Barlang

Reméltem, hogy nem azt mondja, hogy csak egy módja van annak, hogy megtaláljam, és az az, hogy mégis csak be kell másznom oda, de hála az isteneimnek, nem ez lett a válasz.
- Rendben van, akkor azt hiszem semmiképpen nem fordulhat elő, hogy nem vesszük észre egymást, vagy a kiabálással, vagy a repülő keltette zajjal, de ide tudlak hívni. Remek!
Mosolyogva biccentettem az érdekes jókívánságára.
- Neked meg nyugodt gyűjtögetést és kevés váratlan vendéget, akiket ki kell takarítanod a lakásodból. – válaszolok és még utoljára intve egyet neki, elindulok a pusztaságon és romokon keresztül, hogy még napfelkelte előtt visszaérjek a kikötőbe.
Mikor visszanéztem már nem láttam a lányt, igaz a sötét már lassan mindent eltakart, és csak a csillagok fénye világította az utamat, így azért kellő óvatossággal közlekedtem.
Végül is jól végződött ez a kis kaland és megismerhettem egy fura metamorfot és ez még ki tudja, hogy mire nem lesz jó a jövőben.

//Én is köszönöm – nagyon tetszett //

Késő volt már, talán éjfél is elmúlt. Nem tudhattam biztosan, ugyanis ilyen alkalmakkor sosem hoztam magammal értékesebb dolgokat, mint például óra, kommunikátor, amin ezt ellenőrizhettem volna, de nem volt nálam pénz, még a lézerpisztolyom sem, csupán a késem. Időnként ellátogattam ide, erre viszonylag elhagyatott barlang kimondottan elhagyatott részébe, ahol időnként összeverődött egy nagyobb tömeg, hogy hódoljanak a minimális szabályokkal korlátozott harc és a fogadás örömeinek. Pár hetente felbukkantam, körülnéztem, akad-e épp nekem való ellenfél, és ha igen, kiálltam ellene, mert jó gyakorlásnak tűnt. Különböző harci stílusokat ismerhettem meg, miközben edzettem magam. Ezen kívül erősíthettem sárkány formámat is, ugyanis nem volt kifogásuk az ellen, hogy akinek hasonló képessége volt, az használja. Sőt! Minél látványosabb volt, annál jobban örültek neki.
-Á, megjött a Sárkány! - köszöntött széles vigyorral a buki. - Csak nem a mérkőzéseket jött megnézni?
Mindig le akarta futni ezeket a köröket velem is, mint mindenki mással, mintha nem tudta volna, hogy én erre nagyon nem vagyok kíváncsi.
-Be tudsz állítani?
-Épp most szabadult fel a porond.
A nagyjából kétszáz fős tömeget egy jókora kerek fémketrec választotta el a küzdőktől, ami nagyjából fél méternyire magasodott a talaj fölé, az átmérője pedig nem lehetett több tíz méternél. Épp innen vonszoltak ki egy ájult férfit, akinek igen mély vágások szelték át a mellkasát, megkockáztattam, hogy inkább karmolások. Már csak azért is, mert a nyomában kilépő kék hajú nő, akit ordítva ünnepeltek a jelenlévők, éppen túlméretezett karmait húzta vissza, és esküdni mertem volna, hogy mintha egy szintén kék színű lompos farkincát is láttam volna a háta mögött lobogni. Mire a bukihoz ért, hogy felszedje a pénzét azonban már olyan volt, mint egy abszolút átlagos ember... kék hajjal.
-Te jössz - kacsintott rám az alacsony, pocakos férfi, miután átadta a nőnek a részét.
Biccentettem, és beléptem a ketrecbe, ő pedig jött utánam, hogy beleharsogja a tömegbe:
-És ismét körünkben üdvözölhetjük a Sárkányt, aki apró termete ellenére bármilyen óriást is a padlóra küldene. Várom a bátor jelentkezőket, akik próbát tennének, de figyelmeztetek mindenkit: a név nem éppen a megszokott házisárkányt jelenti! Gyerünk, emberek! Ki áll ki ellene?
Máris jött a szokásos hangzavar. Volt aki biztatott, volt aki a pokolra küldött, volt aki obszcén ajánlatokat tett, volt aki egyszerűen csak artikulálatlanul üvöltött. Nem törődtem velük. Kisterpeszben álltam a ketrec közepén, kezeimet hátrakulcsoltam, és rezzenéstelen arccal, egy hang nélkül vártam, hogy ki lesz ma este az ellenfelem.

