John F. Kennedy reptér

A valaha volt reptér romjai, tele használhatatlan, ősrégi repülőgépekkel és kibelezett űrhajókkal. Igencsak sokáig kell keresgélnie annak, aki itt bármi használhatót akar találni. Működő jármű egészen biztosan nincs a reptéren.

Ez egyike volt a nyugodt estéknek. Azon estéknek amikor ismét szellemnek éreztem magam és nem másnak. Kívül a világon, kívül mindenen... csak egy homályos, átlátszó alaknak a távolban.
Az ilyen helyeken valahogy mindig egy fajta különös nyugodtság telepedett rám. Mintha a múltban járnék, mintha az sejtetné a titkait, és mintha még a szél is hozzám szólna. Pedig ennek ellenére tudtam az ilyen helyek veszélyeit. Mégis úgy vettem észre jelenleg valószínűleg egyedül vagyok.
Fölmásztam az egyik nagyobb, biztosabban álló, és kevesebb éles széllel rendelkező romra, és onnan néztem végig a tájon. Vajon hányak reményeinek végső nyugvó helye lehet ez a hely? Mégsem volt zajos, nyughatatlan és ijesztő, mint az aki meg akarná bosszulni magát.
Nyugodt volt... talán annyira, mint csak az ilyen helyek képesek.

Szinte az egész várost bejártam már ahol úgy mond érdemes megfordulni. Tulajdonképpen már csak egy hely volt amit érdekelt is valamilyen szinten. Egy ideig vacilláltam a lemenő napot bámulva. Meghagyjam másnapra vagy már mindegy. Végül a nap teljesen elbújt a horizont mögött. Nyugatra még vöröslött az ég alja.
~Azt hiszem eldőlt...
Körbenéztem az üres, sötét környéken. Nappal se volt egy lélek se, este miért lenne bárki is? Jobb kezemről könyékig visszahúzódott a felsőm. Tenyeremre fókuszáltam, kis koncentráció után az egész kézfejem lángokba borult.
~Remek...
Némi ügyetlenkedés után sikerült csak a tenyerembe gyűjteni a kék lángot és azt használva lámpának megindultam. Egy óra sétálás után elértem a repteret. Ilyen minimális fénynél nem volt túlzottan informatív, lényegében semmit se láttam 3 méteren túl... De több volt a semminél így nekiindultam és a sorok, romok közt sétálgattam nézelődtem. Megpillantva néhány repülőgép/űrhajó számot pár kép villant fel amiket aztán próbáltam elhessegetni a fejemből.
~Tehát itt is jártam már...

Egy darabig elnézelődtem így. Figyeltem a felhők közül néha kibukkanó holdat, de úgy látszik ma szégyellős kedvében volt. Alig derengett át valami néha az ég alján. Gondolkodóba ejtett, főleg hogy természetesen anno tanultuk a fizikai vonatkozásait miért látszik... de akkor eszembe jutott, hogy bizony már ott is élnek, és hogy ott nekem nincs helyem.
Ez kissé szomorú gondolatokkal töltötte el, és egy kicsit elfordultam.
A távolban fel villanó fény egészen meglepett. A szememet pedig szinte bántotta, még az az apró fénylő pont is. Ami nem mellesleg közeledett.
Amikor közel ért érdeklődve figyeltem a hozzá tartozó alakot, leguggoltam és összehúztam magam akkorára amekkorára tudtam, hogy elbújjak. Tudtam hogy az ilyen világos színezetű ruha milyen fel tűnő lehet a sötétség ellenére.
A férfi keze lángolt... még ha fura fénnyel is. Tudom hogy a telepaták képesek lehetnek ilyenre, de mégis minden idegszálamat megfeszítve figyeltem, és még a férfi arcát is próbáltam kivenni.
Megroggyanhatott a lábam alatt valami, vagy én mocorogtam anélkül hogy felfigyeltem volna rá, a lábam viszont megcsúszott, én egy egy sikkantással a hátsófelemre ültem és csúszni kezdtem. Reflexből kaptam valami után amibe megkapaszkodhatok, a lábammal pedig megpróbáltam magam kitámasztani.

