Barlang

Egy többfolyosós barlangrendszer Romváros mellett.
Egyik bejárata a város szívéből, egy eltorlaszolt pincebejáratból nyílik.

Otthon édes otthon... Imádtam ezt a helyet, nem véletlenül rendezkedtem itt be anno. Meg van itt minden amit csak egy magam fajta üregi madár kívánhat. A városi bejáratból jöttem most be, ahol a töredezett csempetábla darabokat a földön szép átmenetben váltották fel a tüskés-ragadós növény nyúlványai. Nem lehetett valami túl kellemes élmény bele lépni, főleg hogy valami enyhe méreg is volt rajtuk, de hát úgy kell annak aki a földön jön be.
Onnan egyből a botanikus terembe mentem mely már azért jól bent volt a barlang rendszer szívében egy kis forrás mellett. Elrendeztem a ma gyűjtött mintákat messzebb a már kialakított kerttől. Pár pillanatra még elmerengtem a barlang másik végéből világító-gombák fényében, és jegyeztem magamban hogy nem sokára szüretelnem kell a rozsdazuzmót. Nem bírtam ki, egy kisebb darab fémet azért óvatosan oda vetettem neki, bár a porhanyósabb állottat tudom hogy jobban szereti, de ezzel még megbirkózik.
Aztán a maradék fémet amit ma gyűjtöttem visszavittem a városhoz közelebbi termekbe. Szépen elszortírozom, és a helyére teszek mindent.
Az egyik mellékfolyosón mentem aminek a szélén mindenféle kincsek voltak. Csak némelyikről nem tudtam micsoda. Még. De tudom, hogy az egyik azt hiszem egy teherhajó hajtóműve volt, a másik meg egy rég összedőlt ház tartóoszlopa. De volt itt még valami robotkarra emlékeztető valami is, ami majdnem akkora volt mint én. Meg sok minden érdekesség.

Az egyik kuncsaftom, aki már többször rendelt tőlem pár dolgot, most egy lepukkant pincében adott találkát, amibe nem nagyon akartam belemenni, hiszen amúgy is rühelltem a romvárosban mászkálni. Ide csak fegyverrel a kézben lehetett biztonságban lenni. De végén győzött a pénz ígérete és odamentem. Mikor nyélbe ütöttük a dolgot, megemlítette, hogy a másik pincéből állítólag valami barlangba lehet jutni, ahol a mendemondák szerint talán kincsek lehetnek, de nem igen volt, aki visszajött onnan és még beszélt is volna róla.
Nem tudom mi ütött belém, hogy végül odamentem és pár ócska ágybetétet, meg szekrénydarabot arrébb lökve tényleg találtam valami bejárat féleséget.
Érdekes szagok voltak odabenn és mintha valami húzat is járt volna, így talán van másik járat is. A fegyvert azért kézbe vettem, n és megindultam tapogatózva befelé, mert mintha halvány fény derengett volna a végében.
Aztán valami szúrósba és ragadósba, sikerül belegyalogolnom és pár lépés után kezdtem nagyon rosszul érezni magam.
Megtámaszkodtam a falon, de tudtam, hogy tovább kell mennem, mert ennek itt nem lesz jó vége, de hirtelen lelassult körülöttem a világ, és muszáj volt leülnöm egy kicsit, mert elgyengültek a lábaim és szédülni is kezdtem.
~ Azt hiszem pihenek egy kicsit, aztán megyek tovább. ~ győzködtem magam, aztán a falnak döntöttem a fejem.