Mióta újra munkanélküli lettem, ismét megeskettem minden ismerősömet, hogy bármi pénzszerzési lehetőségről hallanak, értesítenek. Hát, nem is kellett sokat várnom, az egyik haver már kapott is elő egy cetlit, amire egy kezdetleges térképet firkantott. Mondjuk túl beszédes nem volt a téma kapcsán, csak röhögött egy jót, hogy majd meglátom, menjek csak nyugodtan. Még utánam ordította, hogy jó szórakozást, aztán tényleg elváltak útjaink. Én meg álltam ott, egy helyben, kezemben a cetlivel, aztán azt gondoltam, hogy miért is ne? Egy próbát megér, csak nem rúdtáncolni kell majd, mert azt inkább kihagynám. Meg a kórboncnoki munkát. Valahogy az se csábított túlságosan.
Szóval fogtam a térképet, aztán útnak is indultam. Igaz, inkább repülve, mert úgy gyorsabb, meg talán hamarabb megtalálom a helyet, ahová mennem kell. Mondjuk azt furcsállottam, hogy egy barlang van úticélnak megjelölve, a végén még befognak bányásznak, bár sose lehet tudni. Ahogy közeledtem, azért biztos ami biztos, visszaváltottam eredeti emberi alakomba, és úgy sétáltam be.
Odabent persze akkora tömegnyomor, amekkoráról álmodni se mertem. Igaza volt drága haveromnak, itt biztos pénzt osztanak, azért vannak ennyien. Vagy esetleg ingyenkaja? Mindegy is. Közelebb furakodtam, abba az irányba, ahonnan a legnagyobb zaj jött, aztán lassacskán világossá vált számomra, hogy mi is ez az egész. Egy vörös hajú csaj állt a ketrecben, fapofával, mint valami őr a Buckingham Palota előtt, miközben épp ellenfelet próbáltak keríteni nekem.
Őszintén szólva, nem tűnt túl félelmetesnek, sőt, a neve, hogy Sárkány, talán még félelmetesebb volt. Hmm... Fegyvert se láttam nála, bár lehet, hogy azt amúgy se lehet használni. Vagy ha mégis, akkor nekem is van. Csúzlim. Idefelé kavicsot is szedtem hozzá!
-Majd én! -lendült a kezem a magasba, ahogy megszületett bennem a döntés, hogy próba-cseresznye.
Alakváltó vagyok, szóval már előnnyel indulok! Ha meg ő is az... és sárkány... Akkor is, egy olyan nagy dög úgy se lehet olyan kis gyors és ügyes mint én! Mire megtalálna, már 5-ször kiszúrom a szemét, aztán onnantól már gyerekjáték az egész...
Gyorsan átverekedtem magam a tömegen, egyenesen a bukihoz, majd tovább a ketrec bejáratáig, aztán felléptem a pódiumra.
-Szevasz! -köszöntem vigyorogva az ellenfelemnek, aztán vártam, hogy mikor indítják a mérkőzést, vagy lesz-e valami szabály. Vagy annyi a szabály, hogy nincs szabály?

Nem kellett sokáig várnom, hamar akadt ellenfelem. Az illető ugyan elég edzettnek tűnt, de valahogy nem illett ebbe a környezetbe. Szinte már sajnáltam, hogy harcolnom kell ellene, ahelyett, hogy csak leültetném egy biztonságos sarokba, és forrócsokit nyomva a kezébe vigyáznék rá, hogy senki még csak egy nem kellőképpen gyengéd pillantással se bántsa. De hát ez az ő döntése volt, én pedig őszintén szólva valahol még örültem is neki, hogy nem egy csupaizom óriás döcögött be hozzám. Nem mintha azzal ne tudtam volna mit kezdeni, de azok unalmasok voltak, csak az erejüket használták és túlságosan elbizakodottak voltak a méret- és nembeli különbségek miatt, szóval nem is jelentettek igazi ellenfelet, nem volt igazi kihívás és nem tanulhattam belőle semmit, csak hogy az ostobaság egy soha ki nem fogyó emberi tulajdonság.
Ez a lány azonban, ahogy lelkes, fürge lépésekkel közeledett, felkeltette az érdeklődésemet. Tudnia kell valamit, ami ilyen magabiztossá teszi. Nyilván benne volt a pakliban, hogy ő is egyszerűen csak túlságosan együgyű ahhoz, hogy rendesen mérlegelni tudja a helyzetet, de bízhattam benne, hogy nem így van. Igazi ellenfél lesz.
Apró biccentéssel köszöntöttem, de egy szót se szóltam vagy mozdultam meg. Vártam, hogy kezdhessük.
-És már kaptunk is egy bátor vállalkozót! - rikkantotta a buki, mire a tömeg üdvrivalgásban tört ki. - Milyen szurkoljanak neked a rajongóid, akikből úgy nézem, már van bőven! - folytatta folyamatos vigyorgással, majd ha a lány közölte vele, rögtön szétkürtölte a szót, amit ezután jó sokan üvöltöttek felénk. - Akkor kezdődjön a harc! Az utolsó talpon maradó győz!
Mielőtt kiment volna a ketrecből, még egyszer felénk fordult, és fojtott hangon, hogy csak mi halljuk, elmondta az utolsó tudnivalókat.
-Ma már volt elég cica-harc meg iszapbirkózás, örülnék neki, ha mutatnátok valami mást is. Chloe, tudod, mire gondolok. Te meg kislány, ha tudsz valamit, ami látványosabb, mint ami a sport csatornákon megy, ne fogd vissza magad. És ne feledjétek: az a szabály, hogy nincs szabály.
Kurta bólintással feleltem neki, miközben le nem vettem a szemem a másikról, hogy addig is fel tudjam mérni, mivel dolgozik, és hátha mutat máris valami gyengepontot.
A buki retesszel zárta le a ketrecet, miután leugrott a többi ember közé, majd magasra emelt egy vasrudat és háromszor a ketrec rácsaira csapva vele leadta a jelzést, hogy kezdődhet a harc.
-Sok szerencsét - szólítottam meg a lányt, mielőtt a magasba szökkenve alakot váltottam.
Mire elértem az elrugaszkodás megengedte legmagasabb pontot, már sárkány képében figyeltem ellenfelem minden mozdulatát. Szárnyaimat szélesre tárva köröztem fölötte, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak rá.

