Fogadószoba

Nem sokat teketóriázott holmi búcsúztatással, vagy magyarázkodással a királynő, csak egyszerűen megeresztett egy felsőbbrendű és felettébb elégedett mosolyt, mintha önként vállaltam volna, de hát a saját szemszögéből nézve gondolom ez nem is volt kérdéses. Aztán behívta a már készenlétben álló őröket, hogy biztos legyen benne így vagy úgy átjutok azon az átjárón.
- Köszönöm, ez nagyon kedves Öntől "úrnőm"! - mondtam kissé gúnyosan, de hát ez volt a legtöbb, amit tehettem, aztán távoztam, hogy életem legnagyobb kalandját kezdjem meg, vagy a legrövidebbet végezzem be.

//Köszönöm én is - nagyon élveztem //

Meglepett a férfi. Arra számítottam, hogy korábbi találkozásunk után inkább elbujdokol, hogy nekem kelljen megkeresnem. Hát... most spórolt egy utat Hectornak. Rendkívül kíváncsivá tett, elvégre volt egy megegyezésünk. A táplálkozást azért befejeztem, majd az ernyedt testet kivitettem és szóltam, hogy engedjék be látogatómat. Teát rendeltem, a férfi igényei hidegen hagytak.

Az út nem volt túl hosszú, de volt benne némi rizikó, tekintve, hogy nem volt időm, sem kedvem menetrend szerinti járatot vagy fuvarost keresni, így egyszerűen elkötöttem egy hajót a az űrrepülőtérről. Akár vehettem is volna egyet abból a pénzből, amit a megbízatásért kaptam Morganától, de úgy gondoltam, arra még nagy szükségem lesz a jövőben.
Amíg várakoztam, egy holttestet vittek ki a szobából. Fintorogva néztem a szolgák után. Morák... Aztán végre fogadtak.
Beléptem, és bár nem kínáltak hellyel, leültem.
- Híreket hoztam a herceg merénylőjéről. Magas árat szabok érte.
Semmi úrnő, semmi királynőm, semmi főhajtás. A nő nekem senkim sem volt, és akartam, hogy ezt tudja is.

Felvont szemöldökkel figyeltem ahogy a férfi engedélyezte magának a helyfoglalást. Épp szóvá akartam tenni, mikor beszélni kezdett. Még a tiszteletlensége felett is átsiklottam, ahogy a szavak értelme eljutott hozzám. - Beszéljen! - szűrtem a fogaim közt, miközben görcsösen szorítottam a fotel karfáját. - Aztán meglátom, hogy ez megér-e nekem annyit, amit kérni akar. - Nem tartottam fontosnak az árat. Engem, csak az információ érdekelt. - Talán még, azt is elfelejtem, hogy nem így szólt a megállapodásunk. De - emeltem fel egyik ujjam. - csak, ha információ valóban hasznos, és, ha nem csak légből kapott, vagy hamisított.

Vállat vontam.
- Szerintem eredeti, vagy ha hamis, nem én hamisítottam. Az irodámban találtam csak egy adathordozó, bárhol, bárki megveheti. Annyi áll rajta, hogy "A játszma megkezdődött. A fiad szeme volt az első törlesztőrészleted." Azt is leírja, miért, de azt már csak akkor mondom meg, amikor a kezemben lesz az, amit magától kérek.
Felálltam, és így jócskán a nő fölé magasodtam, de nem voltak illúzióim azt illetően, melyikünk a veszélyesebb.
- Veszélybe került az életem, és az, aki magára vadászik, szintén figyeltet engem, különben nem én lennék a hírnöke, nem hozzám juttatta volna el a kis üzenetét. A címzés egyértelmű, magának szól. Tehát, az ár: valami, amivel megvédhetem magam. egy apró fondorlat, amire senki sem számít. A maga vére. arra van szükségem.

Először megdöbbentem a kérésen, majd harsányan felnevettem.
- Maga csak viccel most remélem. A vérem csak igen kevés lényt nem öl meg. Talán, ha kettőt... Miért adnék ilyen fegyvert a maga - fintorogtam - kezébe? Hát hogyne, az információ... Ami ugye egy üzenet, amit valaki el akar juttatni hozzám. Ha maga nem adja át, elküldik mással... És talán magát, mint használhatatlan eszközt, vagy bosszantó tényezőt, meg is ölik.