Épp az utolsó darabot tettem le a helyére a fémekből, de még bőven lett volna mit rendezkednem. Viszont mintha hangok futottak volna felém a barlang falain. És az igazság az, hogy kíváncsi természetem van. Főleg, ha az én házam táján ólálkodnak. Szép lassan és a lehető leghangtalanabbul indultam el ismét a plafonon, hogy megnézzem ezúttal ki a szerencsés szerencsétlen.
Egy pillanatra megtorpantam. Az a valaki aki itt volt, épp a ragadós-tüskés növény közepén ült! Nem a szélén, nem mellette, bent az egész közepén! Na ilyet még nem láttam. Ha valaki idáig el is jut általában nem jut el... vagyis vagy inkább visszafordul, vagy eszméletlenül viszem ki a városba.
Kerregve elnevettem magam, majd gyorsan körbe kerültem, hogy megnézzem a másik oldalról is. Ha mást nem azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy halott, és mielőtt tetem lesz a teteme eltakarítsam. Nem mintha ez olyan sokszor megtörtént volna... ezen a részén a barlangnak... máshol már annál inkább. Pár felfedező, vagy kóbor állat, mindig akad.

Tompán, de mintha mozgást hallottam volna a fejem fölül. Kinyitottam ólom súlyú szempilláimat és egyenesen egy képzeletbeli szörnyszülöttre néztem.
~ Álmodnék talán, vagy mi a jó göncölszekér ez? ~ meregettem a szemem, bár a halovány derengő fény nem sokat segített.
De mivel mozgott és én ébernek éreztem magam, csak arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ez itt előttem valóságos, bár életemben nem pipáltam még ilyen lényt. Abban biztos voltam, hogy nem Gyűjtő, bár hasonlított egy kicsit rájuk.
Összeszedtem minden erőmet és felálltam, hogy ne ülve kelljen fogadnom, ha rám támad, de pár botorkáló lépés után és még mielőtt felemelhettem volna a pisztolyom, pofára estem, de legalább már nem voltak azok a nyúlós és büdös növények alattam.
Azt hiszem kiesett párpillanat az életemből, de erőszakkal igyekeztem felébredni, mert nem akartam szörnyvacsora lenni. A regenerációs képességem most sokat segített.

Nocsak, hát ez még él! Kis híja volt hogy nem integettem le neki, mikor kinyitotta a pilláit. Hirtelen megörültem ennek, bár nem tudom miért. Csak jött az érzés, és elragadott, de aztán el is múlt ahogy gyanakodni kezdtem. Mi van, ha bántani akar?
Viszont miközben azon tanakodtam ,hogy segítsek-e neki, olyat bucskázott bele a tüskékbe, hogy én olyat még nem láttam. Egyenesen pofával lefelé, a sűrűjébe! Akkorát nevettem, hogy majdnem én is leestem a plafonról.
Viszont jött az újabb dilemma: hogyan szedem ki onnan? Hiszen ha így marad az tuti hogy megpurcan. Szépen elalszik valószínűleg és többet nem kel fel.
Lejjebb másztam és egy kicsit előrébb ahol meg tudtam támaszkodni lábbal is eléggé a falban. Lenyúltam az egyik, majd másik kezemmel érte. A derekát végül átfogtam a farkammal, és így az egyik kezem felszabadult. Szépen húzni kezdtem magam után. Pár tüske így még beletört de azt csak kibírja. Pár méter után nagyot lódítottam rajta, és ledobtam egy viszonylag tiszta területre. Beljebb még volt párméternyi ilyen növény, de azon még magától át juthatott volna, de volt még bőven mibe belevesznie a következő szakaszon. Én meg visszamásztam a plafonra és onnan szemléltem tovább. Ha nem mozdul egy darabig akkor el kell mennem, a barlang legbüdösebb növényéért, és akkor meg jó lesz ha sietek, mert azt meg épp hogy ezért jó messze tárolom. De ha attól nem ébred majd fel, akkor semmitől.

Megint kezdtem magamhoz térni, és most már éreztem a fájdalmat is, ami az arcomból indult ki főleg.
De, hol a fenében vagyok és mintha az előbb valahová libegtem volna, vagy azt csak álmodtam? De miért fáj az arcom?
A kezem tapogatózva indult meg, még éreztem, hogy gyenge vagyok és kábult, a szemem még nem kockáztattam meg, hogy kinyitom, de mikor valami hegyes és fájós dologba ütköztek az ujjaim, akkor már kipattantak, hiszen azonnal eszembe jutott, hogy mit láttam az előbb.
Vagy az nem az előbb volt? Kicsit zavart voltam, de a fegyverem sem találtam a tokjában, pedig emlékeztem, hogy a kezemben volt, de körülnézve magam körül nem láttam sehol.
Viszont megláttam a felettem terpeszkedő és engem bámuló lényt, akinek éppen csak a nyála nem csorgott hozzá.
- Mmmmm.....KHmmm....Khmm. - Próbáltam kipréselni valami értelmeset a torkomon, néhány köszörülés után. - Ki vagy mi vagy te? És mit akarsz tőlem?