Hát, a buki kérdésére nem tudok mit mondani, majd lelkesít a tömeg ahogy akar, bár, szerintem elég lelkes vagyok én anélkül is. A szabályokat hallgatva csak rendületlenül bólogatok, néha egy-egy "oké"-t vagy "értettem"-et beszúrva kettő közé.
-Ó, bízza csak ide, azt hiszem, hogy azzal nem lesz gond.
Az ellenfelem masszív hallgatása egy kissé furcsának tűnt, kicsit olyan csöndes-gyilkos feeling, de hát na, ha már így döntöttem, hogy kiállok... Jobb, mint valami mázsa 80-as benga állat. Őszintén? Egy kicsit az is zavart, hogy egyfolytában engem bámult. Vagyis, oké, azt megszoktam, de általában csak olyankor szoktak így megnézni, miután már átváltozok.
Már kezdtem azt hinni, hogy néma a csaj, azért nem szól semmit, így amikor meghallottam, hogy jé, ez beszélni is tud, tisztára meglepődtem.
-Öhm... köszi, neked is!
Ami azonban azután következett... Hát az kész.
Először a szememnek se akartam hinni, ahogy megláttam, hogy a magasba szökkenve egy repülőgyíkká változik át, ami kb. akkora lehetett, mint egy kisebb vízibomba, de aztán pislogtam még kettőt, és miután még mindig így nézett ki, gondoltam, hogy csak nem a szemem káprázik. Ezt követően aztán képtelen voltam visszatartani a nevetésemet, csak úgy potyogtak a könnyeim, miközben a hasamat fogtam.
-Na neeeee, ez komoly? -néztem a bukira- Egy ilyen kis kabalafigurát verjek meg? Hát ennél reggelire is többet szoktam enni... -tekintettem fel a fejem felett köröző minikeselyűre- Bassssssssssssz..... Még hogy sárkány? Ez? EZ?! Na ne szórakozzatok már... Hé picur, tüzet tudsz egyáltalán fújni? Ha gondolod, nyugodtan leszállhatsz, nehogy még elfáradj itt idő előtt... -szóltam fel neki vigyorogva.
Aztán a buki visszaszólt, hogy igen, komoly a dolog, úgyhogy csak vállat vontam. Hát, ha komoly, akkor én is komolyan veszem! Azzal 2-3 szökkenés után én is elrugaszkodtam a földtől, ugrás közben átalakulva, aztán egy nagyobb kört írtam le a ketrecen belül, végül az ellenfelemmel szemben, a levegőben lebegve álltam meg.

Nem zárhattam ki annak az esélyét sem, hogy a lányka amint komolyra fordul a dolog, sarkon fordul és sikoltozva, esetleg zokogva elrohan. Volt már rá példa. De becsületére váljon, egyik sem történt meg. Lelkes önbizalommal várakozott szépen türelmesen, én pedig semmi külső jelét nem láttam annak, hogy valami különlegességre készült volna, legalábbis nem volt nála fegyver, és a tekintetéből is azt olvastam ki, hogy ismeretlen terepen jár. Tehát ha alapul veszem, hogy tényleg méltó ellenfél lesz, vagy a földi átlag ember számára különleges képességgel született, vagy egyszerűen csak a fél életét edzés programoknak szentelte. Akárhogy is, kíváncsian vártam, mit tud felmutatni.
Átváltozva kicsit már megbántam, hogy ennyi elismerést utaltam ki neki, elvégre az ellenfelet lebecsülni a legősibb hiba volt. Lehet, hogy apró termetem miatt alapjában véve talán nem voltam annyira rémisztő látvány, de ez még nem jelentett semmit. Hitetlenkedve néztem a helyes levegővételt tudatosan felborító lányt, ahogy szinte már a szenvedés határán kacarászik alattam. Miért gyengíti le így magát már előre? Vagy ez is valami trükk? Elhiteti velem, hogy kifullasztja magát már az elején, hogy én is belelépjek abba a csapdába, mint ő, és elhiggyem, hogy már nem is annyira erős? Szép, nagyon szép próbálkozás, de ettől csak még inkább odafigyeltem rá.
Reklamálását, hogy ő ugyan nem szándékozik kiállni egy ilyen méreten aluli ellenféllel már a rácsokon pihenve vártam ki, hiszen abban igaza volt, hogy semmi értelme nem volt idő előtt kifárasztani magam. Mikor azonban pár szökdeléssel elrugaszkodott, ismét szárnyra kaptam.
Nem mondom, hogy jellemző volna rám bárminek is a humoros oldalát nézni, de az azért az én figyelmemet sem kerülte el, ahogy lepicur-kabalafigurázott, majd átváltozott egy ugyancsak csekély testméretű bolyhos nyuszikává. Egy pillanatra én is megtorpanva egy helyben lebegtem, hogy még ha szárnya, agancsa, picike agyara is van... hát egy kisbabára sem emelnék kezet, belőle meg csináljak nyúlpörköltet nagyközönség előtt? Legszívesebben leszálltam volna, hogy felajánljam neki a feladás lehetőségét. Hiszen őt inkább Melissának kéne elvinni díszdobozban, hogy kedvére babusgathassa!
Mivel ezt nem is találtam olyan rossz ötletnek, elhatároztam, hogy elnéző leszek vele, és nem bántom nagyon. Szóval nem lesz egy három napnál később gyógyuló sebe sem.
Nem akartam rögtön komolyabb támadással kezdeni, először látni szerettem volna, hogy ő mire képes. Ezért aztán sebesen kilőttem felé, miközben erőteljesen fújtam előre a csupán tizenöt centis lángokat, hogy elijesszem magamtól, és lássam, milyen a mozgása, milyen gyors, milyen hamar reagál. Ha kikerült, mentem utána, ezúttal a lábaimmal célozva meg, hogy belekapva a bundájába lendületesen a rácsokhoz vágjam.