El kellett ismernem, hogy ebben igaza van. De ez nem jelenti azt, hogy én máris eloldalgok.
- Hát persze, hogy megtehetik. Hogyne tehetnék? Én csak egy gyalog vagyok a maguk sakktábláján. Engem megölnek, és akkor maga kap egy másik hírnököt. Valakit, aki nem kedveli a maga fiát, és aki nem ígérte meg, hogy ebben az ügyben a segítségére lesz. Az üzlet változatlan. Épp csak árat emeltem.
Összefontam a karjaimat magam előtt, és a nő szemébe néztem, a félelem leghalványabb jele nélkül. Vártam a döntését, de tisztában voltam azzal, hogy még az is előfordulhat, hogy nem távozom élve ebből a szobából.

Gondolkodóba estem. Jóformán érdektelen volt számomra, hogy esetleg kit szeretne megölni, de mégse tehettem meg csak úgy, hogy fegyvert adok a kezébe. - Mire akarja használni a vért, és ki ellen? - Ez sokban befolyásolja a döntésemet, bár az, hogy engedek a zsarolás ezen formájának, nem hagyta nyugodni a lelkem. - De... ha maga árat emel, többet kell adnia cserébe. Annyi engedményt adhatok, hogy maga ajánljon fel valamit. - Egyetlen dologról tudtam, amit a férfi adhat nekem. De talán, ő tud mást is.

Elgondolkodtam. mit is ajánlhatnék neki? Információt? Éppenséggel kiteregethetném neki Jason szennyesét, politikailag biztosan tudna vele mit kezdeni. De azt az információt egy megbízómnak szereztem, tehát nem szívesen adtam volna ki másnak. Másom pedig nem volt, ami ezt a nőt érdekelhetné.
- Minden információt átadok most és a jövőben, ami a tudomásomra jut a fia támadóit illetően. Azt hiszem, ez elég. Ha magának kevés, akkor nincs üzlet, és kész. Sok szerencsét az utódommal.
Azzal az ajtó felé indultam, remélve, hogy visszahív. Ha nem tenné, súlyos bajba kerülnék.

Vártam, míg eléri az ajtót.
- Igen bosszantó, hogy nem válaszolt az első kérdésemre. Betudom korlátolt elméjének és felteszem ismét a kérdést: Mit. Akar. A véremmel? - doboltam a karfán. - Ha a válasszal meg leszek elégedve és hiszek is magának, megkapja a véremet. Persze... cserébe az életereje egy részét kérem. Nem most... - küldtem felé egy félmosolyt. - Hanem, mikor én akarom. És persze az adathordozóért. Vagy távozhat, sértetlenül természetesen. Nekem van időm.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor megszólalt. Nem siette el, az biztos. Persze mindketten tudtuk, hogy az egész csak egyszerű színjáték. De hát meg kell adni a módját...
Megfordultam, és a nő szemébe néztem.
- Senkit sem akarok megölni. De... Van egy nő, akit szeretek, és aki óriási bajba keveredett. Olyan hatalmakkal húzott ujjat, amik túlnőnek rajta, és amik rám fognak vadászni, valószínűleg igen hamar. Azon sem lepődnék meg, ha máris hivatalos kiadatási kérvény érkezett volna magukhoz a nevemmel.
Előre léptem, párat, és megálltam a szoba közepén.
- Nem akarok senkit megölni - ismételtem - De meg akarom védeni azt, akit szeretek, és magamat is. Olyan fegyverre van szükségem, amire nem számítanak, ami ellen nem tudnak védekezni. Nevezze végső tartaléknak, utolsó esélynek.
A feltétele persze nem tetszett, de hát mit tehetnék?
- Egyszer. Egyetlen egyszer, és csak annyit, amennyink az elvételétől nem szenvedek tartós károsodást. Így belemegyek, de a házi nassolni valója nem leszek. akkor inkább tartsa meg a vérét.