Csak nagyban figyeltem ahogy nézelődik. Valamit keresett. Bármi is volt az, valószínűleg a tüskék között maradt. Úgy hogy így járt, én be nem megyek érte, mert nem az én dolgom majd megoldja.
Tágra nyíltak a szemeim, amikor kérdezett.
- Hogy één mit akarok tőled? - ment fel a hangom szinte az egekbe, pár szó még és bárki azt mondhatta volna, hogy már dalolok. - Épp most mentettelek meg attól, hogy Csipkejózsivá válj, akiért soha nem jön a szőke királykisasszony a hat hajtóműves űrrobogóján. Mellesssleg - sisteregtem -, te jöttél be az én odúmba. Szóval inkább te ki vagy, és te mit szeretnél? Ha csak nem visszaszundikálni a tövisek közé.
Utána csak néztem rá, esetleg hol az egyik, hol a másik szememmel pislogva, vagy esetleg a hátsókkal, amit valószínűleg nem látott.

A hangjának érdekes, visszhangos hangzása oly annyira meglepett, hogy kezdtem teljesen magamhoz térni. Már csak azért is, mert igazából nem vártam választ, azt hittem egy kukkot sem ért abból, amit majd mondok neki, bár így jobban megnézve, azért volt benn némi emberszerűség, igaz csak nagyon halovány.
Lassan sikerült kiszedegetnem a tüskéket az arcomból, ami azonnal regenerálódni is kezdett, ami nagy megkönnyebbülés volt. Most már kezdtem emlékezni és átlátni a helyzetemet. Ezek szerint a fegyverem a tüskés növények között maradt. Remek!
Itt állok fegyver nélkül, egy ilyen denevérszerű izének a barlangjában, de legalább az vigasztal, hogy értelmesnek tűnik és még humora is van.
- Nem szeretnék semmit, ..........vagyis mégis! Kijutni innen épen és egészben. - válaszolom neki és közben talpra kecmergek. - Nem tudtam, hogy lakott a barlang, ezért elnézést kérek, nem akartalak megzavarni. - igyekszem menteni a menthetőt, remélve, hogy nem valami emberevő lakhelyébe botlottam bele.

Nagy érdeklődéssel figyeltem ahogy gyógyulnak az arcán a sebek. Igazán lenyűgözött, ritkán látni hasonlót. Vagy ha mégis, az nem szokott ilyen gyors lenni.
- Oh... hát akkor az ajtó arra van - mutattam vissza arra amerről bejött, a növényeken keresztül. Megvontam a vállam. - Néha izgalmas vendégeket látni, erre, de legtöbbször már csak a tetemüket szoktam kivinni.
Azzal nagyjából lezártnak éreztem a beszélgetést és el is indultam beljebb a barlang mélye felé vidáman a faroklegyezőmet lóbálva mellyel sikerült is nem kis mennyiségű port a földre juttatnom.
- Csak ne híívj ide másokat - verték vissza még a barlang falai is a hangomat -, van elég takarítani valóm így is mára!
Na igen, szortírozok még pár kacatot, van pár nagyobb darab is amit arrébb akartam vinni. A kertre is ránézek még egyszer, és megnézem milyen ruháim maradtak. Na nem mintha túl sok szükségem lenne rájuk.