Furcsa érzés kerített hatalmába. A nagy csönd túlságosan is nagy volt. A néha bevillanó képek egyébként se töltöttek el jónak mondható érzésekkel, de egyik sem hasonlított arra mint amikor valaki figyel.
~Biztos csak fáradt vagyok, lehet pihennem kéne...
Fordultam volna meg amikor a szembe kerülő kupac tetejéről valami zajt hallottam amit egy sikítás követett. Összerezzentem, a láng kialudt a kezemben ruhám pedig teljesen elborított. Így néztem a zaj forrása felé védekező állásba. Ahogy megláttam a bajba jutottat egy másik reflex indult meg bennem. Közelebb siettem a bajbajutotthoz és megpróbáltam még azelőtt elkapni mielőtt valami élesbe bele nem pottyan. A sok kis éles tárgy könnyedén lepotyog a nagy lemezek között. Jó erőben voltam de kissé meglepődtem maikor a kezembe pottyant a hölgy. Egyik lemezre rá kelett taposnom, nehogy orra bukjak vele.
-Ugh.... Meg vagy...
Ahogy ránéztem a sisakomban megindult az arcfelismerő. Míg az futott vissza parancsoltam a galléromba és szabad szemmel is szemügyre vettem.
~Nem tűnik túl veszélyesnek... Ettől ijedtem meg így? Nevetséges...
Ahogy végig pásztáztam szemet szúrt a nyakéke. No nem csak az elhelyezkedése miatt hanem, valami volt benne ami oda vonzotta a tekintetem.

Nagyon nagy szerencsém volt, talán nem csak az. Már hozzászoktam, és talán mondhatjuk hogy jó szemem volt hozzá, hogy mire ,,szabad" felmászni és mire nem. Valószínűleg egy kicsi nehézséggel de egyben, nagyobb károk nélkül értem volna földet. De még nem is a saját lábaimon landoltam.
Meglepett szemekkel pislogtam az illetőre.
- Ömm... az Éltető Fény legyen kegyes magához... - hadartam el a már jól begyakorolt köszöntést kissé reszketeg hangon, és kissé kérdés hangsúllyal. Ahogy azonban eltüntette a sisakját, és végre szemtől szembe nézhettem rá, kedvesen elmosolyodtam.
- Elnézést hogy így megzavartam az elmélkedését... - próbáltam minél jobban menteni a helyzetet. Egy kedves arc nem mindig garancia arra, hogy kedves lélek tartozik hozzá. És abból amit láttam, simán el is égethetne talán... Az egy dolog, hogy nekem is meg vannak a saját módszereim arra hogy megvédjem magam...

Szemeim kiguvadtak, nagyon meglepett a köszönés módja, vagy minek is lehet ezt nevezni. Sok mindent vágtak a fejemhez, köztük macskakövet is de ilyet még nem pipáltam. Kicsit jobban bele gondoltam ebbe a mondatba. Elmerengve fel is néztem a lányról el a távolba. Elhúztam a számat és az égre is felnéztem. Fejemet is megvakartam volna ha lett volna plusz egy végtagom hozzá. Aztán furcsállva néztem le rá megint, összeráncolt szemöldökkel. Nem igazán sikerült még összeegyeztetni a köszönést a napszakkal.
-Ehm... Nincs ehhez egy kicsit késő?
Ekkor villant be, hogy valószínűleg nem így kéne eltölteni az éjszakát így leraktam a földre, hogy saját lábán álldogáljon.
-Nem nem nincs semmi gond. Igazándiból épp menni készültem, csak nem számítottam arra, hogy itt a sok szemét közt valami szépet is találok...

- Valamikor estének is kell lennie, ez természetes. Ennek is meg van a funkciója, ez is egy kegy - feleltem körbe írva a dolgot. Talán azért is ilyen bonyolultan, mert nem terveztem elsőre felfedni, hogy mora vagyok. Nem szégyellem, csak akkor is meg van a haszna ennek is.
- Oh - álltam a saját lábaimra - már épp fel akartam vetni...
Egy kicsit szégyellősen ismét elmosolyodtam a bókjára.
- Nos, köszönöm. Igazából én sem számítottam rá, hogy ilyen hamar ismét földszint közelben leszek ilyen hirtelen - tekintettem vissza a roncsra. Valami nagy... hát valami nagy izének lehetett a törzse talán.
- És csak nézelődni jött, vagy esetleg keresett is valamit? Nem akarok tolakodó lenni, csak érdeklődöm - tettem hozzá gyorsan. Nem lehet tudni... vannak olyanok akiket a legfurcsább dolgokkal lehet megbántani... és az olyanokat általában nem érdemes. Már ha ilyen közel vannak hozzád helyileg.