Nem voltam a férfiak híve, még a táplálkozás terén sem, de a nyomozóval hajlandó voltam kivételt tenni. Tudja meg mi az ára annak, hogy egyszer szembeszegült velem.
- Az érzelmek veszélyesek, nemde? - álltam fel mosolyogva, majd az egyik kis szekrényből egy fiolát húztam elő, és a férfihoz léptem. Félretűrtem ruhám egyik pántját és mutatóujjam körmével végigszántottam mellemen. Hagytam, hogy férfi nézze. Sőt, akartam, hogy lássa. A fiolával felfogtam a vért, még mielőtt a regeneráció elindult volna, majd az üvegcsét lezártam és a férfinak adtam.
- Remélem megéri az a nő... - majd visszaültem. - Az adathordozót tegye az asztalra. És ne hívjon. Majd én keresem. - dőltem hátra mosolyogva.

Nem bólintottam, pedig akartam. Tudtam, hogy bolondként viselkedem, még ha tudatos bolondként is. Aztán amikor megláttam mellének tökéletes ívű félgömbjét, nyeltem egyet. Nem volt egészen meztelen, de épp eléggé ahhoz, hogy egy férfinek különös gondolatai támadjanak. Erővel Morganára koncentráltam, és félrefordítottam a fejem.
Elvettem a fiolát, és zsebre tettem. Aztán a nő szemébe néztem.
- Én is remélem, hogy megéri. Nagyon remélem.
Azzal a kért helyre raktam az adathordozót.
- Egyébként valami francia pasi küldte, a neve alapján. - mondtam még az ajtóból - Valami Étienne. Azt hiszem, Phillipe volt a keresztneve.

Elégedetten vettem kézbe a teáscsészét. Ám, mikor a férfi kiejtette a nevet a kezem a csészével megállt a levegőben, majd összeroppant a porcelán. A forró ital viszont nem ömlött olyan gyorsan ki, hogy előbb ömöljön rám, minthogy én a nyomozó elé érjek. Vagy, ha igen, az fel se tűnt. De még mielőtt a férfinak eshettem volna, sikerült a dühömet elnyomnom.
- Ne akarjon ebbe belekeveredni.- álltam félre. - Vagy nem csak velem kell szembenéznie, de a telepaták elnöknőjével is. Jó tanács. Szívlelje meg. És most távozzon! - Nem érdekelt Morgana Valeur sorsa. De veszélyfaktor volt. Azóta követtem a sorsát, mióta sikerült elmenekülnie Phillipetől.

A szemeim tágra nyíltak, de csak egy pillanatra, és semmi más jelét nem adtam a meglepetésnek. Mi a fene köze van Morganának ahhoz a fickóhoz, aki megrövidítette a herceget egy szemmel? Hát ez... Érdekes. De sejtettem, hogy nem ettől a nőtől fogom megtudni a választ, így csak vállat vontam.
- Ez már hadd legyen az én dolgom. Ha a befektetését félti, nyugodtan adhat mellém néhányat a szuper testőreiből, tudnék velük mit kezdeni. Kezdetnek mindjárt jöhet az öreg, meg az a katona. Különben meg ne üsse bele azt a csinos orrát a dolgaimba. A saját belátásom szerint intézem a dolgaimat.
Azzal kiléptem az ajtón a folyosóra, tudván, hogy ezt a szemtelenséget a legközelebbi alkalommal nagyon meg fogom bánni. Ha egyáltalán élek addig, amire egyre kevesebb esélyt láttam.

/Fletchernek/

Miután megszereztem a kőröl a felvételt és sietve távoztam a birtokról, már tudtam, hogy tényleg ez a fénykép lesz az utolsó bizonyíték, hiszen jól hallottam, mikor a férfi megsemmisítette ezt az ereklyét mögöttem.
Sajnáltam, hogy így alakult, de hát ez az ő döntése volt. Minden esetre, most már csak Hectorral kéne egyezkednem, hogy fordítsa le az írást.
Meg kell vallanom, nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán a színe elé jutok, nem, hogy segíteni fog, hiszen semmi oka nem volt rá.
De, ha nem próbálom meg, akkor sosem derül ki, hiszen történtek már csodák..........na jó, nem velem, de legendák szólnak róla.
Nem fűlött a fogam ahhoz sem, hogy egyáltalán betegyem a lábam ide, a Rezidenciára, de másként meg nem beszélhettem a nagyemberrel.
Persze bejelentkeztem előre, különben sosem fogadtak volna, és most itt várok, hogy kegyeskedjen megjelenni.

