Fogadószoba

Tágas helyiség, ahol a királynő a hivatalos vendégeit fogadja.

Továbbra is határtalanul dühös és frusztrált voltam a Hectorral való találkozása után, amire igazán jó okom is volt, hiszen nem elég, hogy meg kell majd alázkodnom az előtt a fennhéjázó némber előtt, még jó pár üzletről is lecsúsztam miatta, mert itt kellett rostokolnom.
Nem tudtam, hogy hogyan fogok majd így kellően alázatosnak tűnni, de reméltem, hogy továbbra sem fognak valami telepatát alkalmazni, hogy még a gondolataimat is ellenőrizzék, mert akkor élve nem fogok kijönni onnan.
Aztán meg azt sem tudtam, hogy mit várnak majd el tőlem, de gondolom az alázatos bocsánatkéréshez valami térdeplés is hozzájár, és már előre hányingerem volt tőle.
Aztán végre megkaptam az üzenetet, valami karót nyelt fullajtártól a Rezidencából, hogy a királynő kegyeskedik végre fogadni.
Ennek örültem is meg nem is, de hát végre túl leszek rajta.
Azt nem mondták, hogy díszbe kell vágnom magam, így aztán a megszokott ruházatomban mentem, szintibőr nadrág és egy sokzsebes kiskabát egy trikó felett, bár nem szándékoztam levenni.
Szúrós szemű katonákon vergődtem keresztül, míg végre bekísértek egy nagy teremben, ahol magamra hagytak, hogy várjak.
~ Most biztos megint megvárat, mert azt hiszik ettől lesznek még nagyobbak! ~ morgolódtam, de aztán leültem egy székre, és szívesen felraktam volna a lábamat is, de sejtettem, hogy ezt nem vennék jó néven. Vártam!

Figyeltem a férfit. Elégedettséggel töltött el, bosszús arca, bár ez csekély és alantas öröm volt. És a morgolódása is, amit bár halkan adott elő, de egy másik mora füle hallatára ugye... Kiváltam az árnyékból. Halkan léptem előre, csak ruhám suhogott, ahogy közvetlenül a férfi mögött megálltam.
- Illene felállni a társaságomban. - mondtam egyszerűen. - Nos, hallgatom- suhant át apró mosoly az arcomon.

Bár az utolsó pillanatban meghallottam a ruhája suhogását, azért alaposan meglepett és mivel most volt okom rá bőven, hogy ideges legyek, ráadásul még jócskán zavarba is jöttem, hogy most mit kéne csinálnom, hogy elnyerjem az elégedettségét, még ha nincs is ínyemre a dolog.
Aztán pár pillanat habozás után győzött a jobbik eszem és igaz, vöröslő fejjel, de fél térdre ereszkedtem és remegő hangon, amit ő betudhatott a megindultságnak, de az a visszafojtott indulat volt, belekezdtem.
- Mint ahogy Hector, ......fenséged consulja emlékeztetett rá, hogy, nem voltam kellően elhivatott a legutolsó találkozásunkkor, így most al.....alázatos bocsánatodért esedezem, ki.....királynőm. - nyögtem ki nagy nehezen és nem néztem fel, mert féltem, hogy mindent kiolvas a szememből.

Harsányan felnevettem, ahogy elém vetette magát és, ahogy esetlenül esdekelni kezdett. De mégis, a legszórakoztatóbb az volt, ahogy elképzeltem, Hector milyen módon emlékeztette ezt a szerencsétlent a tiszteletlenségére. Szinte megsajnáltam. Szinte... de inkább csak lenéztem.
- Csak egy kérdésem lenne: látva korábbi viselkedésed, ami inkább tűnt őszintének, mint ez, miért hinnék most szavaid őszinteségében? Főleg, hogy ismerem Hector meggyőzési módszereit.

Aztán végül mégis csak felnéztem, hiszen meglepett a nevetése, de aztán ismét a földet kezdtem el bámulni, mikor meghallottam, hogy mit is kérdez tőlem.
~ Most mit válaszoljak? Ha elmondom az igazat kihajít, vagy még rosszabb, itt tart, ha nem, akkor meg érezni fogja, hogy nem vagyok őszinte. Hajh! Fogós kérdés! ~
De nem törhettem itt napestig a fejem, valamit válaszolnom kellett.
- Hát, szó se róla a consul elég meggyőző tud lenni. - bólintottam, még mindig az időt húzva és valami részigazságon törni a fejem. - De rávilágított, hogy nem helyes, ha a vezetőmmel szemben így viselkedem, és ebben talán igaza volt, így tartozom ezzel a bocsánatkéréssel. Akkor is őszinte voltam és..... a bocsánatkérést is megígértem. - szültem meg a választ, amit igyekeztem hihetően előadni.