Szemeim összeszűkültek, és sűrűn pislogni kezdtem. Fölfele kezdtem nézelődni. Fejemet is billentettem ide-oda, de sehogy se akart értelmet nyerni a fejemben ez a mondat.
-Az igaz, de ilyenkor nem túl sok a fény, ső...t
Ekkor kicsit belém fagyott a szó. Rossz érzés rádöbbenni, hogy akár meg is láthatott, sőt valószínűleg meg is látott... De amíg nem hánytorgatja fel a témát addig nincs nagy baj.
-Valahogy sejtettem.
Nyugtáztam mosolyogva és én is megnéztem azt nagy micsodát amin érkezett. Valami szállító hajónak tűnt.
-Valójában csak nézelődni jöttem de nem túl sok minden van itt ami érdekes... Leszámítva az égből potyogó, szőke lányokat. Egyébként...
Néztem fel ismét a hajótörzsre.
-...mit kerestél ott fenn?

Csak rámosolyogtam, ahogy az értetlenségének hangot adott. Nem terveztem kifejteni a gondolatot. Sem filozófiai síkon, sem pedig prédikálni nem akartam.
- A helyzet az hogy az ilyen helyeknek, van egy... varázsa. Néha egészen magukhoz vonzzanak, ahogy olykor a magas helyek is - pillantottam ismét arra, majd vissza a férfire.
- Általában nem szoktam leesni - jegyeztem meg az eddig is valószínűleg egyértelmű tényt. - De én azt hiszem vitatkoznék ezzel. Bár igaz, kinek mi az érdekes.
- De ha neked lennék, én nem mászkálnék ilyen jól kinéző öltözetben ilyen helyeken, még valaki azt hinné, hogy értékes... bár ahogy láttam van mivel megvédened magad...

-Tehát akkor erre felé nem érdekesek a potyogó lányok?
Mutattam körbe ujjammal de csak a csuklómat mozdítottam hozzá. Hangomban inkább egy csipetnyi gúny szorult mint sem komolyság. Mikor megjegyezte, hogy nem kéne ilyen feltűnő göncökben járkálnom végig néztem magamon. Talán a katonaságnál túlságosan is hozzá szoktam, hogy mindenki ilyesmiben járkál.
-Ami az illeti tényleg elég drága cucc, de cserébe lopás biztos...
Egy kicsit meghűlt bennem a vér mikor az önvédelemről esett szó és akarva akaratlanul is a kezemre néztem. Aztán visszaejtettem magam mellé.
-Rendesen ki képeztek igen és formában is tartom magam. De ha már az értékekről van szó.
Néztem a szemébe majd végig futott tekintetem az arcán, le a nyakán egészen a medáljára.
-Az egy kicsit szembe ötlőbb és tolvajoknak csábítóbb darab egy lány nyakában mint egy egyenruha egy férfin nem? Egyébként, mit ábrázol?

- Nem - ráztam meg a fejem. - És még a holoneten sem írtak az időjárás előre jelzésben semmilyen esőt, nem hogy még ilyet - mosolyogtam.
- Lopásbiztos? - vontam fel a szemöldökömet. - És biztos vagy te ebben? Tudod erre felé, igen ötletesek tudnak lenni némelyek - fintorodtam el.
- Ez? - fogtam meg a medált két ujjal és kicsit eltartottam magamtól nevetve. - Csak nekem értékes, másnak szinte értéktelen. Egy darab rozsda mentes fém. És ha értem aggódik... mondjuk úgy hogy engem is kiképeztek... - viszont azon teljesen elcsodálkoztam, hogy megkérdezte mit ábrázol. - Hogy hogy mit ábrázol? Hát a napot! - nevettem ismét. - Mi más lenne?

Ököllel megütögettem a mellkasomnál lévő kemény polimert.
-Teljesen, ha leállnak, vagy nem érzékeli az életjeleimet akkor megsemmisíti önmagát és mindent ami benne van...
Közelebb léptem egyet és közelebb is hajoltam egy kicsikét, hogy jobban szemügyre vegyem a medált. Innen nézve már jobban látszódott és tényleg egy napocska volt rajta. Homlokom össze szűkült és méregetni kezdtem a kis ékszert.
-Messziről annyira nem látszódott...
Különös érzésem támadt ismét. Már sejtettem, hogy mi következik így lekaptam róla a tekintetem és a lány szemeibe néztem felegyenesedve.
-Van is valami jelentősége? Olyan ismerősnek tűnik, mintha valahol már láttam volna... régen... nagyon, régen...
~De még milyen rég láthattam...