Amikor a közösségkapcsolatokkal foglalkozó irodából megjött az értesítés, miszerint egy Mathias Gilmoore nevű mora személyesen velem akar beszélni, meg kell hagyni, igencsak meglepődtem. Korábbi beszélgetésünk alkalmával úgy ítéltem meg, hogy ő soha nem fog királynőhű alattvalóvá válni, és ebből kifolyólag elképzelni sem tudtam, ugyan bizony mi dolga volna éppen velem. Aligha a szolgálatauit akarja felajánlani... Talán abban bízik, a rá kirótt büntetést fogom eltörölni? Hiszen én is csak alattvaló voltam, mint bárki más...
Mindenesetre megüzentem neki, hogy hajlandó vagyok fogadni, és, bár ennek sem okát, sem értelmét nem láttam, nem szóltam a nagyságos királynőmnek sem a férfi látogatásáról. Nem akartam ilyen apró-cseprő üggyel zaklatni őt, hiszen sokkal fontosabb gondjai is voltak...
Így tehát fogadtam Mr. Gilmoore-t, a megadott időben, és alig húsz percet várattam, persze csak a presztízsem miatt... Mégse higgye mindenki, hogy egy olyan fontos személy, mint én, mindig ráér...

Na, hát mikor azt forszírozzák, hogy miért nem komálom a királynőt, meg az egész felfuvalkodott bagázst, hát ez az egyik! Most is már majd fél órája várakoztatnak, mikor egyeztetett időpontra jöttem. Mert ők megtehetik, hogy más mora-nak az idejét rabolják, hiszen „csak” arra vagyunk jók számukra, hogy szolgáljunk! Aztán még ők papolnak!
Na, ez a várakozás is csak arra volt jó, hogy feleslegesen felhúzzam magam, és ugyan oda lyukadjak ki, mint azelőtt, hogy a hátam közepére sem kívánom a fajtársaimat.
Azt hiszem nagyon meg tudom érteni azokat, akik ezért minket dölyfösséggel és nagyzási mániával vádolnak.
Mikor végre maghallom az ajtó nyitódást, igyekszem visszaszorítani az ellenérzéseimet és valamiféle alázatos képet vágni, elvégre kérni jöttem és, ha itt most megint ugrálni kezdek, lőttek a kutatásomnak.
- Jó napot Hector konzul! – hajtottam meg a fejem felé, de reméltem, hogy ennél többet azért nem vár el tőlem, bár fogalmam sem volt, hogy mi a szokás vele szemben. – Nagy örömömre szolgál, hogy tud rám szánni pár percet a sok elfoglaltsága mellett. – tettem hozzá, mert gondolom valami ilyesmit elvárnak tőlem.

- Üdvözlöm, barátom - köszöntöttem kedves mosollyal - Tudja, nincs igazán sok elfoglaltságom az utóbbi napokban. Kérem, nézze el nekem a várakozását.
Egy fotel felé intettem, jelezve, hogy ha kíván, helyet foglalhat. Egy tálalóasztalhoz léptem, és egy pohár bort töltöttem magamnak.
- Italt? - megvártam a válaszát, majd aszerint cselekedve végül helyet foglaltam vele szemben. Belekortyoltam a boromba, majd a fiatalemberre néztem, és barátságosan rámosolyogtam a pohár pereme felett.
- Tudom, hogy az Ön kapcsolata az úrnőmmel mindeddig nem volt épp felhőtlen - kezdtem -De kérem, higgye el, a királynő nem várja el tőlem, hogy ez engem befolyásoljon. Így tehát mindenfajta előítélet és előre bocsátott szándék nélkül kérdem: miben segíthetek?