Hát ezt álmomban sem gondoltam volna... Oké, hogy én se vagyok egy nagy darab, de basszuskulcs, ez a repülő gyíkocska akkor is, kb. feleakkora mint én... De azért cuki, hogy mennyire véresen komolyan veszi ezt az egészet. Ahh... miért nem kaptam inkább valami behemótot? Azt legalább nem sajnálnám, de ez a csaj meg olyan kis törékenynek tűnik, hogy hozzá se merek érni, bántani megpláne nincs szívem...
Eldöntöttem tehát, hogy óvatos leszek vele, nehogy a végén még kárt tegyek benne, hogy túl gyorsan szállok el mellette, vagy hasonló.
Ahogy mint valami minitorpedó, megindult felém, egyből vettem a lapot.. Szóval fogócskázni akar! Okkké, benne vagyok! Bár tegyük hozzá, ahogy megláttam, a pici kis lángcsóváit, majdnem elfelejtettem, hogy ő a fogó... Egy pár pillanatig csak egy helyben lebegtem, ahogy rázkódtam a nevetéstől/nyüszögéstől, aztán hátraarc, és szélsebesen elhúztam előle.
Hát... Remélem nem fogja hamar megunni a játékot. Oké, tudom, igazságtalan, hogy kisebb szárnyakkal lassabban lehet haladni, de mentségemre legyen mondva, ő választotta a fogócskát, és ki vagyok én, hogy elrontsam a játékot? Előbb-utóbb úgy is kifárad, aztán akkor nyertem.
Szépen röpködtünk egy pár kört. Közben igyekeztem olyan tempónál maradni, hogy ne nagyon maradjon le a töpörtyű, nehogy még elmenjen a kedve a játéktól. Néha hagytam, hogy egészen közel érjen, ügyelve arra, azért a szép bundámat vagy farkincámat nehogy megperzselje, az a francnak se hiányzott, de had próbálkozzon csak a kicsike, legalább legyen egy kis sikerélménye. Meg amúgy is, én is jól szórakoztam azzal, ahogy mindig az utolsó pillanatban tértem ki előle... Ha esetleg meg mégis túl közel kerülne, akkor csak néhány erőteljesebb szárnycsapással megpróbálom hátrébb lökni, neadjisten eloltani a kis öngyújtó-lángcsóváit. Amennyiben meg a bundámra csimpaszkodna, na álljon meg a menet, azt hiszem, vagyok annyival nagyobb hogy lendülettel felkenjem a falra néhány másodpercen belül.
De, addig is, játék, móka, kacagás, légiszaltók, szlalomok, meg mindenféle figurák... Hogy is van a mondás? Kenyeret és cirkuszt a népnek?

Ahogy lángokat fújtam felé, a nyuszi rohamot kapott. Jól láthatóan fuldoklott és heves görcsök rázták. Megijedtem, hogy talán pánikroham vagy valami eltitkolt betegség lesz, ami nem teszi lehetővé a mérkőzés folytatását. Szegény szőrmók úgy rángatózott, hogy komolyan aggódtam, hogy leesik. Oda akartam kiáltani neki, hogy minden rendben van-e, ura-e a helyzetnek, de csak a szokásos fókaszerű visítás jött ki a torkomon, kétes eredményekkel arra nézve, hogy megértette-e a figyelmeztetésemet, miszerint nem megfelelő kondícióban állhat ki ellenem, viszont egy orvost nem ártana felkeresnie.
Erre azonban végül mégsem lett szükség. Hiába lassítottam, hogy a szerencsére gyorsan tovaszálló rohama miatt ne legyen túl hendikeppje, ami miatt még leperzselném a bundáját, ő máris összeszedte magát, és gyors iramban kikerült. Figyeltem a mozgását, sebességét, koordinációs készségeit, és biztosra vehettem, hogy ebből a nyusziból nem ma készítenek pörköltet. Nem lesz itt gond, akár nagyobb sebességre is kapcsolhatok. Így is tettem, de a kis bökős szőrmók gyorsabb volt nálam.
Ráadásul a légiparádéban is nagyon otthon volt. Mivel emlékeztem, mit mondott a buki, hogy a nézők parádés harcot akarnak látni, megadtam magam az elvárásoknak, így amikor végre összetalálkoztunk, ahelyett, hogy nekitámadtam volna, egy gyors hátraszaltóval fújtam neki egy tűzkarikát, amin átbújhatott, vagy amikor szlalomozott, én is beszálltam a mókába egy hangyányit lemaradva, mintha egy láthatatlan spirálon csúsznánk. Annyiban sikerünk volt, hogy a tömeg őrjöngve ujjongott, viszont még mindig döntetlen volt az állás. Néha, amikor lehetőségem volt rá, taszítottam rajta egyet, vagy megpróbáltam a karmaimmal belemarni a bundájába, de egyenlőre semmi komolyabb sérülést nem szerettem volna okozni neki.
Majd később.

