeny búcsút veszünk. – intettem a várakozó kocsik felé. – De számíts rá, hogy egyszer csak felbukkanok és akkor behajtom rajtad, amiről beszéltünk. – tettem hozzá kaján mosollyal.
Aztán, ha elfogyasztotta a hideg édességet, és nem talált ki valami mást, akkor minden úgy történt, ahogy mondtam és miután a kocsi elhúzott, még néztem egy ideig utána, aztán egy jól eső vigyorral az arcomon indultam el.

//Köszönöm a játékot, nagyon remek volt //

- Azt. * Vágtam rá kapásból a kérdésére, de ahogy folytatta csak elnevettem magam.*
- Ugyan már… Te is tudod, hogy ha az ágyadba akarnék mászni minden gond nélkül sikerülne. Egy helyen jelentesz kihívást…. az edzőteremben. No meg ha csomót akarnék tenni a micsodádra és elakarnám érni, hogy rajtam kívül ne legyen más. Ezen a két dolgon kívül nincs más… ezt a kettőt meg nem akarom. * Magyaráztam meg, hogy miért nem jelent kihívás. Vagyis ahol igen, ott akkor mégis miért nem. *
- Annak veszed aminek akarok… * Vontam meg a vállaim, ám a buksimban elhangzott egy örömittas „igen” kiáltás is és legszívesebben most ezt a hangocskát lecsaptam volna. Ugyanis, most kellett volna közölnie, hogy barom vagyok nem pedig örömködnie. *
- Hát, ha csak így tudod elérni a célod, hogy lehetetlenné teszed a másikat… * Nagyon nem akarta venni a lapot a bilincsre és csak leragadt itt. Hát rajtam aztán ne múljék… beszállok én ide is. S szavaim bizony erről árulkodtak, ahogy a széles és jókedvű mosolyom is. S kivételesen nem a shakenek volt köszönhető, amit közben iszogattam. Pedig aztán ez is tud csodákat művelni velem.*
- Jól hangzik… de taxira nincs szükség. Kaptam egy autót a szüleimtől, mert megunták, hogy nekik kell fuvarozni ha itthon vagyok. * Forgattam a szemeimet, ami elárulhatta a másiknak, hogy tök feleslegesnek tartom az egészet. Annyit nem tartózkodom itthon, hogy tényleg szükség legyen rá. *
- Nem tudsz meglepni szépfiú… tartozom neked. Akár ezért, akár a másikért keresel meg. De miután haza jöttem mindennap számítani fogok a látogatásodra. Te nem vagy az a fajta, aki előtte oda telefonál, hogy egyáltalán rá érek. *Kacsintottam a másikra és elővadásztam a kocsi kulcsaimat, hisz a taxi állomás helyett a parkoló felé vezettem. A táskámat bedobattam vele a hátsó ülésre és még mielőtt beszálltam volna rá néztem.*
- Köszönöm… nagyon jól éreztem magam. * Hátha érzékeny búcsút akart… Na jó nem, nem ezért. Tényleg jól éreztem magam. Ahogy elcseszte a másik a napom, olyan könnyedén vidított fel utána. De már ott sem voltam… Ha lekésem a hajót Nicholas valószínűleg felakaszt, így nem akartam húzni az időt holmi válaszra várással.*

//Én is nagyon élveztem. Viszlát a Marson… //