Gyengélkedő

Ide hozzák azokat, akiket valamiféle baleset ért a műholdon, vagy akik megbetegedtek. Több szobás, tágas, jól felszerelt komplexum, alig valamiben különbözik egy igazi kórháztól, talán csak a méreteiben.

Sosem voltam érzelgős, esetleg gyenge férfi, de azt gondolom, ez a kép örökre az elmémbe égett, és történjen velem bármi a későbbiekben, ezt nem fogom elfelejteni. Valószínűleg örökre életem egyik legrosszabb élménye lesz.
Épp Morganához tartoztam, mikor a rendszer, mely az állomás minden lakójának életjeleit figyeli, riasztott. A forgó műholdon, az űrben térkaput nyitni és teleportálni nem könnyű dolog, de engem sosem érdekelt, mi könnyű és mi nem.
A központban persze rögtön meg tudták mondani, ki lett rosszul. Bármelyik telepatáért megtettem volna, de amikor megtudtam, hogy pont róla van szó... rossz érzés volt. Megijedtem, ami már nagyon rég nem fordult elő velem.
A szobájába siettem, ismét azzal a módszerrel, ahogy a leggyorsabban ott lehettem. Úgy siettem, hogy még a neki ajándékba szánt drága csokoládét is a biztonsági központban felejtettem.
Aztán, amikor megláttam őt a földön feküdni, egy kisebb vértócsában, ájultan... Leírhatatlan rémület fogott el. Nem is emlékszem, hogy kerültünk a gyengélkedőre, ahol ellátták őt.
Most pedig itt ülök az ágya mellett, fogom a kezét, néha kitűrök egy tincset az arcából, és várom, hogy magához térjen.

Éles fény szűrődött be félig nyitott szemhéjamon át. Először csak próbáltam megszokni a fényt, és kitalálni hol lehetek. Valami meleg nehezedett a kezemre... Nem is nehezedett, körbevette. Az emlékek lassan szűrődtek be tudatomba. Matt? Oldalra fordítottam a fejem és Jasont láttam magam mellett. Aggodalom sugárzott az arcáról. Próbáltam mosolyogni.
- Mi van, virág nincs?

Elmosolyodtam a kérdésén, és a számhoz emeltem a kezét, hogy megcsókoljam. A karjáról lehullt a kórházi hálóing ujja, és megint láthattam a ronda sérülést, amire az orvos-androidok már felhívták a figyelmem.
- Csokit akartam honi neked - feleltem a kézcsók után - De valahol elhagytam. Én találtam rád, és tudod... Hát, megijedtem. Szóval sajnálom, hogy üres kézzel jöttem.
Megint félretűrtem egy hajtincset a homlokából, és rámosolyogtam.
- Mi történt? Az orvosok szerint túlerőltetted magad. Shiva megvadult? Vagy csak túl sok volt a munka?
Arcomon aggodalom ült, ahogy fölé hajoltam. Nem néztem bele az elméjébe, főleg, mert alvás közben amúgy is csak az álmait láthatnám, de részben azért is, mert úgy éreztem, méltánytalan volna. Így viszont most a sötétben tapogatóztam.

Összefacsarodott a szívem. Ő mentett meg, mellettem maradt, aggódott értem. És én mindent megtettem, hogy ártsak neki. Vajon tényleg ő az, aki a rossz oldalon áll? Nagyot nyeltem és elfordultam. Nem tudtam a szemébe nézni.
-Csak... csak kimerültem. - Nem, a képességeimet hiába próbáltam, nem tudtam használni. Fájdalmas volt már az is, hogy a férfival szemben egy védekező képsort rögzítsek az agyamban. -Nagyon kedves vagy. A gondok akkor kezdődtek, mikor a Marson rám lőttek. - a sírás környékezett, hogy ismét hazudok. Főleg azután, amit értem tett, de már biztosan tudnak a sebhelyről a karomon.

Nem játszottam el, hogy meglepődök. A seb egyértelmű volt, nagyon kevés dolog van, ami ilyen nyomot hagy. Az elmúlt órában bőven volt időm gondolkodni, hogy ki és miért támadhatott Morganára, de nem tettem lépéseket, hogy ezt ki is derítsem: nem akartam elmozdulni mellőle.
- Szólnod kellett volna - mondtam szelíden - Ezt nemcsak azért van jogom tudni, mert ... Mert kollégák vagyunk. Azt hittem, talán egy kicsit... közelebb kerültünk egymáshoz, és esetleg ha bajba kerülsz, tőlem kész segítséget. Megértem, ha nem bízol bennem, de ez... Erről szólnod kellett volna - ismételtem sután.
Megsimogattam az arcát.
- Szükséged van valamire? Enni vagy innivaló, a kommunikátorod, bármi?