Ezt én már nem bírom tovább... amikor meghallottam a törpicur Nasgul-sikolyát, újabb röhögőgörcs jött rám, de olyan, hogy kis közben még csapkodni is elfelejtettem a szárnyammal egy pillanatra, úgyhogy jó egy métert süllyedtem a levegőben, mire ismét a magam ura voltam. Bár, még utána is eltartott egy darabig, mire legalább a kuncogást abba bírtam hagyni...
Vissza is szóltam neki, hogy "nyugi, minden okés, megvagyok", bár ez a külső szemlélők számára inkább egy elcseszett röfögésnek hangozhatott.
A fogócskába belemelegedve örömmel konstatáltam, hogy Pöttöm Panna is vevő a fogócskára, sőt a buliban is benne van, úgyhogy én is beleadbam apait-anyait! Igaz, az első 1-2 tűzkarikát még kissé kétkedve fogadtam, de aztán vígan átsuhantam rajta, ha már ilyen keményen megdolgozott érte.
Ééés, akkor, az álszent, sunyi, mocsok kis dög megkarmolt! Vagyis csak próbált belecsimpaszkodni fenséges bundámba, ami hála az égnek volt olyan vastag, hogy csak egy kis tincset tépjen ki belőle, de ne okozzon komolyabb sérülést. Hát rendben, ha így, hát játszhatunk így is...
A következő figuránál aminél egymáshoz közelítettünk, már én is úgy készültem, hogy egy laza csípőmozdulattal arrébb pattintsam, esetleg alatta elsuhanva kicsit meghúzzam az agancsommal a hasát, netalántán néhány erősebb szárnycsapás, hogy kizökkenjen az egyensúlyból. Persze ha ő leáll vele, akkor én is, azon nyomban, ám amíg folytatja, addig tőlem is számíthat hasonlókra.
Hogy egy kis pihenőt tartsak, felszállok a ketrec tetejére,majd karmaimmal megkapaszkodva fejjel lefelé csüngök egy kicsit. Legalábbis úgy tűnhet, valójában csak lendületet gyűjtök, hogy elrugaszkodva, gyorsabban csinálhassak meg egy új sor légimutatványt, vaaaagy, ha a repülőgyík úgy gondolja, akkor őt kenjem fel a szembefalra. Szabad a választás!

A kis vattacsomó elvesztette uralmát metamorf képessége fölött, és zuhanni kezdett. Mivel emlékeztem még az elhatározásomra, hogy megússza komolyabb sérülések nélkül, rögtön utánavetettem magam, hogy elkapjam, de mielőtt még megérkeztem volna, egyenesbe hozta magát, így rám már semmi szükség nem volt. Azért ahogy újra felemelkedett, kikerülve, aláröppenve ismét lángokat kezdtem fújni felé, hogy olyan legyen, mintha a tűz emelte volna meg. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy minden rendben van-e, de csak a szokásos nyögdösős-sipítós hang jött ki a torkomon. De úgy tűnik, megértette, mert válaszolt is rá. Mármint azt hiszem, hogy válaszolt rá, mert lehet aztán, hogy csak egy szőrcsomót akart felöklendezni. Nem akartam, hogy megfulladjon, így átmenetileg felfüggesztve a harcot mellésiklottam, és a szárnyammal párszor hátba veregettem. Ezen ne múljon az élete.
A figurákat remekül végezte, ahogy a harchoz is kifogástalanul tudott alkalmazkodni. Nem mondom, amikor megbökte a hasamat az agancsával, az eléggé fájt, de nem okozott vele komolyabb sérülést. Ez volt az ára annak, hogy kitértem egy öklelés elől. Valamit valamiért, így legalább nem vágott a rácsokhoz. Megjegyzem amilyen kis picurka, annyi erő van benne. Na, hát nem egy díjbirkózó, de azért nem kellett szégyenkeznie, jó kondiban volt.
Aztán leszállt. Feltételeztem, hogy pihenni akart, mert eléggé kapkodta már a levegőt csak úgy, mint én, de hát eléggé aktívak voltunk eddig. Leszálltam hát én is, fejjel lefelé, mint egy denevér, és behunyt szemmel imitáltam az alvást, a horkolást időnként feltörő lángoszlopokkal pótolva. Odakint felmorajlott a közönség. Nem voltam benne biztos, hogy nevettek, vagy káromkodtak, de a lényeg, hogy nagyon lelkesek voltak, és hát végeredményben ez volt a cél.
Viszont amint kipihentem magam, úgy gondoltam, már eleget szórakozott a nép olcsó mutatványokkal. Persze jöhet még abból bőven, de elsősorban harcot nézni jöttek. Kitátott szájjal rikkantottam át a ketrec túlsó végében pihenő pehelygombócnak, és ha rám nézett, elrugaszkodva ágyúgolyóként lőttem ki. Reméltem, hogy vette a lapot, és ő is megindult felém, így középen találkozhattunk. Akkor pedig jöhetett némi légiküzdelem a cirkuszi légiparádé folytatása előtt.