Ismét felnevettem, mikor Hector visszautasíthatatlan eszközeire és módszereire célzott. Meg kell hagyni, a külső szemlélő számára szórakoztatóbbak... De, hisz élt. Akkor tehát nem látta az összeset.
- Hm... megígérted. De azt nem mondtad, hogy őszintén így is gondolod. Ahogy azt se, hogy egyetértesz Hectorral. Ez egy igen nagy talán... Döntésképtelen vagy, vagy csak gyáva, ahogy azt korábban gondoltam? - a hangom már nem volt vidám. Nyugodt és fenyegető hangszínt hordozott. Egyik ujjamat a torka alá toltam, úgy, hogy szinte csak hosszú, feketére festett körmöm érintette a bőrét, majd kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Félsz tőlem Mathias?

Mikor felnevetett, kezdtem reménykedni, hogy megelégszik ezzel a válasszal, hiszen ezt akarta hallani, és ezzel végeztünk, az utamra enged. Megkapta amit akart, megalázkodtam előtte, most boldog lehet, ezt a babért is learatta.
Azonban tévedtem, mint már párszor életemben, de ez most itt elég nagy tétre megy, jó lesz vigyázni. Sajnos nem ette meg, amit előadtam és ez gond. Mikor megemelte a fejemet, hogy a pillantásom fogva tartsa és gyávasággal vádolt megint, kissé méregbe jöttem, de erőszakkal legyűrtem és nagyot nyeltem.
- Ez nem gyávaság, hanem túlélés. - mondtam halkan. - És a válaszom, bár nehéz kimondani, igen. Igen tartok magától és a talpnyalóitól. - sóhajtottam, mert persze most sem tudtam befogni a szám.

Ismét felnevettem és elvettem körmömet a férfi torka alól. A fotelomhoz mentem és helyet foglaltam. Könnyű, éjkék selyemszoknyám minden mozdulatomnál lágyan suhant.
- Állj fel! - parancsoltam neki. Lábaimat keresztbe fontam és hátra dőltem. Szemeimet viszont a férfin tartottam. - Szórakoztatsz. - mondtam. - Mint mora, te is engedelmességgel tartozol. - szóltam immár komolyabb hangon. - Ha akarom, még kényszeríthetlek is rá.

Mikor elengedett és ismét nevetett, úgy éreztem, talán mégis van remény, és nem fog megölteni, hogy megint beszóltam cseppet.
Örömmel teljesítettem a kérését, hogy álljak fel, mert nagyon nem volt ínyemre ez a térdeplés, viszont a továbbiak már megint csak elkomorodásra adtak okot.
- Igen, ebben nem kételkedem, hiszen ehhez nagyon értesz. - mormoltam halkan. - És, ha őszinte választ akarsz,hiszen te is tudod, hogy mi erről a véleményem, de kénytelen vagyok tudomásul venni az erőfölényeket és így engedelmeskedni, ebben megint csak igazad van. És, ha az összefonódásra gondolsz, ezt Hector is emlegette, de kösz nem, akkor mát inkább magamtól csinálom. - ráztam meg a fejem rosszkedvűen és egyre nehezebben tűrve ezt a rám erőltetett alázatot.

- Az, hogy szórakoztatsz, nem azt jelenti, hogy eltűröm a szemtelenséged. - mondtam fenyegetően, utalva a tényre, hogy nem adtam neki engedélyt arra, hogy egyenrangúan, tegeződőn beszéljen velem. - Se rangban, se korban nem vagy egyenlő velem, sőt messze alattam állsz. És ezt te is tudod, még ha el se ismered. Bár félni félsz. Akkor hát mi ösztönöz a büszkeségre és a szemtelenségre, akár az életed vagy a szabad akaratod árán is?