- Én... - kezdtem zavartan. Eddig csupán megjátszottam, hogy bármit is érzek iránta, de ez a mostani törődés... Olyan arca ez a férfinak, amit eddig nem ismertem, és ami... vonzóbbá teszi. De estem már ilyen csapdába! - Azért nem szóltam, mert csak egy kölyök volt... Nem. Most csak rád van szükségem. - Nem éreztem jól magam, hisz megpróbáltam manipulálni és egy gyerekre igyekszem rászabadítani. A telepata fiúról nem is beszélve... valahogy öt is... Öt is Jason ellen akarom használni. Egy szörnyeteg vagyok, de már nem visszakozhatok. A férfira mosolyogtam.
- És talán a csokoládé, amit nekem szántál.

Szigorúan összevontam a szemöldököm.
- attól ez még bűncselekmény, Morgana. Mind sajnáljuk az eltévelyedett gyerekeket, de ez téged támadott meg, amit én... Természetesen mint elnök... Hagyjuk, kit akarok átverni? - kérdeztem szomorú mosollyal - Én személy szerint nem hagyhatom, hogy téged bárki bántson. Tudni szeretném, hogyan nézett ki ez a gyermek - nyújtottam felé a kezem, jelezve, hogy bele szeretnék pillantani az emlékeibe - Ígérem, törvényesen fogok eljárni. De azt is tudnom kell, honnan szerzett fegyvert...
Ha már az én szállítmányom megsemmisült, tettem hozzá gondolatban. Valaki más is megjelenhetett a piacon...
- És utána idehozom a csokoládét - mosolyogtam utána kedvesen, de a kezem még mindig nem eresztettem le.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mikor rájöttem mit akar.
- Tényleg... nagyon értékelem, amit tettél és... Hidd el, te se vagy közömbös számomra. - Minden erőmmel arra a bizonyos kölyökre koncentráltam, aki Jasonnel láttam, és a fájdalomra, amit a lövés után éreztem és megfogtam a férfi kezét.
Éreztem, ahogy az elmémbe lép és vele együtt néztem a fiút és éltem újra át az égető fájdalmat. Majd elhúztam a kezem.
- Én... elvettem tőle a fegyvert. A... a táskámban van. - Alighogy ezt kimondtam, Shiva ismerős kaparását hallottam meg az ajtó mögül és tudtam, nála van az említett táska is. Legalább a vele való kapcsolatom megmaradt.

Megfogtam a nő kezét, és pillanatnyi koncentráció után máris egy ködös emlékképben találtam magam. nem láttam a fegyvert a kölyök kezében, de nem is számított, hisz a fájdalom és az arc egyértelmű volt. Nyilván a sokk mázolta szét az emlék alapvetően éles színeit és kontúrjait.
A fájdalmat is éreztem, igaz, csak fantomként. a karomhoz kaptam, de természetesen nem sérültem meg.
Elengedtem a nő kezét. Mosolyt erőltettem az arcomra, ami az után sem hervadt le, hogy megláttam a fegyvert. Azt a fegyvert, amit én árultam. A felrobbant szállítmány nyilván utolsó megmaradt darabját.
- Ezt elkérem, ha nem gond, kedvesem - mondtam színtelen hangon - Innentől bízd rám az ügyet.
Megesküdtem neki, hogy törvényesen intézem az ügyet, és máris fájt, hogy megszegem az ígéretet. De Paul Donovan-nek meg kell halnia. Talán nem most azonnal, de hamarosan.
- Akkor tehát, jöhet a csokoládé? - kérdeztem könnyednek szánt hangon.

Tudtam mit tettem és máris bántam... Elárultam Jason szerelmét, ami még úgy is aljas dolog, hogy ismert milyen ember is ő. De tudtam, hogy velem más. Lehunytam a szemem. És... halálra ítéltem egy fiút, csak mert az keresztül akarta húzni a számításaimat. Mi történt velem?
- Azt hiszem az most jól esne. - A műsornak mennie kell tovább. - Veled akarok menni!