+8

Amikor a picúr is megállt pihenni, csak lestem. Ezek szerint ő is ilyen többszörösen keresztezett csodafaj mint én? Sárkánynak néz ki, úgy visít mint egy fóka, közben meg úgy csimpaszkodik mint egy oposszum? Ja nem, az nem a farka, amilyen puffancs az el se bírná... Az a lába. Bocs, akkor úgy alszik mint egy denevér?
Na mindegy, szusszantam én is egyet gyorsan a nagy finálé előtt, közben pedig körbelestem, eddig hogy díjazza a közönség a produkciót. Azt hiszem, tetszik nekik... Viszont még mindig halvány lila gőzöm nem volt, hogy mit kezdjek picike ellenfelemmel, lévén, hogy nem volt szívem bántani, akármilyen kis sunyi próbálkozós harcias dög is volt, de akkor is, legalább a játékba beszállt ő is.
Amikor harcba hívott, én is elnyomtam egy lelkes "üvöltést", olyan rekedtes-levegőutánkapkodós-röfögőset, bólintottam, majd a pikkelyessel egyszerre rugaszkodtam el. Közben, hogy azért valahogy ki is nézzen, kitártam a szárnyaimat, és mint valami dugóhúzó, pörögtem közben párat.
Valahol a ketrec közepén "futhattunk össze", ahol olyan lendülettel repültem bele kis kolleginámba, hogy a lendülettől egyből hátrébb is pattantam egy kicsit. Ráadásul sikerült úgy koccannunk, hogy a karmaival fel is sértette a bőrömet. Megráztam magam, majd mint valami kiskakas, majd megnéztem a bibit, de hála a metamorf létnek, egész gyorsan beforrt a seb. Elkezdtem körözni körülötte, mint valami vacsija körül kóválygó ragadozó, hogy fogást találjak rajta, közben néha egy-egy nyüsszentést is elejtettem irányába.

+8

Az ütközés nagy erejű lett (mármint apró termetünkhöz képest), és fájdalmas. Éreztem, ahogy a karmaim végigszántják a bőrét, viszont ő sem maradt ki a sérülések osztogatásából, mivel agancsai apróbb zúzódásokat okozva csapódtak nekem, agyarai pedig a vállamba fúródtak. Nyüszítésemet visszatartva, hiszen ezek csak kisebb karcolások volt, amik ráadásul gyorsan gyógyultak, ismét neki rontottam, ezúttal a szárnyamat használva elsődleges fegyverként. Ha sikerült, az egyik szárnyammal magamhoz húztam, mintha csak átöleltem volna, így elvakítva egy-két másodpercig, ahogy megpördülve a tengelyem körül kipörgettem őt magát is, majd elengedve hagytam, hogy arrébb suhanjon arra szédelegve, amerre éppen sikerül.
Aztán megakadt a szemem egy nézőn, aki egészen közel állt a ketrechez, vagyis inkább szinte felkenődött rá. Egyik kezével a rácsokon át befelé kalimpált, úgy biztatott minket, a másikban pedig egy jókora, iszonyatosan megtömött szendvicset tartott. Azonnal felé vettem az irányt, de ha sebes is, mégis laza ívben lecsapva a nasijára kikapva belőle egy salátalevelet. Persze azonnal üvöltve követelte vissza, de hát ez nem a Ritz Hotel, itt ne számítson nagyobb fényűzésre.
Ismét megközelítve a kis vattagolyót, pimaszul lengetni kezdtem felé a salátalevelet, nem annyira az éhségére apellálva, inkább csak a közönség előtti csata megkívánta sértő szemtelenkedés miatt. Ide-oda röpködve hergeltem a zöldségdarabbal, időnként szándékosan közel suhanva hozzá, hogy szinte már elkaphassa, de aztán mégis mindig visszarántottam, és megint eltávolodtam tőle. Persze, ha úgy láttam, hogy nem engem akar megtépni, hanem tényleg a salátára vágyik, egy idő után megkapta, és még a kobakját is finoman megpaskoltam, hogy jó étvágyat kívánjak neki.
Hadd higgye azt, hogy tőlem nem is kell félnie...

+8

Amikor a töpörtyű betámadta a szendvicset, csak néztem utána, hogy mi van. Ez most tényleg a harctér kellős közepén akar leállni zabálni?
~Banyek, ilyen elcseszett egy sárkányt, még vega is... pfff...
Aztán mikor már fél perce lóbálta felém a salátát, és nem csak a majonézt akarta lerázni róla, leesett, hogy nekem szánta.
~Cuki vagy bogyókám, de a kérhetem, máskor inkább a szalámival integess, megegyeztünk?
Egy darabig még kérettem magam, mert miért ne, legalább addig is őrjöngött a közönség, ezzel egy kicsit dobtam a dolgon, aztán mielőtt még megunták volna a várakoztatás, ismét szárnyra kaptam, hogy a levegőbe emelkedjek, s harcba induljak - a salátalevélért...
Lássátok, kivel van dolgotok, még ebbe a cicajátékba is belementem, és kapkodtam a saliért...
~Jesszus, hová nem süllyedek le... remélem, legalább normálisan megfizetnek, és nem ingyen csinálom a cirkuszt...
Pár percig "engedelmesen" repkedtem neki, "kissé" még rá is játszva a dolgokra, ám mielőtt még megunhattam volna és bevágtam volna a durcát, csoda történt. Megkaptam a salit.
~Jé, köszi. De tessék, te is megdolgoztál érte, úgy igazságos, ha felezünk! -nyújtottam vissza neki a megcsócsált levélből a maradékot~ Izé, amúgy még van valami ötleted, hogy hogyan tovább? -néztem körbe a közönségen.