- Akkor nem lennék a helyében a rablónak. De lehet neked sem. Félnék, hogy meghibásodik, és magától felrobban.
Furcsállottam hogy így érdekli a medálom. Maga az hogy olyan volt mintha sosem látott volna ilyen ábrát. Rendben, hogy nem tökéletesen, vagy élethűen ábrázolja az égi testet, de ha mást gyerekkorában biztos rajzolgatott hasonlót.
- Oh, ez igaz... - gondolkodtam el, arra, hogy messziről nem látta. Erre nem is gondoltam. Hiszen este van, és nem mindenki van úgy hozzászokva...
- Jelentősége? - kérdeztem vissza kicsit értetlenül. - Az Éltető Fény rendjének papnője vagyok, azért hordom a nyakamban - lassan megvontam a vállam. - Nem tudom mi más jelentőséget tulajdoníthatnék még neki.

-Mindennap alaposan át nézem bekapcsolás előtt, kellemetlen lenne ha egyszer csak nem lennék...
Kacagtam fel aztán kiropogtattam a hátamat. Felpillantottam a roncs tetejére ahol nem is olyan rég még beszélgető partnerem tanyázott. Sűrűn pislogva néztem vissza a papnőre....
~Papnő?! Én meg ilyen szabad szájú vagyok vele, remek.
-Óhh... Szóval te, vagyis ön egy Papnő. Mi dolga egy Napimádónak így éjszaka? Már elnézést a kifejezésért. Gondolom az éltető fény a napot jelenti.

- Nos, igen, kellemetlen lenne. Én lehet nem bíznék magamban ennyire, de neked már biztosan megszokott... - Természetesen az hogy azt mondom, hogy kiképeztek engem is, nem ilyesmire értettem.
Egyáltalán nem zavart eddig sem hogy tegezett. El is nevettem magam mikor kijavította magát. De valahogy a napimádó kifejezés annyira már nem tetszett. Kicsit rosszallóan elfintorodtam.
- Mért? A Napisten követői nem lehetnek fent éjszaka? Az éjjel is természetes része a világnak. Természetes és szükséges.
Kicsit duzzogva elhallgattam. Az igazság az volt hogy nem akartam tovább menni. Erre a kérdésére a választ ugyan is már a beszélgetésünk elején megválaszoltam, csak akkor nem figyelt. És anélkül talán nem tudtam volna jobban elmagyarázni, hogy elkotyogtam volna, hogy mi is vagyok tulajdonképpen.

Védekezően magam elé emeltem a kezem, látva, hogy ez az elszólás kissé érzékenyen érintette.
-De de! Miért ne lehetnének? Valakinek szemmel kell tartani a föld ezen oldalát is míg bujkál a nap elől. Nemde?
Magyarázkodtam lányos zavaromban és a tarkómat dörgöltem kínomban.
-Csak kicsit furcsa volt így elsőre...
Lazultam le egy csöppet. Kezeimet is lelógattam magam mellé és csak szótlanul álltam, nézelődtem. Többször is rá pillantva a lányra. Néha ott felejtem a tekintetem de mikor észbe kapok elfordítom másfelé mintha csak épp arra fordultam volna amerre.
-És... nektek is vannak ilyen templomaitok meg ilyenek? Régi vallás?

- De, pontosan - mondtam kedvesen. Amúgy is ez volt a feladatom a rendben, és ezt már senki nem tudta megmásítani most sem.
- Sokszor a kézen fekvő dolgok is furcsák lehetnek más szemében. Ez egy elég trükkös lecke lehet az életben. De nem magyarázom tovább, mielőtt prédikálni kezdenék - mosolyogtam.
- Volt egy... mi rendháznak neveztük. Ott éltünk. - Egy kicsit elhallgattam, majd folytattam. - De aztán felégették.
- Talán... valószínűleg - javítottam ki magam. - Még a háború előtt is létezett. Próbáltuk megőrizni a tudásunkat, ami azelőttről marad... de még a szent szimbólumaink jelentését sem tudtuk már az összesnek pontosan, mikor én csatlakoztam a ház hoz.

Figyelmesen hallgattam a rövidke kis történetet. Valahol belül rossz érzés fogott el amikor kiderült, hogy felégették a lakóhelyüket. Kicsit magamat éreztem hibásnak. Szó szerint magamat. Mintha én faltam volna fel az egészet. Megborzongtam, szerencsére a szimbólumok felemlegetése elterelte a figyelmemet. Mindig is vonzottak az ilyen nonfiguratívnak tűnő, titokzatos jelentéssel bíró krikszkrakszok.
-Szent szimbólumok? Mifélék ha szabad kérdeznem?
Néztem rá kérdőn és vártam türelmesen. Kíváncsi voltam mivel rukkol elő. Most, hogy volt okom, így valamivel nyugodtabban bámultam.