Persze megint eljátssza az úriembert, de hát tudom már, amit tudok, hogy milyen is tud lenni, ha a királynő parancsát kell kézbesítenie, így ez a kedves udvariasság nem téveszt meg, ettől még veszélyes egy vénember.
Mikor hellyel kínált kis habozás után leültem, de az ital kínálására csak megráztam a fejem. Jobb, ha tiszta fejjel beszélgetek vele.
- Értem. – válaszoltam kissé rekedten, nem vonva kétségbe a szavait, hiszen mi értelme is lett volna. – És köszönöm, ez ….öööö….megnyugtató. – találtam meg a szót.
Aztán belevágtam a közepébe, hiszen nem tudtam meddig tart ez a nagy türelem velem szemben, meg már kíváncsi is voltam, hogy tényleg hajlandó-e segíteni.
- Hát….tudja…nyomozásba kezdtem, először csak mert jó mókának tűnt, de most már komolyabbra fordult az érdeklődésem, Dark Heart iránt. – néztem a férfire valami reakciót várva. – Kaptam pár tippet, hogy hol érdemes kutatni és eljutottam egy kőtábláig, amit egy milliomos gyűjtő dugott el a világ elől. – mondtam tovább és közben elővettem a kommunikátorom, hogy megkeressem rajta és kivetítsem a kőtábláról készült felvételt. – Kissé kalandosan, de sikerült hozzájutnom ehhez a felvételhez, ami egyben az utolsó is róla, mert megsemmisült. – ráztam meg a fejem kedvetlenül. – Az lenne a kérésem, hogy lefordítaná-e nekem a szöveget, mert úgy hallottam, hogy Ön az egyetlen, aki erre képes lehet. – fejeztem be és néztem Hectorra kérdőn és izgatottan.

Türelmesen végighallgattam őt, és rápillantottam a kőtáblára is. Végül letettem a borospoharamat, és a fiúra emeltem a tekintetem.
- Én vagyok az egyik legöregebb élőlény ebben a naprendszerben, Mathias. Épp ezért tucatjájal kerestek már fel azok, akik Dark Heart-hoz akarnak eljutni. A legtöbbeknek azt mondtam, legenda. Sokan hiszik így, és ez így helyes, mert aki ábrándokat kerget, az elfelejt élni. Magának is ezt mondom, barátom. Ez a kőtábla semmi, egy humbug. Nincs rajta semmi, csak pár értelmetlen jel. Ezerötszáz éve véstem fel őket, hogy félrevezessem azokat, akik már akkor is Dark Heart nyomában jártak. Hogy tudom-e, hol van? Akkor tudtam. Hogy még ott lesz-e? Fogalmam sincs. És van egy kérdésem: mi dolga van azzal a szörnyeteggel, barátom?

Mikor abbahagytam a magyarázatomat feszülten néztem az eddig csendben hallgató férfire, hogy vajon mi lesz a válasza.
Próbáltam nyugtatni magam, hogy hiú ábrándokba ringatom magam, ha sikerre számítok, de azért a lelkem mélyén mégis ott motoszkált a remény. Talán mégis kellemesen csalódni fogok.
Na persze nem volt ilyen szerencsém, hiszen ahogy belefogott a válaszába, úgy lombozódtam le egyre jobban, hiszen bár meglepően udvariasan, de mégis csak elutasítás lesz a vége.
- Az nem lehet, hogy ennyi utána járás és nehézség után ez a tábla valami félrevezetés legyen! – robbant ki belőlem. – Nem mondhatja komolyan, hogy maga csinálta, csak, hogy jól szórakozzon azokon, akik végre megszerzik. Miért? Miért védi Dark Heart ennyire? Ha igaz az, hogy még senki nem jött vissza a vele való találkozásról, akkor miért? – nézek rá, bár nem tudom válaszol-e rá.
Én meg igyekszem mélyeket lélegezve lehiggadni, hiszen semmit nem érek el a lobbanékonysággal. Egyébként is mire vagyok olyan türelmetlen. Az egész kutakodás, csak egy jó szórakozásnak indult, de ahogy megcsillanta remény, hogy mégis igaz, ennyire fontossá vált? Azt hiszem jobb lesz lenyugodni.
- Ha tudja hol van, vagyis volt, akkor elmondja nekem? Elvégre semmit nem veszítene, ha sosem térnék vissza a vele való találkozásról, csak egy renitens alattvalót. – szúrom oda elhúzva a szám. – Hogy mit akarok tőle? Ha nem bánja ez hadd legyen az én titkom, már így is sokat változott a dolog, mióta elkezdtem a keresést. Sok ember véleményét hallottam, ami módosított rajta és még valószínűleg fog is. És ugye még az sem biztos, hogy eljutok a célig, nem igaz? – nézek nyíltan a szemébe.