Nem volt könnyű megtalálni a barlangot, amiről Amets mesélt, de végül csak ráakadtam. Nem volt valami bizalomgerjesztő. Beóvakodtam. Örültem, hogy tökéletesen látok a sötétben, mert ha az ember zseblámpával járkál, és annak a fénye rávetül valami ijesztőre, az kész szívroham... Főleg, hogy ilyenkor minden ijesztő lehet, még egy nagyobb gombacsoport vagy furcsa alakú szikla is. Meggyőződésem volt, hogy azt a morát is valami ilyesmi rémítette meg... De azért jobb az óvatosság.
- Hahó! Van itt valaki? Barlangi szörny, itt vagy? Csak egy estikéért jöttem, és már itt sem vagyok, ne aggódj!

Különös hang ütötte meg a fülem. Viszonylag különös... Egy újabb vendég. És ő direkt jött ide? Különös... Elsziszegtem magam, majd halkan nevettem utána. Sietve elindultam az irányába. Természetesen a plafonon.
- Szörny a te jó édes mamókád! - szólaltam meg végül nem messze a férfitől. Elvigyorodtam, ahogy gondolkozni kezdtem. Szeretem ezt a játékot. Elvigyorodtam.
- Én nem aggódok, de ha így van, akkor bizony meg fogsz halni! Legalábbis valószínűleg... Mellesleg micsoda modor! - morrantam fel enyhe sértődöttséggel.

Jóval a felbukkanása előtt hallottam már a lényt, hála az implantomnak. Nem néztem fel mégsem, egész addig nem, amíg meg nem szólított. Elvégre ez az ő otthona: itt az ő játékszabályai szerint fogok játszani.
Érdekesen festett, és veszélyesnek tűnt, de nem különösebben rémítőnek. Méghogy elit morakatonák... Fél évet se tudnának lehúzni ott, ahol én szolgáltam. Arrafelé az ilyesmi úgyszólván mindennapi.
Azért tisztelettudóan és óvatosan feleltem neki, biztos, ami biztos. Ránézésre vastagnak tűnt a bőre, és azt sem tudhattam, mennyire gyors. Jobb volna elkerülni a harcot.
- Nekem azt mondták, jöjjek ide, és itt lesz egy szörny, aki halálra rémíti a belépőket. Halálra ugyan nem ijedtem, de kicsit aggódom magam miatt, ha érdekel. Nem tudom, hogy szörnyeteg vagy-e, vagy sem, de ez majd úgyis kiderül. És miért volna az olyan nagy baj, ha elvennék egy szál estiként?

- Ez az én házam az én váram... és hogy ideküldtek volna? Azt kötve hiszem, nekem ugyan nem szóltak róla! - jegyeztem meg az utolsó mondatot félig flegmán. - És ha az az estike itt van akkor valószínűleg az enyém... legyen bármi is az. És ha itt sem vagy, hogy fogod megtalálni? Ezen a helyen aki siet nem jár jól... - vontam le a végső bölcsességet, és az utolsó szót kicsit elhúztam hörögve. Érdekes milyen érdekes szerzeteket sodor be a szél ide be hozzám mostanság. Erre a gondolatra kissé elnevettem magam. A barlangban az én hangom visszhangzott. Egy kicsit elhallgattam, és elhallgattam a jelenséget.

Kezdtem úgy érezni, hogy ez a valami bekattant a hosszú egyedüllétben. Vagy az is lehetséges, hogy soha nem is volt normális. Elvégre egy barlangban él...
- Jó, az talán túlzás, hogy küldhet. Valaki azt mondta, hogy az estike, ami egyébként egy apró kis virág, egyedül itt él még a Földön. Nekem pedig óriási szükségem van egyre. Nyilván a tiéd, ha egyszer az otthonodban nő, de nagyon szívesen fizetek érte. Adhatok pénzt, vagy hozhatok ételt... Mit szoktál enni?
Gondolom, virágkérelmezőket, futott át az agyamon epésen, mielőtt folytattam volna.
- Van neved? Az enyém Matthew, de mindenki csak Mattnek hív.

A szavaira magamban hümmögni és bólogatni kezdtem. Fizet érte, ez már tetszett.
- Ezt is azt is... ami ehető! De neked kell megmondani az árat... nekem itt mindenem meg van!
- Apró kis virág... apró kis virág... - gondolkoztam el nagyban, miközben egyik kezemmel elengedtem a plafont és az állam dörzsöltem. - Van egy pár apró kis virág erre felé... mégis milyenre gondoltál?
- Néha van hogy úgy neveznek ,, Úristen mi volt az ott?! " - játszottam kicsit a hangommal. - De az eredeti nevem Gina. És lássuk be, az első kicsit hosszú volna.
Igazából cseppet sem érdekelt mások hogyan hívnak. Az az ő dolguk volt nem az enyém.
- Esetleg fogyasztásra szeretnéd azt a növényt?