De, úgy látszik még sem vacsorának nézett ki ma estére, mert miután unottan megmutatja a kijáratot, vagyis azt az utat, amin idejöttem és majdnem sikerült belehalnom, már ügyet sem vetve rám, szépen mászni kezd a barlang belseje felé a mennyezeten, legyezős farkával dühösen csapkodva.
~ Jobb lesz azért nem ingerelni, mert, ha nem is emberevő, de láthatóan nem szerei a társaságot. ~
- Eszemben sincs idehívni senkit! - mondtam hangosan, aztán magamban folytattam. ~ Max, az ellenségeimet! ~
- De esetleg nincs másik kijárat, ugyanis én nem tudok a falon mászkálni, mint te és ha vissza kell mennem ezen az úton, akkor valószínűleg újabb munkád lesz az én tetememmel is. - igyekszem meggyőzni, hiszen láthatóan rühelli, ha hullákat kell cipelnie. - És elárulnád, hogy mi vagy te? Ha már így összefutottunk? - nézek körbe most már kíváncsian, bár azért aggaszt, hogy segíteni fog-e.

Ügyet sem vetve rá elmásztam a falon, befordultam az első járatba, jobbra. Egy félbetépett szerkezet maradványait lóbálva haladtam át nem sokkal később ismét arra felé, majd a férfi felé fordultam.
- Te még mindig itt vagy? Hmmm... - néztem végig rajta tüzetesen, majd még egyszer neki állva szemrevételeztem. - Látom nem barátkoztál meg a tüskés növényekkel.
- Kicsit udvariatlan, nem gondolod? Arról én nem tehetek, hogy ilyen kis nyeszlett vagy, hogy a földhöz vagy kötve. Szóval mondj egy okot, hogy mért vinnélek ki mielőtt oszlani kezdenél?
Érdeklődő szemekkel néztem rá, miközben lassan lóbáltam a fémkasznit amiből úgy lógtak ki a kábelek, mintha valaki félbehagyta volna a kibelezését.

Hiába kiabáltam utána, ügyet sem vetett rám, csak elmászott én meg ott maradtam az alig derengő homályban, de nem mertem megmozdulni. Hallottam, hogy a lény matat valahol a távolban és egy idő után elhatároztam, hogy mégis csak megpróbálok elindulni, de befelé, mert ott mintha kevesebb ilyen tüskés, mérgező növényt láttam volna.
Mielőtt azonban nekiduráltam volna magam a fájdalmas túrának, megint megjelent a denevérember a kezében egy valamikori robot maradványival, legalábbis innen úgy nézett ki.
- Hát te sem hiszem, hogy szívesen közlekednél benne, különben nem a plafonon mászkálnál. – vontam meg a vállam, hiszen láthatta, hogy mi a helyzet.
- Inkább az a kérdés, hogy miért ne segítenél? – adtam választ a kérdésére aztán. – Talán gonosz barlanglakó vagy, aki elveszejti a betévedőket? Nem nyersz vele semmit, ha hagysz itt meghalni, de talán megtudunk egyezni valamiben, ha segítesz kijutni. – próbáltam más megközelítésben hatni rá, hiszen hallottam, hogy szeret gyűjtögetni. Na, segítesz?

- Hát mi jól meg vagyunk. Talán nem őket kéne okolnod. És ki mondta hogy közlekedj benne.
- Ha mindenki kitalálna még a nyakamra jönnének! - vontam meg a vállam. - Mellesleg honnan vagy nem hogy te nem vagy gonosz nem-barlanglakó? Talán ott kéne maradnod ahol vagy. Vagy nem?
- De ahogy megnézlek nem tűnsz itteninek - néztem végig rajta újból. - Talán azzal nyerek ha itt hagylak, hm? Talán tápot csinálok belőled - kuncogtam. Az emberszerűek voltak az egyetlenek amikkel nem terveztem ilyet csinálni, de én jól szórakoztam a dolgon. Végig az arcát figyeltem.