A felszínen nyugodt derűvel néztem a nőre, ez alatt viszont tomboló vihar készült. Gyilkolni akartam, brutálisan és kegyetlenül, megölni azt a tenyérbemászó kis senkit, az egész bandájával együtt.
Morgana szavaira felnéztem, és csak ekkor vettem észre, hogy a különböző kegyetlenségek megtervezésében zavart meg. Igen... Talán magammal viszem Blaire-t. Egyfajta jutalomként. Megérdemli, hogy szórakozhasson...
- A csokoládéért, drágám? Nem szükségem, eszembe jutott, hol hagytam - feleltem szórakozottan - Egy perc, és hozom is.
A bejárat felé indultam.

- Jason! - szóltam utána. - Tudod, hogy nem a csokoládéra gondoltam. - Tudtam, hogy ha rajta múlik azonnal indul, hogy a kölyökkel végezzen valamiért, amit az nem követett el. De ami rosszabb, ki tudja mit mondhat neki a srác. Én pedig ki vagyok merülve, így pedig nem tudom a képességemmel követni.
- A Marsra akarok veled menni. - Lassan felültem az ágyban és félre hajtottam a takarót. Ahogy viszont az ágyból kikeltem, elkapott a szédülés és az émelygés. 'Ne! Muszáj!'

Megálltam és visszafordultam felé. Én valóban a csokoládéért indultam, de úgy láttam, ő egészen mást hitt. Legalábbis ennek tudtam be, hogy még az ágyból is felkelt. Aztán kissé mintha megingott volna, és a következő pillanatban én már mögötte léptem ki a semmiből, hogy elkaphassam, ha baj történne. El ugyan nem esett, de én mégis felkaptam, és gyengéden visszafektettem az ágyra.
- Neked most pihenned kell, édesem. És nem jöhetsz velem. épp elég volt, hogy egyszer rád lőttek nem hiányzik, hogy másodszorra is megtörténjen. Fel fogom venni a kapcsolatot a Rendfenntartók vezetőjével, és vele karöltve fogom levezényelni az akciót.
Mindezt persze csak azért mondtam, hogy megnyugtassam őt: eszem ágában sem volt bárkit is életben hagyni vagy a törvény kezére adni ezek közül a férgek közül.

Még a látásom is homályosodni kezdett. Bárhogy igyekeztem a saját lábamra állni, szinte a férfi karjaiba olvadtam, ahogy ő visszafektetett az ágyra. Most mit tegyek? Úristen, Matt! Az a gyerek, ha Jason nem is hisz neki velem kapcsolatban, elvezetheti Matt-hez. De... érdekel ez engem, ha több tucat lény halálát is előidéztem? El... el kell érnem! Koncentráltam, ahogy tudtam. Először valami felragyogott a szemem előtt, majd ismét a sötétbe zuhantam.

Láttam, hogy valamit szeretne elérni, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak a képességét akarja-e használni, vagy megint fel akar ülni. Végül is mindegy volt, mert pillanatnyilag egyiket sem tartottam jó ötletnek, és ennélfogva nem is akartam megengedni.
Aztán persze kiderült, hogy igazam van, és Morgana megint eszméletét vesztette. Mellé térdeltem, és a haját simogattam. vártam, hogy magához térjen. Ha azt is hitte, hogy kihasználom az eszméletlenségét és elindulok a dolgom után, tévedett: nem akartam magára hagyni.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt! //

Szöveges üzenet egy biztonságos csatornán.
Feladó: Matt Kyle.
Címzett: morgana Valeur

Vége, elmentek. A telepata kölyök nálam van, akivel beszéltél. Volt neki még egy, de az gyengébb volt és kiütöttem. Nem igazán tudom, mennyit tudnak. Annyi biztos, hogy Light emberei, nem tagadták. Mit csináljak a kölyökkel? Néhány órán belül ott lehetünk nálad. Gyors választ várok, a kölyök szerint rosszul vagy, és nem vagyok olyan képmutató, hogy azt mondjam, nem aggódom.

M

Egy ideig céltalanul bolyongtam a Marson, végül aztán mégis úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha nyíltan szembe nézek a problémával. Morgana elárult engem, elárulta azt, amit iránta érzek. És nekem tudnom kellett, hogy ezt miért tette.
Így hát visszamentem az űrkikötőbe, és hazavitettem magam az űrállomásra. Blaire-rel jöttem, de nem érdekelt, hol van most ő, vagy mit csinál. Igazából egy ideig látni sem akartam.
Az út hosszúnak tűnt, és gyötrelmes volt. A fejem gondolatokkal volt tele, sötét és ronda gondolatokkal arról, mi történhetett Morgana és a nyomozó közt amiért az utóbbi ilyen hűséges, arról, mit kéne tennem mindkettejükkel... Csupa fájó, gonosz gondolat.
Nem csoda hát, hogy amikor végre a gyengélkedő ajtajához értem, s az feltárult előttem, sötét pillantással néztem Morganára, s hidegen mondtam neki:
- Beszédem van veled. Most!