- Igen, néhány szöveget is őriztünk belőle. Az épület falain is volt néha. Pár a hátamon is van... de azt inkább nem mutatnám meg - mosolyodtam el kicsit szégyellősen. Körül néztem. Megláttam egy kiálló fém botot, be volt szorulva az egyik roncsba. Úgy gondoltam, hogy az jó lesz. Kihúztam, majd visszamentem a férfihez, és a földbe kezdtem rajzolni. Nem sokkal később pár szimbólum sorakozott egymás mellett. Az első a hátamon is rajta volt. A második jelentését csak sejtettem. Majd végül lerajzoltam a felkelő nap szimbólumát, mely szintúgy szerepelt a hátamon. Lerajzolhattam volna azt is pontosan ami a bőrömön szerepelt, de valahogy feszélyezőnek gondoltam ezt a gondolatot. Igazából egy darabig még el tudtam volna rajzolgatni őket. Elég sokat láttam őket a rendházban, de inkább felnéztem a férfire.
Még a végén itt elrajzolgatok, ő meg megunja és tovább megy. Én meg még csak észre sem veszem.

Szemöldököm összeszaladt ahogy néztem mit rajzol a földbe. Furcsa bágyadtságot éreztem, ugyan akkor az energia is eltöltött. Szinte teljesen elbambultam. Aztán megráztam a fejem. Az első kép valahogy jobban megfogott mint a többi. Leguggoltam a lány mellé és ráböktem.
-Ez mit jelent?
Még kétszer mellé böktem nyomatékosítás képen. Felakartam állni de megszédültem és vissza ereszkedtem. Pislogtam kettőt zavartan és ahogy visszanézte ma földre káprázni kezdett a szemem. Még néhány szimbólum került elő az első elé. Nem láttam hogy oda firkantotta volna őket. Kezdett melegem lenni egy csöppet. Bal kezemmel megtámaszkodtam jobbal pedig végig követtem a földben látott néhány szimbólumot. Pislogtam néhányat és a földön ülve találtam magam. Előttem a talajra firkálva jó néhány szimbólum. Azok amiket annak idején az első kőtáblára véstem fel és az embereknek adtam, hogy azt kövessék. Magát a fényt ami életi őket. A templom falán lévő szöveg pontosítva most ott hever a földben de van még egy plusz sora. Ami nem igazán illik bele a szövegbe. A nap, vagyis maga az isten szimbóluma hever ott amibe egy pálcika ember van rajzolva, szokatlan módon a nap fölé is van rajzolva valami méghozzá a teremtés jele. Utána pedig oda van biggyesztve a megvilágosodás és a visszatérés jelképe is.

- Az? A mindent figyelő szem, ami mindent lát, a napisten segítője, ha mondhatjuk így...
Amikor megszédült kissé megijedtem. Kissé megfeledkeztem magamról, és ott termettem mellette hogy elkapjam, és legalább ne üsse meg magát. Hagytam hogy teljesen leüljön, úgy tűnt a lábai nem igazán fogják megtartani. Épp kérdezni akartam, hogy mi a baj miközben leguggoltam mellé... mikor megcsapott a meleg, és kicsit hátrébb léptem. De nem adtam fel... vagyis nem adtam volna, de akkor a földbe kezdett el rajzolgatni, nekem meg akkorára nyíltak a szemeim, hogy az csak na.
Úgy írta a szimbólumokat... mintha... nos, mintha értené is amit ír. Vagy legalább olyan sok fáradtságot ölt volna bele, hogy megjegyezze őket.
Nyeltem egyet, és elvontam a tekintetemet az ábráktól.
- Jól vagy? - jött ki belőlem nehézkesen a kérdés. Úgy figyeltem rá amíg nem válaszolt mintha bármelyik pillanatban elájulhatna, vagy akár mi komoly baja eshetne. Aztán visszanéztem az ábrákra.
- És... mondd csak... érted is amit leírtál?