Nem nagyon örültem a szavainak, hiszen egy csepp jóindulatot sem tudtam egyelőre kiolvasni belőle.
Nagyon úgy nézett ki, hogy nem fog segíteni és akkor magamnak kell kimásznom innen, az meg lehet, hogy nem sülne el jól. Legalább itt lenne a pisztolyom, akkor felégetném ezt a büdös növényt.
- Nem, nem vagyok itteni, csak egy fuvarom volt erre, és ígérem, ha kijuttatsz innen, akkor soha többet nem látsz. - próbálkozom ezzel is, mert az előbb az ajánlatom nem talált fogadtatásra, hátha ez megnyugtatja, ha olyan remeteféle.
- Nem hiszem, hogy jó táp lennék. - ingatom meg a fejem kétségbeesve, hogy nem fogok vele szót érteni. - Na segíts, és én is segítek neked, ha tudok valamiben. Ez egy jó alku.

Tovább kacarásztam a szavain. Majd újból végig mértem.
- Hmm... nem tudom... talán inkább ott hagylak ahol vagy, és megtartalak háziállatnak - kis késéssel bólogattam is a szavaimra, mintha nyugtáznám magamnak, hogy egészen jó ötletnek tűnik. - Nem minden nap van nem-idevaló-idevalósim. Akkor már idevalósi leszel, nem igaz? - nevettem.
- És honnan tudod te azt? Hiszen még nem voltál táp, ezt innen látom rajtad! Akkor nem igazán így néznél ki... és nem is igazán lennél élő, de az mellékes. - Az utolsó tagmondatot kicsit halkabban tettem hozzá, de azért elég érthetően. Az arcomon meg lassan egy általános vigyor kezdett elterülni.
- Jó alku... Jó alku... - ismételtem utána ismét bólogatva. - Én ezt elteszem a helyére - emeltem meg a kezemben lévő fémgubanc halmazát -, te meg növény táp leszel. Az elég nagy segítség!
Egy pillanatra elhallgattam, hatásszünetet tartva. Még hozzá talán azt a hatást keltve, hogy úgy tűnne gondolkoznék. De odabent jelenleg maximum a csöndet hallgattam.
- Mondd csak... nem-idevalósi odavaló barátom, mégis honnan való vagy? - döntöttem kicsit oldalra a fejem. Az sem zavart volna ha nem válaszol, de azon sem pukadtam volna meg ha igen.

Kezdtem feladni, hogy valaha zöldágra vergődöm ezzel a valamivel. Mintha egy ötéves gyerekkel beszéltem volna kb. annyi esélyem volt, hogy megegyezem vele, de hát lehet, hogy az életem múlik rajta, mert ki tudja, ha innen ki is jutok, milyen meglepetéseket tartogat még odabenn. Így aztán angyali türelmet erőszakoltam magamra és tovább ütöttem a vasat.
- Igaz, nem voltam táp és nem is szeretnék az lenni, mert azt biztosan tudom, hogy nem jó dolog, főleg, ha nem élő az ember más olyankor. – zártam le a dolgot.
Igyekeznem kellett, hogy ne unja el a dolgot és ne menjen el, így újból belekezdtem.
- A nevem Mathias és én igazából nem tartozom sehová, általában az űrhajómon tartózkodom két bolygó közt úton.. – adtam választ a kérdésére. – De akkor én is hagy kérdezzek tőled, ez így lenne fair. Mi ez a hely és mit csinálsz te itt?

Tovább bólogattam. Úgy tűnt kezdi érteni a dolgot.
- Szóval nem szeretnél táp lenni? Szíved joga... már ha van szíved... ha nincs, másra is rá lehet fogni. Én sem lennék szívesen táp, azt hiszem. Csak gondolj bele, ki lenne itt akkor helyettem üregi-madár, ha nem én? Amúgy se pályázzon a helyemre!
Nagyot sóhajtottam. Egy pillanatra elkalandoztam, a fenti város jutott eszembe, és hogy mennyire szeretem nézni a naplementét, meg úgy az egészet.
- Űr? Űr... az a mi a két füled között van? Űrből hajó... hmm... Érdekes lehet. Bár, ha az űr nem van, akkor nincs miből hajó. Ha jó... - tekintettem el róla, mintha gondolkoznék.
- Ez itt a barlangok. Az egyik. Én pedig itt lakom - válaszoltam meg egyszerűen a kérdést.