- Nézd....Nézze ....fenség! - erőltettem meg magam, hisz nem titkolta, hogy nem tetszett neki az előzi kissé meggondolatlan kijelentés és felszabadultabb viselkedés. - leéltem több évszázadot szabadon, úgy, hogy csak a magam ura voltam és soha nem kellett megalázkodnom senki előtt, ha kellett ezt az öklömmel, vagy a pisztolyommal vívtam ki magamnak. Amit elértem, azt is csak saját magamnak köszönhetem, aztán jön valaki, ...vagy valakik, és azt mondják, hajt fejet és hódolj valakinek, akit nem is ismersz, és csak holoképen láttál eddig. Maga, hogy reagálná le ezt? - hajtottam le a fejem, mert kicsit őszintébb voltam a kelleténél.
~ Hülye vagy Mathias! Ez a nő ezt nem fogja megérteni, hiszen mindig is abban nőtt fel, hogy mindenki a talpát nyalta. Majd mindjárt eléred, hogy lefejeztessen, vagy valami hasonló! Fogd már vissza magad! ~
- Már bocsásson meg a nyers őszinteségért....úrnőm. - igyekeztem szépíteni valamelyest.

A tenyeremre támasztottam a fejem.
- Hm... - tanulmányoztam a férfit. - Leéltél pár száz évet... És te már abba a korba születtél bele, mikor már uralkodtam. - felálltam és lassan lépdeltem a szobában szabadon. - De nem mindig tartott így össze a fajunk. Ha az idő valamire megtanítja az embert, az az, hogy az adott korral sose elégedett senki. - A falhoz léptem és leemeltem egy ősrégi kardot.
- Ez apámé volt. Magamnál tartom, hogy emlékeztessen, én milyen korból származom, és arra, hogy mit meg nem tettem, hogy kiszabaduljak a szabályai alól. De van, amit csak elkerülni lehet, megszegni nem. Te Mathias Gilmoore mora vagy. Az én morám. Óvlak, ha kell büntetlek. Megadom a szabadságot és mindezért csak hűséget és tiszteletet várok.

Azért figyelmesen néztem, hogy feláll és járkálni kezd, majd leemeli az a kardot a falról, ami kezdett nem tetszeni, bár a hozzá fűzött magyarázat azért meglepett, hiszen ezek szerint ős is próbált lázadni, bár ahogy kiveszem a szavaiból túlságosan nem sok sikerrel, de talán akkor az érzést megtapasztalta, milyen az, ha meg akarják mondani az embernek mit tegyen és mit ne.
- Ebben igaza van, mora vagyok, ezt nem tagadhatom és nincs is ellenemre. Csak szeretném élni tovább az életemet, ahogy eddig. Olyan nagy baj ez? Sosem tettem keresztbe Magának, ha jól emlékszem. – ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen pont ezért vagyok most itt, mert ő úgy érzi, akkor nem voltam elég segítőkész talán. – De legalábbis nem szándékosan, ha megtörtént is. – Eddig csak azt tiszteltem, aki ezt kiérdemelte, de mivel fel lettem most már világosítva, hogy ez az eset most kicsit nagyobb visszhangot kapott, mint szerettem volna, így ezen túl a tiszteletem az Öné. – fejeztem be egy sóhajtással.

Vissza akasztottam a kardot.
- Meg kell követelnem a tiszteletet Mathias. A tekintélyem része. Megvallom, az, hogy nem álltál rendelkezésemre, kevésbé zavart, mint a szemtelenséged. - Visszaültem. - A morák a gyermekeim. A hűségesek, a rebellisek és a szabad szelleműek egyaránt. Miattuk lettem királynő és értük. Harcoltam és áldoztam értük. A nagyobb probléma az, hogy Hector nem olyan elnéző, mint én. - mosolyogtam. - Mesélj nekem magadról Mathias.

- Hát, ha mindannyian a gyermekei vagyunk, ahogy mondja, akkor nem értem mi a baj? - néztem rá reménykedve, de aztán persze megtudtam. - Ááá, a szemtelenség! Azért bocsánatot kérek, habár akkor az tűnt helyesnek, de talán tévedtem. - reméltem, ezzel kissé javítottam, és azt is, hogy ezek után nem fog hirtelen megjelenni Hector.
- Meséljek magamról? - hökkentem meg, de hát nem illik visszautasítani ezt a lehetőséget, talán belátóbb lesz és elenged. - A szüleim a Marsra emigráltak és én ott nőttem fel. - kezdtem bele. - Nem volt könnyű, de végül befogadtak az ottaniak. Apám neves sebész, anyám ....meghalt egy robbanásban. rendfenntartó volt.
Kis szünet után folytattam.
- Kicsit messzire estem a fától, bele keveredtem ebbe-abba és végül ez lett belőlem. - vontam meg a vállam. Apám még él hála a Teremtőnek, bár mostanában már terhesnek tartja az életet, vágyik anyám után. - merengtem el kissé, majd észbe kapva, fejeztem be. - Ennyi röviden, nem tudom mire kíváncsi még? - néztem rá most kissé komolyabban, mint eddig. - Tudja én igyekszem a kedvében járni, de ilyen a természetem, nem tudok átlépni magamon ilyen hirtelen.