Megráztam a fejem, és a fiatalemberre mosolyogtam. Fiatal... Nos, ez persze viszonyítás kérdése.
- Nem igaz, hogy senki sem jött vissza onnan. Ha senki sem jött volna vissza, soha nem is hallottunk volna róla, nem igaz? - kérdeztem halkan nevetve - És higgye el, barátom, nem őt védem. Neki nincs szüksége védelemre. Azokat védem tőle, akik vannak olyan bolondok, hogy találkozni akarjanak vele.
Ittam még egy kortyot, aztán ezúttal mosoly nélkül néztem a fiúra.
- De igenis bánom. Azt várja tőlem, hogy odaengedjem az úrnőmre mérges fiatalembert a világegyetem legnagyobb hatalmú lényéhez, aki talán teljesíti a kívánságát, úgy, hogy előtte nem bizonyosodok meg róla, hogy mik a pontos szándékai?

Hát én is ezt mondanám, ha nálam lenne a felbecsülhetetlen tudás, gondoltam magamban, de már az is szöget ütött a fejemben, hogy esetleg Hector nem-e Dark Heat-tól szerezte meg azt a képességét, amiről legendákat mesélnek. Lehet, hogy alapjában véve mora nem is éri el ezt a tudást legyen bármilyen idős, hiszen ezt rajta kívül senki nem élhette még meg, nincs aki igazolja és nincs aki megcáfolja.
- Miért bolond, aki megpróbálja, hiszen sokféle értelmes indoka is lehet valakinek, aki találkozni akar vele. És, ha ezek szerint van akinek sikerült, akkor értelme is van megpróbálni. – mondok ellent neki halkan.
Sejtettem, hogy előbb-utóbb ide lyukadunk ki, akár mennyire is semlegesnek mondja magát, és persze még logika is van benne, de hát nem gondolhatja komolyan, hogy azért kockáztatnám az életem, hogy keresztbe tegyek Amets-nek?
- A kérésemnek, amit előterjesztenék ennek a legendás lénynek, semmi köze nem lesz a királynőhöz, erre meg is esküdhetek akár. – rázom meg a fejem. – De maga is tudja, hogy most mondhatnék bármilyen hazugságot is, hogy megnyugtassam a lelkét, azzal semmire nem menne. – nézek a szemébe, hogy lássa, tényleg ezt gondolom. – Így magára van bízva a döntés. Ha akar segít, ha nem akar nem segít, mondhatok én itt bármit. De nem a világ megváltásánál póriasabb célok vezérelnek, hiszen maga is tudja, hogy nem vagyok egy hős alkat, nem igaz? – igyekszem meggyőzni a konzult.

Felálltam, és a kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött. Járkálni kezdtem, két lépést balra, aztán sarkon perdültem, és két lépést jobbra. Utána megint fordultam. A harmadik fordulónál szólaltam meg.
- Bárkiből lehet hős, fiatal barátom. Maga például ellentmondott törvényes uralkodójának, és az életét kockáztatta, hogy megvédjen egy idegent attól, amit igazságtalannak vélt. A hősök nem fényes karddal és fehér köpenyben járnak, Mathias. Miért ne kérhetné azt, hogy Amets, akit maga rossznak hisz, eltűnjön? De nem... Nem igazán hiszem, hogy valóban ez lenne a célja. Ha neki akarna ártani, annak van olyan módja, mely magára veszélytelenebb... Ám ha sikerrel jár, természetesen én magam zsigerelem ki.
Megálltam és szembefordultam a fiúval.
- Nos tehát halljuk, mik a szándékai! Addig nem áll módomban elmondani, amit tudok, míg nem tudom, mit akar elérni.