Ahogy magamhoz tértem, egyedül voltam a szobában. Jason, kitudja mikor, már elindult a Marsra. Matt! Azonnal válaszoltam neki és reméltem, hogy megfogadja a tanácsom és eltűnik. Bármennyire is fájt ez a gondolat... És Jason. Tudtam, hogy egy szörnyeteg, de nem váltam vajon én is azzá? Mikor nyílt az ajtó már tudtam ki az.
- Nem vártad meg, míg veled mehettem volna. - néztem a szemébe.

Dühösen félre löktem egy széket, ahelyett, hogy leültem volna rá. Ha az android ember lett volna, aki a sarokban várakozott, nyilván összerezzen ijedtében.
- Nem, és milyen jól tettem, hogy nem vártalak meg! - mondtam emelt hangon - Kifelé! - Ez utóbbi az androidnak szólt, ami tiszteletteljesen fejet hajtott, és távozott.
Felé és alá kezdtem járkálni. Minden fordulatnál vetettem egy sértődött és dühös pillantást a nőre.
- Matt Kyle. Hallgatlak. - mondtam nagyjából egy percnyi járkálás után.
Kíváncsi voltam, mit fog mondani, de az még jobban érdekelt, ebből vajon mennyi lesz hazugság.

Nehezen, de felültem az ágyban, majd nagy levegőt vettem. Volt időm gondolkodni azon mit fogok mondani. De nem jutottam igazi eredményre.
- Így hívják a magánnyomozót, akit arra kértem fel, hogy utánad nyomozzon. Az eredményei pedig... mélyen lesújtottak. - mondtam halkan és bánatosan. - Jason... Nézd, én... Ezt nem akartam. Megijedtem és... Kérlek Jason, ülj már le!

Meglepett, hogy az igazat mondta. De attól még, mert amit mondott, igaz volt, nem volt semmivel sem jobb.
- Ne parancsolgass nekem! - förmedtem rá - Szóval magánnyomozó. Értem. Két kérdés, mindössze ennyi. Az első: valóban úgy gondolod, hogy ehhez jogod volt? Tényleg úgy érzed, hogy ezt te megtehetted? A második pedig... Miért nem engem kérdeztél? Miért nem vetted a fáradtságot, és kérdezted meg tőlem amire kíváncsi voltál?
A végén már megint majdnem kiabáltam, de nyugalmat erőltettem magamra.

Bár forrongtam a dühtől, nem adtam jelét. Helyette lehajtottam a fejem.
- Nem... nem volt jogom hozzá... Nagyon sajnálom. - Persze nem azt, amit tettem, hanem, hogy lelepleződtem. - Azért nem téged kérdeztelek, mert féltem. És nem is ok nélkül... Elvégre... Most is nézd, hogy kiabálsz velem. - Emeltem fel könnyes tekintetem. - Mi lesz a következő? Megütsz? Tedd csak meg! - emeltem fel a hangom, majd csendesebben folytattam. - Nem te lennél az első...

- Meg is érdemelnéd! - mondtam kegyetlenül, bár korántsem voltam biztos benne, hogy képes lennék rá - Hogy tehetted ezt velem?!
Persze nem kerülte el a figyelmem az említés, amit egy másik férfiról tett, aki bántotta. Ha kiderül, hogy az a Kyle volt az, visszahívom Blaire-t, és saját kezűleg tépem ki a szívét...
Megálltam, a nőre néztem, és a könnyeitől majd' megszakadt a szívem. de tudtam, hogy nem lágyulhatok el. Egyszer s mindenkorra le kell fektetni a szabályokat, hogy a jövőben az árulás meg sem fordulhasson a fejében.
- És mit tudtál meg? Halljam!

Ha mást nem is, azt elértem, hogy már nem ordított, mint egy fába szorult féreg.
- Én... én azt tudtam meg, hogy fegyvereket akartál eladni. Olyanokat, amik... amik felrobban a használójuk kezében. - Teret engedtem egy zaklatott sírásrohamnak. - Azt mondtad, nem lesz több kérdés! És... - néztem a szemébe. - Te... Istenem! Hogy mondhatsz ilyet? Hát tényleg képes lennél rá! Képes lennél megütni! Menj! Menj innen! - Az ablakhoz akartam menni, de ahogy az ágyból kiszálltam, össze is csuklottam. Nem volt erőm használni a képességeimet. Hát bevetek minden mást.