Nem hatott meg, amit mesélt. Ami egyszer élt, az meghal. Ez az élet rendje. Előre dőltem.
- Nem a szüleidről akarok hallani Mathias. Rólad. Ki vagy te? Mi vagy te? Mi mozgat, mit rejtesz a könnyed és pimasz stílusod mögé? - Ha féltette is az életét, de a modorán nem javított. Ez berögződés. Nem mintha nem nézettem volna utána, de a saját szájából akartam hallani. És az is érdekelt, hogy hazudik-e nekem.

Ezek szerint nem elég, amit elmondtam, bár fogalmam sincs mit akar ebből kihozni, hiszen gondolom mielőtt ide hívattak kiveséztek rendesen.
- Én? Én egy fuvaros vagyok, egy űrcsavargó, aki szinte folyamatosan járja a világok közötti űrt. Magányos farkas vagyok, de szeretem ezt csinálni és eddig nem panaszkodhatom. Az az iskola, ahová én jártam, hamar felnőtté teszi az embert, hiszen az élet kemény odakinn.
Eszembe jut a barátom és társam, akivel együtt kezdtük és akit egy mora ölt meg, de elhessegetem most az emlékeket.
- Mindenhol van barátom és biztos ellenségem is, de alapvetően nem vagyok rossz srác. Nem nézem ki kicsoda és micsoda, így aztán nem panaszkodom az üzletre. Ebben az szakmában ha valaki fennhordja az orrát, akkor felkopik az álla ugyanis. - vonom meg a vállam. - Konkrétan kíváncsi még valamire?

Tanulmányozni kezdtem a férfi arcát.
- Egy fuvaros... egy űrcsavargó... - ízlelgettem a szavakat. - A bolygók közt, a fajok közt... A veszélyre és a kalózokra fittyet hányva nyilván, elvégre tőlem se rettentél meg annyira, hogy félretedd azt, amiben hiszel, vagy visszafogd magad. De vajon ez a jellemed része-e, vagy pedig más okból vagy ilyen... merész? Mond csak Mathias: legális az, amivel és ahogy kereskedsz? Mert én kétlem. Ilyen szellemiséggel kétlem, hogy a nyugalmas napokba nem vinnél némi izgalmat. Esetleg a kalózokkal nem állsz kapcsolatban? - vontam fel egyik tökéletes szemöldököm.

Nem tetszett, ahogy a hozzáállásomat és a munkámat elemezgette és nem hiába éltem a gyanúperrel, hogy ebből valami egészen más, nekem nem tetsző következtetésre jut, mert máris megtörtént.
- Sajnálom, ilyen vagyok, és mint mondtam nem tudok kibújni a bőrömből, bár sokszor, mint most is jobban tenném, igaz? – néztem a nőre kissé bizonytalanul, de aztán, ahogy összehozott szépen az okfejtésével a kalózokkal, az már más veszélyeket is felhozott számomra, amivel jó lesz vigyázni. Nem hiszem, hogy nagyon díjazná itt senki, ha tényleg összeszűrtem volna velük a levet, bár ez nem igaz.
- Legális, nem legális…..- méláztam el a kérdésen. – Az életben ez nehezen külön választható. Én felveszem az árut és nem kérdezek semmit. A célállomáson meg kirakom. Ennyi. – mondom nyaltan a szemébe, hiszen valószínűleg úgy is tudja már, hogy a csempészéshez is van közöm – A kalózokat pedig elkerülöm, nem, hogy összeszűrjem velük a levet. Annál az őrültnél ez nem vezetne jóra. – célzok a kalózkapitányra. – A múltkor is alig tudtam meglépni, mikor egy kis Szöcskét előttem kaptak el, bár akkor nem volt ott a „főnök”. – ráztam meg a fejem.