Miért jön mindenki ezzel a "Te mond meg, mit adsz cserébe" dologgal? Olyan nagy dolog lenne egyszer kitalálni egy tisztességes árat valamiért?
- Van róla fényképem.
Elővettem a kommunikátorom, és lehívtam a képernyőre a fotót, aztán kivetítettem a fal egy viszonylag egyenletesebb részére.
- Hát... Így néz ki. És nem... Lehet, hogy nálad az "ezt is, azt is"-ba beleférnek a virágok is, de én nem élek ilyesmivel. Nem... Egészen más okból van szükségem rá.
Kicsit méregettem a kommunikátort, majd vállat vontam és a lény felé nyújtottam.
- Kéred? Elég drága volt, a múlt hónapban vettem. Tudsz vele fényképezni, olvasgatni, ilyesmi...

- Hmmmm... - gondolkoztam el a képet nézve, miközben a hangom morgása ismét betöltötte halkan a barlangot. - Nos, így már mindjárt más! - csattantam fel vidáman végül. De ez még mindig nem jelentette azt, hogy szándékomban állt elvezetni az említett növényhez.
- Pedig egyik másik igen finom... - bólogattam.
Oldalra fordítottam a fejem a nagy gondolkodásban, ahogy megszemléltem a szerkentyűt.
- Azt hiszem nekem is van ilyenem... Vagy valami hasonló... Ha el nem ástam valahol - erre a gondolatra újabb problémák bukkantak fel a fejemben. Mi van ha beraktam a komposztba és eltáposítottam?
- Sajnálom... azt hiszem ennél jobb ajánlatot kellene tenned... - elhallgattam egy kicsit és közben az agyam is pörögni kezdett. - Pár új növény jól jönne... Nem tudsz valamit ami ritka ezen a bolygón? És lehetőleg nem eszik, két, négy, vagy ennél is több lábúakat?

Meglepetten néztem a lényre . Szóval van valahol egy kommunikátora... Érdekes szörnyeteg. Kezdtem egyre biztosabb lenni benne, hogy ez a barlanglakó nem más, mint egy egyszerű, kissé kattant metamorf. Nincs új a nap alatt...
- Hát... Megnézem, mit tehetek.
Kikapcsoltam a kommunikátorom projektorát, és keresgélni kezdtem vele. Hamar találtam is egy teljesen fekete rózsát. Ennek a képét megint kivetítettem a falra.
- Ezt találtam. Irtó drága, láthatod, ott van az ára a kép alatt. De ha ilyened nincs, akkor nagyon szívesen hozok neked pár magot, amikből aztán nevelhetsz. És... - azért a biztonság kedvéért ellenőriztem - Nem szokása semmit megenni. Ráadásul szerintem szép is. Na, mit szólsz?

- Drága... - visszhangoztam a szót miközben a háttérben zakatolt az agyam. - Milyen fény viszony, milyen táptalaj kell neki? Mennyi ideig él? Mivel kell öntözni? - bombáztam kérdésekkel. Ezeket valószínűleg magamtól is kitaláltam volna, idővel, de addigra lehet pár palánta már tönkre ment volna. És ki tudja hány magot hoz nekem.
- Talán hajlandó leszek belemenni az alkuba... de a kis tölcséres virág mégis melyik részére lenne szükséged? - a biztonság kedvéért azért megkérdeztem. Azt mondta nem enni akarja, de azért nem lehet tudni.
Még ha nem is tudtam mire lesz még nekem jó az a fekete virág, olyanom még nem volt. Talán majd ki derül. Ha más nem ahogy mondta, értéke van oda kint. Nem mintha mindig törődtem volna ezzel...

Megérintettem a kommunikátor kijelzőjét, mire minden kért adat megjelent a falon.
-Tessék, olvasd el, és megtudod. Hozok neked egy tucatnyi magot... Nem, inkább két tucatnyit. Hogy biztosan sikerüljön.
Kétkedve néztem rá. Talán rosszak itt a fényviszonyok, annyira, hogy nem látta a falra kivetített képet?
- Ez nem egy cserepes virág, Gina. Csak egy szálat szeretnék, és az, hogy miért, sajnos csak rám tartozik. De elmondom a dolog felét, hogy ne hidd, hogy nem lehet alkudozni velem: ajándékba viszem.
Kinyomtattam egy kis papírra a fekete rózsa tudnivalóit, és leraktam egy sziklára, hogy a nő... Nő? Hát, nyilván... Szóval, hogy megtalálja.
- Akkor, ha ez neked megfelel, el is indulok a magokért...
Arra is rá fog menni a fél napom... Ilyesmit a romvárosban tuti nem találok...

Gyengén megvakartam a fejem tetejét. Majd lassan bólogatni kezdtem.
- Rendben van. Ez így rendben van... - ismételtem magamnak is kicsit. - DE lehetőleg ne verj át.
Ajándékba viszi... Így talán már kezdett minden a helyére állni. Talán akinek viszi az akarja megenni... Bár őszintén én is keveset szoktam enni belőle. Akkor meg miért?
Ehhez hasonló gondolatok közepette indultam el a barlang belseje felé egy szó nélkül. Csak később jutott eszembe hogy remélem vissza tud menni arra amerre bejött. DE akkor már csak legyintettem az egészre. Vagy megoldja vagy nem...