~ Úristen! Ez rosszabb, mint legrosszabb rémálmomban gondoltam volna! ~
Legszívesebben a falba verném a fejem, mert nagyon úgy néz ki, hogy itt fogom tölteni a hetemet, ha ezzel az észlénnyel kell dűlőre jutnom.
- Az űr nem a fülem között van, hanem oda kinn, ha felnézel az égre, a csillagok között. - morogtam még a türelmem maradékával. - Te még sosem voltál kijjebb a barlangodnál? - kérdeztem kíváncsian. - De mi lenne, ha ezt valami kényelmesebb helyen beszélnénk meg és én mesélnék neked a kinti világról?
Reménykedtem, hogy ebbe legalább belemegy, mert kezdtem zsibbadni.

Talán szélesebb lett a vigyorom mint eddig bármikor mióta belépett ide ez a... emberszerűség.
- De ott is van, hidd el. Na de láttam én már űrhajót, csak űrhajót nem. De attól még fülelek. - Azzal viszont megfordultam és újból eltűntem egy rövid időre. Valójában azért most nem állt szándékomban magára hagyni, csak leraktam valahova a vasat, ahol megfelelő helye lehet.
- No! Mathiassz - húztam el a nevét. - Az én házam, az én váram! Szóval - emeltem fel... azaz lejjebb az egyik kezem felmutatva a három ujjamból a középsőt. - Ha te nem harapsz, én nem harapok, és kihozlak a tüskék közül. Más különben ottmaradsz. De ha hazudnál is belepusztulsz, úgy nagyjából. Ez így mennyire összeegyeztethető becses egyededdel? Mert addig szíves a vendég látás, eltáposodás nélkül is... nagyjából. Hm?
Igazából kíváncsian vártam a válaszát. Lassan játszottam a farkammal a levegőben. És akár még örültem is valamennyire, hogy betévelyedett a tüskés növény csapdáiba. Az utóbbi pár percben az biztos, hogy jól elszórakoztatott.

Komolyan mondom, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, hiszen néha az sem tudom, hogy miről beszél ez a zakkant denevér, vagy mi.
~ Most látott űrhajót vagy nem látott? Meg mi van egyáltalán? ~
Aztán romokba heverten nézem, ahogy ismét magamra hagy és biztos vagyok benne, hogy én innen az ő segítségével az életben nem keveredek ki, mert még ha vissza is jön, akkor is itt fogunk cseverészni életünk végéig, elbeszélve egymás mellett. Úgy látom neki ehhez tengernyi ideje van:
De visszajött és bár halálra idegesített, azért mégis örültem neki, hogy nem távozott végleg.
- Nem tudom jó részt miről beszélsz, de nem szokásom harapni, erre mérget vehetsz és eltáposodni sem szívem csücske. És ha arra voltál kíváncsi, hogy ha kiviszel innen bántanálak-e a válaszom nem, csak szabadíts ki innen és már nem is látsz többet. – teszem a szívemre a kezem. – Esküszöm a hajómra.
Azzal reménykedve nézem a farkával csapkodó lényt, hogy végre elszánja magát és kiszabadít innen. Azt, aki meg ide irányított, hogy itt kincsek vannak, megkeresem után és bedobom ide kárpótlásnak.

Nagyban bólogattam őt hallgatva.
- Mért mondod te, hogy nem érted, ha meg közbe mégis, hm? A dolgok sokszor egyszerűbbek annál, mint aminek látod őket. Csak a dolgok értelmét kell elkapni, különben letarolnak.
Közelebb mentem hozzá, majd onnan a plafonról leugrottam mellé és kihúztam magam. Még így is megkönnyebbülve nyugtáztam hogy alacsonyabb így nálam.
- Sietsz talán valahova? - kérdeztem oldalra döntve a fejemet. - Mellesleg föntről kisebbnek tűntél... - gondolkoztam el a dolgon.
Elsétáltam mellette majd kicsit elfordítottam a fejem, hogy az egyik hátsó szemem pont ránézzen.
- Na akkor, leszel szíves a hátamra kecmeregni - böktem magam mögé -, a szárnyamat meg egyben hagyni.
Megvártam még összeszedi magát és eleget tesz ennek. Átkaroltam utána a farkammal anélkül hogy megsértettem volna, csak biztos ami biztos, el ne veszítsem. Majd felmásztam az előttem lévő falra és elindultam a barlang belseje felé. Kicsit lassabban haladtam mint szoktam, lévén hogy túlsúllyal közlekedek. Nem voltunk kint azonnal a sűrűjéből de végül padlót fogtunk.
- Innentől pedig kegyeskedsz a saját tipegőiden jönni - mondtam a pofázmányomból adódóan furcsán mosolyogva.