Legyintettem a férfi szavaira, majd felálltam.
- Elárulok neked valamit Mathias. Én mindig megkapom amit, vagy akit akarok. Szép szóval, erővel vagy csellel, de megszerzem. Ilyen dolog az információ is. Ez az első ok. A másik pedig, hogy minden moráért felelősséggel tartozom. És most jöhet az a dolog, amit ezekkel indokolok. - A férfi mögé léptem. - Gondolom hallottál már arról a rejtélyes átjáróról vagy különös fekete lyukról, ami ma nyílt és elnyelt két élőlényt is. Az egyik egy mora volt. - Kezeimet két oldalról a férfi vállaira helyeztem. - Te fogsz odamenni és felfedezni ezt az anomáliát, és visszahozni az eltűnt fajtársunkat. Teszed ezt, a morák és az én nevemben. Ezzel bizonyítasz nekem.

Nem is kételkedtem benne, hogy igazat mond, hiszen magam is tapasztaltam, mennyire a szívén viseli minden mora, köztük az én sorsomat, és abban is, hogy mindent elér, amit akar, ha olyanok állnak mellette, mint Hector, meg az az elmebeteg hóhéra.
Mikor rátért a lényegre, hogy mit is akar tőlem, és ehhez a hátam mögé sétált, majd még a vállamra is tette a kezét, akkor már nagyon rossz érzéseim voltak. De mikor meghallottam, hogy konkrétan mi is az, szinte megállt bennem az ütő, hiszen ez nem sokkal volt jobb, mintha rögtön kivégeztetett volna, talán csak egy kis haladékot jelentett.
- Hogy mi? Hiszen senki nem tud róla semmit és az egyik már be is záródott. Mi van, ha ez is becsukódik és ott ragadok, vagy egyáltalán! - hördültem fel és elsőnek eszem ágában sem volt ezt az eszeveszett ötletet még csak megfontolni is. - Nem gondolhatja komolyan? Én nem vagyok ennyire eszement kalandor. - ráztam meg a fejem, de sajnos tudtam, hogy nem sok választásom van, de próbálkozni lehet. - Esetleg más feladat, amit itt tudnék megtenni, egy fuvar, vagy egy szállítás? - igyekeztem meggyőzni és ellépni előle.

Kissé megszorítottam a vállát.
- Nem mondtam, hogy van választásod. Így, vagy úgy, magadtól, vagy csak mert én így akarom, de mész. Ha kell, átlöklek rajta. - Elengedtem és ismét járkálni kezdtem. Lassan, kimért léptekkel.
- Pont azért, mert az egyik már bezáródott kell indulnod azonnal. - mondtam keményen. - De... Ha visszatérsz, nem marad el a jutalmad. - intettem érdektelenül. - Szóval? Mész magadtól vagy vitesselek? Félreértés ne essen, - mosolyodtam el. - Mindenképpen elkísérnek a helyszínre, nehogy félúton meggondold magad, vagy azt hidd, ellent mondhatsz nekem.

Aztán természetesen azt kaptam, amire számítottam. Nincs választási lehetőségem, ha akarom, ha nem ezt a sorsot szánta nekem. Gondolom ezt hasznosabb volt számára, mintha simán kivégeztek volna, mert így, ha valami csoda folytán életben maradok, még valami jó is kisülhet belőle a saját számára. A dicsőséget mindenképp ő aratná le, hiszen nem hagyta magára az eltűnt morát és ezért majd pedesztrára emelhetik.
- Úgy látom ez már eldöntetett, így nem hiszem, hogy sok hozzáfűzi valóm lehetne. – nézek a szemébe lemondóan, mert bár minden porcikám azt kívánja, hogy harcoljak az életemért, az eszem tudja, hogy semmi esélyem, így meg még mindig van egy hangyányi remény, hogy megúszom élve. Nem, inkább mikroszkópikus!
- Akkor, ne húzzuk felesleges szócsépléssel az időt fenség, vitessen oda az embereivel és essünk túl rajta. Azt hiszem nagy az esély, hogy szebb halálom lesz, mintha ellent mondanék, nem így van? – vonom meg a vállam és emelem nem éppen barátságos tekintetem rá.

- Ezt jól látod, Mathias. - feleltem halvány mosollyal az arcomon. Már mindent előkészítettem ez ügyben, hogy lehetőleg az anomália bezáródása előtt be tudjuk tuszkolni a szerencsétlent abba a lyukba. Ha visszatér, az jó. Ha nem... Nekem az is jó. Sajnálattal emlékezünk meg önfeláldozásáról és elkönyvelem, hogy egy bajkeverővel kevesebb. Kitártam az ajtót, amin két harcos lépett be.
- Ha ellenkezik, csak dobjátok be. - mondtam, majd Mathiasra néztem.
- Sok szerencsét. Rád fog férni. - azzal távoztam.

(Köszönöm a játékot )