~Már megint mit csináltál Inferno?
A homlokomat dörzsölgettem és ekkor vettem észre, hogy a lány tart vissza attól, hogy eldőljek mint egy zsák krumpli. Megráztam a fejem és gyorsan megtámaszkodtam. Kellemetlenül éreztem magam, hogy katona létemre egy papnőnek kell segítenie a függőben maradáshoz.
-Öhm... igen megvagyok, köszönöm.
Aztán lenéztem, hogy mit is alkottam éppenséggel. Csak homlokomat ráncolva nézegettem a feliratokat. Úgy éreztem mintha dolgozat feladatait nézegetném és tudnám hogyan kell megoldani, csak nem jut eszembe az egész. Az tipikus ilyet már láttam de nincs meg a rutinom, hogy megoldjam. Törtem rajta a fejemet de az istenért se akart beugrani.
-Nem... pedig itt van mindegyik a nyelvemen és egyszerűen nem... Nem bírom szavakba önteni...
Fejemet fogva megingattam azt és felültem török ülésbe Hotep mellé és úgy bámultam a jeleket. Aztán kérdőn néztem rá.
-Te, tudod mi lehet ez?

- Ha te mondod... - tettem hozzá halk, kedves hangon, de azért azt is megértettem volna, ha mégis elmondja ha valami baja van.
Furcsán néztem rá, mikor azt mondta hogy ott van a nyelve hegyén... mintha egyszer tanulta volna már, de már pont nem emlékezne rá. Ami azért elég furcsa lenne... Még a mi rendünk sem tudta minden jelnek a jelentését, akármekkora szégyen is legyen, nem hogy még szöveget olvasni.
- Nem - feleltem. - Ez itt - mutattam a szöveg közepére - az örökké valóság jele. Ez itt az időé - mutattam valahova teljesen máshova, aztán nem messze tőle -, ezek pedig azt hogy fonalak. És a nap előtt áll valaki... - néztem a szöveg tetején lévő ábrára. - Nos, erről inkább nem akarok következtetéseket levonni...

*És voilá, eljött ez a nap is. Nem tudom, hogy ezt vártam jobban vagy az ez utánit. Feltéve, hogy itt nem esik bajom, vagy legalábbis mozogni fogok tudni. Izgatottan emelkedtem fel és szálltam le Penge mögül a motorról, a hangulatot már a vacsora alatt megalapoztuk. Csizmám sarka a betonon koppant, és módszeresen kezdtem el kicsatolni a bukót.*
- Eltunyultál Édes… ettől többet is tudsz. * Szólaltam meg s biztos voltam benne, hogy a másik hallja, amit mondok, hála a beépített mikrofonnak. Bukom a motorra tettem és körbe tekintettem a népes társaságon. A hely még mindig ugyan olyan romos volt, azonban a pályát megtisztították valamennyire. Ezek a régi kifutók voltak, néhol egy-egy jelzéssel a végén, hogy melyik sáv jön, melyik után és merre kell haladni. Penge elkezdett köszönni a haverjainak, de Én nem tartottam lényegesnek a tiszteletköröket, ahogy a kíváncsi és meglepett tekinteteket sem. Na igen, négy év után először itt. A verseny kezdetéig még volt idő és a kocsikból hangos zene üvöltött mindenfelé, más-más stílusban. A táskámat lepasszoltam, amiben a védő felszerelésem volt és elindultam ismerős, vagyis inkább ismeretlen arcok után kutatni.*
- Mire kellek, itt leszek. * Kiabáltam még nevetve hátra. Magas sarkú csizmám a térdemig ért és hideg ide vagy oda, egy combközépig érő fekete bőrszoknya volt rajtam és egy hozzá tartozó bőrdzseki, akár csak a társamon. Persze rajta nem szoknya, hanem nadrág kombóval. A dzseki alatt egy pulcsi volt és egy póló, de ez nem szándékoztam vetkőzni. Egyedül a csuklómon volt egy vörös kendő megkötve, jelezve, hogy bizony indulok és kabalaként. Az összképet egyetlen dolog rontotta, hogy mind a két kezem csukóig be volt kötve fekete fáslival. Úgy, hogy csak az ujjaim felsőrészét hagyta szabadon. A fogásban nem akadályozott. Szerencsére fogni már tudtam vele.*
- Egy forró teát kérnék. * Jeleztem a kocsi csomagtartójából rögtönzött standnál. Alkoholmentes ugyan nem sok volt készleten, hisz ezek az alkalmak nem a józanságról híresek. De ki nem mondott egyezmény, hogy verseny előtt sosem iszunk. Legalábbis Én és Penge nem. Ő nem versenyzik, ittasan én pedig nem ülök fel mögé. Mikor megkaptam félre álltam és újra elindultam kutatni ismeretlenek után vagy épp ismerősök után.*