Meglepődtem, mikor végül leugrott mellettem, nem csak azon, hogy eljutottunk idáig, hanem a méretein is, mert messzebbről nem tűnt ilyen magasnak.
- Hát igen, valahol igen sietek, hiszen már lassan úton kéne lennem, meg aztán téged sem akarlak feltartani, gondolom rengeteg dolgod van még. – adok neki igazat és igyekszem udvarias maradni, nehogy most gondolja meg magát, mikor már a célegyenesben vagyok.
Meglepődve pislogok az ajánlatára, hogy másszak a hátára, de aztán bár kicsit aggódva, hogy elbír-e és nem akar-e valahol lepottyantani, de megteszem, de azért halványan megborzongok, ahogy a farka rám tekeredik.
Lassan, de biztosan kikecmergünk az aláaknázott területről és nem kell kétszer mondania, hogy álljak a saját lábamra, boldogan engedelmeskedem magamtól is.
- Köszönöm! – nézek rá vigyorogva. – Igazán hálás vagyok a segítségedért és csak szólj, ha én is segíthetek neked valamiben. És most megmutatnád merre mehetek ki – nézek körül, - már azon kívül, ahol azok a növények vannak?
Kezdek megint feszült lenni, mert a vicsorgása, ami lehet, hogy mosoly, lehet, hogy emberevő mérlegelés, minden esetre nem épp szívderítő.

- Hmm hmm... - indultam el végül két lábon tovább - jelenleg nem zavarsz annyira mint elsőre - feleltem. Arra meg hogy viszont segít nekem valamiben, ha kell nagyra nyíltak a szemeim. - Szavad ne feledd, mert rajta foghatlak.
- Nos a rövidebb utakon nem tudlak végig vinni, mert elbírnálak egy darabig de nem végig. A legjobb út viszont ide van nem közelre - mutattam a járatra amin éppen haladtunk -, onnan delelőre már vissza is juthatsz a városba úgy mostantól.
Aztán a járat elágazott többfelé, én pedig befordultam jobbra az elsőn. Pár méter után már felbukkantak az első szerzeményeim. Mint például egy rossz víztisztító rendszer egyik darabja, egy mosógép, aztán kicsivel arrébb egy elektromotoros fűtőegység, amit értelemszerűen nem használtam. Az effajta tárgyak csak egyre többen lettek a járatban, viszont a járható út egyre simább lett.

Igazán megnyugtató volt hallani, hogy már nem irritálom, mint ahogy elsőnek elkönyvelte, így kisebb az esély, hogy vacsorának néz majd, de hát mivel kihozott a növények közül, ahol akár meghalni is hagyhatott volna, így ennek már egyre kisebb a veszélye.
- Na persze nem ragaszkodom hozzá azonnal, csak ha valaha, odakinn szükséged lenne rám….. – bár ahogy elnézem, nem hiszem, hogy lenne valamilyen kommunikációs eszköze, hogy hívjon, ha bajban van. De nem is úgy nézett ki, mint aki erre rá szorulna, elég termetes példány volt.
Az is megnyugtató volt, hogy megmutatta a kijáratot és most már a feszültségem is engedni kezdett és a kíváncsiság kerekedett felül.
Ahogy haladtam a nyomában egyre csak kerekedtek a szemeim, hogy miket nem hurcolászott ide a barlangjába! Kész roncstelep volt, mindenféle használhatatlan és rossz kacattal.
- Mit csinálsz ezekkel a holmikkal? – mutattam körbe és tényleg érdekelt a válasza.